A XVIII. századtól induló s a XIX-XX. századra szinte mindent átható nemzeti érzés és gondolat néha egészen sajátosan nyilvánult, nyilvánul meg. Nemcsak himnuszokat, nemzeti hősöket, nemzeti öntudatot teremtett, nemcsak nemzeti alapon újraértelmezte a megelőző történelmet, nemcsak nemzeti karaktert adott egy-egy kultúrának, hanem olyan területeken is megjelent, amiről az előző évszázadokban senki sem gondolta volna, hogy ott helye lenne bármifajta ideologikus elkülönülésnek.

Ma már nem lepődünk meg azon, hogy régi idő óta velünk élő állatokat lehet nemzeti karakterrel felruházni.

Vélhetőleg legrégebben a kutya él együtt az emberrel – a macska ebben a versenyben kissé lemaradt. Van, aki úgy gondolja, hogy a homo sapiens mindig is együtt élt négylábú társával; van, aki – régészeti adatok alapján – „csak” 33.000 évre datálja a jelenséget. Még a legszigorúbb megközelítés szerint is 15.000 évvel ezelőtt ember és kutya már együtt élt.[2] Úgy tudjuk, hogy a kutya őse lehet a sakál és genetikai alapon a farkas is – igaz, hogy sem a sakál, sem a farkas nem ugat, de úgy vélik, hogy az ugatás tudományát a kutya az ember miatt alakította ki. A kutyákat így nyugodtan nevezhetem az ember legrégebbi négylábú társának.

Ez az írás azonban nem róluk szól, még akkor sem, ha ők a látszólagos főszereplők. A kutyák ugyanis bármennyire szerethetőek és tiszteletreméltóak, nem rendelkeznek sem írott történelemmel, sem sorsformáló akarattal, sem értelmezési képességgel. Mindezekkel csak az ember rendelkezik, tehát a kutyáról szóló elbeszélésnek is az ember a főszereplője.

A kutyák értelmezésében, s ebből következőleg életében nagy változást jelentett az a folyamat, ami alapvetően a hosszú XIX. század második felében, végén indult meg, és napjainkig tart.

Az ember elkezdte őket nagyon tudatosan tenyészteni. A tenyésztés során kialakított egy olyan képzetet a kutyákról, hogy milyeneknek is kell nekik lenniük, esztétikailag a különféle kutyafajták kinézetét, jellemét úgymond sztenderdizálta, azaz állandósította.

Addig ugyanis az ember a kutyát célracionálisan és funkcionálisan használta. A vadászathoz olyan ebeket választott, amelyek segítették őt a vadászatban; állattartáshoz olyan négylábút választott, amelyik segítette őt a terelésben, a nyáj összetartásában; védelemhez olyat választott, amelyik képes volt védelmet nyújtani. A felsorolás nem teljes, s csak azt kívánom vele jelezni, hogy az ember-kutya együttélés alapvető elve nem a tenyésztés volt. Azok a kutyák kerültek nyerő helyzetbe, amelyek adott funkcióra, az adott klimatikus viszonyok között a legmegfelelőbbnek bizonyultak. Miután az együttélés nagyon régi, ezért jelentős tapasztalati anyag halmozódott fel, tehát különösebben nem kellett azon tépelődni, hogy milyen elképzelt kutyát akar az ember.

Mégis valamiért a XIX. század második felétől az emberek elkezdtek azon gondolkodni, hogy – erőteljesen korlátozva az ebek szerelmi szabadságát – kutyatenyésztésbe fognak. Eredetileg azt mondták: azért kell tenyészteni, hogy addigi funkciójukat még jobban, még tökéletesebben legyenek képesek ellátni; még jobb vadászok, még jobb terelők legyenek. Az új cselekvéshez régi igazolást kerestek. De rögtön megjelent a másik cél is: ha már kutyákat tenyésztenek, akkor ennek legyen nemzeti tartalma, jellege, gondolata; nemzeti érzést fejezzen ki. Saját nemzeti kutyafajtákat akartak. A tény persze nem a kutyák, hanem az emberek gondolkodását jellemezte. Ők nem akartak nemzetiek lenni. Az ebek tehát mit sem tudtak arról, hogy ők nemzetiek lesznek, az emberek viszont egyre tudatosabban úgy vélték, hogy a nemzeti közösségnek kutyákban is meg kell nyilvánulnia.

Ebben az írásban a jelenséget és következményeit próbálom, illetve kívánom értelmezni.

 

Európai előjáték

Nem a kutyatenyésztéssel kezdődött ez a történet. Valójában inkább a ló volt az első szereplő.

Az ipari forradalomba belekezdő Angliában az úri közönségnek eszébe jutott, hogy versenyeztetni kellene a lovakat, s ezért lóversenyeket rendeztek. Az elsők között volt – napjainkig ez a leghíresebb – az epsomi derby, amely 1780-ban került először megrendezésre. Az idők során változtattak a helyszínen, a lefutott távolságon, de ez most számunkra érdektelen. A lóversenyzés arisztokratikus divatja – éppen azért, mert egy polgárosodó társadalomban jött létre – megteremtette az egyre szofisztikáltabb lótenyésztési elképzeléseket. Miután egy-egy kiváló versenyló nagy értékre tett szert, ezért üzletté vált a lótenyésztés.

A Habsburg Birodalomban szinte azonnal reagáltak a lótenyésztés kihívására – II. József több állami ménest hozott létre, amelyek döntően a hadsereg céljait szolgálták. 1785-ben Mezőhegyesen, 1789-ben Bábolnán teremtettek lótenyésztési központot. A folyamat nem állt meg. 1853-ban létrejött a kisbéri, majd a kiegyezés után a fogarasi, a gödöllői és a kolosi ménes.[3] A ma hivatalosan megőrzésre érdemesnek szánt, magyar lófajtának tekintett nyolcféle ló közül mindegyik tenyésztési eredete valamikor a XVIII. század végére, illetve a hosszú XIX. századra nyúlik vissza.[4]

A lótenyésztés angliai példája a magyar nemzetteremtés – Kossuth Lajos szerint – legnagyobb alakjára, Széchenyi István grófra is hatott. Széchenyi angliai tapasztalatai alapján sok onnan vett ötlete és elképzelése közül Magyarországon már 1821-ben a lóversenyeket akarta meghonosítani. Ennek érdekében 1822-ben kezdeményezte a Lótenyésztő Egyesület létrehozását. 1827-ben támogatója volt az első pesti lóverseny létrejöttének, s 1828-ban első könyvét a „Lovakrul” címmel jelentette meg. A haszonelvűség, a haszon nevében érvelt a lótenyésztés mellett – mintegy megelőlegezve azt a polgári, illetve polgárosító gondolkodásmódot, amely későbbi műveiben nagyon markánsan megjelenik.

A lótenyésztés mögött eléggé határozottan kitapinthatóan nemcsak a hagyományosnak tekinthető katonai motívumok lelhetők fel, hanem az, ami Széchenyinél is hangsúlyossá válik, nevezetesen a polgári gondolkodáshoz, a polgárosodáshoz kötődő haszonelvűség. Az adott haszonelvűség társadalmi sajátossága, hogy így azok körében tud teret nyerni, akik még egy rendi társadalom elitjét, az arisztokráciát jelentik. A lótenyésztés és a haszonelvűség európai, illetve késleltetetten megjelenő magyar összekapcsolása a hagyományos arisztokrata gondolkodás fájdalom nélküli részleges revízióját jelentette. Szerették a lovat, szerették a lovaikat versenyeztetni, s így könnyen megbarátkoztak az utilitarianizmus gondolatával.

 

Európai szellemi televény: faj, faji érték és szépség

De a lótenyésztés Angliából induló ideájából még nem következett volna a később elinduló kutyatenyésztés, ha más európai szellemi koordináták nem jöttek volna létre.

Megítélésem szerint az egyik legfontosabb szellemi irány az 1850-es években manifesztálódott, s azóta is változó erővel jelen van. Természetesen, mint mindennek, ennek is volt előzménye, de számomra most nem az adott irány története, hanem nyílt megjelenése a fontos.

