Magyarországon egy időben szerették magyarítani a külföldi személyneveket. A jeles francia író, Jules Verne nevéből Verne Gyula lett. A híres indiánregényeket alkotó német Karl Mayt a magyarok May Károlyként emlegetik. A „Háború és béke” szerzőjét Tolsztoj Leónak, a „Holt lelkek” íróját Gogol Miklósnak mondták. A Monarchia híres csemegeüzlet-láncát Julius Meinl hozta létre, de a magyar cégéreken – egykoron – Meinl Gyulaként szerepelt.

A két háború közti világban fokozatosan leszoktunk erről a kulturális sajátosságról. Joszif Sztalint senki nem hívta Sztálin Józsefnek – noha Adolf Hitlert napjainkig nagyon sokan nevezik Hitler Adolfnak. Az én, 1950-es években született nemzedékemnek már eszébe sem jutott, hogy Leonyid Brezsnyevet Brezsnyev Leonidasznak, Jurij Andropovot Andropov Györgynek, Mihail Gorbacsovot Gorbacsov Mihálynak, John Lennont Lennon Jánosnak, vagy Michael Jacksont Jackson Mihálynak nevezze.

Változnak az idők.

Karl Marx esetében a névhasználat vegyes. Kultúránkban teljesen elfogadott Marx Károlynak hívni, de megengedett az eredeti névforma is. (Az talán szokatlan lenne – noha történetileg nem teljesen hiteltelen – ha a Karlt C-vel írnánk.) De ugyanígy vagyunk eszmetársával, barátjával Friedrich Engels-szel is: nekünk ő inkább Engels Frigyes. Valószínűleg azért áll így a helyzet, mert az ő nevük is akkor került be a magyar kultúrába, amikor a nemzeti felbuzdulás jegyében nagy divat volt mindenkit magyarítani. A tájékozatlanabb emberek így hihették azt, hogy az egész világ összes ismert embere valahol magyar.

Nem megtagadva a magyar kultúra tradícióit a továbbiakban Karl Marxot Marx Károlynak fogom hívni.

 

A reputáció

Megkockáztatnék egy durva állítást. A XX. század legnagyobb intellektuális és politikai hatást gyakorló értelmiségi alakja Marx Károly.

S most kezdjünk el finomítani az állításon. Az 1818-ban született és 1883-ban meghalt filozófus ismertsége és hatása már az 1850-60-as években is mérhető volt. Az általa használt megközelítésmód, a vizsgálati módszer, az elmélet és gyakorlat egységét megtestesítő intellektuális magatartás, a történelem és az adott jelen szocialista (az ő szóhasználatában kommunista – lásd „Kommunista kiáltvány”) értelmezése részben egyetértésre, részben vitára ösztönzött, nem egy esetben pedig eszmeüldözésbe csapott át.

Már a XIX. században is látszott, érezhető volt, hogy a XX. századra a két legnagyobb eszmei erőt adó és politikaivá váló mozgalom a nacionalizmus és a szocializmus lesz. A nacionalizmus már akkor erő volt, a szocializmus pedig erő lett. Marx a szocializmus világképét alakította ki, s éppen ezért XIX. századi szellemi befolyása csak megelőlegezte azt a hatást, ami a XX. században jelent meg. Tartalmilag azonban jó néhány olyan felismeréshez eljutott, amelyek a XX. századon túlmenően is rendkívül produktív módon épültek be az emberek gondolkodásába. Példának okáért a globalizáció szerteágazó problémáját említeném. Marx Károly a maga elméleti útján eljutott a tőke nemzetköziesítésének tételéhez, így aztán nem véletlen, hogy a mai globalizációkritikai megközelítésekben jelentős szerepet játszanak a marxi tételek. Igaz ez a környezetvédelmi, más néven „zöld” mozgalmakra is. Nem véletlenül mondta az 1988-ban elhunyt Franz Josef Strauss, a bajor keresztényszocialisták elnöke: a zöldek olyanok, mint a görögdinnye; kívül zöldek, belül vörösek.

Marx hatása tehát már a XIX. század második felében érezhető volt, s a XX. századra teljesedett ki. Bizonyos tartalmi vetületekben viszont a XXI. században is meghatározó.

Finomítsunk tovább.

