Szerző: | 2015. december 4.

Történész pályám indulásában Szabad Györgynek meghatározó szerepe volt. A teljesség igénye nélkül, csak a formálisan is érzékelhető részletekről szólva a következőket tartom érdemesnek megemlíteni: 1977-ben hozzá írtam a szakdolgozatomat, és 1979-ben az ő témavezetésével szereztem meg az akkor még létező úgynevezett kisdoktori fokozatot. Disszertációm címe: Az ellenzék és a dualizmus konszolidációja Magyarországon. Ez egy majd’ 300 oldalas munka volt, és Szabad szerette volna, ha a témán továbbdolgozva hosszútávon a függetlenségi ellenzék története lett volna a kutatási területem.

Nem így történt, mert úgy döntöttem, hogy inkább a Monarchia Magyarországának népképviseletével fogok foglalkozni. Ennek eredménye lett a kandidátusi disszertációm, amelyet aztán 1987-ben védtem meg. A munka 1988-ban jelent meg magyarul és 1997-ben angolul. (Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán.) A kandidátusi disszertációm elkészítése során Szabad sok tanáccsal látott el: ezek némelyikét elfogadtam, némelyikét mellőztem.

Még egyetemistaként intellektuálisan sokat jelentett számomra az a tudományos diákkör, amelyet Szabad vezetett. Ennek keretében formálódtak ki azok a tanulmánytémák, amelyek csak később öltöttek testet. Szabad mindig kész volt arra, hogy a különféle szakmai témákat megvitassa, és orientálja az embert. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Vele való viszonyomról viszonylag részletesen beszéltem abban az életút interjúkötetemben, amely 2012-ben jelent meg. (Individualista történet. Gerő András beszélgetései Mihancsik Zsófiával. ÚMK, Budapest, 2012.)

A nélkül, hogy részletesen felidézném az ott elmondottakat, a szigorú tényszerűség kedvéért itt is le kell szögeznem: abban, hogy megragadtam a történelemtudomány intézményes szerkezetében – nevezetesen, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának történelem szakán oktató lehettem – Szabadnak kulcsszerepe volt. Neki nem volt hatalma ahhoz, hogy úgymond elintézze ezt, de minden tanári és erkölcsi tekintélyével támogatott, különféle ajánlásokat írt a döntési jogkörrel rendelkező illetékeseknek. Azok a kollégái, akik abban a helyzetben voltak, hogy de facto segítséget tudtak nyújtani, szintén méltónak találtak a feladatra (Diószegi István, Arató Endre).

Összegezve ezt a rövid személyes bevezetőt, azt tudom mondani, hogy a fentiek miatt Szabad Györgynek életem végéig köszönettel tartozom – pályám indulása elképzelhetetlen lett volna nélküle.

***

Szabad egy olyan értelmiségi, oktatói, tudósi szerepet testesített meg, amelynek a szakmai pontosságon túlmenően rendkívül erős értéktartalma volt. Értékállításait többször és hangsúlyosan közölte.

A következőkben azt a módszertani alapelvet szeretném érvényesíteni, hogy sorra veszek néhány olyan értéket, amelyet Szabad oktatói, intellektuális magatartásában képviselt, hangoztatott, és megkísérlem a magam fejlődéstörténete alapján az ezekhez való viszonyomat röviden jelezni.  Természetesen minden esetben sokkal hosszabban és részletesebben lehetne elemezni Szabad értékállításait és persze azt is, hogy az én értékállításaim miben különböznek, vagy nem különböznek tőle, de az adott időbeli és terjedelmi keretek sokkal inkább jelzésekre, mintsem kimerítő elemzésekre ösztönöznek.

 

Magyar polgárosodás

Ha a Szabad által vallott és átadni kívánt, történetileg is értelmezhető értékeket sorra veszem, akkor az elsők között van a magyar polgárosodási folyamat fontosságának felismerése. Ez a felismerés abszolút része volt gondolkodásának és szakmai munkásságának.

Eddigi pályámon végigtekintve úgy vélem, hogy itt közte és köztem erős kontinuitás észlelhető. Magam is töretlenül vallom ezt az értéket. Úgy tartom, hogy a 18. század végétől napjainkig ez a magyar társadalom történetének legfontosabb folyamata; sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy a magyar polgárosodásnak nincs alternatívája, minőségének viszont annál inkább van.

Nem véletlenül jelentettem meg 1992-ben A polgárosodás kora címmel kismonográfiát, és nem véletlenül írtam 1993-ban Magyar polgárosodás címmel monográfiát.

