A polgárosodás fogalma igen csak összetett tartalmat hordozó kategória. Az összetettséget egyébként mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a polgárosodást – egykorúan – eredetileg civilizálódásnak is hívták, s utóbb sokan nevezték modernizálódásnak, modernizációnak is. Az eltérő megnevezések a magyar nyelvben, kultúrában is honosak. A fogalmi tisztázás érdekében érdemesnek tűnik vázlatosan körüljárni tartalmukat.

 

A polgárosodás és a polgár fogalmáról

 

Az etimológiai szótár szerint[2] a „polgár” német jövevényszó, ami nyelvünkben a XIV. századtól tartósan jelen van. A német „purger” kifejezés magyarosodott. Eredetileg városlakót, városi polgárt és nem katonai – adott esetben földműves, paraszti – népességet jelentett. Nyugat-európai hatásra a XVIII. század végétől, de valójában igazából a reformkorból kezdett a fogalom áthangsúlyozódni. Az emberek azon csoportjait kezdték polgárnak tekinteni, amelyek az árutermelésre, árukereskedelemre, illetve az úgynevezett „szabad” értelmiségi pályákra szerveződtek rá, s ily módon valamiféle „független” egzisztenciával rendelkeztek. Függetlenség alatt itt természetesen az értendő, hogy a rendi függésrendszerhez nem tudtak idomulni, annak részévé válni, s jólétük, helyzetük inkább saját személyes teljesítményüktől, mintsem a kiváltságok erejétől függött. (Bizonyos értelemben tehát, a földesúri függésben nem élő városlakó jelentéstartalma is átszivárgott a módosult fogalomba.)

A módosult, s így újnak tekinthető „polgár” fogalom szinte azonnal más jelentés – dimenziókat is magával rántott. A tényleges vagy éppen kívánatosnak tekintett léthelyzet páratlanul impozáns értékvilágra és életvezetésre ösztönzött, s erejével jóval túlmutatott saját körén: lassan-lassan egyre diffúzabbá vált, s olyanok számára is mintául szolgált, akik vagy már – részben éppen a polgárság miatt – nem rendelkeztek „önálló egzisztenciával”, vagy pedig a kiváltságrendszer keretén belül éltek. Így tehát az eredetileg oly domináns tényezőnek számító társadalmi helyzet veszített súlyából, s egyre inkább előtérbe került az értékrend és az életmód, életstílus, a képzettség, műveltség eleme. Történetileg nem szűnt meg a tényezők együttese, csak belső arányeltolódás következett be.

 

A teljesítményelvű polgári magatartás tömeges alkotóerőket szabadított fel – a rendi szerkezettel szemben. S az alkotóerőknek ez az elsöprő ereje jelentős mobilitási csatornákat nyitott meg – immár nem pusztán a nemzeti társadalmon belül, hanem azon kívül is. Tömeges hitté vált: mindenki megtalálhatja a maga Amerikáját. A teljesítmény fogalma is „polgárosult”: minél kevesebb munkával minél nagyobb haszonra szert tenni. (Ezt hívták „homo oeconomicus”-nak.) S természetesen az önérték visszaigazolható élménye az egyéni szabadság, az egyéni érdekek alapján működő kooperáció igénylésével járt. Azok a szabadságjogok és a nekik megfelelő magatartásminták, amelyek eredetileg egy szűkebb társadalmi csoport léthelyzetéből sarjadtak ki, általános értékekké váltak, össztársadalmi vezérlőelvekké lettek. Ilyen értékközpontú vezérlőelv lett a tulajdon szabadsága, a teljesítményelv tisztelete, a magánszféra szentsége, az individualizmus igenlése, a fogyasztás és a komfort kultusza, a képzettséget önértékké tevő felfogás és minden, ami ezekből következik. Mindez átalakította az eddig létezett világot: a polgárosodás civilizációs átalakulást, áttörést eredményezett.

 

Igen, itt tűnik fel a civilizáció fogalma. Az idegenszó-tár egész fogalmi bokrot társít a kifejezéshez, illetve származékaihoz. A „civil” jelentései: polgári személy (azaz nem katona vagy pap); polgári öltözet; állampolgár, mint magánember. A „civilista” jelentése: polgári és nem hadügyi hivatalnok. A „civilisztika” a hagyományos magánjog mellett a polgári eljárásjogot, családjogot, munkajogot, s több más területet felölelő jogi kategória. A „civilitás” udvariasságot, nyájasságot, polgári viselkedést takar. A „civilizálódás” annyit tesz, mint kiműveltté, kifinomulttá, pallérozottá válni. Aki ilyenné lesz, azt hívjuk civilizáltnak. „Civilizálni” nem más, mint polgárosítani, s aki ezt a törekvést képviseli, az a „civilizátor”. A „civil kurázsi”pedig magánemberek bátorsága, kezdeményező készsége, a közügyekben történő közös fellépése.

 

A „civilizáció” – mintegy magába olvasztva a különböző irányú, de egylényegű jelentéseket – jelöli a társadalmi szerkezet, az anyagi és szellemi kultúra magas fokát, magát a polgárosodást, a polgárosultságot.

 

A szócsalád eredete a latin „civilis” azaz polgári, illetve „civis” azaz polgár kifejezésekből származtatható, de persze az ókori Róma kultúrájában ezeknek a szavaknak más jelentésük volt, hiszen a társadalomtörténeti háttér is különbözött. Nem véletlen, hogy az új tartalmú kifejezésbokrot a polgárosodást megélő francia nyelv terjesztette el a XVIII. században, s hozzánk német közvetítéssel jutott el a XVIII. század végén – akkor, amikor kezdett napirendre kerülni a honi polgári átalakulás.

 

Persze a fogalmaknak úgymond „visszafelé” is megvan a maguk története. A polgári átalakulásra, a polgárosodás egészére kialakított kifejezést egy idő után elkezdték kiterjesztőleg használni. Az 1960-as években két kiváló francia történész már a francia civilizáció ezer esztendejéről írt.[3] Bevett kifejezés a maya, azték, stb. civilizáció fogalma. Ezekben az esetekben nem a polgárosult világról, hanem a magasan szervezett és tág értelemben vett kultúráról van inkább szó.

 

Mégis a civilizálódás és a polgárosodás szinonim kifejezésként használható, hiszen a szavak, illetve szóbokrok tartalma a nyelvhasználatban azonos vagy közel azonos tartalmakat fejez ki.

 

Némileg más a helyzet a modernizálódás, illetve modernitás, modernség fogalmával.

 

A „modern” szó jelentése korszerű, az adott kor követelményeinek megfelelő. Aki „modernizál”, az korszerűsít. Munkájának eredménye a korszerűsítés, újjáalakítás, azaz a modernizáció.

 

A magyar nyelvbe – megint csak német közvetítéssel – épp úgy a XVIII. század végén került be, mint ahogy ez a civilizáció esetében történt. Használatának jelenlétét a polgárosodás lassan formálódó igényei indokolták. Minden kísértetiesen hasonlít a „civilizáció” kifejezés honosodásához.

 

Miért nem lehetséges manapság mégsem hasonló értelemben használni a „polgárosodás”, „civilizálódás” és a „modernizálódás” kifejezéseket?

 

A XIX. századra vonatkozóan ezt minden további nélkül meg lehet tenni. Aki akkor polgárosítani akart, az civilizálni, modernizálni akart. Mindegyik fogalom nagyjából ugyanazt jelentette. Ámde a XX. század alapvetően változtatott a képen. Az európai kultúrában két olyan politikai rendszer is megjelent, ami részben vagy egészében a polgárosodás ellenében kívánt modernizálni. A nácizmusra és a bolsevizmusra, illetve ezek különféle változataira gondolok. Az említett rendszerek modernizációs stratégiákat követtek, olyannyira, hogy nem egyszer ők lettek a modernitás megfelelői. Európa középső, déli és keleti régióiban. Modernitást testesítettek meg, miközben részben, vagy egészében ki kívánták iktatni a polgárt, a polgári értékrendet, a polgárhoz köthető műveltségi és életforma elemeket. A „modern”, „modernitás”, „modernizáció” fogalmak így leterhelődtek, s azokban az országokban, illetve kultúrákban, ahol polgárellenes modernizációs gyakorlat zajlott, elnehezült a kifejezés polgárosodáshoz kötött használata.

 

Az angolszász kultúrában más a helyzet, hiszen ők szervesen folytatták a XVII-XIX. századot, azaz a polgári fejlődés és a modernizáció nem került egymással kibékíthetetlen ellentétbe. Ezért aztán, amit mi polgárosodásnak mondunk, azt angolul „modernity”–nek is lehet fordítani.

 

A magam részéről tehát – tekintettel térségünk XX. századi történetére – használom ugyan a modernizációt a polgárosodás rokon értelmű fogalmaként, mert tudom, hogy egykorúan hasonló tartalommal bírtak, de tisztában vagyok azzal, hogy a XX. század tapasztalata után a két szó történelmi tartalma már eltér.[4]

 

S végül néhány mondat a címben szereplő „ethosz” kifejezésről.

