12.

2012. április 2.

„Ha a kreativitást bármilyen szinten megpróbálom ellehetetleníteni, irtani, azzal gyakorlatilag azt a kultúrát pusztítom, amelyben élek. És úgy tűnik, ez a hajlam hangsúlyos része a magyar kultúrának.”

– Beszéljünk a Habsburg Intézetről, amely a te nagy viharokat kiváltó kezdeményezésed volt. Akkor született, amikor 2002-ben az MSZP–SZDSZ-kormány hatalomra került, mert a te terved akkor már készen állt. Pénzt Magyar Bálint minisztériuma adott rá, akivel egyébként régi baráti kapcsolatban állsz. Akkoriban kirobbant egy vita az Élet és Irodalomban egy rövid hozzászólás miatt, amelyet te írtál Schmidt Máriával, a Terror Háza főigazgatójával, akihez egyébként szintén régi barátság fűz. A vita egyik mellékszálán felbukkant az a vád is, hogy azért barátkozol és írsz vele közös cikket, mert a liberálisok révén megszerzett intézetedet az ő segítségével akarod bebiztosítani arra az időre, amikor majd a Fidesz-kormány következik. Hiszen akkor már volt tapasztalat arról, hogy a Fidesz előszeretettel fojtja meg a tőle független intézményeket. Előlegezzük itt meg, hogy a Fidesz-kormány 2010-es hatalomra kerülésekor, ahogy minden közalapítványt, a Habsburg Intézet mögött álló közalapítványt is megszüntette, de magát az intézetet meghagyta, csak besorolta a Schmidt Mária igazgatta intézmények közé.

– Ott kezdeném, hogy ez az egész Habsburg Történeti Intézet ötlet először a rendszerváltás után került elő. A rendszerváltás idején felmerült, hogy mi legyen a gödöllői királyi kastéllyal, amelyet az oroszok használtak korábban, aztán nyugdíjasotthon lett belőle, tehát eléggé lerobbant állapotban volt. Az Antall-kormány elképzelése az volt, hogy a gödöllői királyi kastélyból legyen nyári palota. Ahogy régen: a téli palota a budai vár, a nyári palota meg, mint a cároknál, a gödöllői kastély. Amely 1867-ben a nemzet koronázási ajándékaként Ferenc Józsefhez került, azt követően pedig Horthy örökölte meg, és néhányszor járt is ott. Többször meghívtak engem is a kastéllyal kapcsolatos megbeszélésekre, mert akkor már megjelent a Ferenc József és a magyarok viszonyáról szóló könyvem, meg egyébként is, az akkori gödöllői múzeumigazgatóval, aki számomra nagyon kedves, szimpatikus ember volt, Varga Kálmánnal – azóta műemlékvédelemmel foglalkozik – sokat beszéltünk erről. Én azt vetettem fel, hogy a kastélyban egy mini-monarchiát kéne teremteni, és ezen belül létrehozni egy kis Habsburg-történeti tudományos kutatóhelyet. Ez 1991–92 körül történt. Nem valósult meg, sok körülmény miatt, de az elképzelés már akkor is megvolt. 