Szerző: | 2019. március 22.

A helyzet, ahogy én látom

2014-ben elkészült az az épületegyüttes, amely a Sorsok Háza nevet viseli. A Sorsok Háza rendelkezik kiállítótérrel, oktatási központtal és rendezvények megtartására alkalmas területtel. Egyikben sincs élet, mert az épület ugyan kész, de tetszhalott állapotban van. A sokszor gerjesztett nézetkülönbségek, illetve az egymást keresztező nemzetközi politikai-hatalmi szándékok és maga a kormány mint megrendelő ellehetetlenítették az intézmény megnyitását.

  1. szeptemberében a kormány egy új határozattal újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse lett: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány.

Belpolitikailag ez a projekt része lett a pro-Orbán, anti-Orbán törésvonalnak. A tényleges tartalom kevésbé vált fontossá, ezzel szemben lényegessé vált az, hogy ezt a kormány akarja, aki pedig nem kormánypárti, az – ha megszólal – ellenzi. A tartalom tekintetében olyanok nyilvánítottak véleményt, akik egy percig nem voltak tisztában a tényekkel, és soha nem mondtak semmit arról, hogy mi legyen az oktatási központban, amely pedig legalább olyan fontos része az intézménynek, mint a kiállítás. Érzékelhetően és bizonyíthatóan a „nem” volt a fontosabb, mint az „igen”-hez való kreatív hozzájárulás.

A neológ zsidó vallási szervezet saját szétesettségét közös ellenségképpel kompenzálandó beállt az ellenzők közé, s így a baloldal szövetségese lett; az ortodox tartalmú zsidó vallási szervezet beállt a kormány mögé, s így újabb csapást mért a neológia pozícióira. A köztük lévő ellentét és küzdelem jószerivel 1868 óta – amióta bekövetkezett a zsidó vallási szervezetek intézményes szakadása – nyílt, tehát ők a saját logikájuk mentén folytonosan reprodukálódó évszázados harcot vívnak. Ennek a harcnak lett újabb állomása a Sorsok Háza, amely így nem önmagában, hanem egy régi ellentét mentén immár politikailag értelmeződik.

Nemzetközileg is hasonló folyamat zajlott le. A jobboldal esetében állandóan antiszemitizmust szimatoló nemzetközi intézmény, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) elébb részt vett a projektben, felajánlotta segítségét, amit a felelősök igényeltek is, utóbb – ígéretét nem teljesítve – kihátrált belőle. A nemzetközileg hegemón helyzetbe került holokauszttal foglalkozó intézmények (United States Holocaust Memorial Museum és különösen a jeruzsálemi Yad Vashem) azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a Sorsok Háza csak úgy valósulhat meg, ha követi az ő narratívájukat. Szimbolikus hatalmi kérdést kreáltak a Sorsok Háza ügyéből – úgy gondolták, hogy a gyanús magyar kormány csak akkor lesz kóser, ha azt csinálja, amit ők mondanak.

A washingtoni holokauszt múzeum inkább emberjogi, mintsem nemzeti tragédiának láttatja a holokausztot, ami nem is csoda, hiszen Észak-Amerikában nem volt zsidók ellen irányuló tömeges állami erőszak. A Yad Vashem pedig a szétszóratásban élt zsidó nép tragédiájaként értelmezi a holokausztot, ami ellen viszont a legbiztosabb garanciát a zsidó nemzeti lét és állam jelenti. Így a Yad Vashem megalapítása, 1953 óta az izraeli nemzetépítés eszköze volt, és ma is az. (Ez annyira így van, hogy az iskolásoknak és a katonáknak gyakorlatilag kötelező meglátogatni az intézményt.)