A XX. századi hatás abban is testet öltött, hogy Európában és a világ számos országában Marx Károly tanaiból államvallást képeztek. Az 1917-es bolsevik forradalom Oroszországban szinte rögtön szentté avatta Marxot, s amikor a Szovjet Birodalom határai a második világháború eredményének következtében kitolódtak, akkor a birodalom egész területén szakralizálták és kanonizálták a személyt, illetve nézeteinek meghatározott olvasatát.

A kommunista rendszer azonban nemcsak a szovjet fegyverek nyomán terjedt, hanem a világ más tájain is meghonosodott. Ma Európában már nincs olyan ország, ahol a marxizmus államvallás lenne, de Latin-Amerikában és Ázsiában ez még fellelhető. Venezuelától Kubán át Vietnámig több példát is fel lehetne hozni. Lehet, hogy európai nézőpontból a marxizmus államvallás jellege elavultnak, illetve meghaladottnak tekinthető, de nem állíthatjuk azt, hogy ez a világon mindenütt így van. Ami megint csak arról szól, hogy a marxizmus államvallásként sem halott. A marxizmust államvallásként felvállaló egyik állam, Kína pedig nem periférikus ország: demográfiai, gazdasági és politikai értelemben is világhatalmi tényező.

Az államvallási jelleg – legalábbis Európában – a bipolárisnak tekintett világot eszmei arculattal is felruházta, aminek következménye a szovjet blokk részéről az „ideológiai harc” lett, de – utólag nézve – hasonló „ideológiai harcot” folytatott az a fél is, amelyik opponálta a szovjet blokkot.

Mindez azt is jelentette, hogy a marxizmus a XX. századot nagyon sok szinten átfogó beszédmódot eredményezett; pro és kontra politikai és intellektuális törésvonalak sokaságát alakította ki.

Miközben a marxi tanok egyes kultúrákban szakralizált és kanonizált szerepre tettek szert, más területeken egyszerűen csak a változó kapitalizmussal, piacgazdasággal szembeni kritikai funkciót töltöttek be. A marxizmust nem államvallásként kezelő Európában a baloldali gondolkodás egyfajta reneszánsza is bekövetkezett. A reneszánsz eszmei elrugaszkodási pontját pedig leginkább Marx Károly nézeteinek másfajta, az államszocializmustól eltérő interpretációban megfogalmazódó értelmezése jelentette. Az 1960-as évek európai diákmozgalmai, a belőlük tartósan kinövő emancipációs törekvések értelmezhetetlenek Marx hatása nélkül. Önálló monográfiát igényelne a nem államszocialista módon elgondolt marxizmus hatásának feldolgozása, hiszen ez a frankfurti iskolától a keresztény teológiáig terjed.

A Nyugat szociáldemokrata pártjai számára Marx egyértelműen felvállalt intellektuális tradíció. Ezek a pártok nem egyszer szabad választások útján kerültek hatalomra, és szabad választások következtében veszítették el a hatalmat, hogy aztán később esetleg újra megszerezzék. Úgy tűnik, hogy a nem kommunista baloldali gondolkodás számára is Marx megkerülhetetlen; olyan hagyomány, ami a baloldali identitás részét képezi.

Az is egyértelműnek tűnik, hogy a nyugati baloldali hagyomány a XXI. században is továbbél, következőleg Marx Károly politikai és intellektuális hatása továbbra is jelentős.

Az eredeti durva állítást persze lehetne még tovább is finomítani, de remélem azt sikerült jelezni, hogy jelentős gondolkodóval és jelentős intellektuális hagyománnyal van dolgunk. Örökségén stigmát hagyott az államvallásként való használat, de a stigma messze nem bizonyult olyan erősnek, hogy felülírja a hagyomány életképességét. Mondhatnám azt is, beépült a hagyományba, leginkább úgy, hogy kritizálhatóvá, adott esetben tagadhatóvá vált.

Megkockáztatnám az állítást: a modernitásban, a szekularizált világban Marx Károly hatása vetekszik Jézus Krisztuséval.

 

A németek és Karl Marx

Érdemesnek tűnik felvillantani, hogy a mai demokratikus Németország, illetve a német szociáldemokrácia miként viszonyul Marx emlékezetéhez.

Röviden szólva: elhatárolódással a forradalmi osztályharcos tartalomtól, de nem tagadva a tradíciót.

