Habsburg megújulás: Habsburg Ottó

Habsburg Ottó 1912-ben született[1] és 2011-ben halt meg. Élete átfogta a történelmi értelemben vett teljes 20. századot. Sőt, túl is nyúlt rajta. Egy olyan világba született bele, amelyben a dinasztiák – köztük családjának – uralma még megkérdőjelezhetetlen volt. Amikor meghalt, akkor születéséhez képest már nagyot változott a monarchiák helyzete a világban, s neki soha nem adatott meg, hogy császár és király legyen. Amibe beleszületett, az eltűnt, s hosszú élete során – hacsak nem akart egy régi világ reménytelen rekvizituma maradni – újra kellett értelmeznie saját helyzetét, hivatását.

 

Monarchia-körkép

Száz évvel ezelőtt, Európában és a világban is az államok többsége monarchia volt. Gyarmataik révén az európai monarchiák hatóköre más kontinensekre is kiterjedt. Kétségtelen, hogy sok helyen már hosszú idő óta meginogni látszott a császárok és királyok trónja, de végül is a XX. század történései vetettek véget annak az állapotnak, hogy a világ és az emberiség nagy része monarchikus államformában éljen.

Az első nagy törést a XIX. és XX. század fordulója utáni időszak, illetve az I. világháború és annak befejezése jelentette. Csak Európában a világháború következtében megszűnt az Orosz, az Osztrák-Magyar, a Német és a Montenegrói monarchia. 1922-ben a török nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot, s 1923-tól az egykori Oszmán Birodalomból Török Köztársaság lett. Az akkoriban nagy gyarmattartó hatalomnak számító Portugália már az I. világháborút megelőzően államformát váltott. A Távol-Keleten sem volt más a helyzet. Koreában, 1910-ben véget ért a Ri-dinasztia, Kínában pedig 1912-ben a Chang-ok uralkodása.

A monarchiák térvesztését követő, az államformát illető látszólagos nyugalmi állapotot a II. világháború után újból dinamikus változások követték. Olaszország 1946-ban váltott államformát. A kommunista hatalomátvételek következtében trónját vesztette az albán, a jugoszláv, a román és a bolgár királyi ház is. Magyarország királyságból köztársasággá változott. 1967-ben a görög monarchia szűnt meg.

Ázsiában és Afrikában ugyancsak a monarchiák erőteljes visszaszorulása volt megfigyelhető. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy erőre kapott a gyarmatbirodalmak függetlenedése. A folyamat nagyjából-egészében feltartóztathatatlannak bizonyult, hiszen – ha belevesszük az indiai szubkontinens kisebb monarchiáit is – több száz király vesztette el a hatalmát.

Nem egy esetben belpolitikai indíttatású államformaváltások történtek. Az arab világban 1953-ban Egyiptomban Nasszer elnök került hatalomra, Tunéziában pár évvel később történt meg a király „leváltása”. 1969-ben Kadhafi ezredes döntötte meg a líbiai király hatalmát. Az 1970-es években mind Ázsiában, mind Afrikában kiteljesedett a folyamat, hiszen Afganisztánban 1973-ban, Etiópiában 1974-ben változtattak államformát. S ugyanebbe a folyamatba illeszkedik az is, hogy a 70-es évek közepén a kommunista mozgalmak Kambodzsában és Laoszban felszámolták a monarchiát. 1979-ben szűnt meg legutóbb monarchia a világon, Iránban, amikor Khomeini ajatollah megfosztotta hatalmától a sahot, Reza Pahlavit.

A monarchiák XX. századi általános térvesztését csak színezi, de nem ellensúlyozza, hogy volt, ahol visszaállították a királyságot. Európában erre Spanyolország a példa: 1975-ben János Károly került trónra. Ázsiában pedig 1993-ban, a sok évtizedes polgárháborút lezárva, Kambodzsában vezették be újra a monarchia intézményét.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a köztársaság demokratikus, a monarchia pedig egyfajta önkényuralmi államforma.

Ám pontosan a monarchiák térvesztése jelzi, hogy az államforma és a belső politikai berendezkedés demokratizmusa között nincs oksági összefüggés. A II. világháború utáni Európában sokaknak lehettek személyes tapasztalatai arról, hogy az adott esetben népköztársasági államforma miként járhat kommunista diktatúrával. Sőt, a köztársaság ezen formája kifejezetten lényegének tekintette az ilyen-olyan mértékű és léptékű önkényuralmi berendezkedést. De az afrikai kontinensen, Ugandában is szembesülhettek azzal, hogy például Idi Amin Dada köztársasági elnöki rendszere pontosan olyan vérengzően önkényes tudott lenni, mint az emberevéssel is megvádolt Bokassa császár rezsimje a Közép-afrikai Császárságban (ami napjainkban viszont újra köztársaság).