2002-ben aztán, amikor felállt a Medgyessy-kormány, beterjesztettem újból a tervet, hogy legyen – nem Gödöllőre telepítve, mert akkor már folyt a gödöllői kastély felújítása, és egyáltalán, Gödöllő kikerült ebből a történetből – egy Habsburg-történeti intézet. Mert úgy láttam – akkor már túlvoltam az amerikai tanításaim nagy részén és Hollandián is –, hogy a Habsburg History abszolút élő dolog a világban. Önmagában a magyar történelem érdektelen, csak a Habsburg-történelem részeként foglalkoznak vele. Másrészt egyre inkább az lett az európai mainstream, különösen a Maastrichti Egyezmény után, 1993–94-től kezdve, hogy úgy kezdték el interpretálni a Habsburg birodalmat mint az Európai Unió egyfajta előképét, legalábbis gazdasági értelemben: közös pénz, közös vámhatár, szabad belső mozgás, szabad tőkeáramlás. Vagyis megváltozott az Osztrák-Magyar Monarchia képe, illetve egy kicsit a Habsburg birodalom egészéé is. Úgy éreztem tehát, hogy ezt föl lehet eleveníteni, hiszen Magyarország 2004-ben csatlakozott az Unióhoz, és úgy gondoltam, hogy ez az intézmény a maga szerény eszközeivel is segítheti a csatlakozást, mert belesimulnánk egy olyan európai összképbe, amelyben a magyar történelem is értelmezhető. Ez a terv mindenesetre 2002-ben, némi küszködés után – amely akkor nagyon nagy küszködésnek látszott –, 2003-ban meg is valósult. Természetesen szerepe volt benne annak, hogy a 2002-es magyar kormányban két olyan miniszter is volt, aki azonnal tisztában volt azzal, hogy ennek tényleg konjunktúrája van: az egyik Magyar Bálint volt, akinek egyenesági rokona Szemere Bertalan, Magyarország 1849-es miniszterelnöke – ő ásta el a koronát Orsovánál –, a másik Görgey Gábor volt, szintén 48-as leszármazott, hiszen valamelyik felmenője Görgey Artúr volt. Ők abszolút támogatták ezt az elképzelést, és nekik is köszönhető, hogy megvalósult. Természetesen, mint minden új dolog Magyarországon, az intézet is kiváltott vitákat. Voltak protestánsok, akiknek nem tetszett, mert ők az ellenreformációt kötik a Habsburgokhoz, joggal egyébként, de hát az már nagyon régen történt. Én úgy gondolom, hogy nem kell a múlton több száz évre visszamenőleg felháborodni. Szintén nem tetszett az akkor még csak csíra formában létező Jobbiknak, mert nemzetárulásnak látta, hogy a Habsburgok bármilyen értelemben is a fókuszba kerülhetnek – miközben Magyarországnak négyszáz évig Habsburg uralkodói voltak, de hát ez őket nem zavarta. A szentkorona fontos nekik, aki a koronát viselte, nem. És érte kritika liberális oldalról is az intézetet egy-egy lapban, de őszintén mondom, hogy az érveik tartalmilag érdektelenek voltak. Amire a felvezetődben utaltál, az alapvetően egy másik történet volt, valóban csak mellékszálon kapcsolódott az intézethez.

