2011. május 11.

„A kíváncsiságot kell professzionális módon kezelni és kielégíteni. A közügyekben és a történettudományban ugyanaz a kíváncsiság mozgatja az embert, legalábbis engem.”

– Téged a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje óta közszereplőként is ismernek. Hívnak televíziókba, rádiókba, írsz újságcikkeket, ami azt jelenti, hogy nemcsak a történelem érdekel, hanem a jelen is, sőt, nyilvánosan is szereted értelmezni azt, amiben benne élsz. A kollégáid nagy része nem így van ezzel. Alkati különbség ez is?

– Kicsit teoretikusabbra veszem a választ. Az én nyilvánosságbeli életem intellektuálisan két részre tagolható, és természetesen van köztük átjárás. Az egyik a dolog professzionális része, a történészi munka. Ezért lettem egyetemi tanár, ezért szereztem tudományos fokozatokat – mert tudományos fokozatokat újságcikkekkel nem lehet szerezni, legalábbis egy normális országban nem. Ebben a minőségemben rendszerint olyan problémákkal foglalkoztam, amelyek jelen vannak a mai világban is, de a történeti gyökereik is érdekesek, hogy ugyanis hogyan jutott el egy probléma a jelenig. Ennek semmiféle aktuálpolitikai vetülete nincs és nem volt. Ez valamilyen jelenbeli probléma történeti kifejtése. Több ilyen könyvem is van. Utaltam már a Kossuth tér történetére, de ugyanilyen a Hősök tere történetéről írott munkám, és nagyrészt ilyen a szimbolikus politikával foglalkozó munkám is. Itt mindvégig – és erre már korábban utaltam – a foucault-i alapállást képviseltem, anélkül, hogy tudtam volna róla. Később persze, amikor megtudtam, hogy a híres francia filozófus is így gondolta, nagyon örültem neki. És ezen a ponton valóban van egy alkati kapcsolat a professzionális történészi szerep és a között – és itt jön a teoretizáló elem –, amelyet az angolszász kultúrában public intellectual szerepnek hívnak. Lehet ezt nyilvános értelmiséginek is fordítani, de maradjunk inkább a közértelmiséginél. Az angolszász világban ennek nemes, kikristályosodott hagyományai vannak, azaz mindenféle tudósok meg szoktak nyilvánulni aktuális kérdésekben. Noam Chomsky, a kiváló nyelvész például időről időre állást foglal aktuális kérdésekben is. Ha külpolitikai konfliktusról van szó, megszólal az adott országgal foglalkozó történész, szakember, és ez a magatartás sokszor a tényleges politikai szerepvállalásig is elmegy. Henry Kissinger történészként a bécsi kongresszusból és a következményeiből írta a disszertációját, majd külpolitikai elemző lett, majd amerikai külügyminiszter, majd idős korára megint külpolitikai tanácsadó. Én ezt az utat nem jártam be. Pusztán a szakmai szerepem egészült ki a közértelmiségi szereppel, majd a politikai szereppel. Közép-Európában azonban átszíneződött ez a public intellectual-szerep, éppen azért, mert a mi társadalmi fejlődésünk más. Sok értelmiségi elhagyta a szakmai terepet, és átment váteszbe, aki megmondja a tutit és megváltja a nemzetet. Jobb korokban innen vagy át tudtak lépni a politikusi pályára, vagy nem. Mondok példákat a magyar kultúrából is: olyan professzionális írók, mint Németh