Mint az közismert Németország Szociáldemokrata Pártja 1959-es Bad Godesberg-i kongresszusán elhatárolta magát az osztályharctól, a forradalomtól és általában a marxizmustól. Ez nagyban segítette a pártot abban, hogy kormányzóképessé váljék. A német szociáldemokraták – függetlenül attól, hogy szövetségi szinten kormányon vannak-e vagy sem – Németország legitim, tömegesen elfogadott, a demokratikus játékszabályokat betartó politikai ereje, amely a reálpolitikai határok között képviseli a szociális piacgazdaság eszméjét. Eszmei karakterében igen távol áll a kommunizmustól, mondhatnám azt is, nem marxista párt.

Mindebből nem következik az, hogy a párt megtagadta volna marxista időszakát és Marx Károlyt. Ma a szociáldemokrata identitás kritikával kezelt része a marxi hagyomány, illetve a marxi örökség. Már nem az övék, de az övék volt, és ezt tudják, vállalják.

Jól mutatja a tradíció vállalását és egyben a marxizmus államszocialista értelmezését elutasító alapállást a Trierben, Marx szülőházában bemutatott állandó kiállítás. A Karl Marx Haus a szociáldemokrata pártalapítvány tulajdonában áll. Marxot úgy mutatják be mint egy igen jelentős gondolkodót, aki a német és francia kultúra kölcsönhatásának terméke, s egész intellektuális munkásságát megszabta, hogy az aktuális valóságra reagálva alakította ki elméleti rendszerét, amelyet aztán a valóság átalakítására  kívánt használni.

A kiállítás nem zárul le Marx halálával, hanem figyelemmel kíséri a marxi eszmék további útját is. Így természetesen szó esik a munkásmozgalom szétválásáról; arról a szakításról, amelynek egyik ága a szociáldemokráciát, másik ága a kommunizmust jelenítette meg. A második világháború utáni európai megosztottság is szerepet kap. A kiállítás „zárófejezete” Marx eszméinek világszerte történő elterjedéséről szól.

A kiállítás tárgyalja az 1956-os magyar forradalmat is. A kontextusból kiviláglik, hogy 1956 itt egy marxista ihletettségű, antisztalinista mozgalomként jelenik meg. Azaz ebben az értelmezésben 1956 intenciójában szocialista, a marxizmus eszméitől áthatott, a szovjet államszocialista modellt felszámolni akaró forradalom. De 1968 Csehszlovákiája is ebbe a sorba illeszkedik. Ugyanígy a munkásosztály megmozdulásaként jelenik meg a lengyel Szolidaritás is. Sokak által nyilván vitatható, de érvelhető és legitim értelmezésről van szó.

Ami pedig a marxizmus világjelenlétét illeti: Mao Ce Tung, Ho Shi Minh, Pol Pot éppúgy megjelenik, mint Patrice Lumumba, Ben Bella, Nelson Mandela, Salvador Allende, Fidel Castro és a felszabadítási teológia katolikus papja, Ernesto Cardenal is.

Mint az a felsorolásból érzékelhető a világszerte létező marxizmusnak is sok arca volt, van. A chilei marxista demokrata Allende az egyik arc, a kambodzsai tömeggyilkos Pol Pot a másik.

A sokszínű marxista örökség éppúgy része a marxizmus világtörténetének, mint az, hogy intellektuálisan Marx életműve is folytonos értelmezés és újraértelmezés tárgya. A tömeggyilkos interpretáció nem semmisíti meg a baloldali demokratát, s a baloldali demokrata nem teszi jóvá a diktátorok bűnét. De azt azért tisztán kell látni, hogy minden homogenizáló örökségértelmezés felfeslik valahol, s éppen ezért tarthatatlan.

Úgy tűnik, hogy a német szociáldemokrata identitás túl tudott kerülni mind az államvallás nyomasztó tehertételén, mind az idealizálás bornírt logikáján. A marxi örökséget pont olyan sokszínűnek látják, mint amilyen az volt.

