A kommunista világkép, világ- és történelemértelmezés kulcskategóriája a munkás, munkásosztály (idegen szóval: proletár, proletáriátus), illetve a munkáshatalom, azaz proletárdiktatúra kifejezés. A fogalmi bokorra más kifejezések is ráépültek, így – többek között –  a proletárkultúra, a munkáskultúra szóösszetételek is. Nem véletlen, hogy a fenti fogalmak oly fontosakká váltak: leképezhető belőlük mindaz, ami intellektuális igazolást és természetesen politikai legitimációt is ad a hatalomra törő, illetve hatalomra került kommunistáknak.[2]

 

Az intellektuális legitimáció

 

         A kommunizmus önmagát nem vallásnak, hanem tudománynak tekintette. Alapvetően különbözött tehát az európai kultúra addig megszokott és tömegesen érvényesülő megváltást ígérő áramlatától – nevezetesen a kereszténység különféle vállfajaitól -, hiszen nem hitként fogalmazta meg önmagát, hanem a hitnek akart intellektuális igazolást nyújtani. Nem véletlen, hogy a kommunizmus által uralt országokban intézményessé vált diszciplínaként fogalmazták meg a tudományos szocializmus, illetve a tudományos kommunizmus kitételeket. Léteztek ilyen tanszékek, létezett egyetemi oktatás és vizsgaanyag, léteztek kutatóintézetek, létezett könyvkiadás.

A kommunizmus intellektuális ereje abból adódott, hogy megpróbálta önmagát a történelem „megoldásaként” definiálni; úgy vélte, hogy egyfajta filozófiai levezetés nyomán ő az, amelyik az emberiség összes pozitív energiáját, etikailag igazolható kívánalmát valóra tudja váltani. Az intellektuális értelemben komolyan vehető tudományosság fundamentumát egy igen jelentős filozófus, Marx Károly tanai képezték, aki a hegeli gondolat nyomán úgy vélte, hogy az iparosodott társadalmak munkásosztálya képében a világszellem visszatalál önmagához, s ezáltal a munkásosztály válik képessé az emberiség világi megváltójának szerepére. Marx intellektuális teljesítménye – sok más mellett – abban áll, amit egyébként Lenin találóan fogalmazott meg: fejéről a talpára állította Hegelt. Amíg a hegeli logika tartalmilag éteri dimenziókban mozgott, addig Marx ezt a logikát történelmi-társadalmi kategóriákkal töltötte fel, mintegy „életesítette”. A munkásosztály ebben a konstrukcióban tehát nem egyszerűen önmagával volt egyenlő, hanem mindannak a feszültségnek a forrását és feloldását jelentette, amely a történelem során megőrizve-megszűntetve addig felhalmozódott. A magántulajdon és a termelés társadalmi jellege közti ellentmondás feloldására logikailag és fogalmilag a munkásosztály hívatott. A feloldás pedig egyben megteremti a történelem „megoldását” is, azaz létrehozza a jövő társadalmát. A jövő társadalma pedig a kommunizmus. Egy olyan világ, amit a világi messiás (a munkásosztály) világi formában teremt meg. Ez az a társadalom, ahol mindenki szükséglete szerint fogyaszt, mindenki képessége szerint dolgozik, s mobilitásában korlátlanul szabad individuumként viselkedik: délelőtt vadász vagy halász, délután kritikai kritikus.[3]

Kétségtelenül igaz  – s ez talán az eddigi szóhasználatomból is kitűnik -, hogy a hegeli idealista világkép materiális-történelmivé való átfordítása nem nélkülözte az egyébként erőteljesen benne lévő, s az addigi európai kultúrát jellemző vallási világlátást. Csakhogy ebben a világlátásban a hit nem kezdőpont, hanem végpont, s hinni azért kellett, vagy lehetett benne, mert racionális, fogalmilag kidolgozott érvekkel operált. Természetesen az egész rendszernek gyengéje volt az, hogy nem feltétlenül tudott megfelelni annak a ténylegesen zajló történelmi logikának, amire vonatkozni kívánt. De kétségtelenül egy olyan zárt rendszer volt, ami – ha a premisszákat elfogadjuk -, képes volt azt sugallni, hogy a kommunista ideológia a tudatos jövőbe lát (mondhatnám: a jövő mérnöke), s megteremti a harmóniát. Kétségtelen tény, hogy az angol és francia felvilágosodás teljes intellektuális potenciálját sikerült bevonni a marxi világképbe: valójában egy messianisztikus társadalom-megváltó hitet kellett racionálissá tenni, és észalapú módon kellett a hittételeket megindokolni. Formailag tehát a vallási világkép és a marxi világkép között olyan nagy különbség nincsen, mindegyik messiásban gondolkodik, mindegyik tudja, hogy hol a megváltás és az miben áll, de genezisében mégiscsak rendkívül különböznek. A különbség alapvetően abban áll, hogy az egyik nem a túlvilágra irányul, hanem azt ígéri az embereknek: ebben a világban lehet megvalósítani mindazt, amit ők eleddig a kivetítettek a túlvilágra. Következőleg – s ez igencsak fontos a hatásmechanizmus megértése szempontjából -, Marx tanai egy olyan érvelt perspektívát nyitnak meg az emberek előtt, amiben saját életük és saját cselekedeteik felértékelődnek. Rajtuk múlik, hogy itt a földön miként és hogyan érik el azt, amit a vallás csak a túlvilágra ígér nekik. Nem véletlenül írta Engels az egyik Feuerbach-tézisben, hogy a filozófusok eddig csak értelmezték a világot, itt az ideje, hogy meg is változtassák azt.

