Az aranykor kifejezésnek sokféle értelme van.

Eredetileg a görög mitológia használta. Az aranykor volt az isteni harmónia kora. Ekkor az idő istene, Kronosz uralkodott. Az emberek még nem voltak irigyek, kapzsik, és az erőszak ismeretlen jelenség volt. Nem kellett törvény, és nem kellett megküzdeni a megélhetésért.

Más kultúrákban is feltűnik az aranykor fogalma, hiszen a hinduk is részben ezen az alapon tagolják az időt.

A kereszténység is átvette a görög-római mitológia aranykor képzetét, hiszen a Paradicsom nem más, mint az az állapot, amelyre a mitológiai világkép utal. A Paradicsomban az emberek harmóniában élnek a világgal, önmagukkal és Istennel. A harmónia elvesztése egyenlővé válik a Paradicsomból való kiűzetéssel.

Az aranykor tehát a teljes gondtalanság, és istenközelség felhőtlen korszaka.

A köznyelv bizonyos értelemben átvette a mitológiai, vallási tartalmat. Aki aranykorról beszél, az valamilyen békés, konszolidált időszakot emleget, ahol a harmónia dominált. Van, aki az aranykort fénykornak mondja.

Mindig is volt hajlam arra, hogy a mitológiai, vallási aranykor megfelelőjét az emberek itt a Földön leljék fel. Már a rómaiak is úgy tartották, hogy Augustus kora az aranykor, a fénykor. Az európai kultúrában sokszor, sok vonatkozásban használják az aranykor kifejezést. Németalföld (Hollandia) 17. századi virágzását szinte közhelyszerűen tartják aranykornak (persze mások ezt csak úgy hívják: Rembrandt kora).

Jószerivel mindennek lehet aranykora: futballnak, keringőnek, vízilabdának, operettnek.

A magyar históriában van, aki III. Béla, van, aki Nagy Lajos, és van, aki Hunyadi Mátyás uralkodását mondja aranykornak. Jókai Mór Erdély 17. századi történetének első felét tekintette ilyennek.

Minősítési hajlamunkkal azért óvatosan kell bánni. A földi lét soha semmikor nem lehet egyenlő a mitológiai világgal, egyszerűen azért, mert itt minden tökéletlen. Amikor tehát aranykort mondunk, akkor mindig tisztázni kell, hogy ezt milyen értelemben tesszük.

Használhatjuk tehát a kifejezést, de tisztában kell lennünk viszonylagosságával.

A viszonylagosság részben abból adódik, hogy utólag képesek vagyunk összehasonlítani; meg tudjuk mondani, hogy egy korszak jobb volt-e annál, mint ami előtte, és ami utána volt. Meg tudjuk mondani, hogy az emberek nagy többsége békében élt-e. S azt is meg tudjuk mondani – mert ez is a viszonylagosság része -, hogy a földi aranykor mindig feszültségekkel, diszharmóniákkal, egyenlőtlenségekkel terhelt.

Földi aranykor tehát a maga teljességében nem létezik, de viszonylagosságában fellelhető.

Magyarország tekintetében is csak utólag tudunk minősíteni, nyilatkozni. Megítélésem szerint modern kori, 1848 óta tartó történelmünkben volt olyan periódus, amelyre a békés konszolidáltság volt a jellemző, amely egyértelműen felívelő szakasz volt az itt élő emberek nagy része számára – még akkor is, ha minden pont olyan tökéletlen volt, mint amit az emberi együttműködés világa képes megteremteni.

Úgy vélem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1867 és 1914 közötti időszaka megfelel a fenti kritériumoknak. A békés polgári fejlődés diszharmóniákkal teli majd’ fél évszázadáról beszélek.

 

Az aranykor pillérei

 

A Monarchia kora a polgárosodás, a civilizatorikus megújulás időszaka volt. Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultúra és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel, s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatorikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be (1878-ban Bosznia megszállása szakította meg a békés jelleget, de ez nem érintette az itt élő emberek óriási tömegeit.). Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás és a béke együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz. Ebben a keretben Ferenc József és Viktória királynő egyenértékűvé válnak.

