Európában a XIX. század végére igen összetett, sajátos helyzet állt elő. Főként a polgári átalakulás következtében jogi értelemben, társadalmilag és intellektuálisan egyaránt megkerülhetetlenné vált a szekularizáció folyamata.

Míg a németek és az osztrákok elhúzódó jelleggel, főként az 1870-es években, addig a Monarchia magyar része a 90-es években realizálta az akkor „kultúrharcnak” (Kulturkampf) nevezett jelenséget, amely jelentősen hozzájárult – jogi értelemben – az állam és az egyház szétválásához-szétválasztásához. A németek lakta területek Franciaországhoz és a Németalföldhöz képest fáziskésésben voltak, de – ha következetlenül, nem teljes mértékben is – a folyamat itt szintén lezajlott.

A szekularizáció hosszú – időnként politikai konfliktusokat eredményező – menete együtt járt egy újfajta, intellektuálisan egyre több embert meghódító interpretációs séma elterjedésével, amelyet evolucionizmusnak is nevezhetünk.

Az evolucionizmus kifejezés több – értelmes és értelmezhető – olvasatot is megengedett.      A XIX. század európai embere számára a fejlődés szinte kézenfekvő, az úgynevezett „valóság” által nap mint nap visszaigazolt értékké vált. Azt lehetett érzékelni – főként az ipari forradalom, a polgári rétegek megerősödése okán –, hogy a világ halad előre, a tudomány újabb és újabb, a közönség számára hasznos és hasznosítható eredményeket produkál.

Másfelől az is tapasztalatként rögzült, hogy ez a fejlődés nem mindenkire vonatkozik. Miközben a fejlődés ideája diadalmaskodott, egyre többen elszenvedői, nem pedig haszonélvezői voltak a világ változásának. Az iparosítás hatására megnőttek a városok, de sokan végletesen nyomorúságos körülmények közé kényszerültek. A falu nem nyújtott védelmet: a mezőgazdaság iparosítása szétverte a tradicionális létformát. Miközben az emberek úgy tudták, hogy minden fejlődik, jelentős részük ezt úgy élte meg, hogy ő kimarad ebből, noha részt kérne belőle.

Ugyanakkor az evolucionizmus erős természettudományos intellektuális alapozással bírt. A korban úgy gondolták, hogy a fejlődés hajtóerejét az ember találmányai képezik; felismeri és okosságával a maga szolgálatába állítja a természeti törvényeket. Az „isteni akarat” mellé egyre inkább a természeti törvény lépett – ez adott, adhatott alapot gondolatmeneteknek, gondolkodásmódoknak.

De persze mindez nem úgy jelent meg, hogy a hagyományos – nevezzük vallási jellegűnek – eszmei koordináták eltűntek volna: ezek is elvilágiasodtak. Az európai kultúra egyik legalapvetőbb, legmélyebben gyökerező gondolati hagyománya az a fajta dualitás, amely a világot Isten és Ördög kettősségében, harcában értelmezte-értelmezi. Csakhogy a szekularizációs logika immár annak kedvezett, hogy maga ez a hagyomány is elvilágiasodjon, és ne a spirituális, hanem a világi térben lelje fel azonosítási pontjait.

Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan, illetve részben kölcsönhatásban zajlott még valami, ami nagy tétet biztosított annak, hogy miféle intellektuális válaszok születnek egy szekularizálódó, iparosodó, fejlődésben és természettudományos ihletettségű törvényszerűségekben gondolkodó, Isten és Ördög duális eszmei hagyományában élő társadalomban.

A „köz” fogalma és maga a politika is elkezdett tömegesedni.

Mivel itt nem egy társadalomtörténeti folyamat kibontása, hanem egy – a XIX. század végére előálló – intellektuális társadalmi miliő bemutatása a célom, ezért – akárcsak a fentiekben – csupán utalásszerűen fogalmazok. Az iparosodás, a polgárosodás igényelte – sőt magában foglalta – az oktatási rendszer kiterjesztését, aminek viszont az írás-olvasás elterjedése lett a közvetlen következménye. Közvetett következménye pedig az írott és társadalmi rétegzettségben fogyasztott sajtó, az írott szó hatalma, a nyilvánosság, a „köz” fogalmának kitágulása, tömegesedése. Innen persze már csak egy kis – logikus – lépés a politika tömegesedése. A tömegpolitika viszont meghatározott beszédmódot és könnyen emészthető tartalmat is jelent-jelenthet.

Megjegyezném, hogy a XIX. századi európai liberalizmus megpróbált speciálisan ennek a folyamatnak gátat vetni, hiszen egyrészt erősen ragaszkodott a cenzusos választójoghoz, másrészt pedig azonnal alá is ásta saját erőfeszítéseit. Aláásta, mivel a jogegyenlőség eszményével utat nyitott az egyesületek alakításának, civilizációs gondolatával az írni-olvasni tudás és ezáltal a sajtó elterjedésének, mindannak tehát, ami a politika tömegesedéséhez, az általános, titkos és egyenlő választójog követeléséhez vezetett.

Európában a XIX. század közepén még úgy tűnt, hogy e sokirányú folyamat levezetését és szintézisét a nemzet biztosítja majd. Az a modern nemzetfogalom, amely a XVIII. század utolsó évtizedeiben formálódott ki Franciaországban, gyakorlatilag áthatotta a kontinenst. A nemzet alkalmasnak bizonyult arra, hogy szekuláris, világi istenség legyen – sorra-rendre születtek a nemzeti imák (himnuszok), a templomi zászlók szentségét felváltó nemzeti színek, s bukkantak fel a nemzetvallás apostolai, prófétái, Júdásai. A nemzet ellensége a változó arcot öltő Ördög lehetett. A nemzet e fogalma beleillett az evolucionista világképbe is, hiszen nőhetett, erősödhetett, fejlődhetett, sőt a nemzeti elkötelezettség fokmérőjévé vált, hogy ehhez ki és mennyiben járul hozzá. A nemzet ily módon a maga szekuláris istenség jellege okán olyan nemzetvallás kialakulásához vezetett, amely a „köz” fogalma kitágulásának is eleget tett. Senki sem volt ebből kizárva, hiszen a nemzet eredendően kulturális, illetve identitásközösségként definiálta magát. Így tehát tömegesíteni is képes volt önmagát, ami kitűnően megfelelt a tömegpolitikába forduló folyamat kívánalmainak.

