Sokan úgy látják, hogy húsz év elteltével a magyar demokrácia politikai arculata változóban van. A változást többek között az példázza, hogy a legutóbbi Európai Parlamenti választásokon a magyar szélsőjobb páratlanul jó eredményt ért el, hiszen nagyjából a szavazatok 15 százalékát szerezte meg. Természetesen más, érvelhető jelei is lehetnek az arculat-változásnak, de én itt most leginkább a szélsőjobb előretörését emelném ki.

Nem vagyok politológus, ezért politikai elemzésre nem vállalkozom. Úgy vélem, hogy közelebb jutunk a politikai karakter megváltozásának okaihoz, ha nevet találunk a szélsőjobbnak, s megítélésem szerint ha a név találó, akkor ez részben rámutat azokra az okokra is, amitől a politikai jelenség előállhatott, előállhat.

Megítélésem szerint ugyan elfogadható a „szélsőjobb” megnevezés, de sokkal találóbbnak érzem a nemzeti bolsevizmus kategóriáját.

Bizonyos értelemben a modernitás történelmének közhelye az, hogy a politikailag szélsőjobbra pozícionált erők tartalmilag és logikailag ugyanazt a szerepet tölthetik be, mint a szélsőbal. Az 1920-as években például Bethlen István akkori magyar miniszterelnök mintegy figyelmeztetve a szélsőjobbra tartó képviselőket azt mondta: „Maguk addig mennek jobbra, míg egy napon észreveszik, hogy megérkeztek balra”. De nemcsak Bethlent idézhetjük, hanem azokat a politikai gondolkodókat is, akik a XX. század tapasztalata nyomán sok vonatkozásban egyenlőségjelet tettek és tesznek a bolsevizmus és a nácizmus közé. Nézeteiket kritizálhatjuk, de nem tekinthetünk el attól, hogy az elmúlt század két nagy autoriter ideológiája nagyon sok strukturális és politikai hasonlóságot mutat. A mai magyar, megerősödőben lévő szélsőjobb esetében én sokkal kevésbé a nácizmussal, mintsem a bolsevizmussal való hasonlóságot emelném ki – annak ellenére, hogy mindkét autoriter gondolkodásmód forrásvidékként szolgál számukra.

 

Tehát: miért nemzeti bolsevizmus?

Az első, és legalapvetőbb eszmei vonulatuk a tőkeellenesség, a piaci verseny kiiktatása. Erről tanúskodik, hogy szívük szerint a több százezernyi embernek munkát adó multinacionális vállalatokat kitiltanák az ország területéről, s mindezt nemzeti érdeknek kívánják láttatni. A „Magyarország a magyaroké” jelszó nem pusztán etnikai, vagy faji értelemben értendő, hanem úgy is, hogy lehetőleg nagy, államosított elosztó-központok („Turul-hálózat”) működjenek a különféle multinacionális kereskedelmi cégek helyett, illetve hogy a termelés tőkehátterében ne legyen nemzetközi komponens. Természetesen az Európai Unió körülményei közepette ez tökéletesen irreális követelés, de tartalmilag arról szól, hogy a tőkének ezen elemét ki kell iktatni. Így tehát a követelés alapvetően a bolsevizmus „proletár” eszmevilágához közelít.

 

A második fontos elem az illuzionizmus. Francois Furet, a jeles francia történész a kommunizmus történetét egy illúzió történeteként láttatta, és illuzionizmusban a mai szélsőjobb híven követi a kommunista logikát. A kommunizmus egy olyan országot és társadalmat vizionál és vizionált, ami soha nem valósult meg, s minél jobban építették, annál jobban pusztult. A mai szélsőjobb kíméletlen EU-ellenességével (az EU-ellenesség nem összekeverendő az Európai Unió kritikájával) egy olyan világot vizionál, ahol az 1301-ben kihalt Árpád-ház szimbolikája az önazonosság-teremtő erő (szemben a polgári szabadságot is magában foglaló piros-fehér-zölddel, ami 1848 óta a modern magyar nemzetet azonosító színkombináció), s egy olyan országot tekint mértékadónak, ami 1918-ban megszűnt, s vélhetőleg vissza nem is állítható. A Nagy-Magyarország-szimbolika egyfelől igazi illuzionizmusról tanúskodik, másfelől – tényleges olvasatában – semmi mást nem mond, mint azt, hogy a magyar nacionalizmus azon formája, amit képviselt, pont olyan vesztessé vált, mint a szerb Milosevic bolsevik nacionalizmusa.

