Habsburg Ottó 1912-ben született[1] és 2011-ben halt meg. Élete átfogta a történelmi értelemben vett teljes 20. századot. Sőt, túl is nyúlt rajta. Egy olyan világba született bele, amelyben a dinasztiák – köztük családjának – uralma még megkérdőjelezhetetlen volt. Amikor meghalt, akkor születéséhez képest már nagyot változott a monarchiák helyzete a világban, s neki soha nem adatott meg, hogy császár és király legyen. Amibe beleszületett, az eltűnt, s hosszú élete során – hacsak nem akart egy régi világ reménytelen rekvizituma maradni – újra kellett értelmeznie saját helyzetét, hivatását.

 

Monarchia-körkép

Száz évvel ezelőtt, Európában és a világban is az államok többsége monarchia volt. Gyarmataik révén az európai monarchiák hatóköre más kontinensekre is kiterjedt. Kétségtelen, hogy sok helyen már hosszú idő óta meginogni látszott a császárok és királyok trónja, de végül is a XX. század történései vetettek véget annak az állapotnak, hogy a világ és az emberiség nagy része monarchikus államformában éljen.

Az első nagy törést a XIX. és XX. század fordulója utáni időszak, illetve az I. világháború és annak befejezése jelentette. Csak Európában a világháború következtében megszűnt az Orosz, az Osztrák-Magyar, a Német és a Montenegrói monarchia. 1922-ben a török nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot, s 1923-tól az egykori Oszmán Birodalomból Török Köztársaság lett. Az akkoriban nagy gyarmattartó hatalomnak számító Portugália már az I. világháborút megelőzően államformát váltott. A Távol-Keleten sem volt más a helyzet. Koreában, 1910-ben véget ért a Ri-dinasztia, Kínában pedig 1912-ben a Chang-ok uralkodása.

A monarchiák térvesztését követő, az államformát illető látszólagos nyugalmi állapotot a II. világháború után újból dinamikus változások követték. Olaszország 1946-ban váltott államformát. A kommunista hatalomátvételek következtében trónját vesztette az albán, a jugoszláv, a román és a bolgár királyi ház is. Magyarország királyságból köztársasággá változott. 1967-ben a görög monarchia szűnt meg.

Ázsiában és Afrikában ugyancsak a monarchiák erőteljes visszaszorulása volt megfigyelhető. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy erőre kapott a gyarmatbirodalmak függetlenedése. A folyamat nagyjából-egészében feltartóztathatatlannak bizonyult, hiszen – ha belevesszük az indiai szubkontinens kisebb monarchiáit is – több száz király vesztette el a hatalmát.

Nem egy esetben belpolitikai indíttatású államformaváltások történtek. Az arab világban 1953-ban Egyiptomban Nasszer elnök került hatalomra, Tunéziában pár évvel később történt meg a király „leváltása”. 1969-ben Kadhafi ezredes döntötte meg a líbiai király hatalmát. Az 1970-es években mind Ázsiában, mind Afrikában kiteljesedett a folyamat, hiszen Afganisztánban 1973-ban, Etiópiában 1974-ben változtattak államformát. S ugyanebbe a folyamatba illeszkedik az is, hogy a 70-es évek közepén a kommunista mozgalmak Kambodzsában és Laoszban felszámolták a monarchiát. 1979-ben szűnt meg legutóbb monarchia a világon, Iránban, amikor Khomeini ajatollah megfosztotta hatalmától a sahot, Reza Pahlavit.

A monarchiák XX. századi általános térvesztését csak színezi, de nem ellensúlyozza, hogy volt, ahol visszaállították a királyságot. Európában erre Spanyolország a példa: 1975-ben János Károly került trónra. Ázsiában pedig 1993-ban, a sok évtizedes polgárháborút lezárva, Kambodzsában vezették be újra a monarchia intézményét.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a köztársaság demokratikus, a monarchia pedig egyfajta önkényuralmi államforma.

Ám pontosan a monarchiák térvesztése jelzi, hogy az államforma és a belső politikai berendezkedés demokratizmusa között nincs oksági összefüggés. A II. világháború utáni Európában sokaknak lehettek személyes tapasztalatai arról, hogy az adott esetben népköztársasági államforma miként járhat kommunista diktatúrával. Sőt, a köztársaság ezen formája kifejezetten lényegének tekintette az ilyen-olyan mértékű és léptékű önkényuralmi berendezkedést. De az afrikai kontinensen, Ugandában is szembesülhettek azzal, hogy például Idi Amin Dada köztársasági elnöki rendszere pontosan olyan vérengzően önkényes tudott lenni, mint az emberevéssel is megvádolt Bokassa császár rezsimje a Közép-afrikai Császárságban (ami napjainkban viszont újra köztársaság).

Talán nem kell a példákat szaporítani ahhoz, hogy belássuk: a monarchia vagy éppen a köztársaság mint államforma és a belpolitikai rendszer demokratizmusa között nem oksági-logikai, hanem legfeljebb történeti az összefüggés.

Amikor a XX. században, különféle szakaszokban a monarchiákat megdöntötték, illetve a monarchikus államformát megváltoztatták, valószínűleg pontosan az a nem megalapozott hit munkált sokakban, hogy az önkény uralma helyett majd egy boldogabb világot nyernek el. Utólag nézve ez a hit vagy igazolódott, vagy nem. De az bizonyos, hogy annyira nem igazolódott, mint amennyi monarchiát megdöntöttek.