Ez utóbbira az is bizonyíték, hogy a múzeum némi iróniáról is tanúskodó tárgyakat árul, így például Marx arcképével díszített, kis fémdobozba zárt, szájfrissítő pasztillákat azzal a felirattal: „A nép ópiuma”. De persze árulnak Marx arcképét ábrázoló pólókat is, s van olyan, amire angolul és németül azt írták: „Sajnálom fiúk, ez csak egy ötlet volt.” („Sorry guys, it was just an idea.”) S a kínálatban ott szerepel egy olyan vörös Marx képeslap is, aminek felirata filozófiatörténetileg Descartes módszeres szkepszisére, a maga tömörségében azonban a ’68-as diákmozgalmakra hajaz: „Kételkedj mindenben!”

A németek leszámoltak az államvallási örökséggel – így a német egység után Karl-Marx Stadt elvesztette nevét, s a város újból Chemnitz lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy megszűntek volna a Karl Marx terek, utcák. Marx Károlyt a németek adták Európának és a világnak, s úgy gondolják, hogy intellektuális és politikai hagyománya bármennyire vitatott, olyan érték, amire büszkének kell lenniük. (Tudomásom szerint, amikor Marx síremlékét a londoni Highgate temetőben fel kellett újítani, akkor a Helmuth Kohl, kereszténydemokrata politikus vezette szövetségi kormány is vállalt ebben anyagi szerepet.)

Jól jelzi a demokratikus Németország viszonyát Marx Károlyhoz az a kiállítás is, amit kereszténydemokrata vezetésű szülővárosa rendezett halálának 130. évfordulója alkalmából. A kiállítás, ami ez év októberig tart nyitva, a Marx-kultusszal foglalkozik, címe: „A Karl Marx ikon”. A rendkívül sokszínű – főként képzőművészeti – anyag ízelítőt nyújt a szovjet típusú államvallási korszakból, a rendszerváltás időszakából és persze azokból az alternatív megközelítésekből, amelyek témája valamilyen formában Marx volt.

1960-as szovjet Marx-vázától kezdve 1984-es Apple-reklámig, 1975-ös mexikói kommunista kiáltványtól 1974-es laoszi és bangladesi portrékig sok minden fellelhető itt. Sokszor egészen frivol ábrázolások is megjelennek, így például Volker Schönwart 2012-es képe, ahol Marx orra helyén egy kacsa orra van; vagy éppen Alfons Kiefer műve 2008-ból, ahol az amerikai Szabadságszobor kezében a fáklya helyett sarló és kalapács van, és a női arc helyén Marx szakállas portréja található. De figyelemreméltó Johannes Grützke 1969-es képe is, ahol is megfestette az egy asztalnál ücsörgő Siegmund Freudot, Herbert Marcuset és Marx Károlyt, meg saját kisfiát.

A kiállítás annak az elismerése, hogy a Marx-ikon a művészetet és a tömegkultúrát is áthatotta, s ez hol kultuszteremtő, hol kultusztagadó, hol pedig ironikus viszonyban öltött testet. A sokszínűség erősíti a jelentőséget, a jelentőség pedig a sokszínűséget. Szinergiának is hívják az ilyet.

Az már csak mintegy summázata a jelenségnek, hogy Ottmar Hörl a 130. évforduló alkalmából 500 kis Marx-szobrot installált Trierben. A szobrok alapbenyomásként kerti törpékre emlékeztetnek; vörös, fekete, narancssárga és bordó színben készültek. A városban állították ki őket májusban, azóta világszerte bárki megveheti őket 350 euroért. Lassan elfogynak.

Nagyon úgy néz ki, hogy mind a német szociáldemokrácia, mind a német állam és társadalom a maga világában megadja Marx Károlynak mindazt, amit megérdemel: tiszteletet, kritikát, iróniát. Ugyanazt kapja, mint egy szabad világban bármely más jelentős hatást gyakorló személyiség. Nem a múlt számít, hanem a szabad jelen rálátást biztosító látószöge. A szabad értelmezés, a szabad viszonyulás többet használ Marxnak, mint az az időszak, amikor szentté, illetve vallásalapítóvá vált.

Szabad szeretni Marx Károlyt, szabad nem szeretni őt; szabad kritikátlanul isteníteni, és szabad ördögösíteni; szabad tisztelettel viszonyulni hozzá, és a gúny tárgyaként kezelni.

Csak egyet nem szabad: negligálni, semmibe venni. Úgy tenni, mintha nem létezett volna. Sem ő, sem tanai.

