Ahogy a vallási gondolkodásban, úgy a szekuláris vallásosságban is megjelenik a „kezdet” igénye, objektivációs szükséglete. A „kezdet” természetesen nem szorosan vett történeti realitás, hanem az a képzet, amit a tényleges történések ugyan alátámaszthatnak, de funkcióját, legitimitását mégiscsak az adja, hogy az emberek a „születés” pillanatát – s ezzel az egész történet szimbolikus erejét – hozzá társíthatják. A kijelölt nap soha nem csak önmagával, hanem egy történet egészével válik egyenlővé. Ezért rejlik benne az a szimbolikus erő – mondhatnám úgy is: spiritualitás – ami kiemeli az idő sodrából s ünneppé teszi vagy ünneppé teheti.

A XIX. század első felében kialakuló magyar nemzetvallás esetében sem volt ez másként. Megkereste, megalkotta és minden hányattatás ellenére megtartotta a nemzet születésnapját, a nemzet ünnepét, március 15-ét. 1

 

Ünnepélyesség – ünnep nélkül

 

  1. március 15-én, Pesten a radikális fiatal értelmiség vezetésével lezajlott az a vértelen forradalom, amely politikailag megnyitotta az utat a reformkor eszméinek érvényesülése, a polgári Magyarország eszméjének megvalósítása előtt. Az 1830-as évektől, a rendi országgyű1ésen és a politikai nyilvánosságban fellépő liberális nemesség fokozatosan kimunkálta a feudalizmus lebontását, a polgári jogegyenlőséget és a magyar állam minél teljesebb szuverenitását célzó programját, de a megvalósításhoz politikai ereje elégtelennek bizonyult. Az európai forradalmi hullám és a magyar március 15. kellett ahhoz, hogy bekövetkezzen az áttörés és április 11-ére immár törvényekben is rögzítetté váljanak a parlamentáris politikai fejlődés feltételei. Közismert, hogy 1848 vívmányait a Habsburg-udvar előbb elfogadta, majd polgárháború szításával és katonai intervencióval visszavenni szándékozta, s amikor mindezen eszközök elégtelennek bizonyultak, akkor segítségül hívta a korabeli Európa legnagyobb kontinentális hadseregét, az európai konzervativizmus támaszát, az oroszok ármádiáját. A harc kimenetele nem lehetett kétséges: a magyar fősereg 1849. augusztusában letette a fegyvert, a magyar forradalmat leverték.
  2. március 15. így mintegy két eseménysor összezárkóztatott szimbólumaként jelenhetett meg a köztudatban. Egyrészt jelentette a forradalmi megoldásba torkolló reformkori folyamatot, másrészt pedig azt a heroikus, a nemzeti függetlenség deklarálásáig is eljutó küzdelmet, amit a magyarság saját alkotmányos fejlődéséért és társadalmi, politikai szabadságáért folytatott. Tartalmilag teljes egységben jelent meg a „magyar” és a „szabadság”, azon két érzelmileg is mozgósító erejű eszme, ami egymást feltételező módon realizálódott. A szabadságértékek teremtették meg az új, jogegyenlőségben megfogalmazódó nemzetfogalmat – az új nemzet, mint céltételezés pedig segítette a szabadságértékek érvényesülését.

Az egykorúan élők teljes mértékben tisztában voltak 1848-49 jelentőségével, olyannyira, hogy az eseménysornak illetve a szereplők egy részének szakra1izálása rögvest el is kezdődött. A magyar forradalom és önvédelmi háború a modern nemzettudat tömeges formálódásának időszaka is volt, s épp ezért a nemzeti mitológia, s így a szimbolikus politika szerves részévé is vált. Az 1848-as kormányzat pénzügyminisztere, az 1849-es magyar állam kormányzója „Kossuth apánk” lett. De ugyanígy viharos gyorsasággal szakralizálódtak a ’48-49-es történések ill. március 15. szimbólumai is. A radikális fiatal értelmiségiek szeme előtt – elsősorban olvasmányélményeik hatására – ott lebegett a francia forradalom mint példa, mint minta. Nem véletlenül választották a nemzetiszínű, piros-fehér-zöld trikolórt, méghozzá kokárda formában. (Mint ahogy később a nemzetőrök az ugyancsak piros-fehér-zöld karszalagot.) Ez a szimbólumteremtés a személyes elkötelezettséget volt hivatott közölni országgal-világgal.

Mindezek ellenére az egykorúak nem ünnepként fogták fel március 15-ét illetve ’48-49-et. Nem is tehették ezt meg, hiszen “megélték”, csinálták – igaz, jelentőségét felismerve időnként némi ünnepélyességgel tették, amit tettek, mondták, amit mondtak. Némi patetizmus jellemezte a márciusi ifjakat, amikor a semmi ellenállást nem tanúsító kiadótól a követeléseiket tartalmazó 12 pont és Petőfi Sándor forradalmi költeménye, a „Nemzeti dal” kinyomtatására a nyomdagépet lefoglalták. 2 Pontosan tudták: akkor és ott születik a szabad sajtó. De ugyanígy megadták a formáját a kisszámú (két) politikai fogoly egyike, Táncsics Mihály kiszabadításának is. Pontosan tudták: nem egyszerűen az adott személy szabadsága a tét, hanem az, hogy senkit se lehessen politikai nézeteiért üldözni. Ha a nemegyszer teátrális és persze részben tudatos, részben önépítkező dramaturgiával működő eseménysor felidéződik, akkor tudnunk kell azt, hogy ilyesmit csak érzelmi azonosulással lehet végigvinni. S még akkor is, ha a későbbiekben feltételezzük, hogy a szakralizálódó események körül megindul egyfajta célzatosan építkező, racionálisan kalkulált politikai retorika, nem feledhetjük: az indulás mindig őrzi a „tisztaság” értékét. Sőt! A későbbiek számára kifejezetten fontos, hogy a „szüzesség” mitológiája erősödjék is, hiszen így nem pusztán politika, hanem erkölcs és esztétika lesz a történetből.

Patetizmus jellemezte Kossuth jó néhány megnyilatkozását is, amit önmagában nem magyaráz a retorikai tehetség, s a romantika légkörének kései kisugárzása sem. Amikor 1848. júliusában az országgyűlés tagjai helyükről felállva, közfelkiáltással megadják a kért hitelt és nagyszámú újoncot, akkor azt a reményét fejezi ki, hogy ha a kivitelezésben is annyi lesz a lelkesedés, mint a megajánlásban, akkor Magyarországot a „poklok kapui” sem fogják megdönteni. A bibliai szófordulat tartalmi értelmetlenségét (t. i. kapuk nem tudnak semmit sem megdönteni) elmossa a hely, a tett biblikus jelentőségűként való értelmezésének szándéka. 3

Sorolhatnánk a példákat az ünneptelen ünnepélyességre, de az újabb adalékok nem finomítanák lényegesen mondanivalónkat. A reformkor liberális ellenzéki építkezése megnyitotta az utat 1848. március 15-ének radikálisan megfogalmazott, átütő erővel végrehajtott fordulata előtt, s 1848-49 eseménysora megteremtette az alkotmányos szabadság és a nemzeti érdekérvényesítés érzelmileg is azonosulást teremtő összhangját. A szereplők létrehoztak valamit, amelynek felemelő voltát érezték, tudták. Megteremtették a nemzeti szabadságünnep, a nemzet születésnapjának lehetőségét. Az utókornak kellett eldöntenie, hogy mit kezd ezzel a lehetőséggel: veszni hagyja-e, ünneppé teszi-e, s ha igen, akkor milyenné?