Talán nem kell a példákat szaporítani ahhoz, hogy belássuk: a monarchia vagy éppen a köztársaság mint államforma és a belpolitikai rendszer demokratizmusa között nem oksági-logikai, hanem legfeljebb történeti az összefüggés.

Amikor a XX. században, különféle szakaszokban a monarchiákat megdöntötték, illetve a monarchikus államformát megváltoztatták, valószínűleg pontosan az a nem megalapozott hit munkált sokakban, hogy az önkény uralma helyett majd egy boldogabb világot nyernek el. Utólag nézve ez a hit vagy igazolódott, vagy nem. De az bizonyos, hogy annyira nem igazolódott, mint amennyi monarchiát megdöntöttek.

Ma a világon 29 szuverén monarchia létezik, és 3 olyan különleges státuszú állam, illetve szervezet, amelyik deklarált elvei szerint monarchiának tekinthető. Úgy is nézhetnénk, hogy a világ összlakosságának kb. 13-15%-a, azaz erős kisebbsége él monarchikus államformában, miközben ezelőtt száz évvel az arány a túlnyomó többséget adta[2].

Pusztán Európát tekintve megállapíthatjuk, hogy a 29-ből 10 európai monarchia, illetve a különleges státuszúak közül mind a 3 európai. A világ összes monarchiáinak 40%-a európai. Ezek a monarchiák szinte kivétel nélkül demokráciák is. (A Vatikánt nem számítom ide.) Mindez azt mutatja, hogy a II. világháború utáni európai fejlődésben a monarchikus államforma kiválóan megfér a liberális-demokratikus belpolitikai rendszer mindig tökéletesíthető követelményeivel. De – mint említettem – ez alapvetően történeti, és nem oksági-logikai összefüggés.

A ma Európában uralkodó dinasztiák az adott ország rendszerében az állam, illetve a nemzet szimbolikus egységét jelenítik meg. A végrehajtó hatalom gyakorlása nem tartozik illetékességi körükbe. A végrehajtó hatalmat mindenütt a választójogosultak által választott parlamenti többségnek felelős kormány gyakorolja, és ellenőrzését is részben a parlament, részben független intézmények végzik.

Úgy tűnik, hogy – megint csak maradva Európánál – az emberek ragaszkodnak a történetileg kialakult monarchikus államformához, hiszen, ha nem ragaszkodnának, nagyon egyszerűen meg lehetne szüntetni őket. (A diktatúra időszaka után – mint láttuk – Spanyolország a monarchiát választotta, szemben Görögországgal, amelyik úgy döntött, hogy nem tér vissza a királyság intézményéhez. Ez is azt mutatja, hogy a nép akaratán, illetve választott képviselőin múlik az európai monarchiák léte vagy nem léte).

A mai európai monarchiák, illetve a monarchiát fenntartó, politikai akaratnyilvánításban érdekelt emberek a maguk szintjén valószínűleg elfogadták Alexis de Tocqueville elgondolását, amit ő még a XIX. század első felében az Egyesült Államok politikai berendezkedéséről írt.[3] Szerinte ugyanis az amerikai rendszer azért működik olyan jól, mert három elv egészséges kombinációjára épül: a demokratikus, az arisztokratikus és a monarchikus princípiumra.  A demokratikus elvet a képviselőház, illetve a szenátus testesíti meg; az arisztokratikus elvről tanúskodik a rendkívül nagyhatalmú legfelsőbb bíróság tagjainak élethosszig tartó kinevezése; a monarchikus elvet pedig az elnöki intézmény jeleníti meg.

Nem gondolom, hogy az európai monarchiák állampolgárainak Tocqueville rendszeres olvasmánya lenne, és azt sem, hogy a XIX. századi francia szerző gondolatai egyértelműen alkalmazhatók lennének a mai európai monarchiák rendszerére. Az alapgondolat azonban jellemzi a mai európai monarchiákat: az uralkodó a monarchikus elvet testesíti meg, s úgy tűnik, hogy ezek a demokráciák képesek magukba építeni a stabilitás, a szimbolikus egység értékét a változó kormányok, változó parlamentek, változó néphangulatok világában.