Ma a világon 29 szuverén monarchia létezik, és 3 olyan különleges státuszú állam, illetve szervezet, amelyik deklarált elvei szerint monarchiának tekinthető. Úgy is nézhetnénk, hogy a világ összlakosságának kb. 13-15%-a, azaz erős kisebbsége él monarchikus államformában, miközben ezelőtt száz évvel az arány a túlnyomó többséget adta[2].

Pusztán Európát tekintve megállapíthatjuk, hogy a 29-ből 10 európai monarchia, illetve a különleges státuszúak közül mind a 3 európai. A világ összes monarchiáinak 40%-a európai. Ezek a monarchiák szinte kivétel nélkül demokráciák is. (A Vatikánt nem számítom ide.) Mindez azt mutatja, hogy a II. világháború utáni európai fejlődésben a monarchikus államforma kiválóan megfér a liberális-demokratikus belpolitikai rendszer mindig tökéletesíthető követelményeivel. De – mint említettem – ez alapvetően történeti, és nem oksági-logikai összefüggés.

A ma Európában uralkodó dinasztiák az adott ország rendszerében az állam, illetve a nemzet szimbolikus egységét jelenítik meg. A végrehajtó hatalom gyakorlása nem tartozik illetékességi körükbe. A végrehajtó hatalmat mindenütt a választójogosultak által választott parlamenti többségnek felelős kormány gyakorolja, és ellenőrzését is részben a parlament, részben független intézmények végzik.

Úgy tűnik, hogy – megint csak maradva Európánál – az emberek ragaszkodnak a történetileg kialakult monarchikus államformához, hiszen, ha nem ragaszkodnának, nagyon egyszerűen meg lehetne szüntetni őket. (A diktatúra időszaka után – mint láttuk – Spanyolország a monarchiát választotta, szemben Görögországgal, amelyik úgy döntött, hogy nem tér vissza a királyság intézményéhez. Ez is azt mutatja, hogy a nép akaratán, illetve választott képviselőin múlik az európai monarchiák léte vagy nem léte).

A mai európai monarchiák, illetve a monarchiát fenntartó, politikai akaratnyilvánításban érdekelt emberek a maguk szintjén valószínűleg elfogadták Alexis de Tocqueville elgondolását, amit ő még a XIX. század első felében az Egyesült Államok politikai berendezkedéséről írt.[3] Szerinte ugyanis az amerikai rendszer azért működik olyan jól, mert három elv egészséges kombinációjára épül: a demokratikus, az arisztokratikus és a monarchikus princípiumra.  A demokratikus elvet a képviselőház, illetve a szenátus testesíti meg; az arisztokratikus elvről tanúskodik a rendkívül nagyhatalmú legfelsőbb bíróság tagjainak élethosszig tartó kinevezése; a monarchikus elvet pedig az elnöki intézmény jeleníti meg.

Nem gondolom, hogy az európai monarchiák állampolgárainak Tocqueville rendszeres olvasmánya lenne, és azt sem, hogy a XIX. századi francia szerző gondolatai egyértelműen alkalmazhatók lennének a mai európai monarchiák rendszerére. Az alapgondolat azonban jellemzi a mai európai monarchiákat: az uralkodó a monarchikus elvet testesíti meg, s úgy tűnik, hogy ezek a demokráciák képesek magukba építeni a stabilitás, a szimbolikus egység értékét a változó kormányok, változó parlamentek, változó néphangulatok világában.

Talán érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a monarchiák pusztulásának századát mely dinasztiák élték túl, mely családok vették tudomásul a változó viszonyokat úgy, hogy uralkodó pozíciójukat meg tudták tartani.[4] Angliát, illetve Nagy-Britanniát a Windsor dinasztia uralja (ők eredetileg Hannoveri dinasztia voltak, s Albert és Viktória királynő házassága után vették fel a Szász-Coburg-Gotha-ház megnevezést. 1917-ben változtattak nevet, amikor Nagy-Britannia és Németország hadban állt). Belgium királya a Szász-Coburg-Gotha dinasztia tagja, Dánia uralkodója az Oldenburgi dinasztia mellékágából, a Schleswig-Holstein-Sondenburg-Glücksburg családból származik. Hollandia és az Orániai család összetartozik (az Orániai név a narancsra utal, így aztán nem véletlen, hogy a holland futballválogatott előszeretettel játszik narancssárga mezben). Liechtenstein esetében a nagyhercegség neve megegyezik a dinasztia nevével. Luxemburg a von Nassaui dinasztia tagjaihoz kötődik. Monaco és a Grimaldi família összetartozik, Norvégia a Glücksburg dinasztiából nyeri uralkodóit, Spanyolország a Bourbonok történelmi folytonosságát példázza, Svédország pedig a még Napóleon által trónhoz juttatott Bernadotte-házzal fonódik össze. Andorrában társhercegek vannak, ezek egyike általában a francia köztársasági elnök, a másik egy egyházi méltóság, a Máltai Lovagrend nagymestert választ, a Vatikán vezetője pedig a mindenkori pápa.

A mai uralkodók ceremoniális, reprezentatív szerepükhöz méltó környezetet tudnak magukénak, de jelentős részük idomult a polgári világhoz. Nyilvános képzésben vesznek részt, vonatkoznak rájuk az állam szabályai, előjogaik néhány eset kivételével nem léteznek, s ha gyorsan hajtanak, a közlekedési rendőr éppúgy megbünteti őket, mint bármely más állampolgárt. A gyereket pedig – ha nem tanul jól – az iskolában megbuktatják.

