Az ötlet, amely ebben az írásban megfogalmazódik, a maga nyersességében egy magánbeszélgetés során hangzott el. Nem az én gondolatom volt, de elkezdtem törni rajta a fejem, és abszolút méltónak tartom rá, hogy a nyilvánosság elé kerüljön.

Mit gondol az állam?

Magyarország 2011. április 25-én elfogadott Alaptörvénye rögzíti az állam szimbolikáját is. Itt szerepel az állam címere, az állam himnusza és az állam zászlaja. Az Alaptörvény (régebbi nevén: Alkotmány) szerint: „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”

Az Alaptörvény közli: „A címer és a zászló a történelmileg kialakult más formák szerint is használható. A címer és a zászló használatának részletes szabályait, valamint az állami kitüntetéseket sarkalatos törvény határozza meg.”

A sarkalatos törvény ez irányú szabályozása a 2011. évi CCII törvényben ölt testet. Itt többek között azt is megszabják, hogy ki jogosult az állami zászló használatára, milyen esetben kell engedélyt kérni hozzá. A törvény értelemszerűen nem írja felül az Alkotmányt, csak szabályozza a zászlóhasználatot. Bölcsen azt is közli: „A nemzethez tartozás kinyilvánítása céljából magánszemély a címert és a zászlót (lobogót) az e törvényben foglalt korlátozások megtartásával használhatja”, valamint: „A címer és a zászló (lobogó) használata során mindenki köteles megőrizni azok tekintélyét és méltóságát.”

A magyar lobogó színárnyalatait is szabályozták. Eszerint a piros, az paradicsompiros, a fehérnek is meg van adva az úgynevezett Berger-féle fehérségi mérőszáma, a zöld pedig pázsitzöld. A zászló méretarányait is állami szabályozás rögzíti, s az sem mindegy, hogy milyen anyagból készül. Eszerint a hivatalos állami zászló 1:2 arányú.

Mindezt azért idéztem fel, hogy jelezzem: a magyar állam nagyon helyesen nagy figyelmet fordít az állami zászlóra és szabályozza használatát, színárnyalatát, méretarányait, anyagát; sőt, még a hozzá tartozó zászlórudat is.

Persze azt tudjuk, hogy az állami zászlótól eltérően az úgynevezett civil, azaz „polgári zászló” esetében már nagyon sok variáció lehetséges. Civil zászlónak ebben a szóhasználatban értelemszerűen a nem az állami hivatalosság által használt lobogót nevezzük. E tekintetben nagy változatosságot tapasztalhatunk, hiszen itt általában 2:3 a méretarány, és a használók sem feltétlenül ragaszkodnak szigorúan a paradicsompiros vagy pázsitzöld változathoz, a Berger-féle fehérségi mérőszámról nem is beszélve.

Most csak és kizárólag az állami zászlóról szeretnék szólni, hiszen egy szabad országban magától értetődő, hogy a nemzethez tartozást kifejező zászlót a polgárok szigorú szabályozások nélkül is használhatják.

Kis történeti visszatekintés

Magyarország hivatalosan először 1848-ban kötelezte el magát a piros-fehér-zöld mellett. Az ekkor született törvény száma és címe: „1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti szinről és ország czimeréről.” A törvény szövege pedig így szól:

„1. § A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.

2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.”

A nemzeti színnek természetesen nem voltak „ősi jogai”, annál is kevésbé, mert az ősi időkben nem létezett az a modern magyar nemzetfogalom sem, amely 1848-ban megnyilvánult. A reformkor sodrásában alakult ki a piros-ezüst(fehér) mellé társított zöld szín, s ez ráadásul egybevágott a francia forradalom háromszínű zászló-elgondolásával (trikolór, azaz három szín).