 

A magyarok és Marx Károly

A magyar kultúra 1945 után megélte, hogy a marxizmus fokozatosan államvallássá lett – előbb durvább, utóbb cizelláltabb változatban –, majd a ’80-as évektől az államvallás ereje ellankadt.

Az államvallás Magyarországon – éppúgy, mint a szovjet befolyási zóna, a szovjet birodalom más államaiban – azt jelentette, hogy az intellektuális életben is jószerivel mindennek marxistának kellett lennie. Marxista irodalomtudomány, marxista történettudomány, marxista szociológia – folytathatnám a sort. (A művészettől is elvárták, hogy marxista módon „tükrözze vissza a valóságot” – ezt egy idő után szocialista realizmusnak nevezték.)

A marxizmus vállalása előírásokban is testet öltött. Tudományos fokozat odaítélésénél elvárás volt a marxista elkötelezettség.

A magát szocialistának deklaráló, a kommunizmust ideológiaként valló rendszer a marxizmust – ahogy ők mondták – hegemón helyzetbe hozta. A hegemónia erejében voltak különbségek. A ’40-es évek végétől a ’60-as évek végéig nagyon szigorúan számon kért követelmény volt a marxizmus, a ’60-as évek végétől azonban – noha a követelményből formailag nem engedtek – lazult, de nem szűnt meg a számonkérés ereje.

Az államvallás bevezetése politikai tett volt, s így maga a politika generálta, illetve kényszerítette ki a nyilvános marxista elköteleződést.

Logikus reakció volt, hogy a rendszerváltás folyamatában, illetve azt követően nemcsak a politikai rendszert kellett megváltoztatni, hanem a hozzá kötődő államvallást is meg kellett szüntetni. Ebből következően a Marxról elnevezett intézmények, illetve közterek neveit – sok helyen, de nem mindenütt – megváltoztatták, így lett a budapesti Marx térből Nyugati tér, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemből Corvinus Egyetem.

Megítélésem szerint ezek a szimbolikus politikai aktusok akkor és ott teljesen indokoltak voltak, és egy kommunista diktatúra felszámolási folyamatához tartoztak. Hiszen ha Magyarország szabad akaratából ki akar lépni a szovjet befolyással átitatott egypártrendszerből, akkor ki kell lépnie az egypártrendszer által bevezetett és vallott államvallási struktúrából is.

A rendszerváltás óta – persze függően attól, hogy ezt mikortól számoljuk – nagyjából majd negyed század telt el. Ez durván annyi idő, amiről a XX. század magyar történelmében már korszakot is elneveztek, hiszen a Horthy-éra is körülbelül ennyi ideig tartott. Kérdéses, hogy ami a rendszerváltás idején indokolt és érvelhető volt, az ma is ugyanolyan mértékben megállja-e a helyét? Az ember ugyanis azt gondolná, hogy Marx és a marxizmus meghatározott változata egy szabad világban talán átmegy azon a metamorfózison, ami ahhoz szükséges, hogy az államvallási jelleg megszüntetésével a személy és eszméinek jelentősége az európai kultúrában őt megillető helyre kerüljön.

Mint utaltam rá, úgy tűnik, hogy a hely kijelölésére, a sokszínű tartalom és viszony érzékelésérére és érzékeltetésére a szabadság világa a legalkalmasabb. A szabadság az egyetlen, amely a szellem és a politika összhatásaként teremti meg azt, amit én képletesen „helynek” hívok.

A teljesség igénye nélkül nézzük tehát, hogy miként állunk most Marx Károllyal és szellemi örökségével, a sokarcú marxizmussal.

Legutóbb 2013 tavaszán született olyan állásfoglalás, amely Marx Károlyról (is) szól. A Magyar Tudományos Akadémiának arra az önkormányzati kérdésre kellett válaszolnia, hogy Marxról elnevezhető-e közterület. A kérdésre az szolgáltatott okot, hogy 2013. január 1-jével hatályba lépett egy törvény, amely szerint Magyarországon nem lehet olyan személyről elnevezni szervezetet, közterületet, közintézményt, aki a XX. századi politikai önkényuralmi rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be. A vitás kérdésekben a törvény előírta az Akadémia állásfoglalását. (A jelenségről már megírtam a véleményemet, lásd: „Kis ország, nagy abszurd”, amely a galamus.hu internetes portálon 2013. március 29-én jelent meg.)