A mai európai monarchák általában élnek a modern demokratikus nyilvánosság nyújtotta lehetőségekkel. Országuknak ők nemcsak uralkodói, hanem – bizonyos értelemben – tömegkulturális ikonjai is. Családi eseményeik közfigyelemre tartanak számot. Jól példázza ezt az angol királyi családból Károly herceg és Diana hercegnő viszonya, és persze az a szerep is, amit éppen a médianyilvánosság okán Diana betöltött. De ugyanígy megemlíthetjük Károly és Diana egyik fiának, Vilmos hercegnek Catherine Middletonnal tartott esküvőjét is, amit a világ televízióinak jóvoltából kétmilliárdnyian láttak! Ha nem a királyi családról lenne szó, ez a szám elképzelhetetlen lenne. Egy olyan alkalom, mint az esküvő, arra is módot nyújt, hogy a monarchiák ceremonialitása beépüljön a tömegkulturális normák világába; az adott ország saját kulturális normáinak egy részét szétsugározza a világba.

Az egykori európai monarchiák egyes ma élő tagjai is feltűnnek itt-ott, adott esetben közszerepet is vállalnak. 2001 után a demokratikus Bulgária miniszterelnökévé választották az egykori bolgár cárt. A Svájcban élő román király is rendszeresen látogatta hazáját. S Karagyorgyevics Sándor, a szerb királyi dinasztia sarja is közelebbi kapcsolatba került a délszláv háború utáni Szerbiával. Mindazonáltal a volt uralkodói dinasztiák tagjai ma már inkább csak kuriózumként jelennek meg a hírekben – tényleges politikai súlyúk nemigen van. Az egykori uralkodó családok leszármazottai között – életútja, személyes kvalitásai, politikai szerepe okán – kivételnek számított a 99. életévében, 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó, aki magyar vonatkozásban is fontos szerepet töltött be.

 

Egy trónörökös trón nélkül

Habsburg Ottó édesapja osztrák császárként I., magyar királyként IV. Károly néven uralkodott. Apja halála (1922) után ő lett a címek örököse. Az örökös helyzetéhez azonban nem társult tényleges örökség: Ausztria és Magyarország a Monarchia felbomlása után különféleképpen, de egyöntetűen megszüntette a Habsburgok uralkodói jogfolytonosságát.[5]

A Habsburgok valójában 645 évig uralkodtak Európában. Bizonyos értelemben ez elképesztő teljesítmény, különösen más európai dinasztiákkal összevetve. A Romanovoknak sokkal kevesebb jutott, a Hohenzollernek famíliájának szintén, s a Hannoveriből Windsorrá vált királyi ház sem büszkélkedhet ilyen időtartammal. De nézhetjük másként is a dolgot: Hitler ezer évesnek gondolt harmadik birodalma alig több mint 12 évet élt. S Lenin alkotása, a Szovjetunió még a 80 esztendőt sem érte meg.

A Habsburgok lényegében Európa majd 700 évére nyomták rá a bélyegüket; nélkülük Európa elképzelhetetlen volt. Európai jelenséggé váltak.

Az életút alapján úgy tűnik, hogy Habsburg Ottó történetében két alapvető vonulat érvényesült: az egyik a családi örökség kisugárzó és szerepet előíró ereje, a másik ugyanennek az örökségnek a megváltozott európai viszonyok között általa újraértelmezett és így hasznosíthatónak bizonyuló része.

Habsburg Ottó egész életében, jószerivel születésétől haláláig, alapvetően „homo politicus” volt.[6] Élete nagy részét kitöltötte a politikai tevékenység. A családi örökség különféle tényezői tevékenységében, kulturális habitusában, gondolkodásában egyaránt jelen voltak, de sorrendjük, erejük változott.

Első nyilvános szereplése 1916 novemberében Ferenc József temetési menetéhez kötődik. Négyévesen ekkor került a közfigyelem fókuszába.  A magyar királykoronázáson, 1916 végén már trónörökösi minőségében vett részt.[7] Tíz éves volt, amikor apja száműzetésben meghalt, s innentől – jórészt anyja, Zita hatására – abban a szellemben nevelték és tevékenykedett, hogy mindent meg kell tennie az elvesztett trón visszaszerzése érdekében.

 

A múlt reménytelen öröksége

Mint tudjuk, a Monarchia visszaállítása történelmileg lehetetlennek bizonyult, Ottó e szerepének vajmi kevés volt a realitásfedezete. De a családi örökség egyértelműen predesztinálta erre.

Ausztria 1918 novemberében lett köztársaság, s 1919. április 3-án elfogadták az úgynevezett Habsburg-törvényt, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai ház azon tagjainak száműzését és vagyonelkobzását, akik nem mondtak le trónigényükről. A megnevezés félrevezető, hiszen a törvény tartalmi okok miatt inkább Habsburg-ellenesnek hívható.

Ausztriában az 1930-as években a legitimizmustól ösztönzött divattá vált, hogy különféle települések díszpolgárrá avatják Habsburg Ottót.[8] Az 1930-as évek során összesen 58 település választotta őt díszpolgárrá. Ezek jelentős részben kisebbek, de van köztük jelentősebb lélekszámú is, így például Salzburg, Eisenstadt vagy éppen Traun. 1932-ben létrejött a „Vasgyűrű” elnevezésű, a Habsburg-restaurációt célul kitűző legitimista szervezet. A törekvést segítette az akkori osztrák államnak a tekintélyuralmi rendszer irányába történő elmozdulása, s persze az is, hogy 1933-tól az Anschlusst, azaz Ausztria és Németország egyesítését nyíltan hirdető Adolf Hitler vezette náci rendszer került hatalomra Németországban. Ez utóbbi fejlemény mind az akkori – s később meggyilkolt – kancellárt, Engelbert Dollfusst, mind a meggyilkolása után őt követő Kurt Schuschniggot arra ösztönözte, hogy a német nacionalista célokat leginkább egy Habsburg-restaurációval lehetne kivédeni.