A polgárosodás kérdése, fontosságának tudata – azt hiszem, most már nyugodtan mondhatom – egy életen át elkísér.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem mindig ugyanoda teszem a hangsúlyt, mint ahová Szabad. Számomra kiemelt fontosságú a mentális polgárosodás – ezért írogattam a 19-20. század fordulójának férfi-nő viszonyáról és a polgárosodás jó néhány viselkedésbeli vetületéről. Szabadhoz képest jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a polgári világ értékrendjének, például a „homo oeconomicus” fogalmának. A magyar polgárosodás minőségi jellemzőit illetően felfogásom sokkal inkább széchenyiánus – amit azért Szabadról soha nem lehetett elmondani.

Mindent összevetve itt Szabad és köztem nincs alapvető értékkülönbség, de a hangsúlykülönbség jelentős lett.

 

Nemzet

Szabad – talán éppen azért, mert munkásságának súlypontjai a reformkorhoz, 1848-hoz, illetve a neoabszolutizmushoz kötődtek – kiemelt jelentőséget tulajdonított a nemzet fogalmának. Ő a nemzetet egyértelműen pozitív értéknek tartotta, amire az általa feldolgozott források alapot is nyújtottak.

A Szabad által vallott, a nemzetre vonatkozó pozitív értéktartalom számomra sokkal ambivalensebb jelentéssel bír. Vélhetően ennek egyik oka az, hogy szakmai munkásságom súlypontja az Osztrák-Magyar Monarchiára és a szimbolikus politikára esik. Én ugyanis azt érzékeltem, hogy a reformkori és 1848-as nemzetfogalom, amely kulturálisból vált politikaivá, hogyan volt képes átalakulni egyfajta etnocentrikus és így kirekesztő nemzetfogalommá; hogyan fajult el odáig, hogy nemzeti tartalmak jegyében faji alapon embereket stigmatizáljon, jogfosztottá tegyen, majd partner legyen életük elvételében is. Szabad felfogása számomra azt jelentette, hogy ő makacsul ragaszkodott egy adott korszak nemzetfogalmához, és nem értelmezte azt, hogy a nemzet kulturális és politikai közösségteremtő ereje miként fordulhatott át az adott nemzeti közösséget szétromboló elméletté és gyakorlattá.

Az ő nemzetfelfogása a reformkorra és 1848-ra vonatkoztatva történetileg hitelesnek volt tekinthető, de továbbgondolva a folyamatot úgy láttam és látom, hogy Szabad nem akarta – vagy nem tudta – a maga tényleges és lehetséges kifejlésében végigvinni a történetet. Nála a nemzetfogalom históriája 1848-cal véget ért, amit a magam részéről nem tudtam elfogadni, hiszen azután is sok és meghatározó erejű változás zajlott le.

 

Függetlenség, önrendelkezés

Szabad értékvilágában kiemelt szerepe volt a nemzeti függetlenség és önrendelkezés értékének. Ő ezt szintén egyértelműen pozitív értéknek tartotta, és ehhez mérte azokat a politikai álláspontokat és gyakorlatokat, amelyekről írt. Következőleg elég rossz véleménnyel volt a Habsburg Birodalomról. Noha munkásságának nem állt a tengelyében az Osztrák-Magyar Monarchia, soha egy jó szava nem volt a Monarchia világáról.

Én ezt a kérdést elméletileg is, történetileg is eléggé másként látom. Egyfelől úgy gondolom, hogy általában a birodalmak egykori léte nem volt feltétlenül történelmi tragédia az államot alkotó népek számára. Konkrétan pedig úgy gondolom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia minden belső feszültsége és problémája ellenére összességében inkább fejlődést, civilizálódást és polgárosodást jelentett az itt élők számára, mintsem az elmaradottság konzerválását és a „sötét elnyomást”. Megítélésem szerint az itt élő, magukat magyaroknak vallók számára a Monarchia sokkal több szabadságot, élet- és munkalehetőséget biztosított, mint az őt követő független Magyarország. A történelmi tételt meghosszabbítva: ma is úgy látom – egyébként Szabaddal, a politikussal egyetértésben –, hogy Magyarországnak előnyösebb önként lemondani szuverenitása egy részéről azért, hogy egy új típusú birodalomnak, az Európai Uniónak része legyen.

A függetlenség, illetve az önrendelkezés időtől, tértől, konkrét helyzettől független pozitív értékként való beállítása az én felfogásomban sem történetileg, sem politikailag nem igazolható.