A század közepétől azonban – fokozatosan – az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kulturális alapú nemzeti identitás sem a polgárosodás, sem a tágabban vett kapitalizáció, sem az átrendeződő társadalmi szerepek egészére nem ad mindenre kiterjedő magyarázatot.

A század végére nagyon sajátos „televény” jött létre. Egyrészt szekuláris formában is megmaradt – sőt a különféle (társadalmi, vallási, etnikai stb.) feszültségek hatására fel is erősödött – Isten és Ördög dualitása. De immár kiiktathatatlanná vált – és ezt éppen a polgárosodás folyamata sulykolta be az emberekbe –, hogy létezik valamiféle fejlődés, racionálisan észlelhető előrehaladás, amely természetesen újradefiniáltatja azt is, hogy ki és mi Isten és Ördög. Mindemellett persze – s ez épp a politika, a „köz” tömegesedéséből adódott – olyan világi kollektív identitást kellett keresni, amely leegyszerűsítette a tájékozódást, és túl is ment a nemzet addigra már rögzült azonosságtartalmán. A „túl” itt azt jelenti, hogy vagy a nemzet rendszerint szűkítő tartalmú újradefiniálásában lehetett gondolkodni, vagy olyan dimenziókban, amelyek más szekuláris identitás mentén metszették keresztbe a nemzet bármilyen tartalmú kategóriáját.

Ez a helyzet szinte provokálta a különféle indíttatású, különféle beállítottságú értelmiségieket arra, hogy – úgymond – új típusú, új hangsúlyokkal bíró világmagyarázatokkal álljanak elő. Természetesen nem függetleníthették magukat sem az európai kultúra gondolkodás normáitól, sem saját koruk közkeletű, mintegy „természetesnek” tűnő intellektuális koordinátáitól. Ráadásul azt is érezhették, hogy megfogalmazott mondandójukra politikai kereslet is van; azaz nemcsak intellektuális maszturbációt folytatnak, hanem „szellemi táplálékot” szolgáltatnak azoknak, akik érzik, de nem tudják, hogy milyen folyamatok közepette élnek, mi is történik velük.

Az európai szellemi színtéren a század nyolcvanas-kilencvenes éveire – a századfordulón sűrűsödve – új megváltástanok jelentek meg. Kivétel nélkül szekuláris ellenségképben fogalmaztak, vallották az általuk értelmezett evolucionista „természeti törvényt”, és mindet le lehetett fordítani tömegpolitikára. Megjegyzendő, hogy nem csupán ezek léteztek, de ezek voltak az újak, új típusúak, tehát – szempontomból – ezekről érdemes beszélni.

Lényegében három jelentős értelmezési irány jött létre. Ezek logikájukban nagyon hasonlítottak egymáshoz, de tartalmilag jelentősen különböztek. Mindegyik arra kereste a választ, hogy ki a felelős mindazért a rosszért, amit az emberek érzetként tömegesen megélnek: kollektív, világi ellenségképet, szekuláris ördögöt kívántak felmutatni és tudományosnak láttatták saját interpretációjukat.

Az egyik értelmezési irány az evolucionizmust szociáldarwinista eszmei keretbe helyezte, és a faji problematikát emelte be a társadalmi működés értelmezési mezőjébe. Egészen pontosan mindent faji alapon értelmezett, magyarázott, s a fajok közti hierarchiát emelte természeti-társadalmi törvénnyé.

A francia Joseph Arthur de Gobineau műve, az Essai sur l’inégalité des races humaines (1–4. kötet, 1853–1855) (Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről) eredeti megjelenésekor még alig váltott ki visszhangot, amikor azonban 1900-ban németül is kiadták, mondhatni kötelező olvasmánya lett a faji interpretáció szaporodó híveinek. A legszélesebb olvasóközönséget ebben a témában mégis leginkább Houston Stewart Chamberlain munkája, a Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts (1–2. kötet, 1899) (A XIX. század alapja) vonzotta. (A mű angolul is megjelent.)

Chamberlain (1855–1927) Angliában született. Tízévnyi genfi és drezdai tanulmányok után 1889-ben Bécsbe ment, hogy növényélettannal foglalkozzék. Egy idő után felhagyott ezzel a tevékenységgel, és Richard Wagnerről kezdett publikálni. A pángermán gondolat meggyőződéses híve lett. Húsz évet töltött Bécsben. Harmincévi házasság után itt vált el félzsidó feleségétől, és 1902-ben itt vette el Wagner lányát, Évát. 1909-ben Bayreuthba költöztek. Chamberlain 1916-ban lett német állampolgár.[2] A 20-as évekre Hitler őszinte tisztelőjévé vált.

Személye mintegy jelzi: az európai kultúra forrongása, orientációkeresése nem lokális jelenségként, hanem általános krízisként nyilvánult meg, s az erre adott egyik lehetséges válasz a faji alapú szelektivitás volt. A ló- és kutyatenyésztés, illetve a virágnemesítés, a gyarmatosítás, a gyarmatbirodalom-építés századának végén Chamberlain számára értelemszerűen intellektuálisan járható útnak tűnt az emberek faji hierarchiába rendezése, a korcsok és a tiszták kitenyésztése. Természetesen a faji alapú megközelítés – közvetetten – gyűlöletessé és – adott esetben – elnyomhatóvá tette a felsőbbrendű faj megrontóját- megrontóit. A faji interpretáció nagy „előnye” az volt, hogy közösségnek tételezett csoportok küzdelmeként láttatta a történelmet és az adott jelent. S logikusnak tetszett, hogyha ez a küzdelem az „ők”-kel szemben a ”mi” javunkra dől el, akkor az ilyen „tudományos” magyarázat egyben bajaink orvoslását is magával hozza. Másfelől a rasszista elképzelés – tömegpolitikai használatban – egy olyan nyelvi kultúrát is megalapoz-létrehoz, amely pusztán a nyelvi stigmatizáció okán hosszú érveléseket tesz megtakaríthatóvá. Ha vannak felsőbb-, illetve alsóbbrendű fajok, akkor – miután belehelyeztünk magunkat a faji logikába – az alsóbbrendűeket folyamatosan negatívan minősíthetjük, undort keltő metaforákat alkalmazhatunk rájuk, ami persze visszahatásában tovább erősíti a faji hierarchia képzetét. (Például az alsóbbrendű faj tagja „kártevő”, „parazita”.) Itt tehát nemcsak egy új típusú, elvontan intellektuális, totális társadalomértelmezésről van szó, hanem egy – ugyancsak új – tömegpolitikai nyelv megteremtésének lehetőségéről is.