 

A görög eredetű szó jelentése erkölcs, erkölcsi természet, közerkölcs, erkölcsi közfelfogás, szokás. A szótári olvasat mellett azonban a kifejezést más értelemben is szoktuk használni. Az ethosz alatt érthetjük azt a spirituális tartalmat is, ami lendítő erőt ad cselekedetnek, folyamatnak; ami nem megfogható, de létező, hagyományozható. A szótári olvasattal szemben én most ezt részesítem előnyben. Az ethosz tehát – olvasatomban – energia és priritualitás.

 

***

 

A polgár nem egyszerű lény. Ereje jórészt konfliktusosságából, pontosabban szólva konfliktusossága rugalmas feloldásából származik. Léte egyszerre alapozódik a teljesítményre és a teljesítmény hasznából elnyert korlátlan lustaságra.  Modern kori civilizációnk a maga – a polgári fejlődés által inspirált – technikai keretrendszerében egyszerre teremti meg a teljes értékű önkizsákmányolás és a maradéktalan önkímélet lehetőségét. A polgár értékrendje egyszerre diktálja az individualizmus minél teljesebbé tételét s egyben azt is, hogy józan, racionális – vagy éppen kikényszerített – önkorlátozását is értéknek tartsa. A siker éppúgy hajtóereje, mint a sikert nevetséges illúzióvá tevő dekadencia.

 

A reformkorban kialakuló, több rétegű politikai, polgárosítási koncepció 1848/49-es áttörése olyan folyamatot indított el, amelyek az óta is tartanak, s belátható időn belül nem is látszanak véget érni. Úgy tűnik, hogy az azóta uralkodott igencsak eltérő karakterű politikai rendszerek ellenére a magyar polgárosodásnak igazából nincs társadalomtörténeti alternatívája.

 

Minőségének, súlypontjainak, szerkezetének viszont annál inkább. Merthogy ezeket erőteljesen befolyásolni tudja az aktuálisan uralkodó politikai szerkezet is.

 

A megszemélyesített magyar civilizációs modell: Széchenyi István gróf.

 

A polgárosodás, civilizálódás Nyugat-Európából indult, s eszméi, technikai vívmányai, életforma-, műveltségi mintái, törvényekké való követelményei – kissé késleltetve – eljutottak hozzánk is. Együtt adtak tartalmat a modern nemzet fogalmának, ami mintegy érzelmileg is összefogta az egy kultúrához tartozó, egy nyelvet beszélő embereket. A politikai közösség innentől nem a rendi világ jogállásainak különbözőségén, hanem a nemzettel való azonosulás érzetén alapult. A jogegyenlőség érvényesülése emel valakit a nemzet tagjává. A nemzet ügye egyenlővé vált a polgári szabadsággal. A szabadság nálunk így lett magyar, egyenesen a magyarok istenévé vált. Minden március 15-én őrá esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. S persze ennek fényében az is világossá vált, hogy haza csak ott van, hol jog is van.

 

Mindezzel csak azt kívánom jelezni: a XIX. század első felét jellemző reformkor nagyon sokat tett azért, hogy a magyar társadalom szembesüljön a polgárosodás kívánalmaival; ne sodródással, hanem tudatosított válaszokkal reagáljon a civilizálódás kihívásaira.

 

Nyugat-Európa a XIX. század első felében történelmének egyik legdinamikusabb időszakát éli át. A XVIII. század hatvanas éveitől a XIX. század negyvenes, ötvenes éveiig tart az a folyamat – az ipari forradalom – amely minőségileg alakítja át a társadalmat, az életmódot, a tájat. A polgárosodás üteme hihetetlenül felgyorsul, a városok jellege átalakul, s a termelés folyamatában realizáló találmányok révén kezd létrejönni egy új, polgári fogyasztói kultúra. Az ipari forradalomban élenjáró nemzetek, országok – Anglia, Franciaország – soha nem látott erőre tesznek szert: modernizációjuk nemzeti sikerélményként jelenik meg.[5]

 

A kor – mind a tágabb, európai szintérem, mind a Habsburg birodalomban s azon belül Magyarországon – kihívásokkal és válaszkényszerekkel terhelt. Ha szűkebben a magyar keretek között nézzük, – akkor a birodalmi és európai helyzettel összefüggésben – egyszerre több kihívás éri a magyar társadalom kulturálisan és politikailag érzékeny rétegét.

 

Nevezetesen: hogyan lehet a nyugati ipari forradalom civilizatorikus gazdasági vívmányainak reményében modernizálni az országot? Miként lehet a magyarságot nemzetté tenni?

 

Miként lehet elkerülni, hogy a modernizáció és nemzetté válás szembekerüljön egymással. Vagy másképpen fogalmazva: hogyan lehet a rendi Magyarországot polgári Magyarországgá átalakítani – méghozzá lehetőleg vér és könnyek nélkül – s legfőképpen lehet-e nemesből, a jobbágyból polgár?

 

A sok kérdésre többféle válasz született, de Széchenyi volt az, aki a totális kihívásra totális választ kívánt adni.[6] Életműve ezért válhatott modell értékűvé, s így az azóta eltelt időszak élő, szellemi hagyományává, amit mindig újra lehetett és lehet értelmezni. Mert ha a polgárosodás feladata folytatólagos, akkor Széchenyi is folytatólagos. Ha a polgárosodás minősége viszont alternatív, akkor Széchenyi – a maga eredményeivel, kudarcaival – modellálhatja a magyar polgárosodás lehetséges sikereit és sikertelenségeit.

 

Tehát Széchenyit itt én modellként kezelem, ami annyit tesz, hogy nem szigorúan vett történeti összefüggésben tárgyalom. Inkább azt kívánom bemutatni, hogy a polgárosodás összetett igényeit mely tartalmak mentén kívánta realizálni, s mindehhez milyen spirituális hajtóerőt, energiát, ethoszt társított.

 

Széchenyi 1814 és 1835 között tizenkét nagyobb külföldi utat tett, s Angliától Törökországig bejárta Európát. Alappal állapítja meg: Magyarország fejlettebb ugyan, mint Törökország, de az iparosodó, polgárosult Angliától minden tekintetben nagyon le van maradva.

 

A huszas évek orientációkereső szakaszában Széchenyi először azon formák iránt válik nyitottá, amelyek addigi életmódjából, a családilag örökített viselkedési mintákból adódnak.

 

Az európai arisztokrácia korabeli életmódjának megkérdőjelezhetetlen eleme volt a lovaglás, amelynek fontossága Széchenyi esetében azzal is megsokszorozódott, hogy katonaként, mint huszártiszt szolgált. Nem véletlen, hogy angliai tapasztalatai nyomán, magyarországi tevékenységében először lóversenyeket (1821), a lótenyésztést (Lótenyésztő Egyesület – 1822) akarja megvalósítani. Első könyvét is a „Lovakrul” címmel jelenteti meg 1828-ban, ahol már feltűnik az a nagyon is polgári motívum – a haszon-elv a haszonelvűség elsődlegessége -, amely majd a „homo oeconomicus” alakját jeleníti meg, s így a továbblépést jelenti.

 

De ugyanúgy, az anglofil arisztokrata felfogásból következik a társadalmi érintkezés új formáinak megteremtése is, amely a Nemzeti Kaszinó létrehozásában ölt testet (1827). A Kaszinó azonban több mint egyszerű intézmény. Intenciójában – korabeli megfogalmazással élve – a „concentráció” eszköze azaz, a rendi kereteket fellazító, a polgári egyesülés, egyesület irányába mutató lépés, s egyben színtere a gondolatok kötetlen áramlásának, az „eszmesúrlódás”-nak is. S persze a közéleti indíttatású, de a magánéletből sarjadzó szokásteremtések között előbb-utóbb felbukkan a polgári közegre jellemző szabadidő eltöltési formák hazai meghonosítása is; Széchenyi kezdi el Magyarországon az evezés, a vitorlázás, a korcsolyázás társasági „bevezetését”, sőt ő találja ki a rendi különbségeket eltakaró önözést is.[7]

 

A helyet, teret kereső cselekvés, magatartás mecénási szerepben is jelentkezik. Az adakozó főúr gesztusa a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához történő – egyévi jövedelmét lekötő – hozzájárulása 1825 novemberében.

 

A „Hitel” megírása, ill. 1830-as megjelenése igazi fordulat Széchenyi pályáján, de nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország modernkori történetében is. A „Hitel”, majd – a könyvet a konzervatív, a rendi szerkezetet tökéletesíteni, de nem megszüntetni akaró Dessewffy József gróf támadására válaszul írott – „Világ” (1831), s végül a Magyarországon már betiltott, ezért külföldön 1833-ban kinyomtatott „Stádium” együttesen jelzi: kiformálódóban van az a program, amely a magyar polgári átalakulást jelentheti.

