Szerző: | 2016, február 5.

Hajmási Péter, Hajmási Pál

A barométer esőre áll,

Ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér,

Ne búsulj lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér,

Hajmási Péter, Hajmási Pál

A barométer nem imponál,

Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe

Hajmási Péter – Pityke Pál.”

A Hajmási-csárdás refrénjét nagyjából 500 ember énekelte együtt azokkal az előadóművészekkel, akik a Csárdáskirálynő 100. születésnapja alkalmából műsort adtak a Balassi Intézetben 2016. január 7-én. Fiatalok, idősebbek egyaránt.

Úgy tűnik, hogy a Csárdáskirálynő – a mi emberi léptékünk szerint – halhatatlan. Ha ugyanis száz év után a közönség nagy része a dalok szövegét ismeri, és hajlandó énekelni is, akkor bizonyossággal állítható: a mű él.

Őszintén szólva nehéz megmondani, hogy miben áll az életképesség titka. Önmagában az nem elegendő magyarázat, hogy egy-két dallam fülbemászó. Ez feltétlenül szükséges, de nem elégséges feltétel. Kötve hiszem, hogy a száz évvel ezelőtt is népszerű kuplékat egy mai közönség képes lenne együtt énekelni az előadóval. Az sem meggyőző magyarázat, hogy száz év alatt sokan látták – láthatták – a Csárdáskirálynőt. Vélhetően az Ember tragédiáját is sokan látták, láthatták – ráadásul a középiskolában kötelező olvasmány –, mégsem valószínű, hogy teljes sorokat tudnának idézni belőle.

Az volt a benyomásom, hogy a Hajmási-csárdás úgy rögzült a közönség tudatában, mint a magyar Himnusz. Kívülről fújták. (A Himnusz zenés változata 72 évvel idősebb a Hajmási-csárdásnál, és miután a nemzeti identitást kifejező, szakrális szöveg, aki magyar, annak illik kívülről tudnia – legalább is énekelve az első versszakot.)

Tehát a titok teljes megfejtését nem tudom, de azt elmondom, amit a titokról, illetve a titok közegéről vélelmezek.

 

A Csárdáskirálynét Bécsben 1915. november 17-én mutatták be, a budapesti bemutató pedig 1916. november 3-án volt. Az említett név nem elírás: az eredeti német címet akkor Csárdáskirálynénak magyarították, s csak 1954-től (amikor Békeffi István és Kellér Dezső átírták a librettót) lett Csárdáskirálynő.

A Hajmási-csárdást új dalként a budapesti bemutató számára komponálta Kálmán Imre. Azért tette ezt, mert egyik megelőző, Budapesten bemutatott operettjében, A kis királyban, már szerepelt az a dal, amely a Csárdáskirálynő harmadik felvonásában Bécsben elhangzott („Jaj, mamám, Bruderherz, ich halt’ es nicht aus”). Kálmán nem akarta, hogy a közönség egy már ismert dallal találkozzék, ezért megírta a Hajmási-csárdást.

A Hajmási-csárdásban nevesített Hajmási Péter, Hajmási Pál (Pityke Pál) nem szereplői a darabnak. Sem az 1916-os, sem az újraírt 1954-es szüzsé nem tartalmaz ilyen szereplőket. De ez senkit sem zavart. Sem akkor, sem azóta.

Tudjuk, hogy az operett egésze egyfelől világsiker, másfelől magyar siker lett. Már 1915 és 1932 között is több mint harmincezer előadása volt a világ különféle tájain. Magyarországon a budapesti bemutató óriási, több száz előadásos sikerszériát eredményezett a Király Színház számára. De ami ennél fontosabb: a dalok pillanatokon belül folklorizálódtak. Tudjuk, hogy a háborúban álló Monarchia, illetve Magyarország tábori színháza elvitte a frontokon harcoló katonákhoz, és a fogságba esett magyar katonák hadifogoly színházakban emlékezetből eljátszották, elénekelték a darabot. (Természetesen a táborokban a női szerepeket is férfiak játszották.) Fogalmazhatnék úgy is: a nép magáénak érezte a Csárdáskirálynőt, pontosabban szólva a Csárdáskirálynét.