Ha van felsőbbrendű faj, akkor – támaszkodva az európai kultúra egyik legrégebbi előítéletére, s azt egyben meg is újítva – lehet felsőbbrendű nem is. Ez pedig nem más, mint a férfi. De ha a férfi felsőbbrendű, akkor csakis a nő lehet alsóbbrendű. A világértelmezésnek ezen lehetőségét – intellektuálisan nem igénytelenül – ugyancsak Bécsben dolgozták ki.

A szóban forgó munka a huszonhárom évesen (1903) öngyilkosságot elkövetett Otto Weininger Geschlecht und Charakter (Nem és jellem) című, Bécsben ugyanebben az évben megjelent műve.  Weiningernél a dualitás, Isten és Ördög kettőssége a Férfi és Nő dichotómiájában nyilvánul meg. A szellemi, teremtő férfival szemben ott áll az ösztönös, improduktív női jelleg. Ebben az interpretációban a nő nem más, mint a szexualitás megtestesülése, aki a szexuális aktussal elrabolja a férfi alkotóerejét, és ezáltal tönkre is teszi őt. A Férfi és a Nő – ha metaforikusan értjük – természetesen faji kategóriákra is átváltható, amint ezt Weininger meg is tette. Róla most nem ejtenék több szót: ennek a kis könyvnek ő az egyik főszereplője, személyét és különös nézeteit behatóan megismerhetjük a továbbiakban.

A századvég-századelő intellektuális útkereséseiben, forrongásában válaszút elé érkezett az a gondolati irány is, amely gyakorlatilag a XIX. század negyvenes éveitől fogalmazódott meg (Kommunista Kiáltvány, 1848), és önmagát nemcsak intellektuális irányzattá, hanem politikai mozgalommá is képes volt fejleszteni (II. Internacionálé, 1889). Az egyik lehetőséget a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrata politikai magatartás jelentette, amely a liberális politikai berendezkedést a szabadelvűség következetes érvényesítésére kívánta ösztönözni. Másrészt az általános, titkos és egyenlő választójog révén – éppen a századvég-századelő sajátos, több folyamatot egybezárkóztató világa okán – az volt a tét, hogy vajon képes-e ez az elgondolás önmagát totális identitássá transzformálni. Azaz képes-e az osztály alapú gondolkodás az emberek és az állam feletti totális hatalom megszerzésére irányuló mozgást elindítani, az ellenség fogalmát ehhez szabva képes-e a társadalomról szóló beszédet antagonisztikus, Isten–Ördög-dualitássá tenni.

A totális világmagyarázó erejű azonosságok keresésének századvégi-század eleji közegében magától értetődőnek tűnt, hogy a világ radikális politikai újrafogalmazását az „osztály” fogalma mentén is meg lehet kísérelni. Chamberlainnel, Weiningerrel – és a többi, itt nem említett útkeresővel – szinte egy időben (1902) írja meg Vlagyimir Iljics Lenin (1870–1924) Sto gyéláty?  (Mi a teendő?) címmel azt az intellektuális teljesítménynek (is) szánt röpiratot, amely címével sokkal inkább a XIX. századi radikális Csernyisevszkijt, mintsem Marxot idézi.

A Mi a teendő? jellegét tekintve politikai vitairat. Az úgymond „opportunista” munkásmozgalmi álláspont ellenében fogalmazódott meg, amely főleg a gazdasági harcra kívánta korlátozni a proletáriátus tevékenységét. A politikai elemet legfeljebb a konkrét gazdasági követelésekhez kötődve szándékozott felhasználni, és a munkásosztály „spontán” harcát előnyben részesítette a tudatos, megszervezett küzdelemmel szemben. Lenin ezekkel a nézetekkel vitatkozik. Célja az új típusú proletárpárt, a forradalmárok szervezett alakulata. Itt van az érvelésnek irányt szabó döntő momentum is: Lenin megközelítésében a „munkásosztály” önmagában csak amolyan „potenciális” kategória, politikai erővé csak a tudatosság teszi. Ezt a tudatosságot azonban kívülről kell beleplántálni, mert csak így képes tényleges politikai identitáscsoporttá válni. Az osztály önmagát nem tudja kifejezni, ehhez kell az ideák „bevitele”, illetve intézményes kerete, a párt – azaz a Párt, amely így nem más, mint az osztály tudatos esszenciája. Segítségével tudja az egész emberiséget reprezentáló osztály önmagát hatalomra juttatni, és ez a hatalom értelemszerűen a burzsoázia megsemmisítésével jár együtt. Az osztályidentitás és a pártidentitás így mintegy egymásba játszik, ami persze – logikusan – arra is lehetőséget ad, hogy a párt ellensége egyúttal az osztály ellenségeként jelenjen meg. Pontosabban szólva: ez a konstrukció szinte felkínálja az „osztálybeszéd”, illetve a „pártbeszéd” általános lehetőségét, ennek egyik eleme lehet a pártellenség-osztályellenség fogalma. A gondolatmenetbe ily módon etikai tartalmak is beépülhetnek: a saját párt etikailag pozitív, az osztályellenség pedig etikailag negatív.

Isten és Ördög újból velünk van.