A francia Joseph Arthur de Gobineau 1853 és 1855 között jelentette meg négykötetes munkáját, amely az „Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről” (Essai sur l’inégalité des races humaines) címet viselte. A francia kiadás után a munka szinte azonnal megjelent angolul is, és 1897-ben német nyelvterületen is napvilágot látott. Gobineau úgy gondolta, hogy az emberiség három nagy fajra oszlik: a fehérre, a sárgára és a feketére. A rasszok megoszlása egyben köztük lévő értéksorrendet is jelent. Legfelül a fehérek állnak, legalul a feketék. A fehéreken belül is van hierarchia, mert őszerinte a fehér faj szupremáciájának magját az indogermánok képezik, akiket ő árjának hív. Úgy véli, hogy a faji keveredés káros, mert az alacsonyabb értékű fajok destruktívan hatnak a fehér fajra. Meggyőződése szerint az emberek világában az elsődleges magyarázó elv a faji princípium. Ez mindennek az alapja, minden ebből következik.

Gobineau fajfogalma különbözik attól, amit a svéd természettudós Carl von Linné – a faj fogalmának „kitalálója” – 1735-ben „Systema Naturae” című munkájában leírt. Linné fajfogalmához hozzátartozott az, hogy egy fajnak az tekinthető, amely képes szaporodni és termékeny utódokat létrehozni. Az emberek eszerint egy fajt alkotnak, hiszen színüktől függetlenül, egymással kapcsolatba lépve képesek szaporodni. Gobineau bőrszín alapján hozza létre a maga fajfogalmát, és Linné ideáját úgy építi be elképzelésébe, hogy a keveredés csak rombolja a fehér ember civilizációját, rasszbéli fölényét.[5]

Gobineau eszméi egyértelműen rasszista tartalmat hordoztak, de igazi népszerűségre csak akkor tettek szert, amikor praktikusan használhatóvá váltak. A használhatóság pedig nem csak abban állt, hogy ezek az eszmék elvileg belső társadalmi ellenségképzésre is jók voltak. A belső társadalmi ellenségképzés esetében a XIX. század második felében, illetve azt követően voltak sokkal hatékonyabb, kompetitiv értelmezések is, hiszen a marxizmus osztályokra tagolt társadalom magyarázata éppúgy alkalmas volt erre, mint a nemzeti eszme más nemzetet ellenségként láttató világképe. (Most én itt nem foglalkozom azzal, hogy melyik eszmerendszernek volt erősebb értelmező, magyarázó ereje.) Gobineau „praktikussága” igazából a gyarmatosítás politikájában nyerte el helyét.[6]

A XIX. század második felétől az európai nagyhatalmak, illetve az európai nemzetek nagyon határozott expanzív gyarmatosító politikát folytattak, s ezt valahogy indokolni kellett.[7] A birodalomépítők mindig igazolni igyekeztek saját szándékaikat. Volt, hogy a hit – az általuk egyetlen igaznak tartott hit – terjesztésének vagy uralmának igényét hozták fel érvként, mintegy spirituális legitimációt teremtve saját nagyon is materiális igényeik kielégítésére. Máskor civilizációs szándékot emlegettek – hiszen van-e úgymond humánusabb törekvés, mint „vadembereket” megtanítani a birodalomépítők által kulturáltnak tartott viselkedésbeli normákra. Voltak olyan elképzelések is miszerint a „felnőtt” népeknek segíteni kell a „gyermeki állapotban leledzőket” abban, hogy felnőjenek. Aztán volt olyan változat is – s Gobineau gondolkodása itt jön a képbe -, ami a birodalomépítés igazolását faji alapra helyezte, s részben abból indult ki, hogy a fehér ember többet ér, mint a nem fehér. Más variációban a faji logika úgy működött, hogy a fehér emberen belül is van kiemelt csoport (a „legfehérebbek”, az „árják”), s neki faji joga a többiek alávetése. S persze ne feledkezzünk meg az osztályharc köntösébe bújtatott birodalomépítésről sem, ahol is a történelem „megoldásának” meghatározott – magát nem hit jellegűnek, hanem tudományosnak gondoló – világnézet szerinti letéteményesei jogosultak más népekre akaratukat fegyverrel ráerőltetni.

Akármelyik – itt csak villanásszerűen megjelenített – igazolási módot nézzük, közös elem az ilyen-olyan kulturális felsőbbrendűség érzete és gondolata. Ahogy a lengyel származású brit konzervatív író, Joseph Conrad 1899-ben megjegyezte: „A Föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében – valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte és áldozhat neki…” [8]

Conrad éleslátó megjegyzéséből kitűnik: a birodalomépítés különféle eszméi nem pusztán spirituális díszítések, hanem nagyon is élő, a birodalomépítők kultúrájába szervesen beépült lényegi tényezők, amelyek az erkölcsileg és szellemileg is igazolható nagyság és dicsőség elemeit társították az adott eszme híveihez. Az igazolni kívánt hit a birodalomépítők kultúrájának részévé lett.

A XIX. század második fele pedig a gyarmatosítás nagy korszakának számított. 1880 körül az afrikai kontinensnek még csak a peremvidéke volt ismert, 1914-ig viszont megtörtént Afrika majdnem teljes gyarmatosítása. Nagyjából ekkor jutott el az európai hatalmak gyarmatosító szándéka Óceánia, illetve a csendes-óceáni szigetvilág területére is. Nyugat-Európában, aki tehette, az gyarmatosított. Az 1830-ban létrejött Belgium az 1910-es évekig 2,3 millió km²-nyi gyarmatot harácsolt össze, ahol majd 20 millió ember élt. Az 1871-ben létrejött Németország 1914-ig 2,8 millió km²-nyi gyarmatra tett szert. Kispályásnak bizonyultak azonban a franciák mellett, akik 6,8 millió km²-en 39 millió bennszülöttet uraltak, s mindenki eltörpült Nagy-Britannia árnyékában, mert a brit gyarmatbirodalom 29 millió km²-én 351 millióan éltek.[9]

Gobineau 1850-es években megfogalmazott nézetei éppenhogy a gyarmatosítás miatt nagyon is relevánsnak, használhatónak, „praktikusnak” tűnhettek, miközben belső ellenségképzésre kevésbé voltak alkalmasak.[10] A gyarmatosítás összességében a „fehér faj” uralmát terjesztette, és Afrika meghódításának az 1880-as évektől kibontakozó folyamata pont azokkal szemben történt, akiket a francia szerző a legalacsonyabbrendű fajnak láttatott. Kis, de nem alaptalan cinizmussal – realitásérzékkel(?) – mondhatnám: az akkori nyugati kormányzatok „használták” Gobineaut. Mindenesetre a faji gondolkodás, a faji gondolat napi politikai szinten beivódott az európai kultúrába – szemben az addig uralkodó keresztény világképpel, amely az emberiséget Ádám és Éva okán egységesnek tekintette. Egyre több faji gondolatot propagáló röpirat, újságcikk született, s csak idő kérdése volt, hogy mikor jön létre újabb nagy összegző munka.

Pár évtizeddel Gobineau után jelent meg Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts (1-2. kötet, 1899.), azaz „A 19. század alapja” című műve. Chamberlain rasszizmusa – Gobineauéval szemben – már sokkal inkább belső használatra szólt. Ő inkább a fehérek közötti faji küzdelemmel foglalkozott, s úgy vélte, hogy a faji világon belül a zsidóság a legveszélyesebb, a leginkább romboló erő.[11] Ezt a gondolatot folytatta az egykoron igen nagy befolyással bíró náci ideológus, Alfred Rosenberg, aki – megirigyelve Gobineau és Chamberlain hírnevét – 1930-ban megjelentette fajelméleti összefoglaló munkáját  „A XX. század mítosza” címmel. ( A könyv 1945-ig több mint egymillió példányban fogyott el!)

Az mindenesetre feltűnő, hogy a faji gondolat európai meghonosodása egybeesik a fajtatenyésztés elindulásával. Érdekes egybeesés az is, hogy az emberekre vonatkozó faji gondolat legitimmé vált az állatokat illetően is. Ha az embereknél lehet „vérvonalról”, „tisztavérűségről” beszélni, akkor ezt meg lehet tenni tenyésztett állatok esetében is. Ha az egységes emberi fajt újabb fajokra lehet szétszakítani (fajták helyett a faj szót használni), akkor helyénvalónak tűnhet az is, ha fajtakutya helyett a fajkutya kifejezés, a fajtatisztaság helyett a fajtisztaság fogalma válik használatossá.

