A magyar kultúra is arról ismerszik meg, hogy nagyon sokféle tradícióból áll össze – gazdagságának ez az egyik forrása. A jelen kor emberei folyamatosan újraformálják, újraértelmezik a meglévő hagyományt. Nem mindegy azonban, hogy ebből a gazdag hagyomány-együttesből mit akarunk folytatni, mit akarunk újraértelmezni, s mit akarunk elfelejteni.

Az sem mindegy, milyen helyzetből gondolkodunk el saját múltunk gazdag tárházán. Aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja, annak más felelőssége van, mint annak, akit nem nyomaszt az állam erőszak-monopóliumának súlya. Aki az állami végrehajtó hatalom részese, az sokszor kénytelen saját meggyőződését alárendelni politikai pozicionalitásának, politikai kényszereknek, logikáknak. Aki viszont nem gyakorolja az állam hatalmát, az paradoxnak is mondható módon szabadabb ember, mint az, akit adott esetben testőrök hada véd.

A polgári nemzetté válás magyar folyamatában reformkori nagyjaink nem voltak abban a helyzetben, hogy felelősséggel tartozzanak az ország irányításáért. Megtehették, hogy önmagukat fejezzék ki – tekintet nélkül arra, hogy az önkifejezésnek milyen hatalompolitikai következményei lehetnek. Az önkifejezés azonban nem volt céltalan. Úgy gondolták, hogy egy formálódó polgári nemzet politikai-közéleti kultúráját teremtik meg; valami olyasmit, ami másoknak és az utókornak is mintául szolgál. Hívhatjuk ezt emelkedettségnek is, de bizonnyal állíthatom, hogy mindez nem állt távol a reformkor főszereplőitől. Általánosabban szólva mondhatnám azt is, hogy a nemzeti politikának általános erkölcsi tartalmat is kívántak adni.

A reformkor során egyetlen egyszer adódott formális lehetőség arra, hogy kifejezzék, miként óhajtanak viszonyulni a menedékkérőkhöz.

Az 1831-ben levert lengyel felkelést követően szót emeltek a lengyel menekültekért. A történelmi helyzet nagyon is különbözött a maitól, hiszen kiállásukban nagy szerepet játszott az is, hogy tartottak az „északi kolosszus”, az abszolutista Oroszország terjeszkedésétől. Félelmük egyáltalán nem volt alaptalan, hiszen a Varsóba bevonuló orosz parancsnokot Paskievicsnek hívták, aki, mint tudjuk 1849-ben a magyar történelemben is meghatározó szerepet játszott.

De a történelmi helyzet különbözősége nem írja felül azt az erkölcsi alapállást, amelyet megtestesítettek. E tekintetben három embert szeretnék idézni. Az egyik evangélikus, a másik református, a harmadik katolikus.

Az ekkor 29 éves evangélikus 1831 júniusában – még Varsó szeptemberi kapitulációja előtt – azt mondta: „Az erkölcsös nemzet soha se nézze azt, lesz-e tettének sikere, csak arra ügyeljen, hogy mit a kötelesség s erkölcs parancsolt, teljesítse.”[2]

A 43 éves református 1833 novemberében, már a rendi országgyűlés országos ülésén azt mondta: „… szánakozó kebel a maga jótéteményének sikerét mathematicai szorossággal kiszámolni nem szokta, hanem készen cselekszi, amire szíve mozdulásai által intetik. Valjon ha oly ember, kinek javait ellenség, tűz vagy akár mi más szerencsétlenség elrablák vala, segédért hozzánk fordulna, emberiség lenne-e neki így felelni: szerencsétlen! én keveset adhatnék neked és e kevés nem segítene fel: azért adományt tőlem nem veszesz. Nem T(ekintetes) R(endek), az emberiség kívánata az: adjuk neki, amit adhatunk, mert ha sokan adnak keveset, utoljára elégségessé gyűl.”[3]