László vagy Szabó Dezső az életük jelentős részében a jelennek beszéltek. Itt most nem a politikai álláspontjuk érdekes, hanem a szerepük. Számomra ez a közértelmiségi szerep nem volt idegen, éppen azért, mert volt bennem érdeklődés a jelen iránt, sőt, mint említettem, a polgárosodás témakörére iránt is egy sor jelenbeli impulzus irányította rá a figyelmemet. De ez is ösztönösen alakult ki. Ebben persze, az alkatom mellett, benne van az is, hogy volt társadalmi lehetőség erre a funkcióra, és benne volt az értelmiségi szerepkultúrában is. Természetesen némi magabiztosság is kellett hozzá, amihez meg az kellett, hogy tudjak írni és beszélni. Ez ugyanis a public intellectual két eszköze a nyilvános szerepléseiben. Én viszonylag könnyen írok. Munka az írás, a kicsi is és a nagy is, de az én munkaetikám úgy néz ki, hogy ha egyszer valamiről eldöntöttem, hogy megcsinálom, akkor megcsinálom. És gyorsan. Nem vagyok az a típus, aki tíz évig ül egy könyvön. Ha már összegyűjtöttem az anyagot, csinálok egy ütemtervet, és megszabom magamnak, mikorra kell készen lennem. És betartom a saját határidőimet. Az meg külön szerencse, hogy szóban is meg tudok nyilvánulni, és valószínűleg ez is oka a sorozatos média-megkereséseknek. Ennek ellenére sohasem mentem át csak közértelmiségi szerepbe, és sohasem léptem át azt a határt, amelyen túl az ember egzisztenciálisan is a politikához kötődik. Vagyis sohasem állt elő olyan helyzet, hogy a megélhetésem kizárólag a politikától függött volna. A politikus egyik ismérve ugyanis az, hogy a megélhetése kizárólag a politikai tevékenységétől függ. Végső soron úgy érzem – de ehhez az is hozzájárul, hogy annyi idős vagyok, amennyi –, hogy a két szerep erősítette egymást. Elképesztően nagy hasznom lett abból – nem anyagi, hanem társadalmi értelemben –, hogy sokat és sok helyen szerepeltem, aktuális kérdésekben is megnyilvánulva, és az is hasznomra vált, hogy sohasem hagytam el a szakmai szerepet a közértelmiségi szerepért, sőt: a szakmai előrelépéseim hozzájárultak a közértelmiségi szerep hitelességének megteremtéséhez, a közértelmiségi szerep pedig abban segített, hogy fogékony maradjak olyan problémákra, amelyek korábban is érdekeltek. Engem történészként sem érdekelt soha egy dolog úgy általában. Ezért nem tudtam tankönyvet írni. Mindig probléma érdekelt, szemben a kollégáim nagy részével, akik nem problémában gondolkoznak, mert problémák nem érdeklik őket. Hosszan leírják, milyen egy falu, egy sómonopólium, a Nógrád megyei kisnemesség vagy bármi más – ezek tudományos szempontból egyébként fontos témák –, de nem látom bennük a kérdést. Nem látom, hogy mire kíváncsi az illető, és mire akar választ kapni. A diákjaimnak is ezt szoktam mondani szakdolgozatírás előtt, hogy döntsék el, mi a kérdésük. Mert a tudományt a kíváncsiság hajtja előre. Ami ezen kívül esik, az szerintem puszta megfelelés egy intézményes világ elvárásainak. A kíváncsiságot kell professzionális módon kezelni és kielégíteni. És a közügyekben és a történettudományban ugyanaz a kíváncsiság mozgatja az embert, legalábbis engem.