Pedig a korabeli librettónak sok köze nem volt a néphez. A szereplők hercegi család, gróf, tábornok és fia, osztálytanácsos, főpincér, jegyző, cigányprímás, orfeum habitüék, varieté lányok; jószerivel egy olyan szereplője volt az 1915-16-os szüzsének (Leo Stein és Jenbach Béla munkája), akit a nép fiának lehet tartani, s ez egy teljesen jelentéktelen szerepet játszó inas volt.

A népi jelleg az 1954-es librettóban sem dominált. Kétségtelenül igaz, hogy ebben a szüzsében két ápoló is szerepet kapott, de éppolyan jelentéktelenek voltak, mint az inas az előző szövegkönyvben.

Mindkét szövegkönyvben közös azonban az, hogy az alacsony származású orfeumi színésznő társadalmilag felemelkedik, és hercegné lesz. (A Békeffi-Kellér változatban a herceg anyja, Cecília is ezt az utat járja be.) Ebből viszont csak annyi következik, hogy senki nem akar a nép tagja maradni. Népnek lenni nem jó, arisztokratának, gazdagnak lenni jó. Ezt az üzenetet pedig a nép szereti, vélhetőleg azért, mert ő is erre vágyik.

Úgy tűnik, ahhoz, hogy a nép valamit magáénak érezzen egyáltalán nincs szükség arra, hogy népi figurák jelenjenek meg a színpadon, és dalolják el a nekik írt dalokat.

Ezt az összefüggést – pontosabban szólva össze nem függést – jól érzékelteti, hogy a népi figurákat felvonultató operettek meg se tudták közelíteni a Csárdáskirálynő társadalmi elfogadottságát. Jól példázza ezt az 1950-es évek szocialista operettkultúrája, ahol is sorra-rendre születtek népi tematikába ágyazott operettek. Ilyen volt például a falusi osztályharcot és a kollektivizálást megjelenítő, 1953-ban bemutatott Boci-boci tarka (Vincze Ottó – Csizmarek Mátyás – Innocent Vincze Ernő). Az operettben hangsúlyosan megjelenik a munkás-paraszt szövetség is.

Érdekes, hogy amikor az Operett Színház 1955 végén, 1956 elején látogatást tett a Szovjetunióban, akkor a Csárdáskirálynő mellett elvitték magukkal ezt a darabot is. A híradások szerint a szovjet közönség sem a Boci-boci tarkát preferálta, sőt, a szovjet vezetés sem ezt részesítette előnyben. Az Operett Színház társulatát a moszkvai, majd leningrádi vendégszereplés után a szovjet kormány egy programon kívüli előadásra visszahívta Moszkvába, ahol is többek között Hruscsov, Vorosilov, Kaganovics, Mikojan jelenlétében elő kellett adniuk – nem a Boci-boci tarkát, hanem – a Csárdáskirálynőt.

Érzékelhetően még a kommunista vezetés sem volt olyan életidegen, hogy ha választhatott a Csárdáskirálynő és a parasztlány-traktorista románcot megjelenítő mű között, akkor kommunistákat és népi figurákat akarjon a színpadon viszontlátni. E tekintetben ők is úgy viselkedtek, mint a nép. (A Csárdáskirályné(nő) Sylva címmel 1917-ben jelent meg először orosz színpadon – akkor, amikor a Monarchia és Oroszország még hadban állt egymással.)

Megítélésem szerint tehát a darab titkának egyik komponense a folklorizálódás; az, hogy széles társadalmi rétegek érezték magukénak a Csárdáskirályné(nő) világát.

Pedig hát ezek a librettók (mind az 1915-16-os, mind az 1954-es) eléggé soványak. Mondhatnám azt is: butácskák. De arra kitűnően alkalmasak, hogy nagyszerű előadók az egysíkúan megírt szerepekben művészi egyéniségük és képességeik okán tündökölhessenek.