Ottó ugyanis kezdettől fogva elutasította a nemzetiszocializmust és Adolf Hitler rendszerét. Egyértelműen képviselte Ausztria önállóságának eszméjét. Schuschnigg éppen ezért 1935. június 10-én hatályon kívül helyeztette a Habsburgok kiutasítását és magánvagyonuk elkobzását elrendelő törvényt. A kancellár hitt abban, hogy Európa másik meghatározó diktátora, Mussolini – és persze Magyarországot is irányító Horthy Miklós, illetve akkori kormányfője, Gömbös Gyula – érdekelt Ausztria önállóságának fenntartásában. Látva az európai politika fordulatait, a brit, illetve francia politika erőteljes tartózkodását a Habsburg-restaurációtól, az osztrák kancellár elbizonytalanodott, s így végül is – noha személyében monarchista volt – nem erőltette a Habsburg hatalom helyreállítását. 1938 márciusától, az Anschluss után ez a kérdés pedig le is került a napirendről.

Az Anschluss katonai tervének a nácik az Ottó nevet adták. Hitler újra helyreállította a Habsburg-törvények – helyesebben szólva Habsburg-ellenes törvények – érvényességét. Ausztria a náci birodalom része lett.

A két háború közötti Habsburg restaurációs szándék erős anti-náci éllel rendelkezett, Hitler-ellenes mozgalom és követelés, a politikai elit legfelső körei által is burkoltan támogatott elképzelés volt. Bár nem vezetett sikerre, egyfajta politikai realitásként létezett. Azaz lehetett vele ésszerűen kalkulálni, noha ez a számítás nem kapott elég ösztönzést a kor egyéb politikai realitásaitól.[9]

A háború után az osztrák köztársaságban a szociáldemokraták egyik első dolga volt megerősíteni a Habsburg törvényeket, olyannyira, hogy ezek a törvények 1955-ben az osztrák államszerződésbe is bekerültek. Habsburg Ottó 1961-ben mondott le trónigényéről, s némi bírósági huzavona után 1966-ban léphetett Ausztria területére. A Habsburg-törvényt 10 nappal Ottó halála előtt, 2011 júniusában semmisítették meg.[10]

Magyarország tekintetében némileg más volt a helyzet. Károly király 1921-ben kétszer is vissza akart térni Magyarországra, második visszatérését Horthy Miklós kormányzó fegyverrel akadályozta meg. Az antant hatalmak követelésére a magyar országgyűlés 1921 novemberében elfogadta a XLVI. tc.-t, azaz a Habsburgok trónfosztását. Mindeközben az ország nem köztársaság, hanem királyság volt, s a Habsburgok magánvagyonát – szemben Ausztriával – itt nem kobozták el. Sőt, a két háború közti Magyarország megbecsült közéleti figurái közé számított József vagy éppen Frigyes főherceg. Ennek ellenére Habsburg Ottó élete végéig, csakúgy, mint a két háború között az Ottó-vacsorákat adó magyar legitimista mozgalom, Horthyt esküszegőnek tartotta, hiszen a kormányzó annak idején felesküdött Károly királyra, s úgy gondolták, hogy az eskü egy életen át kötelez. Horthy pedig ennek a követelménynek nem felelt meg.

A legitimizmus a két háború közti Magyarországon nem volt meghatározó erejű politikai mozgalom. Szervezeti keretrendszere és politikai hatása változónak bizonyult. Tömegessége nemigen létezett, de szerencsésen ötvözte az arisztokrácia és a polgárság képviselőinek azon szándékát, hogy részben magának a Horthy-rendszernek, részben pedig a ’30-as évektől egyre nagyobb német befolyásnak egyfajta konzervatív-liberális alternatívát jelentsen.[11] Ebben támaszkodhatott a katolikus egyház meghatározott részére is. A legitimisták Ottót II. Ottó néven törvényes magyar királynak tekintették, adott esetben arcképét felvésték a szombathelyi püspöki palota könyvtárának plafonjára,[12] folyamatosan tartották a kapcsolatot az általuk legitim trónörökösnek, illetve királynak tekintett Ottóval, s erről részletesen beszámoltak a magyar közvéleménynek. Úgy tekintettek a királyfira, mint aki megmentőként jön majd el, s aki kizárólagosan azokat a jó tulajdonságokat hordozza, amelyek Imre herceget, Szent István fiát jellemezték. A királyfi ebben a megközelítésben a becsület, a hűség és a tisztaság mintaképe.[13] Ottó körül egyfajta mitológiát teremtettek, amely nemcsak a politika, hanem még a gyermekirodalom világába is kisugárzott.[14]

A két háború között a legitimisták ugyan tudomásul vették, hogy a nemzetközi viszonyok eleve kizárják a Habsburg királykoronázást, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy ébren tartsák Ottó trónigényét. 1930. november 20-án, amikor Ottó nagykorú lett, köszöntő távirattal üdvözölték, s felszólították a főváros polgárságát, hogy ezen a „történeti napon” házaikat lobogózzák fel. Bronzérmet bocsátottak ki, melynek felirata szerint: „II. Ottó, Magyarország örökös királya, 1922-1930.”[15]

Az újabb vesztes háború után Magyarország köztársaság lett, s megszűnt a mozgástér mindenfajta restaurációs kísérlet számára. A legitimizmus politikai vállalása lehetetlenné vált. A hatóságok adminisztratív üldözéssel vetettek véget a legitimisták tevékenységének. Volt, akit a szovjetek egyszerűen elvittek, s volt, akinek a tevékenységét törvénnyel lehetetlenítették el. Az 1946-os VII. törvény[16] még a királyságról való nyilvános gondolkodást is bűncselekménnyé tette.

