A Monarchia Magyarországának képviselőháza elébb a Sándor utca 8-ban (ma a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet), utóbb – 1902-től – a Duna-parti, jelenleg is a magyar országgyűlést szolgáló épületben ülésezett.
A dualista rendszer idején a képviselőház karaktere sokat változott.
Patriarchalitás, személyesség
Nyilvánvalóan többarcú jelenségről van szó. Az egyik „arc” – s ez különösen a korszak indulásánál érezhető – a politikai-közéleti múlttal „megszolgált”, a személyes teljesítménnyel kivívott tekintélyből adódik. Ilyen forrásból táplálkozott Deák autoritása, s még jó néhány politikus jó értelemben vett „tekintélye”, beleértve azokat is, akik időlegesen vagy végképp ellenzéki helyzetben voltak. (Ghyczy Kálmán, Irányi Dániel, Simonyi Ernő stb. – hogy csak az ismert neveket soroljuk fel.) Ezt a fajta tekintélyt csak erősítette az illető magánéleti tisztessége, az a kettős morális alap, ami a magán- és közéleti erkölcs összezárkózásából adódott.
Természetesen mindemellett jelen volt egy másik „arc” is: a szociológiai azonosságokból adódó egynemű viselkedéskultúra; a nemesi eredetű s kasztosodó elkülönülésre is utaló vonulat. Ezt jelentette a képviselők között a szinte kötelező érvényű tegezés (nem a nyilvánosság előtt, hanem a magánérintkezésben), a társasági élet „átfedései” (gondoljunk csak a kaszinóra vagy a különféle asztaltársaságokra). Az Országos (vagy más néven Gentry) Kaszinó 1883-ban alakult meg. Elnöke – a korszakban mindvégig – Wekerle Sándor volt. 1890-ig a Hungária nagyfogadóban, majd 1895-ig a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, a Nemzeti Színház bérházában lelt otthonra. 1896. január 1-jén nyílt meg a Kaszinó új épülete az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. (Jelenleg a Magyarok Világszövetsége). Alapítási évének végén már 652 tagja volt, s 1910-re ez a szám elérte a kétezret. Itt valóban – politikai pártállástól függetlenül – létrejött a politikai információk társasági élettel ötvözött börzéje.
S ott volt a harmadik „arc” is, szoros összefüggésben az előzőekkel, mely a politikai életben elengedhetetlen – korabeli normák szerint értendő – „pártfegyelem” ellensúlyozására szolgált. Ez leginkább a pártklubokban öltött testet.
Többrétegű jelenségről van tehát szó, amelynek azonban volt egy olyan eleme is – a személyes erkölcsi és politikai tőkéből származó, a személyességben oldott tekintély –, amely lehetővé tette, hogy a személyi integritást többé-kevésbé akceptálva folyjanak a viták –legalábbis eleinte. Ez nem zárta ki a „csipkelődéseket”, kis „szurkálódásokat” – a személyesség más szintjei kedveztek is ennek –, de azt igen, hogy a véleményre ható reflexió helyett a személyre szóló támadás uralkodjék. Ahogy azonban kirostálódott a hozott tekintély – részben biológiai okok, részben pedig a rendszer kiépülésével együtt járó, már ismertetett mechanizmusok miatt –, úgy épült le ez az elem, hiszen szerezni, „újratermelni” ugyanilyen tekintélyt egyre nehezebb lett. A korszakon végigvonulva megmaradt a patriarchális személyesség másik két eleme, de miután fokozatosan kimaradt a teljesítményből táplálkozó mozzanat, ezért a hatalmi versenyfutásból adódó, belső ellentétektől szabdalt „kasztszerűség” lassan-lassan mindenfelé felfeslő burkát jelentette csupán.
A személyességnek volt egy „technikainak” is nevezhető foka: maga a képviselőház mint munkahely. Hiszen végül is évi kilenc-tíz hónapon keresztül többé-kevésbé rendszeres összezártságot jelentett, még akkor is, ha nem volt kötelező a mindennapos megjelenés, s a ház előtt ácsorgó egyfogatúak éppen azért várakoztak ott, hogy a környező vendéglőkből szavazáskor összeszedjék az oda átruccant képviselőket. Általában tíztől kettőig, háromig együtt lehetett – jelesebb, fontosabb viták alkalmával: kellett – lenni. Mint láttuk, az épület „munkahely” jellege, ugyanakkor intimitást sugalló belső elrendeződése hozzájárult ahhoz, hogy társaséleti színtér is legyen. Az igazi központ azonban az ülésterem volt, ahol minden olyan jelenség teret kapott, amit a személyesség és az „összezártság” indukált.