Az 1850-es évek azonban nem csak a faji gondolat „karrierjének” kezdetét jelentette.

Néhány évvel Gobineu műve után, 1859-ben jelent meg Charles Robert Darwin angol természettudós munkája, amely „A fajok eredete” címmel látott napvilágot. Egészen pontosan az angol cím így szólt: On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life (A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása). Darwin művében – legalábbis az eredeti kiadásban – az evolúció szó nem szerepel, mert a szerző kora vallási világképét nem kívánta provokálni. Így is rengeteg kritikát kapott, s műve óriási hatást ért el. Átalakította az európai gondolkodás addigi kereteit. A természetes kiválasztódás gondolata, az életképesség, illetve az alkalmazkodás ideája tarthatatlanná tette az egyszer és mindenkorra megteremtett világ képzetét. Ez a gondolkodás felszabadító erővel rendelkezett: ha a világ nem adott, hanem változó, akkor meg is változtatható. Darwin jelentős művének egyik következménye tehát az a felismerés volt, hogy az ember – a biológia szabályainak betartásával – nemcsak értelmezni, hanem alakítani is képes az evolúciót.

Darwin megközelítését egy idő után a társadalomra is elkezdték alkalmazni – a szociáldarwinizmus kifejezés lényegében azt az elgondolást takarja, amely a társadalom működését is egyfajta természetes kiválasztódásként képzeli el, ami politikai akarat útján alakítható. Én itt most nem kívánok a szociáldarwinizmus jelenségével foglalkozni, de az bizonyos, hogy kultúránkban minden felszabadító erejű eszme sokféleképpen értelmezhető.[12]

Eddig tehát azt látjuk, hogy az európai közösségteremtést eluraló nemzeti gondolat mellett feltűnik a világ biológiai alakíthatóságának eszméje, a faji hierarchizálás gondolata és a tenyésztés utilitarianizmustól vezérelt ideája.

Megítélésem szerint azonban még egy, a fentiekhez képest vélhetően jelentéktelenebb, de fontos tényező, előfeltétel, illetve párhuzamosan létező folyamat kellett ahhoz, hogy az emberek a kutyák esetében részben megváltoztassák az addigi célracionális és funkcionális gyakorlatukat.

A XIX. század újragondolta a szépség fogalmát. Persze mondhatjuk azt, hogy mindegyik kor valamit módosított a szépség fogalmán, s ez az állításunk igaz lenne. De a XIX. század nem csak a művészetben változtatta meg a szépség ideáját, hanem a sebészetet alkalmassá tette arra, hogy az ember testi mivoltába beavatkozva a kor normáinak megfelelően alakítsa az ember látható formáját.[13] Az altatás, az érzéstelenítés technikája igen nagyot fejlődött. 1804-ben „feltalálták” a morfiumot, s 1835-ben sztenderdizáltan megállapították a kloroform összetételét. Ezek a találmányok nem azonnal szivárogtak át a mindennapi életbe, de egy idő után használatuk Európa nagy részén és az Egyesült Államokban is általánossá vált.

A porosz Johann Friedrich Dieffenbach (1792-1847) a plasztikai sebészet atyjaként vonult be az orvostörténetbe. Nem csak német, de brit orvosok is elkezdtek bőrátültetéssel foglalkozni. A folyamat előbb-utóbb az emberi test esztétikai minőségét is érintette, ugyanis ezeket a technikákat nemcsak helyreállító, életminőséget javító, esetleg életmentő műtéteknél lehetett használni, hanem arra is, hogy szépészeti korrekciókat hajtsanak végre. Az első mellnagyobbító beavatkozás az 1890-es évekre tehető. Robert Gersuny, osztrák orvos parafin injekciós technikával növelte meg a női mellet. Az 1930-as évektől fenékből kimetszett zsírszöveteket ültettek mellbe, az 1940-es évektől pedig elindult a szilikon megállíthatatlan karrierje. Ma már az implantátumok sokadik generációját alkalmazzák, s ezek anyaga nem feltétlenül a szilikon.[14]

A kutyatenyésztés szempontjából a plasztikai sebészet, a kifejlődésének előfeltételét jelentő altatási és érzéstelenítési technikák önmagukban látszólag érdektelenek, hiszen közvetlenül nem hatottak négylábú társainkról szóló képzeteinkre. De az emberre nagyon is hatottak, s mint azt már említettem, az ember gondolatai formálták a kutyát, és nem a kutya „gondolatai” az embert. Az ember viszont azt élte meg, hogy a test esztétikai célból is szabható, hiszen ha a kismellű nőből nagymellűt lehet kreálni, akkor a hosszúfarkú kutyából miért ne lehetne rövidfarkút előállítani. Ha az égett bőrfelület helyett lehet új, egészséges bőrt az emberre varázsolni, akkor miért ne lehetne a kutya fülét módosítani. A lényeg az ember és a kutya esetében ugyanaz; el kell érni a szépségideálnak megfelelő, vagy ahhoz közelítő esztétikai szintet. A plasztikai sebészet pedig azt mondta az embernek, hogy ez kivitelezhető, teljesíthető feladat.

A XIX. században kiformálódó európai gondolkodás tehát sok szempontból kedvezett a kutyatenyésztés kialakulásának. A lótenyésztés esete azt mutatta, hogy a tenyésztés ideája járható utat eredményez, amit a korabeli állam, illetve a társadalmi elit nagy előszeretettel favorizál. A faj gondolata beivódott az európai kultúrába, s az is egyre inkább közmeggyőződéssé vált, hogy a szépségnek lehet faji vetülete is, illetve fordítva, a faj adja a szépséget. Adott volt a legrégebbi társ, a kutya is. Most már csak az maradt hátra, hogy az emberi gondolatok és a kutya találkozzanak.

Nem szeretném, ha bárki félreértené azt, amiről beszélek. Nem gondolom azt, hogy aki kutyatenyésztésbe fogott, az feltétlenül rasszista lett volna, és a kutyatenyésztés az emberekre alkalmazott faji ideológia vagy éppen fajgyűlölet sajátos leképeződése lenne.[15] Nem gondolom azt sem, hogy a különféle folyamatok oksági módon hatottak volna egymásra. De azt állítom, hogy a XIX. században kiformálódott európai gondolkodás, a kialakult szellemi televény, kifejezetten kedvezett annak az ideának, hogy legrégebbi társunkat esztétizáljuk, nemzetileg magunkhoz zárkóztassuk, s így kulturális közösségünk részesévé, meghatározott dimenzióban pedig ennek a közösségnek kifejezőjévé tegyük.

 

A kutyatenyésztés nemzetközi keretei

            Az első nemzeti keretekben működő kutyatenyésztő egyesület Nagy-Britanniában jött létre 1873-ban. Mondhatnám azt, hogy a példát számos ország követte, de – mint az talán a fentiekből kitetszett – úgy gondolom, hogy párhuzamos, egymást erősítő folyamatokról volt szó. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete 1899-ben alakult meg.[16]

Az európaszerte létrejött nemzeti kutyaszövetségek maguk is előtörténetre támaszkodtak, hiszen csak akkor lehet nemzeti szövetséget létrehozni, ha már elegendő számú tenyésztő működik egy-egy országban. Ebből következőleg a kutyatenyésztés kezdeteit az 1860-as évekre tehetjük.

A folyamat 1911-ben érte el a nemzetköziesítés szintjét. Ez év május 22-én jött létre a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI – Fédération Cynologique Internationale). Az alapítók: Németország (Kartell für das Deutsche Hundewesen und Die Delegierten Kommission), Ausztria (Österreicher Kynologenverband), Belgium (Société Royale Saint-Hubert), Franciaország (Société Central Canine de France) és Hollandia (Raad van Beheer op Kynologish Gebied in Nederland).[17]

Mint az látható, a britek – híven a „splendid isolation” („fényes elszigeteltség”) addig tartósan vallott álláspontjához – kimaradtak az alapításból, viszont mindegyik feltörekvő gyarmati hatalom nemzeti kutyatenyésztő szövetsége részt vett a szervezet létrehozatalában. Ebből a szempontból egyedül Ausztria lóg ki a sorból, de Német-Ausztria (mert valójában erről van szó) politikai élete és közgondolkodása ekkoriban erőteljesen átitatódott a faji gondolattal.