Habsburg Ottónak a magyar trónigényről önálló nyilatkozat formájában nem is kellett lemondania, hiszen ilyen lemondást a két háború között semmiféle magyar törvény nem követelt meg, a második világháború után pedig egyértelmű lett, hogy Magyarország államformát is váltott. A politikai realitások mindkét esetben kizárták a restaurációt.

Összegezve azt lehet mondani, hogy a trónigény érvényesítése a két háború között Ausztriában és Magyarországon is kapott realitásimpulzusokat, de messze nem annyit, amennyi szükséges és elégséges lett volna valóra váltásához. Tehát Habsburg Ottó trónörökösi szerepvállalása esetében részéről nem egyszerűen sajátos, szűklátókörű atavizmusról volt szó, hanem valami olyasmiről, aminek volt, de nem volt elegendő belpolitikai realitástartalma, és nem volt semmilyen külpolitikai realitásfedezete.

A kor nemzetközi döntéshozói által az abban az időszakban elgondolt nagy ívű koncepciók sem voltak túlzottan sikeresek, s messze nem állták ki az életképesség próbáját. Illúziónak bizonyult a francia politika vágya a „cordon saniter”, azaz az „egészségügyi övezet” kapcsán, ami majd gátat szab egyfelől az orosz, másfelől a német terjeszkedésnek; és kudarcba fulladt a hitleri Németország megszelídítését célzó brit megbékélési politika is.[17]

A Habsburg-restauráció nélküli térség itt maradt egyfelől a német, majd később a szovjet nagyhatalmi aspirációknak kiszolgáltatva. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a Habsburg-restauráció jobb vagy rosszabb opció lett volna, csak annyit, hogy egy inkább elvileg, mint gyakorlatilag lehetséges opció volt, s azok, amelyek megvalósultak legalább annyira sikertelennek bizonyultak, mint Habsburg Ottó törekvése trónigénye érvényesítésére.

Habsburg Ottó tehát a Habsburg-örökséget a nácizmussal szemben is értelmezte. Ugyanakkor a Habsburg család nem minden tagja volt elutasító Adolf Hitler rendszerével szemben. A Magyarországon élő Frigyes főherceg nem volt ugyan náci, de erőteljes szimpátiával kísérte a nemzetiszocialista mozgalmat: olyannyira, hogy Hitler „tisztelete jeléül” 1936-ban koszorút küldött Frigyes temetésére. Frigyes fia, Albrecht (Albert) magyar királyi törekvéseit a szélsőjobb segítségével kívánta megvalósítani. Erőteljesen vonzódott a nácikhoz, noha a frankhamisítási botrányban kompromittálódott, s így igazi aktív politikai szerepet kevéssé játszhatott.

De a náciellenesség nem volt jellemző az Ottó apjának birodalmával szoros szövetségben élő Hohenzollern dinasztiára sem. Az I. világháború után hollandiai száműzetésbe kényszerült Vilmos császár kifejezetten lelkesedett a Führer mozgalmáért, amit az sem csorbított, hogy az nem kívánta visszaállítani a császárság intézményét. Vilmos fia pedig egyértelműen belesodródott a náci mozgalomba.

Ebben a viszonyítási keretben Habsburg Ottó antinácizmusa még erősebben jelentkezik, hiszen a nemzetiszocializmus nemcsak az Anschluss, hanem egész társadalmi-politikai nézetrendszere okán is szembenállt az autentikus Habsburg kulturális-politikai örökséggel. A Habsburgok ugyanis soha nem uralkodhattak volna többnyelvű, több nemzetiségű birodalmon, ha a rasszizmus eszméjét magukénak vallották volna.[18] Persze mindehhez hozzájárult Habsburg Ottó mély keresztény elkötelezettsége. Mint tudjuk a kereszténység és a faji gondolat diametrálisan szemben áll egymással, kizárják egymást. Habsburg Ottó következetes Hitler-ellenessége arra is felhívja a figyelmet, hogy az egykorú Európában a náciellenesség nemcsak baloldali, de konzervatív-keresztény alapról is érvényesíthető volt.

Az Anschluss és a nácizmus kérdése – történelmi értelemben – a II. világháború után lekerült a politikai napirendről. Ausztria önállóságát visszaállították, és 1955-től a nagyhatalmak által garantált államszerződés rögzítette az osztrák állam független és semleges státuszát. A náci Németország elvesztette a háborút, s Németország mint egységes állam meg is szűnt. Egy Németország helyett kettő lett.[19] Az európai változások és átrendeződések úgy következtek be, hogy végképp nem maradt tér a trónigény bármilyen szintű érvényesítésére. Politikailag értelmezhetően, opcionálisan sem jelent meg ez a lehetőség.

A trónörökösnek újra kellett hangsúlyoznia az örökséget. Az újrahangsúlyozás nyilván újragondolást is jelentett.

 

Újratervezés

A dinasztia mindig is európai jelenség volt, épp ezért az európai indíttatás és jelleg a Habsburg múlt megkérdőjelezhetetlen része. A kérdés az volt, hogy a II. világháború utáni Európában mekkora tér nyílik ennek érvényesítésére.

