Szerző: | 2017. szeptember 9.

  1. július 19-én a magyar és az izraeli miniszterelnök közösen meglátogatta a Dohány utcai zsinagógát. A vendégek a látogatást követően átmentek az ún. Goldmark-terembe, ahol is beszédeket tartottak. Elsőként vendéglátójuk, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke szólalt meg. Beszédében – többek között – a következőket mondta:

Legfontosabb feladatunk tradícióink megőrzése, az oktatás, a nevelés és az értékteremtés. Látszólag minden rendben van. Sokan zsidó reneszánszról beszélnek. Valójában iszonyatos küzdelmet folytatunk, de nem a kormánnyal, nem a népvándorlással, még csak nem is az antiszemitákkal, hanem az asszimilációval. Hosszabb távon a kérdés az, gyermekeink, vagy unokáink vajon zsidókként fognak-e élni. Pozitív zsidó közösségi önképre vágyunk, amelynek része a zsidó öntudat és az erős Izrael. Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak és Izrael Államának is elemi érdeke, hogy a magyar diaszpóra zsidóságát ne ossza meg, ne idegenítse el magától és megadjon minden segítséget ahhoz, hogy közösségeinket építve megélhessük és tovább vihessük őseink magyar és zsidó tradícióit.”[1]

A neológia egyházának világi vezetője tehát úgy gondolja, hogy számukra a legnagyobb veszélyt az asszimiláció jelenti.

Előtörténet

A neológia formailag az 1868-as zsidó hitfelekezeti kongresszus nyomán jött létre, de természetesen lényegét tekintve már előtte is létezett. Az ortodoxiától és a „status quo ante” (azaz minden maradjon úgy, ahogy volt) irányzatoktól éppen az különböztette meg, hogy a zsidó vallás szokásait közelíteni akarta a környező keresztény társadalomhoz. A közelítés oka pedig az volt, hogy az irányzathoz tartozó főként városi vallásos zsidóság fokozatosan elkötelezte magát az emancipáció és az asszimiláció mellett. Ennek számtalan jele volt.

Löw Lipót, az irányzat első főrabbija, elsőként kezdett magyar nyelven prédikálni, támogatta a zsidók részvételét az 1848-49-es forradalomban, és bevezette a királyért és a hazáért szóló imádságot. Az irányzathoz tartozó rabbik a katolikus papok reverendájára hajazó öltözetet kezdtek viselni, nem növesztettek pajeszt. A neológ zsinagógákba beépült az orgona és a keresztény típusú szószék, és még folytatni lehetne a sort.

Noha a neológia létrejöttében a fent említettekhez képest más hatások is szerepet játszottak, nem tagadható, hogy a vallási irányzat társadalmi alapját az asszimilációs szándék képezte. Ez adott felhajtóerőt a neológiának. Az asszimilációs áramlat olyan erősnek bizonyult, hogy néhány évtizeden belül a magyarországi zsidók elsődleges nyelve a magyar lett. Az asszimiláció és a neológia nemhogy nem állt egymással szemben, hanem kifejezetten erősítették egymást; sorra-rendre épültek az új neológ zsinagógák. Fogalmazhatnék úgy is: a neológ zsidók nemzeti értelemben magyarrá váltak. Nem véletlen, hogy a pesti születésű Herzl Tivadar – immár a politikai cionizmus megalapítójaként – unokatestvérének, Heltai Jenőnek állítólag azt mondta: a cionizmus szempontjából a magyar zsidók a zsidóság kiszáradt ága.

S most ebben az igencsak vázlatos előtörténetben ugorjunk egy nagyot. A holokauszt a neológ zsidóságot sem kímélte. Elsődlegesen azonban a vidéki zsidóságot sújtotta, ahol az ortodoxia hangsúlyosan jelen volt. Ezért a háború után a megmaradt zsidóság körében a neológ irányzat hívei kerültek döntő többségbe. Az egyéb irányzatok jószerivel szinte teljesen eltűntek.

A kommunista berendezkedés, általános vallásellenessége okán, a megmaradt zsidó hitközségek életképességének sem kedvezett. A holokausztot túlélő zsidók pedig többféle utat választhattak, és választottak is. Volt, aki a háború után kivándorolt; volt, aki ateista lett; volt, aki egyszerűen elrejtette, eltemette zsidó mivoltát; volt, aki egy új materialista hit egyházába tért be s volt, aki megmaradt régi hiténél.

Az 1956 utáni magyar emigrációban – lakossági arányához képest – eléggé felülreprezentált volt a zsidó kivándorlás. A nagyjából 200 000 kivándorló között kb. 20-25 ezer lehetett az, akinek zsidó volt a származása.[2] Akik elmentek, azok részben Izraelt, a zsidó nemzeti opciót választották. Persze sokan voltak olyanok is, akiknél nem a vonzás, hanem a taszítás játszotta a döntő szerepet, s így a világ számos országába szóródtak szét.