Innentől viszont a piros-fehér-zöld lett a magyar nemzeti önazonosság szimbolikus kifejezője, amelyet az idők során a nemzet törhetetlenül magáénak vallott. Az állam is követte ezt a logikát, persze a politikai rendszerekhez köthető módosulásokkal. Az állami vagy állami célra használt zászló – 1919 tanácsköztársaságától eltekintve, amikor is a vörös lobogó lett a kommün színe – mindig is piros-fehér-zöld volt. 1848-ban a piros-fehér-zöld sokszor farkasfog-formában jelent meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a piros-fehér-zöldben angyalok tartották a koronás címert. A Horthy-érában a koronás címer szerepelt a zászlón, de angyalok nélkül. 1946-1949-ig a Kossuth-címer lett az állami zászló része, majd 1949–1956 között az úgynevezett Rákosi-címert tették rá a zászlóra.

1956-ban a felkelők kivágták a nemzeti színű zászlóból a Rákosi-címert, helyére a Kossuth-címert akarták feltenni. „A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását” – állt a műegyetemisták 16 pontos követelésében. A Nagy Imre-kormány éppen ezért nem a lyukas zászlót emelte állami rangra, hanem visszaállította a Kossuth-címeres megoldást. A Kádár-rendszer ugyan új címert kreált, de nem tette rá a hivatalos állami zászlóra – vélhetően tartott attól, hogy előbb-utóbb megint lyuk lenne a címer helyén. Tanultak ’56-ból.

Így aztán 1957-től napjainkig a címer nélküli piros-fehér-zöld a magyar állam hivatalos zászlójelképe. Ezt az állami zászlóvariációt sem az 1989-es alkotmánymódosítás, sem a 2011-es Alaptörvény nem változtatta meg.

Ha jól számolom, az 1848 óta eltelt időszakban nyolcszor változott az állam zászlaja, és hét változatban a piros-fehér-zöld jelen volt.

Az mindenesetre ebből a rövid és nagyon vázlatos történeti áttekintésből is kitetszik, hogy a piros-fehér-zöld állandósult az állami zászlóhasználatban, noha maga az állami zászló jó néhány metamorfózison ment át.

A piros-fehér-zöld színkombináció kultúránk szakralizálódott nemzeti szimbolikája, de ebből láthatóan nem következik az, hogy az állami zászló konkrét megvalósulása is szakralizálódott volna.

Kis nemzetközi kitekintés

Különféle variációkban sok ország zászlajában szerepel a piros, a fehér és a zöld szín. Abházia, Algéria, Bosznia-hercegovinai Föderáció, Bulgária, Burundi, Fehéroroszország (Belarusz), Irán, Madagaszkár, Maldív-szigetek, Mexikó, Olaszország, Omán, Suriname, Szomáliföld, Tádzsikisztán ugyanezt a színkombinációt alkalmazza.

A magyar zászlóhoz leginkább Tádzsikisztán lobogója hasonlít, hiszen a színek sorrendje és elhelyezkedése is szinte azonos. A különbség abban áll, hogy a fehér sávban egy furcsa alakú korona található, amely felett félkörívben hét csillag helyezkedik el. A tádzsik hagyomány szerint a hét a tökéletesség szimbóluma, az erény forrása, a boldogság kifejezője. Az ő színmagyarázatuk szerint a vörös a nap és a győzelem szimbóluma, a fehér a tisztaságé, a gyapoté és a hegyeken található hóé, a zöld pedig az iszlám vallásra utal.

A színek értékszimbolikája nem mindenütt ugyanaz. Mexikó esetében a zöld – hasonlóan a magyar felfogáshoz – a remény színe. A fehér a tisztaságot, a vörös pedig a vallást jelképezi. Az olaszoknál több nézőpont létezik. A világiasabb értelmezés szerint az olasz zászló zöldje a síkságokra és a dombokra utal, a fehér az Alpok havas bérceit szimbolizálja, a piros pedig a forradalmárok vérét idézi, akik Itália egységéért adták életüket. A vallásosabb felfogás szerint a zöld a reményt, a fehér a hitet, a piros pedig az emberszeretetet jelképezi. A Maldív-szigetek esetében a piros a hősök merészségét jeleníti meg, a zöld a szigeten lévő kókuszdiót termő pálmafát, a fehér pedig az egységes iszlám hitet szimbolizálja. Omán zászlaján a fehér a békét és a jólétet, a vörös az idegen hódítók elleni küzdelmet, a zöld pedig az ott található hegységet, illetve a termékenységet jeleníti meg. Suriname népe úgy gondolja, hogy a zöld a termékeny föld, a fehér az igazság és a szabadság, a vörös pedig a jobb életért folytatott küzdelem szimbóluma. Madagaszkár zászlaján a fehér az eszmék tisztaságát, a vörös a függetlenséget, a zöld a reményt és a boldog jövőt jelenti.

