Szerző: | 2018. április 22.

A Monarchia Magyarországának képviselőháza elébb a Sándor utca 8-ban (ma a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet), utóbb – 1902-től – a Duna-parti, jelenleg is a magyar országgyűlést szolgáló épületben ülésezett.

A dualista rendszer idején a képviselőház karaktere sokat változott.

 

Patriarchalitás, személyesség

Nyilvánvaló­an többarcú jelenségről van szó. Az egyik „arc” – s ez különö­sen a korszak indulásánál érezhető – a politikai-közéleti múlt­tal „megszolgált”, a személyes teljesítménnyel kivívott tekin­télyből adódik. Ilyen forrásból táplálkozott Deák autoritása, s még jó néhány politikus jó értelemben vett „tekintélye”, beleértve azokat is, akik időlegesen vagy végképp ellenzéki helyzetben voltak. (Ghyczy Kálmán, Irányi Dániel, Simonyi Ernő stb. – hogy csak az ismert neveket soroljuk fel.) Ezt a fajta tekintélyt csak erősítette az illető magánéleti tisztessége, az a kettős morális alap, ami a magán- és közéleti erkölcs összezárkózásából adódott.

Természetesen mindemellett jelen volt egy másik „arc” is: a szociológiai azonosságokból adódó egy­nemű viselkedéskultúra; a nemesi eredetű s kasztosodó elkü­lönülésre is utaló vonulat. Ezt jelentette a képviselők között a szinte kötelező érvényű tegezés (nem a nyilvánosság előtt, hanem a magánérintkezésben), a társasági élet „átfedései” (gondoljunk csak a kaszinóra vagy a különféle asztaltársasá­gokra). Az Országos (vagy más néven Gentry) Kaszinó 1883-ban alakult meg. Elnöke – a korszakban mindvégig – Wekerle Sándor volt. 1890-ig a Hungária nagyfogadóban, majd 1895-ig a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, a Nemzeti Színház bérházában lelt otthonra. 1896. január 1-jén nyílt meg a Kaszinó új épülete az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. (Jelenleg a Magyarok Világszövetsége). Alapítási évének végén már 652 tagja volt, s 1910-re ez a szám elérte a kétezret. Itt valóban – politikai pártállástól függetlenül – létrejött a politikai információk társasági élettel ötvözött börzéje.

S ott volt a harmadik „arc” is, szoros összefüggésben az előzőekkel, mely a politikai életben elengedhetetlen – ko­rabeli normák szerint értendő – „pártfegyelem” ellensúlyozá­sára szolgált. Ez leginkább a pártklubokban öltött testet.

Többrétegű jelenségről van tehát szó, amelynek azonban volt egy olyan eleme is – a személyes erkölcsi és politikai tőké­ből származó, a személyességben oldott tekintély –, amely le­hetővé tette, hogy a személyi integritást többé-kevésbé ak­ceptálva folyjanak a viták –legalábbis eleinte. Ez nem zárta ki a „csipkelődéseket”, kis „szurkálódásokat” – a személyesség más szintjei kedveztek is ennek –, de azt igen, hogy a véle­ményre ható reflexió helyett a személyre szóló támadás ural­kodjék. Ahogy azonban kirostálódott a hozott tekintély – részben biológiai okok, részben pedig a rendszer kiépülésével együtt járó, már ismertetett mechanizmusok miatt –, úgy épült le ez az elem, hiszen szerezni, „újratermelni” ugyanilyen tekintélyt egyre nehezebb lett. A korszakon végigvonulva megmaradt a patriarchális személyesség másik két eleme, de miután fokozatosan kimaradt a teljesítményből táplálkozó mozzanat, ezért a hatalmi versenyfutásból adódó, belső ellen­tétektől szabdalt „kasztszerűség” lassan-lassan mindenfelé fel­feslő burkát jelentette csupán.

A személyességnek volt egy „technikainak” is nevezhető foka: maga a képviselőház mint munkahely. Hiszen végül is évi kilenc-tíz hónapon keresztül többé-kevésbé rendszeres összezártságot jelentett, még akkor is, ha nem volt kötelező a mindennapos megjelenés, s a ház előtt ácsorgó egyfogatúak éppen azért várakoztak ott, hogy a környező vendéglőkből szavazáskor összeszedjék az oda átruccant képviselőket. Álta­lában tíztől kettőig, háromig együtt lehetett – jelesebb, fonto­sabb viták alkalmával: kellett – lenni. Mint láttuk, az épület „munkahely” jellege, ugyanakkor intimitást sugalló belső el­rendeződése hozzájárult ahhoz, hogy társaséleti színtér is legyen. Az igazi központ azonban az ülésterem volt, ahol min­den olyan jelenség teret kapott, amit a személyesség és az „összezártság” indukált.