Mindkét, részben eltérő megközelítés a maga szempontjából vitathatatlanul indokolt és jogos, de nem kell egybevágnia azzal, hogy Magyarország magyar nemzeti tragédiának tekintse zsidó származású állampolgárainak üldözését, elpusztítását. Ha a holokausztot magyar tragédiaként (is) értelmezzük, akkor nemcsak az a fontos, hogy zsidó származású embereket különböztettek és gyilkoltak meg, hanem az is, hogy a nemzeti közösség ezáltal milyen csonkolást szenvedett el, és – fájdalmasan fontos ez is – milyen öncsonkolást hajtott végre. Ezért egy magyar narratíva szempontjából a tragédiának erős nemzeti vetülete van. Ha ezt nem itt, Budapesten, a nemzet fővárosában mondjuk el, akkor ezt sehol sem mondják el. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nincs a magyar társadalom számára az önreflexív nemzettudatot érintő, értékelhető értelme a Sorsok Házának. Ha nem sikerül a magyar társadalomban tudatosítani azt, hogy a holokauszt magyar szempontból egyfajta „második Trianon” volt, akkor ez nehezen lesz a nemzeti emlékezet szerves része.

Tehát a magyar narratíva nem lehet ugyanaz, mint az izraeli vagy az amerikai, noha természetesen közös elemek szükségesek és lehetségesek.

A Sorsok Háza történetébe belépett Izrael Állam is. Az utóbbi években a magyar-izraeli államközi viszony – okkal – stratégiai jelentőségre tett szert. Ebben a stratégiai viszonyban kontextualizálódik a Sorsok Háza; azaz a Sorsok Háza tartalma ennek a stratégiai viszonynak vált részévé. Nem cáfolt sajtóhírek szerint ma éppen úgy áll a helyzet, hogy a Sorsok Háza adott tematikával történő tényleges megvalósulása az izraeli belpolitika, Izrael Állam függvénye, ami egy meghatározott és általam nem ellenzett magyar állami stratégia mentén lehet politikailag indokolt, de számomra intellektuálisan – pontosan azért, amit a narratívák különbségeiről gondolok – mégiscsak szürreális. Most egy külpolitikai stratégiai viszony következményeképpen nagy esélye van annak, hogy egy magyar közpénzből létrehozott és a magyar nemzet számára fontos létesítmény jelentős részben egy olyan narratíva jegyében valósul meg, ami egy másik politikai és kulturális közösség normái és céltételezése mentén formálódott ki. Ezt én sem intellektuálisan, sem lehetséges hatását tekintve nem látom túl szerencsés lehetőségnek. Ezért a magam részéről új utakat keresek – írásom erről szól.

 

Saját beszédhelyzet

Amikor majd’ öt évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok – itt nem részletezendő – ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. Amikor 2018 szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, ez őszinte örömmel töltött el, noha voltak kételyeim.

Részvételemért nem kaptam díjazást, és szerződéses kötelezettségem sem volt és ma sincs a projektben. Lojalitásom a projektben megjelölt felelősök iránt van, de szerepkötöttségem nincsen, így szabadon nyilatkozhatok meg. Már 2014-ben is elköteleztem magam a projekt mellett (A felülről megosztott felelősség. Ki építi a Sorsok Házát? In: Magyar Narancs, 2014. október 9. 50-51.pp.). 2018-ban az annakidején elkészült, félbetört koncepciót nyilvánosan ismertettem. (A holokauszt története és a Gonosz mibenléte. 24.hu; 2018.10.09. https://24.hu/poszt-itt/2018/10/09/gero-andras-a-holokauszt-tortenete-es-a-gonosz-mibenlete/#hogyan) A sokszor méltatlan, átpolitizált vitahelyzetek sosem tartottak vissza érvelt elkötelezettségem kinyilvánításától.

 