Habsburg Ottó életében az európai egység gondolatát valló Páneurópai Mozgalom[20] régóta szerepet játszott. 1936-tól volt tagja e szerveződésnek, 1957-től lett alelnöke, 1973-tól pedig elnöke. Adott volt tehát az a szervezetileg létező „ugródeszka”, ami lehetőséget nyújtott az örökség újrahangsúlyozására. Az osztrák császári trónigényről való lemondás már jelezte, hogy élni fog a kínálkozó összeurópai perspektívával. Ez annál is inkább indokolt volt, mert az 1950-es évektől kezdetben Nyugat-Európa egyes országaiban, majd egyre több államban és területen intézményesült egy olyan európai kooperáció, amely előbb gazdasági, utóbb politikai szinten megpróbált egyfajta európai egységgondolatot érvényesíteni.

Elindult az a történet, amiből a mai Európai Unió kinőtt.

Habsburg Ottó e történethez kapcsolódott. 1978-ban megkapta a német állampolgárságot, s 1979-től 1999-ig a bajorországi CSU és szavazói jóvoltából az Európai Parlament képviselője lett.  Személyisége, emberi karaktere miatt az Európai Parlamentben nagyjából-egészében mindenkivel szót értett; nem számított, hogy ki milyen pártállású, a lényeg, hogy meg kellett és lehetett találni azokat a közös értékeket, amelyek alapján szót lehet érteni. Habsburg Ottónak kifejezetten érzéke volt ahhoz, hogy megtaláljon közös pontokat, amiből kiindulva konstruktív együttműködést lehet megvalósítani.

Talán furcsa, de tény: ez az ember minél öregebb lett, annál inkább képes volt a jövőre orientáltan gondolkodni. Szerintem ez annak tudható be, hogy a trónigényre, s így bizonyos értelemben a múltra fókuszált gondolkodását képes volt áthangsúlyozni, s az európai egység megvalósításának nagy feladatára koncentrálni. Ez pedig nem a múltat, hanem a jövőt érintő megközelítést inspirálta. A személyiség magja megmaradt, de a személyiség rugalmassága párosult a gondolkodás rugalmasságával. Gyakran mondta: „Én több száz évre visszamenőleg mindenért felelős vagyok”. E kijelentés valójában a jövő – az alakítható jövő – iránti felelősségérzetet mutatta.

Európai parlamenti képviselőként rendkívül nagy súlyt fektetett arra, hogy az akkor még szovjet befolyás alatt álló országok számára is maradjon hely az egységesülő Európában. Ez elvi antikommunizmusával is összefüggött, de ott volt benne a Monarchia utódállamaiért érzett felelősség is. 1989-ben, amikor kezdett realitássá válni a szovjet tömb szétesése – politikai értelemben – élete egyik legboldogabb szakaszát kezdte el. Az állítás nem légből kapott, hiszen akkor is és később is ezt így gondolta – mondta.

Az 1989. augusztus 19-én, a magyar-osztrák határ magyar oldalán tartott páneurópai piknik egyik fővédnöke volt. A piknik ténylegesen és szimbolikusan is jelezte az addig Európa két felét szétválasztó vasfüggöny semmibevételét, hiszen több mint 600 német – ők a szocialista tömbbe tartozó Német Demokratikus Köztársaság állampolgárai voltak – használta fel a pikniket arra, hogy átmenjen a számukra szabad világot jelentő Ausztriába.

Habsburg Ottó a kommunista rendszer lebontása után sokszor járt Magyarországon. Nem legitimista ösztönzésből, hanem az iránta tanúsított tisztelet jeléül 52 település – köztük az ország fővárosa, Budapest – választotta díszpolgárává.[21] Neve köztársasági elnökjelöltként is felmerült.[22]

Külön figyelmet fordított Magyarország sorsára, és minden rendelkezésére álló eszközzel pártolta az ország uniós csatlakozását: azt, hogy Magyarország újból visszakerüljön az európai történelem fő sodrába.

Nem véletlen, hogy a kapucinus kriptában, ahol Habsburg Ottó teste nyugszik, a koporsó mellett olvasható rövid felirat hangsúlyozza az európai egység megvalósításában betöltött szerepét. De az sem véletlen, hogy míg teste Bécsben nyugszik, addig – végakarata szerint – szíve Pannonhalmára került.[23]

***

Habsburg Ottó egész életét a Habsburg-örökség értelmezése szabta meg. A kitűzött célokhoz képest pályája első szakasza sikertelennek és eredménytelennek mondható. A trónörökösi helyzetből nem tudott kitörni, s képtelen volt realizálni a trónigényt.[24] Örökös királyfi maradt, királyi korona nélkül.

Shakespeare azt írja Hamletről: lehet, hogy nagy király lett volna. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy – mint apjával történt – 35 éves korában meghal, akkor az utókor talán meg sem említené, s ha beszélnének róla, legfeljebb azt emelnék ki, hogy Habsburg trónörökösként szembeszállt Hitlerrel.

A politikai pálya második szakasza – ha nem is egyenes vonalú – egyértelműen sikeresnek ítélhető. Felismerte, hogy az európai realitások nem teszik lehetővé trónigénye érvényesítését, de helyette megtalálta az örökségnek azt a részét, ami illeszkedett az európai fősodorhoz. A maga történelmi-morális és politikai tőkéjét egy olyan vállalkozásba fektette, amelynek lettek, lehettek eredményei. Az európai egységgondolat soha korábban nem vált olyan izmossá, mint a II. világháború következményeit lassan kiheverő Európában. A folyamatba történő intézményes bekapcsolódást az európai képviselőség adta, de miután az Európai Parlamentnek már 1979-ben is több száz tagja volt, ez nem lett volna elég. Kellett a személyes súly, a személyiség ereje is. A kettő együtt viszont nem egyszerűen egy intézményes képviselői besorolást vagy pusztán egy történelmi név viselőjét jelentette, hanem azt, hogy Habsburg Ottó maga vált intézménnyé.[25]