– Tudjuk azonban, hogy a kollégáid egy része másként látja ezt, sőt a szakértelmiségiek vagy a tudományos világ egy része is. Ők, ahogyan mondani szokták, nem tartják helyesnek, ha az ember aprópénzre váltja a szakmai tudását és rangját.

– Igen, ez ennek a kulturális közegnek a sajátossága. Tudom, hogy amikor elkezdtem ezt a kettős szerepet művelni, a történész szakmának, mondhatnám úgy is, emberileg kicsit besavanyodottabb részétől elképesztően durva szövegeket kaptam. Ők ugyanis úgy gondolták, hogy a tudós szereppel nem fér össze az ilyen közszereplés. Elgondolkoztam ezen az állításon, utánanéztem a dolognak, és akkor derült ki számomra, hogy a nyugati kultúrában nagyon komoly emberek éltek ezzel a kettős szereplehetőséggel. Természetesen engem nem kell félteni, tudtam kezelni és meg tudtam válaszolni ezeket a leszólásokat, amelyeket természetesen az irigység is motivált. És még két irigységfaktort megemlítenék, ha már asszociatív módon gondolkozunk, amely velem szemben ma is megvan. Az egyik irigységre okot adó tényező a külföldön megjelent könyveim. A magyar akadémiai élet erre általában úgy reagál, mintha ez nem számítana, érdektelen lenne, hogy megjelenik-e egy magyar társadalomtudós külföldön, vagy sem. Van olyan kollégám, kiváló történész, jó néhány könyve megjelent az Egyesült Államokban, aki az istennek nem tud akadémikusi pozícióhoz jutni, noha – velem ellentétben – nagyon szeretne. Mert ez a zárt társadalom, ez a kohorsz, a társadalomtudományok akadémiai képviselői nem vesznek tudomást arról, ami nekik nem sikerült. A másik ilyen irigységfaktort, és ez már általánosabb érvénnyel működik, az hozza mozgásba, ha ezen a szakmai-értelmiségi világon belül valakinek még anyagi sikerei is vannak. Nekem azért kijutott ebből is az életemben, elsősorban azért, mert sokat tudtam külföldön tanítani, és jó egyetemeken. Ami persze önmagában megint irigységre okot adó tényező volt. Sose felejtem el, hogy amikor közvetlenül a rendszerváltás után Hollandiában tanítottam egy fél évet, azzal mentem ki, hogy megpróbálok venni egy autót. Nagyon kellett hozzá spórolnom, de végül sikerült vennem egy kis használt Citroënt Belgiumban, mert ott olcsóbbak voltak az autók. 1991-ben azonban még ez is feltűnt itthon. Egyszer jöttem le a Várból, és láttam, hogy az egyik kollégám ott bandukol a járdán. Megálltam mellette, megkérdeztem, hova megy, és mikor kiderült, hogy egy irányba tartunk, felajánlottam, hogy elviszem. Ám mielőtt beszállt volna az autóba, megjegyezte: Úgy látszik, jól megy annak, aki sokat szerepel. Én meg mondtam neki, hogy ha ez ennyire zavarja, akkor talán ne szálljon be. Mert az is ugyanilyen irritációs pont volt, hogy az ember ismertté vált. Ez mind a mai napig így van. A múltkoriban összefutottam egy kollégámmal. Kérdezte, hova megyek, mondtam, hogy egy televíziós vitaműsorba. Én nem ülnék le azzal az emberrel, közölte nyomban, és megnevezte a műsor egyik résztvevőjét. Mert a magyar kultúrában így gondolkoznak: azon múlik az ember értéke, hogy kivel ül le, és kivel nem. Ami egy agyrém, betegség. Mindenesetre megkérdeztem tőle: Miért? Hívtak?

– Meg kellene talán értened, hogy az alkati tulajdonságaid és a képességeid nagy előnyt jelentenek számodra a kollégáiddal szemben.

– Persze, de itt nemcsak az alkatról van szó. Mert valamilyen szinten a szereplést is meg lehet tanulni, ha az ember hajlandó erőfeszítéseket tenni ennek érdekében. A közértelmiségi szerephez ugyanis az is hozzátartozik, hogy olyan készségeket hoz ki egy történészből – maradjunk ennél, mert itt most rólam van szó –, olyan készségeket fejleszt ki és mobilizál, amelyek szerintem nagyon fontosak az életben. Például a reakciókészséget. Hiszen ezek nyilvános vitahelyzetek, akár rádiós, akár televíziós beszélgetésről van szó. Bármit kérdezhetnek tőled, bármivel érvelhetnek veled szemben, és neked kell tudnod reagálni. Ha elrontod a választ, ha nagy hülyeséget mondasz, az sokáig rajtad marad. Márpedig ez megeshet, hiszen mindannyian hibázunk. A másik előnye a közszereplésnek: nagyon sok gondolkodásmódot tudsz megismerni, különösen, ha nyilvános vitahelyzetben vagy. Ez teljesen más, mint egy úgynevezett akadémiai vitahelyzet, amelyben olyan emberek vesznek részt, akik száz éve ismerik egymást, és ugyanazt mondják egymásnak, sok esetben papírból olvasva. Tehát a közszereplés segíti az intellektuális flexibilitást. A harmadik dimenzió pedig az, hogy nagyon sok embert megismersz, nemcsak a gondolkodásmódjukat, hanem az emberi reakcióikat is. Úgyhogy én kifejezetten hasznosnak tartom és szeretem is ezt a műfajt.