A szövetség nem bírta ki az 1914-ben kitört nagy háború próbatételét – tevékenysége megszűnt, ellehetetlenült. 1921-ben francia és belga kezdeményezésre alapították újra. Ma 80 tagországa van. A magyar szövetség a háború után megszűnt, és csak 1956-ban alakult újjá. Viszonyukat a nemzetközi szervezettel csak a ’60-as évek elején rendezték.

Az FCI úgy működött és működik, hogy a nemzeti szövetségek javaslatai alapján ismer el egyes kutyafajtákat. Mindegyik kutyafajta az adott tagország tulajdonát képezi, s így az adott nemzeti kutyaszövetség felelős a fajta standardjáért is. A nemzetközi szövetség viszont garantálja azt, hogy az adott kutyafajta standardjai a fennhatósága alá tartozó tagországokban ugyanazok legyenek. A szervezet fajtajellemzők alapján kutyacsoportokat képez, és ebben a besorolásban tartja nyilván a kutyákat. A tíz csoport: I. pásztor- és juhászkutyák, II. schnauzerek, pinscherek, őrző-védő ebek, masztiffok, III. terrierek, IV. tacskók, V. spitzek és ősi típusú kutyák, VI. kopók, vérebek, VII. vizslák, szetterek, VIII. vízi vadászok, IX. társasági kutyák, X. agarak.

Az FCI jelenleg 335 kutyafajtát ismer el. A szám folyamatosan változik, hiszen mindig vannak elfogadásra, bejegyzésre váró új kutyafajták.

Számításaim szerint a 335 kutyafajta közül minimum 95 olyan, amelyik nevében is a nemzeti hovatartozásra utal; azaz nem egy-egy tájegység vagy város nevét viseli, hanem az adott nemzet mint jelző társul a fajtanévhez. Ebben a számban éppen ezért például nincs benne a moszkvai őrkutya, de benne van a horvát juhászkutya. Tehát a bejegyzett kutyafajták majdnem harmada nevében is nemzeti.

De – mint a magyar eset során is látni fogjuk – ez önmagában a kutyák nemzeti identitásban játszott szerepét tekintve nem jelent sokat.

 

A magyar kutyák

A mai magyar köztudat kilenc magyar kutyát tart nyilván, s közülük csak négynek a nevében szerepel a magyar, illetve a magyarsághoz is kötődő erdélyi jelző. A rend kedvéért soroljuk fel őket: komondor, kuvasz, mudi, puli, pumi, magyar agár, rövidszőrű magyar vizsla, drótszőrű magyar vizsla, erdélyi kopó.

Nem csak a köztudat gondolja őket magyarnak, hanem a már hivatkozott 2004. április 19-i országgyűlési határozat is, amelynek melléklete – többek között – tartalmazza ezen kutyafajták neveit.

A határozat szövege kifejezetten a nemzeti identitáshoz köti őket, a magyar nemzeti kultúra részeként szól róluk, s védelmet biztosít számukra. Azt mondja: „A régi magyar háziállatok az emberi munka évszázados eredményei. Történelmi múltunkhoz tartoznak, nemcsak az állattenyésztés történetéhez, hanem a teljes magyar történetiséghez is. Hozzátartoznak a magyar tájhoz, részei nemzeti identitásunknak, őshonos állataink ma is élő, eleven örökségünk.

Az Európai Uniós csatlakozás küszöbén a Magyar Országgyűlés megkülönböztetett figyelmet fordít arra, hogy nemzeti létünk 1100 éves értékeit, eredményeit megőrizzük, és Európában ezzel is kifejezzük nemzeti karakterünket.

  1. Ennek szellemében a Magyar Országgyűlés a védett őshonos és régi magyar állatfajtákat

nemzeti kinccsé nyilvánítja.

  1. A nemzeti kinccsé nyilvánított állatfajták tenyésztését, állományának fenntartását, és az ezekkel összefüggő tevékenységeket az állam elősegíti.
  2. A védett őshonos és régi magyar tenyésztett állatfajták megőrzése nemcsak állami feladat, nemzeti kinccsé nyilvánításuk a civil és gazdálkodó szervezetek, valamint a magánszemélyek összefogására buzdít.
  3. A védett őshonos és régi magyar állatfajtáknak szerepe van az oktatásban, a művészetekben, nemzeti identitásunk megtartásában. Esztétikai értéket képeznek, a bennük rejlő génállomány gazdasági jelentőséggel bír. …
  4. A mellékletben felsorolt állatfajtákat magyar őshonos állatoknak tekintjük, amelyek egyben – nevükben és képi megjelenésükben – Magyarország szimbólumai.”[18]

A törvény szövege nem hagy kétséget afelől, hogy a mellékletben felsorolt állatok – köztük a magyar kutyák – nemzeti kincsek, nemzeti identitásunk részei, esztétikai értéket képeznek, s összefoglalóan Magyarország szimbólumainak tekinthetők.

A nemzeti identitás részévé vált magyar kutyafajták története önmagában is érdekes – annak ellenére, hogy az ebek régmúltjáról nagyon keveset tudunk; és a történetek sok esetben megintcsak a nemzetfogalmat visszavetítő emberi képzelet erejéről szólnak. Azt viszont többé-kevésbé pontosan meg lehet állapítani, hogy szervezetten mikor kezdték el őket tenyészteni. A tenyésztés ténye ugyanis már önmagában is feltételezi, hogy az adott kutyafajta elkezdett nemzetiesedni.

A komondor esetében 1924-ben jött létre először tenyésztőszervezet – ami persze nem jelenti azt, hogy előtte a kutya hasonló formáőban ne létezett volna. A kuvasz már 1931-ben fajtakiállításon szerepelt, de hivatalos tenyésztése 1935-től indult el. A mudi első standardját 1936-ban rögzítették. A puli első fajtaleírása 1935-ben született, s az 1960-as évektől indult meg a tervszerű tenyésztés. A pumi első fajtaleírása 1924-es. A magyar agár története – éppen azért, mert az arisztokraták egyik kedvenc vadászkutyája volt – régi időkre nyúlik vissza, de nem tudjuk, hogy az 1840-es években létrejött agarászegyletek pontosan a magyar fajtaváltozatot kultiválták volna. Az biztos, hogy nemzetközi bejegyzése 1966-ra tehető. A rövidszőrű magyar vizsla törzskönyvezése 1920-ban kezdődött. A drótszőrű magyar vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el. Az erdélyi kopó törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött.[19]

A magyar kutyafajták némelyike – regisztrált tenyésztés nélkül is – komoly múltra tekint vissza, de most számunkra nem a kutyák története, hanem a kutyákkal kapcsolatos emberi gondolkodás története a fontos. Ezen belül pedig a magyar nemzeti vetület.

A továbbiakban a kilenc magyar kutyafajta közül kettőről beszélek részletesebben. Vizsgálatom tárgya a rövidszőrű magyar vizsla, illetve az erdélyi kopó nemzeti kötődése. Ők nevükben is magyarok.

 

Rövidszőrű magyar vizsla

Mint láttuk, az FCI-nél önálló kutyafajta kategóriát képeznek a vizslák. Szerte a világban sokféle van belőlük. A kontinentális vizslák csoportjának 35 tagja van – köztük megtalálható a rövidszőrű és drótszőrű magyar vizsla is.[20] De létezik több német, olasz, cseh, portugál, spanyol, francia, holland, belga, dán és szlovák vizsla is. Angolul a vizslákat pointernek nevezik, amit magyarul értelmezhetünk úgy, hogy a vizsla egy olyan kutya, aki figyelmét egy pontra képes fókuszálni.