Az emberek Magyarországon és Európában is hittek a haladásban. A XIX. században még egyöntetűen úgy vélték, hogy a világ – úgymond – „előre” halad, s ennek a hitnek éppen az iparosodás adta az alapját. Szinte naponta lehetett bizonyítani, hogy az ember-természet viszonyban, az ember teret nyer. A vasúttal legyőzi a távolságot, a tudomány erejével előbb-utóbb megfékezi a járványokat, a gépek hatalmával olcsó árukkal látja el azokat, akik rászorulnak. A XIX. század második fele, a XX. század eleje, újabb és újabb bizonyítékokkal támasztotta alá a meggyőződést. A távíró, a telefon, az automobil, a repülőgép és még sok más közhasznú találmány arról tanúskodott, hogy van haladás.

Az értelmiségi elméletek is nagyrészt ezt a hitet erősítették. Marx – Hegel nyomán – úgy gondolta, hogy a világszellem a munkásosztály képében visszatalál önmagához, s így előáll a történelem „megoldása”, az emberi szabadság tökéletessége, a kommunizmus. Spencer az „Alapvető elvek”-ben tesz hitet az evolucionizmus, a szerves fejlődés mellett. John Stuart Mill a politikai szabadság lehetséges tökéletesítéséről elmélkedik.

Az emberek a XIX. században a haladás-hit mentén elkezdtek növényt nemesíteni, kutyatenyésztésben gondolkodni. Darwin biológiai elméletét egyesek már a társadalomra, az emberek világára is alkalmazni akarták. Az ő idejük azonban csak a XX. században jön el – a XIX. században még nem a szociáldarwinizmus gondolatai szabják meg az intellektuális kereteket.

A XIX. századi átalakuló társadalmak sok feszültsége már jelezte, hogy az emberek egymás közötti viszonyában nagyon is sok töréspont keletkezett, de ekkor még senki nem kérdőjelezte meg, hogy valóban haladás-e az, amit annak tartunk.

1867, a kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán alapvetően a polgárosító, civilizációs ethosz érvényesült. Jószerivel minden korabeli civilizátor úgy gondolta, tevékenységének célja a XIX. századi értelemben vett nemzet civilizációs felemelése: Eötvös Józseftől Trefort Ágostonon át Wlassics Gyuláig, Széll Kálmántól Kerkapoly Károlyon át Wekerle Sándorig, Hollán Ernőtől Baross Gáborig, Csemegi Károlytól Szilágyi Dezsőig, Andrássy Gyulától Podmaniczky Frigyesig – hogy csak néhány példát említsünk.

A Monarchia kora a magyar polgárosodás meghatározó, nagy teljesítményeket felmutató időszaka volt. Megítélhetetlen, hogy mindez az ethosz nélkül is így lett volna-e? Az viszont bizonnyal elmondható, hogy a nemzeti civilizációs ethosz a korhoz szervesen kötődött, s ami megszületett, ebben a spirituális energiamezőben jött létre.

A civilizációs kereteknek határt szabott a Monarchia gazdasági potenciálja. Sokan, sokféleképpen próbálták kiszámolni a Monarchia gazdasági növekedésének mértékét. Az eredmények nagyon eltérőek, de valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha az 1870 és 1910 közötti időszakra vetítve az átlagos évi növekedést 1,5 és 2,5 % közé tesszük. Ezen belül Magyarország fejlődési üteme gyorsabb volt. Szinte minden számítás megegyezik abban, hogy az átlagos évi növekedés nagyjából 0,5%-kal haladta meg a birodalom másik felének növekedési ütemét, ami abban is testet öltött, hogy az idő előrehaladtával Magyarország százalékos hozzájárulása a közös költségekhez nőtt, Ausztriáé viszont csökkent.[2] Ám az, hogy mire és hogyan használták fel ezt a potenciált, már az embereken, a döntéshozókon múlott, akik persze ethosszal is rendelkeztek, s szándékaiknak erkölcsi–spirituális célt és igazolást is adni akartak.