Így aztán az sem véletlen, hogy a kommunizmusnak elképesztően erős intellektuális vonulata alakult ki, merthogy a koherens logikai-fogalmi rendszer mágnesként vonzotta az evilági igazságtalanságokat érzékelő, s ahhoz intellektuális megoldási-feloldási fogódzót kereső értelmiség jelentős részét. A Marx utáni időszakot tekintve számtalan nevet lehetne felsorolni, akik vagy életük végéig, vagy életük egy szakaszában a kommunista világnézet híveivé szegődtek, illetve megcsapta őket az evilági megváltás racionális ígérete. Magyar vonatkozásban ez a sor Szabó Ervintől Lukács Györgyig, Déri Tibortól Heller Ágnesig terjed, de nemzetközileg Arthur Koestler, Rosa Luxemburg, vagy Francois Furet is ide sorolható.[4] Orosz vonatkozásban is – Plehanovtól Buharinig – nagyon jeles értelmiségieket tudhatott maga mögött a marxi tanok követőinek tábora. Természetesen lehetne tovább sorolni a neveket. Itt pusztán azt akarom jelezni, hogy a munkásosztály, mint az emberiség megváltója tan nem lebecsülhető, és az európai kultúrában nagyon mély nyomot hagyó vonzerőt jelentett,  szellemi ereje csak az angol és francia felvilágosodáséhoz mérhető.

Fogadjuk el tehát, hogy a marxizmus – centrumában a munkásosztály  történelmi szerepével, a világszellem önmagához való visszatalálásával – olyan szellemi hátteret biztosított, olyan eszmegazdagságot hozott létre, ami a XIX. század közepétől új horizontot nyitott Európa entellektüeljei számára. Erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy aki nem szegődött hívéül, annak is viszonyulnia kellett hozzá. Egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy Európa XIX. század végi, XX. század eleji – Németország esetében a XX. század negyvenes éveiig tartó – történelmének egy részét azok az eszmeáramlatok befolyásolták, amelyek éppen hogy a marxizmussal szemben próbálták definiálni magukat, persze jóval kevesebb racionalizmussal, jóval több irracionalizmussal. Gondolok itt arra, hogy a marxizmussal, az osztályközpontú megközelítéssel szemben megpróbálták versenyhelyzetbe hozni a faji szempontút.[5] A marxizmus kikényszerítette azt, hogy az evilági igazságtalanságokra ne a túlvilágon, hanem itt, ebben a világban  keressünk orvoslást.

A munkásosztály történelmi szerepéhez való viszonyulás akár azonosulással, akár elutasítással, gyakorlatilag az elmúlt 150 év egyik legfontosabb európai kérdésévé vált.

 

 

A politikai legitimáció

 

A rendkívül erős intellektuális kihívás – a marxizmus – óhatatlanul politikai következményekkel is járt. Éppen azért, mert filozófiailag egy létező társadalmat tételezett, s nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ha a munkásosztály hatalomra kerülése nyitja meg az utat a „történelem megoldása” felé, akkor ez nem maradhat pusztán elvont kívánalom, hanem létező politikai gyakorlattá (szervezetté, taktikává, stratégiává) kell válnia. Sorra-rendre jöttek létre a munkáspártok, Internacionálék alakultak, de hiányzott az a történelmi legitimációt felvállaló intellektuális és politikai erőfeszítés, ami átbillenthette volna a hatalom problematikáját a tételezett és reálisan létező munkásosztály javára. A XIX. század második felében a munkáspártok, az ilyen-olyan szociáldemokrata pártok abban gondolkodtak, hogy a választójog kiterjesztése nyomán megszerzik a legális politikai hatalmat, illetve hogy a részben általuk generált szakszervezeti mozgalmon keresztül nyomást tudnak gyakorolni a magántulajdonon alapuló világ magántulajdonosi részére.  Azt mondhatnám, hogy egy újtípusú történelmi feladatot a liberalizmus eszközeivel akartak megoldani. Azokkal a szabadságjogokkal akartak élni, amelyeket az általuk történelmi pusztulásra ítélt polgári világ dolgozott ki nekik.

A minőségi fordulatot itt a később bolsevik néven ismert mozgalom hajtotta végre. Elsősorban Lenin nevét kell kiemelni.

Ő úgy gondolta, hogy a munkásosztály, történelmi hivatásának beteljesítéséhez erős osztálytudattal kell, hogy rendelkezzék. Empirikusan érzékelte, hogy ez az osztálytudat a munkások jelentős részében nincs meg, azaz: hiába adott logikailag-fogalmilag a történelmi misszió lehetősége, ez a potencialitás nem tud valósággá válni. Rendkívül innovatív ötlettel úgy gondolta, hogy meg kell alapítani a munkásosztály osztálytudatának – pontosabban szólva: osztályöntudatának – szervezeti kereteit, a bolsevik típusú pártot. Ez a párt hivatásos forradalmárokból áll, azokból, akik hivatkozva a munkásosztály történelmi küldetésére, ha kell betartják a legális formákat, ha nem kell, nem tartják be azokat, de különösebb forma és szabályérzékenység nélkül csak és kizárólag a munkásosztály hatalma megteremtésére törekszenek. A munkásosztály hatalma ebből következően természetesen a párt hatalmát jelenti, mert a párt az, amelyik egyfajta élcsapat jelleggel a hihetetlen fokú osztályöntudatosság okán a munkásosztály érdekében gyakorolja majd a hatalmat. Lenin lényegében a XX. század elején ezeket a gondolatait megfogalmazta, s utána egész életében ennek megfelelően cselekedett.[6]