A magyar „vizsla” kifejezés vélhetően vizsgál, vizslat szavunkkal van összefüggésben. A fürkésző, kutató tekintet fogalmát is tartalmazza a vizsla szó. A vizsla főnév jelentése: a vadat szimatjával felkutató, hosszúlábú, lógó fülű vadászkutya. Kinézete alapján úgy tűnik, hogy a magyar vizsla legközelebbi nemzetközi társa a weimari vizsla, amelyet az akkor még nem létező Németországban, a 19. század utolsó harmadában kezdtek el tenyészteni. Első fajtaleírása 1879-ben született, 1896-ban, az akkor már létező Németországban a német fajtakönyvbe önálló fajtaként jegyezték be.

A magyar vizsla fajtatörténete körül sok homály van, s én nem is kívánok állást foglalni abban, hogy melyik magyarázat úgymond „igaz”, s melyik téves. Mindenesetre felidéznék egy lehetséges magyarázatot, mert ez is érzékelteti azt, hogy a nemzeti tartalom egy kutya esetében mennyire viszonylagos.

Standeisky Andor 1963-ban az Erdészeti Lapokban német írásokra reagáló vitacikkben hosszan boncolgatja a magyar vizsla származástörténetét.[21] Standeisky abból indul ki, hogy az ősmagyarok vadásztak, életformájukat a gyűjtögető, halászó, vadászó életmód jellemezte, következőleg vadászkutyákat használtak. Ő úgy véli, hogy a korabeli finnugor népekkel együtt a lajka fajtájú kutyát használták, aki mindenes vadászeb volt.[22]

Hosszú vándorlásuk során a magyarok többfajta kutyával találkoztak, így a magyarság kutyatartásába bekerülhettek agarak, solymászebek, kopók. Az ezredik évet, az államalapítást követően egyre inkább elterjedtek a solymászebek. Magyarország török megszállása hozzájárult ahhoz, hogy török fajtájú vadászkutyák kerüljenek Magyarországra, s ezek nyilván kereszteződtek a már meglévő vadászebfajtákkal. A törököknek vélhetően voltak slaughi-nak nevezett kutyáik, és Egyiptomból hozzájuk származott kopóik. Ezek homoksárga színűek és rövid szőrűek. A szerző úgy véli, hogy a magyar vizsla közvetlen ősének, a magyar solymászebnek a végleges kialakulása az ittlévő solymászeb és az egyiptomi eredetű, törökké vált kutyafajta tömeges és huzamos kereszteződéséből állt elő. Úgy látja, hogy a magyar vizsla közvetlen őse valamikor a XVII. század végén, XVIII. század elején jött létre. Később már, főként az 1880-as évektől, tömegesen kerültek az országba angol pointerek és német vizslák. Végkövetkeztetése: „A magyar vizsla egyike Európa legrégebbi vizslafajtájának, eredeti őse a pannon és erdélyi kopóból szelekció útján kitenyésztett magyar solymászeb, mai megjelenési formájának kialakulására döntő befolyással bírt a török hódoltság idején hazánkba hozott, a sivatagsárga színű, kisázsiai kopótól származó török solymászeb.”

A teljes történeti bizonytalanság állapotát jelzendő, más így ír a magyar vizsláról: „Fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin…”[23]

Természetesen senki nem tud bizonyosat, hiszen – mint ezt már említettem – a kutyák nem írták meg saját történetüket, a fajtatenyésztés pedig az embereknek nem volt olyan fontos, hogy ezzel különösebben foglalkoztak volna. Célracionálisan és funkcionálisan viszonyultak a kutyához.

A kutyafajta még nem teljesen specifikált története 1882-ben kezdődött, amikor vizsla mezőversenyt tartottak – ekkor persze még mindenféle vizsla elindulhatott a küzdelemben, így többek között angol és német vizslák is. A sárga színű vizsla is népszerű volt, de miután nem törődtek tenyésztésével, nagyjából-egészében kezdett eltűnni. Az első világháború idején, 1916-ban Thuróczi Tibor a Nimród című lapban, A régi magyar sárga vizsla c. cikkében, szót emelt a kutyáért. Azt írta: “A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott az udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”[24]

Thuróczi csak vélelmezi a „kitenyésztett faj” jelenlétét, bizonyítani nem tudja, s ellene szól az, hogy maga is megállapítja: eltérő méretű és színű kutyákról van szó. Írása mindenesetre arra jó volt, hogy felébressze a kutyafajta iránti érdeklődést.

A vesztett világháborút követő trianoni béke nagy és elhatározó erejű lökést adott a „színmagyar fajta” tenyésztési kedvének. Az elvesztett területek miatti nemzeti sérelemérzés arra inspirált, hogy megteremtsék (vagy a korabeli interpretációban „feltámasszák”) a magyar vizslát, megmutassák, hogy a vereség és a velünk szemben elkövetett méltánytalanság ellenére képesek vagyunk a magyar vizsla képében saját nemzeti identitásunkat kifejezni. Pár héttel a trianoni béke aláírása előtt, 1920 májusában jött létre a Magyar Vizsla Tenyésztők Egyesülete, amely az Országos Vizslaklub szakosztályaként működött. Még ugyanebben az évben elindult a fajta törzskönyvezése. 11 egyeddel indult el a törzskönyv. 1928-ra elkészült a fajtaleírás, és 1935-ben az FCI bejegyezte a kutyafajtát. 1936-ban lezárták a törzskönyvet, tehát csak az addig felvett egyedek utódai kerülhettek be a tenyésztésbe. A ’40-es évek elején körülbelül 5000 – ahogy akkor mondták – „fajtiszta” (valójában: fajtatiszta) egyed volt Magyarországon.

A második világháború majdnem kipusztította a fajtát, a központi törzskönyv is elégett. Az Országos Vizslaklub újraindította a törzskönyvet, amelyet nagyban segített, hogy 1947-ben Gödöllőn állami tenyésztelepet hoztak létre. 1956-ban újraalakult a MEOE, és 1963-ra sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel. 1966-ban a nemzetközi szervezet elfogadta a magyar vizsla standard módosítását, amelynek eredményeképpen ma már egy – a két háború közti időszakhoz képest – könnyedebb felépítésű kutyát hívunk magyar vizslának.  Napjainkra a rövidszőrű magyar vizsla az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyar kutyafajta lett.[25]

De hát tulajdonképpen kit tisztelhetünk a rövidszőrű magyar vizslafajtában? Hogy néz ki? Milyen a jelleme?

„Jó felépítésű, elegáns megjelenésű, közepes nagyságú kutya. Feje szikár, nemes vonalú, szeme egy árnyalattal sötétebb a szőrzete színénél, füle lelóg. Háta egyenes, rövid, ágyéka széles, mellkasa mély, hasa kissé felhúzott. Farkát kétharmadára kurtítják; általában vízszintesen tartja. Végtagjai egyenesek, izmosak. Szőrzete rövid, sűrű, erős szálú. Színe sötét zsemlyesárga… Intelligens, tanulékony, kiegyensúlyozott, ragaszkodó, eléggé érzékeny… Mindenes vadászkutya; erdőben, mezőn, vízben egyaránt remekül dolgozik. Kedvencként is népszerű.”[26]

Igen, ez ő, a rövidszőrű magyar vizsla. Nemcsak Magyarországon vált népszerűvé. Az Egyesült Királyságban, a kutyatenyésztés őshazájában évente körülbelül ezer vizslakölyköt regisztrálnak – nagyjából ugyanannyit, mint Magyarországon. Ezzel az eredménnyel Nagy-Britanniában a rövidszőrű magyar vizsla bekerült az 50 legnépszerűbb kutyafajta közé.[27]

Egyes hírek szerint rövidszőrű magyar vizslák részt vettek a 2001. szeptember 11-i new yorki terrortámadást követő életmentő akcióban.[28]

A kutya magyar népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a négy részből – részenként 13 epizódból – álló animációs filmsorozat, amely 1972 és 1987 között készült, s melynek címe: Frakk, a macskák réme. A főhős, Frakk egy magyar vizsla, amely kibékíthetetlen ellentétben áll Irma néni két cicájával, Lukréciával és Szerénkével.[29]

Az idők során a vadászati célra termett vizsla teremtett magyar vizslává vált. A teremtés előbb-utóbb nemzeti kinccsé és Magyarország szimbólumává tette a nagyon is szerethető ebet, amely éppen ezért már csak kevéssé, vagy ritkán vadászik, viszont egyre inkább sokak kedvence. Nemzeti szerepéről ő mit sem sejt. De azt vélhetően érzékeli, hogy szeretik. S ha őt szeretik, akkor már azt is szeretik, ami magyar.