 

 

 

 

A választott ünnep

 

1848-49 eseményei természetesen nem csak egy ünnep lehetőségét teremtették meg, hiszen a felgyorsult idő zaklatott menete sorra-rendre mutatott fel oly alkalmakat, amelyek kisebb-nagyobb mértékben alkalmasnak látszottak arra, hogy évenként visszatérő megemlékezés tárgyává váljanak.

Mégis – potenciálisan – igazából egyetlen esemény lehetett (volna) március 15-e versenytársa: az 1849. április 14-én elfogadott (és 16-án kihirdetett) Függetlenségi Nyilatkozat. 4 Ha feltesszük, hogy a függetlenségét deklaráló magyar állam fennmarad, akkor önnön létét bizonyára csak innen származtathatja, következőleg az alkalmat ünneplésre méltónak találja. A Nyilatkozat kibocsátói – elsősorban Kossuth – maguk is érezték ennek lehetőségét, hiszen a Nyilatkozatot eléggé színpadias külsőségek között fogadták el, s magát a dokumentumot díszes kivitelűvé tették.

Március 15-e potenciális versenytársa azonban rendelkezett néhány, nehezen ledolgozható hátránnyal. Először is – mivelhogy a politikai vezetés által megtervezett aktus volt – igazából nélkülözte a spontaneitás és a történelemformálás mindig is vonzó, sajátos ötvözetét. Fontosabb azonban az, hogy bármennyire is egységesnek tűnt a debreceni Nagytemplomba átvonuló, megfogyatkozott létszámú képviselőház egyetértő hangja, a Nyilatkozat mögött mégsem állott osztatlan konszenzus. Továbbá: részben éppen a teljes értékű politikai egyetértés hiánya miatt a Nyilatkozat nem szól Magyarország jövendőbeli államformájáról (erről Szemere Bertalan miniszterelnökként ejt majd szót, amikor az új kormány irányát – többek között – respublikainak nevezi). 5 Így tehát a Függetlenségi Nyilatkozat közvetlenül nem tartalmaz olyan szabadság-tartalmat, amit március 15. viszont nyersen és határozottan közvetít.

Az utókor közmegítélésére maradt tehát a döntés, hiszen a független magyar állam létét az orosz intervenció megkérdőjelezhetetlenül kettétörte s így nem adatott meg az, hogy a parlamentben kifejeződő közakarat döntse el: mit választ a magyar nemzet ünnepéül.

1849 után a drasztikus eszközökkel berendezkedő abszolutizmus minden, nyíltan megfogalmazódó választást lehetetlenné tett. A kezdeti, szélsőséges állami terrort a konszolidáltabb, ámde igen kemény hivatalnoki-titkosrendőri uralom váltotta fel. A Habsburg-hatalommal szemben nemigen lehet nyíltan fellépni, és a nemzeti és szabadságértékeket együttesen elnyomó apparátus uralma ellen csak igen közvetetten – például egy-egy temetés alkalmával – lehet tiltakozni. (Vörösmarty Mihály 1855-ös temetése példa erre.) 6 Az 1850-es évek vége felé, az abszolutizmus részben nemzetközi viszonyokból adódó megingása idején egyre szaporodnak a protestálás nyílt jelei. A magyar ruha divatja 7, a Kazinczy-emlékünnepség, a nemzeti romantika jegyében fogant operának, Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának előadása alkalmából tartott kisebb demonstráció mind ezt jelzik.

Nyilvánvaló, hogy ha az abszolutizmus a nemzeti és szabadságértékek együttes megkérdőjelezésére építi létét, s ezt a megkérdőjelezést egy igen erős államhatalmi elnyomással egészíti ki, akkor a köztudat saját ellenvéleményének kifejezését olyan irányban keresi, amely ennek pontosan az ellentétét testesíti meg.

S itt elérkeztünk az ünnepválasztás egyáltalán nem ünnepélyes pillanatához. A magyar társadalom politikailag tudatos része a különböző alkalomszerű protestálások után 1860-ban érezte úgy: megnyílt a lehetősége annak, hogy szimbolikus akaratát kifejezésre juttassa. A pesti diákság – meghallva a hírt, hogy Toscana és Modena népe megakadályozta a Habsburg-főhatóság visszaállítását, s a Cavour vezetése alatt álló Piemonthoz csatlakozott – úgy döntött: nyilvánosan megünnepli március 15-ét. A megbillent önbizalmú abszolutizmus magát a történést nem tudta megakadályozni, viszont kifejlését igen. A temető felé vonuló fiatalság útját elállta a katonaság és tüzet nyitott a demonstráció résztvevőire. A sebesültek között volt az a Forinyák Géza, aki belehalt sérüléseibe. 8 Temetésén április 4-én Pest-Buda lakosságának legalább negyede vett részt. Egyfajta sajátos „véráldozat” pecsételte meg a struktúrában létező ünnepválasztás konkrét megvalósulását. Az azonosulási igény, az ellenállás és a mártírium egységbe szerveződött.

  1. március 15. maga a választás, a választás nyilvános aktusa volt. Az abszolutizmus kontextusa világossá tette, hogy a választásnak a nemzeti és szabadságértékek teljes értékű harmóniáját kell kifejeznie – akárcsak 1848. március 15-nek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ezt a társadalmi közakarat formájában lehet csak megjeleníteni, hiszen az akkori állam egyenlő az ellenféllel – mint ahogy ez 1848-ban is történt. Következőleg ellenzéki, és az állami berendezkedést megkérdőjelező jelleget kellett a választásnak adni, ami egyébként – megítélésem szerint – összességében nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem a felülről indított, s egykorúan „kormánypárti”, államcentrikus április 14., hanem az ellenzéki, társadalmi jellegű március 15. lett a választás tárgya.

A konkrét, nyilvános megemlékezés véres kimenetele visszahatásában csak erősítette az újsütetű ünnep erejét, ellenzéki és társadalmi jellegét, a nemzeti és szabadságértékek még keményebb összekapcsolódását. A genezis adott arcot az ünnepnek; olyan arcot, amellyel a politikai hatalom későbbi, éppen aktuális birtokosainak is szembe kellett nézniük.