Az okfejtés lényege szerint tudományosnak tartja magát, hiszen az egyébként mélyen XIX. századi ihletésű marxi tanokat – a kor kontextusából kiemelve – általános érvényű összefüggéseknek láttatja. Mindenesetre a fent említett szerzők közül Lenin az egyetlen olyan értelmiséginek tekinthető személy, aki a politikai gyakorlatra irányuló céllal írja meg viszonylag terjedelmes munkáját. Az ő világmagyarázatában az emberiség megváltója a munkásosztály (mint tudjuk: másoknál a felsőbbrendű faj, illetve a felsőbbrendű nem), a megváltás legnagyobb akadálya pedig a burzsoázia (mint tudjuk; másoknál az alsóbbrendű fajok, illetve a nő).

Lenin munkáját sokan a bolsevizmus egyik eszmei alapvetésének tartják – nem alaptalanul. Az osztály – az ő interpretációja szerint – a legkevésbé sem társadalomtörténeti, sokkal inkább politikai identitáskategória. Ezért a Párt nem más, mint a kiválasztottak társulása és a munkásosztály esszenciája.

Az „osztály” politikai csoportként való megnevezése az új megváltástanok keresésében szervesen illeszkedik a XIX. század végének és a XX. század elejének szellemi mozgásaihoz: lehatároló, ellenségkereső és -képző, ugyanakkor pedig metaforikus jellegű.

Minden ilyen rövid kitekintés szükségképpen leegyszerűsítő. Európai áttekintésemben egy francia, egy angol, egy osztrák és egy orosz szerepel. Voltak híveik, követőik, nézeteiket itt-ott módosító társaik, vitapartnereik. De így együtt mégiscsak jól mutatják azt az időben is besűrűsödő szellemi kiútkeresést, amelyet az európai – félve nevezem így, de jobb híján alkalmazom a kifejezést – modernitás századfordulóra beérő válsága okozott. Mindannyian új magyarázatokat és új megoldásokat kerestek – Lenin kivételével nem közvetlen politikai céllal (Leninnek viszont 1902-ben semmi esélye sem volt arra, hogy politikailag számottevő tényező legyen.) Az új magyarázatok – eltérő tartalommal – hasonló logikára épültek, csak éppen mást és mást emeltek fel, illetve aláztak le. Sok esetben épp ezért váltak átválthatóvá: a faj helyére a politikai identitás értelmű osztályt lehetett helyezni – és viszont. S a nemi hierarchikusságot, illetve antagonizmust is lehetett például faji kategorizálásra átváltani. Ugyanez a sajátos átválthatóság jellemezte a különféle tartalmú, de hasonló logikájú megváltástanok tömegpolitikai nyelvvé alakítását. A burzsoáziát éppúgy lehetett kollektíve parazitának, erkölcstelennek bélyegezni, mint az alsóbbrendűnek tekintett fajt, vagy éppen a nőt.

Ám ezek az elméleti jellegű kiútkeresések – függetlenül attól, hogy egy válságvilágban hatottak a közbeszédre – intellektuálisan intaktak maradtak, merthogy – a szerzők szándéka szerint – elméleti igénnyel készültek. Nem röpiratként, cikk formájában, hanem kifejtéseket tartalmazó, nemegyszer „túlírt” könyvként jelentek meg. Éppen ezért – szándékuk szerint – inkább egy értelmiségi diskurzus, mintsem a tömegpolitikai fogyasztás tárgyai kívántak lenni.

Az igazság – legalábbis szerintem – az, hogy ezek a gondolatok és logikai struktúrák sokkal sikeresebbek lettek, mint ahogy azt a legtöbb szerző valaha is gondolta volna. Sok vonatkozásban megszabták a történelmi, s nem kronológiai értelemben vett XX. századot, sőt hatásuk napjainkig érezhető.

Itt nemcsak arra gondolok, hogy a fajelmélet a nácizmus egyik alapvető eszmei-politikai koordinátája, a politikai értelemben vett osztály és esszenciája, a Párt, illetve az „osztályellenség” pedig a bolsevizmus egyik intellektuális-politikai tengelye lett. Gondolhatnék csupán erre is, hiszen nagyon sok millióan haltak bele abba, hogy egyesek ezeket az intellektuális tartalmakat akarták valóra váltani.

Ez is sok, de – úgy vélem – többről van szó. A XIX. század végi, XX. század eleji Európa, európai kultúra saját modernitásválságára reflektálva olyan értelmezési módokat és tartalmakat dolgozott ki, amelyek nemcsak politikailag, hanem intellektuálisan is igencsak mély hatást gyakoroltak az európai értelmiség gondolkozására, eszmei horizontjára, fogalmi világára, erkölcsi meggyőződésére. Egy korhoz kötött folyamathoz, helyzethez kapcsolódó intellektuális kiútkeresésről, válaszról van szó, amelynek hatása jóval túlnyúlik a jelzett időszakon. Mindez – legalábbis számomra – azt mutatja, hogy a kor értelmiségi diskurzustartalmai még annál is fontosabbak, mint amilyen fontosnak első látásra tűnnek.

Mert hát – az utólagos tudás bizonyosságával szólva – sohasem lehet megmondani, hogy melyik értelmiségi produkcióból mi lehet, mi lesz. S azt végképp nem, hogy mikor.

A tömegpolitika korában már nem lehet öncélú és ártatlan értelmiségi diskurzusról beszélni.

 

 

 

  1. Német-osztrák helyzet és horizont

 

            A Monarchia szellemi-politikai kultúrája egyrészt leképezte az általános európai tendenciákat, illeszkedett azokhoz, másrészt azonban sok egyediséget is mutatott. Az egyediség nemcsak abban állt, amit a szellemi életet formálók sajátos, egyedi tehetsége jelent. Voltak strukturális, az intellektuális és hétköznapi miliőt, atmoszférát meghatározó jellegzetességei is.

A Monarchia kora a polgárosodás, a civilizatorikus megújulás időszaka. Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára vált a lét mind meghatározóbb része. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultúra és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az mind valamihez képest jött létre. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel, s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amelyet a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt-lett a civilizatorikus áttörés ideje.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy keménykalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, és persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle formájából. De normának tekintették és törekedtek rá. És persze egyre többen gondolták úgy, hogy aki polgári öntudattal él, annak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be. Röviden ezt úgy mondhatnánk: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ami Nagy-Britannia esetében talán természetes, az Közép-Európa esetében zömmel a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás és a béke együttes jelenléte nosztalgikus emlékezésre ösztönöz. Ebben a keretben Ferenc József és a brit Viktória királynő egyenértékűvé válhat.