 

Erdélyi kopó

            Az FCI külön csoportként tartja számon a kopók, vérebek nagy családját. 75 fajtát különböztetnek meg. A 75 közül az egyik az erdélyi kopó.

A magyar etimológia szerint a kopó szó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A régi jelentés tökéletesen illik a kutyafajtára.

Az erdélyi kopó eredetéről is elég sokféle magyarázat létezik. Van, aki a valaha létezett őslajka és tatár kopó keverékének látja, s úgy gondolja, hogy már a honfoglaló magyarok is rendelkeztek az erdélyi kopó ősével. Más úgy véli, hogy a Kárpát-medencében élő kelta kopó keveredett az illír, az albán, illetve osztrák kopóval, amelyből létrejött a pannon kopó. Ez a kutyafajta a magyar és az erdélyi kopó eredetének forrása. Mások úgy látják, hogy a lengyel kopót sem lehet kihagyni a történetből – ő is besegített a fajta kialakulásába.[30]

Természetesen itt sincsenek biztos adatok – sokkal inkább a vélelmezések, mintsem az igazolható állítások dominálnak. Meglehet, hogy több magyarázat is érvelhető.

Számunkra most megintcsak a tenyésztés az érdekes, s ott már sokkal több bizonyossággal rendelkezünk. Mielőtt azonban bármit mondanánk, szögezzük le: kétféle erdélyi kopóról van tudomásunk, az egyik a hosszúlábú, a másik a rövidlábú. Most a hosszúlábúról esik szó, hiszen ezt ismerik el magyar kutyafajtának. Megjegyezném: néhányan tenyésztenek rövidlábú erdélyi kopót is, és ha kitartóak lesznek, akkor ez lehet a 10. nemzetközileg is elismert magyar kutyafajta.

A XIX. században – a nélkül, hogy bármifajta speciális tenyésztés folyt volna – a kopó elég elterjedt kutyafajta volt Magyarországon. Természetesen ez még nem az a kopó volt, amit ma erdélyi kopónak nevezünk, de hasonlított hozzá. Elterjedtségének oka vélhetőleg az volt, hogy sokan vadásztak erdőben, és a hosszúlábú kopó kiválóan használhatónak bizonyult a nagyvadak (például vaddisznó, medve) esetében. A kutyatenyésztés ideájának magyarországi meghonosodásakor éppen ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy leírják, rögzítsék a kopó jellegzetességeit. Ez 1901-ben meg is történt. Czynk Ede részletesen leírta a kopót. Nem sokkal ezután elkezdték törzskönyvezni, de a törzskönyvezés folyamata az első világháború után megszakadt.

A kopók karrierjének az vetett véget, hogy ritkultak a vadászatok, és Trianon után Magyarországtól jelentős erdős, hegyes területek kerültek el. A kopókat elkezdték stigmatizálni: úgy gondolták, hogy nagyobb zaklatást okoznak az erdőn, mint kellene; a vidéki háztartásokban pedig nem honorálták a kopóknak azt a szokását, hogy rendszeresen lopkodták az élelmet.[31] Így aztán a kopótartás a két háború közötti Magyarországon már nem volt olyan népszerű – Erdélyben viszont az maradt.

Az erdélyi kopó tenyésztése 1941-ben kapott új lendületet. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) nyomán Észak-Erdély ismét Magyarország része lett, és úgy gondolták, hogy az erdélyi kopó kifejezheti az Erdélyt magában foglaló magyar identitást. Éppen ezért mozgalom indult az erdélyi kopó tenyésztéséért. 1941-ben 27 olyan egyedet gyűjtöttek össze, amelyet tenyésztésre érdemesnek tartottak. 1941/42-ben a Vadászati Útmutató részletesen leírja a kopókat – mintegy útmutatót adva ahhoz, hogy milyen az „igazi” kopó. 1942 januárjában az Országos Vizslaklub erdélyi kopó szakosztályt is létrehozott. A szakosztály elnöke Vértessy István nyugalmazott ezredes volt, aki azt vallotta: „Minden nemzet becsülje meg értékeit, mert csak így érdemel ő is megbecsülést!”[32] A mondat arról tanúskodik, hogy a kopó magyar nemzeti értékként rögzült.

Ahogy tehát a vizslánál Trianon, úgy a kopónál Trianon korrekciója adott impulzust a tenyésztéshez. Egyértelműen megállapítható, hogy a nemzeti identitás politikatörténeti vetületei szorosan összefüggnek az adott kutyafajták nemzeti önkifejező erejével.

A háború persze nem kedvezett a kutyatenyésztésnek. A háború után viszont ismét Romániához került Erdély. Mivel a magyarok nemzeti identitásponttá tették az erdélyi kopót, ezért az 1945 után berendezkedő román hatalom nem nézte jó szemmel a kutyát. 1947-ben a kopót dúvadnak minősítették és elrendelték kiirtását. A bújtatott nemzeti tartalmon kívül ennek az is oka lehetett, hogy a román kormányzat a nem túl jól táplált lakosságtól védeni akarta a vadállományt, amit az emberek rendszeresen, engedély nélkül megdézsmáltak. A vadászatokhoz pedig szükség volt a kopóra, s arra gondoltak, hogyha a kopókat kiirtják, akkor ellehetetlenítik a vadászatot is. (Erről a célról tanúskodik az, hogy nem csak a kopó, hanem az agár kiirtását is elrendelték.)

Szempontunkból mindegy, hogy mi volt a román kormányzat célja. Az eredmény az lett, hogy a kopók száma igencsak megritkult.

A kopótenyésztés történetében hosszú szünet következett. A ’60-as évek elején többen kísérleteztek azzal, hogy Erdélyből kutyát szerezzenek. 1968-ban néhány, a fajtát kedvelő vadász úgy döntött: megpróbálják feltámasztani az erdélyi kopót. Máramaroson találtak két egyedet. Átcsempészték őket a magyar határon, és a Fővárosi Állat- és Növénykertben elkezdődött szakszerű tenyésztésük (nevük szerint: Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka). A legenda szerint azt mondták a román határőröknek, hogy a két kutyát Ceaucescu elvtárs küldi ajándékba Kádár elvtársnak.[33]

Mindeközben – még a nélkül, hogy a kutya újbóli tenyésztése megindult volna – 1966-ban újra megfogalmazták a fajtaleírást, amelynek alapján az FCI 1968-ban elismerte az erdélyi kopót.

1971-ben Magyarországon vadászati világkiállítást rendeztek, ami kiváló alkalom volt arra, hogy a nemzetközi vadásztársadalom megismerhesse az erdélyi kopót; ez újabb lendületet adott a tenyésztésnek.

A tenyésztési kedv egy ideig vitalizálódott, majd újra lelankadt, s 1986-ban kapott újra erőre. Egyre többen kezdtek erdélyi kopóval foglalkozni, s ennek eredményeképpen napjainkra a fajtaállomány létszáma megnőtt. Magyarországon és Romániában lelhető fel a legtöbb erdélyi kopó. Az FCI 2000 szeptemberében módosította a fajtaleírást, s itt már az is szerepel, hogy a rövidlábú változat eltűnt. 2005-ben a MEOE keretén belül 27 taggal létrejött az Erdélyi Kopó Klub.

Az erdélyi kopó mindezzel együtt messze nem olyan népszerű, mint a rövidszőrű magyar vizsla. 1991-ben még 316, 2001-ben már csak 68 erdélyi kopó kölyköt törzskönyveztek.[34]

De hát tulajdonképpen kit tisztelhetünk az erdélyi kopóban? Hogy néz ki? Milyen a jelleme?