Ha itt most nem is adunk részletes elemzést a Monarchia Magyarországának polgárosodásáról, az összkép érzékeltetése nem maradhat el. Az összképet talán úgy lehetne legjobban jelezni, hogy ez a polgárosodás sokszorosan aránytalanul és nagyon egyenlőtlenül működött.

Egyenlőtlen volt a területi fejlettség tekintetében, mert egy világ választotta el Máramarost Vastól.

Egyenlőtlen volt társadalmilag, mert egy világ választotta el a szegényparasztság és a középosztály életvitelét.

Egyenlőtlen volt infrastrukturálisan, mert egy világ választotta el a növekvő tanyavilágot a növekvő fővárostól.

Egyenlőtlen volt kulturálisan, mert egy világ választotta el a csökkenő számú analfabétát a száz kötetes Jókai-díszkiadás vásárlóitól.

És egyenlőtlen volt gazdaságilag is, mert egy világ választotta el a nagyszámú kivándorlót a reményt még itthon kereső embertől.

Voltak csúcsteljesítmények és a kor normáitól is elmaradó teljesítések.[3]

Csúcsteljesítmény lett a vasútból. Míg 1848-ban 178 km, 1866-ig már 2160 km, és 1913-ra (Horvátországgal együtt) 21 798 km vasútvonal hálózta be Magyarországot, amivel az ország – vasútsűrűség tekintetében – megközelítette a nyugat-európai államokat. A viszonyítások, illetve a magyar fejlődés sokarcúságát jelzi, hogy a halálozási rátában viszont csak Spanyol- és Oroszország járt a Magyar Királyság előtt. A vasúti infrastruktúra döntő hányada az 1880-as évek végére, az 1890-es évek elejére állami kézbe, a Magyar Államvasutak tulajdonába került. Megszaporodott a fő vonalakhoz csatlakozó helyi érdekű vasutak száma is, amivel a területi mobilitás, illetve áruszállítás lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. Ezzel párhuzamosan a folyók szerepe – logikusan – visszaszorult, noha a folyamszabályozás munkálatai tovább haladtak. Elsődleges hasznuk már inkább az ármentesítésben, a mezőgazdaságilag hasznosítható terület növekedésében mutatkozott, s kevésbé a hajózásban vagy vízi szállításban. A folyamat leglátványosabb része a Vaskapu Széchenyi által is kezdeményezett szabályozása volt 1889 és 1899 között. A leghasznosabbnak azonban a dunai és tiszai gátrendszer kiépítése bizonyult.

A vasúthálózat modernizálódása mellett azonban az úthálózat fejlesztése igencsak háttérbe szorult. Az utak többsége megyei vagy községi tulajdonban volt, s kiépítésükkel bizony nem nagyon foglalkoztak. Jellemző, hogy a jobb állapotban lévő, a korszak végére 11 ezer km-t elérő állami úthálózatból csak 200 (!) km volt kövezett vagy aszfaltozott. Ez megint csak arra utal, hogy a modernizálódás mellett a tradicionalitás is érvényesült: a sár uralma tovább élt, a korábbi korszakok embert próbáló közlekedési viszonyai együtt léteztek a nyugat-európaihoz közelítő fejlettséggel. (Pedig a század végen megindult a honi, balkéz-szabályokon alapuló automobilizmus is, s 1900-ban már az Autóklub is létrejött.)

A közlekedéssel párhuzamosan a hírközlés is modernizálódott. Az 1880-as évek végén Baross Gábor létrehozta a nemcsak a levélforgalmat, hanem a távíró- és távbeszélőforgalmat is egy szervezeti keretbe foglaló postai egységet. A kiváló színvonalon működő posta, a távbeszélő-hálózat nyugat-európai szintű kiépülése megint csak a civilizálódó életkeretek létrejöttéhez járult hozzá.