A lenini gondolat lényege az volt, hogy a hatalom megszerzésére nem általában a munkásosztály alkalmas, hanem azok a kiválasztottak, akik osztályöntudatuk okán képesek a történelem „megoldására”. Természetesen ez is igencsak „vallásos-szekuláris” gondolat volt. A középkorias világképpel szemben, ahol is Isten kegyelme legitimálja a hatalmat, nem azt a tisztán szekuláris megoldást választotta, ami szerint a választásokon megnyilvánuló népakarat igazolja a szuverenitást, hanem a filozófiai erővel, hittel és osztályöntudattal felruházott kiválasztottság konstrukcióját, ami így egybeolvasztotta a spirituális és igencsak materiális elemeket.

Innentől a munkás és a munkásosztály már nemcsak egy filozófiai értelemben vett esszenciális kulcsfogalom, hanem maga a hatalom igazolása. Elméleti értelemben ez a munkásosztály fogalmának első igazi metamorfózisa. A filozófiai kategóriából hatalom-igazolássá vált fogalom azt eredményezte, hogy ettől kezdve a filozófiai kategória úgy vált a politikai hatalom-igazolás eszközévé, hogy az ezt vallók számára megadta a felmentés lehetőségét minden olyan aktuális mocsokság alól, ami ellenkezett az európai kultúra egyéb dimenzióiban kidolgozott normáival. Így lehetővé vált az is, hogy a tételezett filozófiai igazsághoz keresztülhazudjuk magunkat. Hozzátenném azt is, hogy a leninizmus lényege – legalábbis szerintem – ebben állt. Fölfedezte, hogy a munkásosztály ügye a kiválasztottakból álló pártban összpontosul, s ez a párt lehet alkalmas arra, hogy ténylegesen realizálja mindazt, ami egy filozófiai rendszerben értékként a munkásosztályhoz kötődött.

Hogy mennyire fontos volt a metamorfózis során fenntartani az eredeti filozófiai ethoszt, az mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kommunista párt aktuális vezetői közül nagyon sokan jelentős elméletfejlesztő értelmiséginek is gondolták magukat. Hadd utaljak arra a sorra, amelyben Lenintől a nyelvtudomány kérdéseit megoldó Sztálinon át a nemes egyszerűséggel csak a Kárpátok géniuszának nevezett Nicolai Ceaucescu-ig terjed. Lenint kivéve általában ezeknek a kommunista vezetőknek a „művei” még életükben, pontosabban szólva hatalmuk során összkiadásban jelentek meg, s mint a bölcsesség kulcsát, óriási példányszámban osztogatták a népnek.  Úgy tűnik, hogy a metamorfózist ez a kommunista hagyomány eltakarni kívánta, hiszen a politikai legitimációs megközelítés értelemszerűen nem jelenti a filozófiai igazolást. Mégis ezek az emberek kivétel nélkül úgy gondolták, hogy sokkal jobban hasonlítanak Marxhoz, mint önmagukhoz.

 

 

A politikai gyakorlat

 

A munkásosztály metamorfózisainak sorában a következő lépést az jelentette, hogy a politikai legitimációs elképzelést tényleges gyakorlattá kellett átváltani, illetve realizálni kellett mindazt, ami a tényleges gyakorlatból következett. Erre sokáig az egyetlen valós mintát a bolsevizmus, illetve a Szovjetunió szolgáltatta. A 1920-as évek elejétől magát Szovjetuniónak hívó államalakulat önmagát munkáshatalomként definiálta, és természetesen a munkásosztály diktatúráját, a proletárdiktatúrát kívánta megvalósítani annak érdekében, hogy a „történelem megoldását” beteljesítse.

Itt az első problémát az jelentette, hogy a proletáriátus diktatúrája egy jelentős agrártöbbséggel bíró országban valósult meg, aholis elég abszurdnak tűnt az az állítás, miszerint a munkásosztály átfogja a társadalom többségét. A problémát azzal akarták megoldani, amit közönségesen „erőltetett iparosításnak” hívunk.[7]

Az „erőltetett iparosítás” társadalomtörténeti értelemben lefordítható úgy is, mint erőltetett munkásosztály teremtés. Általában az erőltetett iparosítást fenyegetettséggel, háborús logikával modernizálási szükséglettel szokták indokolni, s ezt tartják a folyamat kizárólagos okának. Hozzátenném, hogy az iparosítás nyelvezete is ezt támasztja alá, hiszen a termelésnek és az iparosításnak általában „frontja” van, és „permanens harc” folyik a jobb eredményekért. Saját gondolatmenetem alapján azonban – elismerve a fenyegetettség szindrómát – úgy gondolom, hogy legalább ilyen fontos ok volt az, hogy nagy tömegben munkásosztályt teremtsenek. Egyszerűen azért, mert ha már egy filozófiai tartalmú politikai legitimációs technikát választottak, akkor fel kellett mutatni, hogy képesek létrehozni a „történelem megváltóját”, magát a munkásosztályt. Tehát azt állítom, hogy a fenyegetettség, illetve a modernizációs háborús logika és a politikai legitimációs logika egymást erősítette, egymás kölcsönös igazolására voltak képesek.