– Nyilván, hiszen nem csinálnád, ha állandó görcsben lenne a gyomrod egy-egy szereplés előtt, pláne közben. De térjünk vissza oda, hogy a magyar társadalomban is, mint mindegyikben, elég gyakran termelődnek kardinális jelentőségű problémák. És téged valóban meg szoktak kérdezni róluk, ha meg véletlenül nem, akkor írsz egy cikket. 2011 tavaszán az új alkotmányról írtál a Népszabadságban. Többször megszólaltál az ügyben rádiókban és televíziókban. Mi ebben az ennyire izgalmas, hogy érdemes mindannyiszor újra és újra végiggondolnod, mielőtt eleget teszel a felkéréseknek?

– A kíváncsiság mellett még egy dolog van, ami számomra ösztönzőleg hat. Az intellektuális játék, ha szabad ilyen profán módon fogalmazni. Én az agyammal dolgozom. Ezért aztán számomra sajátos izgalmi állapotot jelent, amikor van valami, amiről úgy gondolom, hogy meg lehet forgatni, sőt, hogy nekem erősebb érveim vannak más állításokkal szemben. Ami nem azt jelenti, hogy azt hinném, mindig nekem van igazam, nekem csak abban kell biztosnak lennem, hogy tudok erősebb, relevánsabb, érvényesebb érvet mondani, mint a vitapartnerem. Ezt hívhatjuk irritáltságnak is. Mert ha valami irritál, az stimulál, ösztönöz is. Éppen nemrégiben néztem meg, hogy az utóbbi három évben háromszor kerültem kapcsolatba, egyfajta viszonyba az alkotmány, alkotmányos értékek témakörével. Az első alkalom 2007-ben volt, amikor a köztársasági elnök kivívta az alkotmánybíróságnál azt a jogot, hogy megtagadhassa az állami kitüntetések átadását bizonyos személyeknek. Az alkotmánybíróság csak annyit írt elő számára, hogy ha így jár el, indokolnia kell a döntését. Sólyom László, mert róla van szó, meg is tagadta, hogy a megítélt kitüntetést átadja a korábbi miniszterelnöknek, Horn Gyulának, és természetesen írt hozzá egy indoklást. Amely engem rettenetesen irritált. És hosszú cikkben szedtem szét a szakmájára nézve alkotmányjogász köztársasági elnök érveit. Nem állítom, hogy sok mindent elértem vele, de az tény, hogy a későbbiekben sem ő, sem az utódai nem éltek ezzel a joggal. Nem mindegy ugyanis, hogy egy közhatalmi szereplő indoklását nyilvánosan meg tudod-e úgy kérdőjelezni, hogy utána, még ha továbbra is hisz a saját igazában, ez azért ne legyen számára kényelmes intellektuális pozíció.

– De mi volt a problémád?

– Nem részletezném, mert akkor pontról pontra el kellene mesélnem mindkét álláspontot. A véleményem lényege az volt, hogy Sólyom indoklásának valamennyi érve tarthatatlan. Vagy azért, mert más alkotmányos értékekkel ellenkezik, és nem lehet fontos alkotmányos értékeket figyelmen kívül hagyni kevésbé fontos értékek miatt. Vagy azért, mert történeti értelemben normatíve rossz álláspontot képvisel. Másodszor akkor kerültem kapcsolatba az alkotmánnyal, amikor 2009-ben – akkor volt húszéves a rendszerváltás alkotmánya – írtam egy cikket arról, hogy az azóta lecserélt alkotmánynak melyek voltak azok a szenzitív pontjai, ahol szerintem az alaptörvény nem működött megfelelően a polgárosodás folyamatának szempontjából. Öt területet soroltam fel, közülük a legnagyobb visszhangot az váltotta ki, hogy fölvetettem – miután úgy láttam, hogy ennek a berendezkedésnek autoritáshiánya van, a köztársasági elnök sem képes az alkotmányos szerepét betölteni, hogy ugyanis ő a legfőbb autoritási pont –, érdemes lenne elgondolkozni egy alkotmányos monarchia lehetőségén. Anekdotákba hajló történeteim vannak ennek a javaslatnak a visszhangjáról.

– Nem csodálom, én is órákat vitatkoztam veled ezen a képtelen ötleten.

