Előszó

2007 és 2011 között háromszor kerültem intellektuális viszonyba a magyar alkotmánnyal, alkotmányossággal. Első alkalommal a köztársasági elnök alkotmányos értékfelfogása, másodjára az 1989-es alkotmány húszéves évfordulója, harmadszor az új, 2011-es alaptörvény előbeszéde szolgáltatott okot megnyilvánulásra.

A viszonyt mindig én kezdeményeztem és mindig sok reakcióval szembesültem. A válaszok inkább a társadalom, mintsem a hivatalosság részéről érkeztek, noha – mint ezt a kötetben látni fogják – ma Magyarországon én vagyok az egyetlen nevesített civil (és történész), aki egy módosító javaslat erejéig át tudott hatolni a hatalom alkotmányozási magányának falán.

A három alkalom viszonylag ritkának mondható – különösen akkor, ha ezt összevetjük némely alkotmányjogász teljesítményével. Másfelől azonban gyakorinak is tarthatjuk – különösen akkor, ha mindezt a történészekhez mérjük.

Megszólalásra, kapcsolatteremtésre mindig akkor került sor, amikor a közértelmiségi és a professzionális történészi szerep találkozására mód és lehetőség nyílott illetve amikor úgy éreztem, hogy a nyilvános térben szakmai kompetenciával is érdemes megnyilvánulni.

Történészként – most már évtizedek óta – többek között két olyan területtel is foglalkozom, ami érinthet illetve érint alkotmányos dimenziót. Az egyik a polgárosodás, a másik a szimbolikus politika problémája. A témák összetettségét mi sem jelzi jobban, mintsem az, hogy képesek magukba foglalni az alkotmányos értékeket, vagy éppen az alkotmányozásban felmerülő kérdéseket.

Így aztán nem véletlen, hogy csak akkor nyilvánultam meg, amikor úgy láttam, hogy van érvényes, tartalmi, érvelhető, a saját szaktudásomból következő mondandóm. Hívhatjuk a jelenséget kompetenciának vagy hitelességnek is – amiből persze egyáltalán nem következik, hogy igazam is lenne. Legfeljebb az, hogy van igazságom.

Az már alkatomból következik, hogy azokban az ügyekben, amelyekben megszólaltam kettős alapállást érvényesítettem. Egyrészt kritikai hangot ütöttem meg, merthogy vitára ingerelt az, ami megnyilvánulásra késztetett. Különben miért is nyilvánítottam volna véleményt?

Másrészt azonban igyekeztem konstruktív mondandót megfogalmazni. Azaz nem csak arra utaltam, hogy mi az, ami – szerintem – nem jó, hanem arra is, hogy miként lehetne korrigálni, megváltoztatni az általam bírált jelenséget.

Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne önálló kötetté szervesíteni a különféle alkotmányos vetületeket érintő megnyilvánulásokat; egy elbeszélésbe rendezni az alkotmány, alkotmányosság világát érintő viszonyt. Nem tagadom, hogy az ösztönzést az új alkotmány előbeszéde, pontosabban szólva az a fajta ingerültség adta, amit ennek intellektuális igénytelensége váltott ki belőlem.

Ráadásul úgy látom, hogy politikai értelemben az itt felvetett problémák folytatólagosan jelen lesznek – van jövőjük. Így tehát az ember jól teszi, ha a maga intellektuális viszonyát időben dokumentálja.

Nem tudom, hogy a jövőben még hányszor és hogyan lépek kapcsolatba az alkotmánnyal. Mindenesetre bízom abban, hogy értelmes diskurzusokat lehet majd folytatni – habár ahogy elnézem, erre konkrét, kézzelfogható jelet nem látok.

A konstruktív kritika azonban nem más, mint maga a remény.


Az első kapcsolat

 

Az első kapcsolat 2007 nyarán jött létre. A viszonyt egy akkor megjelent írásom dokumentálja[1], ami véletlenül a Nagy Francia Forradalom kitörésének kétszáztizennyolcadik évfordulóján jelent meg.

 

„A köztársasági elnök 2006. március 13-án levélben fordult az alkotmánybírákhoz és azt kérte tőlük: biztosítsák számára, hogy a kitüntetések előterjesztésénél mérlegelhessen, azaz, adott esetben vétójoggal élhessen. Azért szerette volna mindezt, nehogy – levelét idézve – „elveszítse erkölcsi integritását, amelynek veszélye elvileg fennáll, ha gyakorlatilag tartalmi mérlegelés nélkül kell eleget tennie az előterjesztéseknek”. Az ügy előzménye az volt, hogy a március 15-i előterjesztések közül hárommal nem volt megelégedve. Akkori „aggályát” úgy fejezte ki, hogy – a polgári viselkedéskultúrába és erkölcsbe ütköző módon – a kitüntetettel nem fogott kezet. Viselkedése később másoknak is mintául szolgált.

Az Alkotmánybíróság némi vita után 2007. július elején hozott döntést. Kimondta, hogy az alkotmány értékrendjének védelme elégséges hivatkozási alap arra, hogy a köztársasági elnök vétójoggal élhessen, s egyben azt is közölte, hogy az elnök minden esetben köteles indoklást, magyarázatot adni, ha megtagad egy kitüntetést.

A köztársasági elnök akart valamit, és amit akart azt meg is kapta.

A döntés után közvetlenül előállt az a helyzet, hogy ezzel a jogával először élt is, és megtagadta egy volt miniszterelnök kitüntetését.

A következőkben egyáltalán nem akarok foglalkozni a volt miniszterelnök lehetséges érdemeivel, s azzal sem, hogy a kormányzat miért is terjesztette fel őt. A kérdés számomra itt érdektelen. Ami fontos, hogy a Magyar Köztársaság elnöke nyilvános indoklásában milyen elvi és intellektuális érvek alapján tagad meg egy kitüntetést, illetve, hogy ezek az érvek viszonylag helytálló és konzisztens rendszert alkotnak-e. Továbbá az is kérdés, hogy képes-e a köztársasági elnök olyan elvi érveket is felhozni, amelyek összeegyeztethetőek szerepével és mind erkölcsileg, mind az alkotmányos értékek szempontjából kifogásolhatatlanok.

 

A kulturális nyomaték

A kitüntetéseknek Magyarországon – legalábbis a modernitásban – mindig is volt egy sajátos kettőssége. Egyfelől az emberek nagyon is meg akarták kapni, másfelől viszont sok esetben elég jelentős távolságtartással viszonyultak hozzájuk. Klasszikusnak tekinthető Arany János versbe szedett kínoskodása, amikor a Szent István-rend kiskeresztjével tüntették ki:

 

„Járnak hozzám méltóságok,

Kötik rám a méltóságot:

’Megbocsásson méltóságtok,

Nem érzek rá méltóságot.’

 

Ami benne fényes:

Az irodalomé;

Ami benne kényes:

Egyedül magamé.

 

Hasfájásban szenvedek

Érdemrendet küldenek;

Hej, ha egy jót alhatnám

Száz ily rendért nem adnám.”

 

Ez a távolságtartó vonulat olyan erős volt, hogy a Kádár-korszakban folklorisztikusan terjedt, és máig él az a mondás, miszerint: „A kitüntetéseket nem kapják, hanem adják.” (a közhit ezt a mondatot egy másik jelentős költőnek, Illyés Gyulának tulajdonítja. Mások viszont arra esküsznek, hogy Makláry Zoltán színésztől származik.)

A mondat kulturális tartalmában arra utal, hogy a kitüntetések esetében nem az érdem dönt, hanem azok akarata, akik adják. Következőleg a magyar kultúrában egyáltalán nem stigmatizáló erejű az, ha valaki nem kap kitüntetést.

Ezzel szemben kifejezetten büntető jellegű, a személy számára megbélyegző, ha érdemességét egy közhatalmi tényező nyilvánosan kétségbe vonja, és megakadályozza kitüntetését.

Pontosan ez a stigmatizáló kulturális nyomaték az – ami megítélésem szerint – az Alkotmánybíróságot arra késztette, hogy indoklási kötelezettséget írjon elő a köztársasági elnök számára.

 

 

Az elutasítás első érve

A köztársasági elnök nyilvános indoklásában öt pontba szedi mondandóját. Az első pont arról szól, hogy joga van az ügyben dönteni. Idézi az Alkotmánybíróság határozatát, s közli: „az érdemesség legfőbb mércéje a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje. Az alkotmányos értékrend az Alkotmányban mint normában megjelenő, illetve az Alkotmányból levezethető értékek összessége.” Az az előterjesztés, vagy adományozás, ami ebbe beleütközik, vagy ettől eltér, az ellentétes az Alkotmánnyal. Nem idézi az Alkotmánybírósági határozat szövegéből azt a passzust, miszerint „az alkotmányos értékrend olyan, térben és időben egyaránt kötött értékrend, amelyet a mindenkori társadalmi, gazdasági és politikai rendszer (berendezkedés) határoz meg”.

Meggyőződésem szerint nem véletlen, hogy döntésében az Alkotmánybíróság nem hagyta lebegve az alkotmányos értékrend fogalmát. Egyszerűen szólva történetivé tette a problémát. Olvasatomban ez annyit jelent, hogy nem lehet térben és időben kitágítva alkalmazni a fogalmat, következőleg a ma létező alkotmányos értékrend nem vonatkozhat olyan elmúlt korokra, s olyan elmúlt politikai berendezkedésekre, amelyek ezzel az értékrenddel nem rendelkeztek.

A köztársasági elnök szelektíven értelmezte az Alkotmánybíróság döntését. Véleményem szerint ez komoly hiba, hiszen a döntés egy intellektuális egységet képez, következőleg nem lehet belőle mazsolázni. Az elnök figyelmen kívül hagyta azt a megkötést, ami történeti kontextusba ágyazza a lehetséges indoklást.

 

 

 

Második érv

A köztársasági elnök elutasító indoklásának második pontját annak szenteli, hogy ilyen esetekben a kitüntetésre javasolt személy egész életútját kell mérlegelni.

Ez egy nagyon fontos elvi igazság, mert lehetőséget ad arra, hogy megítélhessük egy adott személy honnan-hová jutott el, s ehhez mércét és fogódzót nyújt az, hogy tevékenységének változó (fejlődő) iránya mennyiben felelt meg annak az alkotmányos értékrendnek, amelyben ma a Magyar Köztársaság él.

A második érv tehát – szerintem – kifogásolhatatlan, elvi jellegű, s a maga elviségében megkérdőjelezhetetlen.

 

Harmadik érv

A köztársasági elnök itt megpróbálja konkrétan kifejteni, hogy mit is ért a második érv alatt. Közli: „Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései – Magyarország függetlensége, a többpárti demokrácia, a jogállamiság és a szabadságjogok – mai Alkotmányunk alapértékei is. Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása (…) Nem kaphatja meg Horn Gyula ugyanazt a kitüntetést, amelyet Király Béla megkapott.”

Ez az okfejtés már nagyon komoly intellektuális problémákat rejt magában.

Egy történelmi eseménysort, politikai mozgalmat nem lehet csak a célkitűzései alapján minősíteni. Ilyen alapon a kommunizmussal sincs komoly probléma, hiszen célkitűzésében azt akarta, hogy mindenki képességei szerint dolgozzon és szükségletei szerint éljen. Nem a céllal volt a baj, hanem azzal, hogy e helyett teljesen mást hozott létre. ’56 esetében sem lehet csak a célkitűzésekből kiindulni. Ezek kétségkívül léteztek, de ’56 ezen kívül egy olyan konkrét eseménysor volt, ami október 23.-ától november 4.-ig tartott, illetve közvetlen utóhatásaiban egész ’57 tavaszáig elhúzódott. Ha értelmezni akarjuk, akkor, szemben a Kádár-rendszer interpretációjával, egyértelműen forradalomnak és szabadságharcnak láthatjuk. Forradalomnak azért, mert az ország politikai berendezkedését diktatúrából többpárti demokráciává akarta tenni, szabadságharcnak pedig azért, mert Magyarország függetlenségét és a forradalomban elért politikai vívmányokat az országot elözönlő szovjet hadsereggel szemben fegyveresen kívánta megvédeni.

De 1956 eme fő karakterisztikája mellé más karakterisztika is társult.

A folyamat erőteljesen tartalmazott polgárháborús elemeket. Méghozzá mindkét oldal részéről. Az ív a Kossuth téri mészárlástól a Köztársaság téri lincselésig terjed. A polgárháború legfőbb ismérve valósult meg: magyarok öltek magyarokat. Az időszak éppen a polgárháborús jelleg okán egyáltalán nem kedvezett a szabadságjogok maradéktalan érvényesülésének, és mint minden, fegyveres forradalom, nagyon távol állt a jogállamiság fogalmától. Hozzátehetném, hogy az 1956-os forradalmi kormányzat s vele együtt a magyar társadalom is „függetlenség” alatt az ország semlegességét értette, és a legnagyobb horderejű társadalmi önszerveződés, a munkástanácsok rendszere révén, messze állt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság gondolatától; sokkal inkább egy megreformált szocializmusban volt érdekelt.

Az 1956-os forradalomról – függően attól, hogy ki melyik jellegzetességre teszi a hangsúlyt – nagyon sokféle érvelhető és érvelt narratíva létezik. Mindezzel együtt 1956 kétségkívül a harmadik Magyar Köztársaság történelmi tradícióinak sorába illeszkedik – ezért is válhatott nemzeti ünneppé közvetlenül a rendszerváltás után. Épp úgy tradíciója a magyar demokráciának, a jogállamiságnak, a szabadságjogoknak, mint ahogyan 1848 vagy éppen 1918.

De a tradíció nem keverhető össze a legitimációval. A múlt nem keverhető össze a jelennel.

Amikor a köztársasági elnök bármilyen értelemben egyenlőség jelet tesz 1956 és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje közé, akkor összekeveri a tradíciót a legitimációval. Vagy másként szólva: a soha nem ismétlődő múltat a jelennel. A Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje a békés rendszerváltás folyamatában alakult ki, és a folyamatot az akkor kialakított törvények alapján lezajlott 1990-es első szabad választások legitimálták. Az alkotmányos értékrend kétségkívül eltér a Kádár-rendszerétől, de más irányban, másként – éppen ’56 múltba ágyazottsága okán – a forradalométól is. A harmadik köztársaság nem fegyveres felkelés útján jött létre, nem ontott vért, az oroszok nem bejöttek, hanem kimentek, nem akart szocializmust, az ország nem semleges kívánt lenni, hanem szövetségi rendszerekbe akart tagolódni.