Kiútak a helyzetből

  1. A kormányzat, azaz a Sorsok Háza megrendelője szerint az a kiút, hogy mindenki értsen egyet mindennel; addig míg ez be nem következik, nincs ok a sietségre. Megítélésem szerint ez politikai szövegnek megteszi, megoldásként használhatatlan. Olyan még nem volt, hogy egy politikailag is értelmezhető történetben teljes egyetértés alakult volna ki. Ezt a tételemet az ezeréves magyar történelem hol felszínesebb, hol mélyebb ismeretében mondom. Az államalapításról, illetve a kereszténység felvételéről sem jutott konszenzusra István és Koppány. 1848-49-ről sem jutott konszenzusra Kossuth és Kemény Zsigmond vagy éppen Görgei Artúr és az általa kivégeztetett Zichy Ödön. S ez még csak két olyan esemény, amelynek a mai magyar kultúrában jelölt napja, ünnepe van. Amit tehát a kormány mond, tartalmilag használhatatlan, és ténylegesen vagy azt jelenti, hogy soha ne valósuljon meg a Sorsok Háza, hanem előbb-utóbb más célra használják az épületet, vagy pedig annyit tesz, hogy ne kössék meg a kezüket, és az éppen aktuális politikai célra használják a projektet.
  2. A kormány – azaz a megrendelő – megváltoztatja véleményét, és nem törekszik teljes konszenzusra. Ez – ismerve a kormány eddigi ténykedését – teljességgel lehetséges. A kormányt sem belpolitikailag, sem nemzetközileg eddig sem tartotta vissza semmi attól, hogy ne demonstrálja saját szuverenitását, mert meghatározott kérdésekben ettől politikai hasznot remélt, hiszen a politikai haszonszerzés minden modern politikai rendszerben és kurzusban a politika egyik fő mozgatója. Ebben az esetben azonban a haszonszerzés konkrétan úgy áll, hogy az intézmény az adott tematikával akkor kap zöld utat, ha az izraeli kormány ráüti a kóser pecsétet. Ezt valószínűleg csak úgy teszi meg, hogy a Sorsok Háza, amennyire lehet, belesimul a Yad Vashem izraeli nemzetépítést szolgáló narratívájába, ami – ismétlem – Izrael esetében indokolt, a magyar esetben intellektuálisan indokolhatatlan.
  3. Minden úgy marad ahogy van: az épület áll üresen, és nincs benne semmi. Ez az adófizetők pénzének pazarlása, és semmilyen probléma rendezéséhez nem járul hozzá. Ez is lehetséges, hiszen a Sorsok Háza a regnáló miniszterelnöknek belpolitikailag egyetlen egy szavazatot sem hoz, egyébként pedig a körülötte gerjesztett belpolitikai játszma nem éri el érzékelhető módon a magyar választók ingerküszöbét.
  4. Kitalálunk valami újat. Én ez utóbbit kísérlem meg azért, mert elkötelezett vagyok a Sorsok Háza iránt, és magyar értelmiségiként úgy gondolom, hogy saját történelmünk értelmezéséhez mi teremtsük meg a számunkra fontos szempontok mentén érvényesülő narratívát – még akkor is, ha nagyon is odafigyelünk mások véleményére. Ha úgy tetszik, saját kulturális tőkém, habitusom mentén tényleges kiutat keresek ebből az áldatlan, mérhetetlenül és többszörösen átpolitizált helyzetből; olyat, ami nem engedi be a projekt egészébe sem az évszázados vallási civódásokat, sem a kíméletlen hegemóniára törekvő nemzetközi akaratot, sem egy másik, Magyarország számára indokoltan fontos nemzeti, politikai és kulturális közösség jelentős részben más koordináták mentén kialakított, saját céltételezését segítő narratíváját.

Szerintem éppen ezért van értelme a név és az épület megváltoztatása nélkül egy olyan új koncepcióról gondolkozni, ami a magyar társadalom és az itt élő zsidók modernitásban megélt sokrétű viszonyára vonatkozik, és nem kizárólagosan a holokauszt a tárgya.

 

A koncepció

Az új koncepció a modernitás korában a magyarországi zsidóság és a magyar társadalom viszonyát hivatott bemutatni öt, a magyarországi zsidóságot ért kihívás mentén. Nem a teljes történetről (ami vélhetően nem is létezik), hanem az adott kihívások és a rájuk adott válaszok történetéről szól. Mindazonáltal ezek a kihívások és a rájuk adott válaszok lefedik azokat a lényegi kérdéseket, amelyek a magyar modernitás és a zsidóság kapcsolatát jellemezték.

Az adott tematikus blokkok sorrendje nem tükröz fontossági sorrendet. Mindegyik témakör fontos, és sok esetben van átjátszás köztük, amit természetesen minden alkalommal lehet jelezni. A témakörök időbeli kezdetét az adott tematika történeti előzményei adják, a végpont pedig a jelen időben lehet, hiszen némelyikük érvényessége nemcsak a múltra, hanem saját korunkra is kiterjed. Tehát az adott témák nem statikus, hanem dinamikus ábrázolásáról lenne szó. A személyeket tekintve viszont előnyben részesíteném azt a megoldást, hogy a kiállításon csak halott emberek szerepeljenek.