Az 1956 utáni időszakban is sokan elhagyták az országot. Ahogy annakidején azt mondták: disszidáltak. Fogalmunk sincs, hogy a disszidensek között milyen arányban szerepeltek zsidók s arról sem, hogy hova mentek.

A rendszerváltás után szabaddá vált az utazás, az áttelepülés. Immár majd’ három évtizede semmi akadálya nincs annak, hogy az a zsidó, aki nem akar Magyarországon élni, elmenjen innen. Sőt, annak sincs akadálya, hogy a szabad Magyarország feltételrendszerében a zsidók egy része a nemzetiségi létet válassza. Erre már voltak kísérletek, de egyszer sem jött össze az az 1000 aláírás, amely a parlament napirendjére segítette volna ezt a kérdést.

A zsidók óriási többsége tehát úgy gondolja, hogy elutasítja a nemzetiségi létet.

Ha tehát a vallásos zsidók nem tartják magukat nemzetiségnek, és Magyarországon élnek, mert szabad választásuk alapján itt akarnak élni, nemzeti értelemben nem lehetnek mások, csak magyarok. Magyarul beszélnek – ez az anyanyelvük –, a magyar társadalom szövetébe illeszkednek.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem ugyanúgy magyarok, mint azok, akik családtörténetileg nem élték át a jogfosztó törvényeket és a holokausztot. Másként magyarok, de magyarok; kevesebb vagy több nemzeti öntudattal, de nem a magyar nemzeti műveltség és tudat teljes hiányával.

Hányan vannak?

Pontosan nem tudjuk, hogy ma Magyarországon hány zsidó vallású vagy/és származású ember él. Sokféle alapon sokféle becslés létezik. Nem mindegy, hogy valaki halachikus (azaz csak az anyai ágú zsidó leszármazást figyelembe vevő) vagy tágabb értelemben vett módon számol. A halachikus alapon számolt becslés 64 ezer és 118 ezer között mozog. Még bizonytalanabbul becsülhető meg az, hogy kinek volt a családjában valamelyik ágon zsidó felmenője. (Az így kapott szám 200 és 300 ezer közöttre tehető.)[3]

Anélkül, hogy az okok, a különféle migrációk számosságát és a folyamat természetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk: ha az egyházi adófizetés alapján maximálisan 5000-re tesszük a nagy ünnepekkor a neológ zsinagógák látogatottságát és 2-3000-re a rendszeresen templomba járók körét, akkor alappal mondhatjuk, hogy az itt élő vallásos zsidók száma rendkívül kis arányt tesz ki azok között, akiknek így vagy úgy a származása zsidó. S persze az egy külön itt nem tárgyalandó kérdés, hogy a zsidó származásból nem feltétlenül következik a bármily értelmű zsidó identitás.

Asszimiláció

Az asszimiláció a szó köznapi értelmében azt jelenti, hogy egy meghatározott csoport beolvad, illetve idomul egy másik csoporthoz. Az asszimiláció lehet úgymond természetes folyamat és történhet erőszakkal is.

A magyar zsidóság esetében a 19. század negyvenes éveitől elindult, a magyarsághoz történő asszimiláció nem volt erőszakos. Mindkét oldalról érdekfelismerések ösztönözték, annak ellenére, hogy ez az érdekfelismerés – megint csak mindkét oldalon – nem itatott át mindenkit. Az asszimiláció a résztvevők számára visszaigazoltan inkább sikeres, mintsem sikertelen folyamat volt, annak ellenére, hogy lehetséges és tényleges kudarcai számos területen felrémlettek.

Mindazonáltal az egész asszimilációs folyamatnak és eredményeinek igen komoly megrázkódtatást jelentett a két háború közti magyar állami antiszemitizmus, és aztán a holokauszt ténye. Az 1904-ben elhunyt Herzl Tivadar 1944-ben azt mondhatta volna: előre megmondtam. Nem lett volna igaza, de nehéz lett volna vele vitatkozni.

Teljesen jogos újragondolni az asszimilációt, annak minden következményével együtt. Ez nem jelentheti azt, hogy megkérdőjelezzük azoknak a jó szándékát, akik magyar oldalról asszimilálni akartak és akik asszimilálódni szándékoztak. Amennyire egy ideig úgy tűnt, hogy az asszimiláció egy buktatókkal teli sikertörténet, az állami szintre emelt tömeggyilkos indulatok fényében visszamenőleg úgy kérdőjeleződött meg az egész, ahogy van.

Annál inkább figyelemre méltó, hogy a Magyarországon élő vallásos zsidók továbbra is ezt az országot tekintik hazájuknak – annak ellenére, hogy zsidó nemzeti választásként már 1948 óta létezik Izrael Állam, ahol is az állam és az egyház nincs is szétválasztva.