Igen, mindaz igaz, amit Mikszáth a parlamenti karcolatok szá­zaiban megrajzolt: a sze­mélyesség, az intimitás légköre, ami a 80-as évek végéig, a 90-es évek elejéig egyre gyengülő erővel, de jellemezte a kép­viselőházat. S a munkahely atmoszférája érződött a „munka­eszközön”, a beszéden, a szereplésen is.

 

Parlamenti szónoklatok és szónokok

A beszéd, a szereplés módjait részben a házszabályok szab­ták meg. Előre kellett a napirendi ponthoz hozzászólónak fel­iratkozni. Beszédét a képviselő nem olvashatta. Csak akkor lehetett azonnal, napirenden kívül szót kérni, ha a képviselő a házszabályokhoz vagy a személyét érintő ügyben kívánt hoz­zászólni. A Ház elnökének rendre kellett utasítani azt a hozzá­szólót, aki a Házat vagy valamely tagját becsületében sértő megjegyzésekkel illette. Neki kellett arról is gondoskodnia, hogy a beszélő zavartalanul elmondhassa mondandóját. A va­lóság, az íratlan szabályok némileg másként festettek. A kép­viselők általában a helyükről és nem a szószékről beszéltek, s mondandójukat inkább a sajtónak, mint a képviselőtársaknak tálalták. A képviselőtársaknak azonban megvolt a lehetősé­gük, hogy a zavartalan szereplést szavak nélkül is akadályoz­zák, akár a tüntető érdektelenséggel, akár a feltűnő érdeklő­déssel. Néhányan kilógatják lábukat a padból, miközben idegesen-ütemesen valamilyen ritmust vernek, mások olvas­nak. Cédulák járnak körbe, amelyek rendszerint nevetésre ingerlik a továbbítókat és a címzetteket. Akin nevetnek, ép­pen szónokol. De nemcsak a cédulák mozognak, hanem az emberek is. Ki-be, le-fel járkálnak. A nagyothalló közelebb megy a beszélőhöz, esetleg keres egy üres helyet, leül. A füg­getlenségi Csanády Sándor például kezét füléhez emelve rendszeresen ezt tette. Volt, aki letelepedett az éppen beszélő szónok elé és elkezdett láthatóan unatkozni. Rendszerint ásítozott.

Természetesen az erre specializálódott, erős hangú közbe­szólók sem tétlenkedtek, s hol a megerősítést, hol a tagadást szolgáló közbeszólásokkal támogatták vagy éppen ingerelték a beszélőt, esetenként hangosan beszélgetve zavarták.

Az egyes képviselők persze nem egyforma szónoki képes­séggel rendelkeztek, így sokszor érthető is volt az unalmas, néha érthetetlen okfejtésekkel szembeni tiltakozás.

Kétségtelenül hozzájárult az időnként túlbonyolított be­szédstílushoz, hogy a képviselőknek nem lehetett beszédjeiket felolvasni, hanem azt fejből kellett elmondani. Sokan leírták mondanivalójukat, hogy aztán a biztonság kedvéért maguk elé téve, bele-bele pillantva tegyék meg hozzászólásukat. Egyesek előre bejegyezték a helyeslő közbeszólásokat is és így, „készen” vitték be a gyorsíróhoz. Mások ugyan szintén elő­re megfogalmaztak mindent, de aztán a vita hevében eltértek tőle, elkalandoztak. Divattá vált a spontaneitás látszatát keltve az „előttem szólóra” hivatkozni. Ilyenkor azonban – feltéve, ha aznap már több „előttem szóló” is volt – az élelmes közbe­kiáltok azonnal megkérdezték, kiről van szó? S ez a legna­gyobb összezavarodáshoz vezetett. „Valamilyen Izé” – mo­tyogta a spontaneitásra sokat adó képviselő, s ez máris elegen­dő volt ahhoz, hogy egész, nagy munkával kidolgozott beszé­dét tönkretegye. Ugyancsak „öngólt” lőtt az, aki leírt szöve­gébe sűrűn belepillantva úgy kezdte mondandóját: „Nem volt szándékomban hozzászólni…”

