„A Magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményi engednék.”
Széchenyi István gróf 1830.

„Éljünk! – ennyi állítható hazafias programként, és ez nagyralátó terv volna.”
Esterházy Péter  1992; 2005.

 

Előszó

Magyarországon általában, s így mostanság is sok szó esik a magyar nemzeti létről.

A politikát láthatóan és érzékelhetően mindaz foglalkoztatja, ami a nemzeti tartalomból közvetlenül politikává tehető.

Mondhatnám, ez így természetes.

A magyar eszmetörténet nagy alakjai is kiemelten érdeklődtek a nemzeti lét általuk fontosnak gondolt tartalmai iránt.

Saját korukban elmondták azt, amit ők akkor lényegesnek láttak.

Különféle nézőpontokból tették ezt, s éppen ezért különféle problémákra voltak érzékenyek.

A nemzeti létről való gondolkodás intellektuális ősforrása számomra Széchenyi István gróf.

Ő volt Magyarországon az első, aki teljes intellektuális energiáját a modern értelemben vett nemzet felemelésére irányozta.

S, mivelhogy felemelni akarta nemzetét, ezért meg is akarta azt változtatni.

Széchenyi a nemzeti kritikának és önkritikának is ősforrása.

Változtatás ugyanis nem lehetséges anélkül, hogy ne tennénk kritika tárgyává azt, ami van, s ne mutatnánk rá arra, ami lehet, vagy ami kívánatos.

Széchenyi óta azt is tudjuk, hogy a magyarok nemcsak nemzet, hanem civilizáció is.

A civilizáció fogalma a magyar nyelvben többrétegű kifejezés.

Régi és eredeti értelmében jelenthette azt is, amit később polgárosodásnak hívtunk.

De jelentheti a társadalmi és anyagi műveltség meghatározott fokát is.

Megítélésem szerint, ha szerkezeti részekre akarjuk bontani a civilizáció mai fogalmát, akkor három réteget különíthetünk el.

Az egyik az anyagi-tárgyi-infrastrukturális vetület.

Ez arról szól, hogy az adott nemzet milyen anyagi feltételrendszer közepette él, s az adott kor vívmányaiból mit hasznosít, mihez és mennyiben jut hozzá.

A másik vetület az értékrendet érinti.

Arról szól, hogy egy adott nemzet tagjai milyen értékek mentén élik az életüket, miket tartanak fontosnak és nem fontosnak.

A harmadik vetület mentális.

A civilizációhoz hozzátartozik a civilizált ember fogalma is; ez érinti a viselkedésbeli normákat, a társadalmi együttélés szabályait, mindazt, ami az emberi együttműködés világát társadalmilag befolyásolja.

Úgy látom, hogy a nemzeti létet érintő politikai és eszmei diskurzusban a civilizáció összetett fogalmából leginkább csak az van jelen, aminek vagy közgazdasági vagy közvetlen politikai vonzata van.

Sokat beszélnek a nemzeti jövedelemről, a hatékonyságról, az intézmények működéséről, az infrastruktúráról és legalább ennyi szó esik arról, hogy esszenciálisan ki tekinthető magyarnak, s hogy ezt a konstruált esszencialitást ki mennyire képviseli.

Meg persze arról is sok szó esik, ami nemzeti tragédiának tekinthető, s arról is viták zajlanak, hogy milyen magyarság fogalmat lehet és adott esetben kell érvényesíteni.

Ezek mind lényeges kérdések, s lényegességüket mi sem támasztja jobban alá, mintsem, hogy különböző mértékben, arányban, és nézőpontból, a szellemi és politikai élet résztvevői foglalkoznak ezzel.

Én azonban most egy más irányt választok.

Bizonyos értelemben, visszanyúlnék Széchenyi eszmei hagyatékához és azt mondanám, hogy nézzük a magyart úgy, mint civilizációt.

Ezzel semmilyen más megközelítés fontosságát nem vonom kétségbe.

Egyszerűen más nézőpontot érvényesítek.

S, ha a civilizációs megközelítést érzem fontosnak, akkor ezen belül is válogatnék.

Nem azzal foglalkoznék, aminek kiemelten gazdasági vetülete van.

Elfogadom az országot, a hazámat anyagi-materiális értelemben olyannak, amilyen.

Nem akarom, hogy nagyobb vagy kisebb legyen.

Nem áll módomban az sem, hogy kitaláljam miként lehetne gazdagabbá tenni.

Elfogadom, hogy annyi a nemzeti jövedelme, amennyi és annyival nő, amennyivel.

Nem vagyok érzékeny szemű és tollú író sem, ezért bármennyire vonzó lenne civilizációnk mentális feltérképezése, erre sem tehetséget, sem képességet, sem késztetést nem érzek.