 

Ez a program a „Hitel”-ben és a „Világ”-ban még csak elvi szinten fogalmazódott meg,  A „Stádium”-ban viszont cselekvési, követelési sorrá is összeállt. Maga Széchenyi is egyre messzebb jutott elgondolásában.

 

A „Hitel” kiindulópontja, hogy a birtokos nem oly gazdag, mint lehetne, s ennek fő akadálya a hitel hiánya, amely a birtok elidegeníthetetlenségéből, azaz az ősiségből következik. Tehát ha a birtokos jobb feltételeket akar, akkor meg kell szüntetni a hitelt béklyóba verő ősiséget, amiből viszont logikusan következik az a jog, hogy mindenki bírhasson birtokot. A „Világ”-ban a személy- és vagyonbiztonság követelésével továbbfejlesztett gondolatmenet a „Stádium”-ban válik konkrét, politikai rendszerré. Hiszen ha immár nem nemesi előjog a birtok bírhatásának joga, ha mindenkinek lehet tulajdona, akkor tarthatatlan, hogy a törvény előtti az emberek különféleképpen ítéltessenek meg: kell a törvény előtti egyenlőség is. Ha szabad a birokforgalom és a törvényes pártvéd is megillet mindenkit, akkor a birtokost – származásától függetlenül – megilleti a politikai életben való részvétel joga; a liberális értelemben felfogott választójog.

 

De ha a birtokképesség általános, akkor nem lehetséges, hogy az egyik birtokos – mert nem nemes – adózzon, a másik – mert rendi előjoggal bíró nemes – ne adózzon. Kétségtelen, hogy a közteherviselés is elengedhetetlen. S természetesen – ha a mezőgazdasági birtoklás szabad – akkor az ipari termelés kötöttségeit is fel kell számolni, így például a céheket s a különböző korlátozásokat is eltörölni szükséges.

 

Mint látjuk, a hitel problémájától szinte logikai úton el lehet jutni a polgári jogegyenlőség eszméjéig. Bármennyire egyszerűnek tűnik is azonban a logikai út, ez mégis sokkal több annál: egy egész addigi renddel való szembekerülés.

 

Széchenyi azonban nem pusztán a fenti logika útját járta meg. Többet tett: nemzeti programmá, erkölcsi erővé emelte a polgári átalakulás ügyét.

 

Az ő világában a „Hitel” szó kettősjelentésű: egyrészt jelenti a pénzügyi értelemben felfogott tartalmat, másrészt azonban az erkölcsi hitelességet is. Nem csak az a célja, hogy a magyar nemesi birtokos polgári birtokossá váljék, hanem az is, hogy a magyar nemes nemes magyarrá legyen. Mindehhez sok minden szükséges, de talán két – rövid – megfogalmazást lehet idézni, mint amelyek mintegy jelszószerűen adják meg a legszükségesebb elemeket. Az egyik: „a nemzetiség és a közértelmesség”. A másik „szabadság és bátorlét”.

 

A bátorlét nem csak a vállalkozás biztonságát, hanem – jobb híján – a civil kurázsit is jelenti. De csak akkor lesz elegendő, ha a közértelmesség dominál. A kiművelt emberfő – immár nem a tudós főúr példájaként, előjogaként, hanem a társadalmat minél nagyobb számban jellemző embercsoportonként! S természetesen a szellem korlátoktól, előítéletektől mentes műveléséhez a nyilvánosság – Széchenyi által elismert, de soha ki nem fejtett – működése, a polgári szabadság teljessége szükséges. Ebben a gondolatmenetben az egyén minél nagyobb önkiteljesedése a rend „natio” polgári nemzetté válásának útja. A nemzet nem elvont kollektívumként lebeg polgárai felett, hanem polgárai szabadságában, bátorlétében, tulajdonában jelenik meg. Ettől és csak ettől lesz nemzet a magyar – különben eltűnik, felszívódik; a nemzethalál fenyegeti. Nemzet viszont nincs, nyelv nélkül. A mecénás főúr gesztusa a 30-as évekre már átértelmeződik: az Akadémia alapítását már a hazafi tette. S az is a hazafi elvárása, hogy az immár megerősödött magyar nyelv az állam, a törvényhozás nyelvévé váljék.

 

Széchenyi elemi erővel veti bele magát a polgárosodás, polgárosítás személyére s az ország egészére vonatkozó, grandiózus munkájába.

 

Önmaga mutat példát. Gazdálkodását fokozatosan átalakítja s egyre inkább részvényessé, vállalkozóvá lesz. Gazdasági és civilizatorikus tevékenysége nemzetemelő programmá válik. Részt vesz hengermalom és bank alapításában; gyáralapításban és kikötő- építésben; a bortermelés és a selyemhernyó tenyésztés fejlesztésében. Tevékeny szerepe van az Al-Duna szabályozásában, a dunai gőzhajózás megindításában, s gondot fordít arra is, hogy Pest-Buda egyszer Magyarország méltó fővárosává váljék. Óriási munkát fektet a 40-es évek elején megindult Lánchíd-építkezés előkészítésébe, ami az ország közlekedése szempontjából felmérhetetlen fontossággal bír. Az Akadémia után immár a Nemzeti Színház ügyére is gondja van.

 

Híres és nevezetes vitája Kossuth Lajossal nem tántorítja el a polgárosodás ügyétől. A vita tárgya ugyanis nem a civilizációs változás, hanem a „modor” kérdése, azaz a politikai út és annak módszerei. A két ember világképe igencsak ellentétes, de ellentétük is modell értékű. Széchenyi a világot fizikai egységként értelmezi, azaz ha valamit megmozdítunk, az könnyen rádőlhet a másikra, s akkor itt a baj. Tehát mindenben óvatosan kell cselekedni, kellő körültekintéssel kell mozdulni, mozogni. Kossuth a világot kémiai egységnek látja. Úgy véli, ha a rendszerbe egy új elemet belehelyezünk, akkor az egész átalakul, mert a kémiai reakció, működésbe lép.[8]

 

Mindkét világképnek van igazsága, de belőlük eltérő módszerek, utak, következtetések adódnak.

 

Az 1841-től kibontakozó vita Széchenyit politikailag pozícióváltásra, de értelemszerűen nem a civilizációs intenció feladására készteti.

 

1845-re már kormányhivatalt is vállal: a Helytartótanács, az ország ügyeit intéző legfőbb végrehajtó szerv közlekedési osztályának vezetője lesz. Abban bízik, hogy már nem csak magánemberként, hanem állami segítséggel tudja megvalósítani elképzeléseit. Egyben bizonyítani kívánja, hogy Metternich kormányzata nyitott és segítőkész. Csalódnia kell. A megígért anyagi fedezetet nem kapja meg, s noha megindítja a Tisza-szabályozás – napjainkban is tartó – munkálatait, a balatoni gőzhajózást s az első magyarországi vasútépítkezéseket, mégsem tudja elképzelései nagy részét keresztülvinni.

 

Az 1848-as fordulatnál ő az egyetlen, aki a bukott kormányzat magas rangú tisztségviselőjeként, de factó „közlekedésügyi minisztereként” az új felelős magyar kormányban is megkapja a már hivatalosan is miniszteri titulussal is járó pozíciót. S ez nem véletlen.

 

Nem csak azért van így, mert Széchenyi az összes kortársa közül a leginkább próbált meg minden dimenzióra kiterjedő választ keresni a polgári átalakulás kérdéseire; arra, amire politikailag az 1848-as áttörés rászerveződött. Ha egy pillanatra visszaidézzük a polgárosodás, civilizálódás, modernizálódás fogalmai tekintetében mondottakat, akkor érzékelhetjük: az életmód, az értékek, a szabad rendelkezésű tulajdon, a civil kurázsi, a közértelmesség, a gazdaság fejlesztése, a közteherviselés, a nyilvánosság és minden, ami még ide tartozik ott volt Széchenyi addigi életteljesítményében.

 

De volt egy másik, még ennél is konkrétabb ok. Széchenyi már 1848 januárjában kinyomtatta közlekedési törvényjavaslatát, pontosabban szólva koncepcióját a magyar közlekedésügy rendezésére. A márciusi forradalom nyomán megalakult Batthyány kormány így már készen kapta a nagy ívű koncepciót. Az alapos, igazi civilizációs ethoszt is hordozó 136 oldalas szöveg az alapja lett mindannak, ami a közlekedésügyben Magyarországon a XIX. század második felében történt.

 

A közlekedésügyi javaslat azonban nem csak ezért fontos. Szempontunkból azért is jelentős, mert nagyon határozottan jelzi azt az ethoszt, ami Széchenyit és a magyar polgári átalakulásért, vele együtt küzdő s vele nem egyszer vitában álló embereket jellemezte.

 

Idézem a javaslat előbeszédét: „Felséges Haza! Hosszú álmaink s több mint félszázados szónoklataink után úgy látszik: elvégre „tennünk” is kellene valami nagyobbszerűt már, ha a nemzetek sorábul disztelenül kisodordatni nem akarunk.