Mivel olvasni nem lehetett a beszédeket, a tér azoké volt, akik ugyan felkészültek a témából, jegyzeteket is készítettek maguknak, de mindig készek voltak a közbeszólókkal vagy éppen az előttük beszélőkkel riposztozni, szellemes és könnyed szurkákat eregetni. Ha például elolvassuk Tisza Kálmán be­szédeit, azt tapasztaljuk, hogy sokszor él ezzel az eszközzel. Egy-egy találó anekdota, szellemes „bonmot”, azaz megvilá­gító erejű, gondolatteli mondat többet nyomott a latban, mint a hosszú okfejtések. Az egyik politikus például sok sta­tisztikai adattal, kimerítő részletességgel bizonygatta az Oszt­rák–Magyar Bank szabadalmának és a szabadalom meghosszabbításának szükségességét, szemben az önálló Nemzeti Bankot követelőkkel. Hosszú és adatokkal túlzsúfolt beszéde után egy ellenzéki képviselő egy tipikus „riposztot” elenged­ve, megtakarítva magának a közgazdasági bizonyítás fáradsá­gos munkáját, s egyben tönkretéve a kormánypárti szóló re­noméját, így replikázott: „A statisztikai csoportosítással min­dent a világon be lehet bizonyítani, be lehet bizonyítani azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert a statisztika szerint a tífuszbetegeknek csak 40 százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak.” Mit lehet erre mondani?!

Ezek a megnyilatkozások arra az egyszerű, minden közös­ségben érvényes tételre épültek, hogy bármilyen felkészült is valaki, ha lehetőséget ad arra, hogy nevetségessé váljék – s ha lehetőség van arra, hogy nevetségessé tegyék –, akkor a legkomolyabb kérdésben is, a legnagyobb szakértelem birtoká­ban is alulmaradhat. S miután a magyar képviseleti nyilvánosságban az említett lehetőség adott volt, kifejlődött az erre való érzékenység is.

Volt aztán jó néhány olyan szónok is, aki hosszan, de élve­zetesen, kérlelhetetlen logikával szedte szét az ellenfél érveit. Ilyen volt Szilágyi Dezső, aki egy-két óránál kevesebbet álta­lában nem beszélt. Úgy készült fel ezekre a „fellépésekre”, hogy napokig gondolkozva számba vette az ő véleménye el­len szóló összes lehetséges érvet, majd úton-útfélen felszólítot­ta a környezetében levőket – s ez a mondása szállóigévé is vált: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Így próbálgatta minél hatásosabb formába önteni a tartalmilag már eleve ki­gondolt érveket. Felszólalásai szinte attrakció értékű előadás­számba mentek, kedvéért a képviselők odahagyták a folyosót. Az 1890-es évek közepén, az egyházpolitikai vitákban őt ne­vezte el Csáky Albin „Nagy Cséplőgép”-nek. Azt mondta, hogy ő már csak az elejtett kalászokat szedegetheti fel, hiszen a Nagy Cséplőgép – s itt Szilágyira mutatott – már elvégezte a munka oroszlánrészét. Apponyi Albert arisztokratikus megjelenésével, pallérozott beszédével, szép orgánumával, széleskörű műveltségre utaló példáival szintén vonzotta a hallgatóságot.

Már első parlamenti szereplése, 1873-ban, is feltűnést kel­tett. A költségvetési vitában a Zeneakadémia felállításának pénzügyi támogatását szorgalmazta. Tudatosan készült rá, hiszen szinte pontokba szedhetően tudott beszámolni arról, hogy mi a sikeres parlamenti „belépő”, a szűzbeszéd titka: szóljon a kultúráról, vagy valami emberbaráti dologról; ne polemizáljon a tekintélyekkel; rövid legyen; a képviselő ne magáról, hanem a tárgyról beszéljen. Egyben arról is meg­emlékezik, hogy a Ház – pártállásra való tekintet nélkül – jóakaratúan és barátságosan fogadta, betartva azt a hallgatóla­gos szabályt, hogy nem illetik közbeszólásokkal az első parla­menti szereplését átélő szónokot. Az ideálisnak tartott parlamenti szónoklat öt ismérvét állapította meg: kerülni kell a népieskedő hangot; az egyszerűségre és világos fogalmazásra kell törekedni; a hasonlatokat lehetőleg a gazdasági életből kell venni; az emberek alapérzelmeiből kell kiindulni; anek­dotaszerű betétekkel kell a mondandót frissen tartani. Az ily módon felépített beszédekkel Apponyi valóban – a Képvise­lőházi Naplóból igazából nem is érezhetően – nagy hatást tudott kelteni.