Igen, mindaz igaz, amit Mikszáth a parlamenti karcolatok százaiban megrajzolt: a személyesség, az intimitás légköre, ami a 80-as évek végéig, a 90-es évek elejéig egyre gyengülő erővel, de jellemezte a képviselőházat. S a munkahely atmoszférája érződött a „munkaeszközön”, a beszéden, a szereplésen is.
Parlamenti szónoklatok és szónokok
A beszéd, a szereplés módjait részben a házszabályok szabták meg. Előre kellett a napirendi ponthoz hozzászólónak feliratkozni. Beszédét a képviselő nem olvashatta. Csak akkor lehetett azonnal, napirenden kívül szót kérni, ha a képviselő a házszabályokhoz vagy a személyét érintő ügyben kívánt hozzászólni. A Ház elnökének rendre kellett utasítani azt a hozzászólót, aki a Házat vagy valamely tagját becsületében sértő megjegyzésekkel illette. Neki kellett arról is gondoskodnia, hogy a beszélő zavartalanul elmondhassa mondandóját. A valóság, az íratlan szabályok némileg másként festettek. A képviselők általában a helyükről és nem a szószékről beszéltek, s mondandójukat inkább a sajtónak, mint a képviselőtársaknak tálalták. A képviselőtársaknak azonban megvolt a lehetőségük, hogy a zavartalan szereplést szavak nélkül is akadályozzák, akár a tüntető érdektelenséggel, akár a feltűnő érdeklődéssel. Néhányan kilógatják lábukat a padból, miközben idegesen-ütemesen valamilyen ritmust vernek, mások olvasnak. Cédulák járnak körbe, amelyek rendszerint nevetésre ingerlik a továbbítókat és a címzetteket. Akin nevetnek, éppen szónokol. De nemcsak a cédulák mozognak, hanem az emberek is. Ki-be, le-fel járkálnak. A nagyothalló közelebb megy a beszélőhöz, esetleg keres egy üres helyet, leül. A függetlenségi Csanády Sándor például kezét füléhez emelve rendszeresen ezt tette. Volt, aki letelepedett az éppen beszélő szónok elé és elkezdett láthatóan unatkozni. Rendszerint ásítozott.
Természetesen az erre specializálódott, erős hangú közbeszólók sem tétlenkedtek, s hol a megerősítést, hol a tagadást szolgáló közbeszólásokkal támogatták vagy éppen ingerelték a beszélőt, esetenként hangosan beszélgetve zavarták.
Az egyes képviselők persze nem egyforma szónoki képességgel rendelkeztek, így sokszor érthető is volt az unalmas, néha érthetetlen okfejtésekkel szembeni tiltakozás.