A nélkül, hogy a főszereplőket – legalább is magyar vonatkozásban – sorra venném, megemlíthetem a már elhunyt Honthy Hannát, Feleki Kamillt, Rátonyi Róbertet, Németh Marikát. Folytathatnám a sort, de most csak felidézni akartam azokat a neveket, akik életet adtak egy-egy teljesen sematikus figurának.

A halott színészek csak nagyon korlátozottan élnek velünk, hiszen legfeljebb felvételek őrzik emléküket, de ez is csak a kép- és hangtechnika együttes jelenlététől datálódik. Tehát időben visszafelé korlátozott. Fogalmunk sincs arról, hogy Kosáry Emma milyen csárdáskirályné volt, s keveset tudhatunk arról is, hogy a színészzseni Rátkai Márton (Kálmán Imre kedvence), hogy játszotta el Bónit. Nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy utódaik is nagyszerűek, mert művészi egyéniségükkel képesek eluralni a hál’ Istennek érdektelen szerepüket.

Az „öröklét” másik komponense tehát az, hogy időről-időre a tehetséges előadók saját zamattal képesek megeleveníteni szerepüket. Mindebből persze az is következik, hogy egyáltalán nem baj az, ha egy librettó nem túl erős. Pont ellenkezőleg: a librettó gyengeségei alkalmat adnak az előadóművészek nagyszerűségének megjelenítésére.

Magyarországon az utóbbi évtizedekben is erősen jelen volt a Csárdáskirálynő. Életútja egy-egy állomásáról publikációk születtek.  Én is társszerzője voltam az eleddig egyetlen kötetnek, amelynek kizárólagos témája a darab és persze Kálmán Imre. (Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. 2006.) 2002-ben október 24-ét, Kálmán Imre születésnapját a magyar operett emléknapjává nyilvánították. (Kálmán Imréről halála után utcákat neveztek el, és Siófokon, ahol született, egy múzeum őrzi emlékét.)

Mohácsi János, Eörsi István átdolgozásában, Kaposvárott vitte színre az operettet (1993). A szüzsé és a darab címe megváltozott: 1916. A Csárdáskirálynő. A szerepek alapvetően ugyanazok maradtak, de a darabra rávetül az első világháború kataklizmája és a kommunista elvtársi világ atmoszférája. Mohácsi rendezése a kaposvári Csiky Gergely Színháznak pont annyira emblematikus produkciója lett, mint amilyen az Állami áruház volt.

2005-ben Alföldi Róbert rendezte meg Szegeden a Szabadtéri Játékok keretében a Csárdáskirálynőt. A rendezés nem kevés iróniát és szürrealitást tartalmazott, és rendkívül nagy sikert aratott.

Kerényi Miklós Gábor a Fővárosi Operettszínházban 2002-ben visszanyúlt az eredeti librettóhoz, és így állította színpadra az operettet. Az ő interpretációjában inkább a hagyomány, mintsem az átértelmezés dominál. Sikere éppúgy megkérdőjelezhetetlen, mint Mohácsié vagy Alföldié.

A kép messze nem teljes. Mégis arról szól, hogy a Csárdáskirálynő nagyon sokfajta interpretációt elvisel – mondhatnám azt is, hogy egyszerűsége ellenére több olvasatú mű.

Vélhetőleg ez a harmadik komponens a titok megértéséhez. Az a mű, amely különféle tehetségekkel megáldott rendezőknek ekkora értelmezési tartományt biztosít, rászolgál arra, hogy a különféle korok különféle felfogásai mentén mindig friss maradjon. A Csárdáskirálynő nem romlékony áru.

Ha a zenét szereti a nép, ha a nép által szeretett előadóművészek számára a gyenge librettók pazar alakítási lehetőséget nyújtanak, ha tehetséges rendezők folyamatosan képesek újraértelmezni a művet, akkor már közel járunk a titok megfejtéséhez, noha tudom, hogy a száz éve tartó népszerűség titka nem teljesen megfejthető.

Az eddigi felsoroláshoz képest – legalább is magyar vonatkozásban – azért még egy tényezőt hozzátennék.