Valóban nehéz utólag a hatást felidézni, hiszen sokat számí­tott a hanghordozás, a hangszín, a külső megjelenés, ami ott és akkor volt csupán érezhető. A tartalom nem volt titok, arról a sajtón keresztül az egész ország részletesen értesülhe­tett, hiszen a korabeli újságok állandó rovata volt a képviselőházi beszámoló, ahol igen részletesen szóltak mindenről, ami a Házban elhangzott. Az ülésterem napi „hősei” országosan ismertek lettek; nevük állandó eleme volt a kávéházi, klubokbeli beszélgetéseknek. A nyilvánosság közvetlen jelenléte – s közvetett formája – amit a lelkesedő avagy ledorongoló sajtó­nyilvánosság biztosított – a jó szónokoknak óriási reputációt adott. Persze a többség „munkaeszköze”, különösen a „mamelukság” elburjánzásával, nem a szereplés, hanem a szavazás volt, az a nevezetes aktus, amikor is a házelnök által szavazásra bocsátott kérdésben egyetértése jeléül megmozdult a szabad­elvű párti „erdő”: helyükről felállva adták voksukat a képvi­selők. S miután egyre inkább „szavazógép” lett a parlament (a 80-as évektől pedig egyértelműen azzá is vált), a jeles szó­noklatoknak kétirányú hatása maradt: a nyilvánosságnak szóltak, és az egyén tekintélyét voltak hivatottak emelni.

Végül is az egész hangulati kép azt dokumentálja, hogy a csipkelődésektől és éles politikai vitáktól sem mentes képviselőházi légkörre, legalábbis az 1880-as évekig, nem mondható jellemzőnek a személyi pocskondiázás, s a parlamenti illem íratlan kódexe – pártállástól függetlenül – nem engedte meg a Ház méltóságát sértő magatartást. A politikai konfrontációk értelemszerűen emberi ütközéseken keresztül jelentkeztek, de ez még nem lépte át azt a küszöböt, ami már a képviselet tekintélyét csorbította volna. Hogy milyen határozott „ön­kontroll” működött e téren, azt a maga anekdotikus plaszti­kusságával jól jelzi az 1875 és 1879 között házelnöki tisztet betöltő Ghyczy Kálmánnak egy szólásra jelentkező, felhevült képviselőt leintő mondata: „Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.”

 

Személyesség helyett személyeskedés

Az „idill” azonban nem sokáig tart. Megváltozik a parlamenti viselkedés, következőleg a képviselőház légköre. A mamelukok, azaz az együtt szavazó kormánypárti képviselők táborának tömeges megjelenése és a jelenlétüket biztosító választási eszközök közismertsége kialakítja – nem­csak bennük – azt az önigazoló gondolkodásmódot, amely a korteskedés korrupt és hatalmi befolyásolástól átitatott mód­szereit már nem szégyellnivalónak, hanem virtusnak tekin­ti. Nem tartják becstelenségnek, társadalmilag nem bélyeg­zik meg. A mamelukság egyfajta életelvvé is válik, amit az egyik szabadelvű párti képviselő, Urbanovszky Ernő fogalmazott meg igen frappánsan. Ő, amikor a kormány bukásáról beszéltek neki, teljes nyugalommal csak azt kérdezte: „De kormány csak lesz?!” Mindez az 1880-as években bontakozik ki, akárcsak a képviselők között az anyagi kérdések körül ki­alakuló magatartás, amit a Háznak egy névtelen, ámde szelle­mes tagja disztichonban is kifejezett: „Törvényes feleségre te­kints mint fix fizetésre. Nem jó lenne csupán, élni a fixum után.”