Talán érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a monarchiák pusztulásának századát mely dinasztiák élték túl, mely családok vették tudomásul a változó viszonyokat úgy, hogy uralkodó pozíciójukat meg tudták tartani.[4] Angliát, illetve Nagy-Britanniát a Windsor dinasztia uralja (ők eredetileg Hannoveri dinasztia voltak, s Albert és Viktória királynő házassága után vették fel a Szász-Coburg-Gotha-ház megnevezést. 1917-ben változtattak nevet, amikor Nagy-Britannia és Németország hadban állt). Belgium királya a Szász-Coburg-Gotha dinasztia tagja, Dánia uralkodója az Oldenburgi dinasztia mellékágából, a Schleswig-Holstein-Sondenburg-Glücksburg családból származik. Hollandia és az Orániai család összetartozik (az Orániai név a narancsra utal, így aztán nem véletlen, hogy a holland futballválogatott előszeretettel játszik narancssárga mezben). Liechtenstein esetében a nagyhercegség neve megegyezik a dinasztia nevével. Luxemburg a von Nassaui dinasztia tagjaihoz kötődik. Monaco és a Grimaldi família összetartozik, Norvégia a Glücksburg dinasztiából nyeri uralkodóit, Spanyolország a Bourbonok történelmi folytonosságát példázza, Svédország pedig a még Napóleon által trónhoz juttatott Bernadotte-házzal fonódik össze. Andorrában társhercegek vannak, ezek egyike általában a francia köztársasági elnök, a másik egy egyházi méltóság, a Máltai Lovagrend nagymestert választ, a Vatikán vezetője pedig a mindenkori pápa.

A mai uralkodók ceremoniális, reprezentatív szerepükhöz méltó környezetet tudnak magukénak, de jelentős részük idomult a polgári világhoz. Nyilvános képzésben vesznek részt, vonatkoznak rájuk az állam szabályai, előjogaik néhány eset kivételével nem léteznek, s ha gyorsan hajtanak, a közlekedési rendőr éppúgy megbünteti őket, mint bármely más állampolgárt. A gyereket pedig – ha nem tanul jól – az iskolában megbuktatják.

A mai európai monarchák általában élnek a modern demokratikus nyilvánosság nyújtotta lehetőségekkel. Országuknak ők nemcsak uralkodói, hanem – bizonyos értelemben – tömegkulturális ikonjai is. Családi eseményeik közfigyelemre tartanak számot. Jól példázza ezt az angol királyi családból Károly herceg és Diana hercegnő viszonya, és persze az a szerep is, amit éppen a médianyilvánosság okán Diana betöltött. De ugyanígy megemlíthetjük Károly és Diana egyik fiának, Vilmos hercegnek Catherine Middletonnal tartott esküvőjét is, amit a világ televízióinak jóvoltából kétmilliárdnyian láttak! Ha nem a királyi családról lenne szó, ez a szám elképzelhetetlen lenne. Egy olyan alkalom, mint az esküvő, arra is módot nyújt, hogy a monarchiák ceremonialitása beépüljön a tömegkulturális normák világába; az adott ország saját kulturális normáinak egy részét szétsugározza a világba.

Az egykori európai monarchiák egyes ma élő tagjai is feltűnnek itt-ott, adott esetben közszerepet is vállalnak. 2001 után a demokratikus Bulgária miniszterelnökévé választották az egykori bolgár cárt. A Svájcban élő román király is rendszeresen látogatta hazáját. S Karagyorgyevics Sándor, a szerb királyi dinasztia sarja is közelebbi kapcsolatba került a délszláv háború utáni Szerbiával. Mindazonáltal a volt uralkodói dinasztiák tagjai ma már inkább csak kuriózumként jelennek meg a hírekben – tényleges politikai súlyúk nemigen van. Az egykori uralkodó családok leszármazottai között – életútja, személyes kvalitásai, politikai szerepe okán – kivételnek számított a 99. életévében, 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó, aki magyar vonatkozásban is fontos szerepet töltött be.