Más vonatkozásokban azonban a helyzet nagyon is eltérő volt.

Ugyanis minden civilizatorikus változás, minden polgárosodás, minden konszolidáltság mellett a Habsburg-birodalomban ekkorra nagyjából-egészében mindenki mindenkit utált. Bármi történt is, azt valaki „nem szerette”. A különféle nemzeti mozgalmak mind arra panaszkodtak, hogy a másik elnyomja őket. Történelmi hősöket kreáltak, és ezek a hősök általában a szomszéddal való szembenállás hősei. S persze a szomszéd ugyanígy cselekedett. A hősök – hőseink, hőseik – szemüvegén keresztül nézett világ pedig már nagyon is megosztó – pont úgy és annyira, ahogy és amennyi ahhoz kell, hogy a nemzeti tudat ellenségképző önazonossággá váljék.

A birodalom nemzetek feletti intenciót hordozott. Másfelől viszont azzal a folyamattal szembesült, amelyet nemzetállami aspirációnak nevezhetünk. Az itt élő népek – a XIX. század elejétől – eltérő ütemben, eltérő intenzitással mind arra törekedtek, hogy saját nemzeti területeket (esetleg államokat) hozzanak létre. Ezt jobb híján hívom nemzetállami aspirációnak, hiszen itt valójában olyan törekvésekről volt szó, amelyekbe az is beleértődött, hogy egy-egy adott nemzet, illetve nemzetiség dominanciája alatt jelentős nemzeti kisebbségek éljenek.

A két tendencia – a szupranacionális és a nacionális – erős konfliktusmezőt hozott létre, és a XIX. század második felében már strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték – ma is úgy vélik –, hogy a Habsburg-birodalom főként ebbe rokkant bele.

Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a XX. századi értelemben vett belső kolonizáció – egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs-ellenreformációs küzdelmek és germanizációs törekvések nyugvópontra jutottak; bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése; számtalan esetben kiderült, hogy az erőszakos nemzeti asszimilálás nem működik.

A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei között. A XIX.–XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált; a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált szabadgondolkodó, vagy éppen csehből németté változott.

Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definiálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenként megélésének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata. A Monarchia a nemzeti-kulturális előítéletesség számára is ideális táptalaj volt. Metternich, aki a Habsburg-birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében, azt mondta: „A Balkán a Karlsplatznál kezdődik.” Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől keletre volt található, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a Nyugatról Kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A kulturális identitás egymás ellenében való megfogalmazása ugyancsak a Monarchia-beli lét egyik sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába. A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra indított.

Az emberek egy olyan államban éltek, amely stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, ám mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem egészen német, hanem osztrák. A birodalom nagy volt és bürokratikus, de mindenki tudta, hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban, és nem a Monarchiában született. A magyarok a birodalom magyar felében – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuth Lajosnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a németek viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, aminek látszik. Karl Kraus, Német-Ausztria mindenkit utáló írója Az emberiség végnapjai című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amelyen szerepel az a kérdés is, hogy miért akar kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés inkább az lett volna: Miért akar itt maradni? De Robert Musilnak A tulajdonságok nélküli ember című műve éppúgy ezt a jelenséget tükrözi, mint a Prágában élő, németül író Franz Kafka sokkal komorabb képet mutató alkotásai.[3]

Így tehát azt lehet mondani, hogy a Monarchia világa kifejezetten kedvezett annak, hogy lakói a századfordulóra a modernitás minden feszültségét megéljék. A birodalom szellemi-strukturális sajátossága éppen egy olyan totális problémahalmazban rejlett, amelyet beborított a viszonylag jól működő állam, ám ezzel érzelmileg nagyon kevesen azonosultak. S miközben számtalan területen működtek társadalmi integrációs folyamatok, szellemi – és sok esetben politikai – téren az önkifejezések egyre inkább a kibékíthetetlenségről tanúskodtak.

Ha mármost Német-Ausztriára fordítjuk figyelmünket – amely persze nem függetleníthető a Monarchia egészének világától, hiszen annak szellemi atmoszféráját erőteljesen meghatározta –, további sajátságokat lelhetünk fel.

A német-osztrákok helyzetét a XIX. század utolsó harmadától alapvetően befolyásolta a német egység léte.

1871-ben, a porosz–francia-háború nyomán létrejött a második Német Birodalom, az egységes német nemzetállam. Sokan ezt nem érezték teljes és befejezett folyamatnak. Az államon belül 22 fejedelemség és 3 város rendelkezett korlátozott hatalommal. Ez a közigazgatási hatalmi szerkezet is tükrözte, hogy bár a németek egységesek, erős regionális német identitások is (porosz, szász, bajor stb.) léteznek. De – hosszú vajúdás után – mégis megszületett egy olyan német állam, amely megalakulásakor több mint 41, az első világháború előtt 67 millió lakost számlált.[4]

A német egységből a Habsburgok – következőleg az általuk uralt német nyelvű területek is – kimaradtak. Szempontunkból most nem a kimaradás folyamata, hanem a ténye a fontos. Ráadásul az új, a második Német Birodalom – jelesül az 1890-ig kancellári szerepet betöltő Bismarck – számára rendkívül fontos szövetséges volt a poroszok által még 1866-ban legyőzött Habsburg Monarchia. Németország érdekeitől mi sem állt távolabb, mint a Habsburg-állam gyengítése, vagy éppen a Monarchia német jellegének erősítése. Bismarck tudta, hogy a német egység kiterjesztése erős nemzetközi ellenállással járna. Neki egy nemzetileg sokszínű, nemzetek feletti, Németországgal szemben barátságos közép-európai nagyhatalomra volt szüksége.