Az 1880-as évektől lényegében két magatartásbeli elemben jelentkezik a tendencia. Az egyik a képviselőházi hang határo­zott eldurvulása, a személyi vádaskodások állandósulása. A másik a válaszreakció: a párbaj a képviselők között általános szokás lesz, ami megint csak annak egy vetülete, hogy a képvi­selet nem tudott ellensúlyt teremteni a társadalom bizonyos köreiből szétsugárzó feudális jellegű közéleti normák ellené­ben. Ezt megkönnyítette, hogy az 1878-as büntetőtörvénykönyv V. tc. 19. fejezete rendkívül enyhén, mindössze állam­fogházzal büntette a párbajvétséget. A bírói gyakorlat pedig igen rövid időre – volt, amikor mindössze pár napra – korlá­tozta a büntetést. Így az úri becsület eme sajátos, az 1880-as évektől reneszánszát élő eszköze egyre inkább bevonult a po­litikába.

Az eldurvuló hang – s vele a párbaj – először még amolyan kedélyes, a kasztszerűség személyességét tükröző módon je­lentkezik. Képviselőházi összeszólalkozásuk után 1882-ben párbaj zajlik le a kormánypárti zsidó Wahrmann Mór és az antiszemita áramlatot vezető Istóczy Győző között, de a segé­dek használhatatlan pisztolyokat adtak a felek kezébe. Az 1880-as években azonban már sorra-rendre tűntek fel a kedé­lyes személyességet romboló esetek. Az ellentétek a Házban is felszínre törtek. 1883. december 13-án egy előzőleg már bur­kolt vádaskodásokkal teli ügy kapcsán az egyik függetlenségi politikus, Almássy Sándor odakiáltott az ugyancsak függet­lenségi Herman Ottónak: „Bitang … igen, bitang vagy!” Az addig teljesen szokatlan hang még megütközést váltott ki a Házban. (Természetesen a bonyolult ügy résztvevői között párbaj is lett.) S hogy az 1880-as években még „egyensúly” volt a régi és az új, előretörő tendencia között, azt szintén egy 1883-as eset, az ún. Füzesséry-Polónyi-ügy demonstrálta. 1883. április 16-án a függetlenségi Füzesséry Géza interpellá­ciót intézett a belügyminiszterhez. A következő kérdéseket tette fel: „– Van-e miniszter úrnak tudomása arról, hogy a gráci rendőrség február közepén Glavotsnik nevű biztosát Budapestre küldötte abból a célból, hogy egy állítólagos Bu­dapesten tanyázó tolvajbandát kikutasson?

– Továbbá arról, hogy a gráci rendőrség birtokában levő névsorban egy magyar képviselő neve is szerepel.”

Miután nevet nem mondott, de tolvajlásban való részvétel­lel vádolt meg egy képviselőt, azért érthetően nagy izgalom támadt. Az információéhséget oldandó, Verhovay Gyula jól hallhatóan odasúgta valakinek: a függetlenségi Polónyi Gézá­ról van szó. Mint a későbbiekben kiderült, a vád teljesen alap­talan volt, pusztán Polónyi lejáratását célozta. S óriási ellenér­zést váltott ki. Madarász József, aki a legrégebben volt képvi­selő, azt mondta: ilyen eset a régi parlamentben nem fordul­hatott volna elő. Azt javasolta, hogy amíg ez az ügy meg­nyugtatóan nem tisztázódik, addig semmi másról ne tárgyal­jon a Ház, hiszen erkölcsi tekintélye forog kockán. Ezt az in­dítványt a képviselők egyhangúan elfogadták. Végül is Füzes­séry nyilvánosan, a Ház előtt bocsánatot kért, a belügyminisz­teri tisztet is betöltő Tisza Kálmán pedig felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a Ház méltóságát csak az intézmény tag­jainak erkölcsi nyomása védheti meg, hiszen az erősebb min­den házszabálynál. A házelnök Péchy Tamás is óvta a képvise­lőket: immunitásuk, sérthetetlenségük védelme alatt ne kövessenek el effajta visszaéléseket.