Másfelől – mint erre utaltam – a halálozási rátában Magyarország megközelítette az igen elmaradottnak számító orosz és spanyol szintet.

Pedig a dualista időszakban az orvosok száma megkétszereződött, s a korszak végére 30 orvos jutott 100 000 lakosra. Az utolsó békeévben több mint 400 kórház működött Magyarországon, melyeknek majd  90%-a a kiegyezés után jött létre. (Nagyjából ugyanez mondható el a patikákról is.) A kötelező himlőoltás bevezetésével sikerült az egyik legfélelmetesebb betegséget megállítani.

Mindazonáltal az egészségügy terén néhány igen súlyos probléma megmaradt, ami erőteljesen kétségbe vonja a változások hatékonyságát. Az egyik ilyen a csecsemő-, illetve a gyermekhalandóság. Itt igen szerény a javulás: még 1910-ben is minden ötödik csecsemő egyéves kora előtt meghalt. Az ötéves kort 1000 gyermek közül csak 690 élte meg. A mutatókat rontotta az évente 40-50 ezer áldozatot szedő tuberkulózis népbetegséggé válása is. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország a halálozások tekintetében az európai élvonalba került, s ez értelemszerűen kihatott a várható átlagos életkorra is, ami az 1870-es évektől a korszak végéig 30-ról 40 esztendőre nőtt csupán. Nyilvánvaló, hogy a szomorú adatok nem írhatóak kizárólag az egészségügy számlájára, de a polgárosodás szempontjából az egészségügynek mégiscsak döntő szerepe van. A civilizatórikus fejlődés e téren alig jutott el vidékre, a népesség többsége által lakott körzetekbe. Az egészségvédelem elhanyagolása azt is eredményezte, hogy az emberek saját, évszázados gyógymódjaikat voltak kénytelenek alkalmazni. Metódusaikban keveredtek a ma is ismert természetes gyógyító eljárások és a kuruzslás különféle válfajai. S ha belegondolunk, hogy például a szülésnél az orvosok körében is micsoda harcokat kellett vívni még a XIX. század ’50-es, ’60-as éveiben is a ma már eleminek számító tisztasági szabályok bevezetéséért, akkor elképzelhetjük, milyen higiénés kultúra uralkodhatott az orvost szinte soha nem látó közegben. (Semmelweis Ignácot méltán tekinthetjük nemcsak a magyar orvostudomány, hanem a honi civilizációs fejlődés egyik legnagyobb alakjának is.)

Csúcsteljesítményt jelentett ugyanakkor a még a reformkorból indult nagy nemzeti vállalkozás, az 1873-ban egyesített főváros, Budapest is.[4]

A székesfőváros fejlődési üteme Európában csak Berlinéhez volt fogható. 1867-ben még csak 280 ezer, 1910-re már majd 900 ezer a lakosa. (A várossal gyakorlatilag egy egységet, de külön közigazgatási körzeteket képező külterületeket hozzáadva 1,1 millió emberrel számolhatunk.) Míg a kiegyezés idején Budapest lélekszámát tekintve az európai városok között a tizenhetedik, addig a századfordulóra már a nyolcadik helyet mondhatta magáénak.