Ottó apja, Károly személyes hitében sikeres, politikai tevékenységében kudarcos életutat tudhatott maga mögött. Fia, Ottó személyes spiritualitásából, hitéből, a Habsburg-örökséget újraértelmező meggyőződéséből teremtett politikai szerepet, s ebben lett sikeres.[26]

Noha egész életében a Habsburg-örökséget értelmezte, a személyes intézményesülési aktussal túl is lépett azon. A túllépés abban áll, hogy – szemben a családi tradíciókkal – rájött: a spirituális hatalom legalább annyit, ha nem többet ér, mint a tényleges politikai hatalom. Egy európai dinasztia reménytelen trónkövetelőjéből az adott jelent és a lehetséges jövőt alakítani képes formátumos európai politikussá vált.

A Habsburg-dinasztiában, amíg uralkodtak, ez senkinek sem jutott eszébe. Ő az uralkodás lehetősége nélkül rákényszerült az öröklött szerep újragondolására, s érdeme, hogy ezt megtette. Benne maradt családja történetében, de túl is lépett rajta.

Úgy tűnik, hogy a pozitív tartalmú emlékezet terén a magyar nemzet szűkmarkúan bánik a Habsburg uralkodókkal. A honi – mondhatnám azt is: honfi – szívek és lelkek általában zártak a Habsburgok irányában.

A magyar Habsburg-panteonban, ahol legfeljebb József nádornak és Erzsébet királynénak van megkérdőjelezhetetlen helye, talán teremtődik egy új hely. Ez – ha létrejön – vélhetőleg Habsburg Ottót illetheti.

[1] Születésekor kapott keresztnevei: Ferenc József Ottó Róbert Mária Antal Károly Miksa Henrik Szixtusz Xavér Félix Renátusz Lajos Gaetan Piusz Ignác

[2] A rend kedvéért soroljuk fel a mai monarchiákat: Anglia (Nagy-Britannia), Bahrein, Belgium, Bhután, Brunei, Dánia, Egyesült Arab Emírségek, Hollandia, Japán, Jordánia, Kambodzsa, Katar, Kuvait, Lesotho, Liechtenstein, Luxemburg, Malajzia, Marokkó, Monaco, Nepál, Norvégia, Omán, Spanyolország, Svédország, Szamoa, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Thaiföld, Tonga. A három monarchikusnak tekinthető különleges állami szervezet: Andorra, Vatikán, illetve a Szuverén Máltai Lovagrend (ez utóbbi székhelye Róma).

[3] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. A szerző művét 1835 és 1840 között írta, magyarul először 1843-ban jelent meg.

[4] Celler Tibor: A világ uralkodócsaládjai. K. u. K. Kiadó, Budapest, 2002.

[5] Habsburg Ottó egy velem folytatott beszélgetés során a rá jellemző, távlatosságban gondolkodni tudó, a múltat nem megtagadó, de mégis bölcsen ironikus látószöggel egyszer azt mondta: „A mi családunk majd 700 éven át uralkodott itt-ott Európában. Ez az utóbbi 80-90 év lehet, hogy csak egy intermezzo.”

[6] Ottó életútjához magyar nyelven is hozzáférhető szakirodalom: Gordon Brook –Shepherd: A megkoronázatlan király. Habsburg Ottó élete és kora. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003.; Dr. Huszár Pál: Történelmi háttérrel az egységes Európáért. Habsburg Ottó közéleti tevékenységéről. Faa Produkt Kiadó és Nyomda, Budapest, é.n.; Patrick German: Károly és Zita. Helikon Kiadó, Budapest, 2005.; Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Legitimisták az Anschluss ellen, az önálló Ausztriáért. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010.; Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora. Nap Kiadó, Budapest, 1997.; S. Baier – E. Demmerle: Habsburg Ottó élete. Európa, Budapest, 2003.

[7] Lásd erről a kötet IV. Károlyról szóló tanulmányát.

[8] Ottót díszpolgárrá választó ausztriai települések névsora: Ampass Tirol, Axams, Baumkirchen, Breitenbach am Inn, Dietrichschlag, Döllach, Dölsach, Eckatrsau, Eisenstadt, Empersdorf, Erl/Tirol, Gaimberg, Gramatneusiedl, Großdorf, Großkircheim, Güssing, Heiligenblut, Hintersdorf, Hof bei Salzburg, Hollabrunn N.Ö., Innervillgraten, Kals, Kapelln N.Ö., Lanzenkirchen, Leogang, Lienz, Maria Lanzendorf, Maria Schmolln, Mariazell, Marktgemeinde Kirchberg an der Pielach, Matrei am Brenner, Matrei in Osttirol, Neudörfl, Neustift im Stubaital, Oberndorf bei Salzburg, Oberfuss, Obertilliach, Oeynhausen, Oggau, Perschling, Reichenau an der Rax, Rotenturm an der Pinka, Salzburg, Schwendau, Sieggraben, St. Andrä -Wörden, St. Veit am Vogau, Stams, Stattegg, Steinacham Brenner, Thannheim, Traun, Tulfes, Umbausen bei Innsbruck, Werndorf, Wies, Wartberg, Zwentendorf. A szövegben szereplő díszpolgári címet adományozó települések listájáért köszönettel tartozom Hittig Gusztávnak, aki ezt rendelkezésemre bocsátotta.

[9] A kép megrajzolásához felhasználtam Fiziker Róbert és Kerekes Lajos már hivatkozott műveit.

[10] A Habsburg-törvény az Európai Unió utolsó diszkriminatív törvénye volt.