 

Politikai alternatíva

Szabad történelemszemléletében kiemelt és meghatározó szerepet játszott a politikai alternatíva fogalma. Vallotta, hogy a végső eredőt nem lehet és szabad összetéveszteni a folyamattal, s így különösen káros, ha az uralomra jutott létezőt tekintjük a történelmi szükségszerűségnek.

Ezt a szemléletet régen és most is teljes mértékben el tudom fogadni. Őszintén berzenkedem azoktól a művektől, amelyek a politikailag létezőt történelmi szükségszerűségnek vagy éppen az adott kor egyetlen lehetséges kifutásának láttatják. Akik így gondolkodnak, azok – szerintem – akarva vagy akaratlanul igazolást nyújtanak a mindenkori hatalmi rendszereknek.

Az alternatíva fogalmának használata teszi lehetővé a kritikai – és nem apologetikus intenciójú – történetírást; a nem elvont, hanem a történelmi folyamatok összetettségéből adódó történeti és morális mérce alkalmazását, az erkölcsi minősítést is.

Szabad György a politikai alternativitás jegyében írt egyik legfontosabb művének címe: „Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61)”. A monográfiát 1964-ben fejezte be, és a könyv 1967-ben, a kiegyezés 100. évfordulóján jelent meg.

1983 tavaszán ajándékozta nekem a könyv egy példányát. Az ajánlásban ezt írta: „Gerő Andrásnak, minthogy még szerszámot lát ebben a barátságunknál régibb könyvben”.

Több mint harminc év telt el azóta, de az alternativitás fogalma és ebből következően a kritikai történetírás számomra való fontossága továbbra is megkérdőjelezhetetlen.

Azért persze – Szabadhoz képest – itt is van köztünk különbség.

Szabad az említett művében tartalmilag erőteljesen kiegyezés-ellenes. Nekem döntően nem a kiegyezéssel van bajom, hanem azzal, hogy a századfordulót követően a regnáló magyar elit képtelen volt érdemben választ adni a felgyülemlett problémákra.

De a politikai alternatíva fogalmi koordinátája – Szabad nyomán – az én gondolkodásomban is rögzült.

Benyomásom szerint az a történész, aki a valaha hatalmi helyzetben létezettet kritikamentesen visszaigazolja, metaforikusan szólva „intellektuális labanc”. Ebből a logikából következően az a történész, aki gondolkodásába beépíti a valaha létezettel vagy az aktuálisan létezővel szembeni, alternativitáson alapuló kritikát – megint csak metaforikusan szólva –, „intellektuális kuruc”.

Szabad – az említett paraméterek mentén – mind tartalmi, mind fogalmi vetületben „kuruc” volt. (Szerintem ezt a teljes értékű „kuruckodást” még mentálisan is érzékeltette. Meggyőződésem szerint 2006-ban ezért nem fogott kezet Széchenyi-díja átvételekor az éppen regnáló miniszterelnökkel. Még a polgári viselkedéskultúra szabályait is durván áthágta azért, hogy érzékeltesse: ő egy alternatív realitást képvisel.)

Én – Szabaddal szemben – nem vagyok teljes értékű „kuruc”. A politikai alternatíva szemléleti-fogalmi fontossága miatt „csak” intellektuális „kuruc” vagyok. De ez elég erős kapocs – különösen egy olyan történetírás esetében, amely időről-időre törekszik elfogadhatatlan gyakorlatokat és neki megfelelő szóhasználatokat, logikákat relativizálni vagy éppen rehabilitálni.

 

Abszolutizmus, neoabszolutizmus

Szabad értékvilágában az abszolutizmus, illetve a neoabszolutizmus egyértelműen negatív értékhangsúllyal szerepelt. Élete egy jelentős részében a neoabszolutizmussal foglalkozott – egyetlen egy érdemét sem ismerte el annak a rendszernek, miközben a szakmában jó néhányan vannak, akik hol az oktatás, hol az állam professzionalizálódása mentén több pozitívumról is képesek beszámolni.