A város kiemelkedő szerepe nem abból adódott, hogy az összlakosság oly nagy arányát koncentrálta, mint manapság. Budapesten csupán az ország népességének mintegy 4-5%-a élt. Viszont a magyar városfejlődés sajátosságaként a második legnagyobb településen, Szegeden már csak a budapesti lélekszám 12%-a lakott. Így tehát a főváros a többi városhoz képest vált kiugró nagyságúvá. A város nyugati „versenytársa” Bécs volt, a Monarchia hallgatólagosan létrejött fővárosa. Azért „hallgatólagosan”, mert bár erről törvény nem rendelkezett, oda kerültek a közös minisztériumok. Budapest elkezdett Béccsel rivalizálni, s noha nem sikerült elérnie, hogy a kettős Monarchia súlypontja átkerüljön ide, azért felzárkózó pályára került. Más oldalról Budapest a „kelet” centrumaihoz is mérődött. (A „kelet” kifejezést azért szükséges idézőjelbe tenni, mert nem a földrajzi értelemben kell a szót érteni.) A „Budapest-koncepció”[5] lényeges elemét képezte, hogy a magyar fővárosnak sem kelet, sem dél, sem észak felé ne legyen riválisa, s így a székesfőváros váljék a térség gazdasági, kulturális centrumává, viszonyítási pontjává.

A székesfőváros mintegy koncentrálta s a vidéki városok felé szét is sugározta a civilizatórikus fejlődés tartalmi jegyeit. A nyolcvanas évek végétől megjelent a villamosközlekedés (1896-tól a földalatti), s 1905-ben már elindult a magyar gyártmányú „Marta” automobilokra épített taxizás is. (30-40 km-es óránkénti sebességgel!) Az 1890-es évek végén létrehozták azt a főnyomócső-rendszert, amely megalapozta a vezetékes vízellátást és a szennyvízelvezetést. Már az 1870-es években feltűntek az első utcai villanylámpák, s a villany kezdte kiszorítani a gázvilágítást. Az első telefont (a világon harmadikként!) 1881-ben helyezték üzembe, s 1913-ra Budapesten már 27 ezer magánelőfizetőnél csöngött a készülék.

A város „városiasságát” a komfortérzés is megszabja. E téren Budapest megint csak élen járt. A századfordulóra már több mint 400 kávéház, számtalan vendéglő, kocsma, no meg nyilvános illemhely várta a betérni vágyó polgárt.

A belvárosi utakat, járdákat burkolattal látták el, semmi akadálya sem volt tehát annak, hogy a cipőviselet kiszorítsa a csizmát. A kulturális szolgáltatások is széles skálán mozogtak. Az orfeumtól az Operaházig ki-ki társadalmi helyzete, ízlése szerint tölthette el szabadidejét. A színházak repertoárja sokrétűen szolgálta ki a város polgárait. A színházépületek – már csak azért is, mert többnyire ugyanaz a személy tervezte őket – sokszor mintául szolgáltak a vidéki városi színházak kialakításakor. A sajtó térhódítását – országos méretekben – mi sem mutatja jobban, hogy míg a kiegyezés idején 200, addig az utolsó békeévben már 2000 (!) különféle hírlap jelent meg.

A világvárosi komfortérzést növelte az épületek, az utcák jellege. Egyrészt fokozatosan kiépültek az állam reprezentatív intézményei, másrészt teret nyertek az emeletes kő- és téglaépületek. Míg a kiegyezés idején a házak mindössze 2-3%-a volt 3 vagy ennél több emeletes, az 1910-es évekre ez az arány már 20-25%-ra emelkedett.

A városszerkezet is elnyerte jellegzetes formáját. Kiépült a Nagykörút, a Kiskörút és a város ékessége, a magyar Champs-Elysées, az Andrássy út is.

A mind külsejében, mind szolgáltatásaiban világvárossá fejlődő Budapest mutatta a városiasodó tendencia kibontakozását. A korszakra jellemző másik, a budapestivel diametrálisan ellenkező tendencia volt azonban a tanyásodás.