Kétségtelenül hozzájárult az időnként túlbonyolított beszédstílushoz, hogy a képviselőknek nem lehetett beszédjeiket felolvasni, hanem azt fejből kellett elmondani. Sokan leírták mondanivalójukat, hogy aztán a biztonság kedvéért maguk elé téve, bele-bele pillantva tegyék meg hozzászólásukat. Egyesek előre bejegyezték a helyeslő közbeszólásokat is és így, „készen” vitték be a gyorsíróhoz. Mások ugyan szintén előre megfogalmaztak mindent, de aztán a vita hevében eltértek tőle, elkalandoztak. Divattá vált a spontaneitás látszatát keltve az „előttem szólóra” hivatkozni. Ilyenkor azonban – feltéve, ha aznap már több „előttem szóló” is volt – az élelmes közbekiáltok azonnal megkérdezték, kiről van szó? S ez a legnagyobb összezavarodáshoz vezetett. „Valamilyen Izé” – motyogta a spontaneitásra sokat adó képviselő, s ez máris elegendő volt ahhoz, hogy egész, nagy munkával kidolgozott beszédét tönkretegye. Ugyancsak „öngólt” lőtt az, aki leírt szövegébe sűrűn belepillantva úgy kezdte mondandóját: „Nem volt szándékomban hozzászólni…”
Mivel olvasni nem lehetett a beszédeket, a tér azoké volt, akik ugyan felkészültek a témából, jegyzeteket is készítettek maguknak, de mindig készek voltak a közbeszólókkal vagy éppen az előttük beszélőkkel riposztozni, szellemes és könnyed szurkákat eregetni. Ha például elolvassuk Tisza Kálmán beszédeit, azt tapasztaljuk, hogy sokszor él ezzel az eszközzel. Egy-egy találó anekdota, szellemes „bonmot”, azaz megvilágító erejű, gondolatteli mondat többet nyomott a latban, mint a hosszú okfejtések. Az egyik politikus például sok statisztikai adattal, kimerítő részletességgel bizonygatta az Osztrák–Magyar Bank szabadalmának és a szabadalom meghosszabbításának szükségességét, szemben az önálló Nemzeti Bankot követelőkkel. Hosszú és adatokkal túlzsúfolt beszéde után egy ellenzéki képviselő egy tipikus „riposztot” elengedve, megtakarítva magának a közgazdasági bizonyítás fáradságos munkáját, s egyben tönkretéve a kormánypárti szóló renoméját, így replikázott: „A statisztikai csoportosítással mindent a világon be lehet bizonyítani, be lehet bizonyítani azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert a statisztika szerint a tífuszbetegeknek csak 40 százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak.” Mit lehet erre mondani?!
Ezek a megnyilatkozások arra az egyszerű, minden közösségben érvényes tételre épültek, hogy bármilyen felkészült is valaki, ha lehetőséget ad arra, hogy nevetségessé váljék – s ha lehetőség van arra, hogy nevetségessé tegyék –, akkor a legkomolyabb kérdésben is, a legnagyobb szakértelem birtokában is alulmaradhat. S miután a magyar képviseleti nyilvánosságban az említett lehetőség adott volt, kifejlődött az erre való érzékenység is.
Volt aztán jó néhány olyan szónok is, aki hosszan, de élvezetesen, kérlelhetetlen logikával szedte szét az ellenfél érveit. Ilyen volt Szilágyi Dezső, aki egy-két óránál kevesebbet általában nem beszélt. Úgy készült fel ezekre a „fellépésekre”, hogy napokig gondolkozva számba vette az ő véleménye ellen szóló összes lehetséges érvet, majd úton-útfélen felszólította a környezetében levőket – s ez a mondása szállóigévé is vált: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Így próbálgatta minél hatásosabb formába önteni a tartalmilag már eleve kigondolt érveket. Felszólalásai szinte attrakció értékű előadásszámba mentek, kedvéért a képviselők odahagyták a folyosót. Az 1890-es évek közepén, az egyházpolitikai vitákban őt nevezte el Csáky Albin „Nagy Cséplőgép”-nek. Azt mondta, hogy ő már csak az elejtett kalászokat szedegetheti fel, hiszen a Nagy Cséplőgép – s itt Szilágyira mutatott – már elvégezte a munka oroszlánrészét. Apponyi Albert arisztokratikus megjelenésével, pallérozott beszédével, szép orgánumával, széleskörű műveltségre utaló példáival szintén vonzotta a hallgatóságot.
Már első parlamenti szereplése, 1873-ban, is feltűnést keltett. A költségvetési vitában a Zeneakadémia felállításának pénzügyi támogatását szorgalmazta. Tudatosan készült rá, hiszen szinte pontokba szedhetően tudott beszámolni arról, hogy mi a sikeres parlamenti „belépő”, a szűzbeszéd titka: szóljon a kultúráról, vagy valami emberbaráti dologról; ne polemizáljon a tekintélyekkel; rövid legyen; a képviselő ne magáról, hanem a tárgyról beszéljen. Egyben arról is megemlékezik, hogy a Ház – pártállásra való tekintet nélkül – jóakaratúan és barátságosan fogadta, betartva azt a hallgatólagos szabályt, hogy nem illetik közbeszólásokkal az első parlamenti szereplését átélő szónokot. Az ideálisnak tartott parlamenti szónoklat öt ismérvét állapította meg: kerülni kell a népieskedő hangot; az egyszerűségre és világos fogalmazásra kell törekedni; a hasonlatokat lehetőleg a gazdasági életből kell venni; az emberek alapérzelmeiből kell kiindulni; anekdotaszerű betétekkel kell a mondandót frissen tartani. Az ily módon felépített beszédekkel Apponyi valóban – a Képviselőházi Naplóból igazából nem is érezhetően – nagy hatást tudott kelteni.