– Igen, erre én is utaltam, de mégiscsak ott jelent meg nyilvánosan az az egyébként széltében-hosszában terjesztett gyanú, hogy az intézet létrehozása a te érdeked volt, és az érdeked érdekében az ördöggel is hajlandó vagy szövetkezni – jelen esetben ez Schmidt Mária volt –, hogy a jövőre nézve is bebiztosítsd a szerzeményedet.

– Hát igen, de annak, aki ezt írta – nem akarok vitatkozni ma már ezzel az állásponttal, akkor megtettem egyébként –, életében is kritizáltam a gondolkodását, most így a halála után meg már érdektelennek gondolom ez ügyben az intellektuális teljesítményét. Mindenesetre ez a logika abban gondolkozott, ahogy mondjuk egy echte antiszemita logika szokott gondolkozni, hogy biztosan valamiféle összeesküvés van az egész mögött. Hogy az ember olyasmin, ami nem tetszik neki, nem őszintén háborodik fel, hanem számításból – ez volt annak a bizonyos Élet és Irodalom-beli vitának a lényege –, ez részben az antiszemita, részben a bolsevik világképre hajazó logika, mert ott van mögötte mindig az az előfeltevés, hogy vagy az „osztályérdek” mozgatja az embert, vagy valami genetikus hajlam van a háttérben. Úgyhogy ne is foglalkozzunk vele. Tehát létrejött az intézet, és lényegében 2010-ig elműködgetett. Nem olyan egyszerűen, mert állandó viták voltak a költségvetéséről, több állami számvevőszéki ellenőrzésen átestünk – ami teljesen rendben van egyébként –, utólag is csak azt tudom mondani, a számvevőszékről az volt a benyomásom, hogy Magyarország jószerével egyetlen professzionális módon működő állami intézménye volt. Lenyűgöző volt, amit csináltak, noha általában nem szeretik őket, mert az intézményvezetők szerint kekeckednek, kötözködnek. De ez a dolguk. Én az egyik ilyen vizsgálat után még egy őszinte gratuláló levelet is küldtem az Állami Számvevőszék elnökének. Tehát működött az intézet, működött a mögötte álló közalapítvány, amelynek az elnöke, ha jól emlékszem, 2008-ig Habsburg Ottó volt, aki egy külön történet az én életemben. Nagyon büszke vagyok rá, hogy vele, a nagy korkülönbség ellenére, rendkívül tiszteletteljes és jó viszonyt tudtam kialakítani. Nagy élmény volt számomra Habsburg Ottóval diskurálni, és érzékelni azt a nem kevés iróniát és öniróniát hordozó világképet, amely az övé volt. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, noha gyönyörű kort ért meg. A halála után el is mentem a bécsi kapucinus kriptába is és Pannonhalmára is, hogy kifejezzem a tiszteletemet iránta. Szóval azt hiszem, eredményesen működött az intézet ezekben az években, több mint százhúsz ösztöndíjat adtunk ki a korszak kutatóinak, nemcsak magyaroknak, hanem sok országából származó kutatóknak. Volt amerikai, szlovák, orosz, holland ösztöndíjasunk. Nem emlékszem pontosan a számokra, de majdnem ötven könyv kiadásában vettünk részt – vagy mi adtuk ki, vagy támogattuk a kiadását. Létrehoztunk egy sorozatot egy amerikai kiadói konzorciummal együtt, hogy a magyar társadalomtudomány jobban jelen legyen az angolszász és az amerikai tudományosságban. A sorozatban 12 kötet jelent meg. 2010 végén kiadtunk egy könyvet a teljes tevékenységünkről, amely az interneten is – a www.habsburg.org.hu webcímen – nyomon követhető. Rendezvények, kiadványok, konferenciák, ösztöndíjak, minden nyilvános, tehát az is, hogy a közpénzt az utolsó fillérig arra költöttük, amire szánták. És én erre nagyon büszke vagyok. Ez tehát a múlt. Ez a történet fontos volt az én életemben. Aztán 2010-ben, a kormányváltás után, máig nem tudom, miért, a magyar kormány úgy döntött, hogy harmincöt közalapítványt felszámol, köztük két történeti jellegűt is, az egyik az 56-os Intézet volt, a másik a Habsburg Intézet. Végül az a kompromisszum alakult ki a kormányon belül, hogy felszámolják ugyan a közalapítványokat, tehát elveszik a pénzügyi önállóságot, de az intézeteket, nagyon redukált szinten, életben hagyják. Így jött az a kormányzati megoldás, hogy az 56-os Intézet az Országos Széchenyi Könyvtárhoz (OSZK) került, a Habsburg Intézet pedig egy olyan közalapítványhoz, amely a Terror Házát is üzemelteti.

– Magyarán Schmidt Máriához.

– Igen.

– Akihez, ha jól tudom, az 56-os Intézetet is hozzá akarták csapni, csak ők az OSZK-t választották.

– Nem, nem volt módjuk választani. Nem tudom, miért gondolják egyes haladár értelmiségiek, hogy ilyenkor van választási lehetőség. Nincs. Ezek hatalmi döntések. Ha a hatalom úgy dönt, hogy ide, akkor ide, ha úgy dönt, hogy oda, akkor oda. Azt tudom, hogy Schmidt Mária nem akarta, hogy hozzá kerüljön az 56-os Intézet is.

– Noha a Habsburg nem az ő profilja, szemben az 56-os Intézettel.