A harmadik köztársaság nem ’56. A harmadik köztársaság értékrendje a maga egészében nem ’56 értékrendje.

A köztársasági elnök azzal, hogy az általa uralt közhatalmi szféra normájává teszi 1956 és a mai alkotmányos értékrend igazolhatatlan összemosását, a tradíciót emeli be a legitimáció helyére, ami viszont azzal jár, hogy gyakorlatilag meg akarja mondani mindenkinek: aki nem tesz differenciálatlanul egyenlőség jelet 1956 és a Magyar Köztársaság mai alkotmányos értékrendje közé, azt ő a maga részéről, hatalmi jogosítványánál fogva, nem tekinti érdemesnek. Ezzel súlyosan veszélyezteti a történeti kutatás és az érvekkel alátámasztott diskurzus szabadságát. Amelyekről pedig azt gondolom, hogy egy szabad ország szabad polgárának elidegeníthetetlen alkotmányos joga. Alkotmányos alapjog és alapérték.

A köztársasági elnök úgy gondolja, hogy a volt miniszterelnök és az ’56-os nemzetőrség főparancsnoka – a Tábornok – nem kaphatja meg ugyanazt a kitüntetést.

Személyes véleményem szerint helyes és örömteli, hogy a Tábornok megkapta a kitüntetést, de mégis vessünk egy pillantást életútjára abból a szempontból, amit a köztársasági elnök egyik fő kritériumnak szánt, nevezetesen, hogy ilyenkor az egész életutat kell mérlegelni. A Tábornok 1912-ben született. Ludovika Akadémiát végzett. A második világháború nagy részében a Honvédelmi Minisztérium szervezési osztályának alosztályvezetője, vezérkari tiszt. Szolgál Horthy és Szálasi alatt is. Aztán szolgál Rákosi alatt is. 1950-ben lesz tábornok s egyben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia alapító parancsnoka. 1951-ben koholt vádakkal életfogytiglanra ítélik, és 1956-ban rehabilitáció nélkül szabadul s így lesz a Nemzetőrség főparancsnoka. A Kádár-rendszer halálra ítéli. Nyugatra menekül, s ott történészként dolgozik. 1990 után tér vissza Magyarországra. Egy ideig képviselő is. A haza méltán megbecsült, érdemes polgára.

Az életút vázlatos áttekintése arról tanúskodik, hogy a Tábornok élete tele van mindazokkal a fordulatokkal, amelyeket a XX. század magyar történelme produkált. A Tábornok kellő időben fel tudta ismerni, hogy melyik a jó oldal és melyik a rossz oldal. A jó oldalra állt.

A volt miniszterelnök húsz évvel később született. Ő nem tudott részt venni a második világháborúban, és csak 12 éves volt Szálasi regnálása idején. A Szovjetunióban végzett egyetemet, majd ’56 után, testvére meggyilkolását követően, karhatalmista szerepet vállalt. Később bekerül a Külügyminisztériumba, s innen a szamárlétrán fokozatosan emelkedve, 1989-re a Magyar Népköztársaság külügyminisztere lett. 1990 után az MSZP elnöke, s 1994-től 1998-ig a demokratikus Magyarország miniszterelnökeként dolgozott. Az ő élete is fordulatokról szól. Egy diktatúra nomenklatúrájának tagjából vált a Magyar Köztársaság alkotmányos, a demokrácia szabályait maradéktalanul felvállaló miniszterelnökévé.

Úgy tűnik, hogy a magyar történelem kanyarjaiból összeálló életutakhoz valóban csak az egész életút figyelembe vételével lehet viszonyulni, ámde ehhez nem elfogultságok kellenek, hanem egyfajta arányérzék és megértés, amit közönségesen bölcsességnek hívunk. Szerintem ez egy köztársasági elnöknek munkaköri kötelessége, azon egyszerű ok miatt, mert e nélkül nem tudja beteljesíteni azt, ami vele szemben támasztott alkotmányos kívánalom, s amit úgy hívunk: a nemzet egységének kifejezése.

 

Negyedik érv

A negyedik érv arra vonatkozik, hogy az Alkotmánybíróság az Alkotmány értékrendjével ellentétes tevékenységnek értékelte a karhatalmi alakulatban való szolgálatot 1956-57-ben. Az akkori, 1997-es, a volt miniszterelnökre is vonatkozó döntés szankciókat nem tartalmazott.

Természetesen magától értetődő, hogy a mai alkotmányos értékrenddel nem fér össze a Kádár-rendszer megtorló apparátusában való részvétel. De a mostani alkotmánybírósági döntés az alkotmányos értékrendet térben és időben kötött értékrendnek tartja, ami, értelemszerűen, nem tágítható ki a múltra.

Mint említettem, a köztársasági elnök ezt a kitételt indoklásában nem idézi, figyelmen kívül hagyja. Az egyszer már elkövetett hiba visszatér.

 

Ötödik érv

A köztársasági elnök sérelmezi, hogy a volt miniszterelnök a forradalom 50. évfordulóján egy interjúban arra hivatkozva, hogy ’56-ban sok köztörvényes bűnöző is kiszabadult, azt mondta, ő karhatalmistaként a törvényes rendet védte.

A köztársasági elnök a mondatot a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjével ellentétesnek látja.

 Megítélésem szerint az, hogy ki hogy viszonyul a múltjához személyiségi jog, s ennyiben a magyar alkotmány része. Az, hogy nyilvánosan elmondja, az Alkotmányban garantált szólás-és véleményszabadság fogalmába tartozik. Természetesen van módunk arra, hogy kifejezzük távolságtartásunkat egy ilyen kijelentéssel szemben. de azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindenkinek joga van saját múltja értelmezéséhez, és ahhoz is, hogy eltérő narratívákat fogalmazzon meg 1956-tal kapcsolatosan. Meggyőződésem szerint alkotmányosan nem büntethetjük az egyik – ráadásul személyes – narratívát, és nem emelhetjük közhatalmi funkcióba a másik narratívát. Ez pontosan az a terep, ahol, élve az alkotmányos véleményszabadság jogával, társadalmi diszkussziót lehet folytatni. Csak helyeselni tudom a köztársasági elnök 2006 decemberi salgótarjáni beszédét, amelyben kiáll az általa elfogadhatatlan narratívákkal szemben, de ebből nem következik, hogy frissen szerzett közhatalmi jogkörénél fogva az eltérő narratíva képviselőjének érdemességét elvitassa.

Úgy vélem, hogy a köztársasági elnök ezen ellenérve más ember alkotmányos alapjogát kérdőjelezi meg.

 

Következtetések

Mint az mondandómból talán kitetszik, a köztársasági elnök az általa kívánt és kivívott szerepet erősen problematikusan, mondhatnám rosszul oldotta meg. Érvelése sem túl eszes, sem bölcs nem volt. Csak úgy tudta az elutasítást megindokolni, hogy saját hatalmi körében alkotmányos alapértékeket és alapjogokat vont kétségbe, azaz: az alkotmányos alapértékek morális védelmezőjéből (ami eredetileg célja volt) egy moralitásában is megkérdőjelezhető csapdába lavírozta bele magát.

A kifejtésből az is következik, hogy eleve rosszul tette azt, hogy ezt a jogkört kivívta magának. Valószínűleg nem számolt azzal, hogy olyan emberek közhatalmi nyomatékkal történő kulturális stigmatizációját hajtja végre, akiknek érdemessége mellett mindig lehet erős érveket felhozni.

Nagyon tiszta és nagyon egyértelmű eseteket kivéve (ilyen lehet pl. az, ha egy felterjesztett múltjában köztörvényes bűncselekmény szerepel) ezt a feladatot nem lehet jól megoldani.

Talán helyes lenne, hogy a köztársasági elnök a jövőben ne éljen a kivívott joggal.

Ha viszont csak úgy tud élni vele, ahogy a mostani indoklás tanúsítja, akkor időről-időre napirenden tart egy olyan kérdést, ami elvezet ahhoz a problémához, hogy vajon alkalmas-e köztársasági elnöknek; képes-e a köztársasági elnök alkotmányos szerepének betöltésére.”

 

Az írás – a konkrét eseményen túlmutatóan – jelzi: egy alkotmányjogban járatos köztársasági elnök számára is sokszor rendkívül problematikus az alkotmányos értékek érvényesítése; a moralitás és az alkotmányos értékek hibátlan összezárkóztatása. Számomra az is világossá vált, hogy a történeti és az értéklogika között számottevő különbségek lelhetőek fel, amelyek csak nagyfokú bölcsességgel hidalhatóak át. Az is kiderült, hogy van olyan hatalmi jogosítvány, amivel jobb nem élni.

Dehát hiányzott az eltérő logikák tudatosítása, a bölcsesség.

Azt mondanom sem kell, hogy véleményemmel praktikusan látszólag semmit sem értem el. Legfeljebb azt, hogy sikerült komoly intellektuális kételyeket ébresztenem egy közhatalmi helyzetből folytatott érvelés érvényességét illetően.

Ami nem sok, de nem is kevés.

Mindenesetre a köztársasági elnök ezt követően nem élt a kivívott joggal.

 


A második viszony

 

2009-ben, azaz két évvel az első kapcsolatteremtési kísérlet után újabb próbálkozás következett. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy az ELTE Társadalomtudományi Karán konferenciát szerveztek az akkor húsz esztendős, a harmadik magyar köztársaság működését megszabó alkotmányról.

Az érvényben levő szöveg az 1949-es, első írott magyar alkotmány alapos és lényegi módosításaként 1989-ben született, és az  év október 23-án hirdették ki. Ezzel az aktussal Magyarország államformája népköztársaságból ismét köztársaságra változott. A magyar históriában éppen harmadszor fordult elő a köztársasági államforma (1918, 1946 illetve 1989), ezért a harmadik köztársaság megnevezés. Megjegyzendő, hogy mindegyiket az Országgyűlést övező területen, a mai Kossuth Lajos téren kiáltották ki.

A húszéves születésnap alkalmat szolgáltatott annak átgondolására, hogy ez idő alatt milyen – számomra meghatározott szempontból fontos – problémákra nem tudott kielégítő választ adni a magyar alkotmány illetve alkotmányosság. S persze arra is mód nyílt, hogy – élve a konstruktív kritika szellemi alapállásával – elgondolkodjak a lehetséges megoldásokról.

Az egykori eszmefuttatás[2] – szerintem – most, az új alkotmány szövegének ismeretében intellektuálisan még érdekesebb, mint annak idején.

 

„2009 októberében lesz 20 éves a rendszerváltás idején megváltoztatott, eredetileg 1949-ben megfogalmazott magyar alkotmány. Noha készítői – az alkotmány előszövege szerint – ideiglenesnek szánták, már két évtizede érvényben van. Az ország élete nagyot változott. Meggyőződésem szerint itt az ideje elgondolkodni azon, hogy miként érdemes az ország alaptörvényét megváltoztatni. Az alkotmányból ugyanis sok minden következik. Így például az is, amit – tágabb értelemben – alkotmányosságnak hívunk. Nem mindegy, hogy a magyar alkotmányosság milyen értékek mentén teszi legálissá az ország működését.

Én az elmúlt 20 év olyan problémáit emelném ki, amelyekre az alkotmány, s az alkotmányosság eszméje megoldásokat kínált, s amelyek mégis – legalábbis megítélésem szerint – nem igazán oldódtak meg, sőt folyamatosan elhatalmasodva jelen vannak az ország életében.

Az, hogy milyen problémákat emelek ki, viszont már értékszempontokkal függ össze. Nézetem szerint a polgárosodás folyamata, illetve annak minősége kulcskérdés a magyar társadalom, a magyar állam, az ország múltja, jelene és jövője szempontjából. Így tehát én azokat a kérdéseket exponálom, amelyek – szerintem – a magyar polgárosodás minőségét érintik, s amelyekre vonatkozólag az alkotmány normatív intenciókat tartalmaz.

Azonban nem elégszem meg azzal, hogy a halmozódó konfliktusforrásokat megjelöljem. Megoldási javaslatokat is teszek.

Megoldási javaslataim értékszempontból liberális, demokratikus tartalmúak. Nem sértik a Magyar Köztársaság alkotmányának létező értékrendjét. Az elmúlt 20 év alatt felmerült problémák fényében kívánnak konstruktív módon hozzájárulni az alkotmány, az alkotmányosság életképesebbé tételéhez.

 

Általános megjegyzések

A magyar alkotmány 20 évvel ezelőtti módosítása nagyon fontos és jelentős esemény volt, és képes volt törvényes keretek között tartani a diktatorikus rendszer minőségi megváltoztatásának folyamatát. Megteremtette törvényes feltételeit és kereteit annak, hogy az ország egy szélesedő piacgazdaság keretében többpárti politikai demokráciává alakuljon át, ahol is a hatalom gyakorlásában érvényesül a súlyok és ellensúlyok szisztémája, a hatalmi ágak szétválasztásának elve, és az emberi jogok garanciális rendszere. Az azóta eltelt időszak módosításai (így például az ombudsman-i szerepek beépítése az alkotmányos rendszerbe, az európai uniós csatlakozásból adódó pontok) bővítették, illetve kiegészítették a demokratikus jogállam működési rendszerét.

Így tehát úgy vélem, hogy történeti értelemben az 1989-es, illetve az azóta végrehajtott alkotmány-módosítások alapvetően pozitív szerepet játszottak a demokratikus jogállam megteremtésének folyamatában, azaz a magyar alkotmány – minden értelmezési vita, minden lehetséges esztétikai hiányosság ellenére alapvetően jól működött és jól működik.

 

Problémák

Mindazonáltal az elmúlt 20 esztendő jó néhány olyan problémát felvetett, amelyre az alkotmány nem tudott kielégítő megoldásokat javasolni, illetve amelyek talán új megfogalmazásokat és megközelítéseket tennének szükségessé. Amikor a problémák kifejezést használom, akkor nem olyan típusú kérdésekre gondolok, amelyek alkotmánymódosítást igényelnek ugyan, de alapvetően mégiscsak racionalizálási, illetve technikai problémák (ilyen lehet például az önkormányzatok számának csökkentése). Ezek igen lényeges kérdések lehetnek, de nem érintik azt az alapfunkciót, aminek betöltésére és szabályozására, illetve norma-kijelölésére az alkotmány íratott, nevezetesen, hogy biztosítsa a szuverén, polgárosodásban érdekelt Magyar Köztársaság demokratikus működési rendjét.