Nos, hogyan látja ma, több mint két évtizeddel a rendszerváltás után az Akadémia Marx Károlyt?

Azt írják: „Filozófus, közgazdász (1818 – 1883). A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14 § (2) bekezdésének szó szerinti értelmezése alapján az önkényuralmi rendszer megalapozói közé sorolhatnánk, akárcsak eszmetörténeti értelemben a felvilágosodás nagy gondolkodóit. Az önkényuralmi rendszer kiépítői és fenntartói közé semmi esetre sem sorolhatjuk, mivel az első huszadik századi önkényuralmi rendszernek tekintett szovjet kommunista diktatúra kiépülésének kezdete (1917) előtt több mint harminc évvel meghalt. Bár a XIX. század végén a marxizmus leegyszerűsített változatát több, később XX. századi önkényuralmat előkészítő politikai mozgalom igyekezett kisajátítani és a kommunista diktatúrában a „vulgármarxizmus” állami ideológiává vált, Marx szellemi teljesítményét az egyetemes művelődéstörténet önmagában nagyra értékeli. Emiatt a mai Németországban (pl. Berlin, München, Frankfurt am Main), Franciaországban vagy Olaszországban több tucat közterület viseli nevét. Ezek azonban mind olyan területek, ahol nem történt próbálkozás tanításainak gyakorlatba való átültetésére. Magyarországon azonban nevének használata közterület elnevezésére erősen aggályos, mivel a marxizmus-leninizmus révén nagy mértékben kötődik a szovjet típusú önkényuralmi rendszerhez. A Marxról elnevezett közterületeket Magyarországon 1990 után szinte mindenhol megváltoztatták, ideértve a közgazdaságtudományi egyetemet is.” (A Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása Magyarország önkormányzati közterületeinek elnevezéseiről a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvényben biztosított felhatalmazás alapján – lásd az MTA honlapját).

A végső verdikt: „használható, de aggályos”.

Az MTA állásfoglalása elismeri Marx egyetemes művelődéstörténeti (?!) érdemeit, s azt is, hogy a nyugati demokráciákban része a nemzeti emlékezetnek. Magyarország tekintetében azonban ezt másként látja, mert itt Marx a kommunista rendszer hivatkozási alapja volt.

Nem kívánom felidézni a már megírt és hivatkozott kritikámat, de azt azért megjegyezném, hogy ezzel a logikával Prohászka Ottokárról is írhattak volna ilyesmit, akinek nincs egyetemes művelődéstörténeti helye, viszont kitalálta a „hungarizmus”-t, amelyet halála után tizenhét évvel egy Szálasi Ferenc nevű egyén próbált a gyakorlatba átültetni, akinek rendszerét egyelőre konszenzusosan önkényuralminak tekintjük. Ehelyett Prohászkáról azt írták: „használható”. Aggodalom, aggály nélkül. (Prohászkával a hungarizmuson kívül azért más probléma is van…)

Külön finomsága az Akadémia indoklásának, hogy a felvilágosodás nagy gondolkodói is – szerintük – besorolhatóak az önkényuralmi rendszer(ek) eszmei megalapozói közé. Úgy tesznek ilyen állítást, mintha nem lennének tisztában azzal, hogy a liberális demokráciák (az Európai Unió világa, amelybe Magyarország 2004-ben lépett be) eszmei előképüknek tekintik a felvilágosodás szellemi hagyatékát.

Önmagában is gondolkodási probléma, hogy azért, mert valakit vagy valakinek a műveit haláluk után egy rendszer vagy egy intézmény felhasználja, már stigmatizáltnak, megbélyegzettnek, kétségre és aggodalomra okot adónak tekintsük. Gondoljunk csak bele: Wagnert és Nietzsche-t erőteljesen kultiválták a nácik, de ettől őket, illetve munkásságukat még nem lehet nemzetiszocialistának minősíteni. Ha így tennénk, nem lennénk méltók diplománkra. S azért, mert Jézus nevében az egyházi inkvizíció bűnöket követett el, még nem lehet Jézus Krisztust egy bűnözésre felszólító istenembernek tartani. Ha így tennénk, akkor diploma nélkül is idiótának tartanának minket.