  1. A zsidó vallási reform kihívása.

Ebben a tematikus blokkban lenne szó az ortodoxia, a neológia és a status qou ante szétválásáról és történetéről, beleértve ebben a reformkortól húzódó előtörténetet is. Szólni kell az 1868-as zsidó kongresszusról, az ottani szakadás előzményeiről. Elmondhatjuk, hogy melyik irányzatot mi jellemezte; melyik miért alakult úgy, ahogy; kik voltak vezető alakjai; ma – a holokauszt pusztítása után – mi maradt belőlük; milyen szerepet játszanak a mai magyar társadalomban. Beszélni kell a különféle irányzatok vezető rabbijairól s arról is, hogy az eltérő zsidó vallási vonulatok különféle és nagy számú zsinagógával gazdagították a magyar településeket. De arra is érdemes külön kitérni, hogy milyen társadalomtörténeti felhajtóerői voltak a zsidó vallás többszörös hasadásának; a vallási szakadás milyen nemzetközi kontextusba illik.

  1. Az asszimiláció kihívása

Ebben a szerkezeti részben lenne arról szó, hogy mi volt a liberális ihletettségű magyar polgárosodás ajánlata a zsidóknak, és miként reagáltak erre a zsidók. Hogyan vezetett el ez a jogegyenlőséghez (emancipáció), majd a zsidó vallás egyenjogúsításához (recepció); hogyan hatott ez a magyarországi zsidóságra; mit jelentett a magyar kultúrának, társadalomnak, gazdaságnak a magyarsághoz való zsidó asszimiláció. E tekintetben külön lehetne szólni Budapestről mint a zsidó asszimiláció egyik legfontosabb színteréről. Nyilván itt kitérhetünk arra is, hogy a Trianon után más országokhoz került területeken a magyar identitás jelenlétét mennyiben biztosították az asszimilálódott zsidók. Arról is szót kell ejteni, hogy a holokauszt óriási többségében magyar anyanyelvű és magyar nemzeti identitású embereket pusztított el. Ennek a szerkezeti blokknak az is részét képezi, hogy a szocializmus évtizedeiben mihez asszimilálódtak a Magyarországon maradt zsidók, és a rendszerváltás után miként alakult egy részben integratív jellegű zsidó identitás.

  1. A politikai cionizmus kihívása

Ez a blokk értelemszerűen kiemelt figyelmet fordítana a pesti születésű és másodéves egyetemista koráig a magyart elsődleges nyelvének valló Theodor Herzlre és Max Nordaura; a magyarországi cionizmus történetére, ami persze szembement az asszimilációval s arra is, hogy Herzl miért tarthatta a zsidóság kiszáradt ágának a magyar zsidóságot. Szó eshet a két háború közötti cionizmusról, a holokauszt alatti zsidó embermentésről és arról, hogy a magyar zsidók később milyen szerepet játszottak Izrael állam létrehozásában, az izraeli társadalomban. Ebben az esetben is jószerivel el lehetne jutni napjainkig, utalva a magyarországi cionista szerveződésekre és arra, hogy a mai Izraelben jó néhány olyan ember él, akinek van kötődése Magyarországhoz és a magyar kultúrához.