Valóban nehéz utólag a hatást felidézni, hiszen sokat számított a hanghordozás, a hangszín, a külső megjelenés, ami ott és akkor volt csupán érezhető. A tartalom nem volt titok, arról a sajtón keresztül az egész ország részletesen értesülhetett, hiszen a korabeli újságok állandó rovata volt a képviselőházi beszámoló, ahol igen részletesen szóltak mindenről, ami a Házban elhangzott. Az ülésterem napi „hősei” országosan ismertek lettek; nevük állandó eleme volt a kávéházi, klubokbeli beszélgetéseknek. A nyilvánosság közvetlen jelenléte – s közvetett formája – amit a lelkesedő avagy ledorongoló sajtónyilvánosság biztosított – a jó szónokoknak óriási reputációt adott. Persze a többség „munkaeszköze”, különösen a „mamelukság” elburjánzásával, nem a szereplés, hanem a szavazás volt, az a nevezetes aktus, amikor is a házelnök által szavazásra bocsátott kérdésben egyetértése jeléül megmozdult a szabadelvű párti „erdő”: helyükről felállva adták voksukat a képviselők. S miután egyre inkább „szavazógép” lett a parlament (a 80-as évektől pedig egyértelműen azzá is vált), a jeles szónoklatoknak kétirányú hatása maradt: a nyilvánosságnak szóltak, és az egyén tekintélyét voltak hivatottak emelni.
Végül is az egész hangulati kép azt dokumentálja, hogy a csipkelődésektől és éles politikai vitáktól sem mentes képviselőházi légkörre, legalábbis az 1880-as évekig, nem mondható jellemzőnek a személyi pocskondiázás, s a parlamenti illem íratlan kódexe – pártállástól függetlenül – nem engedte meg a Ház méltóságát sértő magatartást. A politikai konfrontációk értelemszerűen emberi ütközéseken keresztül jelentkeztek, de ez még nem lépte át azt a küszöböt, ami már a képviselet tekintélyét csorbította volna. Hogy milyen határozott „önkontroll” működött e téren, azt a maga anekdotikus plasztikusságával jól jelzi az 1875 és 1879 között házelnöki tisztet betöltő Ghyczy Kálmánnak egy szólásra jelentkező, felhevült képviselőt leintő mondata: „Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.”
Személyesség helyett személyeskedés
Az „idill” azonban nem sokáig tart. Megváltozik a parlamenti viselkedés, következőleg a képviselőház légköre. A mamelukok, azaz az együtt szavazó kormánypárti képviselők táborának tömeges megjelenése és a jelenlétüket biztosító választási eszközök közismertsége kialakítja – nemcsak bennük – azt az önigazoló gondolkodásmódot, amely a korteskedés korrupt és hatalmi befolyásolástól átitatott módszereit már nem szégyellnivalónak, hanem virtusnak tekinti. Nem tartják becstelenségnek, társadalmilag nem bélyegzik meg. A mamelukság egyfajta életelvvé is válik, amit az egyik szabadelvű párti képviselő, Urbanovszky Ernő fogalmazott meg igen frappánsan. Ő, amikor a kormány bukásáról beszéltek neki, teljes nyugalommal csak azt kérdezte: „De kormány csak lesz?!” Mindez az 1880-as években bontakozik ki, akárcsak a képviselők között az anyagi kérdések körül kialakuló magatartás, amit a Háznak egy névtelen, ámde szellemes tagja disztichonban is kifejezett: „Törvényes feleségre tekints mint fix fizetésre. Nem jó lenne csupán, élni a fixum után.”