A harmadik, és szerintem ugyancsak a bolsevizmussal rokonítható sajátosság az, hogy nemcsak külső, hanem belső ellenségképekben is gondolkodik. Nem ellenfélben, hanem ellenségben. Az ellenségképnek van egy rasszista vonulata (ez rokoníthat a nácikkal): elsősorban cigányok, zsidók, homoszexuálisok. De ha valaki belső ellenségképben gondolkodik, akkor a határok módosíthatóak, s ma már teljes mértékben beleértődik az a politikai elit is, amely az elmúlt húsz évben Magyarországot különféle időszakokban irányította. A teljes politikai elitet fajilag nehéz stigmatizálni, de ez pusztán retorikai kérdés (Zsidesz). Mondanom sem kell, hogy akár a náci, akár a szerintem meghatározó bolsevik eszmei vonulatot emeljük ki, ez a logika mélyen nemzetellenes. Abban érdekelt, hogy a nemzetet, mint politikai közösséget, csonkolja, a „belső Trianon” világképét érvényesítse. Saját gondolatmenetéből következően folyamatosan, és egyre táguló mértékben akar kizárni a nemzet fogalmából, és nemzetellenesnek láttatni mindenkit, aki nem ő. A bolsevikok is azt gondolták, hogy ők az igaz ügy letéteményesei, mindenki mással szemben csak az osztályharc indokolt.

Talán ezt tekinthetjük a negyedik sajátosságnak. A mai magyar szélsőjobb egy olyan retorikai mezőben él, ami verbálisan is az általuk ellenségképnek tekintettek dehonesztáló megbélyegzését szolgálja. A retorikai mezőnek van jelentősége, merthogy minden tett a szavakkal kezdődik. Ha megbélyegzünk csoportokat, embereket, akkor ezzel előre intellektuális és erkölcsi legitimációt nyújtunk ahhoz, hogy kiiktathassuk őket. A kiiktatás módja lehet alternatív: a megbélyegzéstől a jogfosztáson át a fizikai likvidációig terjedhet. De ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, előbb mindezt a szavakkal kell előkészíteni. A nemzeti bolsevikok éppen ezt teszik.

S itt elérkeztünk az ötödik sajátossághoz. A politikai ellenfél pondróvá silányításának szókultúrájával együtt egyre több jel mutat arra, hogy a nemzeti bolsevikok ténylegesen is nyitottak az erőszak kultúrája irányába. Egyszerre hoznak létre cselekvéseiben egyelőre békés kripto-militáris szervezetet (amit a bíróság betilt), s egyre több jel mutat arra, hogy ugyanakkor nyitottak a belpolitikai terrorizmus erőszakos irányába is. A verbális terrorizmus és a tényleges terrorizmus szervesen össze tud simulni. A bolsevizmus egész története – akár hatalom nélkül voltak, akár hatalomban – erről szól. A Népakarat nevű terrorista szervezettől Sztálin módszereiig.

 

Szerintem közelebb jutunk egy probléma mibenlétének megállapításához, ha nevet tudunk neki adni. A nemzeti bolsevizmus, a nemzeti bolsevikok egy ilyenfajta intellektuális kísérletet példáz.

De van még egy dimenzió, ami miatt ezt a kifejezést elfogadhatónak, mi több, találónak gondolom. S ez arra az okcsoportra utal, ami miatt a magyar szélsőjobb képes volt és képes nagyon sok embert maga mellé állítani. Anélkül, hogy egy cikk keretein belül ennek részletes taglalásába bocsátkoznék, szeretnék utalni a főbb összetevőkre.