– Igen, de éppen ebből talán sokféle ellentét is adódik, mert a Schmidt Mária-féle alapítványok és múzeum, illetve az 56-os Intézet eltérő narratívákat testesítenek meg. A Habsburg-kor ügyében nincsenek eltérő narratívák, így nincs konfliktus sem. Itt inkább erről volt szó. Itt tartunk tehát ebben a Habsburg Intézet-történetben: a korábbihoz képest redukáltan tudjuk folytatni a tevékenységünket, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Mindenesetre ez az intézet az életem azon kezdeményezései közé tartozik, amelyeket magam akartam, átvertem rengeteg ellenálláson, mert azért ne gondolja senki, hogy az ember „kap” dolgokat. Ez is egy magyar értelmiségi betegség, hogy ezt hiszik. Aki ezt mondja, annak azt ajánlom, próbáljon meg bármit létrehozni Magyarországon. Soha nem adnak semmit, és a dolog nem is úgy megy, hogy az ember kér. Mindenért meg kell küzdeni, és nagyon göröngyös utakon lehet elérni bármit is.

– Még akkor is, ha nincs ellenállás? Hiszen az intézet-ötletedre vevők voltak, mint mondtad, a kulcsminiszterek.

– Olyan nincs, hogy nincs ellenállás. Ezért mondom bárki magyar értelmiséginek, hogy próbáljon a magyar bürokrácián bármit átverni. Vannak szabályok, amelyek ontologikusan és genetikusan a kreativitás ellen hatnak. Például annak idején közbeszerzési alapon kellett volna ügyvédet beszerezni. Holott egy ügyvéd és egy kliens között abszolút bizalmi viszony van. Vagy: a közalapítványoknál vagyonnyilatkozatot kérnek a kurátoroktól. Hogy miért, arról fogalmam sincs, az általam vélelmezett ok az lehet, hogy ha a kurátori tevékenységük idején nagyon meggazdagodnak, az biztos azért van, mert ellopták a közpénzt. Mintha ezt ezer más módon nem lehetne ellenőrizni. Habsburg Ottó például megmondta, hogy ő nem hajlandó vagyonnyilatkozatot adni a magyar államnak. Azért nem ad, mondta, mert neki mint családfőnek van egy névleges jogcíme a teljes Habsburg magánvagyonra. Amit az osztrák állam elkonfiskált ugyan, de ő nem mondott le róla. Most akkor írja be, hogy Bad Ischl az övé? De volt amerikai és osztrák kurátorunk is. Az amerikai, a chicagói egyetem dékánja nem is értette, miért akarja a magyar állam tudni, hogy neki mekkora a bankbetéte és milyen ingatlan van a nevén. Ezek látszólag technikai apróságok, de valójában a lényegét érintik annak, hogy milyen nehézségekkel jár együtt, ha te egy nemzetközileg ütős kuratóriumot akarsz létrehozni.  És minden évben meg kellett harcolni minden forintért. Mondom, örülök, hogy megcsináltam, büszke vagyok rá, és ahogy egyetlen kezdeményezést sem, amelyet életemben csináltam, ezt sem bántam meg soha. A Budapesti Negyedet sem, noha azt is csak nagy nehézségek árán tudtam életben tartani. De ott van a produkció a polcomon, a 18 év Budapesti Negyed-kötetei, amelyek tudom, hogy megkerülhetetlenek a szakmában. Ugyanígy része az életemnek a Habsburg Történeti Intézet: meg lehet próbálni felszámolni, tönkretenni, takaréklángra állítani, de ez már akkor is jelen van a magyar történettudomány és az európai intézményrendszer történetében. Vagy mint tüske, vagy mint folytatható kezdeményezés. És az embernek fontos, hogy nyomot hagyjon. Annyi hiúság azért van bennem, hogy nyomot akarjak hagyni.

– És arról van valami elképzelésed, hogy miért így működik ez az ország? Hogy az a kevés ötlet, amely megszületik – vagy az a sok ötlet, amelynek azonban csak kis része jut egyáltalán a nyilvánosság tudomására –, miért akad el óhatatlanul valahol? Ez persze az állami működés és a bürokrácia problémaköre, de a dolog másik oldala, hogy miért vált ki azonnal dühödt bírálatokat szűkebb szakmai és tágabb értelmiségi körökben?