Az 1880-as évektől lényegében két magatartásbeli elemben jelentkezik a tendencia. Az egyik a képviselőházi hang határozott eldurvulása, a személyi vádaskodások állandósulása. A másik a válaszreakció: a párbaj a képviselők között általános szokás lesz, ami megint csak annak egy vetülete, hogy a képviselet nem tudott ellensúlyt teremteni a társadalom bizonyos köreiből szétsugárzó feudális jellegű közéleti normák ellenében. Ezt megkönnyítette, hogy az 1878-as büntetőtörvénykönyv V. tc. 19. fejezete rendkívül enyhén, mindössze államfogházzal büntette a párbajvétséget. A bírói gyakorlat pedig igen rövid időre – volt, amikor mindössze pár napra – korlátozta a büntetést. Így az úri becsület eme sajátos, az 1880-as évektől reneszánszát élő eszköze egyre inkább bevonult a politikába.
Az eldurvuló hang – s vele a párbaj – először még amolyan kedélyes, a kasztszerűség személyességét tükröző módon jelentkezik. Képviselőházi összeszólalkozásuk után 1882-ben párbaj zajlik le a kormánypárti zsidó Wahrmann Mór és az antiszemita áramlatot vezető Istóczy Győző között, de a segédek használhatatlan pisztolyokat adtak a felek kezébe. Az 1880-as években azonban már sorra-rendre tűntek fel a kedélyes személyességet romboló esetek. Az ellentétek a Házban is felszínre törtek. 1883. december 13-án egy előzőleg már burkolt vádaskodásokkal teli ügy kapcsán az egyik függetlenségi politikus, Almássy Sándor odakiáltott az ugyancsak függetlenségi Herman Ottónak: „Bitang … igen, bitang vagy!” Az addig teljesen szokatlan hang még megütközést váltott ki a Házban. (Természetesen a bonyolult ügy résztvevői között párbaj is lett.) S hogy az 1880-as években még „egyensúly” volt a régi és az új, előretörő tendencia között, azt szintén egy 1883-as eset, az ún. Füzesséry-Polónyi-ügy demonstrálta. 1883. április 16-án a függetlenségi Füzesséry Géza interpellációt intézett a belügyminiszterhez. A következő kérdéseket tette fel: „– Van-e miniszter úrnak tudomása arról, hogy a gráci rendőrség február közepén Glavotsnik nevű biztosát Budapestre küldötte abból a célból, hogy egy állítólagos Budapesten tanyázó tolvajbandát kikutasson?
– Továbbá arról, hogy a gráci rendőrség birtokában levő névsorban egy magyar képviselő neve is szerepel.”
Miután nevet nem mondott, de tolvajlásban való részvétellel vádolt meg egy képviselőt, azért érthetően nagy izgalom támadt. Az információéhséget oldandó, Verhovay Gyula jól hallhatóan odasúgta valakinek: a függetlenségi Polónyi Gézáról van szó. Mint a későbbiekben kiderült, a vád teljesen alaptalan volt, pusztán Polónyi lejáratását célozta. S óriási ellenérzést váltott ki. Madarász József, aki a legrégebben volt képviselő, azt mondta: ilyen eset a régi parlamentben nem fordulhatott volna elő. Azt javasolta, hogy amíg ez az ügy megnyugtatóan nem tisztázódik, addig semmi másról ne tárgyaljon a Ház, hiszen erkölcsi tekintélye forog kockán. Ezt az indítványt a képviselők egyhangúan elfogadták. Végül is Füzesséry nyilvánosan, a Ház előtt bocsánatot kért, a belügyminiszteri tisztet is betöltő Tisza Kálmán pedig felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a Ház méltóságát csak az intézmény tagjainak erkölcsi nyomása védheti meg, hiszen az erősebb minden házszabálynál. A házelnök Péchy Tamás is óvta a képviselőket: immunitásuk, sérthetetlenségük védelme alatt ne kövessenek el effajta visszaéléseket.