Ezért én most azokra a problémákra helyezném a fő hangsúlyt, amelyeknek lehet alkotmányos, alkotmányossági vetülete, de az elmúlt 20 év során kiderült, hogy képesek erodálni a magyar társadalom demokratikus politikai kultúráját, és a magyar polgárosodás minőségét.

 

Így tehát a következő problémákat kívánom felvetni:

 

  1. a szólásszabadság kérdése
  2. a kontraszelekció
  3. az autoritás-hiány
  4. a választójog
  5. a közteherviselés

 

A szólásszabadság

A szólásszabadság minden demokráciában fundamentális jelentőségű. Természetesen a magyar alkotmány is szól erről és a többi szabadságjog mellett ezt is garantálja (61. paragrafus).

Az elmúlt 20 évben azonban az is kiderült, hogy a korlátlan szólásszabadság képes erodálni is a magyar politikai kultúra demokratikus tartalmú működését. S itt nemcsak arról van szó, hogy a magyar alkotmány a szólásszabadsággal egyidejűleg garantálja az élethez, s az emberi méltósághoz való jogot is (54. paragrafus). Ha ugyanis ezek a jogok ellentétbe kerülnek egymással, akkor a független magyar bíróságok előtt a személynek módja van arra, hogy jogorvoslatot keressen, s függően attól, hogy a bíróság a keresetét megalapozottnak találja-e vagy sem, számára kedvező vagy kedvezőtlen döntéseket tud elérni.

A problémát tehát nem abban látom, hogy a magyar alkotmány egyidejűleg és egyszerre garantál egymással esetleg ellentétbe kerülő jogokat, mert a bírói működés módot ad ezen ellentmondások esetenkénti feloldására, korrigálására.

Az igazi probléma abban áll, hogy amíg személyek az őket ért sérelmek miatt kereshetnek jogorvoslatot, addig közösségi stigmatizáció esetén nagyon nehéz ugyanezt az utat bejárni.

Az elmúlt 20 év tapasztalata az, hogy a magyar alkotmány értékrendjével szemben működő, kollektív stigmatizációra épülő beszédmód a szólásszabadság által nyújtott lehetőségeket kihasználva, fokozódó mértékben nyert teret. Egészen pontosan, amikor a kollektív stigmatizáció kifejezést használom, alapvetően a rasszista beszédre gondolok, aminek elsődleges tartalma az, hogy magyar állampolgárok meghatározott csoportjait más magyar állampolgárok megbélyegezik olyan ismérvek alapján, amelyek vélelmezett, vagy valós faji sajátosságokhoz kötődnek. (Amikor a „rasszista” kifejezést használom, akkor természetesen nemcsak vélt, vagy valós biológiai ismérvekre gondolok, hanem arra is, amit kultúrrasszizmusnak nevezhetünk, ahol is negatív kulturális tartalmakat társítanak meghatározott faji, illetve vallási csoportokhoz.)

Tisztában vagyok azzal, hogy e tekintetben hosszú évek óta komoly viták zajlanak, de eleddig a magyar politikai elit tökéletesen impotensnek bizonyult a probléma kezelését illetően. Úgy vélem, hogy itt érdemes lenne az alkotmányt módosítani, s külön kitételként a nyilvános rasszista beszéd tilalmát beiktatni. Helyes lenne, ha egyes emberek nemcsak személyükben fordulhatnának bírósághoz az őket megalázónak, vagy sértőnek érzett kifejezések miatt, hanem az alkotmány úgy tiltaná a rasszista beszédet, illetve beszédtartalmakat, hogy a magyar államnak ez ellen hivatalból is fel kelljen lépnie. Ezek az ügyek természetesen éppúgy bíróság elé kerülnének, ahol az állam nyerhetne, illetve veszthetne is, de azért azt tisztán kell látni, hogy egy demokráciában az emberi méltóság védelme nemcsak személyek, hanem közösségek méltóságát is jelenti. Azt már csak kiegészítésként jegyezném meg, hogy az ilyen típusú ügyekben be lehetne vezetni az esküdt-bíráskodási rendszert is (sajtóvétségek esetében ez 1914-ig a magyar jogrend része volt), hiszen a rasszista beszéd minősítésénél rendkívül fontos lenne, hogy ne csak egy bíró (vagy bírák), hanem az esküdtek személyében amolyan „kis közvélemény” is bevonódjék a megítélés rendszerébe.

Úgy vélem tehát, hogy a szólásszabadság tekintetében vitathatatlan normaként működő alkotmányos korlátot kellene állítani a rasszista beszédnek.

Megjegyezném, hogy én az elmúlt 20 év tapasztalata alapján mondom ezt, s úgy vélem, hogy az alkotmányozás folyamatának flexibilisen kell működnie, azaz reagálnia kell a problémákra. Természetesen a rasszista beszéden kívül más kollektív stigmatizációk is lehetségesek és vannak is, de az elmúlt két évtized azért arról szól, hogy ez az egyik legnagyobb veszély a demokratikus politikai kultúra működését illetően.

 

A kontraszelekció

Az alkotmány szól arról, hogy bizonyos tisztségeket, közhivatalokat, párt tagja, vagy tisztségviselője nem tölthet be (3. paragrafus). Ez rendjén való. Mindazonáltal az elmúlt 20 év tapasztalata arról szól, hogy a magyar állam működésébe rendkívül erősen és fokozódó mértékben beépültek pártszempontok, amik kihatásában azt eredményezték, hogy sok esetben magas tisztségek viselői képesek pártkatonaként viselkedni. Más szempontból ez azt jelenti, hogy a professzionális követelmények helyett, sok esetben, a politikai lojalitás vált, illetve válik mértékadóvá. Elegendő itt talán az alkotmányban külön fejezetként (4. fejezet) szereplő alkotmánybíróságra utalni. Kétségtelenül igaz, hogy az alkotmánybírákat az országgyűlési képviselők kétharmadával lehet megválasztani, ami annyit jelent – legalábbis az alkotmány szabályozása szerint -, hogy az országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok egy-egy tagjából álló jelölőbizottság tesz javaslatot személyükre (32/4. paragrafus). Paradox módon, így a magyar alkotmány legfőbb őrei garantáltan politikai kinevezettek. Kezdetben ez nem okozott akkora problémát,az elmúlt 20 év tapasztalata alapján azonban azt látjuk, hogy jó néhány esetben egyes alkotmánybírák az őket jelölő pártok politikai logikája szerint viselkedtek, amiből viszont logikusan következik, hogy nem a jogi professzionalizmus volt esetükben a döntő kritérium.

De ez természetesen csak egy példa volt. Azt figyelhetjük meg, hogy az államigazgatási, illetve az önkormányzati szinten nagyon sok esetben a különféle apparátusok feltöltése esetében kevéssé érvényesül a rátermettség és a professzionalizmus. A jelenség nem kizárólagos erejű, de – megint csak az elmúlt két évtized tapasztalatai alapján – sodró erejű folyamat. Mindebből az következik, hogy a demokratikus magyar állam működése sok esetben nem kielégítő. Ez nagyon nagy probléma, mert az állampolgárok hite és bizalma egy rendszerben akkor működik, ha azt tapasztalják, hogy a személyes teljesítmény és a professzionalitás a legfontosabb kritérium egy-egy közhatalmi pozíció betöltésére. Ez a bizalom és hit azonban nagyjából-egészében romjaiban hever, ami a magyar polgárosodás egészére is rombolóan hat.

Úgy vélem tehát, hogy a különféle közhatalmi pozíciók tekintetében a politikai vazallus logikának valamiféle alkotmányos egyensúlyt kellene teremteni. Természetesen ezt nem lehet homogén módon elképzelni, de úgy vélem, hogy érdemes lenne alkotmányosan a különféle jelölésekbe más intézményes elemeket is beépíteni. Így például az alkotmánybíróság esetében el tudom képzelni azt, hogy a jelölteket véleményezze az a testület is, amelyik a főbírót véleményezi (ezt egyértelműen bele kellene írni az alkotmányba). A magyar állam gerincét képviselő köztisztviselői kar esetében pedig – a magyar akkreditációs bizottság mintájára – létre lehetne hozni egy olyan szervezetet, amelyik meghatározott pozicionáltsági szinten felül véleményezi a köztisztviselők professzionális alkalmasságát.

Azt gondolom tehát, hogy mind az alkotmánybírói jelölés folyamatához, mind a köztisztviselői kar meghatározott szinten felüli jelöléséhez az intézményesült professzionális nyilvánosságot is a jelölés részévé kellene tenni.

 

Az autoritás-hiány

Minden politikai rendszernek szüksége van az autoritásra; pontosabban szólva arra, hogy legyen a rendszerben olyan elem, amelynek tekintélye, autoritása nagyjából-egészében megkérdőjelezhetetlen. A magyar alkotmány ilyen pontnak látja a köztársasági elnököt. Ő az, aki – nevesítve – „kifejezi a nemzet egységét és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett” (29. paragrafus).

Az elmúlt 20 esztendő tapasztalata azt mutatja, hogy ez a pártpolitikán felül álló politikai szerep leépült, és a köztársasági elnök egyre kevésbé tudja magát össznemzeti szerepben láttatni.

Ez a demokratikus politikai közösség működése szempontjából erős autoritás-deficitet hoz létre, mert ha a nemzet egységének alkotmányos képviselője is pártpolitikailag értelmeződik, illetve értelmezhető, akkor pontosan az a cél nem teljesül, amit az alkotmány a szerepnek szán.

Úgy tűnik, hogy a probléma az adott keretek között megoldhatatlan, hiszen az államelnököt végső soron képes az egyszerű parlamenti többség is megválasztani (29/b paragrafus), ami viszont az elnököt – személyes kvalitásaitól függetlenül – pozicionálja a pártpolitikai mezőben.

Bármit ír tehát az alkotmány, ez így volt, így van és így lesz.

Éppen ezért úgy vélem, hogy érdemes lenne újragondolni az államforma kérdését. A jelen alkotmány szerint Magyarország köztársaság (1.paragrafus).

Én úgy látom, hogy egy ilyen autoritás-deficit feloldása elvileg lehetséges azáltal, hogy megváltoztatjuk az államformát, és Magyarország monarchia lesz.

Mielőtt bárki meglepődne ezen a gondolaton, hadd tegyek egy kis elvi, illetve történeti kitérőt.

Az elvi kitérő arról szól, hogy Tocqueville az amerikai alkotmányos rendszer erejét részben abban látja, hogy az egyesítette magában a politikai berendezkedés monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elveit. Szerinte az amerikai elnök korlátozott időre gyakorlatilag királyi jogkört gyakorol, a legfelsőbb bíróság élethossziglani kinevezései az arisztokratikus elvről tanúskodnak, a szenátus, illetve a kongresszus a demokratikus elv érvényesüléséről szól. Most különösebben nem akarom elemezni Tocqueville gondolatát, hanem csak megjegyzem, hogy az elvek kombinációján érdemes elgondolkodni.

A történeti kitérő nem arról szól, hogy a magyar történelem hagyományaihoz hogyan illeszkedik a monarchia, hiszen – mint tudjuk – a hagyományok olyan konstrukciók, amelyeket mi magunk alkotunk, következőleg nagyon eltérő dolgokat tarthatunk hagyománynak, s ráadásul, amit hagyománynak tartunk, az nem feltétlenül pozitív tartalmú egy demokratikus világban.

A történelmi kitérő itt inkább arra vonatkozik, hogy az Európai Unió nagyon is demokratikus, polgárosult jogállamai közül jó néhány monarchikus keretben működik. Nagy-Britanniától Dániáig, Luxemburgtól Hollandiáig, Spanyolországtól Svédországig a monarchikus államformát lelhetjük fel, – miközben ezek az államok azonos elvek szerint működő, számunkra sok esetben példa értékű polgári társadalmak és demokráciák. Nem ördögtől való tehát a monarchia gondolata; attól függ minden, hogy milyen az a monarchia.

Úgy gondolom, hogy a monarchia egy politikai közösségen belül képes megteremteni azt az autoritást, ami a demokratikus működés és a végrehajtó hatalom politikai kritikája mellett biztosíthatja azt a kritériumot, amit az alkotmány ma a köztársasági elnökhöz társít, nevezetesen a nemzeti egység közpolitikai, ámde pártpolitikán felül álló kifejezését. Ez természetesen csak akkor működik, ha a monarcha uralkodik, és nem kormányoz, azaz szerepe szimbolikus.

A monarchiának a köztársasági elnökkel szembeni előnye, hogy nem választják, hanem öröklési rendben működik, tehát legitimitása nem a pártpolitikai viszonyoktól függ. Vélhetően nem kerülne többe a költségvetésnek, mint a köztársasági elnök fenntartása. Nem elsődlegesen a személynek, hanem az intézménynek szól a tisztelet és az autoritás. A monarchia külsőségei pedig megadják azt a történelmi patinával ellátott spiritualitást, amire minden politikai rendszernek és közösségnek szüksége van.

Itt most nem térnék ki arra, hogy egy államforma-változtatásnál melyik dinasztia kerülhetne helyzetbe, hisz elvi problémákról beszélünk. Az bizonyos, hogy a köztársasági elnök intézménye nem váltotta be a hozzá fűzött alkotmányos reményeket. (Megjegyzem: megítélésem szerint az elnöknek nemcsak a nemzet, hanem az állam egységét is reprezentálnia kellene. Az állam egységének kifejezése – sajnálatos módon – kimaradt a rá vonatkozó alkotmányos passzusból.)

Tehát azt hiszem, hogy a szükséges, ámde hiányzó autoritás-komponens okán érdemes lenne kinyitni az államformáról szóló vitát, mert még akkor is, ha nem változtatunk államformát, egy ilyen diskurzusnak talán meglenne az a hozadéka, hogy felszínre hozza a köztársasági elnöki intézmény autoritás-beli megroggyanásának okait, és lehetséges orvoslásának módozatait.

 

A választójog

Megítélésem szerint a választójog, illetve a választások alapelvei tekintetében a magyar alkotmány abszolút demokratikus alapra helyezkedik. A választójogi törvény, ami ezen alapelvek szerint készült, nyilván módosításokra szorulna, amelyek alapvetően technikai természetűek, s érinthetik a változó demográfiai viszonyok miatt a választókerületek beosztását, de persze érinthetik a képviselők létszámát is. Mindez közvetlenül nem vonatkozik az alkotmány által leszögezett alapelvekre.