A másik nagy problémát az jelentette, hogy egy ilyen erőltetett iparosítási modellt egy gyarmatokkal nem rendelkező birodalom csak saját parasztságának rovására tud kivitelezni, azaz: a saját parasztságát – népét – kell lepusztítania, kizsákmányolnia az eredeti tőkefelhalmozás eléréséhez. Ebből az is következett, hogy fokozott mértékben kellett erőszakhoz nyúlni, hiszen az óriási agrártársadalom nem kívánt önként asszisztálni saját kifosztásához. A bolsevizmus tehát megintcsak a legitimációs logikát felhasználva úgy vélte, hogy a párt, a munkásosztály élcsapata ügyét szakralizálja (a munkásosztály amúgyis a történelmi megváltás letéteményese), és lesújt mindenkire, akit a munkásosztály, illetve a kommunizmus ügye ellenségének tételez. Így tehát míg a hatalom legitimációja nem változott, a tényleges hatalom gyakorlása a párttól a párt vezetője által uralt erőszakszervezetekhez csúszott át. Megteremtették és fetöltötték az erőltetett iparosításhoz szükséges ingyen munkaerővel a láger-rendszert, a parasztságtól pedig behajtották azt a „felesleget”, amiből finanszírozták az iparosítás költségeit, és amely éhínséghez, s így több millió ember éhhalálához vezetett.

A szovjet gyakorlat – nevezzük nevén: sztálini gyakorlat – logikusan következett a lenini hatalomigazolási modellből, de mindazonáltal egy újabb sajátos metamorfózist idézett elő. A „munkásosztály hatalma” kifejezés nem egyszerűen a párt mindenható hatalmát jelentette, hanem a párt öklének a hatalmát, amit a „belső ellenség” ellen irányuló erőszakszervezetek testesítettek meg. A „munkásosztályból” tehát először párt lett, majd mindez a párt ökleként definiálódott. (Ahogy ez Magyarországon is szlogenné vált: „Munkásököl vasököl, odasújt, ahova köll.”) Így tehát egy olyan metamorfózis sor állt elő, amely logikus sorrendbe szerveződött, és lényegében rendkívül messze került attól az eredeti intenciótól, amelyik az emberiség boldoggá tételét a munkásosztálytól várta. De miután a munkásosztály továbbra is – legalábbis eszmeileg – a történelem megoldójának szerepében volt tartva, ezért minden erőszak is legitimálhatóvá vált. Természetesen az is, amit a párt tagjaival és a munkásosztállyal szemben alkalmaztak. Mérhetetlen emberi szenvedés által akarták boldogítani az embereket.[8]

A szovjet gyakorlat, ami a „munkásosztály hatalmának” egyetlen történelmileg létező gyakorlata volt, azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy máshol is mintává válik.

 

 

A metamorfózis magyar importja

 

Magyarországot 1945-ben a szovjet csapatok szabadították fel a náci megszállás alól. A felszabadított ország megszállt országgá vált, és egészen az 1990-es évek elejéig az is maradt.

A magyar tradíciókban addig – legalábbis a munkásosztályt illetően – egy rövid kommunista kísérlettől eltekintve a marxizmus másik ágazata, nevezetesen a szociáldemokrata irány vált uralkodóvá. A szociáldemokrácia is a munkásosztályban látta a megváltót, de betartotta azokat a liberalizmusban gyökerező játékszabályokat, amelyek a választójogon, az egyesülési jogon és egyéb jogokon keresztül álltak rendelkezésére. Nem gondolta azt, hogy a filozófiai legitimáció automatikusan átváltható hatalmi legitimációs logikává. Azzal, hogy a Szovjetunió lépett be a magyar politikai térbe, nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenti többséget megszerezni képtelen kommunisták rendkívül erős hatalmi hátvédet kaptak, s megnyílt az útjuk arra, hogy demokratikus politikai legitimáció nélkül, saját hatalmukat építsék ki. A hatalom kiépülésében pedig alapvető szerepet játszott a mintává stilizálódott szovjet gyakorlat. Ezt sok minden segítette.