– Ezt most ne ismételjük meg. A harmadik érintkezési pontom az alkotmánnyal – és ebben voltam a „legsikeresebb” – az új alkotmánytervezet nyilvánosságra hozásához kötődik. Végre volt egy szöveg, amelyhez lehetett viszonyulni. Én a saját kompetenciám alapján azt a részt veséztem ki, amely rengeteg történeti elemet tartalmazott, ez pedig az alkotmány előbeszéd-tervezete volt, amely a szerzők szerint a Nemzeti hitvallás nevet viselte és viseli. Az idézőjeles siker pedig abban állt, hogy az egyik – egyébként a legkevésbé releváns – kritikámat a készítők elfogadták, és a ma már hatályos alkotmányban ott van ez a kiegészítés, méghozzá úgy, hogy a kormánypárt parlamenti frakcióvezetője név szerint hivatkozott rám: Gerő András javaslatára került be ez a szövegrész, mondta. Így aztán civilként és történészként jelen pillanatban én vagyok az egyetlen Magyarországon, akiről nevesítve tudni lehet, hogy hozzájárult az alkotmány megszövegezéséhez. Az egyik nagyon kedves barátom, aki kiváló alkotmányjogász, és több közép-ázsiai országnak írt már alkotmányt, nem minden irónia nélkül „founding father”-ként, alapító atyaként szólított meg az egyik emailjében. Van alapja az iróniának.

– Valóban, elég kétes dicsőség a legkevésbé releváns javaslattal bekerülni az egyébként névtelen alkotmányozók seregébe és egy erősen vitatott alkotmányba.

– Na de azért írtam meg ezt is, mert itt is éreztem egy irritációt, ugyanis a megjelent szövegtervezetet intellektuálisan rendkívül igénytelennek tartottam. Éreztem, hogy itt van az agyamban valami, és el akarom nekik mondani.

– Nekik?

– Igen, nekik.

– De akkor minek írtál cikket? Felhívod Lázár frakcióvezetőt, úgyis jól ismered, sőt még jó véleménnyel is vagy róla, és kész.

– Azért, mert ez nem magánügy, és az én problémám nem magánprobléma. Én az ilyesmit általában nyilvánosan csinálom, és nem véletlenül. Ez nem egy pénzügyi tranzakció, amit üzleti okokból titokban kell tartani! Az alkotmány közügy.

– De épp most mondtad, hogy nem nekem írtad meg – én vagyok a köz, az olvasó –, hanem nekik.

– Igen, mert azzal zártam a cikket, hogy kérem a készítőket, gondolják újra, dolgozzák át a bevezetőt, mert ez így nem jó. Vagyis a cikk az egész közönségnek szólt, de címezve nekik volt, hiszen parlamenti képviselőként ők vannak abban a helyzetben, hogy a szövegen babráljanak. Ezért szóltam hozzájuk, de nyilvánosan szóltam hozzájuk. És őszintén szólva nem gondoltam, hogy bármelyik javaslatom be fog kerülni a végleges szövegbe.

– Idézd fel, mert elfelejtettem: mi volt ez a javaslat, amelyik megtermékenyítette őket?

– Az, hogy ma nem egyszerűen a piros-fehér-zöld szín szerepel az alkotmányban a nemzet színeiként, hanem nevesítve van, hogy a piros az erő, a fehér a hűség, a zöld a remény szimbóluma.

– Hát ez véletlenül tényleg egybevág az ő politikai közhelyeikkel.

– Nem, nem, ők a preambulumba éppen azt írták, hogy a magyarságunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. Én meg azt mondtam, hogy ez nem így van. Nyúljunk vissza a piros-fehér-zöldhöz, ami a nemzeti szimbólumrendszerünk része, de a három szín történetileg mást jelent. Ezért kell meghatározott műveltségi anyaggal gondolkozni egy témáról. És ezt nem lehet variálni, szeretetről beszélni, legalábbis ha elfogadjuk, hogy a zászlónk piros-fehér-zöld színű. Nem cserélhető fel egy egyházi szimbolikával, mert a hűség, a hit és a szeretet az.

– Persze, de mint tudjuk, az erő mítosza sem idegen tőlük.

– Az senkitől sem idegen.

– Jó, ezt ne vitassuk meg, hosszú, hogy az erő náluk miért jelent mást. És mi az, amit még változtattak?