A piros, a fehér és a zöld színek együttesével tehát nem állunk egyedül a világban – különböző kultúrájú nemzetek állami zászlói is tartalmazzák ezeket a színeket, és a színekhez eltérő jelentéstartalmak társulnak.

Egy lehetőség

Ha a piros-fehér-zöld a magyar kultúrában szakralizálódott; ha az állami zászló az elmúlt több mint százötven év során nyolcszor változott, akkor mód és lehetőség van arra, hogy tiszteletben tartva a piros-fehér-zöld megkérdőjelezhetetlen mivoltát, elgondoljunk egy új állami zászlót.

Ez az új állami zászló lehetne az 1956-ra utaló, akkor megszületett lyukas zászló.

A nemzeti színek érinthetetlenek és éppen ezért érintetlenek, de ebben az esetben Magyarország lenne az egyetlen olyan ország, ahol a piros-fehér-zöld állami lobogó minden más, a pirosat, a fehéret, a zöldet tartalmazó színkombinációjú zászlótól egyértelműen megkülönböztethető lenne.

Az állami zászlóról szóló döntés a parlament kezében van, hiszen ezt a kérdést az Alaptörvény szabályozza, s az Alaptörvény csak a parlamenti képviselők kétharmadának egyetértésével módosítható.

A nyilvános gondolkodás viszont állampolgári jog.

Megfontolások a lehetőség mellett

A magyar nemzet, így az Alaptörvény is három szekuláris ünnepet tart nyilván: augusztus 20-át, amely az államalapításra utal; március 15-ét, amely 1848–49 eseménysorát felidézve a polgári átalakulás és a nemzeti szabadság kiemelkedő jelentőségét deklarálja; valamint október 23-át, amely az 1956-os antisztálinista magyar forradalom kezdetét jelöli és a forradalmat szimbolizálja.

A lyukas nemzetiszínű zászló egyértelműen 1956-ra utal. Tartalmazza azonban 1848–49 örökségét is, hiszen a piros-fehér-zöld ekkor vált a magyar nemzet azonosítási és azonosulási pontjává. Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom 1848-as reminiszceniákkal telítetten zajlott – gondoljunk csak az értelmiségi erjedést elindító Petőfi-körre, a nemzetőrség megszervezésére és persze az ún. Kossuth-címerre. Ahogy 1848 meg kívánta újítani a magyar államot – egy rendies szerkezetből polgári államot akart kialakítani, s ezért lehet a magyar polgári államalapításnak tartani – úgy intenciójában ’56 is ezt követte.

A lyukas zászló megőrzi 1848–49 emlékét, de egyben az azóta eltelt időszak nemzeti problematikájára is utal.

A mai Magyarország az önálló szimbolika nélkül lezajló 1989–90-es rendszerváltás eredménye. A rendszerváltás egyik kiemelkedő eseménye és szimbolikus jelzése az volt, hogy október 23-a nemzeti ünnep lett. A szabad választásokat követően szabályozták újra az állami szimbolikát – ebben a folyamatban lett az ország címere a szentkoronás ábrázolat. A hivatalos magyar szimbolikus világba a lyukas zászló nem épült be – miközben a magyar rendszerváltást végrehajtó erők kivétel nélkül kiemelt tradícióként viszonyultak 1956-hoz.