De azért van itt egy olyan pont, ami nem része az alkotmánynak, de érinti a választójogi törvényt, s látszólag technikai jellegű, valójában pedig alapvetően befolyásolhatja a magyar alkotmány által garantált demokrácia minőségét.

Arra gondolok, hogy az alkotmány által leszögezett általános, egyenlő választójog alapján közvetlen és titkos szavazással működő rendszer nem az elvek, hanem a technika tekintetében újragondolásra érdemes. Ebben a rendszerben ugyanis a választópolgárnak, ha szavazni akar, egyetlen egy dolga van, nevezetesen hogy elmenjen a választóhelyiségbe, és ott leadja a voksát.

Az elmúlt két évtized tapasztalatai azt bizonyítják, hogy Magyarországon egyre markánsabb a politikai közbeszédnek azon vonulata, amelyet közönségesen populizmusnak, vagy demagógiának hívunk. Nyilvánvaló, hogy azért érdemes ezeket a szövegeket a köztérbe elengedni, mert számosan vannak az országban, akik választójogosultak ugyan, de különösebben semmifajta személyes invesztációt nem gyakorolnak a tekintetben,hogy megszerezzék azokat az elemi politikai-gazdasági ismereteket, amelyek megítélhetővé teszik ezeket a szövegeket. Úgy vélem, hogy az általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazást egy demokratikus rendszerben nem lehet korlátozni. Ezzel szemben érdemes szellemi erőfeszítéseket tenni a tekintetben, hogy miként gátolható a gazdaságilag irracionális, illúziókeltő közbeszéd, illetve politikai textusok terjedése.

Szerintem egy lehetséges megoldás az, hogy a választójog alapelveit érvényben tartva, a demokratikus rendszerben legitimációt biztosító választások mechanizmusába beépítenénk a regisztrációs mozzanatot, ami annyit jelent, hogy – Észak-Amerikai mintára -a szavazóknak ahhoz, hogy élni tudjanak a jogukkal, előzőleg regisztrálniuk kelljen magukat.

Vélelmezem, hogy erre a többlet-aktusra azok vállalkoznának, akiknek politikai érdeklődése és motiváltsága van olyan erős, hogy képesek életükből egy-másfél órát áldozni politikai önkifejezésük érdekében. Akárhogy is nézem, ez szűrő. De – úgy tűnik, – hogy az Egyesült Államok esetében ez a szűrő működik, anélkül, hogy a demokrácia lényegileg sérülne.

Miért ne alkalmaznánk Magyarországon is?

Alappal vélelmezem, hogy ha a demagógia aktív keresleti oldalát sikerül jogsérelem nélkül korlátozni, akkor a bőséges és egyre bővülő kínálati oldal is sorvadásnak indul.

 

A közteherviselés

A közteherviselés minden polgári társadalom egyik alappillére.

Nem csak gazdasági okok miatt. A közteherviselés eszméje többet jelent ennél. Azt mutatja, hogy a politikai közösség minden tagja elvileg kiveszi a részét a közösség fenntartásából, s ha a közteherviselés gondolata párosul az arányosság és méltányosság eszméjével, akkor ez erősíti a társadalmi igazságosság kohéziót teremteni képes gondolatát. Nem véletlen, hogy az alkotmány 70/1-es paragrafusa ezt hangsúlyosan és kötelező jelleggel tartalmazza. A megfogalmazás egészen pontosan így szól: „Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles (kiemelés tőlem – GA.) jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.” Az alkotmány tehát nem  megengedően fogalmaz, hanem – tisztában lévén az ügy fontosságával – kötelező jelleggel írja elő az arányos közteherviselést.

Az elmúlt 20 év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ez a helyes és fundamentális elv elég kevéssé érvényesül. Magyarországon kulturálisan megbocsájtható normaként működik az adóelkerülés gyakorlata, aminek az a következménye, hogy a társadalmi igazságosság visszaigazolhatósága igen gyenge lábakon áll. Nagyon sokan nem fizetik be az adót, adóhátralékosok, vagy éppen bizonyíthatóan adócsalók.

Azt hiszem, hogy ezen a ponton ki kellene egészíteni az alkotmányt. Magyarországon a XIX. század végéig, XX. század elejéig érvényben volt az a törvény, ami az adóhátralékosokat kizárta a választójogból. Persze az országnak akkor még nem volt írott alkotmánya.

Úgy vélem, hogy a bizonyítottan adóhátralékosok esetében indokolt lenne az, hogy meghatározott időre kizárják őket a politikai jogok gyakorlásából, – ahogy ez egyébként megtörténik olyan bűncselekmények esetében, ahol a bíróság az elítéltet eltiltja a közügyekben való részvételtől. Miután a politikai jog-gyakorlás szabadságát az alkotmány deklarálja, ezért annak is alkotmányos passzusnak kell lennie, ami a közteher-viselés elkerülését időleges politikai jogfosztással szankcionálja. Hangsúlyozom, hogy minden bizonyítottan adóelkerülő személyt továbbra is megilletnek emberi jogai, de a politikai jogok tekintetében más a helyzet, hiszen milyen alapon kíván a közügyekben részt venni az, aki dokumentáltan adócsaló, vagy adóhátralékos.

Egy ilyen elgondolás érvényesítése – megítélésem szerint – nem erősítené az adómorált, de hozzájárulna ahhoz, hogy a magyar politikai közösség nagyobb bizalommal tekintsen a magyar alkotmányra.

 

Záró megjegyzések

Nem volt célom, hogy egyfajta jogi professzionalizmus mentén viszonyuljak a magyar alkotmányhoz. Erre sem képzettségem, sem tudásom nem jogosít fel.

Célom volt azonban az, hogy néhány szenzitív ponton áttekintsem: a magyar alkotmány milyen megoldásokat kínál az elmúlt 20 évben látványosan felmerülő, és a magyar polgárosodás menetét alapvetően érintő problémákra, s az is,hogy e tekintetben alternatív megoldásokat javasoljak.

Az általam javasolt megoldások nagyon vázlatosak, bennük a gondolat, és nem a kidolgozottság a lényeg. Értelemszerűen itt minden szóba jött problémára lehetnek más javaslatok is, és részben jogászi szakfeladat az én elképzeléseim további kimunkálása.

Mély meggyőződésem, hogy az általam felvázolt problémák hangsúlyosan léteznek, s az is, hogy előbb-utóbb alkotmányos megoldásokat kell keresni rájuk. Ha ugyanis a jelen alkotmány keretei között hagyjuk burjánzani őket, akkor előbb-utóbb nem csak az alkotmányosság eszméje, hanem a demokratikus, polgári ethosz magyarországi helyzete kerül veszélybe. S annál nagyobb tragédia nem történhet egy alkotmánnyal, mint ha az emberek üres, számukra nem sokat mondó papírnak látják az állam alaptörvényét.”

 

Amikor a szöveg 2009-ben megjelent, a legnagyobb visszhangot az alkotmányos monarchia gondolata váltotta ki. (A honlapon közölt szöveghez képest a tényszerűség kedvéért kénytelen vagyok egy kiegészítést tenni: a 2010-ben hatalomra került kormány egy javaslatom érvényesítésére kísérletet tett. Egy darabig kormányzati elképzelésként jelent meg a regisztráció, de végül is ettől elálltak.) Az alkotmányos monarchia gondolatára médiában lezajlott diskurzusok sora reflektált. Heves ellenzői és elszánt támogatói – ahogy ez lenni szokott – félreértették. Az opponálók úgy vélték, hogy itt a feudális, rendi struktúra visszaállítására történik kísérlet. Az egyetértők egy jelentős része azt vélelmezte, hogy újra a Szent Korona világa jönne el. Azaz – ellenkező előjellel – a saját sztereotípiáik alapján ugyanúgy értették félre. Persze sok olyan reakciót is kaptam, amely pontosan megértette az általam elég egyértelműen megfogalmazott problémát és méltányolta az elvileg felvetett lehetséges közjogi kiútkeresést. Színes anekdotákat is mesélhetnék az alkotmányos monarchia-gondolat felvetésének társadalmi visszhangjáról, de nem teszem. Ha egyszer emlékiratokat fogok írni, akkor talán elmesélem. Erre azonban pillanatnyilag kis esélyt látok.

Mindenesetre az azóta eltelt időszak – én legalábbis így látom – csak megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy a köztársasági elnök – strukturális okokból – nem tudja kielégíteni azt az autoritásigényt, amit a még hatályos illetve az új alkotmány neki szán. A szerkezeti hiányt a személyiség nem tudja kiváltani – a hiányérzetet legfeljebb enyhíteni képes. S persze fokozni is, ha erős, – nyilvános és nyilvánvaló – hiátusokkal bíró személyiség tölti be a pozíciót.

A szólásszabadság témakörében azóta sok minden történt. Ma már tételesen tiltják a holocaust illetve a kommunizmus bűneinek tagadását. Az oly sokat kritizált új médiatörvény – alkotói és jóváhagyói meggyőződése szerint – majd szankcionálja mindazt, amit én 2009-ben problémaként vetettem fel. Egyelőre kételkedem s még mindig nem látom tisztán, hogy mitől korlátozódna a kollektív stigmatizációra épülő beszédmód. A sajtóügyek – honi hagyományban gyökerező – esküdtbíráskodási gyakorlata pedig igencsak távolinak tűnik.

Az eltelt időszak azt is jelezte, hogy a kontraszelekció ma már nyilvánosan felvállalt gyakorlat. Múltjuk által hitelesített pártkatonák, pártszolgálatosok kerülnek fontos szakmai közfeladatot jelentő pozíciókba, ahol is – elvileg – a politikai meggyőződés az utolsó szempont kellene, hogy legyen. De nem így van. Fontosabb a „mi kutyánk kölyke” megközelítés, mint a megkérdőjelezhetetlen szakmai rátermettség.

A közteherviselés elkerülésének alkotmányos szankcionálása terén semmi sem változott, semmi sem történt.

Számomra a legérdekesebb fejlemények a választójog területén figyelhetőek meg. Az én javaslatom arról szólt, hogy a demokratikus választójog elveinek tisztelete mellett felelősebb választópolgári magatartásnak nyíljék tér. Választójogunk általános, egyenlő, közvetlen és titkos. A választópolgár regisztrációs kötelezettsége, illetve ennek felvetése nem korlátozza a jogot, de feltételez egyfajta polgári felelősségvállalást, személyes befektetést ahhoz, hogy a jogát gyakorolhassa. Ez egyébként abszolút nem idegen a ma létező választási joggyakorlat tekintetében. Ha valaki részt akar venni a kisebbségi önkormányzati választásokon, akkor először kisebbségiként (bolgárként, románként, szlovákként stb.) regisztráltatnia kell magát. Lényegében az én javaslaton ezt a gyakorlatot terjesztette volna ki, aminek eredményeként – s ezt az amerikai példa mutatja – nagyjából a választókorúak fele venne részt a választásokon.

Összességében a javaslat alappal vélelmezhetően csökkentette volna a ténylegesen választójogukat gyakorlók számát. Ami azóta történt, az pontosan az ellenkező folyamatot dokumentálja.

Mostanság minden arról szólt, hogy a választásra jogosultak névleges illetve tényleges számosságát növeljék. A névleges növelés szándéka abban öltött testet, hogy az új alkotmány készítői azt szerették volna, ha kiskorú gyermekeik után az anyák egy többlet szavazatot kapnának, azaz az egyenlő (egy ember, egy szavazat) választójog elvét kívánták „meghaladni”, azaz a plurális választójogot bevezetni. Végül – nem elvi okok miatt – elálltak ettől a javaslattól, ami – szerintük – Európában egyedülálló gyakorlat lett volna.

Jól látták: egyedülálló kezdeményezés volt. Szembe ment mindazzal, amit értékközösségként az Európai Unió képvisel. Szembe ment mindazzal, amit a polgári gondolkodás jogegyenlőségnek nevez. A politikai idiotizmus honi, antidemokratikus változata volt.

A névleges növelés szándéka mellett megjelent a tényleges kiterjesztés kívánalma is. Ennek is a mai hatalom a forrása. A környező országokban élő kisebbségi helyzetben lévő magyarok számára elérhetővé tett magyar állampolgársághoz – elgondolásuk szerint – járna a választójog is.

Ez – függően attól, hogy mennyien igénylik illetve kapják meg a magyar állampolgárságot – abszolút számosságában növelné a szavazásra jogosultak körét.

Az én regisztrációs javaslatom azt célozta, hogy a választói magatartás befolyásolásában kevesebb tér maradjon az ilyen-olyan populizmus számára. A kisebbségi s így nem Magyarországon élő magyarok választójoga pontosan az ellenkező irányba hat: növeli a felelőtlen politikai beszéd lehetőségeit. Hiszen aki nem itt fizet közvetlen vagy/és közvetett adót, nem vonatkoznak rá az adott ország törvényei, költségvetése, az mitől tudna felelősen választani, s mitől kellene neki felelős üzeneteket eljuttatni?

Node itt nem célom a kisebbségi magyarok honi választójogának lehetőségét illető kritika kifejtése. Pusztán azt kívánom jelezni, hogy az én 2009-es, választójogot érintő, a magyar polgárosodás minősége szempontjából megfogalmazott elképzeléseimhez képest a mostani hatalom teljesen más irányban gondolkodik.

Így aztán valószínűleg az sem véletlen, hogy a közteherviselés elkerülésének alkotmányos megakadályozása tekintetében semmi sem történt. Ha ugyanis a hatalom aktuális birtokosai választójoggal kívánják jutalmazni a közteherviselést helyzetükből következően elkerülő nagykorú személyeket, akkor nyilvánvalóan nem szankcionálhatják választójog megvonással az itthon élő, adóelkerülő magyar állampolgárokat sem.

Úgy tűnik, hogy – mint rendesen – a világ sorsa nem úgy alakul, ahogy az ember a problémákat látja és ahogy a lehetséges megoldást elképzeli. Az intellektuális megközelítés számára ez bizonyos szempontból érdektelen, hiszen a kérdések tudatosítása – mondhatnám: megfogalmazása – és a válaszkeresés kiválólagosan értelmiségi tevékenység. Ha politikus lennék, akkor persze szomorkodhatnék azon, hogy a sajátomtól nagyon eltérő koncepció érvényesül. De nem vagyok politikus, viszont történésznek, értelmiséginek tartom magam.

A második viszony-teremtést így tehát kifejezetten eredményesnek gondoltam, gondolom. Sikerült a magyar polgárosodás minőségi szempontjait egyfajta alkotmányos metszetben megragadni és nem kevés visszhangot kiváltó megoldásokat is javasolni. Ugyanis csak a megtalált probléma az izgalmas és csak az a probléma, amit akként tudunk megfogalmazni.