A 30. életévében járó katolikus ugyanezen az országos ülésen – válaszolva Andrássy József esztergomi követ kijelentésére – ezt mondta: „Nemzetek vesznek, nemzetek lesznek. E szavakat mondotta Esztergom vármegye érdemes követe. Úgy hiszem azonban, nem különös újság gyanánt hozta fel ő azokat, mert a világ történeteinek évkönyvei bőven megtanítottak bennünket, hogy egyik nemzet emelkedett, a másik elenyészett: de a világ történetei nem tanítanak, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán, s hidegen nézve, lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek: kötelesség mégis a veszélyben forgó vagy ínségre jutott ember társunkat tehetségünk szerint a végveszélytől menteni.”[4]

Az evangélikust élete 92 éve alatt a magyar politikai kultúra több ragadványnévvel illette: Instituciók Dzsingisz kánja, Magyarok Mózese, Nemzet messiása, Szószék bajnoka, Új Washington.

A 73 évet megélt katolikust ugyancsak több – nem formális pozíciójából adódó – titulussal ruházták fel: Haza bölcse, magyarok Konfuciusza, Nemzet prókátora.[5]

A 48 éves korában elhunyt reformátusnak nincs ilyen rögzült alternatív megnevezése. Ő egyszerűen csak megírta a magyar nemzet Himnuszát és a 19. századi magyar szellemi élet legnagyobb szabású erkölcsi hitvallását, a Parainesist.

Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc nemzeti tradíciónk jellegadó és kiemelkedő alakjai – nevüket számtalan intézmény, közterület, képzőművészeti megformálás őrzi.

Megítélésem szerint intellektuálisan is érdemes figyelni rájuk.

A figyelem hiányát nap mint nap lehet tapasztalni – még azoknál is, akiket nem terhel a végrehajtó hatalom nyomasztó súlya. Különösen bántó ez abban az esetben, amikor az egyházi világképben tűnik fel az ezirányú nemzeti tradíciók mellőzése. Mert hát Kossuth, Kölcsey, Deák esetében semmi másról nincs szó, mint egy szekularizált keresztény értékrend megnyilatkozásáról. Ők mindannyian keresztények voltak, mindannyian magyarok voltak, mindannyian hittek a magyar polgári átalakulásban, a szabad magyar nemzetben és a magyar nemzet szabadságában.

Rendkívül sajnálatos, hogy a legnagyobb magyar keresztény egyház, a katolikus egyház vezetője a köztérben nem az őáltaluk teremtett nemzeti hagyomány szellemében nyilvánult meg, amikor a menekültekről beszélt. Pedig – nagyon helyesen; azaz stílszerűen szólva hál’ Istennek – őt sem terheli a végrehajtó hatalom felelőssége, tehát megtehetné, hogy adott esetben Kossuth, Kölcsey és Deák értékvilága szerint fogalmazza meg mondandóját.

Menekültügyben elsődlegesen nem a pápai parancsnak kell engedelmeskedni, hanem a magyar kultúra meghatározott hagyományával lehetne azonosulni; ugyanis mindkettő ugyanazt mondja.

Meggyőződésem szerint éppen ettől lehet, lesz valaki büszke magyar katolikus; nem inkognitóban, azaz titokban, hanem nyíltan és szabadon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] Az írás eredeti változata megjelent: In: Élet és Irodalom. 2015. szeptember 11. 12. p.

[2] Kossuth Lajos összes munkái. (Továbbiakban KLÖM) VI. Ifjúkori iratok – Törvényhatósági Tudósítások. S.a.r.: Barta István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 225.p.

[3] Országgyűlési Tudósítások. In: KLÖM. II. 434.p.

[4] Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte: Kónyi Manó. Franklin Társulat, Budapest, 1903. I. 43-44.pp.

[5] Balázs Margit: A haza bölcse, a bolond gróf és a többiek. Ragadványnevek történelmünkben. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001. 229. és 224. pp.