Az azóta eltelt idő során 1956 egyaránt a demokratikus magyar baloldal és jobboldal tradíciójává vált – legalább is a deklarációk szintjén. Persze mindenki mást emel ki ’56-ból. A baloldal azt a nemzeti elkötelezettségű, demokratikus indíttatású hagyományt vallja magáénak, amely képes volt szembefordulni a sztálinista diktatúrával és azonosulni a szabadság és a nemzeti értékek együttesével. A jobboldal pedig egyik legfontosabb identitáseleméhez, saját antikommunista elkötelezettségéhez talál fogódzót 1956-ban. S e tekintetben mindegy, hogy mi az ún. „történelmi igazság”. Mindegy, hogy ’56-ból mi volt az ún. jobboldalinak vagy baloldalinak tartható elem, mozzanat, folyamat. A lényeg, hogy a kinyilvánított politikai identitást tekintve 1956 közös politikai hagyomány és tőke, noha eltérő hangsúlyokkal értelmezve.

Persze ezt 1848–49-ről is el lehet mondani, de különbség az, hogy a rendszerváltásban (vagy rendszerváltoztatásban, kinek hogy tetszik) ’56 ethoszának kiemelkedő szerepe volt. A Kádár-rendszer politikává vált eszmei legitimációját kérdőjelezte és semmisítette meg 1956 közös demokratikus hagyományként való felmutatása. Ez tömegpolitikailag is fontos volt, hiszen sokan – nem alap nélkül – úgy gondolták és gondolják, hogy a szocialista politikai rendszer szimbolikus vége Magyarországon Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése volt 1989. június 16-án.

Sajátos módon az alkotmány funkcióját betölteni hivatott 2011-es Alaptörvény is rögzíti ezt az elképzelést. Ahogy írják: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.” Az Alkotmány szerint tehát az 1989-90 óta létező szabad Magyarország és 1956 között szerves kapcsolat létezik.

A lyukas zászló 1956 egyetlen saját szimbóluma volt; olyan saját szimbólum, amely magába építette 1848 örökségét, és a demokratikus magyar politikai paletta mindegyik áramlatában egy eltérően értelmezett, de közös tradícióra utal. Arra, amiből a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország képes volt megszületni.

Nem jogos-e tehát arról elmélkedni, hogy a lyukas zászló a rendszerváltás utáni Magyarország állami lobogója legyen?

Itt álljunk meg egy pillanatra.

1990-ben az állam címere a koronás kiscímer lett. Ez így történt, s nem lenne sok értelme annak, hogy erről újra vitát nyissunk. De nem lenne indokolt az, hogy – legalább virtuálisan, közvetve – megadjuk az állami tiszteletet annak az ugyancsak rendkívül erős szimbolikus erejű Kossuth-címernek, amelyet 1956 egyébként a magáénak érzett, s amelyet a lyuk helyére képzelt el?

Az állam szimbolikájában az államalapításra közvetetten utal a történelmi Magyarországot idéző címer. 1848. március 15-ére emlékeztet a háromszínű zászló. Az 1956-os forradalomról az állam szimbolikájában semmi sem szól. Ez a hiány is arra figyelmeztet, hogy világi nemzeti ünnepeink és az állam jelképes megnyilvánulásai között érdemes lenne összhangot keresni és találni.

A lehetséges megfontolások sorát folytatva felemlíthetem a nemzetközi nézőpontot is. 1956 világtörténelmi jelentőségű esemény volt – jószerivel ma is mindenütt tanítják, ha a kommunizmus történetéről beszélnek. Ha az állami zászló arra utalna, amivel Magyarország világtörténelmet írt, ez megemelné az ország jelentőségét. Ráadásul kirína az összes többi pirosat, fehéret, zöldet tartalmazó zászló közül, pusztán azáltal, hogy az egyetlen olyan nemzeti zászló lenne, amely lyukas. Innentől minden alkalommal, amikor ezt a zászlót használnák, felvonnák – lett légyen az sportsiker vagy államfői, miniszterelnöki látogatás –, éppen hogy a lobogó eredeti jellege miatt nagy valószínűséggel szót kellene ejteni ’56-ról; arról, hogy miért lyukas a magyar zászló.

Megítélésem szerint az unikalitás ereje a nemzetközi színtéren nehezen felülírható szempont.

Nyilván más megfontolásokat is fel lehetne sorolni, de most elégedjünk meg ennyivel.