Az is figyelemreméltó, ami az akadémiai indoklásból magyar szempontból hiányzik. Marx nagyon pozitívan és támogatóan viszonyult az 1848-49-es forradalomhoz – kifejezetten magyarbarát volt –, s ennek a véleményének nyomtatott formában is hangot adott. Úgy tűnik, hogy ez a tény a 2013-as akadémiai szövegezők számára semmifajta pozitív tartalommal nem bírt, merthogy meg sem említették.

Úgy általában azért megjegyezném: a Magyar Tudományos Akadémia eddigi 188 éves fennállása alatt sem intézményként, sem tagjai révén messze nem tudott akkora intellektuális, világméretű hatást kifejteni, mint az egy szem Marx Károly. Ezt az állításom nem finomítom, mert evidenciáról van szó. A megjegyzést az indokolja, hogy ne csak az akadémiai szöveg beszűkültségét, hanem az intellektuális arányokat is érzékeljük. Mulatságos, hogy a törpe minősíti az óriást.

Az Akadémia Marxra vonatkozó állásfoglalása jól jelzi, hogy a magyar szellemi élet nem tud megszabadulni a kommunista múlttól, hiszen az akadémiai szöveg intellektuális zagyvasága és görcsössége arról szól, hogy az egyetemes művelődéstörténeti (?!) jelentőséggel nem igen rendelkező megfogalmazók erőteljesen küzdenek a kommunizmus démonjával. Úgy látszik, még azt sem tudják tudomásul venni, hogy szabadok. Az a benyomás alakulhat ki, hogy úgy beszélnek, mintha valamifajta szellemi debilitásban érdekelt „pártközpont” elvárásainak akarnának megfelelni. Ez is a kommunizmus mentális öröksége.

Érdekesebb az, hogy a magyar szellemi élet idősebb generációjába tartozó volt (?) marxisták miért nem reagálnak erre az intellektuálisan minősíthetetlen állásfoglalásra? A kérdés azért merül fel, mert a mai társadalomtudományi akadémikusok között is jó néhányan vannak olyanok, akiknek eszmei formálódását és arculatát a marxizmus szabta meg, mi több, részben ennek révén futottak be tudománypolitikai és politikai karriert. Nem is lehetett ez másként, hiszen ők akkor indultak el pályájukon, amikor a marxizmus államvallás volt, és aki nem volt hívő vagy hívőnek látszó, az nem is kerülhetett volna emelkedő pályára. Az emelkedés csúcspontja lehetett Központi Bizottsági tagság, a KB Agitációs Propaganda Osztályával való bensőséges együttműködés, miniszterség, rektorság vagy éppen az élethosszig tartó, járadékjellegű, jelentős jövedelmet biztosító, s egyéb juttatásokat is magában foglaló akadémiai tagság. S akkor még nem szóltam azokról a fiatalabb generációba tartozókról, akik a párttagsággal szereztek belépőt a tudományos pályán való előrejutásra; arra, hogy a centralizáltan irányított tudománypolitika kegyeltjei legyenek. Ők mind – legalábbis formailag – marxisták voltak. (A társadalomtudományi emelkedési pályákon is léteztek kivételek; olyanok, akik nem voltak párttagok, s így nem volt papírjuk arról, hogy marxisták. A kivételt azok jelentették, akik a kádári szövetségi politika keretei között nem kifejezetten marxistaként is lojálisak voltak a rendszerhez, idomultak működési elveihez. De azért a társadalomtudományi kivételezettséget is alkalmanként így vagy úgy meg kellett szolgálni.)

Vélhetően itt is a kommunizmus örökségével állunk szemben. Egy szabad világban hallgatni akkor, amikor beszélni is lehetne, arról szól, hogy a kommunista szocializáció túlélte a rendszert. (Az Akadémia májusi közgyűlésének két napja alatt – ismereteim szerint – egyetlen egy társadalomtudományban érdekelt akadémikus sem szólalt fel azért, hogy szóvá tegye azt, amit szóvá kellett volna tennie.) Lehetséges lenne, hogy a kommunizmus szocializációs örökségét mutató Akadémia azért ilyen, mert ő a szovjet birodalom utolsó magyarországi intézményes leképeződése, szovjet típusú privilégiumközössége, amely ebben a minőségében sikeresen átvészelte a rendszerváltást?