[11] Ebben 1938-tól nagyon fontos szerepet játszott a Pethő Sándor főszerkesztésében megjelenő Magyar Nemzet című lap. A két háború közötti magyar legitimizmusról átfogóan szól: Békés, 2009.

[12] Sill Aba Ferenc – Konkoly István – Kovács Géza: A szombathelyi Püspöki Palota. Szombathely, 2004, 38. p.

[13] Ady Lajos – gróf Apponyi Albert – Bánhegyi Jób – Csekonics Iván – Balassa Imre (szerk.): Ottó. Az ifjú király élete. Budapest, 1931, Hornyánszky. Imrén kívül Csaba királyfihoz szerették Ottót hasonlítani. A legitimizmussal szemben jött létre az Országos Habsburg-ellenes Liga. Lásd kiáltványukat: Országos Habsburg-ellenes Liga kiáltványa. Centrál-nyomda, Budapest, 1930.

[14] Lásd erről: Nagyillés Anikó: A száműzött királyfi. Habsburg Ottó alakjának szimbolikája narratív megformálásai. In: Királyhűség, 2016. 457-468. pp. A tanulmány főként Blaskó Mária: A Kiskirály című ifjúsági elbeszélését (Pallas kiadása, Budapest, 1924.) veszi górcső alá. Ennek kapcsán szól arról a katolikus mozgalomról, amely a Szívgárda nevet viselte, s a gyerekek keresztény értékrendre való nevelését tűzte ki célul.

[15] Lásd erről: Speidl Zoltán: A „számkivetett” és a „mesebeli” király. IV. Károly és fia, Ottó – legitimista „legendák” In: Királyhűség, 2016. 423-443. pp. Az Ottó nagykorúságáról szóló rész: 439-441. pp.

[16] http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/VII46.htm

[17] Lásd erről: Diószegi István: Két világháború árnyékában – nemzetközi kapcsolatok története 1919-1939. Gondolat, Budapest, 1974.

[18] Nem véletlen, hogy a két háború közti Magyarországon a legitimizmusra kevéssé volt jellemző az antiszemitizmus.

[19] Ha valaki annyit él, mint Habsburg Ottó, akkor megérheti, hogy a második Német Birodalomból Harmadik Birodalom lesz, majd létrejön a Német Szövetségi Köztársaság és a szovjet blokkba tartozó Német Demokratikus Köztársaság, s végül újra egy Németország lesz, amely nem gondolja magát birodalomnak, következőleg nem expanzív, és így az Anschlusst sem akarja.

[20] A Nemzetközi Páneurópai Uniót 1923-ban alapította Richard Coudenhove-Kalergi gróf. A mozgalom célja a szupranacionális egyesült Európai állam megteremtése. A mozgalom szerint az egységes Európa alapelvei: szabad akarat, kereszténység, szociális felelősségvállalás és az európai integráció iránti elkötelezettség.

[21] Balatonboglár, Balatonlelle, Bánk, Budaörs, Budapest, Budapest XI., Budapest XXIII., Bugyi, Celldömölk, Császártöltés, Csehimindszent, Dombóvár, Dorog, Dunaföldvár, Eger, Fadd, Feked, Gödöllő, Gyula, Hévíz, Hódmezővásárhely, Jászberény, Keszthely, Kiskörös, Kocsola, Letenye, Lulla, Makó, Mezőberény, Mezőkövesd, Nagyesztergár, Nagykónyi, Nagymaros, Nagytevel, Ópályi, Oroszlány, Palotabozsok, Paloznak, Pomáz, Sóskút, Szászvár, Szécsény, Szigetvár, Tiszadob, Tiszafüred, Tiszaújváros, Tokaj, Tótszentmárton, Und, Vaskeresztes, Velem, Veszprém.

[22] Az azóta megszűnt Független Kisgazda és Polgári Párt részéről megfogalmazott felkérést Ottó elhárította. Elvállalta viszont a 2003-ban létrejött Habsburg Kori Kutatások Közalapítvány kuratóriumi elnöki funkcióját. Ebben a minőségében is sok alkalommal volt módom találkozni és beszélgetni vele. Személyében egy rendkívül bölcs, ironikus és önironikus, szerethető embert ismertem meg.

[23] http://www.reformatus.hu/mutat/oekumenikus-aldassal-helyeztek-oeroek-nyugalomra-habsburg-otto-szivurnajat/

[24] A két háború közti magyar legitimizmusnak manapság alig létezik folytonossága. Ehhez tájékozódási pontot nyújt: http://regnumportal.hu/ A Habsburg-Lotharingiai család uralkodói ágának tagjai ugyanakkor aktív közéleti szerepet játszanak. A családhoz kötődik a Habsburg-Lotharingiai Szent György Lovagrend is, amelynek eredete I. Rudolf koráig, azaz a 13. századig vezethető vissza. A nácik által betiltott lovagrendet 2008-ban újraalapították. Az alapítók között volt Habsburg Ottó. Ma a rend nagymestere Károly, Habsburg Ottó legidősebb fia.

[25] Nemzetközi díszpolgárságai: Brandys nad Labem, Csehország; Františkovy Lazně, Csehország; Holič, Szlovákia; Opatija, Horvátország; Pöcking, Németország; Sarajevo, Bosznia – Hercegovina; Varazdin, Horvátország.

[26] A Habsburg család és a magyar állam megegyezése szerint Ottó személyes archívuma Budapestre kerül. Ez páratlan lehetőséget biztosít arra, hogy a 20. századot átívelő életpálya tanulmányozása magyar kutatók számára is elérhetővé váljék.