 

Az elsikkasztott ünnep

 

A választás aktusát a neoabszolutista állam értelemszerűen nem vette tudomásul. A kiegyezéssel, 1867-tel sem változott sokat a helyzet: a Monarchia Magyarországának kormányzata sem szívesen vállalt egy olyan ünnepet, amelyet már csak azért sem emelhetett állami rangra, mert maga az uralkodó, I. Ferenc József ebbe soha nem egyezett volna bele. A teljes értékű alkotmányosság, a nemzeti érdekérvényesítés – mindaz, ami 1848. március 15-ét jellemezte – éppen a kiegyezés lényege miatt csak kompromisszumosan érvényesülhetett. Az uralkodó jó néhány, érintetlenül hagyott – mi több: immár törvényesen biztosított – abszolutisztikus felségjoga, az állami önállóság korabeli képzetének „közös ügyekben” megnyilvánuló csonkasága, vajon mit tudott volna kezdeni az uralkodót pusztán formális szerepre kárhoztató, az állami szuverenitást kiteljesíteni akaró 1848-cal?

Mégis, 1867 után – annak ellenére, hogy az állam nem vállalta az ünnepet – március 15. elkezdett élni, s a tágan értelmezett ,,48-asság” kultusza ekkor szökkent szárba. A Monarchia Magyarországának szabadelvűsége azt t.i. lehetővé tette, hogy – ha az állam nem is – azért a társadalom többé-kevésbé szabadon alakítsa ki a maga ünnepét, kultuszát, rituáléját. A kiegyezést követő időszakban az ellenzékiség biztos támpontot nyert az egyébként egyre kiheréltebb ’48-asságban 9, s a rendelkezésre álló lehetőségeken keresztül érvényesítette is a ’48-assághoz kötődő nemzeti mitológiát, és ezen belül március 15. ünnepi jellegét.

A ’48-asság kibontakozó kultusza mitologizálásra, diskurzusnyelvre, esztétizálásra ösztönzött, pontosabban szólva ilyesféle következménnyel járt. A mitologizálásra jó példa az 1849 utáni, az abszolutizmussal szembeni „passzív ellenállás” közhelyszerűvé vált, de soha nem bizonyított tétele. Ennek értelmében a forradalom leverését követő, tulajdonképpen az 1867-es kiegyezésig tartó időben a magyarok alig vállaltak részt az elnyomónak tartott állam működtetésében; mintegy így álltak ki 1848-49 mellett. A történeti kutatás inkább cáfolja, mintsem megerősíti ezt a „tényt” 10, de itt nem a tény, hanem a narratíva az érdekes. 11 Ez az elbeszélésmód rögzült, és így 1848-49 a magyar politikai identitás sarokpontjává válhatott. Ha pedig a nemzeti-politikai identitás maga 1848, akkor politikai nyelven „1848”-at kell beszélni – hozzá kell mérni mindent, és hozzá képest kell megítélni mindent. Így tehát viszonylag tág tér nyílt arra, hogy a közügyekről egyfajta ’48-assággal lehessen beszélni, mi több: uralkodóvá is vált ez a beszédmód. Az 1867 utáni függetlenségi ellenzékiség erejét nem az alternatív kormányzás egyébként nem létező lehetősége adta, hanem az a diskurzusnyelv, amit kialakított, és amit uralkodóvá tett. Erre a jelenségre az akkori köznyelv és a szakirodalom is a „közjogi ellenzék”, „közjogi ellenzékiség” megnevezést használja 12, s egykori vitapartnereik meg persze a történetírás is általában improduktívnak ítéli. Azaz: nem értik, hogy a közjogi ellenzékiség léte és szerepe nem a tényleges politikai hatalom működtetésére, hanem a virtuális-nyelvi hatalom megszerzésére irányult, s ez sikerült is. A sikerhez az is kellett, hogy 1848 szakralizálódjon, kritikai felület alig maradjon rajta, és ily módon egyfajta nemzetpolitikai esztétikai kategóriává váljék; valami olyanná, ami szép, nemes, hősies, és így magyar. 13 Ez is segítette március 15-ét.

A különböző honvédegyletek, polgár- és munkásegyletek, a nem állami kézben levő, elsősorban protestáns iskolák, az ellenzéki többségű törvényhatóságok, a ’48 iránti kimeríthetetlen érdeklődésben piacot találó könyvkiadás és sajtó számtalan formában kezdte megteremteni azokat a kereteket, amelyeken belül március 15. megünnepelhető lett. Hol közadakozásból, hol törvényhatósági támogatásból 1894 után sorra-rendre jönnek létre a Kossuth-szobrok – amelyek köré aztán ünnepség szervezhető. 1882-ben a pesti Belváros Duna-parti részén felállítják Izsó Miklós-Huszár Adolf bronzból készült Petőfi-szobrát, amely a későbbiekben egyenesen kínálja a megemlékezés színhelyét.14

A magyar társadalom – hűen 1860-as választásához – ápolja március 15. emlékét, s erre – mint a gyakori szobor-álIítások, a kiadványok sokasága jelzi – anyagilag is hajlandó áldozni.

Az állam hallgatásba burkolózik; a hatalmon lévők látják a terebélyesedő folyamatot, de nem reagálnak.

Egészen 1897-ig tart a sajátos szimbiózis. Ekkor ugyanis Kossuth Ferenc, az 1894-ben emigrációban elhunyt Kossuth Lajos hazatért fia, ellenzéki képviselőként javaslatot tesz: legyen március 15. nemzeti ünnep. A javaslat időszerűségét az adta, hogy közelgett 1898, az ötvenedik évforduló.15

Bánffy Dezső, a miniszterelnök szintén állást foglalt amellett, hogy 1848 emlékét ünnepnap örökítse meg. Csakhogy ő – a társadalom választását figyelmen kívül hagyva – egy olyan napot ajánlott, amely a törvényesség és az alkotmányosság értékei iránti kívánalmaknak eleget tett ugyan, de amelyet Magyarországon addig senki sem tekintett ünnepnek. Előterjesztése szerint április 11-ét, az 1848-as törvények szentesítésének időpontját kell a nemzeti ünnep rangjára emelni. (Véleményét valószínűleg az is befolyásolta, hogy 1848. április 11-én, Pozsonyban, a törvények kihirdetésekor főhercegi minőségében jelen volt az a Ferenc József, aki immár királyként Bánffy miniszterelnöki kinevezésekor éppen a Kossuth-kultusz letörésére buzdította a politikust.)

Hiába érvelt a parlamenti ellenzék amellett, hogy a nemzet már választott; hiába mondták el a kormánypártiak is azt, hogy április 11. csak hivatalosan s nem ténylegesen lesz ünnep – ez mit sem változtatott a parlamenti szavazógép működésén. Megszületett az 1898. évi V. törvénycikk, mely április 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánította.