– Én azt a kérdést most nem akarom megválaszolni és nem is tudom, hogy amióta modern magyar nemzettudat van, minden jeles és kreatív magyar értelmiségi miért számol be hasonló tapasztalatokról, azaz hogy a magyar kultúra miért ilyen önpusztító módon működik. Mert fordítsuk le, amit mondtál: ez önpusztító vonás. Ha a kreativitást bármilyen szinten megpróbálom ellehetetleníteni, irtani, azzal gyakorlatilag azt a kultúrát pusztítom, amelyben élek. És úgy tűnik, ez a hajlam hangsúlyos része a magyar kultúrának. Vörösmarty még a nemzethaláltól rettegett, azt gondolta, hogy a nemzet előbb-utóbb elsüllyed a szláv és a német tengerben. Noha attól több okkal retteghetett volna, hogy a magyar lehetetleníti el a magyart, azaz hogy a nemzethalál belül lakik, és nem kívülről jön. Megjegyzem persze, hogy Kölcsey néhány évvel korábban a Himnuszban azért utal erre – „lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre” –, azaz a belső széthúzásra, a belső irigységkultúrára. Most persze bíráltam Vörösmartyt, noha nagyon tisztelem őt.

– Ő ezt nem tapasztalta meg a saját életében?

– De, megtapasztalta, csak hajlamos volt rá, hogy felülemelkedjen a tapasztalatain. Kölcsey meg végképp megtapasztalta. Olyannyira megtapasztalta az ellene irányuló gyűlöletet – bár ő már ennek nem volt tanúja szerencséjére –, hogy amikor meghalt, a koporsóját megdobálták. A magyar himnusz költőjének a koporsóját a magyar emberek megdobálták, annyira gyűlölték.

– Miért, mit csinált szegény?

– Olyan indulatokat váltott ki a kritikáival és a mindenféle tenniakarásaival, amit nem viseltek jól. Például a megyei nemesség, hiszen Kölcsey az adózó nép állapotáról értekezve kritikus hangot ütött meg vele szemben. Mindegy, ezek magyar történetek. És ez tényleg igazi önpusztító vonás mind a mai napig, amelyet lépten-nyomon megtapasztal az ember, különösen ha némi kreativitás szorult bele. Mellesleg jegyzem meg, hogy a kreativitás szerintem önérték, noha nem minden kreativitás termékeny, hiszen egy sor ostoba dolgot is szülhet. De Magyarországon arról van szó, hogy azokat a kreativitási csatornákat is ellehetetlenítik intézményes helyzetek meg az emberi irigység, amelyekből értelmes dolgok jöhetnének ki. Nem véletlen a sokat hivatkozott példa, hogy a magyar Nobel-díjasok közül jószerével két olyan ember volt, akit a magyarországi tevékenysége alapján díjaztak: Szentgyörgyi Albert és Kertész Imre. Az összes többi a kreativitását – noha a tehetsége már itt megvolt – valahol másutt bontakoztatta ki. Azért ez vet némi kritikai fényt ennek a kultúrának a jellegére, mert itt korántsem csak pénzügyi okokról volt szó. Ezt én is megtapasztaltam, minden kezdeményezésemnél: nagyon erős rosszindulattal, nagyon erős irigységgel találkoztam, ezek a kezdeményezések rengeteg irritációt váltottak ki, és csak azt. El kell viselni, nincs más megoldás, és persze időnként oda kell csapni. Ami egyben azt is jelenti, hogy az ember energiáinak egy része teljesen értelmetlen küzdelmekre megy el.

– Hát igen, két lehetőség van: az ember vagy az irigységkultúra, vagy a panaszkultúra képviselői közé áll be, utóbbi esetben arra panaszkodik, mi minden tettek vele az irigységkultúra képviselői.