Legfőképpen az, hogy miután a kommunistáknak látványosan nem sikerült megszerezni a társadalom majoritásának támogatását, és Magyarország is – jelentős többségében – agrárország volt, ők is azzal a feladattal néztek szembe, hogy meg kellett teremteni a kiépülő diktatúra úgymond társadalmi igazolását: a nagylétszámú munkásosztályt. Magyarország is erőltetett iparosítási pályára került, amit általában az akkori hidegháborús logikával szoktak indokolni, de én továbbra is azt állítom, hogy ez legitimációs logika is volt, s a két komponens – akárcsak a Szovjetunió esetében – egymást erősítette. Magyarországon az erőltetett iparosítás éppúgy erőltetett munkásosztály-teremtéssé vált, mint a Szovjetunióban, de persze – miután a folyamat rövidebb ideig tartott, mint ott, – a repressziós időszak is rövidebb volt, mint a szovjet esetben. A kezdeti időszakban a kommunista logika élvezett valamennyi társadalmi támogatottságot, ami azzal függött össze, hogy elvett azoktól, akiknek volt valamijük. A probléma inkább az volt, hogy viszont nem adott eleget azoknak, akiknek nem volt semmijük. Ahogy a magyar lakosság egy része a megelőző időszakban szívesen költözött be a zsidók megüresedett lakásaikba és vitte el ruháikat, ugyanígy a hazai sztálinizmus kezdeti időszakában is szívesen vették birtokba a kitelepítettek lakásait. A probléma sokkal inkább abban állt, hogy a két háború között erős kispolgárság az új rendszerben nem igen találta meg a számítását, s az erőltetett iparosítás éppúgy a nagytömegű parasztság kárára történt, mint a Szovjetunióban. Az emberek nagyon rövid időn belül szembesültek azzal, hogy ugyanaz a metamorfózis-sor zajlik le, mint a szovjet esetben: a munkásosztály hatalma a párt hatalmát jelenti, és a párt, mintegy delegálja a munkásosztály teljes történelmi esszenciáját a párt ökléhez. Másként fogalmazva: a magyar gyakorlat azt jelezte a társadalomnak, hogy a rendszer a társadalom brutális proletarizálásában érdekelt (Ez persze egy újabb eltérés a szociáldemokráciához képest, amelyik a munkásosztály polgárosításában volt érdekelt.) Az erőltetett iparosítás következtében hirtelen nagytömegű munkásosztály jött létre, ami viszont a hatalmon lévőket abban a tudatban erősítette meg, hogy még fokozottabb szükség van az élcsapatra, a pártra és természetesen a párt öklére, mert a hirtelen létrejött nagytömegű munkásosztály egyfelől ugyan legitimálta a munkáshatalmat, másfelől viszont arról szólt, hogy a munkásosztály úgymond „felhígult”.[9]

Megjegyezném – anélkül, hogy Rákosiék logikáját igazolni akarnám -, hogy a „felhígulás” tényleges és természetes folyamat volt, aminek mentális példáival is találkozunk. Míg a klasszikus munkásmozgalom esetében az antialkoholizmus az egyik szakmunkás identitáselem volt, addig az új munkásosztály esetében már sokkal inkább az alkoholizmus dominált. (Ebből rengeteg probléma adódott Sztálinváros építésekor éppúgy, mint a gyárak körül megjelenő pálinkacsárdák esetében.) Az erőltetett iparosítás nem felgyorsított folyamatokat, hanem megtörte a magyar társadalom fejlődésének szervességét.  De miután a 30-as évektől kezdve a zsidótörvények, majd a holokauszt nyomán ez a szervesség már amúgyis megtört, ezért a kommunista gyakorlat a magyar társadalom számára nem volt szokatlan. A zsidók elleni retorziók, illetve a kommunista gyakorlat közti kontinuitást mi sem példázza jobban, mint az ugyancsak „munkásosztály ethosszal” felruházott új értelmiség-teremtés, aholis nem egyszerűen a régi értelmiségiek kiszorítása folyt, hanem azoknak az értelmiségi társadalmi pozícióknak a feltöltési kísérlete is, amelyeket éppenhogy a holokauszt nyitott meg az új rendszer számára.

Természetszerűleg az erőltetett munkásosztály-teremtés, illetve a proletárdiktatúra kiépülése a „munkás” fogalmát minél inkább ki akarta terjeszteni. Akárcsak a Szovjetunióban, itt is megjelent az un. munkáskultúra dominanciájának igénye, ami egyben arra is alkalmas volt, hogy a „munkás” fogalom ellentettjét, a „polgárit” az ellenség pozíciójába nyomják bele. (Polgári természetesen az volt, amit a hatalom birtokosai polgárinak tartottak.) A „polgári”, valójában egy plasztikusan formálható ellenségkép volt, a „rosszfiú” abban a leosztásban, ahol a „jófiú” a „munkás” volt. Magyarországon is sok jeles értelmiségi állt be a világi megváltást ígérő és hivatalosan támogatott fősodorba, közülük nem kevesen aztán később gyarapították a kiábrándultak táborát.

A rendszer számára bizonyos értelemben traumatikus élményt jelentett az, hogy 1956-ban jelentős tömegben fordultak velük szembe olyan emberek, akik önmagukat munkás identitásban határozták meg, és a munkásosztály tagjaiként viselkedtek. Sajnos az eddigi kutatások során 1956-ot illetően sokkal nagyobb figyelmet fordítottak az un. pártellenzékre és az eseménytörténeti folyamatokra, mintsem arra, amit a munkástanácsok léte jelentett. Pedig 1956 egyik legfontosabb eleme az volt, hogy sorra-rendre jöttek létre – méghozzá spontán módon, – azok az intézményes formák, ahol a gyárak, üzemek munkásai a társadalmi tulajdont saját ellenőrzésük alá kívánták vonni. Nem véletlen, hogy 1956 intézményesen leginkább tovább élő rendszere a munkástanácsok világa maradt.

Összefoglalva el lehet mondani, hogy Magyarországon is lezajlott a munkásosztálynak az a metamorfózis-sora, ami filozófiai megváltó kategóriából politikai legitimációvá, majd társadalmi erőszakká transzformálta a „munkás”, „munkásosztály” kifejezés tartalmát.