Megfontolások a lehetőség ellen

Lehetnek az ízlést érintő ellenmegfontolások. Mondhatja valaki hogy számára a lyuk hiányossá, tökéletlenné tenné az állami zászlót. Jogos lenne a megjegyzés, de hát modern nemzeti történelmünk vajon nem a folyamatos hiányról szól-e? Volt, hogy a szabadság, volt, hogy a biztonság, volt, hogy mindkettő hiányzott, de a piros-fehér-zöld – azaz a nemzet – mindig is együtt élt a hiánnyal, s mindig is jól-rosszul tenni akart ellene. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy a hiányt tartalmazó zászló hűen kifejezi a magyar nemzet történetét. Igaz viszont, hogy akit ez zavar, azt ennek ellenére zavarni fogja.

A tökéletesség kifogásolása is lehet helytálló, viszont esztétikailag az is igaz, hogy a csonka tökély is lehet az igazi tökély. Képzeljük el a milói (méloszi) Vénuszt két karral – lehet, hogy nem lenne tökéletesebb esztétikai élmény, mint amilyennek most látjuk.

Aztán mondhatja valaki azt is, hogy a lyukas zászlónak számára túlságosan agresszív üzenet van. A lyuk arra utal, hogy erőszakosan kivágtak belőle valamit. Ez is igaz, helytálló benyomás. De vajon Magyarország, illetve a magyar nemzet történelmének – mint ahogy ez más nemzet esetében is igaz – nem volt-e a változó erejű, ámde állandó eleme az agresszió és az erőszak? Miért is kellene esztétizálni múltunk szimbolikus állami önkifejezését?

Az adott változtatás ellen szól az is, hogy az emberek megszokták az 1957 óta használt állami zászlót. Mint tudjuk, a megszokás ereje nagy – nyomatéka nem lebecsülhető.

Aztán az is ellene szól, hogy ismereteim szerint eleddig senki nem vetette fel komolyan, hogy a lyukas zászló Magyarország állami szimbolikájának része legyen. Ez adódhat lustaságból, érdektelenségből, de abból is, hogy az állami zászlóval mindenki elégedett, és úgy gondolja, hogy nem érdemes rajta változtatni. Ez utóbbinak ellentmond az, hogy 2004-ben, az akkori kormány által létrehozott ún. jelképbizottságban felmerült a lehetőség, hogy az állami és nemzeti zászlót szétválasszák. Az indok az volt, hogy a kisebbségi helyzetben lévő magyarok nemzeti identitás-megnyilvánulásai ne legyenek úgy értelmezhetőek, mintha a magyar állam expanzióra törekedne. De ebben a szétválasztási gondolatban sem merült fel az, hogy a lyukas zászló állami zászlóvá váljék. Ugyanakkor a történéseknek is van története és minden történetben van egyszer „első alkalom”.

Azt is lehetne mondani: ha jól elvagyunk a jelenlegi állami zászlószimbolikával, akkor minek változtatni? Vannak ennél súlyosabb gondjaink is… Megjegyzem: nincs olyan idősík, amelyben ne lennének súlyosabb gondjaink, mint az állami zászló.

Az ellenmegfontolások mindegyike megállja a helyét a maga antiintellektuális szintjén.

De mögöttük mégiscsak az húzódik meg, hogy nem akarjuk tudatosan átgondolni és integrálni szimbolikusan is kifejezhető nemzeti önazonosságunk teljes tartalmát; adott esetben 1956 helyét és szerepét a demokratikus Magyarország identitásszerkezetében.

Megítélésem szerint az állami szimbolikának sem szabadna elfeledkezni a nemzet közösségének az adott eseményeken túlnyúlóan tartást adó, 1848-1849-et és 1956-ot – minden történeti különbségük ellenére – közösen jellemző alapvető sajátosságáról: a magyar nemzet mindkét esetben annak adta vissza a pofont, akitől kapta. Erre pedig igazán büszkék lehetünk.

Az írás jegyzetekkel ellátott változata az ÉS on-line felületén olvasható.