Rendkívül nehéz megmondani, hogy ez ténylegesen mekkora embercsoportot érintett: különösen akkor, ha az alföldi, szétterülő mezővárosok kültelki népességét is ideszámítjuk. Egy bizonyos: a tanyai népesség száma erőteljesen nőtt, ami nem annak a jele, hogy amerikai típusú farmergazdaságok jöttek volna létre. Éppen ellenkezőleg: azt jelzi, hogy a parasztpolgárosodás honi megrekedése a külterjes gazdálkodás és a korábbi századokra jellemző életviszonyok felé hajtotta az emberek százezreit. A tanyásodást nyugodtan felfoghatjuk egyfajta belső „kivándorlásként” is; fő hajtóereje a rendszerint emberfeletti munkával és ember alatti léttel megváltott puszta megélhetési igény volt. Mindent összevetve a XX. század tízes éveire körülbelül 700 ezer és 1 millió közé tehetjük a tanyasi népességet –nagyjából annyira, mint a világvárosiasodó főváros lélekszámát. A tanyák – létviszonyaikat, életkereteiket tekintve – többé-kevésbé a teljes tradicionalizmust képviselték. A mostoha útviszonyok éppúgy a korábbi századokra emlékeztettek, mint azok az előítéletek, amelyek helyenként még az 1960-as (!) években is például a boszorkányhit elemeinek jelenlétét mutatták. A tanyasiak a közegészségügy, az oktatásügy intézményesült formáiból esetlegesen részesültek, a civilizatórikus vívmányok elkerülték őket. Életkeretük százados léptékkel maradt el a polgárosodás, a civilizálódás élén haladó nagyvárostól.

Ezek az ellentétek mind jelzik, a korabeli polgárosodás jelentős, de korántsem feszültségmentes folyamat volt – s akkor még nem is beszéltünk az életvitelt, értékrendet illető összetettségről.

A korabeli emberek tisztában voltak az elért teljesítménnyel és ezt országnak-világnak meg is akarták mutatni. Az 1896-os Millennium nagyrészt erről szólt.

 

A Millennium – fény és illúzió

 

A Millennium 1896-os megünneplése három pillérre épült.[6] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A másodikat a főként emlékműben, kiállításban realizálódó szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette; míg a harmadik pillért a ceremoniális rész, egyfajta ideologikus nyomatékot adva az egész rendezvénysorozatnak. Bár a három vonulat sokszor egymásba játszott, e felosztás fontossági sorrendet is jelent.

A civilizatórikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd, országszerte négyszáz új népiskola, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás bevezetése, a budapesti Nagykörút nagy részének hivatalos „átadása”. A főváros 1896-ra tervezte öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett.  Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek a felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat oly meghatározó erejű volt, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindösszesen négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, amely már átvezet a harmadik pillérhez, hiszen szimbolikus tartalma mellett az ezredév legnagyobb szabású eseményét is jelentette.

Az Ezredévi Emlékmű a tervek szerint sem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű majd véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legjobban elhúzódó beruházása.

A kortársak a szimbolikus tettek sorában minden kétséget kizáróan a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan – strukturálta is az egyik legszebb budapesti zöldterületet, a Városligetet. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben az úgynevezett „történelmi csoportban” bemutatni a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakoztatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson „Konstantinápoly”néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országé, amely büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

Az Ezredév harmadik vonulatát az egy-egy megnyitóhoz, vagy éppen külön alkalmakhoz kötődő ceremoniális, ideologikus keret adta. Ilyen volt például a parlament (a felsőház és a képviselőház) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a banderiális felvonulásra, ahol drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői: lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházásoknak.

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek.

Először is azt akarták tudatosítani, hogy a magyar állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyeknek komoly etnikai és állami hátvédjük volt a határ túloldalán.  De erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[7] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”-eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[8]

1896 három értékállítása közül kettő illuzórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, már nem létezett a Habsburg Birodalom, s megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom, illetve a történelmi Magyarország.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatórikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

 

Az aranykor kulturális miliője

 

Az eltérő nemzeti, vallási illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definiálták magukat s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata. Szinte mindenki mindenkit utált, de az utálat még nem vált gyűlöletté, mint ahogy az a XX. században megtörtént.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Karlsplatznál kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A kulturális identitás egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába. A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta, hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szagadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a németek viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai” című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember” című műve épp úgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[9] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[10] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, a Csárdáskirálynőt[11] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra épp úgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör[12] – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában ugyanazt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[13]

Ma sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmódnormaként létezett integrációs elemeket, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Jön belőle más is. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az illúzióból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen.[14]

Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.