 

 

Az import honosítása – újabb metamorfózis

 

Kádár János és a Kádár-rendszer ennek, a szovjet minta-import nyomán létező világnak a terméke volt.

Kádár 1956 előtt és után is, haláláig hitt a munkáshatalomban, a munkásosztály vezető szerepében. Nyelvi kultúrájában ő is, és pártja is folytonosan használja ezeket a fogalmakat, s ugyan a fogalomhasználat gyakorisága az idő előrehaladtával ritkul, de a munkásosztály történelmi hivatásáról szóló dogma mindvégig fennmarad. 1956 után „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” alakul. A név a későbbiekben változik. A rendszer legvégéig megmarad viszont az állami erőszakszervezeteken kívül létező egyetlen fegyveres testület: a Munkásőrség. Kádár maga – a hűvösebb időkben – élete végéig megtartja azt a kalap viseletet, ami a Monarchia, illetve a két háború közti Magyarország polgárosodó szakmunkás világát jellemezte. (A polgári származású Lenin sapkájával az orosz munkásosztályhoz akart hasonulni – Kádár a kalappal a polgárosodott magyar szakmunkás képzetét követte.) Beszédstílusában, szókészletében egy tételezett munkáskultúrába kívánt beleilleszkedni; szívta a Munkás cigarettát, és esszenciális bölcsességként azt fogalmazta meg, hogy „A gulyásleves legyen gulyásleves.”,

Valójában persze nem ezek a stiláris elemek a legfontosabbak, hanem az összkép, amelyet magáról sugallt, nevezetesen, hogy mentálisan közel áll a munkásosztályhoz, hangsúlyozottan nem értelmiségi, és ez önmagában politikai jelentőségre tesz szert. (Kádár egyébként e tekintetben nem követte a Ceaucescu-ban is testet öltő nagy elméletfejlesztő hagyományt; soha nem akart nagy gondolkodónak látszani.)

A lényeg mégiscsak az, hogy teljes mértékben fenntartotta azt a politikai legitimációs dogmát, hogy a történelem végső megoldása a kommunizmus, ehhez a szocializmuson át vezet az út, s mindennek garanciája a munkásosztály hatalma. Hű maradt a bolsevizmus eredeti legitimációs ötletéhez, és eltávolodott attól a metamorfózistól, amit az jelentett, hogy a párt hatalmát delegálni lehet a párt ökléhez. Természetesen hatalomra kerülése után nem rögtön tette ezt meg, előbb lesújtott oda, ahova köll, de utána – ha lehet képletesen fogalmazni, – az öklöt inkább a zsebben tartotta, mintsem hadonászott vele.

Miközben Kádár és rendszere fenntartotta a munkásosztály történelmi szerepéről vallott dogmáját, eközben – vélhetőleg részben 1956 hatására – elindult egy, az erőltetett iparosítás korára egyáltalán nem jellemző lassú fogyasztás-bővítő politika. A fogyasztás-bővítő politika abban állt, hogy egyfelől a társadalom egyre nagyobb csoportjai számára nyílt ki a lehetőség, hogy jövedelmet halmozzon fel (még ha ez szerény mértékű jövedelem-felhalmozás volt is), másfelől lehetővé vált az, hogy ezek a jövedelmek fogyasztásba kanalizálódjanak. A nagyon kicentizett, s időnként állami felbuzdulással szigorítani akart rendszer egy idő után elkezdett öntörvényű módon működni, és egy olyan életvilágot hozott létre, amiben a fogyasztás, a szükséglet kielégítése társadalmi konszenzussá és mintává vált. Az 1950-es évek végén elindult a televíziózás Magyarországon és óriási ütemben nőtt a vevőkészülékek száma. De általában is elmondható, hogy a magyar társadalom ekkor élte meg először azt, hogy tömeges mértékben fel tud szerelkezni tartós fogyasztási cikkekkel.[10] Lehetővé vált olyan magántulajdonok megszerzése, amire a rendszer addig nem volt nyitott. Ilyen volt a vikend-telek, illetve a vikend-ház. Jelentős méreteket öltött a társadalom motorizációja is, – felgyorsuló ütemben szaporodtak a magán személyautók. Ez a fajta fogyasztási struktúra és fogyasztás-gyarapodás magától értetődően nem a társadalom egészét jellemezte, de mintaadóvá és céllá vált. Cél lett, hogy Lada gépkocsit vehessen az ember, és mindenki tudta, hogy a Wartburg presztízs értéke kevesebb, mint a Ladáé. Céllá vált a szekrénysor, de mindenki tudta, hogy a presztízs hierarchia csúcsán a jugoszláv szekrénysor áll. Céllá vált a vikend-telek, de mindenki tudta, hogy a balatoninak nagyobb a presztízs értéke, mint a ráckeveinek.

Anélkül, hogy ezt a folyamatot most részletezni akarnám, megállapítható, hogy mind a jövedelemtermelés, mind a keletkezett jövedelmek tekintetében, megteremtődött egy sajátos helyzet. Voltak célok, amikre érdemes volt takarékoskodni, és voltak lehetőségek, amikből lehetett takarékoskodni.