A korabeli kormánytöbbség úgy vélte, hogy – ha nem is maradéktalanul – a kívánalmaknak eleget tett. A nemzetnek megadta azt a lehetőséget, hogy ünneppel emlékezzen 1848-ra, s tette mindezt úgy, hogy az uralkodót se bántsa, sértse. Ha tehát 1848, akkor legyen április 11. – mondták. Úgy vélték, hogy ha az állam így beszél, akkor talán sikerül a társadalomtól elsikkasztani március 15-ét. Természetesen tévedtek. A létrehozott konstrukció – logikusan – csak még jobban erősítette a hivatalosan nem létező ünnep társadalmi erejét, ellenzékiségét, nemzeti és szabadságjellegét, alulról való építkezését.16

A Monarchia Magyarországán március 15. erős, mély társadalmi gyökérzettel rendelkező ünnepnappá lett. Az egyszer megtörtént önkéntes választást sem király, sem kormány nem tudta semmissé tenni.

 

Az államosított ünnep

 

A Monarchia szétesésével, a magyar demokratikus forradalom győzelmével egy pillanatra úgy tűnt, hogy a nemzeti szabadságünnep megtalálja a maga helyét. A létrejövő demokratikus köztársaság – maga is az addigi ellenzéki eszmekör szülötte – természetszerűleg fordult március 15. felé, hiszen jogkiterjesztést, függetlenséget, demokráciát és szociális változásokat ígért s akart. Magától értetődőnek tűnt tehát, hogy a társadalom és a demokratikus állam az ünnepet illetően egymásra talált – mint ezt egyébként 1919. március 15-éje demonstrálta is.17

A rövid életű demokratikus kísérlet mindössze hat nappal élte túl az ünnepet. Az őt követő kommünnek szabott idő lehetővé sem tette, hogy az internacionalista ihletettségű rendszer szembesüljön a nemzeti szabadság-eszme kérdésével.

A tartósan berendezkedő Horthy-rendszer március 15-ét illetően igen felemás helyzetbe került. Egyrészt – mivelhogy önmagát ellenforradalomnak tartotta – élesen elhatárolta magát általában is a forradalmaktól, s konkrétan is mind a demokratikus 1918-tól, mind a vörös diktatúrát hozó 1919-től. Így tehát mind március idusának forradalmi jellege, mind a kontinuitást vállaló 1918 erőteljesen irritálta, elutasításra ösztönözte. A rendszer – konzervatív, jobboldali, tekintélyuralmi jellegéből adódóan – a ’48-as gondolatkör liberális-demokratikus elemeit is őszinte ellenszenvvel fogadta, s hajlott arra, hogy a “magyar romlást” a – szerinte túlzott – szabadságból származtassa. Mindez amellett szólt, hogy lehetőleg negligálja március 15-ét. Másrészt azonban amellett is szóltak érvek, hogy a rendszer megkísérelje valahogy önmagába építeni a ’48-as eszmekört és annak legfőbb szimbólumait.

Éppenhogy a vesztes háborút lezáró, Magyarország számára tragikus béke revíziója okán a kiépülő rendszernek minden nemzeti tartalmú elemre óriási szüksége volt; eszmei-ideológiai erőforrásként akarta használni. A ’48-as gondolatkör – még ha egészében elfogadhatatlan is volt számukra – elsöprő társadalmi egyetértéssel részben pontosan ezt kínálta. Így tehát felhasználása indokoltnak tűnt. Ugyanakkor – megint csak a vesztes háború következtében – leépültek azok az okok, amelyek megnehezítették a ’48-as gondolatkör nemzeti elemeinek használatát. Magyarország független állam lett, s igaz ugyan, hogy királyság maradt, de a nemzetközi politika kényszere folytán ki kellett mondania a Habsburgok trónfosztását. A politikai realitásérzék is azt diktálta, hogy nem lehet hallgatással mellőzni március 15-ét. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy – az ünnep addigi történetéből, jellegéből következően – igen jól kiaknázható az ellenzéki helyzetben levő demokratikus és baloldali erők számára. Az előző időszak azt is bebizonyította, hogy március 15. akkor is létezik, ha letagadják, nem ismerik el, vagy más napot állítanak helyébe.

A döntés nem könnyen született meg. Végül is egy újabb évforduló – ezúttal a nyolcvanadik – kínálta fel az alkalmat, hogy a rendszer urai dűlőre jussanak. Hosszú évek húzása-halogatása után a dilemmát Klebelsberg Kunó kultuszminiszter oldotta fel, s úgy döntött, hogy államosítja március 15-ét, valamint az 1848-as gondolatkör a rendszernek megfelelő részeit.

Mint azt már tudjuk, 1927 novemberében a felsőház elfogadja a Klebelsberg által kezdeményezett törvényt (1927. évi XXXI. tc.), amely március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítja.18 (Így természetszerűleg hatályát veszti az 1898. évi V. tc., mely április 11-ét tekintette nemzeti ünnepnek.) Egyben törvényt hoznak Kossuth Lajos örök érdemeiről és emlékéről (1927. évi XXXII. tc.).

Mint láttuk, a Horthy-rendszer vezető politikai garnitúrájának körülbelül hét esztendő kellett ahhoz, hogy valamelyest megeméssze azt a problémát, amit úgy hívtak: március 15. Végül is az államosítás mellett döntöttek, s ez a döntés egyben azt is jelentette, hogy a maguk világképéhez kívánják idomítani az ünnepet. Ebből következőleg – a Nemzeti Múzeum mint az eredeti eseményekhez kötődő színhely mellett – egyre többször teszik olyan helyszínekre a megemlékezéseket, amelyeknek március 15-éhez, a nemzeti szabadságünnephez már nincs sok közük, viszont az irredenta és a militarizálás melletti elkötelezettség kihangsúlyozására igencsak alkalmasak. Így kerülnek ünneplők például az irredenta szobrokhoz, a Hősök terén lévő Nemzeti Hősök Országos Emlékkövéhez (felirata: „az ezeréves határokért”). Az államosítás tehát a kisajátítás folyamatának elindulását is jelzi, s minél inkább elvadul a Horthy-éra saját állam- és nemzetcentrikus értelmezése (levente-avatások, zászlószentelések stb.), annál inkább megjelenik az ellenzéki töltetű értelmezés is, amelyben – értelemszerűen – a domináns szerepet a szabadságértékek, a szociális tartalom játssza. Az egyébként a rendszer által hazátlannak kikiáltott szociáldemokraták ünneplik így március 15-ét – hivatkozva a régi, dualizmuskori munkásegyleti tradíciókra. De a demokratikus polgárság is megteremti a maga ünneplési alkalmait – rendszerint a Petőfi-szobor körül. A korszak legemlékezetesebb ellenzéki tartalmú március 15-i demonstrációja is itt zajlik 1942-ben, szót emelve az antifasizmus, a demokrácia, a magyar nemzeti érdekek mellett.19

A Horthy-korszak kétségtelen érdeméül tudható be, hogy rájött: március 15. létezik. Mint azt az eddigiekből is érzékelhettük, eme realitás elismerése a hatalmon lévő politikusok táborában önmagában is erénynek számít – mint ahogy általában a realitás felismerése is az, különösen Magyarországon. Ha viszont már nem kevés tipródás után elismerték az ünnep létét, akkor megpróbálták azt a maguk szája íze szerint, “felülről” értelmezni, kisajátítani. Az ellenzéki megnyilvánulások azonban azt jelezték, hogy a nemzeti szabadságünnep nem fokozható le nacionalista, soviniszta demonstrációvá; hatalmilag favorizált, egyoldalú kisajátítási kísérlete nemhogy nem csökkenti ellenzéki karakterének erejét, hanem kifejezetten növeli azt.