 

Egy trónörökös trón nélkül

Habsburg Ottó édesapja osztrák császárként I., magyar királyként IV. Károly néven uralkodott. Apja halála (1922) után ő lett a címek örököse. Az örökös helyzetéhez azonban nem társult tényleges örökség: Ausztria és Magyarország a Monarchia felbomlása után különféleképpen, de egyöntetűen megszüntette a Habsburgok uralkodói jogfolytonosságát.[5]

A Habsburgok valójában 645 évig uralkodtak Európában. Bizonyos értelemben ez elképesztő teljesítmény, különösen más európai dinasztiákkal összevetve. A Romanovoknak sokkal kevesebb jutott, a Hohenzollernek famíliájának szintén, s a Hannoveriből Windsorrá vált királyi ház sem büszkélkedhet ilyen időtartammal. De nézhetjük másként is a dolgot: Hitler ezer évesnek gondolt harmadik birodalma alig több mint 12 évet élt. S Lenin alkotása, a Szovjetunió még a 80 esztendőt sem érte meg.

A Habsburgok lényegében Európa majd 700 évére nyomták rá a bélyegüket; nélkülük Európa elképzelhetetlen volt. Európai jelenséggé váltak.

Az életút alapján úgy tűnik, hogy Habsburg Ottó történetében két alapvető vonulat érvényesült: az egyik a családi örökség kisugárzó és szerepet előíró ereje, a másik ugyanennek az örökségnek a megváltozott európai viszonyok között általa újraértelmezett és így hasznosíthatónak bizonyuló része.

Habsburg Ottó egész életében, jószerivel születésétől haláláig, alapvetően „homo politicus” volt.[6] Élete nagy részét kitöltötte a politikai tevékenység. A családi örökség különféle tényezői tevékenységében, kulturális habitusában, gondolkodásában egyaránt jelen voltak, de sorrendjük, erejük változott.

Első nyilvános szereplése 1916 novemberében Ferenc József temetési menetéhez kötődik. Négyévesen ekkor került a közfigyelem fókuszába.  A magyar királykoronázáson, 1916 végén már trónörökösi minőségében vett részt.[7] Tíz éves volt, amikor apja száműzetésben meghalt, s innentől – jórészt anyja, Zita hatására – abban a szellemben nevelték és tevékenykedett, hogy mindent meg kell tennie az elvesztett trón visszaszerzése érdekében.

 

A múlt reménytelen öröksége

Mint tudjuk, a Monarchia visszaállítása történelmileg lehetetlennek bizonyult, Ottó e szerepének vajmi kevés volt a realitásfedezete. De a családi örökség egyértelműen predesztinálta erre.

Ausztria 1918 novemberében lett köztársaság, s 1919. április 3-án elfogadták az úgynevezett Habsburg-törvényt, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai ház azon tagjainak száműzését és vagyonelkobzását, akik nem mondtak le trónigényükről. A megnevezés félrevezető, hiszen a törvény tartalmi okok miatt inkább Habsburg-ellenesnek hívható.

Ausztriában az 1930-as években a legitimizmustól ösztönzött divattá vált, hogy különféle települések díszpolgárrá avatják Habsburg Ottót.[8] Az 1930-as évek során összesen 58 település választotta őt díszpolgárrá. Ezek jelentős részben kisebbek, de van köztük jelentősebb lélekszámú is, így például Salzburg, Eisenstadt vagy éppen Traun. 1932-ben létrejött a „Vasgyűrű” elnevezésű, a Habsburg-restaurációt célul kitűző legitimista szervezet. A törekvést segítette az akkori osztrák államnak a tekintélyuralmi rendszer irányába történő elmozdulása, s persze az is, hogy 1933-tól az Anschlusst, azaz Ausztria és Németország egyesítését nyíltan hirdető Adolf Hitler vezette náci rendszer került hatalomra Németországban. Ez utóbbi fejlemény mind az akkori – s később meggyilkolt – kancellárt, Engelbert Dollfusst, mind a meggyilkolása után őt követő Kurt Schuschniggot arra ösztönözte, hogy a német nacionalista célokat leginkább egy Habsburg-restaurációval lehetne kivédeni.

Ottó ugyanis kezdettől fogva elutasította a nemzetiszocializmust és Adolf Hitler rendszerét. Egyértelműen képviselte Ausztria önállóságának eszméjét. Schuschnigg éppen ezért 1935. június 10-én hatályon kívül helyeztette a Habsburgok kiutasítását és magánvagyonuk elkobzását elrendelő törvényt. A kancellár hitt abban, hogy Európa másik meghatározó diktátora, Mussolini – és persze Magyarországot is irányító Horthy Miklós, illetve akkori kormányfője, Gömbös Gyula – érdekelt Ausztria önállóságának fenntartásában. Látva az európai politika fordulatait, a brit, illetve francia politika erőteljes tartózkodását a Habsburg-restaurációtól, az osztrák kancellár elbizonytalanodott, s így végül is – noha személyében monarchista volt – nem erőltette a Habsburg hatalom helyreállítását. 1938 márciusától, az Anschluss után ez a kérdés pedig le is került a napirendről.