– Van még egy passzus, de ott nem nevesítettek. Szóvá tettem azt is, hogy az eredeti tervezetben „a világkommunizmust halálra sebző” 1956 szerepelt. Ennek semmi alapja nincs, mondtam én, hiszen Magyarországról a szovjet csapatok 1991-ben vonultak ki, azaz 35 évvel 1956 után, és ma a világ két kontinensén vannak kommunista országok, közülük az egyik a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági hatalma. Tehát szó sincs halálra sebzésről, ezt csak a nemzeti nagyképűség mondathatja velük. És anélkül, hogy a frakcióvezető úr engem nevesített volna, ezt a minősítést 56 elől kihagyták a szövegből.

– Szóval javult a preambulum szövege?

– Nem. Egyáltalán nem. Minden, amit ebben az írásban szóvá tettem, és fogalmi problémája a szövegnek, benne maradt. És én nem olyasmiket tettem szóvá, ami a szövegezők értékrendjével ütközött volna, hanem azt mondtam, hogy amit itt ők közölni akartak önmagukról, azt rosszul közölték. Nem alternatív szöveget írtam, nem azt mondtam meg, hogy szerintem az övék helyett milyen preambulumot kellett volna csinálni, hanem az általuk fontosnak tartott szöveget korrigáltam. Mondok még egy példát, és most már a hatályos alkotmányról beszélünk. Azt mondják, hogy „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”. Azzal nincs bajom, hogy ha belemennek egy ilyen történeti-kulturális visszatekintésbe, szóba hozzák a kereszténységet is. De a kereszténység univerzális hit. Nincs nemzeti tartalma és vonatkozása. A karácsony nem nemzeti ünnep, hanem egy kultúrkör vallási ünnepe. A húsvéttal ugyanez a helyzet. Jézus Krisztus, bármit gondoljanak is a magukat az ősmagyarság letéteményesének képzelő emberek, nem pártus királyfi. Így aztán, ha a kereszténységet mindenáron be akarják venni a magyar alkotmányba, csak azt írhatják, hogy elismerik a kereszténység állammegtartó szerepét. Azon egyszerű ok miatt, hogy Magyarországon 1848-ig – Európában ez eltérő időpontokban szűnt meg – isteni legitimációra alapozódott a hatalom, azaz az állam, az Istenhez pedig elengedhetetlenül hozzátartozott az egyháziasság. Tehát a kereszténység nem a nemzetet, hanem az államot erősítette, az államhoz adta a legitimációs elvet. Ez azonban már nem érdekelte a szövegezőket. Az ostobaság, az igénytelenség ott maradt a szövegben. De szóvá tettem az „egyedülálló nyelvünk” kitételt is. Ugyanis melyik nyelv nem egyedülálló? Lehetünk büszkék a magyar nyelv gazdagságára, mert tényleg nagyon gazdag nyelv a magyar, a szókészlete sokkal nagyobb, mint sok más nyelvé, tehát roppant árnyalt a nyelvünk, de ebbe nem kell belemenni egy alkotmány-előbeszédben. Miért nem elég annyi, ha már ragaszkodnak ehhez, hogy büszkék vagyunk a nyelvünkre és a kultúránkra? Mert ismétlem: minden nyelv egyedülálló, nem véletlen, hogy mindegyiket külön kell megtanulni. Nem szaporítom a példákat, csak azt akartam elmondani, mit váltott ki belőlem egy ilyen szöveg, amelyhez nem politikailag viszonyultam, hanem intellektuálisan. Azaz tudtam, hogy a szöveg rossz, de nekem vannak releváns érveim arra, hogy legalább intellektuálisan korrekt szöveget hogyan lehetne belőle csinálni. Mert a mostani állapotában bele lehet kötni, hülyét lehet csinálni a készítőiből is meg a magyar alkotmányból is. Nekem fontos a magyar alkotmány, és nem akarom, hogy egy idiotizmusgyűjtemény legyen. De mégis mondok még egy példát, hogy az idiotizmus határtalanságát érzékeltessem. A szent koronáról azt írják ebben a szövegben: „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát”. Miután a korona újból bekerült a magyar címerbe 1991-ben, és miután Magyarország lényegében 1945-ig királyság volt, lehet azt mondani, hogy a korona – ha nekik úgy jobban tetszik, a szent korona – Magyarország állami jogfolytonosságát testesíti meg. De nem az alkotmányos jogfolytonosságát. Ugyanis Magyarország három utolsó alkotmányában, köztük az övékben, semmiféle közjogi szerepe nem volt és nincs a koronának.