A Habsburgok tudomásul vették – nem is nagyon tehettek mást –, hogy kiszorulnak a német egységfolyamatból, s 1866-os vereségük után a meglevő birodalom konszolidációjában gondolkodtak. 1867-ben részben ezért egyeztek ki a Monarchia második legnagyobb nemzeti csoportjával, a magyarokkal. Arra kellett berendezkedniük, hogy egy olyan államot működtessenek – lehetőleg stabilan –, amelyben 1910-ben a németek 23,9, a magyarok 20,2, a csehek 12,6, a horvátok 5,3, a szerbek és a szlovákok 3,8–3,8, a románok 6,4, a lengyelek 10, a rutének 7,9, a szlovének 2,6, az olaszok  2,0%-ot tettek ki (a töredék népcsoportokat nem is említve). Egy ilyen állam – s most tekintsünk el a birodalom magyar felétől – nem lehetett teljesen német karakterű, hiszen a ciszlajtán területen élőknek is csak 35,6%-a volt német, egyébként pedig 23%-a cseh, 17,8%-a lengyel, 12,6%-a rutén, 2,7%-a szerb-horvát (1910).[5]

A Habsburg-birodalom helyzete a német egység létrejötte után megváltozott. Addig, amíg a Habsburgok játékosként vettek részt a német egységteremtés folyamatában, időről-időre kifejezetten germanizálni próbáltak, azaz jóval a lakossági arányszám felett reprezentálták a német jelleget.  A német egységet követően ez a szándék józan érdekfelismerés okán elporladt.

1871 után tehát a német nyelvű Ausztria lakosai – a németek – sajátos identitáspolitikai válaszút elé kerültek. Az egyik lehetőség az volt, hogy német nyelvű osztrákok lesznek.

No de mi az identitáspolitikailag, hogy osztrák?

Valójában egy német számára ez egyetlenegy dolgot jelenthetett: elfogadja-e a Habsburg-birodalom létét, elfogadja-e a dinasztiát, egyfajta Habsburg-azonosulásban gondolja-e el önmagát. S e mellett természetesen önmagát németként meghatározva küzd mindama más nemzetiségű alattvalótársai ellen, akik – szerinte – háttérbe akarják szorítani a nyelvét (a németet) és őt magát.

Identitáspolitikai opció volt az is, hogy valaki internacionális alapra helyezkedik. A német nyelvű Ausztriában részben talán éppen a német-osztrák lét nehézségei miatt az 1880-as évektől nagyon erős szociáldemokrata mozgalom, kultúra és eszmei világ jött létre, amely egyébként az európai tendenciákkal is egybeesett.

S végül lehetett valaki német nacionalista is. Ez esetben – amennyiben persze következetes volt – illett tagadnia a Habsburg-birodalom adott formáját; óhatatlanul erős kritikával kellett illetnie mindent és mindenkit, ami és aki nem a német érdekeket szolgálta, el kellett utasítania a dinasztiát – és mindent, ami ahhoz kötődött.

Jól jelzi a német-osztrákok identitásproblémáját a „császárdal”, az osztrák himnusz esete, sorsa.[6] A zenét Josef Haydn komponálta, 1797-ben. Mivel a nemzeti identitásnak ekkor, a XVIII. század végén Közép-Európában még nem volt mindent felülíró fontossága, ezért az úgynevezett Császár-kvartettben fellelhető dallamot a zeneszerző egy horvát népdalból merítette. Az I. Ferenc császár és király tiszteletére írott szöveget 1854-ben váltotta fel az a textus, amely aztán 1918-ig Ausztria himnuszaként vált híressé. A vers Johann Gabriel Seidl szerzeménye. A több versszakból álló költemény első két sora mintegy esszenciaként foglalta össze a birodalmi Ausztria hivatalosan vallott önazonosságát, az „osztrákságot”: „Gott erhalte, Gott beschütze unseren Kaiser, unser Land!” A Monarchia nemzetei, nemzetiségei nyelveire lefordított változat magyarul így szól: „Tartsa Isten, óvja Isten császárunk s a közhazát!” Az isten és a császár fogalma az egyes nemzeti variációkban változatlan, a ’Land’ már magyarul ’közhaza’, lengyelül ’kraj’ (terület, kerület), horvátul ’dom’ (ház), szlovénül pedig egyszerűen Ausztria.

A „császárdal” 1871 után lassanként Németország nem hivatalos nemzeti himnuszává vált – csakhogy itt más szöveggel énekelték. August Heinrich Hoffmann von Fallersleben 1841-es  szövege így kezdődött: „Deutschland, Deutschland über alles, über alles in der Welt” (Németország, Németország mindenek fölött, mindenek fölött a világon). A szerző műve az akkoriban angol fennhatóság alatt álló Helgoland szigetén született. Az első versszak kezdősora semmi mást nem jelentett, mint az egységes Németország utáni vágyat. Ugyanez a szakasz különféle topográfiai utalásokkal a német haza egységére utal. A második strófa a hűséget, a bort, a dalt, a német asszonyokat idézi fel, mintegy a romantika közhelyes kifejeződéseként. Az utolsó versszak – a kor liberális szelleméhez híven – a joggal és a szabadsággal köti össze a német haza fogalmát.

Az 1871-es német egyesítés után a porosz himnuszt preferálták, amelyet az angol himnusz dallamára énekeltek. A Deutschlandlied is élte a maga életét: kezdett erősen nemzeti dallá válni, s egyfajta alternativitást fejezett ki a császári himnusszal szemben. (Hivatalosan csak a császárság bukása után, 1922-től lett Németország himnusza.)

A Deutschlandlied Ausztriában is annyira kedveltté vált, hogy – mivel a dallama teljesen megegyezett az osztrák himnuszéval – a német-osztrákok politikai beállítottságuktól függően énekelték, mintegy jelezve: van, akinek a „Land”, a közhaza, van, akinek „Deutschland”, azaz Németország a fontos.

A németek helyzete tehát részben hasonlított más ausztriai nemzetiségek helyzetéhez – hiszen éppen a Habsburg-birodalmi jelleg miatt nem lehetett önálló államuk –, részben különbözött is. Különbözött abban, hogy mellettük létrejött egy Németország – amelynek nem kellettek –, s egyben azt is megélték, hogy az 1860-as évek második felétől, a Habsburg-birodalmon belül más nemzetek felértékelődnek. Mindehhez járultak még azok a problémák, amelyek Európa jelentős részét jellemezték, s a kialakult modernitás feszültségeiként, válságaként voltak értelmezhetők.