 

A kisajátított ünnep

 

1945-ben, amikor a szövetségesek képviseletében a szovjet csapatok kiverték a németeket és megszállták az országot, az új, demokratikus alapra helyezkedő kormányzat egyik első lépéseként, az 1390/1945. évi miniszterelnöki rendeletben megerősítették: március 15. a nemzet ünnepe. 20 S noha Magyarország egy részén még harcok folytak, 1945. március 15-én már ünnepeltek a pacifikált területeken. Ekkor még – ha úgy tetszik: a társadalom képviseletében – a különféle, a parlamenti demokrácia szabályait színleg avagy tényleg elfogadó politikai erők együtt emlékeztek. Az ünnepségek egy része – azok, amelyeket a Magyar Kommunista Párt rendezett – azonban már arra figyelmeztetett, hogy újból, erőteljesen megindult egy kisajátítási folyamat. Az MKP az 1848-as eszmekör – egyre kizárólagosabb – örökösének mutatta magát s ennek jegyében 1848-ból igyekezett “kimazsolázni” azokat a történelmi figurákat, akiket átstilizálással prekommunistának lehetett feltüntetni. Mint láttuk, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály és Kossuth Lajos lettek erre a feladatra kiválasztva. Hovatovább ők voltak hivatottak arra, hogy a magyarországi, szovjet utánzatú kommunizmust a nemzeti mitológiává emelkedett 1848 alapján igazolják, hitelesítsék. Természetesen az említetteknek tényleges történelmi intenciójukban semmi közük nem volt a nekik szánt funkciókhoz, de hát éppen ez volt a kisajátítás lényege: a hiányzó politikai legitimáció helyett történelmi igazolással szolgálni. A kisajátítási folyamat – párhuzamosan a kommunisták egyre kizárólagosabbá váló hatalmi erejével – egyre gyorsult, s 1948-at, a forradalom 100. évfordulójának megünneplését már teljeskörűen jellemezte. 21 Ez vizuálisan úgy jelent meg, hogy az ünnepségek dekorációi között már egy sorban szerepelt Petőfi, Kossuth és a kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás.

Az 1948-ra a hatalom teljességét már birtokló kommunista párt – Magyar Dolgozók Pártja név alatt – március 15. kisajátítását illetően már teljesen elpimaszodik. Arroganciáját csak növeli, hogy – szemben a Horthy-korszakkal – a szabadelvűség elemi szintje sem érvényesül a társadalmi és politikai életben, s így korlátlanul tobzódik a teljes kisajátítás.

A tökéletes arroganciát és elpimaszodást két elem bizonyítja. Az egyik, hogy 1951-ben egy minisztertanácsi rendelettel (!) öt nappal (!) az ünnep előtt törlik a munkaszünettel járó napok sorából március 15-ét. Természetesen megemlékezéseket továbbra is tartanak, s az iskolákban tanítási szünet van. De – s ez a másik elem – módosulnak a külsőségek is. Az ünnepélyeken a piros-fehér-zöld nemzeti színek mellett a vörös jeleskedik, aminek ugyan az adott rendszerhez van, ám március 15-éhez nincs köze. A transzparenseken az aktuális politikai jelszavak dominálnak, s az ábrázolások fő vonalába Petőfi, Kossuth és Táncsics mellé felsorakozik a Rákosi-Lenin-Sztálin triász. Ez utóbbi két személy esetében a különleges ízt az adja, hogy 1849-ben a cári intervenció törte végleg szét a nemzeti szabadság ügyét, s az 1950-es években a szovjet mezben fellépő sztálinista megszállás teszi ugyanezt. Így tehát Lenin és Sztálin március 15-i jelenléte – ünneplése – igazi paradoxon, úgy is mondhatnám, a magyar história eme szakaszának mint abszurd drámának a teljes értékű vizuális kifejeződése.

Az 50-es évek világképét fejezte ki a lebontott Horvay-féle szobor helyén, 1952 szeptemberében emelt, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos által mintázott, ma is álló Kossuth téri Kossuth-emlékmű. A szobor azonban az idők során csak süllyedt, süllyedt, mígnem a ’80-as évekre kiderült: a talapzat, amelyen áll, belül üres.22

A kisajátítási kísérlet kudarcát 1956 mutatja – annak ellenére, hogy az erjedés, majd a forradalom időszaka nem márciushoz kötődik. A desztalinizációban, a demokratizálás igényében, majd az október végi, november eleji felkelésben a ’48-as szimbolikának alapvető szerep jut – olyannyira, hogy 1956-nak jószerivel csak egy saját szimbóluma lesz, a lyukas zászló. Az összes többi szimbólum-választás pontosan ahhoz az eszmekörhöz nyúlt vissza, amit március 15. jelképez – gondoljunk csak például a Petőfi Körre, a nemzetőr karszalagra, a Kossuth-címerre. Az 1956-os eseménysor bizonyítja: ahogy a Horthy-korszak szelídebb kisajátítási kísérlete, úgy a Rákosi-éra totális gyakorlata is eredménytelen volt, s március 15. – immár tradicionálissá vált alulról építkező, ellenzéki jellegét megőrizve – megmaradt annak, ami volt, amivé a magyar história tette. Életben maradását – különösen az 1950-es években – az segítette, hogy a nemzeti szabadság eszméje továbbra is megvalósítandó feladatként jelent meg. Egy megszállt ország politikai szabadságától megfosztott népe logikailag sem igen tehetett mást, mintsem hogy visszanyúljon az egyszer már kimunkált tartalmakhoz és azok jelképeihez.