Fokozatosan már nem a politikai állásponttal kell megküzdeni, hanem az azt képviselő személyt kell kiiktatni – vallja ez a magatartás. A módszer valószínűleg minden képviseleti nyilvánosságban megszületik, de uralkodóvá csak akkor válhat, ha a változtatá­sok lehetősége a hatalmon, illetve a politikai életen belül a személyi fluktuációra korlátozódik, hiszen a dualista politikai rendszer alkotmányos eszközökkel megváltoztathatatlan. Ennek tudatosulása, illetve magatartásformává válása idézi elő azt a jelenséget, hogy szükségképpen ki kell éleződnie a személyeskedő, a már nem tartalmi politikai szembenállást hordozó hangnemnek, s ha erre van nyilvánosság – mint ahogy volt –, akkor a nyilvánosság előtt is. Ahogy bővül azoknak a köre, akik a képviseleti tudat törvényszerű leépülé­sével alkalmasak elvfeladásra, s így a rendszer működtetésére, úgy nyílik egyre tágabb tér a személyi konfrontációknak, hi­szen ugyanazért végső soron ugyanolyanok versenyeznek, ezért aztán nem elvi-tartalmi, hanem csak személyi pozíciók dönthetnek. Ebben kell lavírozni, itt kell kiemelkedni és víz alá nyomni.

A tendencia az 1890-es évekre, a századfordulóra bonta­kozik ki teljes nyíltságában. Már rég nem divat a szűzbeszédet mondó képviselőt csendben végighallgatni. A tegezés szoká­sával sem él már mindenki. A párton belüli klikkek tagjai kölcsönösen igyekeznek egymást „erkölcsileg” kirekeszteni, lejáratni. Horánszky Nándor 1898-ban azzal a parlamentben elhangzott mondandóval akarja – nem teljesen sikertelenül – „kikoptatni” a miniszterelnököt, hogy „nincsen az országnak olyan kaszinója, vagy olvasóköre, amely ily tagot a maga ke­belében megtűrne”. A párbajsegédek ezért majd megve­rekszenek egymással – noha csak formai okokon múlt, hogy az ország miniszterelnöke nem kezdett el párbajozni. (Ehhez a király engedélye kellett volna.) Andreánszky Gábor az 1890-es évek második felében a Házban összeszólalkozik a belügyminiszterrel, aki nem habozik elégtételt kérni a sérté­sért. Mily dicső pillanat: a rendőrség legfőbb főnöke nyilvá­nosan megszegi a büntetőtörvénykönyv egyik paragrafu­sát! S 1905-ben, már az új épületben, egy összeszólalkozásban gróf Keglevich István megkapja titulusát, imigyen: Kegydíjas marha! Az eredmény: párbaj, súlyos feltételekkel. S Keglevich belehal sérülésébe.

 

Az obstrukció: hatás és ellenhatás

Az 1890- es években, a századforduló idején a magyar parla­menti élet állandó elemévé lett a kisebbség legszélsőségesebb parlamenti reagálási módja: az obstrukció. Az obstrukció tör­vényes eszköz volt. Lényegében nem jelentett mást, mint élve a házszabályok biztosította képviselői jogokkal, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat „agyonbeszélését”; a vita végtelenségig való elhúzását, az ún. technikai obstrukciót. A törvényhozás munkáját technikailag megakasztó helyzetet lehetett létrehozni, ami előbb-utóbb politikailag is kényel­metlenné vált a kormány számára. Így remény lehetett arra, hogy valamiféle, az ellenzék igényeit is figyelembe vevő kompromisszumot lehet kialakítani. Az obstrukció, noha egyrészt törvényes eszköz volt, másrészt azonban egy – a libe­rális intézményrendszerben – abszurd következménnyel járt: a kisebbség „lenyelhette” a többséget, azaz működésképtelen­né tehette a majoritást. Az első obstrukció – mint tudjuk – 1872-ben volt, éppen a választójogi vita során, amivel sikerült is két évvel kitolni a választójog szabályozását.