  1. Az antiszemitizmus kihívása

Itt lehet beszélni arról, hogy a jogegyenlősítő gyakorlat és az asszimilációs folyamat mellett, részben azzal összefüggésben megjelent a nem vallási, hanem a faji alapú zsidóellenesség, amelynek politikai vetületei is lettek (például Országos Antiszemita Párt). A két háború közti Magyarországon az antiszemitizmus változó erejű állami politikává vált, amely a ’30-as évek végétől kezdve egyértelmű és folytonos zsidóellenes törvénykezésben öltött testet. Természetesen itt hangsúlyosan szót kell ejteni a holokausztról és arról is, hogy mi történt a holokauszt után megmaradt zsidósággal, különös tekintettel arra, hogy 1945 után voltak antiszemita pogromok, s az 1956-os emigrációban is – lakossági arányszámukhoz képest – jelentős mértékben felülreprezentált volt a zsidó származásúak aránya. Szólni kell a Rákosi-rendszer anticionista fellépéséről, és nem kerülhetjük meg azt sem, hogy volt-e a Kádár-rendszernek burkolt antiszemita politikája. (Természetesen itt is be lehet emelni a nemzetközi vetületeket nevezetesen azt, hogy akár Szovjetunió, akár Lengyelország, akár Csehszlovákia miként viszonyult zsidó származású polgáraihoz.) Azzal is foglalkozni kell, hogy a rendszer megváltozása után a szabad Magyarországon milyen szerepet tölt be a társadalmi és politikai antiszemitizmus.

  1. A szocializmus kihívása

Mint az közismert, a szocialisztikus, kommunisztikus típusú baloldali szerveződésekben kezdettől fogva jelentős szerepet játszottak zsidó származású emberek, akik a világi megváltás tanát választották a vallási megváltás helyett. El kellene magyarázni, hogy ez miért alakult így, és persze azt is, hogy ezek a zsidó származású szocialista, illetve kommunista vezérek miként hirdettek kíméletesebb vagy kíméletlenebb osztályharcot a társadalom azon polgári része ellen, ahol is a zsidó származás éppúgy jelen volt. Nagyjából itt arról lenne szó, hogy az identitásválasztások nem származási, hanem inkább szociális és világnézeti alapon történtek. Ebben a szellemben bátran tárgyalható lenne akár a kommün, akár az ’50-es évek politikai vezetőgarnitúrája. A szocializmus mint világi vallás hite részben értelmezhető egyfajta alternatív asszimilációs gyakorlatként is, hiszen itt nem egy nemzeti, hanem egy internacionalista, nemzetek feletti identitásválasztás történt. (Eközben persze arról is szót lehet ejteni, hogy a zsidó származású magyarokra nem feltétlenül az a politikai identitás volt jellemző, mint a zsidó származású internacionalistákra.) Érdemes kitérni arra is, hogy a ma Magyarországon élő zsidó származású emberek jelentős része miért találja meg a baloldalban saját politikai identitását.

 

A koncepció szervezeti megoldása

A Sorsok Háza eredeti koncepciója esetében a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány volt a kormányhatározatban megjelent felelős. A 2018-as kormányhatározat szerint az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) is bekerült a felelősséggel bíró szereplők közé.

Ez a felelősségi kör nem fedi le azt a koncepciót, amit felvázoltam. Tehát érdemes lenne elgondolkodni egy olyan megoldáson, ahol csak egy, a koncepció végleges összehangolásáért felelőse van a projektnek. A megjelölt felelőssel szemben három kritérium együttállására van szükség. Képes legyen egy ilyen projekt szakmai összehangolására; bírja a megrendelő bizalmát; képes legyen sikeresen megvalósítani a feladatot. Ebből a három kritériumból az következik, hogy – ha a kormány, a megrendelő úgy dönt – ez továbbra is lehetne a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány vagy más. Az egy felelős alá tartozna az öt témakör, amelynek lehetnek saját témafelelősei.

Az öt témacsoporthoz tehát – ha szükséges – öt részfelelőst társítanék. Ezeket a témacsoport vezetőket a projekt egészének felelőse nevezi ki, és ők választhatják meg munkatársaikat.

A vallási kérdéskör bemutatására felkérném az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetemet, illetve az EMIH vezető rabbiját. Ők, munkatársaikkal együtt, felelnének azért a tartalomért, amelyik kiállításra kerülne. (Itt például nem lenne kinevezett témacsoport vezető.)

Az asszimilációs kérdéskör esetében bevonnám azokat a kutatókat – vagy legalábbis egy részüket –, akiknek munkássága kötődik az asszimiláció folyamatához. E tekintetben több diszciplinából elég sok szakember van Magyarországon.