Fokozatosan már nem a politikai állásponttal kell megküzdeni, hanem az azt képviselő személyt kell kiiktatni – vallja ez a magatartás. A módszer valószínűleg minden képviseleti nyilvánosságban megszületik, de uralkodóvá csak akkor válhat, ha a változtatások lehetősége a hatalmon, illetve a politikai életen belül a személyi fluktuációra korlátozódik, hiszen a dualista politikai rendszer alkotmányos eszközökkel megváltoztathatatlan. Ennek tudatosulása, illetve magatartásformává válása idézi elő azt a jelenséget, hogy szükségképpen ki kell éleződnie a személyeskedő, a már nem tartalmi politikai szembenállást hordozó hangnemnek, s ha erre van nyilvánosság – mint ahogy volt –, akkor a nyilvánosság előtt is. Ahogy bővül azoknak a köre, akik a képviseleti tudat törvényszerű leépülésével alkalmasak elvfeladásra, s így a rendszer működtetésére, úgy nyílik egyre tágabb tér a személyi konfrontációknak, hiszen ugyanazért végső soron ugyanolyanok versenyeznek, ezért aztán nem elvi-tartalmi, hanem csak személyi pozíciók dönthetnek. Ebben kell lavírozni, itt kell kiemelkedni és víz alá nyomni.
A tendencia az 1890-es évekre, a századfordulóra bontakozik ki teljes nyíltságában. Már rég nem divat a szűzbeszédet mondó képviselőt csendben végighallgatni. A tegezés szokásával sem él már mindenki. A párton belüli klikkek tagjai kölcsönösen igyekeznek egymást „erkölcsileg” kirekeszteni, lejáratni. Horánszky Nándor 1898-ban azzal a parlamentben elhangzott mondandóval akarja – nem teljesen sikertelenül – „kikoptatni” a miniszterelnököt, hogy „nincsen az országnak olyan kaszinója, vagy olvasóköre, amely ily tagot a maga kebelében megtűrne”. A párbajsegédek ezért majd megverekszenek egymással – noha csak formai okokon múlt, hogy az ország miniszterelnöke nem kezdett el párbajozni. (Ehhez a király engedélye kellett volna.) Andreánszky Gábor az 1890-es évek második felében a Házban összeszólalkozik a belügyminiszterrel, aki nem habozik elégtételt kérni a sértésért. Mily dicső pillanat: a rendőrség legfőbb főnöke nyilvánosan megszegi a büntetőtörvénykönyv egyik paragrafusát! S 1905-ben, már az új épületben, egy összeszólalkozásban gróf Keglevich István megkapja titulusát, imigyen: Kegydíjas marha! Az eredmény: párbaj, súlyos feltételekkel. S Keglevich belehal sérülésébe.
Az obstrukció: hatás és ellenhatás
Az 1890- es években, a századforduló idején a magyar parlamenti élet állandó elemévé lett a kisebbség legszélsőségesebb parlamenti reagálási módja: az obstrukció. Az obstrukció törvényes eszköz volt. Lényegében nem jelentett mást, mint élve a házszabályok biztosította képviselői jogokkal, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat „agyonbeszélését”; a vita végtelenségig való elhúzását, az ún. technikai obstrukciót. A törvényhozás munkáját technikailag megakasztó helyzetet lehetett létrehozni, ami előbb-utóbb politikailag is kényelmetlenné vált a kormány számára. Így remény lehetett arra, hogy valamiféle, az ellenzék igényeit is figyelembe vevő kompromisszumot lehet kialakítani. Az obstrukció, noha egyrészt törvényes eszköz volt, másrészt azonban egy – a liberális intézményrendszerben – abszurd következménnyel járt: a kisebbség „lenyelhette” a többséget, azaz működésképtelenné tehette a majoritást. Az első obstrukció – mint tudjuk – 1872-ben volt, éppen a választójogi vita során, amivel sikerült is két évvel kitolni a választójog szabályozását.