Marad tehát, ami szerintem kultúránk, civilizációnk egyik leglényegesebb vetülete, az értékek és a hozzájuk köthető jelenségek világa.

Nem csak személyi korlátaim miatt választom ezt a vetületet, hanem azért is, mert szerintem itt van mozgásterünk; itt nagyon sok minden rajtunk múlik, sőt szinte kizárólag csak rajtunk múlik.

Másként fogalmazva: a szabad döntés és a szabadság lehetőségét választom.

De tartalmi szempontok is szerepet játszanak abban, hogy miért azt választottam, amit.

Nagyon zavar, hogy sem a politikai, sem az intellektuális közbeszédben nem hangsúlyozódik eléggé: a magyarok hamarabb halnak meg, mint kellene.

Az sem hangsúlyos, hogy miért állhat elő ez a helyzet.

Arra sem fordítunk kellő figyelmet, hogy értékrendünk milyen tehertételekkel rendelkezik.

S azt sem tartjuk fontosnak, hogy mindebből mi következik.

Úgy vagyunk vele, mint az ember a saját szagával: ami a mienk, azt nem érezzük.

Pedig lenne rajta mit szagolni.

Mert a magyar civilizáció egészen riasztó arccal is rendelkezik.

S ezen változtatni kellene.

Másként is fogalmazhatnék.

Rajtunk múlik, hogy a mostanihoz képest boldogabb országban élhetünk-e.
Rajtunk múlik, hogy inkább bizalommal vagy bizalmatlansággal viszonyulunk-e honfitársainkhoz, polgártársainkhoz.
Rajtunk múlik, hogy tovább tudjuk-e élni az életünket.
Rajtunk múlik, hogy az irigység kultúrája helyett a teljesítményt díjazó kultúrává válunk-e.
Rajtunk múlik, hogy az egyszerű önzés helyett a személyiség minél teljesebb kibontakoztatásának útját választjuk-e.

A felsorolás nem teljes: sokkal több múlik rajtunk, mint gondolnánk.

Nem állok kívül ezen a kultúrán, ezen a civilizáción. Része, részese vagyok.

Ami kritika, az részben önkritika is.

Mégis, a megítélhetőséghez és a kritikához külső nézőpontot választok.

Meghatározott dimenziók mentén mindig Európai Uniós adatokkal vetem össze a magyar civilizáció értékeit, jelenségeit.

Úgy vélem, hogy ez tényszerű viszonyítási pontot teremt, mert a magyar nem magában áll a világban, hanem civilizatórikusan-kulturálisan része annak az Európának, amelynek 2004 óta már intézményesen is tagja.

A viszonyítás kényszere és intellektuális kötelezettsége határokat is szab.

Csak azt tudom viszonyítani, amihez adatom is van.

A megközelítés módja nagyon is eltér mindattól, ami a magyar eszmetörténet nemzeti létről való gondolkodását eleddig jellemezte.

A szerzők saját intellektuális logikájuk mentén gondolkodva, általában alappal vagy nem alappal bíró érzeteikből, megérzéseikből formáltak intellektuálisan jól-rosszul érvelt mondandót.

Én nem ezt az utat követem.

Ma már ugyanis vannak intézmények, amelyeknek az a feladata, hogy nemzetközileg is összevethető mutatókat képezzenek.

Ma már vannak kutatások, amelyeknek épp a nemzetközi összevethetőség a célja.

Élek a megváltozott lehetőséggel.

De nem annyira élek vele, hogy ez élvezhetetlenné tegye a szöveget. Csak egyszerű, átlátható mutatókat közlök. Megkímélem az érdeklődőt a regressziós adatoktól és a többdimenziós tábláktól.

Az összevethetőség a civilizáción belüli szerző külső nézőpontját garantálja.

Őszintén szólva, nem a konkrét, pontos számok az érdekesek.

A különbségek a fontosak.

Az, ami saját szagúvá teszi civilizációnkat.

Jórészt az inspirált erre a munkára, hogy a saját szagot sokszor kifejezetten bűznek, helyenként elviselhetetlen bűznek éreztem és érzem.

Széchenyi azt mondta: tevékenységének célja, hogy a magyar nemes legyen nemes magyar.

Ma nem a magyar nemest kell megváltoztatni, hanem a magyarokkal kell elfogadtatni: merjenek változni, merjenek jobb minőségű és hosszabb életet élni, próbáljanak meg boldogabbak lenni.

Civilizációnk erőteljes javításra, változásra, változtatásra szorul.

Ha kiáltványnak hívom ezt a szöveget, azt ezért teszem.

 

A teljes szöveg letöltése: Civilizációs kiáltvány (PDF)