 

***

A Monarchia korát a magyar emlékezeti kultúra nem hívja aranykornak. Csak úgy szokták emlegetni: „boldog békeidők”.

Ismerve a magyar panaszkultúrát ez nagy dicséretnek számít, hiszen nemzetünk nagyon is kritikus – nehezen ad respektust.

Talán nem tévedek nagyot, ha a „boldog békeidők” emlékezeti toposzát magyar aranykornak fordítom.

Az nem is kérdés, hogy az 1867-1914 közötti időszak többet adott az országnak és az itt élő emberek nagy részének, mint a megelőző neoabszolutista kor. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a Horthyról elnevezett korszak is alatta maradt annak a teljesítménynek, amit a Monarchia Magyarországa nyújtott.

Hozzájuk képest ez minden bizonnyal jobb időszak volt.

Mint láttuk, a kor tele volt feszültséggel, diszharmóniával, illuzionizmussal. Sok olyasmivel, amiből később igencsak komoly problémák származtak.

De volt egy titka. A titok pedig egy mondatban állt: „Élni, és élni hagyni!”

Úgy tűnik, hogy valami akkor lesz aranykor, ha teret enged a diszharmóniáknak.

A diszharmóniák együttélése lehet képes földi harmóniát teremteni.

 

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2013.

[2] A gazdasági számításokról lásd Good, David F.: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984.

 

[3]A dualizmus kori polgárosodás általános jellegét részletezőbben leírom: Gerő András: Dualizmusok. A Monarchia Magyarországa. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2010. A dualista korszakról szóló civilizációs fejtegetések erre a munkámra épülnek.

 

[4] Budapest történetéhez nélkülözhetetlen: Vörös Károly (szerk.): Budapest története. IV. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1978.; Csendes Péter – Sipos András (szerk.): Bécs-Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Bécsi Városi és Tartományi Levéltár-Budapest Főváros Levéltára, Bécs-Budapest, 2005.

[5] Nyugodtan használhatjuk a koncepció kifejezést, hiszen az Andrássy Gyula gróf által – miniszterelnöki minőségben – londoni mintára létrehívott Fővárosi Közmunkatanács (s persze a város vezetése) ezért mindent meg is tett. (Említhetjük Podmaniczky Frigyest, a pepita öltözékéről „kockás báró”–ként emlegetett arisztokratát, a Közmunkatanács alelnökét, aki fáradhatatlannak bizonyult, ha Budapest sorsáról volt szó.) Budapest esetében tehát nem pusztán spontán fejlődésről, hanem konceptualitásában is megnyilvánuló tervszerűségről beszélhetünk. Podmaniczkyről és Budapest századeleji atmoszférájáról Krúdy Gyula jó néhány írása szól.

 

[6] Az Ezredév leírásához felhasználtam: Tarr László (szerk.): Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest, 1979. című dokumentumkötetét, valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. Gerő András (szerk.) Budapest, 1896. A város egy éve. Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest, 1996.

 

[7] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét feldolgozza: Szűcs Árpád – Wojtowicz Malgorzata: A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1996.

[8] Jókai Mór: Utószó. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Athenaeum, Budapest, 1898, 10. kötet. 840.p.

[9] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. Kevésbé ismert, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[10] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988, illetve u.ő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák-Magyar Monarchia Építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[11] Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[12] King, Jeremy: Budweiser into Czehs and Germans. A Local History of Bohemian Politics 1848-1918. Princeton University Press, Princeton, 2002.

[13] Budapest a kávéváros. Budapesti Negyed 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[14] A térség két háború közti átfogó története. Joseph Rotschild: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.