– Én egyikhez sem akartam csatlakozni, ezért voltak ezek a kezdeményezéseim. Ezért akartam, hogy legyen a Széchenyi Professzori Ösztöndíj, ami nagyon sok embernek segített, és ugyanígy rengeteg irigységet, rosszízű vitát szült. Ezért akartam a Budapesti Negyedet, amelyet 18 év után most Tarlós István szüntetett meg. Ezért akartam a Habsburg Intézetet, s az imént beszéltünk arról, mi történt vele. Tudomásul kell venni, hogy az állam mindig bürokratikus. Ilyen a jellege, laza, könnyed állam nincsen. Az állam mindig önbiztosítja magát. Mindig azt keresi, hogy a visszaélés minden lehetséges kapuját bezárja, amivel persze egyre több visszaélésre ad módot. És egy állam sose bölcs. Mindig korlátolt, ez a természete. Másrészt az állami működésben az idő mindig lelassul. Kultúrantropológiai értelemben az állam nem tud gyors reakciókban gondolkodni, mert a bürokratikus jellege ezt lehetetlenné teszi. Ezért arra is nehezen tud reagálni, ha te egy új kihívással szembesíted, mondjuk azzal, hogy akarsz valamit. Úgyhogy nem az állam a nagyobb probléma, hanem ez a kulturális normavilág, az irigység és a panaszkultúra keveréke.

– És még hány ilyen ötleted volt? Vagy van is?

– Igen, volt és van is.

– Szóval most csak azokat soroltad fel, amelyekből lett valami?

– Igen.

– Még egy pillanatra visszatérve a Habsburg Intézetre: megbeszéltük, hogy a sikeres megvalósításnak voltak politikai feltételei – egy más színezetű kormány idején nem biztos hogy sikeres lett volna –, sőt, voltak kapcsolati feltételei: ha a miniszter nem a barátod, talán semmi sem lesz belőle. Tehát mindenképpen kellettek hozzá kapcsolatok. Ez szerinted jól van így?

– Hát először is: én már azon is csodálkozom, amikor némely emberek egy steril világot tételeznek fel, és úgy gondolkoznak mindenről, mint a szerelemről, hogy az lehetséges a testnedvek érintkezése nélkül. Nem. Az ember társadalmi lény. Ez annyit jelent, hogy előbb-utóbb lesznek az életében mindenféle emberi kapcsolatai. A kapcsolatok jelentős részben azt a virtuális tőkét jelentik, amellyel az emberek egy társadalomban élnek. Nem Robinzonokból áll a társadalom, hanem kapcsolati hálók rendszeréből. Nekem is vannak kapcsolati rendszereim. Ezeket nem tudatosan építettem ki, tehát nem úgy történt a dolog, hogy negyven évvel ezelőtt elterveztem valamit, és elkezdtem kiépíteni hozzá a kapcsolataimat. Az iskolában, a szakmámban, a magánéletemben, a közszereplések során alakultak ki, tehát nagyon sok ponton. Ismeretségek születtek, némelyek barátsággá erősödtek, mások elhaltak, mint mindenkinél. És úgy gondolom, ha az ember akar valamit ebben az országban, de szerintem bármelyik országban így van, nem árt, ha vannak olyan kapcsolatai, bármilyen szinten, akikkel meg tudja beszélni a dolgot. 2002-ben valóban előállt egy ilyen helyzet – igen, elfogadom, hogy kapcsolati tőke is van benne, meg rengeteg politikai véletlen is, hiszen emlékezz csak vissza, ki tudta megmondani 2002-ben, hogy ki nyeri a választásokat, ki tudta megmondani, hogy az új kormányban kik lesznek a miniszterek? Na de az is az életképesség egy része, hogy a véletleneket az ember tudja használni, hasznosítani, hogy így mondjam. Ezt nem lehet valamiféle összeesküvéselmélet vagy osztályharcos világszemlélet alapján nézni, csak úgy, hogy az ember életének van egy természetes menete, az alkatának meg egy természetes működése, és tőle függetlenül, véletlenszerűen meg előállnak olyan konstellációk, amelyek révén ő helyzetbe kerülhet. És ennek aztán az lesz az eredménye, hogy az adott kezdeményezést valahogy sikerre lehet vinni. Voltak olyan kezdeményezéseim, amelyekből soha nem lett semmi, pedig elvileg még a feltételek is megvoltak hozzá.

– Akkor mégis miért nem sikerültek?