A harmadik liezon

 

2010 júniusában, a tavaszi választásokon kétharmados parlamenti többséget szerzett politikai erő kinyilvánította: 2011 tavaszán új alkotmányt akar és megkezdte az előkészítő munkálatokat.

Akkor még nem gondoltam, hogy ezzel nekem bármiféle kapcsolatom lehet, noha ősztől már – résztvevőként – jónéhány olyan vitára elhívtak, ahol a 2009-ben kifejtett elgondolásaim képviseletére kértek. Ezek nyilvános diskurzusok voltak és szervezésük nem kötődött politikai párthoz.

  1. március 9-ig tartott a békés állapot. Aznap este egy televíziós műsorba mentem szerepelni. A program nem az alkotmányról szólt, de az adás előtt a szerkesztő – mintegy érdekességképpen – megmutatta a parlamenti vitára összeállt, a kormánytöbbség által jegyzett javaslatot illetve alkotmány tervezetet. A tervezet – hivatalosan – még nem volt nyilvános, mert csak március 11-én terjesztették be a parlamentnek. A sajtó már 9-én este megkapta. Az adás előtt átfutottam a teljes szöveget és az előbeszédet – ami nem volt hosszú, mindössze másfél oldalas – rendesen el is olvastam.

Az első benyomásom a textus felszínességéről, igénytelenségéről szólt. De indulatot is kiváltott: kilenc hónap alatt a szellemi kapacitás erejéből csak egy ilyen hányaveti szövegre futotta?

Másnap reggel az egyik kereskedelmi hírrádió (Inforádió) honlapjáról levettem illetve kinyomtattam a szöveget és otthon, békés körülmények között figyelmesen és többször végigolvastam. Ennek nyomán az első benyomás méginkább elmélyült bennem s olyan mértékben felháborodtam azon az intellektuális igénytelenségen, amit tapasztaltam, hogy úgy éreztem: el kell mondanom, mi itt a baj.

Még aznap erre mód is nyílt. Délután az egyik kereskedelmi rádió ismert beszélgetőműsorában, (Klubrádió, Megbeszéljük, műsorvezető: Bolgár György) este pedig az egyik kereskedelmi televízió ugyancsak ismert hírháttérműsorában (ATV, Egyenes beszéd, műsorvezető: Kálmán Olga) viszonylag részletesen el is mondtam, ami a szívemet nyomta.

Így aztán jószerivel az első voltam, aki az előbeszédhez nyilvánosan kritikailag viszonyult.

De úgy gondoltam, hogy le is kell írnom, amit gondolok és itt a kritikához már konstruktivitást is társíthatok. Így aztán hétvégén megírtam a szöveget, amit elküldtem a legnagyobb példányszámú országos napilapnak (Népszabadság). Ők visszajeleztek, hogy az írás március 19-én megjelenik s ez azért volt jó időpont, mert a tervezet parlamenti vitája március 21-én kezdődött.

Először lássuk a parlamenti vitára beterjesztett tervezetet; pontosabban szólva a tervezet előbeszéd-részét.

 

 

„MAGYARORSZÁG ALKOTMÁNYA/ALAPTÖRVÉNYE

(2011 április 25.)

(tervezet)

 

ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART

 

Nemzeti Hitvallás / Nemzeti Nyilatkozat

 

 

Mi, a magyar nemzet tagjai, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:

Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.

Büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.

Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi teljesítményeire.

Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította annak közös értékeit.

 

Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.

Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.

Vállaljuk, hogy örökségünket, a magyar kultúrát, egyedülálló nyelvünket, a Kárpát-medence ember alkotta és természet adta értékeit, ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos felhasználásával védelmezzük az utánunk jövők életfeltételeit.

Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.

Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével.

 

Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.

Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.

Valljuk az elesettek, és a szegények megsegítésének parancsát.

Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a békesség, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.

Valljuk, hogy a valódi népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.

 

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.

Nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.

Nem ismerjük el az 1949- évi kommunista alkotmány jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét.

Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki.

 

Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990.május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.

 

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléséhez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.

Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.

Alaptörvényünk jogrendünk alapja; szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között; élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.

 

(INNEN AZ ALAPTÖRVÉNY TÖRZSSZÖVEGE)”

 

S most nézzük azt, amit erre írtam[3] s március 19-én, Magyarország német megszállásának 67. évfordulóján jelent meg. A szöveg címe ez volt: Huszonhat mondat. Valójában ez az alkotmányrész harminc mondat, tehát rosszul számoltam. A tévedés valószínűleg a tipográfiai tagolásból adódott. De a négymondatos számszaki tévesztés nem érinti a tartalmi mondanivalót. Tehát, – helyesen – harminc mondat.

 

„Pontosan ennyi a parlamenti többség kijelölt bizottsága által elkészített alkotmánytervezet első része, amely a „Nemzeti Hitvallás/Nemzeti Nyilatkozat” címet viseli.

Végre valahára létrejött egy szöveg, amihez lehet viszonyulni.

A magam részéről ezúttal nem az alkotmánytervezet egészét, hanem az első részt, azaz a szöveg első 30 mondatát vizsgálom. Szempontom nem a saját értékeim számonkérése, még csak nem is a cím kritikája, hanem az, hogy amit a tervezet készítői itt szándékoltak, azt fogalmilag pontosan mondták-e el, azaz jól mondták-e azt, amit mondani akartak.

Azért érzem fontosnak a tételes jogi megfogalmazásokat nem tartalmazó szövegrész szemrevételezését, mert a tervezet készítői maguk is lényeginek gondolják az itt leírtakat. Olyannyira így tartják, hogy a szöveg q) cikkének 3. bekezdésében – mintegy útmutatóul az Alkotmánybíróság számára – közlik: „Az Alkotmány rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” A Nemzeti Hitvallás tehát – szemükben – az Alkotmány lehetséges interpretációjának vezérfonala.

A fogalmi pontatlanságok és a lehetséges egyéb hiányok feltárásához a szövegelemzés módszerével élek, és természetesen azt a történészi szakmai kompetenciát használom, amellyel – megítélésem szerint – rendelkezem. Csak azokat az elemeket teszem kritika tárgyává, amelyek  – véleményem szerint – feltűnően problematikusak.

 

Keresztény Európa

A szöveg elején négy mondat foglalkozik a nemzeti büszkeség tárgyával.

A négy közül az elsőben közlik, hogy „Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”. A büszkeségről szóló negyedik mondat rögzíti, hogy „népünk évszázadokon át harcokban védte Európát”. Nyilván arra a közismert toposzra utalnak, miszerint a magyarok a kereszténység védőbástyájául szolgáltak az oszmán hódítással szembeni küzdelmükkel.

A „kereszténység védőbástyája” szerep, illetve elképzelés többek között fellelhető a szerbeknél és a horvátoknál is. A szerbek nemzeti mitológiájának és önazonosságának része a XIV. században megvívott törökellenes, rigómezei (Koszovo Polje) ütközet, s manapság – éppen ezért – elképesztően fájdalmas számukra Koszovó önálló államisága. A horvátok is vallják: ők védték Európát, s ezt jól jelzi, hogy a XVI. századi, Szigetvárt védő Zrínyi Miklós számukra éppúgy nemzeti hős, mint nekünk.

De ki ellen védtük Európát? A törökökkel szemben, akik a XIV. századtól már európai népnek is tekinthetőek, olyannyira, hogy napjainkban türelmetlenül várakoznak az Európai Unió kapuja előtt.

Az alkotmánytervezet mondata alapján úgy tűnik, mintha a magyarok egy európai néppel szemben védték volna Európát. Ez így fogalmilag zavaros. A probléma feloldása az lenne, ha a Szent István érdemeit taglaló mondat így szólna: államalapító királyunk hazánkat a keresztény Európa és így az antik-zsidó-keresztény kultúrkör részévé tette. Világossá válna az Oszmán Birodalom kulturális különneműsége, amitől egyébként érthetővé válik „a kereszténység védőbástyája” szerep.

A kultúrkör fogalmának beemelése más előnyökkel is járna. Közösséget teremtene a szerepet magáénak valló többi néppel. Szent István életművét is árnyaltabbá tenné, hiszen az államalapító király hosszú távon a pogány magyar kultúrát is megváltoztatta. A kultúrkör fogalma értelmezhetővé tenné a belőle következő, a századok során egyre szekulárisabbá váló sokszínű magyar kultúra integrálását is.

A szövegezők azt írják: „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”.

Megítélésem szerint ez is zavaros megfogalmazás. A nemzet szó tartalma sokat változott az évszázadok során. A XIX. század első harmadáig túlnyomórészt a kiváltságosak önmagukat nevezték nemzetnek, és csak utána terjedt ki a nemzetfogalom mindazokra, akik magukat magyarnak vallották, vallják.

A kereszténység univerzális meggyőződés, nincs köze nemzeti tartalomhoz. Helyesebb lenne azt írni: elismerjük a kereszténység állammegtartó szerepét. Ez annál is inkább indokolt, mert hosszú évszázadokon át az állam, illetve az uralkodói hatalom igazolását Istentől származtatták, s ebben a konstrukcióban az egyháziasságnak kiemelkedő szerepe volt.

A szövegezők valamit mondanak, de rosszul mondják, amit mondani akarnak.

 

Szent Korona

A Szent Korona a szövegezők szerint „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát”.

Az állítás fogalmilag egyáltalán nincs rendben. 1946. február 1. óta a Szent Korona nem része a magyar közjognak, hiszen az ország hivatalosan ekkortól váltott államformát, királyságból köztársaság lett. A mostani tervezet sem változtat az államformán, következőleg a Szent Koronának továbbra sincs közjogi szerepe.

A közjogi szerep ezt megelőzően hosszú évszázadokon át létezett, hiszen a magyar királyok legitimációjához elengedhetetlen volt a Szent Korona, s ez a közjogi szerep oly erős volt, hogy még a két háború között is – amikor Magyarország király nélküli királyság volt – a Budai Vár mint állami tulajdon a Szent Korona nevére volt bejegyezve és a bíróságok a Szent Korona nevében hirdettek ítéletet.

A Szent Korona a rendszerváltás óta hivatalosan kizárólag a magyar állami címerben jelenik meg, de – mint említettem – közjogi funkciója nincs. Ennek alapján, szerintem, fogalmilag akkor lenne helyes a tervezetírók mondata, ha azt állítanák, hogy a Szent Korona jelképesen megtestesíti Magyarország állami folytonosságát. Az „alkotmányos” szó értelmezhetetlen, félrevezető, a maga tárgyszerűségében nem védhető állítást tartalmaz.

 

Történeti alkotmány – történelmi alkotmány

A szöveg mindkét variációban használja a kifejezést. Egyfelől közli: „tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait”, másfelől azt is, hogy „nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”.

A mai fül számára talán szokatlanok ezek a kifejezések, hiszen Magyarországnak 1949-ig nem volt írott alkotmánya, s ezért talán sokan nem tudják, hogy mit kell történeti, illetve történelmi alkotmány alatt érteni.

A történeti alkotmány a rendi alkotmányosságot jelenti. Azt, amit a magyar rendiség önnön jogainak biztosítására és a felújuló abszolutista szándékok kivédésére évszázadokon át értelmezve és átértelmezve kialakított, magáénak vallott és eszközül használt. Werbőczi István 1517-ben megjelent és a maga teljességében hivatalosan törvénnyé nem tett törvénykönyve volt a történeti alkotmányosság fő összefoglalása. Tartalmazta többek között a nemesi adómentességet, az egy és ugyanazon nemesi szabadság elvét (azaz hogy személyében a köznemes egyenjogú az arisztokratával), a jobbágyság röghöz kötését, az előjogok világát.

A magyar reformkor egyik nagy tette az volt, hogy lebontotta a kiváltságokra alapuló alkotmányos elveket és működést. Ahogy ők mondták: be kell emelni a népet az alkotmány sáncai közé. Megtették.

A rendi alkotmányosság – más néven történeti alkotmány -, akárhogy is nézem, a jogegyenlőtlenség alkotmánya volt.

A mostani alkotmánytervezet – egy kivételtől, a plurális választójog lehetőségétől eltekintve -, akárhogy is nézem, a jogegyenlőségre épül.

Fogalmilag teljesen és tökéletesen érthetetlen, hogy a jövendőbeli alkotmány keretei közé tradícióként, értelmezési keretként miért kell beemelni az előjogokra alapozódó világ jogi szemléletét.

A történeti vagy történelmi alkotmány kifejezést szerintem teljesen ki kellene hagyni.

 

Hűség, hit, szeretet

A szövegtervezet közli velünk: „összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”. Máshol az alkotmánytervezet tartalmazza azt, hogy a magyar nemzeti színek a piros, a fehér és a zöld.

A nemzeti színeket először az 1848. XXI. törvénycikk iktatta törvénybe. A hármas nemzeti színkombináció 1848-ra rögzült, a nem nemesi, hanem a modern értelemben vett nemzeti tartalommal. Az Árpádok vörös-ezüst, illetve piros-fehér színeihez társult a magyar címer hármas halmának zöldje.

A három szín értékmegfelelője: a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény.

Úgy vélem, hogy a szövegezők helyesebben járnának el, ha összetartozásuk alapvető értékeinek az erőt, a hűséget és a reményt tartanák – annál is inkább, mert így válik a nemzeti színekkel egybehangzóvá a szöveg.

 

Egyedülálló nyelv és a világkommunizmus halálra sebzése

A szövegből megtudjuk, hogy nyelvünk „egyedülálló”, s azt is, hogy az 1956-os forradalom „a világkommunizmust halálra sebezte”.

Kérdem én: melyik nyelv nem egyedülálló? A nyelvek nyelvcsaládokba tartoznak, de a rokonságtól függetlenül mindig mindegyik egyedülálló. Teljesen szükségtelen a szó használata.

Ami pedig „a világkommunizmust halálra sebző” ’56-ot illeti: semmit sem von le a magyar forradalom értékéből, ha a valóságnak és súlyának megfelelően értékeljük s nem tulajdonítunk neki olyat, amit nem tett meg. Magyarországról 1991-ben vonultak ki a szovjet csapatok, azaz 35 évvel 1956 után. Még mostanság is két kontinensen vannak kommunista államok, s közülük az egyik ország a világ talán legdinamikusabban fejlődő gazdasági hatalma.