„Közepes termetű kutya. Feje hosszúkás, szeme kissé keleties metszésű, sötétbarna. Füle a fejéhez simulva lelóg. Háta egyenes, ágyéka feszes, fara kissé lejtős, mellkasa mély, hasa enyhén felhúzott. Végtagjai párhuzamosak, egyenesek. Szőrzete rövid, sűrű. Színe lehet fekete rajzos vagy fekete rajzos fehér foltokkal… Jóindulatú, bátor, igénytelen, rendkívül szívós, kitartó, könnyen tanítható. Gazdájához ragaszkodik, ha kell, bátran védelmezi.”[35]

Mivel az erdélyi kopó kevésbé ismert magyar kutyafajta, s ezért keveseknek adatott meg a személyes tapasztalatszerzés, így most jellemének ismertetésekor őt jól ismerő, szeretetteli forrást idézek.

„Jóindulatú, bátor nagyon kitartó, lendületes kutyák. Általában higgadtak, nem bohóckodnak, nagyon figyelmesek. Határozottak és temperamentumosak egyszerre, a jó vérvonalú erdélyi kopó erős idegzetű, nyugodt állat, könnyen tűri a lövést, az erős zajokat. Általában igénytelen, a szélsőséges időjárási körülményeket is jól bírja – de nem szereti, ha kikötik. (Persze melyik kutya szereti?)

Ezek a 25-30 kg közötti, 55-65 cm marmagasságú, intelligens tekintetű kutyák elsősorban a vidéki életet kedvelik, nagy a mozgásigényük, de nagyszerűen tarthatók lakásban is, ha élettanilag fontos mozgásszükségletüket kielégíthetik a gazda mellett – például rendszeresen járnak a természetbe…

Az erdélyi kopó sajátosan gondolkodik. Akinek már volt szerencséje ehhez a különleges észjárású fajtához, az tudja, milyen nehéz is leírni ezt a képességet. Aki egy német juhász feltételen odaadásához, vagy egy vizsla örök imádatához szokott, annak kicsit furcsa lesz egy erdélyi kopóval. Olyanok, mint a székely góbék – furfangos, csavaros észjárással gyakran előbb a célba érnek, mint a gazdájuk. Igen jól tájékozódnak, erdőben, mezőben könnyen visszatalálnak…

Elsősorban felnőttek kutyája – bár kedves a gyerekekkel, nem elsősorban az ő pajtásuk, lévén inkább egy erőteljesebb gazdához kötődő jellem. A többieket elfogadja ugyan, de a „fő gazda” szava a döntő.”[36]

Az erdélyi kopó tántoríthatatlanul őrzi a nemzeti gondolkodásban kialakult magyar jelleget, jellegét. Szépen példázza ezt a nemzeti kérdések iránt oly érzékeny magyar költő, író Csoóri Sándor szövege, amelyet Bátor nevű erdélyi kopójáról írt: „Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínű: bársonyfekete szőrű, csersárga jegyű és fehér foltot viselő állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide, a Kárpát-medencébe, s az itt honos kopóval keveredve “teremti” meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait… A három színnel büszkélkedhető kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezőleg: egymást kiegészítő és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szőre színében van valami a holló színéből, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illet ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.”[37]

Csoóri olvasatában az erdélyi kopó a magyar sors, az erdélyi magyar élet szimbóluma. Nagy tisztesség ez egy kutyának. De nem véletlenül jár ki neki.

A kutyatenyésztés, a magyar kutya, s ezen belül a vizsla és a kopó történetében ott van a XIX. századi Európa, a nemzeti gondolat és mindaz, amit egy négylábúról kétszáz éve még nem gondoltunk volna.

 

Késleltetett és párhuzamos történet

            Ha igaz a kutyatenyésztésről elmondott gondolatsorom, akkor a macskák esetében is hasonló logikának kellett érvényesülnie. Mivel írásom nem a macskákról, hanem a kutyákról – pontosabban szólva az emberekről – szól, ezért csak jelezni kívánom a folyamatot.

A macska bizonyosan több ezer éve együtt él az emberrel. Nem olyan régen teszi ezt, mint a kutya, de elég régen ahhoz, hogy szimbolikusan is beépüljön az emberi kultúrába. Közismert, hogy az ókori Egyiptomban isteni rangot ért el.

Eredetileg a macska – pontosabban a háziasított macska, azaz a házimacska – szintén haszonelvű szerepet töltött be az ember oldalán. Az embernek jó volt, hogy a macska irtotta azokat a rágcsálókat, amelyek a terményére pályáztak, a macska számára pedig kedvező volt, hogy a betakarított termés vonzotta a számára ennivalót jelentő rágcsálókat. Funkcionális és célracionális macskatartás zajlott – pont úgy, ahogy ez a kutyák esetében történt.

A nemzeti érzés, gondolat, a nemzethez idomított világ megteremtése – dúsulva a XIX. század egyéb hatásaival – hatott a kutyatartásra, illetve létrehozta a nemzetiesített kutyatenyésztést. De vajon ugyanez történt a macskákkal is?

Igen, csak késleltetetten.

Ma a világban nemzeti és nemzetközi keretek között több macskatenyésztői szervezet létezik. A legnagyobb macskaszövetség az 1979-ben létrejött TICA, azaz teljes nevén The International Cat Association, amely az Egyesült Államokban jött létre.[38] Macskafajták regisztrálásával, macskakiállítások, macskabemutatók rendezésével foglalkozik. Az ő nyilvántartásuk szerint ma a világban 75 törzskönyvezett macskafajta létezik, s közülük 19 olyan, amely nevében is nemzeti tartalmat hordoz. A nevükben is nemzetiesített macskafajták aránya kicsit alatta marad a kutyafajtáknál tapasztalt számokhoz képest. A norvég erdei macskától, a skót lógófülűn át, az orosz kékig hosszú a sor. De persze – akárcsak a kutyáknál – tágabb a nemzetinek tekinthető macskák sora, hiszen a kaliforniai pettyes macska éppúgy az amerikai nagyság és dicsőség eszméjét szolgálja, mint az amerikai görbefülű; s az oroszok éppúgy magukénak érzik a szibériai macskát, mint a kuril-szigeti csonkafarkút, amelyből két fajta is létezik. (Nincs információm arról, hogy a kuril-szigeti csonkafarkú a Kuril-szigeteken érvényesülő orosz fennhatóságot fejezi-e ki, szemben a területi igényt is megtestesíteni képes japán csonkafarkúval.)

A kutyafajtákhoz képest a macskafajták száma jóval kevesebb. Kétségtelenül igaz azonban, hogy – akárcsak a kutyáknál – a fajták száma növekszik, mert az Egyesült Államok folyamatosan „termeli” az új macskafajtákat.

Az is igaz, hogy a macskafajták nemzetiesedtek, illetve nemzetiesednek.

Anélkül, hogy ezt részletesen tárgyalnám, igaznak tűnik az is, hogy a macskafajták regisztrációja, tenyésztése a XIX. század végén Angliában kezdődött – mint ahogy ez kicsit korábban a kutyafajták esetében történt. (A sziámi macska 1870 és 1880 között került Angliába, tenyésztése a XIX. század végén kezdődött. Az első fajtát hivatalosan 1900-ban jegyezték be. A perzsa macska fajtastandardjait a XIX. század végén állapították meg, és innentől a macskatenyésztők ezt tekintették mérvadónak.)

A macskatenyésztés kicsit késleltetetten, de párhuzamosan úgy alakult, ahogy a kutyatenyésztés.

A macskák esetében a nemzeti macskára irányuló tenyésztői tendencia Magyarországon megtört. Magyar macskafajta nem létezik, s ismereteim szerint kísérlet sem történt, illetve történik kialakítására.

Azt tudjuk, hogy mit hozott a múlt, és most már talán azt is, hogy miért.

De nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő…

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2013.