Az érett Kádár-rendszerben külön fogalom is született arra a jövedelemtermelő képességre, amiből lehetett fogyasztani. Második gazdaságnak hívták.[11] Ebbe éppúgy beleértődött az agrárnépességre jellemző háztáji, mint a városi népességre jellemző fusizás. Éppúgy beleértődött a gazdasági munkaközösség (Gmk), mint az állami tulajdonú termelőeszközökkel végzett magánmunka. Ennek a sajátos folyamatnak az eredménye az lett, hogy míg Kádár János és rendszere a munkásosztályhoz kötődő dogmákat abszolút fenntartotta, addig azok az emberek, akikre mindez vonatkozott volna, átmentek egy olyan metamorfózison, amelynek jegyében sokkal inkább kispolgárnak voltak nevezhetőek, mintsem a szocializmus történelmi letéteményesének. A magyar kispolgárosodás a magyar történelemben soha nem volt olyan tömeges folyamat, mint az érett Kádár-korszakban. Az a magyar mondás, mely szerint ötről hatra lehet jutni, jól kifejezte ennek a kispolgárosodásnak az ethoszát. Nem hiszünk a kínai nagy ugrásban, meg az 50-es évek világmegváltó szövegeiben, de azt tapasztalatilag vissza tudjuk igazolni, hogy ötről hatra el lehet jutni. Ez egy olyan alapvető élményanyag volt, amiben a gyári szakmunkás éppúgy részesülni tudott, mint a presszósnő; a magánórát adó iskolai tanár éppúgy találkozott vele, mint a szabadidejében magánszolgáltatást végző kőműves.

Természetesen a sajátos szocialista kispolgárosodás erős korlátokkal rendelkezett. A legfőbb korlátja az volt, hogy önmagát nem tudta termelő kistulajdonra átváltani, mert a rendszer ezt alapvetően gátolta. Ezért hívom fogyasztói kispolgárosodásnak a folyamatot és nem kistermelői kispolgárosodásnak. De legalább ilyen gát volt az is, hogy nem tudta önmagát megfogalmazni. Nem volt szava rá. A kispolgár, nyárspolgár a rendszer verbális kultúrájában alapvetően negatív tartalmú szó maradt, s ezért a nagyon heterogén ámde közös normák által vezérelt csoport képtelen volt magát nyelvpolitikai realitásban megnevezni. Mindenütt ott voltak, de nem tudták megmondani, hogy ott vannak. A rendszer és az őt részben kiszolgáló társadalomtudomány csak olyan szavakkal illette őket, amelyek már rég nem voltak identitáskategóriák. Ha azt mondták: munkás, akkor ez nem fedte le, hogy a munkások jelentős része illegális kisvállalkozóként a maga hasznára dolgozik. Ha azt mondták, hogy „bérből, fizetésből élők”, akkor ez nem fedte le azt a tapasztalati anyagot, hogy a vajas kenyeret megvesszük a bérből és a fizetésből, de a sonkát rá már a második gazdaságban állítjuk elő. Azaz kétirányú volt a folyamat: Kádár és a rendszer már nem tudta őket megnevezni, de ők sem tudták megmondani magukról, hogy identitás-értelemben kik is vagyunk. Ennek egészen furcsa mentális anomáliák lettek a következményei. A rendszer például úgy döntött, hogy népi nyomásra „farmert” fog előállítani. Ezt ők „trappernek” hívták. Akiknek el akarták adni a trapper farmert, azok pedig nem gondolták, hogy ez igazi farmer. És inkább illegális úton, horribilis összegekért beszerezték a Super Rifle-t, a Levis-t, Lee-t, Wrangler-t. A rendszer azt mondta, hogy tánczenében az etalon Vámosi

János és Zárai Márta. Azért, mert visszafogott, s azért, mert dallamos. (A kommunisták mindig is konzervatívak voltak.) A nép ezzel szemben az Illés, Metró, Omega szentháromságot preferálta. A rendszer azt mondta, hogy a Nők Lapja képes a szocializmus ízlésvilágának megfelelő emberképet sugározni. A szex nélküli női lappal szemben tömeges méreteket öltött a szex-videók illegális forgalma és a szex-lapok behozatala.[12]

Mindezt csak annak példájául kívánom felhozni, hogy milyen sajátos távolodás zajlott le egy létező, és önmagát megfogalmazni nem tudó kispolgárosodás, és a kádári, a rendszerre is jellemző dogmavilág között. A kettő egymás mellett élt, de mint ahogy akkoriban a helyzetet egy jeles magyar közgazdász jellemezte: A zenekar mást játszik, mint amit a karmester vezényel, s ha a karmester nem viselkedik rendesen, akkor a zenekar megfenyegetheti, hogy úgy fog játszani, ahogy vezényel.

Megítélésem szerint a honosított szocializmusban létrejövő munkásosztály-metamorfózis pontosan ebben áll: a munkásosztályból kispolgárság lett, miközben őt továbbra is munkásosztálynak hívták, amelynek történelmi hivatása van, s amelyben neki csak arra van késztetése, hogy kispolgáriságát mielőbb jobban kiteljesítése és minél kevésbé gondoljon arra, amit történelmi hivatásának gondolnak.