 

Fajtánk csudálatosan fentartotta magát, de most bizonyosan bukik, vagy hosszu sorvadásnak indul, ha – mielőtt késő volna – a meddő vitatkozások vágásibul kibontakozva a tények mezejére nem áll. Szebb jövendőnket a tett azonban még korántsem biztosítja – s e körül ne csaljuk magunkat – ha az efféle felszines, egyoldalu, vagy épen éretlen.

 

Nekünk magyaroknak, rémitő hátramaradásaink közt régibb nemzetek tapasztalásait felkincselve, organicus, egybenfüggő, az egész hazát egyiránt érdeklő eljárásra van szükségünk. Minden, mi egyes osztályok vagy épen egyesek érdekeit ápolja, vagy a hon csak bizonyos tájainak kedvez, egyenesen bántalom az egészre; minthogy felvirágzás tekintetében nem megyékrül, egyes hatóságokrul, duna- vagy tiszai kerületekrül, vagy egymástul elszigetelt kastákrul van és lehet többé szó, hanem – hála a mennyei gondviselésnek – valahára az egyetemes hazának szent ügye forog kérdésben.

 

Házsártos, egymást üldöző népbül, melly erejét köcsönös zsibasztására fecsérli, elvégre egycsaláddá, egy és osztatlan erős nemzetté akarunk, és Isten segitségével fogunk összeforrni; mert csak igy válhat – most csekély mivel eldiribolt – erőnk eldöntő sullyá. Efféle nélkül pedig, minthogy egyedül erő szolgálhat nemzeti boldogság valódi alapjául, soha sem fog vérünkre derülni mosolygó üdv.

 

Minden oldalrul szükséges ehezképest – legyen az bár szellemi, bár anyagi – a gyökérig ható egybenfüggő, s ernyedetlen állhatatossággal ápolt javitás. Közlekedések nem képezik az országok velejét ugyan, de csak olly hatásuk van, mint valami élő test vérereinek; ámde, noha azok jobb voltát közvetlen szellemi javításoknak nem nevezhetni, azért mégis épen olly elmulhatlan azoknak tökéletesen elrendezett volta; valamint akadozó, vagy lázas vérforgás közt a legegészségesb velő is szolgailag lenyügözve van; s hiába küzd a szellem az anyagnak fejletlen sulyával.

 

Legyen ehezképest szabad, felséges Haza, mennyire körülményeim engedik, ezennel mély tisztelettel az ország egybengyült Rendei előtt letennem honunk közlekedési ügye körül némi általános nézeteket, mellyeket több jeles fők segitségével összeszedni alkalmam volt. Ha nem egészen hasztalan munkát vittünk végbe, bő jutalmunkat már kinyerénk.

 

A mélyen tisztelt egybengyült országos Rendeknek

 

Pozsony január 25-dikén 1848.

 

legkisebb de leghűbb szolgája

Gróf Széchenyi István”[9]

 

 

A törvényjavaslat előbeszéd szövege maga a spirituális energia, az ethosz – miközben a főszöveg száraz számításokat tartalmaz.

 

Az elmondottak után talán még érthetőbb, hogy Széchenyit, illetve a széchenyiánusnak tekintett magatartást miért is lehet a magyar polgárosodásban modell értékűnek tartani. A polgárosodás jószerivel teljes spektrumát lefedő gondolkodás; cselekvési hajlam; személyes életteljesítménnyel megszolgált hitelesség; a nemzeti közösséget építeni akaró, de vele szemben kritikus magatartás; erkölcsi energia és tartalom – ezek a fő összetevők.

 

Széchenyi minden ideáját importálta, de a nemzeti ethosszal rögtön honosította is.

 

Az idegösszeroppanásba, majd öngyilkosságba torkolló személyes életút jelzi: nem konfliktus és ellentmondás mentes a Széchenyi féle modell működése.

 

De mindettől függetlenül a reformkor és 1848-49 megteremtette a magyar polgárosodás ethoszát, mintáit, normáit.

 

Már „csak” folyamatosan valóra kellett (volna) váltani, és időről-időre megújítani őket.

 

A valóra váltott ethosz

 

A széchenyiánus polgárosodási ethosz a civilizációs változást, a modernizációt kiemelte a pragmatizmus köréből és erkölcsi kérdéssé tette. A civilizációs folyamat céljává a nemzet vált; a haladásnak, a változásnak őt kell szolgálnia, hiszen a nemzet éppen hogy a modernizációval válhat erőssé. Így mindenki, aki a nemzeten belül a „haladás”, a polgárosodás útjába áll, az erkölcsileg is stigmatizálódik, de ugyanígy megbélyegződik az is, aki civilizálni akar ugyan, de ezt nem a tételezett nemzeti célok mentén teszi.

 

A mondottakhoz két megjegyzés kívánkozik.

 

A haladás-hit Európában ekkor általánosan jellemző volt. Az emberek a XIX. században úgy vélték, hogy a világ – úgymond – „előre” halad, s ennek a hitnek éppen az iparosodás adott alapot. Szinte naponta lehetett bizonyítani, hogy az ember-természet viszonyban, az ember teret nyer. A vasúttal legyőzi a távolságot, a tudomány erejével előbb-utóbb megfékezi a járványokat, a gépek hatalmával, olcsó árukkal látja el azokat, akik rászorulnak. A XIX. század második fele, a XX. század eleje, újabb és újabb bizonyítékokkal támasztotta alá a meggyőződést. A távíró, a telefon, az automobil, a repülőgép és még sok más közhasznú találmány arról tanúskodott, hogy a haladás létezik és jó dolog.

 

Az értelmiségi produkciók is nagyrészt ezt a hitet erősítették. Marx – Hegel nyomán – úgy gondolta, hogy a világszellem a munkásosztály képében visszatalál önmagához, s így előáll a történelem „megoldása”, az emberi szabadság tökéletessége, a kommunizmus. Spencer „Alapvető elvek”-ben tesz hitet az evolucionizmus, a szerves fejlődés mellett. John Stuart Mill a politikai szabadság lehetséges tökéletesítésén elmélkedik.

 

Az emberek a XIX. században a haladás-hit mentén elkezdtek növényt nemesíteni, kutyatenyésztésben gondolkodni. Darwin biológiai elméletét egyesek már a társadalomra, az emberek világára is alkalmazni akarták. Az ő idejük azonban csak a XX. században jön el, – a XIX. században még nem a szociáldarwinizmus gondolatai szabják meg az intellektuális kereteket.

 

A XIX. századi átalakuló társadalmak sok feszültsége már jelezte, hogy az ember-ember viszonyban nagyon is sok töréspont jött létre, de ekkor még senki nem kérdőjelezte meg, hogy haladás-e az, amit annak tartunk.

 

A másik megjegyzés a nemzet fogalmát érinti. A nemzet ekkoriban még alapvetően kulturális és politikai kategória, s kevésbé etnikai, s legfőképpen nem faji fogalom. A nemzet kulturális konstituenciáját alapvetően két elem adja: a nyelv és az azonosulás az adott politikai közösség általános céljaival. A politikai tartalmat pedig főként a szabadság-eszme elfogadása jelenti, hiszen a nemzetté válás – Magyarországon is – a szabadságtartalmak igenlésén át valósult meg. Persze itt azért a század folyamán jelentős változások is történnek: a század húszas, harmincas, negyvenes éveihez képest a századfordulóra, a nemzet fogalma erős etnikai tartalomra is szert tesz, s alárendelten a faji értelmezés is megjelenik. Történelmi értelemben a XIX. századot lezáró I. világháború („a nagy háború”) lesz az  az eseménysor, ahol, és amikor a megváltozott nemzettudat igazán realizálódik.

 

Tehát a széchenyiánus ethosz még nincs leterhelve azokkal a tartalmakkal, amiket dominánsan a XX. század hozott létre.

 

S most kanyarodjunk vissza a XIX. századhoz.

 

Az ethosz újbóli működtetésére 1849, a szabadságharc vége után került sor méghozzá védekező, illetve identitásképző értelemben.

 

Mivelhogy a polgárosodás, a modernizáció folyamata folytonos, ezért a berendezkedő neoabszolutizmus is polgárosítani, civilizálni akart. A széchenyiánus ethosz ehhez elutasítóan viszonyult, mert úgy vélte, hogy a korszerűsítés nem a nemzet és nem a szabadság érdekében történik, azaz nem honosítás, hanem erőszakosan kikényszerített import.