Gondolnunk kell arra, hogy az alkotmány olvasói nem csak magyar nemzeti elfogultsággal bíró emberek. Szabaduljunk meg a nemzeti nagyképűségtől. Egyébként ugyanis nevetségessé válunk.

 

Honnan folytatjuk?

A nemzeti hitvallás – mint említettem – szövegszerűen közli: „a történelmi alkotmány idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését” nem ismeri el, s azt is tudatja, hogy hazánk „1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”.

Megítélésem szerint itt a szerzők mesterségesen problémát teremtenek, s utána ezt a problémát nem tudják megoldani. Kissé szürreális, hogy az oszmán-török megszállással, illetve a Habsburg abszolutizmussal szemben több száz éves késéssel, 2011-ben közlik, miszerint nem ismerik el a rendi alkotmány felfüggesztését. S azt is tudtunkra adják, hogy az 1944 és 1990 közti időszakot is – megint csak utólag – semmisnek tekintik.

Ha egy nemzedéket harminc évnek veszünk, akkor a magyar állam megalakulása óta 34 nemzedéknyi idő telt el. Ha nem Mohácstól (1526), hanem 1541-től, Buda török általi elfoglalásától számítjuk a középkori magyar állam bukását, akkor is körülbelül 14-15 nemzedék munkáját, erőfeszítéseit, energiáját tessékeljük ki a magyar történelemből – miközben a szövegben már közöltük azt is, hogy „büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre”.

Minő önellentmondás! Ami persze nem véletlen, hiszen ez az egész úgy abszurd, ahogy van.

Megítélésem szerint a történelem, s így a magyar múlt is oszthatatlan egész, amit csak onnan lehet folytatni, ahol éppen tartunk. Nem mazsolázhatunk történelmünkben, mert minden eleme a mienk; a siker, a szégyen, a jó, a rossz is. Legföljebb abban dönthetünk, hogy mit folytatunk, milyen tradíciót vállalunk. Éppen ezért én az alkotmánytervezetbe olyan szövegrészt tennék be, ami a múlt oszthatatlanságáról és a választás felelősségéről szól.

 

Ami hiányzik

A szövegben szó esik Szent Istvánról, az államalapításról, a kereszténységről, a Szent Koronáról, 1956-ról.

Egy szó sem esik 1848-49-ről, a mai Magyarországgal eszmei és jogi folytonosságot mutató polgári államalapításról.

A folytonosságot mi sem bizonyítja jobban, minthogy az alkotmánytervezetben számtalan ponton rejtetten benne is van ’48. Akkor lett ugyanis először felelős kormányzat Magyarországon, akkor lett közteherviselés, akkor lett népképviselet, akkor lett sajtószabadság, akkor lettek nemzeti színek, akkor mondták először, hogy a hatalom forrása nem Isten, hanem a nép! S ez még csak nem is a teljes felsorolás.

Egészen elképesztőnek tartom, hogy a szövegtervezet készítői nem gondoltak a nemzeti ünnepeink sorában feltüntetett március 15. fogalmi vonzataira.

Úgy tűnik, hogy a szövegezők számára nagyobb érték az általuk többször pozitív összefüggésben felemlített rendi alkotmány, mint az azt leváltó és a jogegyenlőség eszméjét bevezető 1848/49.

 

*    *    *

 

Számomra meglepő, hogy a kormánytöbbség szövegezői egy intellektuálisan meglehetősen igénytelen, át nem gondolt szöveget bocsátanak megvitatásra.

A fogalmilag zavaros, tisztázatlan mondatok (a helyesírásról ezúttal szót sem ejtettem) azt mutatják, hogy amit el akartak mondani, azt sem tudták jól elmondani. Fel sem merem tételezni, hogy azt mondták, amit akartak.

Tisztelettel kérem a Szerzőket, gondolják újra művüket, javítsanak rajta, írják át.

Felelősek érte.”

 

Eddig az általam írásban megfogalmazott konstruktív kritika.

A március 10-i médiaszereplések után – még a 19-i írás megjelenése előtt – március 15-e, nemzeti ünnepünk okán jónéhány – megítélésem szerint prominens – jobboldali értelmiségivel sodort össze a megemlékezés alkalma. Kritikámat ismerték és őszinte megdöbbenéssel értesültek a szöveg igénytelenségének mértékéről. Az írásos változat megjelenése után még több hasonló reakciót kaptam. Akikkel személyesen találkoztam, azoktól megkérdeztem: látták-e, véleményezték-e előzetesen a tervezet ezen részét; egyáltalán kikérte-e bárki a véleményüket? Mindenkitől nemleges választ kaptam.

Innentől persze érdekelni kezdett az, hogy név szerint ki vagy kik írták a szöveget, hiszen ez nem jogászi feladat. Mininyomozásom nem sok eredménnyel járt. Azt megtudtam, hogy a kormánypárthoz nagyon is közeli politikai kutatóintézet előállított egy a beterjesztettnél rövidebb és jóval színvonalasabb anyagot (akik írták, azokat vélhetően ismerem), de ez felszívódott az országgyűlés elnökének környezetében. Így aztán nem tudom, hogy ki vagy kik a tettes, tettesek. Pedig egyszer elbeszélgetnék vele, velük.

De hát ez csak amolyan személyi kíváncsiság, hiszen az alkotmányos és politikai felelős – tisztség, bizottság, parlamenti többség – megnevezhető. Persze a megnevezhetőség egyfajta kollektív személytelenséget jelent, noha pont ennél az alkotmány résznél fontos lenne a személyes intellektuális felelősség is.

Telt-múlt az idő és azt érzékeltem, hogy egyre több jogászi illetve politikai kritika éri a szövegtervezetet, de az előbeszéd intellektuális kritikája amolyan vékonyan csordogáló patakocska maradt – amit egyfelől értek, hiszen a törzsszöveg sokkal több muníciót adott. Másrészt zavart a humán értelmiség sajátos szellemi restsége. Sokan azt mondták, örülnek, hogy szóvá tettem, amit szóvá kellett tenni, de – ugyan ők egyetértenek, – viszont félnek. Félnek elmondani nyilvánosan azt, ami professzionalitásukból (is) adódó meggyőződésük. Mindenesetre, érdekes és tanulmányozásra méltó jelenség a demokrácia és a politikai-intellektuális félelem viszonya. Ezzel együtt azért jócskán volt, lett kritikai hang.

Március végén hírként értesültem arról, hogy egyik javaslatom bekerül az alkotmány szövegébe. Az általam elolvasott – és szokás szerint összekutyult – tudósítás így szólt:

 

„Gerő András, illetve Szili Katalin volt szocialista házelnök kezdeményezésére a Nemzeti hitvallás című preambulumban az szerepel, hogy az alkotmány nemcsak lobogónk színeit, hanem – 1848-as hagyomány alapján – azok szimbolikáját is rögzíti. „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű vízszintes sávból áll, amelyek közül a felső piros az erő, a középső fehér a hűség, az alsó zöld szín a remény szimbóluma””[4]

 

A hír alapja a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetőjének, Lázás Jánosnak előző napi (március 28.) sajtótájékoztatója volt.

Megjegyezném, hogy én nem ismerem a volt házelnök alkotmánytervét, semmit nem egyeztettem vele, és nem a preambulum rögzíti a nemzeti színeket.

De hát végülis ezek apróságok ahhoz képest, hogy egyetlen civilként és így történészként név szerinti belépőt kaptam az alapító – és mint említettem nevüket részben titokban tartó – atyák és anyák páholyába.

Az összes kritikámat figyelembe véve ez a javaslatom igen kevéssé volt jelentős, de mégis…

Mégis segítette például azt a szorongást, félelmet oldani, ami sokakban létezett és létezik. (Végülis negyvenketten írták alá azt a tiltakozást, ami – a Holocaust Múzeum apropóján – a preambulumban megfogalmazott egyes tételeknek a tudományos szabadságot veszélyeztető jellegére hívta fel a figyelmet. Az aláírásgyűjtés március végén, április elején folyt s a sajtóban április 9-én jelent meg. De ugyanígy – a preambulum miatt a történelemtanításra leselkedő veszélyek okán a Történelemtanárok Egylete is megszólalt.)

Mégis példaértékű az, hogy az intellektuális kritika át tudott hatolni a hatalmi páncélzaton – mégha a rés áteresztőképessége nagyon is csekélynek bizonyult.

Én csak találgatni tudom, hogy mi késztette a többséget bárminek is a figyelembe vételére. Az alkotmányozás magánya? A hiányzó intellektuális legitimáció befoltozásának igénye? A szégyenérzet? Kósza ötlet? Bármi más?

Nem tudom megmondani.

A frakcióvezető mindenesetre igazat szólt. A március 28-án bejelentett módosítás megtörtént, hiszen április 18-án, a zsidó húsvétkor (pészach) a parlament megszavazta a végleges szöveget, amelyben – a tervezethez képest – szerepel az én személyes hozzájárulásom is.

A tervezet szövegében az „Alapvetés” I. (azaz i) cikkének 2. pontja így szólt:

„Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű vízszintes sávból áll.”

Az alaptörvény végleges, jogérvényes szövege – a cikk és a számozás azonos – így szól:

„Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyekben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”

 

Én, Gerő András, lassan 59 éves budapesti lakos bizonyíthatóan Magyarország alkotmányának társszerzője vagyok – de a publikációs jegyzékembe azért ezt így mégsem írnám le.

Ahogy azonban a végleges előbeszéd szöveget nézem, szerintem – igaz ugyan, hogy nem nevesítve – még egy változtatást elértem.

A tervezetben az alábbi mondatrész szerepelt: „ …mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki.”

Talán emlékeznek: én voltam az első, aki szóvá tettem „a világkommunizmust halálra sebző ’56” – kifejezés nemzeti nagyképűségre utaló bornirtságát.

A végleges szövegben a mondatrész imigyen szerepel: „ …mai szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjadt ki.”

Azaz kimaradt „a világkommunizmus halálra sebzése”- pontosan az, amit én kritika tárgyává tettem.

Úgyhogy ezt a nem névhez kötött módosítást is a magaménak tudom.

De most azért nézzük meg, hogy az előbeszéd végleges szövege mit tartalmaz és mi változott a tervezethez képest.


 

„Magyarország alaptörvénye

(a kihirdetés napja)

 

Isten, áldd meg a magyart!

 

NEMZETI HITVALLÁS

 

 

MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:

Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.

Büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.

Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi teljesítményeire.

Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit.

Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.

Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét. A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.

Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos felhasználásával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.

Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.

Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével.

 

Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.

Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.

Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.

Valljuk az elesettek, és a szegények megsegítésének kötelességét.

Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.

Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.

Nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.

Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk  érvénytelenségét.

Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.

Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.

 

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléséhez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.

Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.

Alaptörvényünk, jogrendünk alapja; szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között; élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”

 

A módosított és végleges szöveg harminchárom mondatra bővült. S noha a számszerűséget illetően tévedhetek, megítélésem szerint ez hárommal több, mint a tervezet szövege.

A változások nem túl számosak. A már említett, ’56-ot magában foglaló mondatból csak a „forradalom” – kifejezés maradt – a „szabadságharc” eltűnt.

A szegények megsegítése „parancs” helyett „kötelesség” lett.

A polgár és az állam közös célfelsorolásából eltűnt a „békesség” és helyére a „jó élet” lépett.

Az 1949. évi kommunista alkotmányról szólva a tervezetben még a jogfolytonosság el nem ismerése szerepelt, a végleges szöveg egyszerűen kimondja érvénytelenségét.

A végleges szöveg nem csak azt jelenti ki – amit már a tervezet is rögzített -, hogy az önrendelkezés visszaálltát 1990 május másodikától számítják, hanem önálló mondatban azt is közli: ez a nap az új demokrácia és az alkotmányos rend kezdete.

A legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője, a már említett március végi sajtótájékoztatón bejelentette:

 

„A nemzeti hitvallás című preambulumban – a magyarországi nemzetiségek kérésének megfelelően – az szerepel: „A Magyarországon élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Nyelvüket, kultúrájukat védelem illeti meg.”[5]

 

Megintcsak igazat szólt, mert ezek a kitételek is az alkotmányszöveg részeivé váltak. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet, de én ennyi változást, változtatást regisztráltam.

A változtatások közül kettőnek van fogalmi vonzata.

Hogy a „békesség” helyett a „jó élet” mint az állam és a polgár közös célja szerepel, az különösebben nem jelentős – egyszerűen egy újabb amorf kategóriával bővült a szöveg, hiszen mi az a „jó élet”? Erről eszembe jut az a történet, amit Lev Tolsztoj, a kiváló orosz író jegyzett fel. Ő szeretett erdőn-mezőn át kószálni. Általában felesége elől szökött, s végül ebbe is halt bele, hiszen utolsónak bizonyuló menekülésekor nagyon megfázott és a tüdőgyulladás elvitte szegényt. A paraszti ruházatot kedvelő író egyik kóborlása során az erdőben találkozott egy igazi muzsikkal. Az gyanúsan méregette, majd megkérdezte tőle: te ki vagy? Tolsztoj mondta, hogy ő gróf és még író is. Mutasd a kezed! – így a muzsik. Főhősünk megmutatta kezét s a muzsik meggyőződött arról, hogy tenyere nem kérges, tehát – ruházata ellenére- vélhetőleg igazat szól. No – így a muzsik – ha gróf is vagy, meg író is vagy, akkor művelt ember vagy. Mondd meg nekem, hogyan kell élni? Nem tudtam neki válaszolni – írta Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

Most a magyar alkotmány rögzíti a „jó élet” – fogalmát. Igaz, Tolsztoj halála óta 101 év telt el, így mi már nyilván tudjuk azt, amit ő még nem.

Tehát a nem jelentős dolgokkal nem érdemes foglalkozni.

Marad két, fogalmilag fontos változtatás.

Az egyik a nemzetiségeket érintő betoldás.

Ha ezt kérték – és ezt kérték – a magyarországi nemzetiségek képviselői, akkor ez így van rendben. Intellektuálisan az mindenesetre meglepő, hogy ez a betoldás így a XIX. századi, deáki-eötvösi felfogást, az „egy politikai nemzet” fogalmát rögzíti. Magyarországon több nemzetiség él, de politikai értelemben csak egy nemzet – a magyar – létezik. Szerintem – tekintettel a szomszédos országokban élő magyarokra – ezt a kérdést egyfajta példaértékű nagyvonalúsággal korszerűbben is lehetett volna kezelni. De – hangsúlyozom – ha ez mindenkinek így jó, akkor így jó.