[2] Az ember-kutya együttélés lehetséges kezdeteiről lásd:http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4251

[3] Lásd: http://www.lotenyesztestortenet.hu/allami-menesek

[4]32/2004. (IV. 19.) OGY határozat a védett őshonos vagy veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett magyar állatfajták nemzeti kinccsé nyilvánításáról http://www.complex.hu/kzldat/o04h0032.htm/o04h0032.htm

Ennek az országgyűlési határozatnak a mellékletében olvasható a magyar lófajták felsorolása is. A rend kedvéért én is felsorolom őket, s egyben azt is, hogy tudatos tenyésztésüket mikortól lehet származtatni: a gidránt 1816-tól, a kisbéri félvért 1853-tól, a nóniuszt 1816-tól, a shagya-arabot 1816-tól, a furioso north-start 1841-től, a hucult 1792-től, a magyar hidegvérűt 1913-tól. A magyar lófajták közül az egyetlen a lipicai (Lipica Szlovéniában van), amelynek tenyésztési eredete a XVI. századra nyúlik vissza, de tudatos magyar tenyésztése 1879-re datálódik.

[5] Napjainkig nincs egyértelmű, minden dimenziót felölelő, konszenzusosan elfogadott fajfogalmunk.

[6] Francia és nem európai viszonylatban értelmezi Gobineaut: Steven Kale: Gobineau, Racism, and Legitimism: a Royalist Heretic in Nineteenth-Century France. In: Modern Intellectual History. Volume 7/1. Cambridge University Press, Cambridge, 2010. 33-61.pp.

[7] A gyarmatosítás problémáját már vizsgáltam az Osztrák-Magyar Monarchia vonatkozásában. Lásd: Gerő András: Birodalom gyarmat nélkül. In: Gerő András: Szétszakított múlt. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2012. 145-170.pp.

[8] Idézi Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004. 113.p. (Az eredeti angol kiadás 2002-ben jelent meg.)

[9] A birodalmakról lásd. Birodalmak tündöklése és bukása. Szerk.: Aldrich, Robert. Móra, Budapest, 2012. (Az eredeti angol kiadás 2007-es).

[10] A XX. században ugyan a nácik Gobineaut a saját igazolásukra használták, de ennek abban az értelemben nem volt alapja, hogy a francia szerző például – elvi alapon – inkább filoszemitának, mint antiszemitának volt mondható, hiszen a zsidókat szabad, erős és intelligens emberekként írja le.

[11] A XIX-XX. század fordulójára kialakult előítélet-rendszerekről írok „Se nő, se zsidó. Előítéletek találkozása a századforduló Monarchiájában” (ÚMK, Budapest, 2009., 15-30.pp.) című munkámban.

[12] Darwin szellemi hatásáról: Steve Jones: Darwin szelleme. Typotex Kiadó, Budapest, 2003.; illetve Daniel Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex Kiadó, Budapest, 2008.

[13] A plasztikai beavatkozások történetéhez lásd: Gilman, Sander L.: Making the Body Beautiful: A Cultural History of Aesthetic Surgery. Princeton University Press, Princeton NJ, 1999.

[14] Magyarországon már a XIX. század 30-40-es éveiben megjelent a plasztikai sebészet – a magyar orvostudomány a szó szoros értelmében „kor szerűnek” bizonyult. A plasztikai sebészet magyarországi meghonosítása Balassa János (1814-1868) nevéhez fűződik.

 

[15] Kétségtelenül igaz, hogy az utóbbi évtizedekben az emberek egyre több jogot biztosítottak az állatoknak, de az ember és az állat – bármely állat – nem egyenrangú élőlény.

[16] Lásd a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének honlapját: http://www.kennelclub.hu/szabalyzatok/index.html

[17] Lásd a Nemzetközi Kinológiai Szövetség honlapját: http://www.fci.be/

[18] www.complex.hu/kzldat/o04h0032.htm/o04h0032.htm

[19] A magyar kutyafajták eredetéről, történetéről, tenyésztéséről sok publikáció jelent meg, mind nyomtatott, mind internetes formában. Közismertségükre jellemző, hogy az internetes lexikon, a wikipedia magyar nyelvű változata mindegyikről igen részletes szócikket tartalmaz, akárcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének honlapja. A könyvek esetében hasznosan forgatható: Régi magyar kutyafajták. Szerk.: Bíró Andor, Wenszky Ágnes. Mezőgazda kiadó, Budapest, 2002.

[20] A drótszőrű változat messze nem olyan népszerű, mint a rövidszőrű. 2001-es adatok szerint Magyarországon drótszőrűből átlag 30 alom születik 140-150 egyeddel. A fajta tenyésztésének elkezdése Vasas József, hejőcsabai tenyésztő nevéhez fűződik, aki 1943-ban kért támogatást a drótszőrű kitenyésztéséhez. A fajtát az FCI 1966-ban ismerte el önálló magyar kutyafajtának. Lásd: http://www.zoldmali.hu/index.php?content=22

[21] Standeisky Andor: A magyarvizsla származástörténete. In: Erdészeti Lapok. 1963. 12. (98.) évf. 4. füzet. 170-175.pp.

[22] Ma is létezik ilyen névvel kutyafajta, de ez már tenyésztett fajta. Az ősmagyar kutya pedig végképp nem összekeverendő azzal a Lajka nevű szovjet űrhajós kutyával, amelyet 1957. november 3-án a Szputnyik-2 műholddal juttattak fel a világűrbe, s vélhetően már a kilövéskor elszenvedett sokk nyomán hősi halált halt.

[23] Füzesi Zsuzsa: Vizsla Híradó. 2006. http://www.vizslak.eoldal.hu/cikkek/a-magyar-vizsla-tortenete.html

[24] Idézi Füzesi Zsuzsa említett cikke.

[25] Az adatok forrása: Martha Lacko: A Bit of Vizsla History. Lásd:http://www.vizsladogs.com/ARTICLES/vizhist1.htm; illetve: http://www.vadaszkutya.hu/index.php/fajtaleirasok/2-kontinentalis-vizslak/105.html

[26] Szinák János-Veress István: A világ kutyái. Dunakanyar, Budapest, 2000. 258.p.Továbbiakban Szinák-Veress, 2000.

[27] Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Vizsla

[28] Lásd: http://www.petwave.com/Dogs/Dog-Breed-Center/Sporting-Group/Vizsla/Overview.aspx

[29] Írta: Bálint Ágnes, Rendezték: Macskássy Gyula (I., II.), Cseh András és Nagy Pál.

[30] Kis kopótörténeti összefoglaló található:

http://nyaradmenti-nimrod.mindenkilapja.hu/html/19150017/render/kopo-tortenete. Az írás szerzője Krasznai Szomor Péter. Eredetileg A kutya című lap 1992. évfolyamában jelent meg.

[31] Lásd erről: http://www.neveletleneb.hu/erdelyi-kopo-elo-vadaszati-relikvia-vagy-modern-sportos-varosi-eb/

[32] Az idézet helye: http://www.omvk-somogy.hu/node/321

[33] Kádár János akkoriban a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője, Magyarország legnagyobb hatalmú embere volt. Nicolae Ceaucescu pedig Romániában töltötte be az ország vezetőjének szerepét. A történetet lásd: http://www.origo.hu/itthon/20041220arovidlabu.html

[34] Ehhez lásd: http://www.erdelyi-kopo.eoldal.hu/cikkek/fajtabemutato.html

[35] Szinák-Veress, 2000. 128.p.

[36] A cikk címe: Magyar kutyafajták: Erdélyi kopó – a vadászkutyák Pavarottija. Lásd: http://www.vadaszmester.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1823:magyar-kutyafajtak-erdelyi-kopo-a-vadaszkutyak-pavarottija&catid=57:vadkuty&Itemid=117 . A cikk szerzője – a kutyák „nemzetiesítéséhez” híven – az erdélyi kopó gondolkodását a székely góbé mintájára gondolja el. A XVIII. század óta Erdélyben többségben élő románokra nem gondol. Úgy tűnik, mintha csak székelyek tartottak volna erdélyi kopót – a románok nyilván tacskókkal vadásztak.

[37] Csoóri Sándor: Hitványulás. In. Uő.: Forgácsok a földön. Írók alapítványa, Budapest, 2001. http://www.hhrf.org/mk/807mk/807mk13.htm

[38] A TICA honlapja minden macskákról szóló információ tekintetében eligazítást nyújt: http://www.tica.org/. Az Egyesült Államokban már korábban is (1955) létrejött egy komolyabb macskaszervezet, az „American Cat Fanciers Association”, ennek honlapja elérhető: http://www.acfacat.com/