Hiteltelenség

Jogos tehát újragondolni a valaha volt asszimilációt. Jogos kételyeket megfogalmazni, és jogos lehet az is, hogy elvetjük a beolvadás, az idomulás gondolatát, életstratégiáját. A cionizmus kezdettől fogva ezt tette. De nem cionista alapon is lehet azt gondolni, hogy inkább integrációs, mintsem asszimilációs modellben fogalmazzuk meg a vallásos zsidó közösség jövőjét.

A jogosság erejét növeli a hitelesség. A hiteltelenség viszont még a jogosságot is megkérdőjelezi.

Mint említettem, az itt élő vallásos zsidók lételméletileg, mintegy ontológiailag tartoznak a magyar nemzetbe: azért, mert itt élnek; azért, mert választhattak volna mást is; azért, mert a magyar az anyanyelvük; azért, mert van saját közegük ebben az országban; azért, mert itt akarják a boldoguláshoz és a boldogsághoz való jogukat érvényesíteni.

Az asszimilációval összefonódott neológia nevében általában is hiteltelen az asszimiláció legnagyobb veszélyként való beállítása. A hiteltelenséget pedig csak fokozza az, hogy a Magyarországon élő neológ vallásos zsidók olyan emberek, akik nemzetileg magyarok. Ennek a hiteltelenségnek apró lingvisztikai jele az, ha az asszimilációval szembeni harcot meghirdető beszélő következő mondatában már arra utal, hogy egyaránt szeretnék megélni és továbbvinni őseik magyar (!?!) és zsidó vallási tradícióit.

Az asszimilációval szembeni harcról szóló hiteltelen gondolat pedig tényleg veszélyes. Módot nyújt arra, hogy az itt élő vallásos zsidókat leválasszák a nemzetről, s úgy gondolják, hogy ők legfeljebb Magyarország állampolgárai, de nem magyarok.

Sokkal inkább jogos és hiteles lenne azt hangsúlyozni, hogy a homogén, egynemű nemzetfelfogás és a neki megfelelő politikai-kulturális gyakorlat óhatatlanul kirekesztő jellegű, és igazi veszélyforrás a vallásos és nem vallásos, bármilyen értelemben magukat zsidóknak vallók részére.

Többféleképpen is lehet magyarnak lenni, többféle magyar identitásnak van helye, eltérő történetekből áll össze a sohasem egynemű magyar történet.

Ha a vallásos zsidók világi vezetője azt mondta volna, hogy a legnagyobb veszély számukra az egyneműsítő, homogenizáló nemzettudat és a neki megfelelő politikai gyakorlat, akkor nem írtam volna meg ezt a cikket.

Ami pedig az asszimilációhoz való utólagos, a holokauszt utáni viszonyt illeti, engedtessék meg felidéznem az egyik személyes élményként megélt reakciót.

Az 1970-es évek végén egykori tanárom, Szabad György tanácsára és közvetítésével meglátogattam Komlós Aladárt, az akkor már igencsak idős írót, irodalomtörténészt, akinek munkássága jelentős részben a magyar zsidóság szellemi életének feltérképezéséhez kötődött.

A diskurzus egy pontján azt mondta: mi azt hittük, hogy a magyarokhoz asszimilálódunk, pedig csak Adyhoz asszimilálódtunk.

Nem megtagadta, hanem átértékelte az asszimilációt.

[1] http://www.breuerpress.com/2017/07/19/az-alabbiakban-heisler-andrasnak-a-goldmark-teremben-elhangzott-beszedet-kozoljuk/

[2] Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszak után. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-08/ch13.html és Hoblicsek László – Illés Sándor: Az 1956-os kivándorlás népességi hatásai. http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2007/2007_02/2007_02_157.pdf

[3] Lásd: Komoróczy Géza: A zsidóság a történelmi Magyarországon. II. kötet, 1849-től a jelenkorig. Kalligram, Pozsony, 2012. 1083.p.  Komoróczy úgy számol, hogyha a vegyes házasságokat is figyelembe vesszük, illetve azokat, akiknek felmenői között lehetnek zsidók, akkor 260 ezerre tehető a zsidóság lélekszáma. Komoróczy utal arra is, hogy nincs biztos adata arról, miszerint hányan fizetnek hitközségi adót, ő ezt a számot a 2000-es évek elején maximum 5000-re teszi, de úgy gondolja, hogy ezek családok és nem egyes emberek. A hitközségi adót természetes személyek fizetik, s az alternatív, hogy ezt csak maguk, vagy családjuk nevében teszik. A magyar zsidóság létszámáról némileg más becsült számokat közöl: Sebők László: A magyarországi zsidók a számok tükrében. Lásd: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyarorszagi_zsidok_a_szamok_tukreben/. A 2013-as összefoglaló írás kétségtelen előnye, hogy több forrásból származó becslést is közöl. (World Jewish Population, 2010; World Jewish Congress, 2012.; továbbá Stark Tamás számításait.) A lényeg, hogy teljesen bizonyosat nem tudunk, csak megközelítő nagyságrendekkel számolhatunk.