Az Anschluss katonai tervének a nácik az Ottó nevet adták. Hitler újra helyreállította a Habsburg-törvények – helyesebben szólva Habsburg-ellenes törvények – érvényességét. Ausztria a náci birodalom része lett.

A két háború közötti Habsburg restaurációs szándék erős anti-náci éllel rendelkezett, Hitler-ellenes mozgalom és követelés, a politikai elit legfelső körei által is burkoltan támogatott elképzelés volt. Bár nem vezetett sikerre, egyfajta politikai realitásként létezett. Azaz lehetett vele ésszerűen kalkulálni, noha ez a számítás nem kapott elég ösztönzést a kor egyéb politikai realitásaitól.[9]

A háború után az osztrák köztársaságban a szociáldemokraták egyik első dolga volt megerősíteni a Habsburg törvényeket, olyannyira, hogy ezek a törvények 1955-ben az osztrák államszerződésbe is bekerültek. Habsburg Ottó 1961-ben mondott le trónigényéről, s némi bírósági huzavona után 1966-ban léphetett Ausztria területére. A Habsburg-törvényt 10 nappal Ottó halála előtt, 2011 júniusában semmisítették meg.[10]

Magyarország tekintetében némileg más volt a helyzet. Károly király 1921-ben kétszer is vissza akart térni Magyarországra, második visszatérését Horthy Miklós kormányzó fegyverrel akadályozta meg. Az antant hatalmak követelésére a magyar országgyűlés 1921 novemberében elfogadta a XLVI. tc.-t, azaz a Habsburgok trónfosztását. Mindeközben az ország nem köztársaság, hanem királyság volt, s a Habsburgok magánvagyonát – szemben Ausztriával – itt nem kobozták el. Sőt, a két háború közti Magyarország megbecsült közéleti figurái közé számított József vagy éppen Frigyes főherceg. Ennek ellenére Habsburg Ottó élete végéig, csakúgy, mint a két háború között az Ottó-vacsorákat adó magyar legitimista mozgalom, Horthyt esküszegőnek tartotta, hiszen a kormányzó annak idején felesküdött Károly királyra, s úgy gondolták, hogy az eskü egy életen át kötelez. Horthy pedig ennek a követelménynek nem felelt meg.

A legitimizmus a két háború közti Magyarországon nem volt meghatározó erejű politikai mozgalom. Szervezeti keretrendszere és politikai hatása változónak bizonyult. Tömegessége nemigen létezett, de szerencsésen ötvözte az arisztokrácia és a polgárság képviselőinek azon szándékát, hogy részben magának a Horthy-rendszernek, részben pedig a ’30-as évektől egyre nagyobb német befolyásnak egyfajta konzervatív-liberális alternatívát jelentsen.[11] Ebben támaszkodhatott a katolikus egyház meghatározott részére is. A legitimisták Ottót II. Ottó néven törvényes magyar királynak tekintették, adott esetben arcképét felvésték a szombathelyi püspöki palota könyvtárának plafonjára,[12] folyamatosan tartották a kapcsolatot az általuk legitim trónörökösnek, illetve királynak tekintett Ottóval, s erről részletesen beszámoltak a magyar közvéleménynek. Úgy tekintettek a királyfira, mint aki megmentőként jön majd el, s aki kizárólagosan azokat a jó tulajdonságokat hordozza, amelyek Imre herceget, Szent István fiát jellemezték. A királyfi ebben a megközelítésben a becsület, a hűség és a tisztaság mintaképe.[13] Ottó körül egyfajta mitológiát teremtettek, amely nemcsak a politika, hanem még a gyermekirodalom világába is kisugárzott.[14]

A két háború között a legitimisták ugyan tudomásul vették, hogy a nemzetközi viszonyok eleve kizárják a Habsburg királykoronázást, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy ébren tartsák Ottó trónigényét. 1930. november 20-án, amikor Ottó nagykorú lett, köszöntő távirattal üdvözölték, s felszólították a főváros polgárságát, hogy ezen a „történeti napon” házaikat lobogózzák fel. Bronzérmet bocsátottak ki, melynek felirata szerint: „II. Ottó, Magyarország örökös királya, 1922-1930.”[15]