– Mondok egy példát a teljes bukásra, és ez ugyanebben az időszakban történt. Kossuth több helyen lakott Budapesten, és én szerettem volna elérni, hogy a főváros vegye meg Kossuth egyik lakását, és az állammal közösen alakítson ki egy magyar sajtótörténeti pontot,  amely a szabad sajtó történetéről szólna, hiszen Kossuthhoz nemcsak a sajtószabadság követelése köthető, hanem a modern sajtó is az ő Pesti Hírlapjával indult Magyarországon,. És ez a szabadsajtó-történeti pont eljuthat a szamizdatkultúrához is, amelynek bizonyos értelemben szintén Kossuth az előképe a Törvényhatósági Tudósításokkal. Megkerestem a javaslattal Demszky Gábor főpolgármestert, aki maga is a szamizdatsajtó egyik központi figurája volt. Jó ötlet, mondta, és ugyanezt mondta Magyar Bálint akkori miniszter is, szintén egykori szamizdatos. És sohasem lett belőle semmi, mert a két fiú nem értett szót egymással abban, hogy ki fogja fenntartani ezt a helyet: a főpolgármesteri vagy a miniszteri költségvetés. Néhány millió forinton folyt a vita. Tehát hiába volt kedvező elvileg minden feltétel, beleértve a személyi konstellációkat is, mégsem jött össze, piszlicsáré problémák miatt, ahhoz képest legalábbis piszlicsárék voltak, ami ebből lehetett volna.

– Olyan ötleted megvalósult, amelyben te magad nem voltál érdekelt? Mert a Budapesti Negyednek a főszerkesztője voltál, a Habsburg Intézetnek az igazgatója vagy.

– Persze hogy volt. Nem állítom, hogy a Széchenyi professzori ösztöndíj kizárólag az én ötletem lett volna, szerepem mindenesetre volt a létrejöttében, és benne voltam egy sok tagú kuratóriumban, ami annyit jelent, hogy kizártam magam az ösztöndíjban részesülők közül. Volt is olyan kurátor, aki egy idő után azt mondta, hogy lemond, mert a felesége kiüldözi a világból, hogy meg is kaphatná az ösztöndíjat, és helyette a kuratóriumban bohóckodik. Másrészt amiket felsoroltál, azok számomra mind munkát jelentettek.

– Persze, de pénzt kapsz érte.

– Kapok, de nem annyit, amennyiről az ember azt gondolná, hogy arányos a befektetett munkával. Mondok egy példát. A Budapesti Negyed 18 éves fennállása alatt az elmúlt 8–10 évben egy fillérrel sem emelkedett a lap támogatása, tehát az a pénz sem, amit kaptam a szerkesztéséért. Miközben ismerjük az infláció mértékét. És ezek nevetséges összegek. Nevetséges összegekért dolgozott az ember azon, hogy minden negyedévben legyen egy színvonalas termék.

– Akkor már csak azt mondd meg, mit csinál az az ember, akinek van egy zseniális ötlete, de nincsenek meg hozzá a kapcsolatai?

– Az vagy elmegy Magyarországról, vagy veszni hagyja az ötletét, vagy mégiscsak megpróbál kapcsolatot keresni. De még egyszer mondom: ez fikció. Ha egy szakma része vagy, kizárt, hogy ne legyenek szakmai kapcsolataid. Nem lehet egy tudományos fokozatot megszerezni úgy, hogy ne legyenek opponenseid, ne essél át egy bizottsági értékelésen. Ha nincsenek kapcsolataid, az azt jelenti, hogy olyan mértékig összeférhetetlen vagy, hogy mindenki, mint a leprástól, távol tartja magát tőled. A kapcsolatok egyébként még nem jelentenek garanciát a sikerre, ez az egész egy ponton átmegy politikába: szövetségesek, szövetségesi rendszerek is kellenek. De olyan nincs, sehol a világon, hogy az utcáról bemész azzal, hogy neked van egy ötleted. Ha van ilyen, az csak az a mesés kivétel, amely erősíti a szabályt.