Kádár tragédiájának sokan azt gondolják, hogy meg kellett érnie Nagy Imre rehabilitálását. Ez valószínűleg Kádár számára, személyileg megrázó lehetett. Én mégiscsak inkább azt gondolom, hogy Kádár igazi intellektuális tragédiája nem a Nagy Imre temetés volt, hanem az, hogy belemerevedett egy olyan világképbe, egy olyan szóhasználatba, egy olyan gondolkodásba, amely a 80-as évek végére beszélő viszonyban sem volt azzal, amire vonatkozni akart. Az igazi tragédia abban állt, hogy olyanokról beszélt, akik már nem azok voltak, akiknek ő tételezte, s olyan életvilágról szólt, ami a maga realitásában már teljesen más volt, mint amit ő annak gondolt.

Kádár János több, mint harminc évnyi uralom után idegenné vált saját országában. Ennél tragikusabbat egy politikus számára nehéz elképzelni.

 

 

Utóhang a nosztalgiáról

 

Ma sokan elmondják, hogy Kádár János iránt nosztalgia van. Nincs teljesen tisztázva, hogy a személyének szóló nosztalgia ez, vagy inkább az érett Kádár-korszaknak szóló érzésekről van-e szó. Az mindenesetre bizonyos, hogy Kádárt az emberek a saját emlékezet-kultúrájukban inkább pozitív, mintsem negatív jelenségnek látják. Megítélésem szerint azonban ennek főként nem személyre szóló okai vannak. Tudomásul kell azt venni, hogy az embereknek lehetnek pozitív érzelmeik egy olyan korral szemben, ami számukra a kisszerű, ámde az előző időszakokhoz képest (háborús idők, ötvenes évek) mégiscsak a mérhető, stabil gyarapodás időszakát jelentette. Mindezt úgy, hogy ha betartottak bizonyos politikai szabályokat, sem a biztonságot, sem a gyarapodást nem fenyegette veszély.[13] Tévedés lenne azt gondolni, hogy a Kádár által is működtetett verbális politika iránt van valamifajta vágyakozás. Éppen ezért helytelen lenne politikai dimenzióba helyezni ezt a kérdést. Tudomásul kell venni, hogy az emberek számára a békés konszolidált gyarapodás az egyik legfontosabb érték. A Ferenc József-i kornak is pozitív az emlékezete – a magyarok ezt a kort rendszerint a „boldog békeidők” kifejezéssel illetik. A Horthy korszak Bethlen-i időszaka iránt is van nosztalgia, hiszen akkor még volt jogbiztonság, volt valamennyi gyarapodás és stabil pénz. S persze a 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig-végéig tartó időszak iránt is létezik egyfajta pozitív beállítottság.

Az emberek nem a diktátorok iránt éreznek vonzalmat. Szálasinak és Rákosinak semmifajta pozitív emlékezete nem lelhető fel a magyarok agyában, lelkében. Azért, mert hozzájuk csak a szenvedés kötődött. Az emberek a saját élhető életüket szeretik. Ehhez képest a diktátorok múló jelenségek.

[1] Az írás eredeti megjelenési helye: Mit kezdjünk vele? Kádár János (1812-1989). XX. Század Intézet, Budapest, 2007. 109-124. pp. Másodlagos megjelenés: Gerő András: Éljen a magyar! ÚMK, Budapest, 2010. 12-32. pp.

[2] A szövegben a „munkás”, ”munkásosztály” kifejezés hangsúlyozottan nem társadalomtörténeti értelemben szerepel. Az adott kontextushoz kötődő – filozófiai, politikai – értelmet mindig a szövegkörnyezet adja ki.

[3] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Kiadó 1962. Különösen a 44-55. és 66-93. oldalak.

[4] Koestler is, Furet is megírta kiábrándulása intellektuális történetét. Furet a kommunizmus egészét értelmezi „Egy illúzió múltja” című Franciaországban 1995-ben, Magyarországon 2000-ben megjelent könyvében (Budapest, Európa Kiadó)

[5] E tekintetben a leghatásosabb mű: Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts. München, Bruckmann 1899

[6] Lenin 1902-ban írta meg Mi a teendő? című munkáját. (A cím ugyanaz, mint a forradalmi demokrata, Csernyisevszkij munkájának címe.) Itt fejti ki a pártra vonatkozó, akkor újnak számító nézeteit.

[7] Az erőltetett iparosításhoz átfogó munka: Alec Nove: An Economic History of the U.S.S.R., The Penguin Press, 1969.

[8] Ezt a problémát – mintegy anticipálva a jövőt – Lukács György már az 1910-as évek végén írt cikkében (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma) érzékelte és megfogalmazta.

[9] A munkásosztály, illetve az értelmiség rekrutációjára, illetve bővülésére Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1968.Budapest, Kossuth kiadó – KJK 1974., 185-191 pp.

[10] A fogyasztási adatok felelhetőek Mányi Szabó Istvánné, Szőkéné Boross Zsuzsanna (szerk.) A lakosság fogyasztása 1970-1997. Budapest KSH 1998, illetve „A lakosság  jövedelme és fogyasztása”. Budapest, KSH 1997.

[11] A fogalomról Galasi Péter, Gábor R. István: A második gazdaság. Budapest, KJK 1981.

[12] A Kádár-korszak vizuális antropológiájához: Gerő András-Pető Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból. Budapest, Tegnap és Ma Alapítvány 1997.

[13] A Kádár-kori kispolgárosodásról, illetve a nemzeti emlékezet hozzá való viszonyáról részletesebben írok „Magyar illuzionizmus” című könyvemben (Budapest, UMK, 2006.)