A másik fogalmi probléma azonban már biztosan nem jól megoldott.

A végleges szöveg – az egymondatos betoldással – így szól: Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A két mondattal súlyos fogalmi – történeti problémák vannak, s megítélésem szerint tartalmuk ebben a formában nem tartható. Próbáljuk meg a történeti tényeknek megfelelően elrendezni a kívánt mondandót.

Az 1990-es választások kiírása, a többpárti választási lehetőség megteremtése – közjogi értelemben – az 1989. október 23-án kihirdetett, ideiglenesnek szánt, ámde huszonegy és fél évet élt alkotmány eredményeképpen jött létre. A demokratikus választás következtében összeülő parlament képviselői is erre az alkotmányra esküdtek fel, – mint ahogy a jelen országgyűlés tagjai is az 1989-es alkotmányra vonatkozó fogadalmat tették.

Az 1989-es alkotmány tényleges politikai rendszerré vált működése – az új demokrácia – kezdődött el az első szabadon választott népképviselet létrejöttével.

Ha ez igaz – és szerintem igaz – akkor ebből egy dolog logikusan következik.

Az 1989-es és a 2011-es alkotmány között jogfolytonosság létezik, amit a 2011-es alkotmánynak illene rögzítenie. A jogfolytonosság pedig abban áll, hogy mind a kettő a demokratikus Magyar Köztársaság alkotmányos működését biztosította illetve kívánja biztosítani.

A magyar politikai kultúrában és históriában nem szokatlan az a módszer, amivel 1989-ben éltek. A politikai rendszer minőségi megváltoztatásának törvényes útját először 1848-ban próbálták ki. Akkor a rendi országgyűlés fogadta el az un. „áprilisi törvényeket”, amelyek eredményeképpen létrejöhetett a népképviseleti országgyűlés. 1989-ben a kommunista parlament fogadott el egy olyan alkotmányt, amelynek logikus folyományaként lehettek szabad választások, szabadon nyilatkozott népakarat, demokratikus rendszer.

Alkotmányos rendünk közjogi kezdete 1989-es ideiglenes alkotmányunk. Új demokráciánk közjogi origója az első szabadon választott népképviselet létrejötte 1990. május másodikán.

A passzus összeköti, egy időponttal társítja az alkotmányos rend és az új demokrácia kezdetét, ami egyfajta politikai értelmezés, de nem az egykoron létezett közjogi folyamat különféle állomásait rögzítő kijelentés, azaz tényszerűen hamis állítás.

De még egy elemet kötnek 1990. május másodikához, nevezetesen az 1944 március 19-én elveszített állami önrendelkezés visszaálltát.

A kezdőpont – 1944 március 19 – Magyarország német megszállására utal, s általánosságában azt jelöli, hogy az önrendelkezés visszaállta nyilván az idegen csapatok távozásával következik be. Magyarországról a szovjet csapatok kivonulása 1991 június 19-én fejeződött be. Az ország szuverenitását gúzsba kötő, a szovjetek által uralt katonai szövetség, a Varsói Szerződés jogi felszámolása 1991 július 1-én következett be. Közjogi értelemben mind 1989-ben, mind 1990-ben Magyarország önrendelkezése nem volt teljes – annak ellenére, hogy politikai értelemben egyre kevésbé volt nyomasztó az orosz katonák jelenléte.

Akárhogy is nézzük, a három elem – az önrendelkezés, az alkotmányos rend, az új demokrácia – nem köthető egyetlen időponthoz, mert mindez folyamatként, a békés, törvényes rendszerváltás keretében realizálódott.

Úgy tűnik, hogy ez a változtatás sem segíti a történeti – fogalmi pontosság kibontakoztatását; csak a zavart fokozza, s a kusza gondolkodásnak nyit teret.

Kérdés, hogy az alkotmányos rend közjogi kezdeteként miért nem az 1989-es alkotmányt említik? Ez kicsit olyan, mintha magánemberként nem a házasságkötés időpontjára, hanem a házasság elhálására kívánnának emlékezni.

Én itt csak a szöveggel és nem a lehetséges motívumokkal foglalkozom, mégis – némi alappal – úgy látom, hogy a mostani hatalom elbeszélésmódjába nem illik bele az 1989-es alkotmány jogfolytonosságként való értelmezése. Nem céljuk a fogalmi-történeti problémák elkerülése. Pont ellenkezőleg: saját narratívájuk alkotmány-szintre emelt kanonizálása folyik – amiből persze rengeteg intellektuális zűr adódik.

A vélelmezett alapot a kormánytöbbség tényleges vezetőjének, a miniszterelnöknek a szavai szolgáltatják. Azt írja: „Az átmeneti alkotmány nem egészen egy évre betöltötte a szerepét, vagyis átsegítette az országot a szabadság világába. Többre azonban nem futotta…” A huszonegy és fél évig élt szöveg egy évig jó volt, de utána már semmire sem volt képes. Éppen ezért „… alkotmányunk – összes módosításával együtt is – a kudarcok alkotmánya, amely nem képes megvédeni minket semmitől.” S ki az, aki egy kudarctörténethez akarná kötni magát?[6]

A második fejezetben már jeleztem konstruktív kritikai viszonyomat az alkotmányhoz, s akkor – 2009-ben – azt írtam, hogy a magyar alkotmány alapvetően jól funkcionál s megbízhatóan biztosítja az ország demokratikus működését. Véleményem nem változott, így tehát nem meglepő, hogy a miniszterelnök és az én nézeteim e téren alapvetően eltérnek egymástól. Míg ő egyértelmű kudarctörténetet emleget, én a sikeres és sikertelen működés egyvelegéről beszéltem. Ő tehát új alkotmányt akar – s ehhez meg is van a törvényes hatalma -, én csak jobbá akartam tenni a régit. Neki ezért nem jó az a jogfolytonosság, ami szerintem viszont tagadhatatlanul létezik. Ő az újjászületést, az új államot vizionálja, én viszont sem az embereket, sem az államot nem akarom megváltani, viszont némi gyanakvással élek a világi megváltók esetében.

De azt hiszem, hogy a miniszterelnököt saját szavai tartalmától is érdemes megvédeni s eltántorítani attól a meggyőződésétől, miszerint itt húszévnyi alkotmányos kudarctörténet áll mögöttünk. Ő mindvégig képviselő volt így ebbéli minőségében pontosan hatszor esküdött fel egy kudarcra. Kétszer lett miniszterelnök, ami ebben az esetben erkölcsileg súlyosbító tényező. Ha az egész kudarc, akkor ő is a kudarctörténet részese, méghozzá többszörösen felelős részese. S akkor persze nem csak a ’89-es alkotmánynak kell dicstelenül, rossz szavak kíséretében lelépni, hanem neki is. Pedig mind az alkotmánynak, mind neki kijár a méltányos értékelés. Mindebből csak az következik, hogy még a saját politikai narratívába sem szabad belefeledkezni.

A belefeledkezés elleni legjobb módszer pedig a tárgyilagosságra, az intellektuális pontosságra való törekvés. Aminek kétségkívül lehet politikai ára, de ezt az árat – márcsak az önmagunknak kijáró tisztelet okán is – érdemes megfizetni.

Úgy vélem tehát, hogy itt a fogalmi-történeti zavarnak politikai narratívabeli okai vannak. A teljes narratívát – amely a forradalomtól az „új államalapításig” terjed – egyáltalán nem célom itt kibontani és elemezni. Inkább azt kívántam jelezni: egy előbeszéd-módosítás megintcsak milyen problémákat hoz felszínre; mily egyértelműen meg lehetne ezeket a problémákat szüntetni; a világi megváltás lehetséges politikai elhivatottsága ezt miként teheti, teszi lehetetlenné.

Röviden szólva: az elhivatottságból miként lehet, lesz dőreség.

Ha mármost visszakanyarodunk ahhoz, ami a március 19-i, eredeti kritikámban szerepelt, ámde a szövegezők figyelmen kívül hagyták, akkor itt újabb kérdések sorjáznak.

Őszintén szólva, ahogy politikai elbeszélésmód szempontjából érteni vélem az 1989-es és a mostani alkotmány jogfolytonossága kihangsúlyozásának mellőzését és helyette a ’89-es szöveg egyik következményének, a ’90-es parlament megalakulásának elég ésszerűtlen középpontba emelését, úgy egyáltalán nem értem bizonyos általam kritizált elemek megtartását.

Az egyik ilyen kérdés a történeti, történelmi alkotmány. Azt írtam, hogy ezt a kifejezést, illetve a hozzá tartozó mondatokat ki kellene hagyni azon egyszerű ok miatt, mert a történeti-rendi alkotmány – vagy ahogy annak idején a kortársak hívták: „ősi alkotmány” – a jogegyenlőtlenségre épül, míg a mostani a jogegyenlőségre alapozódik. A miniszterelnök – saját lovát, azaz alkotmányát dicsérő – cikke szerint: „Az új alaptörvény megszüntet mindenféle kiváltságot és privilégiumot.” Azt is írja: „hadat üzenünk a kiváltságoknak.”

Már az előző alkotmány is a jogegyenlőségre épült, így aztán az új sem szüntet meg alkotmányosan eddig sem létezett előjogokat. De mégis… Úgy tűnik, hogy hangsúlyos politikai üzenet a jogegyenlőség, a rendiesség-mentes világ alkotmányos ideája, s ez teljesen és tökéletesen helyénvaló, a jövő számára is normaként szolgáló üzenet.

Annál kevésbé érthető ez a fenenagy ragaszkodás a történeti alkotmány ide nem illő fogalmához. Hogy ez kinek jó, nem tudom. Hogy ez mire jó, nem tudom. Hogy ez miért jó, nem tudom. Szavai alapján vélelmezem, hogy a miniszterelnöknek ez vagy mindegy, vagy ellenére van. De nincs annyira ellenére, hogy ne legyen ott. A történeti alkotmány fogalma inkább alaktalan és archaikus önazonosság-kategória, mintsem alkotmányosan használható érték.

Most már addig, amíg meg nem változtatják az alkotmányt ez bizonyosan így marad – a magyar elme állapotának nagyobb dicsőségére, a magyar szellem önellentmondásos jellegének fényes bizonyítékaként.

Legalább ennyire érthetetlen az, hogy miért ragaszkodnak a kereszténység nemzetmegtartó és nem állammegtartó tételéhez.

Az állammegtartó szerep abszolút indokolható. A nemzetmegtartó pozíció az egész kereszténység esetében indokolhatatlan, védhetetlen. Elképesztő történeteket lehetne mesélni a katolikus egyház neoabszolutizmus kori, a nemzeti igényeket egyáltalán nem akceptáló szerepéről; a katolikus felsőpapság 1848/49-es viselkedésének sajátosságairól és még sok minden másról. Nem értem, hogy a szövegezőknek mi a hasznuk abból, hogy olyat állítanak, ami nagyon is támadható – amikor olyat is állíthatnának, ami igazolható, védhető és a magyar államiság szempontjából pozitív. Mi a nemzetmegtartó abban, hogy a katolikusok csak a II. Vatikáni Zsinat (1964) döntése nyomán misézhetnek nemzeti nyelven – miközben Magyarországon a magyar 1844 óta kizárólagos államnyelv (1844. évi II.tc.)?

A korlátoltságot még értelmezni is nehéz.

Azt érteni vélem, hogy miért ragaszkodtak ahhoz, miszerint a Szent Korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” Mint írtam, 1946 óta a Koronának nincs közjogi szerepe s az új alkotmány sem tartalmaz ilyesmit így aztán az alkotmányos megtestesülés egyszerűen nem helytálló. Úgy tűnik, hogy az alaptörvényt megszavazók közül ez senkit sem zavart. Vélhetően azért nem, mert szeretnék, ha így lenne, noha nincs így. Mást ugyanis magyarázatként nem tudok elképzelni, csak a realitást felülíró vágyat. Persze a vágy nem oly erős, hogy az államformát is megváltoztassák s a köztársaság helyett királyság legyen, aholis a korona tényleg képes lenne megtestesíteni az alkotmányos állami folytonosságot.

Így aztán – legalábbis úgy látom -, hogy az előbeszédben az intellektuális konzisztencia helyén a vágy rejtezik, ami egyébként nagyonis az emberi természethez tartozik. A vágy tehát már megvan, a beteljesítéshez még hiányzik a bátorság.

Azt is érteni vélem, hogy miért riadtak meg az antik, zsidó-keresztény kultúrkör-fogalom beemelésétől. Valószínű az „antik” – szó tűnt idegennek számukra – de ez csak amolyan ironikus megjegyzés volt. Vélhetőleg így értelmeződött volna a „keresztény Európa” – kifejezés és ezt nem akarták, hiszen az a magyar konzervatív világkép amiben ez megfogalmazódott nehezen viseli az egyháziasságon túli szekuláris vetületek beszivárgását. A kultúrkör pedig átfogó kategória – szerintem ez nagy előnye – s ezért magában foglal minden olyat, ami akár egyházias, akár vallási, akár szekularizált jelleggel beletartozik. Úgy vélem, jobban jártak volna, ha odaillesztik, de akkor persze kicsit másként kellett volna viszonyulni az előbeszédhez, merthogy a szövegnek mindenkihez szólnia kell. Ők azt akarták, hogy csak meghatározott gondolkodású emberek viszonyuljanak egyetértőleg. Szerintem hibát követnek el, de ez az ő hibájuk.

Mindenesetre tényleg a sors grimaszának érzem, hogy a kihirdetés időpontja miatt általuk „húsvéti alkotmány”-nak hívott szöveget – a kultúrkör – fogalom negligálásának jegyében – pészachkor fogadta el a parlament. Innentől – ha következetesek vagyunk – „pészachi-húsvéti alkotmányról” beszélhetünk, ami a sors szeszélye okán igazolja azt, ami szerintük elhallgatható. Ha akarjuk, ha nem, itt van a kettős húsvét, a zsidó-keresztény kultúrkör.

Az alkotmány szimbolikus politikai terét tekintve számomra továbbra is fájó 1848/49 elhallgatása. Pedig ez tipikusan olyan, amit egy magyar alkotmány előbeszédébe – feltéve, ha szerepelnek benne történelmi utalások – feltétlenül bele kellene tenni. Itt most szó szerint megismételhetném a már egyszer elmondott gondolataimat. Tehát azt írtam:

„A szövegben szó esik Szent Istvánról, az államalapításról, a kereszténységről, a Szent Koronáról, 1956-ról.