Természetesen 1956 követelései között ott szerepelt az is, hogy március 15. ismét legyen nemzeti ünnep. 23

A XX. század közepi orosz intervenció által hatalomra segített ellenforradalom politikusai először bölcsebbnek tűntek, mint múlt századi elődeik. (Igaz persze, hogy azok soha nem nevezték 1848-49-et ellenforradalomnak.) 1956. decemberében kormányrendelet született, ami visszaadta március 15-ének a nemzeti ünnep rangját. A bölcsesség azonban hamar elillant, s 1957-ben megint csak öt nappal az ünnep előtt 15-ét ismét munkanappá nyilvánították, noha a tanulókat felmentették a tanórán való részvétel alól.24

Egyértelművé vált, hogy a Kádár-rendszer éppúgy nem tekinti nemzeti ünnepnek március 15-ét, mint elődje, a Rákosi-éra. A folytonosság abban is érzékelhető volt, hogy továbbra is a kisajátítás logikája érvényesült – igaz, a vezérek képei eltűntek, mindössze a vörös szín maradt érintetlen és érinthetetlen.

Az egymást követő, megfáradt ünnepségek sorában a ’70-es évek eleje hozott változást. Egyrészt nyilvánosan kezdtek megjelenni az ellenzéki, alternatív megnyilvánulások – különösen 1971-ben és 1972-ben, amikor a rendőrség verte szét a tüntető fiatalokat -, másrészt a hatalom birtokosai, éppen a március 15-éhez kötődő társadalmi-politikai ellenzékiség ellensúlyozásának szándékával új kisajátítási formákat ötlöttek ki. Az éveken át, gyakorlatilag a ’80-as évek közepéig tartó agyszüleményt „forradalmi ifjúsági napoknak” nevezték. Az ötlet lényege az volt, hogy három jelölt napot egy csokorba fogtak: március 15-ét, az 1919-es tanácsköztársaság felülről deklarált kikiáltását, március 21-ét, és a Magyarország számára a II. világháború végét jelentő 1945-ös április 4-ét. A naptári közelség ihlette az alkotókat, de ez egyben tartalmi összemosásra is ösztönzött, amit ha megtestesülésben akarnánk kifejezni, akkor a Kossuth Lajos – Kun Béla – ki is?! mondjuk: Malinovszkij marsall sorral tudnánk jellemezni. Kossuthnak természetesen pontosan annyi köze volt a népbiztosokhoz és a szovjet tábornokhoz, mint Leninhez és Sztálinhoz.

Az újabb, egyre csikorgóbban működő kisajátítás fokozatos ellehetetlenülését a ’80-as évek elejétől jól jelezte a demokratikus ellenzék lassan hagyományossá váló demonstrációja, amely útvonalában (a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig) és tartalmában összekötötte az 1848-as, az 1956-os és a ’80-as évek változást, demokráciát akaró eszmekörét. Ismét teljesen nyilvánvaló lett, hogy március 15. legalább annyira a szabadságeszményeket vállaló társadalmi önkifejeződés, mint az államosított kisajátítás ünnepe.

Az összefüggés felismerése nem utólagos, ezt maga az utcakép fejezte ki. A ’70-es, ’80-as években a nemzeti szabadságünnepen egyenruhás (és civil) rendőrök lepték el az ünnep helyszíneit. Akik odaküldték őket, azok tudták a legjobban, hogy valójában mekkora a kisajátított ünnep tényleges társadalmi értéke.

 

A lefokozott ünnep

 

Március 15. ügyében a ’80-as évek vége hozott változást. 1989-ben a Minisztertanács úgy határozott: a nap legyen ismét munkaszüneti nap. Az 1957-től 1989-ig, röpke 32 esztendeig érlelődő döntés megszületése azt jelezte, hogy a diktatúra erőtlenedik, s késznek mutatkozik utat engedni a realitásnak. Nevezetesen annak, hogy a magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot – függetlenül attól, hogy az államhatalom hajlandó-e ezt tudomásul venni, avagy sem.

A ’80-as évek vége március 15. páratlan reneszánszát eredményezte 25, hiszen reális közelségbe került a nemzeti szabadság eszméjének realizálása, az ország megszállásának megszűnése, a demokratikus politikai berendezkedés kialakítása. Tömegdemonstrációk, egy-két esztendővel azelőtt még üldözött és a rendőrség által megvert szónokok, spontán, a változásokat akaró jelszavak jellemezték az ünnepet. A népi demokratikus rendőröket szép számban még mindig a helyszínen lehetett látni, de 1989-ben a központi akarat torz fintoraként a kékesszürke egyenruhákon ott volt az e napra az egyenruhához rendszeresített egyenkokárda – miközben a sapkákon a vörös csillag díszelgett. Ez is hozzátartozott a ’80-as évek végének március 15-i hangulati izgalmához: a kivezényelt rendőrök vajon a kokárda avagy a vörös csillag szellemében lépnek-e majd fel?

A tömegmegmozdulások békésen zajlottak le, jelezve, hogy Magyarországon lehetséges a puhuló diktatúrából való törvényes, demokratikus kibontakozás.

A már bizonyossá vált szabad választások előtti utolsó március 15., az 1990-es már jelezte: a versengő politikai erők között a tekintetben küzdelem folyik, hogy ki, hol, hogyan ünnepelje a napot.

A szabadon választott, többpárti magyar parlament szembesült azzal a kérdéssel, hogy a demokratikus független magyar köztársaság melyik ünnepét tekintse a legfontosabb nemzeti ünnepnek, azaz olyan napnak, amelyet az állam hivatalosan a legmagasabbra értékel.

A választás három időpont körül forgott: március 15., az 1956-os forradalom kitörésének napja, október 23., és az első magyar királyhoz, Szent Istvánhoz kötődő augusztus 20. A képviselők többsége – annak ellenére, hogy a pártok nem homogén módon szavaztak – augusztus 20. mellett voksolt. Ezzel természetesen március 15. megmaradt az állami ünnepek sorában, csak éppen valamelyest lefokozódott, hivatalosan elvesztette azt a rangját, amit a legfontosabb nemzeti ünnep minősítés jelent. Úgy tűnik, hogy a rendszer megváltozása után már nincs rá akkora szükség, mint amekkora igény volt rá a rendszer megváltoztatásához.26

 

****

Március 15. hányatott, nem kevés abszurditással tarkított története históriai értelemben tehát éppen itt tart. Miután a magyar társadalom magának kiválasztotta, minden olyan megtörtént vele, ami egy ünnepnek árthat: üldözték, letagadták, elsikkasztották, államosítva kisajátították, lefokozták. Azt is mondhatnám, hogy az idők során a változó tartalmú államhatalmak, rendszerek mindazt megtették vele, amit egy állam a társadalmi közakarattal általában megtehet. A történet ugyanakkor arról is szól, hogy március 15-e a magyar szimbolikus politika integráns, le nem váltható része, nemzeti identitáspont. Jelenlétével, tartalmi hangsúlyaival lehetetlen nem szembesülni – használata kötelező erejű. Ünnepként való rögzültsége immár nem kérdéses, az továbbra is változó elem, hogy mikor, ki, mire helyezi a hangsúlyt és mikor, mit akar alátámasztani, igazolni vele.