Az elmúlt húsz év politikai rendszerváltással indult, és korszakká vált. Politikailag ez a demokrácia kora lett, de közben az az időszak is volt, amikor Magyarország gazdasága és társadalma is átalakult. Létrejött egy olyan piaci gazdasági rendszer, ami politikailag jó néhány, a változásokból előálló társadalmi problémát elégtelenül vagy egyoldalúan kezelt. Megszűnt a szocialista nagyipar, és nagyjából-egészében homogén módon az emberek számára ellehetetlenültek azok a munkaalkalmak, amikből addig éltek. Teljes területek lakossága került perspektivikusan kilátástalan helyzetbe, ahol is a perspektívátlanság éppúgy jellemzett és jellemez magyart és cigányt. Lehetőség van kijátszani őket egymás ellen, mert ugyanazokból a segélyforrásokból élnek, s e tekintetben igazi versenytársai egymásnak. S miután a magyarok sokkal kevesebb előítéletet társítanak magukhoz, mint a cigányokhoz, így a cigányok sokkal stigmatizálhatóbbakká válnak ebben a versenyben. Vezetőik sok esetben pont olyan korruptak, mint a magyar politikai közösségek vezetői (egyébként ez is arról szól, hogy milyen nagymértékű az asszimiláció), s ez még inkább megkönnyíti az elfogultságok politikai tőkévé tételét.

Nézhetjük egy más nézőpont felől is a mai magyar társadalmi valóságot. Minden magyar kormány népboldogító és szavazatszerzési okból érdekelt volt abban, hogy egyre tágabbra nyissa a felsőoktatás kapuit. Ez persze önmagában helyes cél, de senki nem gondolt arra, hogy aki bejut a felsőoktatásba, annak igényei, vágyai is lesznek, például képzettségének megfelelő állást akar. Mondanom sem kell, hogy ma e tekintetben sok százezer emberre csalódás vár, ami nyitottá teszi őket arra, hogy fogékonnyá váljanak mindarra a tömény intellektuális ostobaságra és illúzióra, amit a nemzeti bolsevizmus ajánl.

Írásomnak nem az elmúlt húsz év társadalompolitikai hibáinak felsorolása a tárgya. Nem rossz szándékból követték el ezeket a hibákat, de elkövették őket. Felvillantásukkal csupán az volt a célom, hogy jelezzem: alapvetően a magyar kapitalizmus, a piacgazdaság, a magyar polgárosodás felhalmozódó diszharmóniái hívták és hívják elő azt a politikai jelenséget, ami előítéletektől és illúzióktól terhes megváltást ígér a tömeges társadalmi reménytelenségre. A tömeges, tömegesedő és állandósuló kilátástalanságra húsz év alatt a magyar politikai elittől csak olyan válaszok tellettek,a melyek vagy az emberi jogok tiszteletben tartására, vagy pedig a kádárista ihletettségű szociálpolitika folytatására, vagy a nemzeti nagyképűségre ösztönöztek. Ahogy a bolsevizmus is a politikailag, eszmeileg kezeletlen, vagy félrekezelt, társadalmi diszharmóniákból született, a nemzeti bolsevizmus is ennek a terméke – szemben a nácizmussal, amely sosem tudott volna hatalmi helyzetbe vergődni, ha egy vesztes háborút követő, megalázó és kizsákmányoló béke következményei nem uralták volna el a húszas és harmincas évek Németországát.

Azt hiszem, a nemzeti bolsevizmusért való felelősség mindannyiunkat terhel. Nem elég, hogy intellektuálisan megvetjük, vagy éppen butaságnak tartjuk, vagy – szerintem félrevezetően – „nácizunk”. Egy húsz év után intellektuálisan is kiüresedett politikai világban talán megoldásokban is kellene gondolkodni. Én a magam részéről erre kész vagyok.

[1] Az írás a 168 óra c hetilap 2010. március 11-i számában jelent meg.