 

Maga Széchenyi ad hangot az elutasításnak. 1848 szeptembere óta önváddal, félig elborult elmével Döbling lakója. Három évig családját sem fogadja. Döblinget, az elmegyógyintézetet önként vállalt börtönnek tekinti – nem mozdul ki falai közül. Állapota – nem kevéssé azon hírek hatására, melyek bizonyítják: nemzetét a győzteseknek nem sikerült megölni – fokozatosan javul, s 1856-ra legendás munkaképessége helyreáll. Újból elkezd írni, és egyre több látogatót fogad. Szellemi kapacitását az abszolutizmus bírálatának szolgálatába állítja. „Önismeret” címmel kezdi el írni azt a művét, melyet – utóbb – „Nagy Magyar Szatíra” névvel illettek. Írás közben jut el hozzá az Alexander Bach belügyminiszter által sugalmazott, az abszolutizmus rendszerét és civilizáló erejét magasztaló röpirat, a „Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungarns”. Részben belső késztetésből, részben a látogatóiból összeálló kis „politikai műhely” ösztönzésére elhatározza: válaszol a rendszer névtelen panegirikuszára. Hozzákezd a „Blick” írásához, s 1858-ban be is fejezi azt. (Béla fia csempészi ki a kéziratot Londonba) A könyv 1859 elején – illegális úton – bejut a birodalomba. Tartalma nem hagy kétséget aziránt, hogy a névtelenség mögé bújt szerző nem csak az abszolutizmus és az abszolutista módon végrehajtott modernizáció elszánt ellenfele, hanem kritikája a magyar szabadságot elnyomó uralkodó, I. Ferenc József személyét sem kíméli. Széchenyi azt írja: a vasutat nem ön hozta miniszter úr, hanem az idő. Azaz nem a korszerűsítést utasítja el, hanem azt, amit nemzeti szempontból a rendszer jelent.

 

De hasonlóan markáns álláspontot képvisel Madách Imre is. Ő „Civilizátor” címmel ír színdarabot 1852-54-ben. A kissé didaktikus színdarab arról szól, hogy egy magyar gazda gazdaságában megjelenik egy német és a korszerűség jegyében mindent át akar rendezni, ami ellen egy idő után a gazda és háza népe fellázad. Madách nem az ötletek jogosságát vonja kétségbe, nem a sokrétegű civilizálódás ellen, hanem az erőszakosan civilizálódó hatalommal szemben foglal állást; nem a honosítást, hanem a kötelezővé tett, parancsre végrehajtott „importot” utasítja el.

 

A széchenyiátus ethosz és a neoabszolutista civilizáló gyakorlat ütközése szintén egyfajta – a későbbiekben sokszor átértelmezett – magatartás-modellé vált. A tradicionalizmus hívei – miközben Széchenyi és Madách egyáltalán nem tartozott ebbe a körbe – megkapták azt a lehetőséget, hogy pozícióik, sokszor avitt felfogásuk védelmében a civilizációs, polgárosító tendenciákat nemzetidegennek, nemzetietlennek, nemzetellenesnek bélyegezzék; a széchenyiánus ethoszt idegenellenes és állagőrző ethosszá formálják.

 

1867, a kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán alapvetően a széchenyiánus polgárosító, civilizációs ethosz érvényesült. Jószerivel minden korabeli civilizátor úgy gondolta, tevékenységének célja a XIX. századi értelemben vett nemzet felemelése: Eötvös Józseftől Trefort Ágostonon át Wlassics Gyuláig, Széll Kálmántól Kerkápoly Károlyon át Wekerle Sándorig, Hollán Ernőtől Baross Gáborig, Csemegi Károlytól Szilágyi Dezsőig, Andrássy Gyulától Podmaniczky Frigyesig, – hogy csak példaszerűen soroljam a neveket.

 

A kor – a Monarchia kora – a magyar polgárosodás meghatározó, nagy teljesítményeket produkáló időszaka volt. Megítélhetetlen, hogy az ethosz nélkül is így lett volna-e? Az viszont bizonnyal elmondható, hogy a nemzeti civilizációs ethosz a korhoz szervesen kötődött, s ami megszületett, ebben a spirituális energiamezőben jött létre.

 

A civilizációs kereteknek határt szabott a Monarchia gazdasági potenciálja.

 

Sokan, sokféleképpen próbálták kiszámolni a Monarchia gazdasági növekedésének mértékét. A számolások eredménye eltérő, de valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha az 1870 és 1910 közötti időszakra vetítve az átlagos évi növekedést 1,5 és 2,5 % közé tesszük. Ezen belül Magyarország fejlődési üteme gyorsabb volt. Szinte minden számítás megegyezik abban, hogy az átlagos évi növekedés nagyjából 0,5%-kal haladta meg a birodalom másik felének növekedési ütemét, ami abban is testet öltött, hogy az idő előrehaladtával Magyarország százalékos hozzájárulása a közös költségekhez nőtt, Ausztriáé viszont csökkent.[10]

 

De hogy mire és hogyan használják fel ezt a potenciált, az már az embereken a döntéshozókon múlott, akik persze ethosszal is rendelkeztek, s szándékaiknak erkölcsi – spirituális célt és igazolást is adni akartak.

 

Ez az írás nem a Monarchia Magyarországa polgárosodásának részletező elemzéséről szól, de nem maradhat adós az összkép érzékeltetésével.

 

Az összképet talán úgy lehetne legjobban jelezni, hogy ez a polgárosodás sokszorosan aránytalanul és nagyon egyenlőtlenül működött.

 

Egyenlőtlen volt a területi fejlettség tekintetében, mert egy világ választotta el Máramarost Vastól.

 

Egyenlőtlen volt társadalmilag, mert egy világ választotta el a szegényparasztság és a középosztály életvitelét.

 

Egyenlőtlen volt infrastrukturálisan, mert egy világ választotta el a növekvő tanyavilágot a növekvő fővárostól.

 

Egyenlőtlen volt kulturálisan, mert egy világ választotta el a csökkenő számú analfabétát a száz kötetes Jókai-díszkiadás vásárlóitól.

 

Egyenlőtlen volt gazdaságilag, mert egy világ választotta el a nagyszámú kivándorlót, a reményt még itthon kereső embertől.

 

De tudom, hogy ezzel még nem mondtam sokat.

 

Másként fogalmaznék. Voltak csúcsteljesítmények, és a kor normáitól is elmaradó teljesítések[11]

 

Csúcsteljesítmény lett a vasútból. Míg 1848-ban 178 km, 1866-ig 2160 km, addig 1913-ra (Horvátországgal együtt) 21798 km vasútvonal hálózta be Magyarországot, amivel az ország – vasútsűrűség tekintetében – megközelítette a nyugat-európai államokat. A viszonyítások, illetve a magyar fejlődés sokarcúságát jelzi, hogy a halálozási arányban viszont csak Spanyol- és Oroszország járt a Magyar Királyság előtt. A vasúti infrastruktúra döntő hányada az 1880-as évek végére, 1890-es évek elejére állami kézbe, a Magyar Államvasutak tulajdonába került. Megnőtt a fő vonalakhoz csatlakozó helyi érdekű vasutak száma is, amivel a területi mobilitás, illetve áruszállítás lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. A folyók ez irányú szerepe – logikusan – visszaszorult, noha a folyamszabályozás munkálatai továbbra is folytatódtak. Elsődleges hasznuk már inkább az ármentesítésben, a mezőgazdaságilag hasznosítható terület növekedésében jelentkezett, s kevésbé a hajózást, vízi szállítást illetően. A folyamat leglátványosabb része a Vaskapu Széchenyi által is kezdeményezett szabályozása volt 1889 és 1899 között. A leghasznosabbnak azonban a dunai és tiszai gátrendszer kiépítése bizonyult. A vasúthálózat modernizálódása mellett az úthálózat fejlesztése igencsak háttérbe szorult. Az utak többsége megyei, illetve községi tulajdonban volt, s kiépítésükkel bizony nem nagyon foglalkoztak. Jellemző, hogy a jobb állapotban lévő, a korszak végére 11 ezer km-t elérő állami úthálózatból csak 200 (!) km volt kövezett, illetve aszfaltozott. Ez utóbbi tény megint csak arra utal, hogy a modernizálódás mellett a tradicionális elem is jelen volt: a sár uralma tovább élt, a korábbi korszakok embert próbáló közlekedési viszonyai együtt léteztek a nyugat-európaihoz közelítő fejlettséggel. (Pedig a század végen megindult a honi, balkéz-szabályokon alapuló automobilizmus is, s 1900-ban már az Autóklub is létrejött.)

 

A közlekedéssel párhuzamosan a hírközlés is modernizálódott. Az 1880-as évek végén Baross Gábor létrehozta azt a postai egységet, amely nemcsak a levélforgalmat, hanem a távíró- és távbeszélőforgalmat is egy szervezeti keretbe foglalta. A kiváló színvonalon működő posta, a távbeszélő-hálózat nyugat-európai szintű kiépülése megint csak a civilizálódó életkeretek létrejöttéhez járult hozzá.

 

Másfelől – mint erre utaltam – a halálozási arányban Magyarország megközelítette az igen elmaradottnak számító orosz és spanyol szintet.

 

Pedig a dualista időszakban az orvosok száma megkétszereződött, s a korszak végére 30 orvos jutott 100 000 lakosra. Az utolsó békeévben több mint 400 kórház működött Magyarországon, melyeknek majd  90%-a a kiegyezés után jött létre. (Szinte ugyanez mondható el a patikákról is.) A kötelező himlőoltás bevezetésével sikerült az egyik legfélelmetesebb betegséget megállítani.