Egy szó sem esik 1848-49-ről, a mai Magyarországgal eszmei és jogi folytonosságot mutató polgári államalapításról.

A folytonosságot mi sem bizonyítja jobban, minthogy az alkotmánytervezetben számtalan ponton rejtetten benne is van ’48. Akkor lett ugyanis először felelős kormányzat Magyarországon, akkor lett közteherviselés, akkor lett népképviselet, akkor lett sajtószabadság, akkor lettek nemzeti színek, akkor mondták először, hogy a hatalom forrása nem Isten, hanem a nép! S ez még csak nem is a teljes felsorolás.

Egészen elképesztőnek tartom, hogy a szövegtervezet készítői nem gondoltak a nemzeti ünnepeink sorában feltüntetett március 15. fogalmi vonzataira.

Úgy tűnik, hogy a szövegezők számára nagyobb érték az általuk többször pozitív összefüggésben felemlített rendi alkotmány, mint az azt leváltó és a jogegyenlőség eszméjét bevezető 1848/49.”

 

 

A helyzet – immár a végleges alkotmányszöveget tekintve – nem változott.

Ezt meg sem akarom érteni, de értelmezni szeretném.

Akik ezt az előbeszédet írták és elfogadták, azoknak fontosabb Isten áldása, mint a saját szabadságában élő ember önrendelkezése. Akik ezt írták és elfogadták, azoknak fontosabb a Szent Korona, mint a politikai és polgári szabadság.

Különben miért hagyták ki oly makacs módon ’48/49-et? Mibe került volna legalább egy mondat erejéig beletenni?

Azért nem tették, mert nem akarták megtenni. S csak azért nem akarták, mert nem tetszik nekik 1848/49-nek a nemzeti emlékezetben rögzült tartalma.

Ezt ők újjászületésnek hívják. Úgy vélik, hogy az „újjászületés dokumentuma” – az alaptörvény – visszaadja az emberek önbecsülését.

1848/49 – szemben az általuk esztetizált történeti alkotmánnyal – éppenhogy az önbecsülésről szólt, akkor ugyanis az emberek annak adták vissza a pofont, akitől kapták. Sajnálom, hogy a kellő szellemi horizont hiánya megakadályozta ennek tudatosítását. Én, amit lehetett, megtettem.

A szöveg jobban illeszkedne az alkotmány tartalmához, ha 1848/49-nek valamilyen formában helyet szorítottak volna.

Ami pedig a történelmi folytonosságnak az előbeszédben előforduló kérdését illeti: a mesterségesen teremtett problémát a végleges változatban sem tudták kielégítően megoldani. Nem érdemes ezzel a továbbiakban foglalkozni.

Most már túl vagyok a harmadik liezonon is. Illetve még nem.

Arra gondoltam, hogy mielőtt megvonom ennek a kapcsolatnak a mérlegét, még szerzek magamnak egy kis örömet. Az öröm az egyfajta játék. Vagy fordítva: a játék az egyfajta öröm. A játszás abban állna, hogy írnék egy saját előbeszéd szöveget. Tétje nincs, mert az alkotmányt már elfogadták. Ezért játék.

A játéknak szabályai vannak. A szöveg nem lehet hosszabb, mint az eredeti; ahol lehet figyelembe kell vennie azt, amit az erre törvényesen jogosultak írtak illetve elfogadtak; csak ott lehet jelentős tartalmi eltérés, ahol az elfogadott alkotmány szöveg – szerintem – az eddig kifejtettek alapján intellektuálisan pongyola, zavaros, pontatlan. Nem olyan szöveg lesz, amit teljesen szabadon írnék, de olyan lesz, ami saját kritikám értékrendjét tartalmazza. Miután nem vagyok író, stilisztikai remekműre sem lehet számítani – de hát az alkotmány előbeszéde sem az.

 

Tehát:

 

„Magyarország Alaptörvénye

(a kihirdetés napja: soha, semmikor)

„Szánd meg Isten a magyart…!”

 

MI, A MAGYAR NEMZET demokratikusan választott, törvényes képviselői, kinyilvánítjuk hazánk új alkotmányát.

         Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt megalapította államunkat és országunkat, népünket a keresztény Európa, az antik, zsidó-keresztény kultúrkör részévé tette.

         Büszkék vagyunk arra, hogy népünk is évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával, nagyszerű szellemi alkotásokkal gyarapította a kultúrkör közös értékeit.

         Hisszük, hogy kultúránk a maga egyediségében önálló hang a világban, Európában.

Tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarország mindig soknemzetiségű, sokvallású, sok kultúrájú ország volt s ma is az. A sokszínűség számunkra érték. Éppen ezért féltően vigyázunk hazánk vallási, kulturális sokarcúságára; nemzetiségeink nyelvét, kultúráját épp úgy óvjuk, mint a magunkét; hazánk természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megőrizzük. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.

         A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség egyenjogú részei, államalkotó tényezők.

         Kinyilvánított szándékunk nemzetünk szellemi és lelki egységének megőrzése, miközben más népekkel és kultúrákkal való viszonyunk a tiszteletre és az együttműködésre épül.

         Elismerjük a kereszténység állammegtartó szerepét; tudjuk, államunk nélkül nemzetünk is elporladhatott vonla.

         Büszkék vagyunk azokra az elődeinkre, akik küzdöttek országunk megmaradásáért, szabadságáért, függetlenségéért.

         Alaptörvényünk a szabadság rendje. Fő gondolata: szabad polgárok a szabad hazában.

         Valljuk tehát az egyéni szabadság, az emberi méltóság értékét, az elesettek megsegítésének kötelességét.

Hisszük, hogy az ember önbecsülésének alapja a munka.

         Valljuk, hogy az állam és polgár között szerződés van: az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi; az állam szolgáltatja az igazságot, biztosítja az egyén és a köz biztonságát; folyamatosan gondoskodik a szabadság kiteljesítéséről. A polgár az állami törvények szerint él szabadságával és részt vesz a közterheinek viselésében.

         Köztársaságunk tiszteletben tartja a Szent Koronát, amely jelképesen megtestesíti Magyarország állami folytonosságát.

         Nemzetünk összetartó értékei nemzeti színeink alapján az erő, a hűség és a remény.

         Valljuk, hogy ahogy jelenünk és jövőnk, úgy múltunk is oszthatatlan tulajdonunk. Örökség, amire vigyázni kell s hozomány, amit gyarapítani akarunk. A múlt elesett hatalmunkból, de szuverenitásunk, demokráciánk okán a jelen és a jövő alakítása a mi felelősségünk.

         Mai szabadságunk intézményes gyökerei 1848/49 törvényes forradalmában és szabadságharcában alakultak ki; 1956 forradalma pedig azt mutatta, hogy a szabadság és önrendelkezés iránti elkötelezettségünk töretlen, politikai kultúránk szerves része.

         Hazánk alkotmányos rendje kezdetét az 1989 október 23-án kihirdetett alkotmányváltozástól; az új demokratikus rendszer kezdetét pedig 1990 május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.

         Így tehát nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, amelyre zsarnoki rendszer épült. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzeti szocialista és kommunista diktatúrák uralma aatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.

         Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléséhez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükség van a lelki és szellemi megújulásra.

         Bízunk a jövőben; abban, hogy hagyományos értékeinknek, a családnak, a nemzetnek épp úgy megmarad a helye, mint az új értékeknek.. Csak a régi és az új ötvözete ad tartós erőt a nemzetnek.

         Hitünk szerint Alaptörvényünk biztosítja a szabad emberek együttműködését; azt, mitől országunk naggyá lehet s amitől az itt élők Magyarországot nem egyszerűen egy országnak, hanem a hazájuknak érezhetik.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

 

Ha jól számolom ez a végső szöveg harminchárom mondatához képest rövidebb, hiszen mindösszesen harminc mondat. Valószínűleg még összefogottabban is meg lehetett volna oldani a feladatot, ha nem állítok fel önmagam számára szabályokat. (A magyar nyelvet és helyesírást oly fontosnak tartó köztársasági elnökre való tekintettel ahol lehetett, kerültem az idegen szavak használatát.)

Szövegemet tervezetnek szánom. Végleges akkor lesz, ha választott testület megvitatja és jóváhagyja. A vitától nem tartok – már csak azért sem, mert ilyenre nem kerül sor.

Ezzel a kis játékkal csak azt szerettem volna dokumentálni; szellemileg nem olyan grandiózus feladat egy munkaanyagot előállítani. Igaz, hogy nekem volt nyersanyagom (az alaptörvényszöveg megfelelő része), meg szabályaim, de ez csak nehezítette a munkát. Mindenesetre nem kellett hozzá kilenc hónap és szerintem a készítők is jobban jártak volna, ha saját tervezetüket – mielőtt beterjesztik a parlamentnek – odaadták volna véleményezésre olyanoknak, akiknek szakmai alapon közük lehet ehhez. (Persze csak azon egyénekre gondolok, akik szakmai kompetenciájuk mellett – az ő szempontjukból nézve – politikailag megbízhatóak és nevükkel is hajlandóak vállalni a szöveg tartalmáért a felelősséget. Mert most ezt senki sem tette meg.)

Így most ez a fejezet – az én harmadik liezonom az alkotmánnyal – véget is ér. A mérleg: egy nyilvánosan bejelentett és egy nyilvánosan be nem jelentett ponton társszerzője lettem Magyarország új alkotmányának. Mégsem értem el azt, amit fontosnak gondoltam. Nem változtattak olyan részeken, amelyekről – reményem szerint – bebizonyítottam, hogy módosítani kellene. Mert – s ez tiszteletem jele – nem mindegy, hogy ki vagy mi van az alaptörvényben. Nekem nem mindegy. Remélem, másnak sem.

Tudom, a világ sora nem ezen áll vagy bukik. De azért van az agyunk, hogy használjuk képességeinket, tudásunkat. Magunk hasznára, mások javára. Ahogy a szabad polgárok szokták.


Utószó

 

Mindhárom viszonyt élveztem. Örömet okozott a szellem játéka, s ezen belül saját intellektuális habitusom megélése.

Mindhárom kapcsolatból sokat tanultam. Ez is az öröm része volt. Sokat jelentettek az ilyen-olyan reakciók s adott esetben a viták.

A harmadik liezonból egyébként még újabb kapcsolatok is kialakulhatnak – de kalandok még mindenképpen előfordulhatnak. Lehet, hogy a „Nemzeti Hitvallás” leváltja a ma az állami intézményekben kötelező jelleggel kifüggesztett „Nemzeti Együttműködés Nyilatkozat” – című dokumentumot, ami egyébként logikus lenne, hiszen ez most már az állam alaptörvénye, tehát kötelező, legfőbb jogszabály.

De ami logikus, az nem feltétlenül ízléses – már a NENYI sem volt az.

Aztán az is lehet, hogy az előbeszéd fogalmilag tisztázatlan, zavaros gondolatait elkezdik tudományos viták cenzúrázására és álláspontok kanonizálására használni.

De ezek a lehetőségek – ha egyáltalán bekövetkeznek – inkább politikai, mintsem intellektuális kihívást jelentenek; nem szellemi viszony, hanem maximum politikai kaland keveredhet ki belőle.

Két olyan irány azonban bekövetkezhet, ami az adott kérdés esetében további intellektuális viszonyt válthat ki.

Úgy tűnik, hogy a különféle politikai oldalak az alkotmányt egyfajta szimbolikus politikai ütközési terepnek is tekintik. A hatalmon levők narratívájában ez az ő általuk kezdeményezett és végigvitt jelképes „új államalapítás”, amihez csak pozitívumok kötődnek – így aztán az új alaptörvény szükségét indokolandó az előző alkotmányt kudarctörténetként kell láttatni. A régi a sikertelenség, az új a siker.

Ez kiváltja a másik oldal eltérő narratíváját: az új rosszabb, mint a régi; a régi biztosította a szabadságunkat, az új csonkítja azt.

Igazi szimbolikus politikai konfliktus van kibontakozóban, aminek sorsát a kormányzat sikeressége avagy sikertelensége dönti el. Az ellennarratíva eredményessége meg azon múlik, hogy sikerül-e a szociális problematikát az „új államalapításhoz”, az új alkotmányhoz társítani.

A folyamatnak még nagyon a kezdetén járunk s lehet, hogy a szereplők végig sem játsszák a játékot. Őszinte kíváncsisággal figyelem a retorikai történéseket, de mivel tartalmilag egyik elbeszélésmód sem áll hozzám közel, ezért legfeljebb a magyar szimbolikus politika iránti professzionális érdeklődésem számára remélhetek újabb impulzust. Persze minden a mértéktől és az intenzitástól függ.

A másik irány abban állhat, hogy a törvénnyé tett előbeszéd-szöveg rossz megfogalmazásaitól ösztönözve ideológiát és akcionizmust generálnak. Tehát például a katolikus egyház piros-fehér-zöldbe öltözik és elkezdi bizonygatni, hogy Róma illetve a Vatikán mindig is a magyar nemzeti érdekek letéteményese volt; vagy például a „felelősséggel minden magyarért!” – szellemében a magyar kormány – alanyi jogon – szociális segélyeket ad az erdélyi magyar rászorultaknak; vagy esetleg – a Szent Korona alkotmányos folytonossága tételére tekintettel – törvényt kezdeményeznek arról, hogy a Koronára esküdjenek fel a képviselők és a kormány tagjai. Kisebb-nagyobb ügyekben lehetséges ez a fajta ideológiateremtés és akcionizmus. Itt is minden a konkrétumtól függ, de előállhat olyan helyzet, ami átlépi az ingerküszöbömet.

Őszintén szólva – kisebb, lehetséges kalandokon kívül – most még nem látom, hogy bizonyosan mi ösztönözne újabb viszony létesítésére a magyar alkotmánnyal, alkotmányossággal.

De bízom a magyar elme találékonyságában és az identitáspolitika határtalanságában.

 

 

 

[1]                   Akarta, megkapta. Népszabadság, 2007. július 14. Ismételt megjelenés. Gerő András: Éljen a magyar! UMK, Budapest 2010. 107-118 pp.

[2]                 Mozgássérült alaptörvény Népszabadság 2009. október 17. ismételt megjelenés: Gerő András: Éljen a magyar! ÚMK Budapest 2010, 119-132.

[3] Huszonhat mondat. Népszabadság, 2011. március 19.

[4] A módosítók. Népszabadság 2011 március 29.

[5] A módosítók. Népszabadság 2011. március 29.

[6] Orbán Viktor: Az újjászületés dokumentuma. Magyar Nemzet 2011 április 23