Az újabb vesztes háború után Magyarország köztársaság lett, s megszűnt a mozgástér mindenfajta restaurációs kísérlet számára. A legitimizmus politikai vállalása lehetetlenné vált. A hatóságok adminisztratív üldözéssel vetettek véget a legitimisták tevékenységének. Volt, akit a szovjetek egyszerűen elvittek, s volt, akinek a tevékenységét törvénnyel lehetetlenítették el. Az 1946-os VII. törvény[16] még a királyságról való nyilvános gondolkodást is bűncselekménnyé tette.

Habsburg Ottónak a magyar trónigényről önálló nyilatkozat formájában nem is kellett lemondania, hiszen ilyen lemondást a két háború között semmiféle magyar törvény nem követelt meg, a második világháború után pedig egyértelmű lett, hogy Magyarország államformát is váltott. A politikai realitások mindkét esetben kizárták a restaurációt.

Összegezve azt lehet mondani, hogy a trónigény érvényesítése a két háború között Ausztriában és Magyarországon is kapott realitásimpulzusokat, de messze nem annyit, amennyi szükséges és elégséges lett volna valóra váltásához. Tehát Habsburg Ottó trónörökösi szerepvállalása esetében részéről nem egyszerűen sajátos, szűklátókörű atavizmusról volt szó, hanem valami olyasmiről, aminek volt, de nem volt elegendő belpolitikai realitástartalma, és nem volt semmilyen külpolitikai realitásfedezete.

A kor nemzetközi döntéshozói által az abban az időszakban elgondolt nagy ívű koncepciók sem voltak túlzottan sikeresek, s messze nem állták ki az életképesség próbáját. Illúziónak bizonyult a francia politika vágya a „cordon saniter”, azaz az „egészségügyi övezet” kapcsán, ami majd gátat szab egyfelől az orosz, másfelől a német terjeszkedésnek; és kudarcba fulladt a hitleri Németország megszelídítését célzó brit megbékélési politika is.[17]

A Habsburg-restauráció nélküli térség itt maradt egyfelől a német, majd később a szovjet nagyhatalmi aspirációknak kiszolgáltatva. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a Habsburg-restauráció jobb vagy rosszabb opció lett volna, csak annyit, hogy egy inkább elvileg, mint gyakorlatilag lehetséges opció volt, s azok, amelyek megvalósultak legalább annyira sikertelennek bizonyultak, mint Habsburg Ottó törekvése trónigénye érvényesítésére.

Habsburg Ottó tehát a Habsburg-örökséget a nácizmussal szemben is értelmezte. Ugyanakkor a Habsburg család nem minden tagja volt elutasító Adolf Hitler rendszerével szemben. A Magyarországon élő Frigyes főherceg nem volt ugyan náci, de erőteljes szimpátiával kísérte a nemzetiszocialista mozgalmat: olyannyira, hogy Hitler „tisztelete jeléül” 1936-ban koszorút küldött Frigyes temetésére. Frigyes fia, Albrecht (Albert) magyar királyi törekvéseit a szélsőjobb segítségével kívánta megvalósítani. Erőteljesen vonzódott a nácikhoz, noha a frankhamisítási botrányban kompromittálódott, s így igazi aktív politikai szerepet kevéssé játszhatott.

De a náciellenesség nem volt jellemző az Ottó apjának birodalmával szoros szövetségben élő Hohenzollern dinasztiára sem. Az I. világháború után hollandiai száműzetésbe kényszerült Vilmos császár kifejezetten lelkesedett a Führer mozgalmáért, amit az sem csorbított, hogy az nem kívánta visszaállítani a császárság intézményét. Vilmos fia pedig egyértelműen belesodródott a náci mozgalomba.

Ebben a viszonyítási keretben Habsburg Ottó antinácizmusa még erősebben jelentkezik, hiszen a nemzetiszocializmus nemcsak az Anschluss, hanem egész társadalmi-politikai nézetrendszere okán is szembenállt az autentikus Habsburg kulturális-politikai örökséggel. A Habsburgok ugyanis soha nem uralkodhattak volna többnyelvű, több nemzetiségű birodalmon, ha a rasszizmus eszméjét magukénak vallották volna.[18] Persze mindehhez hozzájárult Habsburg Ottó mély keresztény elkötelezettsége. Mint tudjuk a kereszténység és a faji gondolat diametrálisan szemben áll egymással, kizárják egymást. Habsburg Ottó következetes Hitler-ellenessége arra is felhívja a figyelmet, hogy az egykorú Európában a náciellenesség nemcsak baloldali, de konzervatív-keresztény alapról is érvényesíthető volt.