1916 óta jó néhány politikai kurzus és rendszer volt Magyarországon, és jó néhány ideológia kívánta uralni a társadalmat. Mindeközben a Csárdáskirályné(nő) változó erővel, de folyamatosan elfogadott, népszerű és szeretett maradt. Az a közönség, amelyik együtt dalol a színészekkel, politikai értékvilág szempontjából egészen bizonyosan nem egynemű, és hordozza magában mindazokat a lenyomatokat, amelyeket a 20. század magyar történelme teremtett meg.

A Csárdáskirálynő azonban nem megosztó. Mindegy, hogy Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső zsidó származású volt. Az antiszemita éppúgy szerethette-szeretheti alkotásukat, mint az, akit ez a tény egyáltalán nem érdekelt-érdekel, vagy éppen valamiféle „zsidó büszkeségben” gondolkodott-gondolkodik. A szintén zsidó származású dalszövegíró Gábor Andor 1919-ben kommunista lett, és ausztriai, német, illetve szovjet emigráció után 1945-ben Magyarországra visszatérve a sztálinista rendszerben, a teljes és totális cenzúra idején, főszerkesztői szerepet vállalt. De aki vérmes antikommunista, azt sem zavarja, hogy Hajmási a Péter és Hajmási a Pál (Pityke).

Amikor a Bécsben élő Kálmán Imrét rögtön az Anschluss után származása miatt elkezdték a nácik vegzálni (elvették autóját, útlevelét; külföldi jogdíjainak felvételét meggátolták; feljelentették; villájának bútorait lefoglalták), a magyar kormány közbenjárására visszakapta útlevelét, és 1938. június végén Budapestre jött. Ekkor járt utoljára Magyarországon. Találkozott a kormányzóval. Ez körülbelül egy hónappal az első zsidótörvény elfogadása után és a második zsidótörvény kihirdetése előtt egy évvel volt. Az ekkor már az állami szintre emelt zsidóellenességet valló kormányzó, Horthy Miklós azt mondta Kálmánnak: „Magának külföldre kell mennie. Mindent megteszek, hogy baj nélkül elhagyhassa az országot családjával együtt.” Horthy is szerette Kálmánt és a Csárdáskirálynét, akárcsak Nagy Imre vagy Rákosi Mátyás. (Ez utóbbi ugyan az operettet mint műfajt nem kedvelte, de ez nem gátolta meg abban, hogy többször megnézze a darabot és azzal hivalkodjon, hogy Kálmán neki iskolatársa volt, akivel annakidején együtt járt a Duna-partra úgymond „nőzni”.)

A magyar kultúrában ritkaságszámba megy, hogy politikai vagy származási alapon ne kívánjanak valamit megosztó módon kezelni. A Csárdáskirálynő arra példa, hogy ez lehetséges. Ha megosztottság van körülötte, az legfeljebb ízlésbeli, de mentes a politikai táborba tartozástól, a negatív vagy pozitív jellegű „faji” sztereotípiák felemlegetésétől.

Ahogy mondani szokták: három a magyar igazság, egy a ráadás.

Azt gondolom, hogy ez a ráadás. A Csárdáskirályné(nő) száz éve tartó szeretete a magyar társadalom jobbik arca. Képesek vagyunk arra, hogy a szívünknek kedves teljesítményt méltányoljuk, és kizárjuk mindazt, ami a 20. század hordalékaként megosztó erővel működne és elvonná figyelmünket a teljesítmény önértékétől.

Az operett eredeti címe az lett volna: „Éljen a szerelem!”. A bécsi bemutató színhelyéül szolgáló Johann Strauss Theater igazgatója, Erich Müller éppen e darab előtt hasonló című művet állított színpadra, és állítólag így reagált: „Nem akarok mindig a szerelemből élni.” A próbák 1915 őszén még az eredeti címmel kezdődtek, de aztán a színházigazgató kérésére ezt megváltoztatták. Így lett Die Csardasfürstin, s azután magyarul Csárdáskirályné.

Száz évvel később már különösebb rizikó nélkül el lehet mondani: a Csárdáskirálynőnek nem kell az éljen. Él.

[1] Az írás eredeti megjelenése: In Élet és Irodalom. 2016. február 5. 7. p.