A nemzet születésnapját mindig ugyanakkor, de mindig másként ünneplik. És ez most már így is marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzet születésnapja, március 15-e

Jegyzetek

 

1 Március 15-e történetéről 1992-ben a Műcsarnok rendezett fotókiállítást. Az erre az alkalomra megjelentetett kiadványhoz írtam azt a tanulmányt, amely Március 15. Nemzeti szabadságünnepünk hányatott története (Budapest, 1992.) címmel jelent meg. Az akkori kiállításhoz, amelyet a Műcsarnok Dorottya utcai galériájában lehetett megtekinteni, Stemler Ilona és Szigeti Péter állította össze a rendkívül érdekes fotóanyagot, és Gera Mihály szerkesztette a kiadványt. Ismereteim szerint addig nem jelent meg tanulmány március 15-e történetéről. A jogi szabályozásról is mindössze egy újságcikk látott napvilágot, Kovács Kikora László és Székely Kocsárd tollából (Magyar Nemzet, 1988. április 6.), amely természetesen nem igazán részletesen tárgyalta a problémát. Saját tanulmányom – némileg átdolgozva – megjelent Magyar polgárosodás című tanulmánykötetemben (Budapest, 1993.). Öt évvel később jelent meg GYARMATI György: Március hatalma, a hatalom márciusa (Budapest, 1998.) című könyve. /A továbbiakban: GYARMATI/

2 A nap rituáléjához lásd SPIRA György: Petőfi napja. Budapest, 1975.

3 A hazai Kossuth-kutatás egyik legjelentősebb történésze, Szabad György Kossuth 1848. július 11-i képviselőházi beszédéről szólva így ír:

„…a betegen szónokló Kossuth erejéből még telt a meghatottan ünnepélyes zárófordulatra: »önök felállottak s én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni«. A ma már ködösnek tetsző, egykorúan jól értett biblikus zárófordulat jelezte nagy próbatétel hamarosan elkövetkezett.”

(SZABAD György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977. 136. o.) Mindebből az következik, hogy a Kossuth iránt rendkívül pozitív beállítottságú Szabad is érzékeli: kapitális képzavar a biblikus fordulat ára.

4 Április 14-e nemzeti ünneppé nyilvánítását az Országos Köztársasági Párt (az ún. Nagy György-féle párt) programjának XV. pontja fogalmazta meg követelésként. In: MÉREI Gyula-PÖLÖSKEI Ferenc /szerk./: Magyarországi pártprogramok 1867-1919. Budapest, 2003. 276. o.

5 A függetlenségi nyilatkozat körülményeiről, Szemere beszédéről: HORVÁTH Mihály: Magyarország Függetlenségi Harczának története 1848 és 1849-ben. Genf, 1863. II. kötet, 495-569. o.

6 A tiltakozásra lehetőséget adott 1859-ben Kazinczy Ferenc születésének 100. évfordulója, az Erdélyi Múzeum Egylet megalakítása és más hasonló kulturális események.

7 A magyar ruha divatjáról lásd: VÁRY Gellért: A Bach korszak Csongrádon. In: TÓTH Gyula /szerk./: A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus korából. Budapest, 1985. I. kötet, 27-28. o.

8 Az eseményről illetve a közegről és a politikai összefüggésről: SZABAD György: Az önkényuralom kora. In: Magyarország története 1848-1890. Budapest, 1979. 6/1. kötet, 639-694. o.

9 A ’48-asságnak a ’67-es berendezéshez idomult arculatáról és tartalmáról: GERŐ András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 1988. 229-255. o.

10 A „passzív ellenállás” tétele a dualista időszakban szinte közhelyszerű evidenciává vált, és a történetírás – igaz, némi finomítással – átvette. Beksics Gusztáv, Berzeviczy Albert és a későbbi történetírók is használták a tételt. Bibó István (az ő dualizmust érintő nézeteivel külön fejezetben foglalkozom) magától értetődő tényként kezeli. Ugyanakkor az újabb kutatások egyáltalán nem támasztják alá tényszerűségekkel a „passzív ellenállás” fogalmát. Három kutató is hasonló irányba mutató eredményeket kapott: BENEDEK Gábor: Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmuskori Magyarországon. Aetas, 1995./4. sz.; DEÁK Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849-1860. Budapest, 2000.; PAP József: A passzív ellenállás, a neoabszolutizmus korának mítosza? Aetas, 2003./3-4. sz.

11 Lásd: HŐKE Lajos: Magyarország újabbkori története. Nagybecskerek, 1893. 455-464. o.

12 Gratz Gusztáv, Szekfű Gyula, Hanák Péter egyaránt – a diskurzusra utaló értelmezés nélkül – használja a kifejezést.

13 Gyakorlatilag eltűnt az a kritikai hang, amelyet Kemény Zsigmond az 1850-es évek elején megütött (KEMÉNY Zsigmond: Forradalom után, és ugyanő: Még egy szó a forradalom után. In: Kemény Zsigmond Összes Művei. Közrebocsátja GYULAI Pál. Budapest, 1908. XII. kötet). Helyette tömegessé vált a ’48 esztétizálásában jeleskedő megközelítés. Jól jelzi ezt az a bibliográfia, amely Martha Lampland (University of California, San Diego) kezdeményezésére, Bíró Judit és Sebők Marcell közreműködésével készült el, s egyelőre csak kéziratos formában létezik. A kiadói gyakorlat – és a piac – azokat a műveket preferálta (méghozzá nagy számban), amelyek inkább ’48 legendáriumát, mintsem tényleges történetét tartalmazták. A függetlenségi retorika sajátos önreflektálatlanságát, a létező viszonyok tekintetében stupiditásra hajló jellegét a kortársak is érzékelték, méghozzá szinte a kezdetekkor. A kiegyezés után négy évvel, 1871-ben jelent meg az a szöveg- és karikatúra-sorozat (Borsszem Jankó, 1871. december 6. 1045. o.), amely a függetlenségi ellenzék egyik vezető politikusát illetve mondandójának üres demagógiáját karikírozza. A rajzokon a saját tengelye körül forgó politikushoz a következő, önmagába visszaforduló mondatfüzért társítják:

„-Hazámot szeretem. Mert szeretni kötelmem.

– Ohajtom állomi függetlenségét.

– Szüvem ohajtáso, hogy e hon ne legyen árvo.

– A nép filléreinek hová fordításo fontos.

– De mit nyér ennek fejében szívem bálványo a nép?

– Meg kell fizetnie a korbácsot mely őt vágjo.

– És mindezekből mik folynak?

– A nép drágo vére és azon következtetés:

– hogy honhazámot szeretni szent kötelmem.”

(A karikatúra-sorozat címe: A ki saját tengelye körül forog)

14 A szobor – ma is áll – Petőfit erőteljesen klasszicizált módon, kezét esküre emelve tógában ábrázolja.

15 Ezt a történetet feldolgozza: HANÁK Péter: 1898. A nemzeti és állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. In: ugyanő: A kert és a Műhely. Budapest, 1999. 88-100. o. (Első megjelenés: Medvetánc, 1984./2-3. szám)

16 A társadalmi reakciót kitűnően érzékelteti: KOSZTOLÁNYI Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. Kosztolányi apja, aki gimnáziumi igazgató volt Szabadkán, a hivatalos április 11-ét megelőzően március 15-én rendszeresen igazgatói szünetet rendelt el.