 

Mindazonáltal az egészségügy terén néhány igen súlyos probléma megmaradt, ami erőteljesen kétségbe vonja a változások hatékonyságát. Az egyik a csecsemőhalandóság, illetve a gyermekhalandóság. Itt igen szerény a javulás, ami azt jelenti, hogy még 1910-ben is minden 5. csecsemő egyéves kora előtt meghalt. Az ötéves kort 1000 gyermek közül csak 690 élte meg. A halálozási arányt növelte az is, hogy a tuberkulózis népbetegséggé vált, s évente 40-50 ezer áldozatot szedett. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország a halálozások tekintetében az európai élvonalba került, s ez a tény értelemszerűen kihatott a várható átlagos életkorra is, ami az 1870-es évektől a korszak végéig 30-ról 40 esztendőre nőtt csupán. Nyilvánvaló, hogy a szomorú adatok nem írhatóak kizárólag az egészségügy számlájára, de a polgárosodás szempontjából az egészségügynek mégiscsak döntő szerepe van. A civilizatorikus fejlődés e téren alig jutott el vidékre, az ország lakosságának többségét kitevő körzetekbe. Ez nemcsak az egészségvédelem elhanyagolását eredményezte, hanem azt is, hogy az emberek saját, évszázados gyógymódjaikat voltak kénytelenek alkalmazni. Metódusaikban keveredtek a ma is ismert természetes gyógyító eljárások és a kuruzslás különféle válfajai. S ha meggondoljuk azt, hogy például a gyerekszülésnél az orvosok körében is micsoda harcokat kellett vívni még a XIX. század ’50-es, ’60-as éveiben is a ma már eleminek számító tisztasági szabályok bevezetéséért, akkor elképzelhetjük, milyen higiéniás kultúra uralkodhatott az orvost szinte soha nem látó közegben. (Semmelweis Ignácot méltán tekinthetjük nemcsak a magyar orvostudomány, hanem a honi civilizációs fejlődés egyik legnagyobb alakjának is.)

 

Csúcsteljesítményt jelentett, a még a reformkorból indult nagy nemzeti vállalkozás az 1873-ban egyesített főváros Budapest is.[12]

 

A székesfőváros fejlődési üteme Európában csak Berlinéhez volt hasonlítható. 1867-ben még csak 280 ezer, 1910-re már majd 900 ezer a lakosa. (Ha hozzászámoljuk a várossal gyakorlatilag egy egységet, de külön közigazgatási körzeteket képező külterületeket, akkor 1,1 millió emberrel számolhatunk) Míg a kiegyezés idején Budapest az európai városok között a tizenhetedik, addig a századfordulóra már a nyolcadik helyet mondhatta magáénak.

 

A város kiemelkedő szerepe nem abból adódott, hogy az összlakosság oly nagy arányát koncentrálta volna, mint manapság. Budapesten az ország népességének mintegy 4-5%-a élt csupán. Viszont a magyar városfejlődés sajátosságaként az utána következő legnagyobb településen, Szegeden már a budapesti lélekszámnak csak 12%-a lakott. Így tehát a főváros a többi városhoz képest vált kiugró nagyságúvá. Budapest azonban nemcsak a többi magyar városhoz, hanem – tágabb értelemben – „nyugathoz” és „kelethez” is mérődött. A nyugati „versenytárs” Bécs volt, a Monarchia hallgatólagosan létrejött fővárosa. Azért „hallgatólagosan”, mert erről törvény nem intézkedett, viszont oda kerültek a közös minisztériumok. Budapest elkezdett Béccsel rivalizálni, s noha nem sikerült elérnie, hogy a kettős Monarchia súlypontja áttevődjék ide, azért – ténylegesen – felzárkózó pályára került. Más oldalról Budapest a „kelet” centrumaihoz mérődött. A „kelet” kifejezést azért szükséges idézőjelbe tenni, mert nem a földrajzi értelemben kell a szót érteni. A „Budapest-koncepció” egyik tényleges elemét képezte, hogy a magyar fővárosnak sem kelet, sem dél, sem észak felé ne legyen riválisa, s így a székesfőváros váljék a térség gazdasági kulturális centrumává, viszonyítási pontjává. Nyugodtan használhatjuk a koncepció kifejezést, hiszen az Andrássy Gyula gróf által – miniszterelnöki minőségben – londoni mintára létrehívott Fővárosi Közmunkatanács (s persze a város vezetése) ezért mindent meg is tett. (Felemlíthetjük Podmaniczky Frigyest, a pepita öltözékéről „kockás báró”–ként emlegetett arisztokratát, a közmunkatanács alelnökét, aki fáradhatatlannak bizonyult, ha Budapest sorsáról volt szó.) Budapest esetében tehát nem pusztán spontán fejlődésről, hanem konceptualitásában is megnyilvánuló tervszerűségről beszélhetünk.

 

A székesfőváros mintegy koncentrálta s a vidéki városok felé szét is sugározta a civilizatoikus fejlődés tartalmi jegyeit. A nyolcvanas évek végétől megjelent a villamosközlekedés (1896-tól földalatti), s 1905-ben már elindult a magyar gyártmányú „Marta” automobilokra alapuló taxizás is. (30-40 km-es óránkénti sebesség!) Az 1890-es évek végén létrehozták azt a főnyomócső-rendszert, amely megalapozta a vezetékes vízellátást, illetve a szennyvízelvezetést. Már az 1870-es években föltűntek az első utcai villanylámpák, s a villany kezdte kiszorítani a gázvilágítást. Az első telefont (a világon harmadikként!) 1881-ben helyezték üzembe, s 1913-ra Budapesten már 27 ezer magánelőfizetőnél csöngött a készülék.

 

A város „városiasságát” a komfortérzés is megszabja. E téren Budapest megint csak élen járt. A századfordulóra már több mint 400 kávéház, számtalan vendéglő, kocsma, no meg nyilvános illemhely várta a betérni vágyó polgárt.

 

A belvárosi utakat, járdákat burkolattal látták el, semmi akadálya sem volt tehát annak, hogy a cipőviselet kiszorítsa a csizmát. A kulturális szolgáltatások is széles skálán mozogtak. Az orfeumtól az Operaházig ki-ki társadalmi helyzete, ízlése szerint tölthette el szabadidejét. A színházak repertoárja sokrétűen tükrözte – s szolgálta ki – a város polgárait. A színházépületek – már csak a tervezők személyének ugyanazonossága miatt is – sokszor mintául szolgáltak a vidéki városi színházak kialakításakor. A sajtó térhódítását – országos méretekben – mi sem mutatja jobban, hogy amíg a kiegyezés idején 200, addig az utolsó békeévre már 2000 (!) különféle hírlap jelent meg.

 

A világvárosi komfortértést növelte az épületek, az utcák jellege. Egyrészt fokozatosan kiépültek az állam reprezentatív intézményei, másrészt teret nyertek az emeletes kő- és téglaépületek. Míg a kiegyezés idején a házak mindössze 2-3%-a volt 3 emeletes, vagy magasabb, a ’10-es évekre ez az arány már 20-25%-ra emelkedett.

 

A városszerkezet is elnyerte azt a formáját, ami jellegzetessé tette. Kiépült a Nagykörút, a kiskörút, s a város ékessége, a magyar Champs-Elysées, az Andrássy-út is.

 

A mind külsejében, mind szolgáltatásaiban világvárossá fejlődő Budapest jelentette az egyik, a városiasodó tendencia kibontakozását. A másik a korszakra jellemző, s a budapestivel diametrálisan ellenkező tendenciát a tanyásodás testesítette meg.

 

Rendkívül nehéz megmondani, hogy ténylegesen mekkora embercsoportot érintett a tanyásodás; különösen akkor, ha az alföldi, szétterülő mezővárosok kültelki népességét is ideszámítjuk. Egy bizonyos: a tanyai népesség száma erőteljesen nőtt, ami nem annak a jele, hogy amerikai típusú farmergazdaságok jöttek volna létre. Pont ellenkezőleg; azt jelzi, hogy a parasztpolgárosodás honi megrekedése a külterjes gazdálkodás és a korábbi századokra jellemző életviszonyok felé hajtotta az emberek százezreit. A tanyásodást nyugodtan egyfajta belső „kivándorlásként” is felfoghatjuk; fő hajtóereje a rendszerint emberfeletti munkával és ember alatti léttel megváltott puszta megélhetési igény volt. Mindent összevetve a XX. század ’10-es éveire körülbelül 700 ezer és 1 millió közé tehetjük a tanyasi népességet – tehát nagyjából annyira, mint a világvárosiasodó főváros lélekszámát. A tanyák – létviszonyaikat, életkereteiket tekintve –többé-kevésbé a teljes tradicionalizmust képviselték. A mostoha útviszonyok éppúgy a korábbi századokra emlékeztettek, mint azok az előítéletek, amelyek még helyenként az 1960-as (!) években is példának okáért a boszorkányhit elemeinek jelenlétét mutatták. A közegészségügy, az oktatásügy intézményesült formáiból esetlegesen részesültek, a civilizatorikus vívmányok elkerülték őket. Életkeretük százados léptékkel maradt el a polgárosodás, a civilizálódás élén haladó nagyvárostól.