A cionizmus esetében felkérném az izraeli Herzl Múzeumot, illetve Izrael államot az együttműködésre. (Ez már csak azért is indokolt, mert Izrael esetében Herzl egyfajta „államalapító”-ként tisztelt személy, továbbá maga Izrael a politikai cionizmus legfontosabb „terméke”.) Ebben az esetben sem indokolt témacsoport vezető kijelölése.

Az antiszemitizmus esetében olyan kutatókat vonnék be, akik foglalkoztak a 19. századi magyar antiszemitizmussal, a két háború közti antiszemita törvényhozással. A szorosan ide tartozó holokauszt tematikát pedig tényszerűen ismertetném. Itt döntő szerepet kapna a HDKE (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely).

A szocializmus, kommunizmus esetében – ami szintén érzékeny, de nem megkerülhető terület – ma már néhány fontos kutatással rendelkezünk, ezek felhasználhatóak.

A fő felelős által kinevezett kutatócsoportok meghatározott határidőre prezentálják a számukra releváns anyagokat. Ezután a kutatócsoportok vezetői egyeztetnek, hogy elkerüljék a lehetséges átfedéseket, illetve megállapítsák a lehetséges kölcsönhatásokat. Végül pedig a projekt kormány által megjelölt felelőse dönti el azt, hogy ténylegesen mi marad benne a kiállításban. (Lehet ugyanis, hogy az anyag a rendelkezésre álló térhez képest túl bőséges lesz.)

 

