2015 végén a Ráció Kiadó gondozásában megjelent egy könyv. Címe: A magyar történetírás kánonjai. Szerkesztője Dénes Iván Zoltán – öndefiníciója szerint „független kutató és tutor”. Ebben a kötetben szerepel egy antimodernizmusról szóló tanulmány, amelyet társszerzőként Trencsényi Balázs és Sorin Antohi jegyez.

Mint minden sokszerzős munka, ez a könyv is rendkívül eltérő színvonalú és néha nem is a tárgyra vonatkozó írásokat tartalmaz. Ahogy ilyen esetekre vonatkozóan egy igen neves amerikai kollégám fogalmazni szokott: „not an earthquake”. Azaz nem egy földindulás.

A kötet tartalma tehát nem annyira érdekes, és most nem is tárgya reflexiómnak. Sokkal érdekesebb a tudományetikai vetület, amit Sorin szereplése vet fel.

Sorin Antohi – anélkül, hogy életét és munkásságát részletesen tárgyalnám – 1957-ben született Romániában. Saját, 2006 őszi beismerése szerint 19 éves korától a rendszer összeomlásáig (?) volt a Securitate, Ceauşescu titkosszolgálatának ügynöke. 2006 őszén kiderítették róla, hogy nincsen meg a PhD fokozata, pedig azt állította, hogy ez létezik. Azt is kinyomozták, hogy publikációs jegyzékében szerepel néhány olyan könyv, amelynek nem találták nyomát (https://en.wikipedia.org/wiki/Sorin_Antohi). Sorin ezeket a tényeket nem tudta cáfolni, és így addig élvezett tudományos pozícionáltsága ellehetetlenült. Ahogy ő maga írta: „2006. október 20-án, mikor kiderült, hogy nincsen meg a PhD fokozatom, annak ellenére, hogy ennek ellenkezőjét állítottam, lemondtam minden egyetemi pozíciómról, valamint a legtöbb szerepemről melyeket különböző egyesületekben és szervezetekben játszottam.” (http://www.szv.hu/cikkek/interju-sorin-antohival).

Sorin 1995 és 2006 között a budapesti Közép-európai Egyetem tanára volt, 2006-ban éppen a történelemtanszék vezetőjeként működött. Erről az egyetemről kellett távoznia.

Nagyobb nyilvánosságot kapva Sorin neve 2008-ban tűnt fel újfent. Ekkor német és román sajtótermékek hívták fel arra a figyelmet, hogy a Román Kulturális Intézet által Németországban szervezett konferencián Sorin úgy tűntette fel magát mint olyan kutatóintézetek vezetője, amelyek nem léteznek. A Frankfurter Rundschau-ban pedig Herta Müller, a 2009-ben irodalmi Nobel-díjat kapott írónő tette szóvá – nyilvánította nemkívánatossá – Sorin szereplését. (Létezik olyan blog – http://sarahinromania.canalblog.com/archives/2013/02/14/26416442.html -, amely Sorint csak úgy hívja: the „Professor of Lies”, azaz a „Hazugságok professzora”.)

Egykori személyes benyomásom alapján Sorin egy rendkívül meggyőző, szimpatikus, éleseszű embernek bizonyult, akivel élvezet volt beszélgetni. Utólagos tudásom alapján azt mondhatom: kalandor és szélhámos, de éppen azért tudta eladni magát, mert éleseszű, meggyőző és szimpatikus volt. Folyamatos szélhámoskodása inkább lehetséges és izgalmas irodalmi hőssé, mintsem tudományos hitelességgel bíró személlyé teszi.

A tudományetikai vetületet tehát Sorin hitelessége, pontosabban szólva megszolgált hiteltelensége jelenti. A társszerző – mint ez Sorin hivatkozott interjújából kiderül – emberileg közel állt hozzá, s ezért az ő esetében megértem, noha nem fogadom el, hogy minden reflexivitás és önreflexivitás nélkül továbbra is együttműködik egy tudományetikailag erősen leterhelt személlyel. A hitelességet figyelmen kívül hagyó, reflektálatlan együttműködés olyan intellektuális és etikai érzéketlenségre utal, ami általában is problematikus egy eszmetörténész esetében. A társszerző a halottakkal szemben reflexív, szerzőtársával szemben nem az.

A szerkesztő esetében azonban még ez a megértés sem működik. A szerkesztőnek ilyenkor illene – ha már beválogatta a tanulmányt – jeleznie, hogy itt azért léteznek nem megkerülhető problémák. Olyanok, amelyek indokolandóvá teszik az adott szerző szerepeltetését. Ténykérdés, hogy ez az ember sokszorosan elhiteltelenedett, s ezért arra sincs garancia, hogy amit ír, az hiteles. A kötetben szereplő egyetlen egy szerző esetében sem áll fenn ez a többszörös, nyilvános hitelvesztés. Mert azért lássuk be: a tudomány világában olyan, mint Sorin, igen ritka és egzotikus jelenség. A szerkesztő olyannyira elkerüli a tudományetikai problematikát, hogy Sorin életrajzánál egyszerűen csak közli, miszerint „1995 és 2006 között a budapesti Közép-európai Egyetemen tanított”. A valóságnak jobban megfelelő, hitelesebb mondat az lett volna: 1995-ben kezdett el tanítani a budapesti Közép-európai Egyetemen, ahonnan 2006-ban tudományetikai ellehetetlenülése okán távozni kényszerült.

Úgy tűnik, hogy a szerkesztő meghatározott tudományetikai normáktól is független.

Sajnálatos, hogy 2015-ben Magyarországon előállt az a helyzet, miszerint nem számít, hogy valaki tudományos fokozatát illetően valótlant állít, álkönyveket jegyez valós publikációként, álpozíciókat ad meg valós pozícióként. A szabadság világában éppúgy hazudik, mint ahogy ezt a diktatúra idején tette.

Számomra persze – és ez vélhetően összefügg azzal, hogy Sorin jellemét gyengének, képességeit viszont jónak ítéltem meg – általában is az az igazán izgalmas kérdés, hogy egy ilyen életút után miként lehet helyreállítani vagy megkísérelni helyreállítani a tudományos reputációt, hitelességet. Ez nyilvánvalóan a maga teljességében lehetetlen feladat, de meg lehet kísérelni. Éppen ezért kíváncsi vagyok, hogy miként alakul Sorin élete, hogyan kerül ki abból a lápvilágból, amibe belenyomta magát. Marad-e lidérc, avagy képes lesz-e igazi tudóssá válni?