Talán nem csoda, hanem nagyon is érthető, hogy ez a tartósnak bizonyuló helyzet erősen frusztráló hatású volt. Az 1880-as évektől három olyan politikai tömegmozgalom, illetve tömegpárt jött létre, amely a századelőre eluralta Német-Ausztria politikai életét: a szociáldemokrácia, a keresztényszocializmus és az össznémet, azaz német nacionalista mozgalom.[7] Fokozatosan beteljesedtek azok a politikai-eszmei opciók, amelyek – lehetőségként – a németek számára Ausztriában kínálkoztak.

A logikai lehetőség történelmi beteljesülése egyébként a német-osztrák történet esetében egy olyan dramaturgiai mozzanatot is felmutat, amely mintegy „modellálja” az identitások szétválását. 1882-ben a fiatalabb korosztályhoz tartozó, politikai hevülettől (is) vezérelt értelmiségiek megfogalmazták az ausztriai német nacionalizmus programját. Ebből a körből Georg von Schönerer a német radikális nacionalista mozgalom vezetője lett, Viktor Adler, a nemzetközi szocializmus híve szociáldemokrata pártvezetővé vált, Viktor Pattai pedig később keresztényszocialista politikusként folytatta pályáját. Az identitások szétválása így egy szimbolikusnak tekinthető aktusban is tetten érhető (Heinrich Friedjung, a kor talán leghíresebbé vált osztrák történésze – aki szintén ebbe a körbe tartozott – német nacionalista maradt, viszont zsidó származása a német nacionalizmushoz – is – fokozatosan és markánsan kötődő antiszemitizmus miatt egyre lehetetlenebbé tette számára a szervezeti azonosulást.)[8]

Ebből a metszetből a szociáldemokrácia, illetve szellemi aurája szempontunkból azért nem fontos, mert önartikulációja nem tartalmazott etnikai, vallási, faji, nemi stigmatizációt; hívei nem nemzetben, hanem osztályban gondolkodtak, s önmagukat az osztályharc nem bolsevik típusú logikájában fejezték ki.

A másik két nagy áramlat viszont alkalmazta az etnikai, vallási, faji, nemi stigmatizációt. Sőt! Részben erre építette kifejezésmódját, nyelvét, tömeghatását, identitását.

Különböztek abban, hogy a keresztényszocialisták támogatták a Habsburg-birodalmat, az össznémetek (Alldeutsche) viszont nem.

De egyaránt utálták a cseheket, a magyarokat, s természetesen a zsidókat.

Az utálat az öndefiníció része lett, és átváltható volt. Karl Lueger, a keresztényszocialisták egyik vezetője, Bécs 1897 és 1910 közti polgármestere Budapestet, a magyar fővárost „Judapest”-nek, a magyarokat pedig „judeomagyar”-nak nevezte. Egyszerre akart ütni a magyarokon és a zsidókon. A két jelentős szellemi-politikai hatással bíró mozgalom között fontos különbségek is voltak, ami – politikai – ellentétek forrásává vált. A keresztényszocialisták közel álltak a katolikus egyházhoz – míg az össznémetek nem, sőt legradikálisabb részük éppen azért, mert a Habsburgok katolikusok voltak – az „El Rómától” (Los von Rom) jelszavát hangoztatta. De persze a legfontosabb különbség az volt, hogy míg az egyik támogatta a birodalom adott keretek közti fennmaradását, a másik nem.

Mindazonáltal például a csehellenesség okán képesek voltak együttműködni. Így például a századvég egyik legnagyobb vihart kavart ügyében, amelynek apropóját Kasimir Badeni gróf, osztrák miniszterelnök javaslata váltotta ki. E szerint valamennyi csehországi hivatalnoknak néhány éven belül beszélnie kellett volna a csehet és a németet is. A németek ellenállása megbuktatta Badenit. (Megjegyezném, hogy a nemzeti utálat kultúrája néha olyan területen is megjelent, amely jelzi, hogy azért a Monarchiában vagyunk. Cseh részről tűrhetetlennek ítélték a sörfogyasztás terén fennálló német-osztrák túlsúlyt, és ezért cseh nemzeti aktivisták České Budějovicében sörfőzdét alapítottak. 1895-ben jött létre a Cseh Részvényserfőzde, a mai Budweiser Budvar, a versengő gyűlölködés kedélyes és napjainkig élvezetet okozó produktuma.)[9]

A német nemzeti tábor és a keresztényszocialisták további közös identitásmozzanata az antiszemitizmus volt, pontosabban szólva egy olyan nyelvi kultúra, amelyben a zsidó kifejezés csakis negatív minősítés kíséretében vagy negatív kontextusban szerepelt. Azért indokolt ez a pontosítás, mert a negativitás a lényeg, hiszen a „zsidó” túl sok mindennek volt a metaforikus kifejezője. Egyszerre lehetett vallás és származás; a kizsákmányoló tőke és a munkásmozgalom szinonimája, fedőszava; a modernség és a beszélőétől eltérő ízlés, kultúra stigmatizációja; a közlő által elítélt, rossznak tartott értékek egy szóban történő összevonása. A „zsidó” amolyan többjelentésű szóként működött; olyan konstrukció, „szerkesztett szó” volt, amelyet igencsak hatékonyan lehetett használni, hiszen az európai, keresztény kultúrában nagyon is régen meggyökeresedett előítélet-halmazra utalt. Igazi világi „Ördög”-funkciót töltött be. De éppen azért, mert a századforduló világa különbözött az európai középkorétól, ugyanaz a szó nem csak ugyanazt fejezte ki. A századforduló német-ausztriai antiszemitizmusát csupán jobb híján hívom antiszemitizmusnak, hiszen jelentős részben nem a zsidókra, hanem – amint azt jeleztem – sok másra vonatkozott. Nem véletlenül mondhatta Karl Lueger: „Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!” A kijelentés nemcsak a cinikus politikai önhittségről szól, hanem arról, hogy a „zsidó” többértelmű konstrukció. Ha Lueger nemcsak magáról, hanem a konstrukcióról is mondani akart volna valamit, akkor valószínűleg így fogalmazott volna: „Hogy ki és mi a zsidó, az döntés kérdése.”[10]

E konstrukció mibenlétét bizonyos értelemben plasztikusabban érzékelteti a radikális nacionalista, össznémet Schönerer jelszónak szánt mondata: „Júda nélkül, Róma nélkül, Germánia dómja épül.” („Ohne Juda, ohne Rom, bauen wir den deutschen Dom!”) Találóbb, hiszen itt Júda már értelemszerűen több, mint a zsidó – egyenlő mindazzal, amit „zsidónak” lehet tekinteni. (Ahogy Róma is más és több, mint a katolikus hittételek összessége.)