Én úgy gondolom, hogy Szabad itt helyesen járt el, még akkor is, ha szakmailag ezt egyesek joggal megkérdőjelezték. Kétségtelenül igaz, hogy nincs olyan rossz rendszer, amelynek ne lennének úgymond érdemei. Hitler felszámolta a munkanélküliséget és autópályákat épített; Sztálin fejlesztette a közoktatást és nagymértékben hozzájárult a szovjet államban a villamosításhoz. A sort lehetne folytatni. A nagyon rossz rendszereknek is vannak – úgymond – jó oldalai. De ha ezt elkezdjük mérlegelni, akkor előbb-utóbb eljutunk a lényeg megkérdőjelezéséig, nevezetesen ahhoz, hogy az önkényuralmi struktúrákat fokozatosan, mintegy észrevétlenül igazolhatóvá tesszük. Differenciálunk, differenciálgatunk, s ezt addig tesszük, amíg egy struktúra esszencialitása el nem tűnik.

Ha most én ezt lefordítom a saját felfogásomra, akkor azt mondhatom, hogy az abszolutizmus, a neoabszolutizmus, illetve esszenciális metamorfózisaik, azaz a 20. századi diktatúrák esetében én is úgy gondolom, hogy lényegüket sosem szabad szem elől téveszteni, miközben meg lehet említeni azt, ami utólagosan is értékállónak bizonyult. Ebben az esetben tehát – némi módosítással – ugyancsak kontinuitást érzek a Szabad által vallott felfogással.

 

Jogkiterjesztés, jogegyenlőség

Szabadnak az abszolutizmussal szembeni egyértelműen negatív értékítéletét erősen meghatározta az, hogy a jogkiterjesztést, a liberális és demokratikussá váló jogokat egyértelműen pozitívnak látta. Ezért mindazt, ami ezek ellen érvényesült értelemszerűen negatív kontextusba helyezte – így nemcsak az abszolutizmust, hanem általában a privilégium, a kiváltság, illetve a kiváltságok fogalmát is.

E tekintetben az ő és az én felfogásom között nincs lényegi különbség. Én is úgy gondolom, hogy a jogegyenlőség a polgári világ megkérdőjelezhetetlen és fundamentális értéke, sőt – ebből következően – maga a jogállam is az. (Éppen ezért nem tartom véletlennek hol nyílt, hol burkolt folyamatos harcát a Magyar Tudományos Akadémia szerkezetével és irányával, hiszen az Akadémia számára, mint ahogy számomra is, olyan privilégiumközösség, amelynek eredete a Szovjet Birodalom rendies gondolkodásában és gyakorlatában gyökeredzik.)

Szabad – éppen privilégiumellenessége miatt – egy olyan történeti folyamatban hitt, amely a jogegyenlőség feltételei között működő, meritokratikus, tehát megszolgált érdemeken és teljesítményen alapuló világot tekint céljának.

A hitet méltányolom, a célok tőlem sem állnak távol. A különbség köztünk az, hogy míg egyfelől én is hiszek a privilégiumközösségek lebonthatóságában, másfelől azt is érzékelem, hogy ugyanaz a struktúra, amelyik az egyiket lebontani akarja, más úton-módon termeli ki az újabb rendies jellegű privilégiumközösségeket.

Úgy látom, hogy a meritokratikus elv ugyan markánsan megjelent a magyar históriában, de – legalább is eleddig – sohasem volt képes eluralni a magyar társadalom és állam életét. Számomra úgy tűnik, hogy a rendies értékvilág eléggé jelentős tartalékokkal és reprodukciós képességgel rendelkezik.

Szabadnak tehát kétségtelenül igaza volt abban, hogy minden nehézség ellenére a jogegyenlőség, a jogállam, az így érvényre juttatható teljesítményelv a polgárosodás minőségét érintő vízválasztó. Magam is így gondolom, noha a történelmi és társadalmi tapasztalatokból adódó szkepszisem ezt a hitemet folyamatosan erodálja.

 

Participáció, demokrácia

Ismereteim szerint Szabad szóhasználatára nem volt jellemző a participáció kifejezés. Mindazonáltal szerette azokat a reformkorias szófordulatokat felidézni, amelyek arról szóltak, hogy „semmit rólunk, nélkülünk”; „adózni igen, de adóztatva lenni nem” és hasonlók. Ezek a megfogalmazások mind arra utaltak, hogy az ő gondolkodásában a participáció nagyon is fontos szerepet játszott. Mondhatnám azt is, hogy egyfajta reformkori ihletettséggel a részvételi demokrácia ideáját fogalmazta meg.

Mindig is nagyra tartottam azt a demokratikus elkötelezettséget, ami Szabad szavaiból kitetszett. Ez különösen fontos volt akkor, amikor Magyarországon a politikai rendszer – finoman szólva – nem volt demokratikusnak nevezhető.