Az 1890-es évektől állandóvá vált obstrukciós magatar­tás – noha továbbra is a „többséget kifejező kisebbség”-helyzet mögé bújhatott –, már messze nem volt ugyanaz, mint az egy alkalomra korlátozódó 1872-es fellépés. Itt már a hata­lomban való részesedésigény s nem az ügyekért való elkesere­dett kiállás dominált, habár nyilván – kis számban – léteztek olyanok is, akiket ez az utóbbi motívum vezérelt. A részese­dési igény mozgatórugója inkább a személyi előrejutás szán­déka volt, mintsem az eltérő pártpolitikai célok megvalósítá­sa. Lényegében ez 1906-ban, amikor az addigi ellenzék hata­lomra került, be is bizonyosodik. Ezért az 1889-től ismétlődő obstrukciós hullámok a látszat ellenére tulajdonképpen már az egyre mohóbbá váló hatalmi készültséget jelezték, azzal – a helyzetből adódó – paradoxonnal, hogy erősnek és acélos­nak láttassák azt az erőt, amely valójában, a képviselet szétzüllése miatt, belül már igencsak „puha” volt. Ez a „látszatfélelmetesség” viszont megnehezítette a hatalom birtokosai – így többek között az uralkodó – számára a belső „puhaság” pon­tos feltérképezését. Bizonyos értelemben – amint ez 1905-1906-ban, amikor az ellenzék parlamenti többséget szerzett, megint csak igazolódott – veszélyesebbnek ítélték az ellenzéket, mint amilyen az valójában volt. Így ma­guk is áldozatai lettek az obstrukció ellentmondásos voltából adódó optikai csalódásnak.

A többször ismétlődő obstrukció ugyanis – éppen techni­kai jellemzői miatt – kikerülhetetlenül „bohóc”-szerepbe kényszerítette a vele élő képviselőket és magát a parlamentet. Hogy ezt érzékelni tudjuk – az egyik képviselő visszaemlékezése alapján –, idézzük fel példának okáért egy „technikai” obstrukció egyik elemét, mondjuk 1899-ből:

„A technikai obstrukcióból néha a legfurcsább dolgok ala­kultak ki. így például Blaskovics Ferenc azt kérte, hogy napirend előtt szólalhasson fel. Ám 20 képviselő név szerinti szavazást kért, másik 20 pedig kérte a szavazásnak a legközelebbi ülésre való halasztását. Így azután megtörtént, hogy a Ház másnap döntött arról, felszólalhat-e Blaskovics az elmúlt ülésen napirend előtt.”

A technikai obstrukció menetét néha négy-öt órás beszé­dekkel lehetett „színesíteni”, ami parttalan, tartalmatlan fe­csegést jelentett.

A „bohóc”-szerep aztán óhatatlanul tovább erodálja az amúgy is erősen megrongált „képviselői tudatot”. Herczeg Ferenc írja: 1896-ban, amikor „elfoglaltam helyemet a Sándor utcai régi Házban, nemigen tudtam örülni a törvényhozói tisztemnek. A választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, továbbá az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, meg­mérgezték az örömömet. Az a kínos gyanú üldözött, hogy mi talán nem is vagyunk igazi képviselők?”

Minden bizonnyal így volt, hiszen joggal érezhette valaki, hogy ilyen körülmények között végképp nevetséges valami megszolgált képviseleti tekintélyről szólani. Nem az obstrukció süllyesztette le a magyar közélet színvonalát, hanem maga is csak – kétségtele­nül látványos – következménye volt a kiegyezéses politikai rendszer legitimációja hiányosságainak; a sokágú konzekvenciák közül csak az egyik. A létrehozott szerkezet „késleltetetten robbanó” aknája volt csupán.

A felszín, a látszat világában azonban a következmény ok­nak tűnhetett, hiszen a megelőző évtizedek hatásos eróziója lassan és nem ennyire látványosan kezdte ki a képviseletet. S itt bekövetkezhetett a teljes abszurdum: a parlamentarizmus megmentésének szerepében (és hitével) jelenhetett meg az, aki azt a rendszert képviselte, amely eredendően tette tönkre a parlamentarizmust, idézőjeles „népképviseletté” téve azt. A „népképviselet” megmentése pedig erkölcsileg igazolhatta a parlament szabályainak teljes semmibevételét. Mert abban a logikában, amelyik a szétrothadt képviselet egyik következ­ményét, a rendszeressé váló obstrukciót tekinti oknak, fel sem merül, hogy a megmentés első lépéseként a legitimáció ha­zugságát kell felszámolni: kiterjeszteni és végül általánossá és titkossá tenni a válasz­tójogot, s utána – egy immár megkérdőjelezhetetlen törvé­nyességre támaszkodva – hozzálátni a már-már önállósult kö­vetkezmények nyesegetéséhez. Nem, ez az út járhatatlan, hiszen akkor pontosan az a politikai rendszer sérülne, amelynek a fenntartását kell biztosítani. Így viszont csak a következ­mény lehet ok, s valós reform helyett marad a politikai rendszerfenntartást szolgáló korrekció.