 

Mindezek az ellentétek jelzik: a korabeli polgárosodás jelentős, de nem feszültségmentes jelenség volt – s akkor még nem is beszéltünk az életvitelt, értékrendet illető összetettségről.

Az ethosz megjelenését azonban nem az elmondott képben, hanem ott lelhetjük fel, ahol reprezentálni, elmondani, megmutatni akarták.

 

S ez nem más, mint az 1896-os Millennium.

 

 

 

 

 

 

A módosult ethosz

 

1896-ban a Millennium megünneplése három pillérre épült.[13] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A második pillért a szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette, ami főként emlékműben, kiállításban realizálódott. A harmadik pillért a ceremoniális rész adta, ami egyfajta ideologikus nyomatékot adott az egész rendezvénysorozatnak. A három vonulat sokszor egymásba játszott, de a fenti felsorolás fontossági sorrendet is jelentett.

 

A civilizatorikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd, országszerte négyszáz új népiskola, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás bevezetése, a budapesti Nagykörút nagy részének hivatalos „átadása”. Maga a főváros 1896-ra kívánta időzíteni öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett.  Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

 

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat meghatározó erejű volt, olyannyira, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

 

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindössze négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, ami csak részben szimbolikus tartalmú, hiszen az ezredév legnagyobb szabású eseményét jelentette.

 

Az Ezredévi Emlékmű – s ezt így is tervezték – nem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legelhúzódóbb beruházása.

 

A szimbolikus tartalmú tettek sorában minden kétséget kizáróan a kortársak a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan –struktúrát adott az egyik legszebb budapesti zöldterületnek, a Városligetnek. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

 

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben bemutatni az úgynevezett „történelmi csoportban” a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakozatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson, „Konstantinápoly”néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

 

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez addig még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országban lakik, amelyik büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

 

Ahogy ezt a kortársak megfogalmazták:

 

„Összehordtuk nemzeti kincsinket, ősöktől ránkhagyott kincses ereklyéinket, felhordtuk iparunk, mezőgazdaságunk, kereskedelmünk, tudományunk, művészetünk és irodalmunk milliókat érő termékeit és ezt a varázslatos gyűjteményt a haladás szent oltárán bemutattuk a magyarok Istenének, bemutattuk az egész világnak. És az egész világ eljött, hogy szemtől-szembe meggyőződjék arról a haladásról, arról a bámulatos tökéletesedésről, a melyhez az ezredik magyar esztendőig eljutott Magyarország, de a mely ezer esztendő történetében vérázott betűkkel az is meg van írva, hogy ez a nemzet kétszáz évet nyögött török hódoltság alatt és száz esztendőre visszamaradt a haladás útján a tatárpusztítások után.

 

És mégis felküzdöttük magunkat a művelt nyugat leghatalmasabb birodalmai sorába. Mégis megmutattuk, hogy van hatalmas önálló ipara, mezőgazdasága, kereskedelme, művészete és irodalma annak a magyar nemzetnek, a melyet alig ötven esztendővel la nation anonime-nek (névtelen nemzet – Gerő András) nevezett a nagy franczia irodalom.

 

Pedig ez a kiállítás és minden, a mi csak a kiállításon látható volt – kivéve természetesen a történelmi csoport mesés és százados kincseit – alig másfél esztendő alatt készült. Hanem ezalatt a másfél esztendő alatt éjjel-nappal dübörögtek a gépek, füstöltek a gyárak kéményei, izzadt a magyar iparos és gazda és íróasztala mellett ült a tudós, festett a festő, formált a szobrász, hogy nagyot, minél nagyobbat adhassanak az országos nemzeti kiállítás mesés gyüjteményének.

 

Megismertettük erőinket, bemutattuk képességeinket és azt az Anteusz-erőt, a mely a magyar izmokban, a magyar értelemben, a magyar akaraterőben lakozik, és mindez előtt meghajol a világ.”[14]

 

A némi túlzással elegyített mondatok híven kifejezik az önreprezentáció célját.

 

Az Ezredév harmadik vonulatát az a ceremoniális, ideologikus keret adta, ami hol egy-egy megnyitáshoz kötődően, hol külön alkalmanként nyilvánult meg. Ilyen volt például a parlament (értve ezen a felsőházat és a képviselőházat) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal bővítve; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a már említett banderiális felvonulásra, ahol is drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői. Lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

 

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki annak, mint ami az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházások költségét jellemezte.

 

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

 

Az ethosz tekintetében a módosulás az ezredév során közvetített értékben jelent meg.

 

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek, annak ellenére, hogy a leírás során csak egymás után mondhatóak el.

 

Először is azt akarták tudatosítani, hogy a magyar állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban, annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyek egy részének a határ túloldalán komoly etnikai és állami hátvédjük volt. Erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

 

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[15] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

 

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”- eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[16]

 

1896 három értékállítása közül kettő illuziórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, addigra már nem létezett a Habsburg Birodalom, s benne megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatorikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

 

A módosult ethosz, az ezredév – a korszakra jellemző – spirituális energiája a polgárosult, civilizált nemzet értékállítását nacionalista jelleggel ruházta fel. Mind eközben azért megmaradt az eredeti széchenyiánus intenció is, miszerint nem terjeszkedni, hanem emelkedni kell.

 

Kitekintés és következtetés

 

A magyar polgárosodás több politikai rendszeren átívelő folyamat. A Habsburg önkényuralom is polgárosított 1849 után, s aztán a kiegyezéses Magyarország jelentette a magyar polgárosodás konszolidáltan működő alkotmányos kereteit. Az 1848 óta eltelt időszakban volt olyan rendszer is, ami a polgári tulajdonhoz és szabadsághoz részlegesen nyúlt hozzá, s olyan is, amelyik mindenkitől mindent el akart venni. De még a polgárosodást tagadni akaró politikai gyakorlat sem tudott gátat vetni a folyamatnak, s 1956 után fokozatosan az adott rendszer alárendelten ugyan, de különféle módokon utat nyitott – a háztájitól a gazdasági munkaközösségig – a társadalom polgárosodási energiáinak.

 

A rendszerváltás utáni Magyarország politikailag is nyílttá és kívánatossá tette a polgárosodás programját.

 

A műveltségi polgárosodás tekintetében az elmúlt két évtized igazi minőségi átalakulást hozott. Soha annyi embernek nem lett diplomája, mint ennek a két évtizednek az eredményeként. Manapság sokkal többen beszélnek idegen nyelveket, mint az 1980-as években. Országunk lakossága képzettebb, mint történelmünk során bármikor.

 

A magántulajdonnal bírók száma nagyságrenddel magasabb, mint a kommunista éra végén.

 

Országunk több százezer vállalkozó hazája.

 

Az életformák terén is jelentős változások következtek be. bizonyos technikai vívmányok teljesen általánossá váltak, s beépültek az emberek életébe. Ma Magyarországon több a mobiltelefon, mint a lakosság száma. Sokan előbb mondanak le egy-egy drágább élelmiszerről, mint a kábeltévé előfizetésről. Évről-évre ütemesen nőtt az internet-használat; az e-mail a mindennapi kommunikáció egyre meghatározóbb részévé vált.

 

Miközben az életvilág részben homogenizálódott, egyben pluralizálódott is. A fősodor mellett Magyarország ma már szubkultúrák halmaza is.

 

A rendszerváltás utáni honi polgárosodás viszont súlyos – nem egyszer nehezen megemészthető – tehertételekkel is küszködött, küszködik.

 

A rendszerváltás egypárti diktatúrából több párti demokráciát, politikai szabadságot teremtett. A feladat itt és a térségben újnak számított, de nemzetközileg nem volt szokatlan. Európában, Latin-Amerikában már több példa volt rá. A világtörténelmi újdonság inkább abban állt, hogy – a politikai változással párhuzamosan – egy tervgazdaságot piacgazdasággá kellett átalakítani. Ilyenre a világon eddig nem volt példa. A folyamatot technikai értelemben privatizációnak hívták, de mondhatnánk eredeti tőkefelhalmozásnak is. Magyarország a XIX. században egyszer már átesett ezen. Akkor egy rendi struktúrából kellett kialakítani a nagyrészt szabad tulajdonon alakuló piaci rendszert. 1990 után az eredeti tőkefelhalmozást (a privatizációt) egy olyan társadalomban kellett újraindítani, ahol a kispolgári fogyasztói polgárosodás és életvilág szervesen összeépült az állami tulajdonra alapuló tervgazdaság és a belőle következő hiánygazdaság rendszerével.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás soha, sehol sem volt esztétikai kategória. Most sem lett az. Szükséges és elengedhetetlen volt, de óriási tömegek számára nehezen emészthető és feldolgozható élményvilágot teremtett. Bántotta az embereknek a szocializmus évtizedei alatt kialakult egyenlőségérzetét, s ami szükséges volt, az sokak számára igazságtalanságként jelent meg. Végül is alapvetően lezajlott a folyamat, s eredményeképpen a jövedelmi különbségek ma nem térnek el a régóta működő európai piacgazdaságok átlagától, noha – megbízható adatok híján – a létrejött vagyoni különbségekről már nehéz lenne biztos állítást megfogalmazni.