Mindazonáltal én egyre inkább úgy éreztem, hogy Szabad részvételi demokrácia iránti elkötelezettsége kevéssé néz szembe azzal a jelenséggel, amit a tömegtársadalmak léte és a tudatosan manipulálható tömegkultúra befolyása jelent. Természetesen nem mindegy, hogy egy tömegtársadalomra alapuló politikai szerkezet autokratikus vagy demokratikus, és nyilvánvaló, hogy ebben az alternativitásban sokkal több érv szól a demokratikus, mintsem az autoriter vagy félautoriter megoldás mellett. Azonban a részvételi demokrácia csak az egyik változata a demokráciának, s nem biztos, hogy a legjobb változata. Szabad is érzékelte, hogy már a reformkorban sem feltétlenül a racionális érvek működtek, hiszen a Kemény Zsigmond által bunkokráciának nevezett kisnemesi – megvett vagy manipulált – közeg egészen durva akciókra volt képes. Pedig ebben az esetben még nem beszélhetünk tömegtársadalmi háttérről.

Én teljesen tudatosan vetettem fel 2009-ben azt, hogy az Egyesült Államok politikai rendszerének mintájára Magyarországon is be lehetne vezetni a választójogba a nemzeti kisebbségi választásoknál egyébként nálunk is már létező, regisztráció elemét. Ez ugyanis nem sérti az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választói akarat megnyilatkozását – azaz a választójog demokratikus alapon álló megvalósulását –, de képesnek bizonyulhat arra, hogy valamelyest korlátozza a tömegtársadalmak demokratikus működésében a manipulálhatóságot.

Megítélésem szerint tehát Szabad feltétlenül hitt a részvételi demokráciábanén nemcsak Tocquevillenek a „többség zsarnokságáról” szóló tétele, de az elmúlt negyed század tapasztalatai alapján is ennek ma már látom lehetséges veszélyeit, buktatóit is.

 

A nemzet, a polgár és a szabadság egysége

Szabad történeti gondolkodásában – megint csak reformkori és 1848-as impulzusok nyomán – a nemzet és a szabadság egységet alkotott, és ennek az egységnek a célja a polgári Magyarország megteremtése volt. A polgárosodás ebben az értelemben az a folyamat volt, ahol a szabadságban érdekelt nemzet és a nemzetté válásban érdekelt szabadságértékek kiformálják a magyar polgári világot. Természetesen ez itt most egy lekerekített és leegyszerűsített megfogalmazás, de Szabad interpretációjában is a belső feszültségek inkább leküzdendő akadályként, mintsem a történelmi folyamat immanens ellentmondásaiként jelentek meg.

A teljes értékegység szimbólumát Kossuth Lajosban lelte fel. Ahogy az idők során Kossuth is egyre tudatosabban kreálta meg saját politikai, eszmei, szimbolikussá és ikonikussá váló arculatát, úgy Szabad is létrehozta önmaga Kossuthját. A Szabad féle Kossuth egyrészt követte a Kossuth által létrehozott mintát amennyiben Kossuth önmagát tette kora normájává; önmagához képest szabta meg mindenki helyét. Másrészt azonban a Szabad féle Kossuth a teljes modern magyar történelmi folyamat értékmérőjévé is vált; olyanná, amellyel szemben Szabad semmilyen lényegi kritikát nem fogalmazott meg.

Annak ellenére, hogy Szabad sosem volt kommunista, a párt – a nagybetűs Párt – megszerette Szabad Kossuth-imádatát. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek elején, amikor is a rendszer logikájának megfelelően a pártközpont döntött arról, hogy ki lehet akadémikus és ki nem, Szabad akadémiai ajánlói között ott volt a sztálinista Andics Erzsébet és a pártállam egyik ideológiai oszlopa, Nemes Dezső. A kommunisták kezdettől fogva „használták” Kossuthot, és kapóra jött számukra az, hogy tőlük függetlenül, más alapállásból más is ápolja a számukra politikailag hasznosítható, intellektuális Kossuth-kultuszt.

Szabad Kossuth-imádata formailag egybeeshetett, és egybe is esett az akkori kommunista kurzussal, de ettől nemcsak műfajában, hanem tartalmában is különnemű volt. Ő idealizáltan pont azt látta meg Kossuthban, ami egy általa elképzelt világot szimbolizált: a szabad polgárokat a szabad hazában.

Az idők során megértően, de egyre idegenebbül viszonyultam ahhoz a szerephez, amibe Kossuth önmagát és Szabad Kossuthot beleszuszakolta. Eleve irritált a mérceszerep, és a hideg kirázott Szabad rossz időkre emlékezető, nagyon is ideologikus szóhasználatától, amely Kossuthról mint „hivatott vezetőről” beszélt.