A koncepció járulékos elemei

  1. Az új koncepció nem negligálja a holokausztot (több helyen is tartalmazza), de nem ragad bele a kizárólagos holokauszt tematikába. Így kikerülhetővé és megkerülhetővé válik majdnem mindaz, ami most – szerintem – tehertételként nehezedik a projektre.
  2. Az új koncepció végig a magyar társadalom és az itt élő, különféle identitásformákat és vallási megközelítéseket választó zsidó származású emberek modernitásbeli viszonyáról szól, azaz beteljesíti azt a célt, amiért egyáltalán értelme lehet a Sorsok Házának.
  3. Az új koncepció megjeleníti a lehetséges főbb „zsidó” fogalmakat. A cionizmus miatt szerepel az etnikai felfogás, a vallási tematika miatt szerepel a vallási, halachikus megközelítés, az antiszemitizmus beemelése okán szerepel a „faji” értelmezés, az asszimiláció miatt szerepel az identitásként való interpretáció. Mindegyik felfogás értelmezve és kontextualizáltan kap helyet.
  4. Az új koncepció egyértelműen azt bizonyítja, hogy nincs homogén zsidóság. Tehát aki akár vallási alapon, akár antiszemita alapon, akár cionista alapon így gondolkodik, az megteheti ezt, de szembe megy a tényleges történelmi folyamatokkal és identitásformákkal. Egy ilyen kiállításból az derül ki, hogy nincs zsidó esszencialitás, nincs „a” zsidó, hanem csak az identitásformák sokszínűsége létezik.
  5. Az új koncepció alkalmas arra, hogy biztosítsa a Sorsok Háza számára az eredetileg is eltervezett fiatal célközönséget, hiszen a magyar középiskolai és egyetemi tananyagban a modernitás esetében jó néhány ponton jelennek meg a zsidók.
  6. Az új koncepció alapüzenetében azt tartalmazza, hogy a magyar társadalom akkor igazán működőképes, ha bármely kisebbségét nem üldözi, bántja, hanem integrálja és/vagy szabad akarat alapján asszimilálja. A zsidók modernitásbeli története e tekintetben egyfajta lakmuszpapírként működik.
  7. Az új koncepció tematikai sokszínűsége kitágítja a lehetséges partnerek körét.
  8. Az új koncepció arra is lehetőséget ad, hogy az épületben létrejövő oktatási központ oktatási tematikája lényegesen bővüljön, ami nagyobb becsatlakozást tesz lehetővé a tanárképzésbe is, hiszen a modernitás egészét metszik keresztbe a tematikák. Ezáltal tágul az oktatható anyag, és persze bővül az előadók lehetséges köre is. Így értelemszerűen egy ilyen oktatási központban helyet kaphat más vallási, illetve etnikai közösségek és a magyar társadalom viszonya.
  9. Az új koncepció értelemszerűen szükségessé teszi a kiállításhoz kapcsolódó tudásközpont anyagának alapos kibővítését, hiszen ebben az esetben nemcsak a holokausztról, hanem több témakörről kell rövid, tényszerű információt nyújtani.
  10. Az új koncepció jelentősen kitágítja az időszaki kiállítások tematikai körét.
  11. Az új koncepció nagyobb mozgásteret enged a Sorsok Házának a tekintetben, hogy milyen típusú rendezvényeket enged be falai közé.
  12. Az új koncepció kifejezetten erősíti a Sorsok Háza név megtartását; minden értelemben vitathatatlanná teszi.
  13. Az új koncepció nem érinti a Páva utcai holokausztközpont kiállítását, de nem érinti sem a már létező Magyar Zsidó Múzeumot és a Rumbach utcai zsinagóga szűkös kiállítóterének lehetséges – ismereteim szerint családtörténeti súlypontú – anyagát sem. Azaz nem jár érdeksérelemmel, nem jár létező és majdan létrejövő kiállítások elleni „tematikai agresszióval”, „tematikai imperializmussal”.
  14. Az új koncepció olyan kihívásokkal és válaszokkal foglalkozik, amelyek ilyen-olyan módon a mai magyar közbeszédben is jelen vannak. Tehát bevallottan nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól.
  15. Meg kell változtatni a kormányhatározatot, de ez – figyelembe véve a Sorsok Háza eddigi történetét – nagy nehézséget nem okozhat.
  16. Lehetnek új típusú viták, de az bizonyos, hogy ezekben a diskurzusokban a magyar társadalom tekintetében csekély befolyású vallási szervezetek csak alárendelt szerepet játszhatnak, hiszen per definitionem nincs közük meghatározott tematikákhoz. Csak ott kapnának szerepet, ahol kompetenciájuk megkérdőjelezhetetlen. Máshol viszont nincs helyük. Ugyanígy kevés tér nyílna arra, hogy izraeli és/vagy amerikai narratívák mentén kelljen értelmezni saját múltunkat. Az izraeli narratívának is csak ott jutna helye, ahol illetékessége nem vitatható. Tehát mindenkinek van helye, de csak ott és akkor, ahol és amikor ez indokolt. A nemzetközi összefüggéseket és a létező narratívákat nyilván nem nélkülöző magyar nyilvános és műhelyviták – a tematikus bővülés miatt – kifejezetten jót tennének az új koncepció mentén kialakuló kiállításnak és oktatási központnak.
  17. Ez a koncepció – szemben a félbetört előzővel – kevéssé kíván az érzelmekre hatni. Pont ellenkezőleg: alapvetően az értelmet, a racionalitást részesíti előnyben, ami bizonnyal nehezíteni fogja a befogadó dolgát. Éppen ezért ennek a lehetséges kiállításnak a megtekintése – szemben az eredeti elképzelés szerinti 45-50 perccel – több, de nem elviselhetetlen mértékű időt vesz igénybe.

 

Összegzés

A jelenlegi helyzetet – mint azt láttuk, látjuk – fenn lehet tartani. Külpolitikai okok miatt létre lehet hozni valamit, amelynek narratívája csak részben szól a magyar társadalomnak. Én azonban mégiscsak azt gondolom, hogy nem a semmi a kívánatos. Az sem túl vonzó, hogy olyan eredmény szülessen, ami nem kellően segíti a magyar társadalmat a maga kritikus önismeretében.

Megítélésem szerint az a kívánatos, ha elmozdulunk ettől a helyzettől. Az elmozdulás iránya pedig az lehet, hogy nem sértjük meg a teremtett épület jellegét, nem változtatjuk meg az épület nevét és valami olyat teszünk bele, ami felülírja az eddigi ellentéteket, még akkor is, ha új és remélhetőleg termékeny vitákat eredményez. Saját múltunkat és jelenünket elsődlegesen saját magunknak kell értelmezni, mert csak így lesz a miénk, csak így tud a magyar nemzettudat részévé válni.

Az új koncepció ehhez kíván segítséget nyújtani.