Ezt a korrekciót gróf Tisza István végezte el. 1904. novem­ber 18-án zajlott le a színdarab az új, reprezentatív Országház üléstermében. A rendező Tisza volt, de a főszereplő Dániel Gábor kormánypárti képviselő, Perczel Dezső házelnök és a szabadelvű párti „erdő”. A Dániel-féle házszabály-módosítási javaslat a technikai obstrukció letörését és az ún. állami szük­ségletek (költségvetés, újoncmegszavazás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazta. Az ellenzék természetesen el­kezdte az obstrukciót. Erre színre lépett személyesen a rende­ző: Kossuth és Deák szellemét patetikusan megidézve hevesen rátámadt a „szent nemzeti értékek eltékozlóira”. Nincs más választás: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának. Ez volt a végszó. Perczel Dezső házelnök zsebkendőjével jelt ad a szavazásra, a szabadelvű erdő felemel­kedik – és a vita befejezése előtt, házszabályellenesen megsza­vazza a javaslatot. A már előre elkészített királyi leirattal rög­tön el is napolják a Ház működését.

A parlamentarizmus nyílt semmibevétele a parlamentariz­mus megmentéséért. Lényegében ebben az abszurdumban sű­rűsödött össze a népképviselet sokirányú megroppanásának folyamata. És persze a válaszreakciókban is. December 13-án, az új ülés megnyitásán az ellenzék széttöri a Ház bútorzatát. Darabokra. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök (immár el­lenzéki ő is) jeleskedik a rombolásban. S van még egy reakció: Tisza fellépése – amely a rendszerfenntartásnak alárendelt nyilvánosság konzekvens érvényesítése volt – éppen radikális következetessége miatt a 67-es tábor jelentős részét is eltávolí­totta az effajta magatartástól. Hiszen Tisza lépése pontosan azt a látszatot zúzta szét, amely szervesen hozzátartozott a legitimáció hazugságához: a parlament belső liberalizmusát cson­kolta meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy nyílttá vál­toztatta az addigi szétrothadás tényét. Ez pedig sértette azok érdekét, akik személyes érvényesülésüket eddig a közügy képviseletének jelszavával tudták befedni. For­málisan is dróton rángatható bábokká tette azokat, akik eddig önszántukból vállalták ezt a szerepet. Ezért kellett megosz­tódnia a kiegyezés táborának. Így viszont lehetővé vált az, hogy a parlamentarizmus tartalmi szétrothadásában magukat jól ér­ző, de liberális játékszabályainak nyílt megsértését nem válla­ló 67-esek és a rendszer fenntartására már jó ideje megérett 48-asok koalíciója létrejöjjön. Négy évig övék lehet majd Magyarország. Úgysem változtatnak semmin.

Az obstrukció történetének – s egyben a liberális parlamen­ti gyakorlatnak – epilógusa, az önmagát lejárató koalíció bu­kása után, 1912-ben zajlik le, az 1910-ben újra hatalmi helyzetbe került Tisza István aktív közreműködésével. Az 1904-es akció ugyanis csak részlegesen – az állami szükségletekre vo­natkozva – korlátozta a képviselőházi tevékenység eme sajá­tos formáját. Az obstrukció tehát folytatódott. 1912. május 22-én Tiszát házelnökké választják. Az ellenzék éppen a véde­rőjavaslatot obstruálja. 1912. június 4-én, amikor az ellenzék – jogai alapján – zárt ülést kért, Tisza ezt megtagadta s elren­delte a teljesen házszabályellenes szavazást. A felbőszült ellen­zéki képviselőket rendőrökkel vitette ki a teremből, majd a mentelmi bizottsággal húsz-húsz napra kitiltatta őket az ülésekről.

A reakció nem késett: Kovács Gyula ellenzéki képviselő június 7-én háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégiscsak keresztülvitte tervét. 1912 októberének végén törvény született a házelnöki jogkör kiterjesztéséről (ami gyakorlatilag az obstrukció teljes letörését jelentette), s a képviselőkkel szem­ben is erőszakot alkalmazható parlamenti őrség felállításáról.

***

A Monarchia Magyarországának népképviselete nemcsak tartalmilag, hanem immár formailag is kiürült, idézőjeles „népképviseletté” vált. Az egyé­nek többségének politikai autonómiavesztését követte a tes­tületé is. Egy korszak zárult le – hamarabb, mintsem valóban véget ért volna.