– Mi a közjogi szerep?

– Az 1946-os köztársaságig a koronának voltak jogai, volt tulajdona, az ő nevében jártak el. A Horthy-korszakban például még a szent korona nevében ítélkezett a bíróság. A budai várat a szent koronára telekkönyvezték.

– Mit képviselt ebben az összefüggésben? A magyar államot?

– A magyar királyságot. A történelem során sok mindent jelentett a szent korona, az utolsó időszakban gyakorlatilag a királyságot jelentette, még a király nélküli királyságban, a Horthy-korszakban is. Az államformát, a magyar állam spirituális lényegét fejezték ki vele. És része volt a korabeli jogrendnek. Azóta viszont a koronának nincs közjogi szerepe. Ma sincs. Következésképpen nem lehet alkotmányos folytonosságról beszélni, mert folytonosság csak akkor van, ha két pontot összeköt valami. A jelenben nincs ilyen pont. Azaz a gondolkodásuk fogalmi pontosságát tekintve itt egy súlyos problémával állunk szemben. Az én esetemben pedig ez a megszólalás is része volt a public intellectual szerepnek, de benne van a történészi szaktudás is.

– Értem, mit akartál elérni. De még ha pontosan fogalmaztak volna, ez a preambulum akkor sem az a szöveg, amelyet te, a polgári társadalom elkötelezettje, liberális értelmiségi és individualista magadénak vallhatnál. Nem azt kérdezem, hogy miért nem csináltál egy alternatív preambulumot, hanem azt, hogy ennek a szövegnek a te értékrended szerinti kritikáját miért nem írtad meg.

– Válasszuk ketté a dolgokat. Én egy törvénytisztelő polgár vagyok. Van egy demokratikusan megválasztott magyar országgyűlés. A többségi párt úgy dönt, hogy csinál egy alkotmányt. Joga van hozzá. Na most ha én elkezdek otthon egy másik alkotmányszöveget írni, akkor kívülről nézve klinikai eset vagyok, mert olyasmit csinálok, ami nem dolgom. Az viszont dolgom, állampolgárként, hogy ha meglátok egy szöveget, amelyhez a magam műveltségi tőkéjével tudok kritikailag viszonyulni, akkor ezt megtegyem.

– De hangsúlyoztam, hogy nem a te alternatív preambulumodat hiányolom. Hanem azt, hogy nyúlhattál volna ahhoz a megoldáshoz is, hogy az ő preambulumuk történészi és citoyen szempontú kritikáját írod meg. Hogy ez miért avítt, miért nem felel meg annak a polgári társadalomnak, amelyet te szeretnél, és amely felé Magyarország már 1848-ban elindult, tehát hogy a te szempontodból miért hamis az egész szemlélet, amellyel az alkotmányukat megcsinálták.

– Én a nyilvános megszólalásaimban mindig a saját szemléletemet képviselem. De demokrata vagyok, tudomásul vettem, hogy ők nyertek.

– De te ki vagy hagyva ebből az alkotmányból! Én is ki vagyok hagyva. Nincs közöm hozzá, holott ennek az országnak a polgárai vagyunk, te is, én is és rajtunk kívül még nagyon sokan.

– Hát ez az a politikai ár, amelyet a mai többség majd megfizet egyszer. Ők vállalták ezt a politikai árat, amikor így alkotmányoztak és így kormányoznak. De az ő dolguk alkotmányozni, nem az enyém. Az én dolgom, ismétlem, az, hogy az ostobaságot szóvá tegyem, és konstruktív javaslatokkal is éljek a javításukra.

– Hogy érted egyébként, hogy megfizetik az árát?

– A politikai ilyen. Egy demokrácia politikájáról beszélek. Ha a hatalom magatartása, intézkedései nagyon sok ember értékrendjét, érdekét sértik, akkor a hatalom lévők előbb-utóbb megfizetnek érte, mert leváltják őket. Ez történt 2010-ben is. A hatalmon lévő pártok nem egyszerűen elvesztették a választást, hanem csúfosan megbuktak. Tehát a hatalom eddig is megfizetett a rossz vagy pökhendi politikáért, ezután is így lesz. Majd kiderül, hogyan ítélik meg őket a választók.