Az 1890-es évektől állandóvá vált obstrukciós magatartás – noha továbbra is a „többséget kifejező kisebbség”-helyzet mögé bújhatott –, már messze nem volt ugyanaz, mint az egy alkalomra korlátozódó 1872-es fellépés. Itt már a hatalomban való részesedésigény s nem az ügyekért való elkeseredett kiállás dominált, habár nyilván – kis számban – léteztek olyanok is, akiket ez az utóbbi motívum vezérelt. A részesedési igény mozgatórugója inkább a személyi előrejutás szándéka volt, mintsem az eltérő pártpolitikai célok megvalósítása. Lényegében ez 1906-ban, amikor az addigi ellenzék hatalomra került, be is bizonyosodik. Ezért az 1889-től ismétlődő obstrukciós hullámok a látszat ellenére tulajdonképpen már az egyre mohóbbá váló hatalmi készültséget jelezték, azzal – a helyzetből adódó – paradoxonnal, hogy erősnek és acélosnak láttassák azt az erőt, amely valójában, a képviselet szétzüllése miatt, belül már igencsak „puha” volt. Ez a „látszatfélelmetesség” viszont megnehezítette a hatalom birtokosai – így többek között az uralkodó – számára a belső „puhaság” pontos feltérképezését. Bizonyos értelemben – amint ez 1905-1906-ban, amikor az ellenzék parlamenti többséget szerzett, megint csak igazolódott – veszélyesebbnek ítélték az ellenzéket, mint amilyen az valójában volt. Így maguk is áldozatai lettek az obstrukció ellentmondásos voltából adódó optikai csalódásnak.
A többször ismétlődő obstrukció ugyanis – éppen technikai jellemzői miatt – kikerülhetetlenül „bohóc”-szerepbe kényszerítette a vele élő képviselőket és magát a parlamentet. Hogy ezt érzékelni tudjuk – az egyik képviselő visszaemlékezése alapján –, idézzük fel példának okáért egy „technikai” obstrukció egyik elemét, mondjuk 1899-ből:
„A technikai obstrukcióból néha a legfurcsább dolgok alakultak ki. így például Blaskovics Ferenc azt kérte, hogy napirend előtt szólalhasson fel. Ám 20 képviselő név szerinti szavazást kért, másik 20 pedig kérte a szavazásnak a legközelebbi ülésre való halasztását. Így azután megtörtént, hogy a Ház másnap döntött arról, felszólalhat-e Blaskovics az elmúlt ülésen napirend előtt.”
A technikai obstrukció menetét néha négy-öt órás beszédekkel lehetett „színesíteni”, ami parttalan, tartalmatlan fecsegést jelentett.
A „bohóc”-szerep aztán óhatatlanul tovább erodálja az amúgy is erősen megrongált „képviselői tudatot”. Herczeg Ferenc írja: 1896-ban, amikor „elfoglaltam helyemet a Sándor utcai régi Házban, nemigen tudtam örülni a törvényhozói tisztemnek. A választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, továbbá az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, megmérgezték az örömömet. Az a kínos gyanú üldözött, hogy mi talán nem is vagyunk igazi képviselők?”
Minden bizonnyal így volt, hiszen joggal érezhette valaki, hogy ilyen körülmények között végképp nevetséges valami megszolgált képviseleti tekintélyről szólani. Nem az obstrukció süllyesztette le a magyar közélet színvonalát, hanem maga is csak – kétségtelenül látványos – következménye volt a kiegyezéses politikai rendszer legitimációja hiányosságainak; a sokágú konzekvenciák közül csak az egyik. A létrehozott szerkezet „késleltetetten robbanó” aknája volt csupán.
A felszín, a látszat világában azonban a következmény oknak tűnhetett, hiszen a megelőző évtizedek hatásos eróziója lassan és nem ennyire látványosan kezdte ki a képviseletet. S itt bekövetkezhetett a teljes abszurdum: a parlamentarizmus megmentésének szerepében (és hitével) jelenhetett meg az, aki azt a rendszert képviselte, amely eredendően tette tönkre a parlamentarizmust, idézőjeles „népképviseletté” téve azt. A „népképviselet” megmentése pedig erkölcsileg igazolhatta a parlament szabályainak teljes semmibevételét. Mert abban a logikában, amelyik a szétrothadt képviselet egyik következményét, a rendszeressé váló obstrukciót tekinti oknak, fel sem merül, hogy a megmentés első lépéseként a legitimáció hazugságát kell felszámolni: kiterjeszteni és végül általánossá és titkossá tenni a választójogot, s utána – egy immár megkérdőjelezhetetlen törvényességre támaszkodva – hozzálátni a már-már önállósult következmények nyesegetéséhez. Nem, ez az út járhatatlan, hiszen akkor pontosan az a politikai rendszer sérülne, amelynek a fenntartását kell biztosítani. Így viszont csak a következmény lehet ok, s valós reform helyett marad a politikai rendszerfenntartást szolgáló korrekció.