Megértésemet más indokolta. Egyre inkább úgy láttam, hogy Szabad saját élettörténetének és élettapasztalatainak egyfajta szakmai levezetéseként feledkezik bele az idealizált kossuthi világba és stilizálja azt belső diszharmóniáktól mentes egységes értékvilággá.

Úgy érzékeltem, hogy a nemzetből zsidósága miatt egykoron kirekesztett, a politikai rendszer okán polgárként megtagadott és demokrataként ellehetetlenített ember identitás-konstrukciójának esetéről van szó.

Szerintem ebből a hármasságból a legfontosabb az, hogy Szabad – szemben jó néhány más, zsidósága miatt a magyar nemzetből egykorúan kitagadott emberrel – nem azt választotta, hogy itthagyta Magyarországot; nem azt választotta, hogy egy internacionális vallásba menekült; nem azt választotta, hogy egy tradicionális vallás menedékében lel otthonra. Azt választotta, hogy magyar, polgár és demokrata lesz, s ehhez az identitáshoz ideális fogódzót jelentett Kossuth.

Tehát Szabad életművében én Kossuthot nemcsak szakmai teljesítményként fogom fel, hanem választott identitásként is értelmezhetőnek tartom.

Az, hogy Kossuth Szabad számára identitás lett, szakmai és intellektuális árral is bírt. Noha itt nincs lehetőség ezt részletesen kifejteni, a szakmai árra már utaltam: Kossuth Szabadnál eléggé kritika- és reflexiómentes alak.

Az intellektuális ár azonban nagyobb.

Az a tételezett hármas egység, amely a nemzetit, a polgárit és a szabadságértékek együttesét alkotja, történelmünk során nem véletlenül, hanem saját belső ellentmondásai miatt eléggé szétvált, s ezt pont Szabad élhette meg leginkább. Mint erre már utaltam, a nemzetfogalom etnocentrikussá és kirekesztővé vált, a polgárnak több kín, mint siker jutott, a szabadság értékei pedig vagy kevéssé, vagy csak nagyon parciálisan érvényesültek – azaz egy Kossuthhoz kötött idealizált hármas egység alapján sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem értelmezhető azóta eltelt históriánk.

Valójában intellektuálisan ez a legnagyobb bajom Szabad normatív és idealizált kossuthiánus világával.

***

Itt és most jószerivel csak néhány olyan értékhez való viszonyomat tudtam jelezni, ami jellemezte Szabadot. Persze az elmondottak az én intellektuális világomat is jelzik, noha nem teljesértékűen és részletesen teszik ezt, mint ahogy Szabad intellektuális világát sem a maga teljességében és részletességében mutatja az, amiről itt beszéltem.

Még egy mozzanatról azonban szólni kell, amely nélkül még csonkább lenne a kép. Ennek a mozzanatnak intellektuális relevanciája nincsen, de nagyon fontosnak tartom, annál is inkább, mert ahogy idősödöm, telnek az évek, egyre lényegesebbnek látom az emberi magatartásokat, s egyre kevésbé érzem fontosnak az intellektuális tartalmat.

Szabad rendkívüli módon törekedett arra, hogy akár a maga szakmai közegében, akár az élet más területein tisztességes ember legyen. Voltak elvei, viselkedésbeli normái (melyeket sokszor lehetett életidegennek is látni), s ezekhez – bárhová sodorta is az élet – megpróbált hű maradni. Ezt azért tartom szükségesnek leszögezni, mert a magyar historiográfia – mint ahogy a magyar történettudomány általában is – sajnálatosan nélkülözi vagy alábecsüli ezeket a morális, viselkedésbeli dimenziókat. Komplett historiográfiai munkák szólnak úgy emberekről, hogy olvasásuk után fogalmunk sincs arról: tisztességesek voltak-e, vagy sem; pillanatnyi előnyökért vagy pénzért túlléptek-e hangzatosan vallott – általában változó – elveiken. Tehát ez a megjegyzés azoknak szól, akik a historiográfia művelése keretében egyszer majd írnak egy emberről, akit úgy hívtak: Szabad György.

[1] A szöveg rövidített változata 2015. december 4-én hangzott el a Szabad György emlékére rendezett konferencián az ELTE Bölcsészkarán. A teljes írás 2016 áprilisában jelenik meg a konferencia kötetében.

Lásd még:

A Hajmásiak