Másfelől nem állíthatom azt, hogy a marxista világkép intellektuálisan teljesen eltűnt volna. Sokan vannak, akik különféle tudományterületeken marxista nézőpontokat érvényesítenek anélkül, hogy ezt nyíltan artikulálnák. Különösen olyan társadalomtudományoknál érződik ez, ahol a társadalmi egyenlőség mércéjén át szemlélik a piacgazdaságban élő társadalmat. Kérdéses persze, hogy nem lenne-e intellektuálisan produktívabb kissé eltávolodni ettől a mércétől, mert a piacgazdaság jellegéből következően folyamatosan egyenlőtlenséget termel, s így gyakorlatilag csak negatívumként tud megjelenni, miközben tudjuk, hogy alternatívája, a köztulajdonra alapozott tervgazdaság, nagyjából-egészében járhatatlan útnak bizonyult.

Benyomásom szerint ma az intellektuális világban a marxizmus bármely változatának artikulált jelenléte alig fellelhető, illetve sporadikusan van jelen, miközben a nem felvállalt marxizmus, a marxista gondolkodási koordináták rendszere továbbra is virulens. Úgy tűnik, hogy a bevallott marxizmus halott, miközben – mint ezt az Akadémia esetében láttuk – a kommunizmus szovjet típusú öröksége él.

Mindennek a helyzetnek sajátos leképeződését nyújtja a politika világa. A különféle baloldali és szocialista pártformációk önképéből teljesen hiányzik az, hogy ők milyen eszmetörténeti vonalba, vonulatba illeszkednek. Jószerivel nincsenek kimondott európai csatlakozási pontjaik. Itt visszautalnék a német szociáldemokrata pártra, amely 1959-ben megtagadta a marxizmust, de Marxot eszmei előzményének gondolja, és ezt nyíltan vállalja is.

Ma Magyarországon a különféle intézményes formációkba tartozó szocialistákról élő ember nem tudja megmondani, hogy a maguk európai eszmei folytonosságát milyen pillérek mentén képzelik el.

A kommunizmus démonjával való küzdelem azokat is áthatja, akik a fogyasztói társadalmat korlátozni akarják, s ezt környezetvédelmi elgondolások alapján teszik. Az emberek kizsákmányolása helyett a természet kizsákmányolását látják problémának. Ők sem vállalnak fel semmit a marxi szellemi örökségből. Érdekes módon eszmetársaikról, a német zöldekről ezt nem lehetne így elmondani.

Az eszmei zűrzavar további sajátos leképeződése, hogy ma Magyarországon a globalizációkritikai alapállás teljesen kötődik a szélsőjobbhoz, kevésbé a jobboldalhoz, s egyáltalán nem kötődik a baloldalhoz – ami részben megint csak ellentmond a nyugat-európai politikai képletnek. Úgymond nemzeti alapon létezik a globalizációkritika, társadalmi alapon viszont hiányzik.

Úgy tűnik, hogy Magyarországon az egykoron vallásalapítóként hivatalos, állami tisztelettel illetett Marx Károly több mint negyedszázada negligált, semmibe vett személy, akinek eszmei hagyatékára még akkor sem lehet hivatkozni, amikor az kézenfekvő lenne.

Marx negyedszázada a magyar gettó lakója.

***

Nem azért írtam ezt az írást, mert Marx vagy a marxizmus szívügyem lenne. Marxot inkább valaminek a jelzésére szántam.

Egyrészt azt gondolom, hogy a magyar emlékezetkultúra az európai emlékezetkultúra része, s önmagában is érdekes, hogy adott esetben milyen eltéréseket tapasztalunk. Másrészt ezek az eltérések arra is utalnak, hogy szellemi és politikai életünk egy konkrét témán keresztül nézve milyen különbözőségeket mutat fel az európai demokráciák egy jelentős és mértékadó részéhez képest.

Nem arról szól a történet, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, fontos-e a marxizmus vagy sem, s ha fontos, melyik változata az. Az egész történet nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy képesek vagyunk-e szabadok lenni, s képesek vagyunk-e megszabadulni sajátos beszűkültségünktől és persze a kommunizmus fojtogató örökségétől.

 

[1] Az írás eredeti megjelenési helye: Élet és Irodalom. 2013. augusztus 30.