17 „Az 1919. évi XXI. néptörvény a magyar népszabadság ünnepnapjairól.

1.§ A Magyar Népköztársaság, a magyar népszabadság 1848. évi március 15-én kivívott első győzelmének kezdetére, március hó 15. napját és október hó 31. napját a magyar népszabadság ünnepnapjává avatja.

2.§ Az 1898. évi V. törvénycikk hatályát veszti.

3.§ Ez a néptörvény 1919. évi március hó 15. napján lép életbe. E néptörvényt a népkormány hajtja végre.

Kelt Budapesten, 1919. évi február hó 27-ik napján. Magyar Népköztársaság Elnöke, Károlyi Mihály s. k.

Országos Törvénytár 1919. évi február hó 28.”

18 „Az 1927. évi XXXI. törvénycikk március tizenötödikének nemzeti ünneppé nyilvánításáról.

A magyar nemzet balsorsában, súlyos megpróbáltatásai közepette hálás kegyelettel emlékezik meg az 1848. esztendő március tizenötödikéről. Izzó hazaszeretetükben e napon tettek hitvallást a nemzet dicső fiai az alkotmányos szabadság és jogegyenlőség fennkölt eszméi mellett és szent lelkesedésükkel áthatva az egész nemzetet, az ezeréves hazának az új idők szellemében való fejlődéséhez irányt jelöltek.

E nap szellemében valósultak meg azok a korszakot jelentő törvényhozási alkotások, amelyek az alkotmányos jogokat a nemzet minden osztályára kiterjesztették. Abból a célból, hogy a nemzet e nap dicső hagyományiból merítsen hitet, erőt és reményt egy jobb kor bekövetkezéséhez:

A törvényhozás – a nemzet kezdettől fogva önként megnyilvánult közérzületét követve –

1.§ március hó tizenötödik napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.

2.§ Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és életbelépésével az 1898. évi V. tc.-nek április hó 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánító rendelkezése hatályát veszti.

E törvényt a minisztérium hajtja végre.”

Országos Törvénytár 1927. évi december hó 28. 14. szám

19 A Horthy-rendszer ellenzéki rituáléjába is beépült március 15-e. A „Márciusi Front” már nevében is 1848-ra utal. (Lásd erről: KOVÁCS Imre: A márciusi front. New Brunswick, 1980.) Az 1942-es megmozdulás a Magyar Történelmi Emlékbizottság nevéhez kötődik. Az ideológiai töltetet jelzi: BAJCSY-ZSILINSZKY Endre: Március 1848-ban és 1942-ben. illetve SZEKFŰ Gyula: Az ünnep. In: Magyar Nemzet, 1942. március 15. Az egész kérdést kontextusba helyezi: JUHÁSZ Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939-1944. Budapest, 1983. 83-107. o.

20 A deklaráció csak politikai demonstrációként értelmezhető, hiszen az 1927-es törvény még érvényben volt.

21 A forradalom emlékét törvénybe is iktatták:

„Az 1948. évi XXII. Törvénycikk az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc emlékének megörökítéséről.

Száz évvel ezelőtt, 1848. március 15-én kitört a magyar forradalom. Harcba indult a magyar nép függetlensége és szabadsága kivívásáért, az idegen uralom igájának lerázásáért, a jobbágyfelszabadításért, a feudális bilincsek összetöréséért.

A magyar köztársaság országgyűlése az 1848/49. évi forradalmi, demokratikus eszmék és hagyományok megvalósítójának tekinti magát. Ünnepélyesen kijelenti, hogy 1848 nagy hagyományait és szellemét hűségesen megőrzi és mindennemű elnyomás elleni következetes harc s a népek békés együttműködés jegyében fejleszti tovább.

A 48-as szabadságharc eszméi iránti tiszteletének kifejezéséül az országgyűlés a következő törvényt alkotja:

1.§ Az országgyűlés az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc emlékét a magyar nemzet hálás kegyelete és tisztelete bizonyságául törvénybe iktatja.

2.§ Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe.”

Országos Törvénytár 1948. évi március hó 15., 16. szám.

Az ideológiai koordinátákról és tartalomról lásd a Kossuth-kultuszról szóló fejezet vonatkozó részét illetve a szerkesztésemben, előszavammal megjelent Az államosított forradalom (Budapest, 1998.) című kötetet.

22 A szobortalapzatot a ’80-as években betoninjekciókkal kellett megerősíteni, a süllyedéstől megóvni.

23 GYARMATI 144-147. o.

24 Ugyanekkor – 1957. március 15-e előtt – több mint ötezer embert vettek őrizetbe. KENEDI János: Kis állambiztonsági olvasókönyv. Budapest, 1996. I. kötet 22. o.

25 A demokratikus ellenzék nyíltan követelte március 15-e nemzeti ünneppé tételét. 1988-ban több ezres tüntetés zajlott, 1989-ben még nagyobb megmozdulások következtek, 1990-ben pedig már a formálódó pártpolitika harcai is beleszóltak az ünneplésbe.

26 Egész pontosan arról volt szó, hogy mely kijelölt nap legyen az, amikor a magyar állam a külföld felé is reprezentálja önmagát, meghívva a Magyarországra akkreditált nagyköveteket. A protokolláris rendben ez annyit tesz, hogy az adott állam ezt a napot tekinti első számú ünnepének. A törvény – a szövegben – nem tesz hierarchikus különbséget az ünnepek között.

„Az 1991. évi VIII. törvény a Magyar Köztársaság állami ünnepeiről.

Az Országgyűlés a Magyar Köztársaság államiságáról történő méltó megemlékezés céljából az alábbi törvényt alkotja:

1.§ A Magyar Köztársaság nemzeti ünnepei:

a./ március 15-e, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja,

b./ augusztus 20-a, az államalapító Szent István ünnepe,

c./ október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja.

2.§ Az 1.§-ban említett nemzeti ünnepek közül augusztus 20-át az Országgyűlés hivatalos állami ünneppé nyilvánítja.

3.§ (1) Ez a törvény kihirdetése napján lép hatályba.

(2) E törvény hatályba lépésével egyidejűleg hatályát veszti:

– az augusztus 20. napjának a Népköztársaság ünnepévé nyilvánításáról szóló 1950. évi 1. törvényerejű rendelet,

– az április 4-ének, Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításáról szóló 1950. évi 10. törvényerejű rendelet,

– a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának állami ünneppé nyilvánításáról szóló 1950. évi 37. törvényerejű rendelet.”

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Magyar Polgárosodás. Budapest, Atlantisz, 1993.