Mivel a kor politikai és intellektuális közege a „zsidó” szót úgy használta, ahogy, az antiszemita jelző használata félrevezető – noha jobb híján tényleg elkerülhetetlen. A szó, illetve minősítés hatalmát jelzi, hogy amikor ez a kifejezés terítékre kerül,  még a társadalomtudományi művek elemző szerzői is mindig felemlítik a zsidók tényleges statisztikai arányait – miközben a zsidóellenes diskurzusban alkalmazott „zsidó” szó már rég nem csak a zsidókat jelöli. Pedig a zsidóságra vonatkozó adatoknak sem az itt említett antiszemita nyelvhez, sem annak erejéhez, elterjedtségéhez nincs sok közük. Ezt egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy annak idején a németországi nácik egy olyan országban fejtettek ki erős és – saját szempontjukból hatékony – antiszemita propagandát, ahol a népességnek csak 1%-a volt zsidó, s Berlin lakosságában is alig 4-5%-ot tett ki ez az arány. [11]

Az antiszemita nyelv tehát egy olyan diskurzuselem volt, amely – sok, itt érintett ok miatt – jelentős részben áthatotta a német osztrákok közbeszédét, politikai artikulációját. Azt is lehetne mondani, hogy az antiszemitizmus olyan elasztikus gondolkodásmóddá vált, amely a német-osztrákok két nagy századfordulós politikai mozgalmát is jellemezte.

Számunkra ezen belül döntően az az érdekes, amely mögé oda tudott szerveződni a faji felsőbbrendűség gondolatvilága. Pontosabban szólva: az, amelyik elfogadta, befogadta ezeket az eszméket, s így mintegy ösztönözte termelőiket. E tekintetben viszont egyértelműen a német nacionalista csoportosulás játszott fontosabb szerepet, s azon belül is Schönerer radikalizmusa. A német nemzetieknek, az össznémeteknek kifejezetten arra volt szükségük, hogy a németet többnek és magasabbrendűnek láttassák a birodalom összes más nemzetéhez képest.  S persze voltak olyan értelmiségi produkciók, amelyek éppen ennek bizonyítását tűzték ki céljukul.

 

[1] A következő két szöveg a Se nő, se zsidó. Előítéletek találkozása a századforduló Monarchiájában c. könyvemben szerepel (ÚMK Budapest, 2009.)

[2] William M. Johnston: The Austrian Mind. An intellectual and social History 1848–1938. Berkeley–Los Angeles–London, 1983. 328–331.

[3] A témát részletesebben kifejtem: The Heritage of the Empire. In: The Austro-Hungarian Dual Monarchy. London–Cape Town–Sydney–Auckland, 2008. 208–236.

[4] A német egységre vonatkozó adatok fellelhetőek: Gerhard A. Ritter (Hrsg.): Das Deutsche Kaiserreich 1871–1914. Ein historisches Lesebuch. Göttingen, 1981; Joachim Rohlfes: Das 19. Jahrhundert. I. Monarchie–Demokratie–Nationalstaat. Bonn, 1998; Ormos Mária: Németország története a XX. században. Budapest, 2008. 8–88.

[5] A nemzetiségi statisztikai adatokat Robert A. Kann: A History of the Habsburg Empire 1526–1918 (Berkeley–Los Angeles–London [second printing with corrections], 1977. 606–608.) alapján közlöm.

[6] Az osztrák és a német himnusz történetéről  András Gerő: Imagined History. Chapters from Nineteenth and Twentieth Century Hungarian Symbolic Politics. Boulder, 2006. 24–27.

[7] A három mozgalomról, illetve a század eleji helyzetről lásd Karl Vocelka: Ausztria története. Budapest, 2006. 98–104. (Eredeti címe és kiadása: Österreichische Geschichte. München, 2005.)

[8] A linzi program személyi vetületére lásd A. J. P.Taylor: A Habsburg Monarchia 1889–1918. Az Osztrák Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia története. Budapest, 1998. 190–191. (A fordítás az 1990-es angol kiadás alapján készült.)

[9] Lásd erről Jeremy King: Budweisers into Czehs and Germans. A Local History of Bohemian Politics 1848–1918. Princeton, 2002.

[10] Lueger és a keresztényszocialista irányzat nagyon fontos, hogy megérthessük, milyen politikai és szellemi miliő társult az osztrák identitású németekhez. A mozgalom és a párt történetéről átfogó és korszerű feldolgozás John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna. Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897. Chicago–London, 1981; illetve ugyanő: Culture and Political Crisis in Vienna. Christian Socialism in Power, 1897–1918. Chicago–London 1995.

[11] Hogy az olvasóban mégse maradjon – egyébként teljesen felesleges – hiányérzet, közlöm az alapadatokat: 1910-ben Bécs lakosságának 8,7%-a volt zsidó, a birodalom osztrák felében – az osztrák örökös tartományoktól Galíciáig – 4,7% volt ez az arány. A német-ausztriai zsidók a német nyelvhez és kultúrához asszimilálódtak. Az adatokat William O. McCaig Jr.: A History of Habsburg Jews 1670–1918 (Bloomington, 1989), illetve Steven Beller: Vienna and the Jews. 1867–1938. A Cultural History (Cambridge, 1990) című könyve alapján közlöm.