Ezt a korrekciót gróf Tisza István végezte el. 1904. november 18-án zajlott le a színdarab az új, reprezentatív Országház üléstermében. A rendező Tisza volt, de a főszereplő Dániel Gábor kormánypárti képviselő, Perczel Dezső házelnök és a szabadelvű párti „erdő”. A Dániel-féle házszabály-módosítási javaslat a technikai obstrukció letörését és az ún. állami szükségletek (költségvetés, újoncmegszavazás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazta. Az ellenzék természetesen elkezdte az obstrukciót. Erre színre lépett személyesen a rendező: Kossuth és Deák szellemét patetikusan megidézve hevesen rátámadt a „szent nemzeti értékek eltékozlóira”. Nincs más választás: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának. Ez volt a végszó. Perczel Dezső házelnök zsebkendőjével jelt ad a szavazásra, a szabadelvű erdő felemelkedik – és a vita befejezése előtt, házszabályellenesen megszavazza a javaslatot. A már előre elkészített királyi leirattal rögtön el is napolják a Ház működését.
A parlamentarizmus nyílt semmibevétele a parlamentarizmus megmentéséért. Lényegében ebben az abszurdumban sűrűsödött össze a népképviselet sokirányú megroppanásának folyamata. És persze a válaszreakciókban is. December 13-án, az új ülés megnyitásán az ellenzék széttöri a Ház bútorzatát. Darabokra. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök (immár ellenzéki ő is) jeleskedik a rombolásban. S van még egy reakció: Tisza fellépése – amely a rendszerfenntartásnak alárendelt nyilvánosság konzekvens érvényesítése volt – éppen radikális következetessége miatt a 67-es tábor jelentős részét is eltávolította az effajta magatartástól. Hiszen Tisza lépése pontosan azt a látszatot zúzta szét, amely szervesen hozzátartozott a legitimáció hazugságához: a parlament belső liberalizmusát csonkolta meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy nyílttá változtatta az addigi szétrothadás tényét. Ez pedig sértette azok érdekét, akik személyes érvényesülésüket eddig a közügy képviseletének jelszavával tudták befedni. Formálisan is dróton rángatható bábokká tette azokat, akik eddig önszántukból vállalták ezt a szerepet. Ezért kellett megosztódnia a kiegyezés táborának. Így viszont lehetővé vált az, hogy a parlamentarizmus tartalmi szétrothadásában magukat jól érző, de liberális játékszabályainak nyílt megsértését nem vállaló 67-esek és a rendszer fenntartására már jó ideje megérett 48-asok koalíciója létrejöjjön. Négy évig övék lehet majd Magyarország. Úgysem változtatnak semmin.
Az obstrukció történetének – s egyben a liberális parlamenti gyakorlatnak – epilógusa, az önmagát lejárató koalíció bukása után, 1912-ben zajlik le, az 1910-ben újra hatalmi helyzetbe került Tisza István aktív közreműködésével. Az 1904-es akció ugyanis csak részlegesen – az állami szükségletekre vonatkozva – korlátozta a képviselőházi tevékenység eme sajátos formáját. Az obstrukció tehát folytatódott. 1912. május 22-én Tiszát házelnökké választják. Az ellenzék éppen a véderőjavaslatot obstruálja. 1912. június 4-én, amikor az ellenzék – jogai alapján – zárt ülést kért, Tisza ezt megtagadta s elrendelte a teljesen házszabályellenes szavazást. A felbőszült ellenzéki képviselőket rendőrökkel vitette ki a teremből, majd a mentelmi bizottsággal húsz-húsz napra kitiltatta őket az ülésekről.
A reakció nem késett: Kovács Gyula ellenzéki képviselő június 7-én háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégiscsak keresztülvitte tervét. 1912 októberének végén törvény született a házelnöki jogkör kiterjesztéséről (ami gyakorlatilag az obstrukció teljes letörését jelentette), s a képviselőkkel szemben is erőszakot alkalmazható parlamenti őrség felállításáról.
***
A Monarchia Magyarországának népképviselete nemcsak tartalmilag, hanem immár formailag is kiürült, idézőjeles „népképviseletté” vált. Az egyének többségének politikai autonómiavesztését követte a testületé is. Egy korszak zárult le – hamarabb, mintsem valóban véget ért volna.