 

Az eredeti tőkefelhalmozásból adódó, sokféle társadalmi és társadalom-lélektani feszültség a 2008-tól bekövetkező világgazdasági válság nyomán magyar válsággá alakult át. Az emberek tömegesen megtapasztalták: szegényebben, mint gondolták; kiszolgáltatottabbak, mint azt vélelmezték, s kitörési reményeik is kevesebbek, mint amire szükségük lenne.

 

***

 

Talán éppen most, talán éppen ezért strukturálisan szükségünk lenne egy korszerű, a kihívásokra válaszképes, hiteles magyar polgárosodási ethoszra, spirituális energiára is.

 

A nacionalizmus spiritualitása illúziónak bizonyult: a magyar szupremácia mítosza elillant, Nagy-Magyarország nincs többé.

 

A kommunizmus polgárellenes modernizációs ethosza is kipukkadt; annak idején még önmagához sem tudott következetes maradni.

 

Az Európai Unió technokratikus szemlélete igen hasznos, de láthatóan és érzékelhetően nem tud alkotó energiákat felszabadító, átlelkesített feladatot teremteni.

 

Olyasmire van szükségünk, amit történelmünk honosított importként már létrehozott, de időről-időre hajlamosak vagyunk elfelejteni s végképp lusták vagyunk megújítani.

 

Patrióta és nem nacionalista spiritualitás tűnik kívánatosnak: az, ami nagyon is kritikus a nemzet, a politikai közösség, a társadalom adott állapotával szemben éppen azért, mert változtatni akar rajta.

 

Bebizonyosodott: nem az illúzióteli nemzeti nagyképűség, hanem a kíméletlenül realista önismeret szándéka vihet előre.

 

A polgári értékrend tisztelete a polgárosodás feltétele. A tulajdon, a magánélet, az individualizmus, azaz a személyiség kibontakoztatása, a homo oeconomicus elfogadása, a tudás, az iparkodás, a teljesítmény respektusa nélkül esélyünk sincs illeszkedni az európai polgárosodás fő sodrához. A folyamat folytonossága feltételezi az adott értékek folyamatosságát is.

 

Mindennek pedig – ideális esetben – legkedvezőbb politikai közege a személyes, a társadalmi és a közösségi szabadság, mert a polgárosodás esetében a szabadság nem egyszerűen közeg, hanem maga a polgári energia.

 

Tehát megítélésem szerint a korszerűség azt kívánja meg, hogy frissített formában térjünk vissza a magyar polgárosodás széchenyiánus ethoszához.

 

Mert ahhoz, hogy emelkedjünk, kell az akarása annak, ami „valami nagyobb szerű”.

 

[1] Az írás eredeti megjelenési helye: Gerő András: Szétszakított múlt. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2012.

[2] A felmerülő szavak eredetéhez, illetve értelméhez Zaicz Gábor (főszerkesztő): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006. és Tótfalusi István: Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004.

[3] Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. Az eredeti francia kiadás 1968-ban jelent meg, Párizsban. Címe: Historie de la Civilisation Francaise.

[4] „Magyar polgárosodás” címmel jelent meg könyvem, 1993-ban az Atlantisz Könyvkiadónál. Amikor 1995-ben a CEU Press–nél angolul kiadták, akkor a brit szerkesztő a következő címet adta neki: „Modern Hungarian Society in the Making”. A „polgárosodás” angol szótári megfelelője: „development of bourgeois mentality” ami viszont nem utal arra, hogy a magyar nyelv a polgárosodás kifejezéssel egyszerre fejezi ki a gazdasági (bourgeois) és politikai (citoyen) polgár fogalmát. Maradt tehát a „modern society”.

 

[5]  Eric Hobsbawn: A forradalmak kora (1789- 1848) Kossuth Kiadó, Budapest, 1964., illetve Robert Aldrich (ed.): The Age of Empires. Thames and Hudson Ltd. London, 2007. 128-176 pp.

 

[6]  Széchenyi idézett művein kívül felhasználtam: George Barany: Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism 1791-1840 Princeton, 1968.; Gergely András Széchenyi eszmerendszerének kialakulása Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.; Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Budapest, 1964.; Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, Budapest, 1986.; Éri István (szerk.): Széchenyi és kora, Budapest, 1994. Csorba László: Széchenyi István Officina Nova, Budapest, 1991.; Oplatka András: Széchenyi István, Osiris Kiadó, Budapest, 2010.

[7] Széchenyi – más kortársaihoz hasonlóan – nagyban hozzájárult a magyar polgári átalakulás nyelvi kereteinek kialakításához. Lásd erről Veliky János: A programalkotó politikai viták nyelvi-kulturális kerete a reformkor második évtizedében in: Irodalomtörténet 2011/3. 291-320pp. és ugyanő: A változások kora: Polgári szerepkörök és változás koncepciók a reformkor második évtizedében, Habsburg Történeti Intézet – UMK. Budapest, 2009. Így például Kossuth a „tény” szót találta ki, Széchenyi ugyanerre a fogalomra a „lettdolog” kifejezést alkotta meg.

 

[8] Ezt az értelmezést Laczkó Mihály vetette fel „Széchenyi és Kossuth vitája” című könyvében (Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.)

[9] A ma már szinte hozzáférhetetlen szöveget a Közlekedési Múzeum 1991-ben reprintben kiadta. Eredetileg Gróf Széchenyi István: Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül, Pozsony, 1848.

[10] A gazdasági számításokról lásd Good, David F.: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London – 1984.

 

[11] A dualizmus kori polgárosodás általános jellegét részletezőbben leírom: Gerő András: Dualizmusok. A Monarchia Magyarországa. UMK, Budapest, 2010. A dualista korszakról szóló civilizációs fejtegetések erre a munkámra épülnek.

 

[12] Budapest történetéhez nélkülözhetetlen: Vörös Károly (szerk.) Budapest története IV. kötet, Akadémia Kiadó, Budapest, 1978.

[13] Az Ezredév leírásához felhasználtam: Tarr László (szerk.): Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest, 1979 című dokumentumkötetét, valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. Gerő András (szerk.) Budapest, 1896. A város egy éve Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest, 1996. (továbbiakban: Budapest, 1896.)

 

[14] Budapest 1896, 376-377.pp. A kiállítás részletes leírása: SZMOLLAY-LIPTAI: Magyarország ezredik éve. Budapest, 1896, illetve KŐVÁRY László: A Millennium lefolyásának története. Budapest, 1897. A kiállítás két főcsoportban jelenítette meg saját tartalmát: I. főcsoport. Történelmi kiállítás. Magyarország kulturális fejlődésének fő mozzanatai, nevezetesen a honfoglalástól, az azt követő századokban történeti korszakok szerint feltüntetve: a) történeti okmányokban; b) régi eszközökben, iparművekben és történeti emlékekben; c) művészi alkotásokban és pedig kölcsönös tekintettel: az egyházi életre, a közszellem nyilvánulására és a magánélet alakulására, a hadviselésre. II. főcsoport. Jelenkori kiállítás, és pedig: I. csoport: Művészet. a) Képzőművészet. b.) Előadó művészet. II. csoport Közművelődés: különös tekintettel az irodalom és a sajtó termékeire, valamint a tudományos és közművelődési intézetek és egyletek működésére. Statisztika. III. csoport: Oktatásügy. IV. csoport: Egészségügy. Gyermeknevelés. V. csoport: Kereskedelem; pénz- és hitelügy. VI. csoport: Mezőgazdaság: gyümölcsészet; kertészet; borászat; méhészet; állattenyésztés; selyemtenyésztés; állati termékek, állategészségügy. VII. csoport: Erdészet, vadászat. VIII. csoport Bányászat és kohászat; vas és fémipar. IX. csoport: Gépipar, műszerek és tudományos eszközök. X. csoport: Közlekedés; hajózás; tengerészet. XI. csoport: Építési ipar. XII. csoport: Faipar; bútoripar; dekoratív ipar; teljes lakberendezések. XIII. csoport: Anyag- és üvegipar. XIV. csoport: Bőripar; textilipar; ruházati ipar. XV. csoport: Papíripar; sokszorosító műiparágak. XVI. csoport: Arany-, ezüst- és díszműárúk, apró-árúk. XVII: csoport: Hadügy. XVIII. csoport Vegyészeti ipar. XIX. csoport: Élelmi czikkek mint ipartermékek. XX. csoport: Néprajzi kiállítás; házi-ipar.

[15] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét feldolgozza: Szücs Árpád – Wojtowicz Malgorzata: A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1996.

 

[16] Jókai Mór: Utószó, In Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Budapest, 1898, 10. kötet, 840.o.