Az Anschluss és a nácizmus kérdése – történelmi értelemben – a II. világháború után lekerült a politikai napirendről. Ausztria önállóságát visszaállították, és 1955-től a nagyhatalmak által garantált államszerződés rögzítette az osztrák állam független és semleges státuszát. A náci Németország elvesztette a háborút, s Németország mint egységes állam meg is szűnt. Egy Németország helyett kettő lett.[19] Az európai változások és átrendeződések úgy következtek be, hogy végképp nem maradt tér a trónigény bármilyen szintű érvényesítésére. Politikailag értelmezhetően, opcionálisan sem jelent meg ez a lehetőség.

A trónörökösnek újra kellett hangsúlyoznia az örökséget. Az újrahangsúlyozás nyilván újragondolást is jelentett.

 

Újratervezés

A dinasztia mindig is európai jelenség volt, épp ezért az európai indíttatás és jelleg a Habsburg múlt megkérdőjelezhetetlen része. A kérdés az volt, hogy a II. világháború utáni Európában mekkora tér nyílik ennek érvényesítésére.

Habsburg Ottó életében az európai egység gondolatát valló Páneurópai Mozgalom[20] régóta szerepet játszott. 1936-tól volt tagja e szerveződésnek, 1957-től lett alelnöke, 1973-tól pedig elnöke. Adott volt tehát az a szervezetileg létező „ugródeszka”, ami lehetőséget nyújtott az örökség újrahangsúlyozására. Az osztrák császári trónigényről való lemondás már jelezte, hogy élni fog a kínálkozó összeurópai perspektívával. Ez annál is inkább indokolt volt, mert az 1950-es évektől kezdetben Nyugat-Európa egyes országaiban, majd egyre több államban és területen intézményesült egy olyan európai kooperáció, amely előbb gazdasági, utóbb politikai szinten megpróbált egyfajta európai egységgondolatot érvényesíteni.

Elindult az a történet, amiből a mai Európai Unió kinőtt.

Habsburg Ottó e történethez kapcsolódott. 1978-ban megkapta a német állampolgárságot, s 1979-től 1999-ig a bajorországi CSU és szavazói jóvoltából az Európai Parlament képviselője lett.  Személyisége, emberi karaktere miatt az Európai Parlamentben nagyjából-egészében mindenkivel szót értett; nem számított, hogy ki milyen pártállású, a lényeg, hogy meg kellett és lehetett találni azokat a közös értékeket, amelyek alapján szót lehet érteni. Habsburg Ottónak kifejezetten érzéke volt ahhoz, hogy megtaláljon közös pontokat, amiből kiindulva konstruktív együttműködést lehet megvalósítani.

Talán furcsa, de tény: ez az ember minél öregebb lett, annál inkább képes volt a jövőre orientáltan gondolkodni. Szerintem ez annak tudható be, hogy a trónigényre, s így bizonyos értelemben a múltra fókuszált gondolkodását képes volt áthangsúlyozni, s az európai egység megvalósításának nagy feladatára koncentrálni. Ez pedig nem a múltat, hanem a jövőt érintő megközelítést inspirálta. A személyiség magja megmaradt, de a személyiség rugalmassága párosult a gondolkodás rugalmasságával. Gyakran mondta: „Én több száz évre visszamenőleg mindenért felelős vagyok”. E kijelentés valójában a jövő – az alakítható jövő – iránti felelősségérzetet mutatta.

Európai parlamenti képviselőként rendkívül nagy súlyt fektetett arra, hogy az akkor még szovjet befolyás alatt álló országok számára is maradjon hely az egységesülő Európában. Ez elvi antikommunizmusával is összefüggött, de ott volt benne a Monarchia utódállamaiért érzett felelősség is. 1989-ben, amikor kezdett realitássá válni a szovjet tömb szétesése – politikai értelemben – élete egyik legboldogabb szakaszát kezdte el. Az állítás nem légből kapott, hiszen akkor is és később is ezt így gondolta – mondta.

Az 1989. augusztus 19-én, a magyar-osztrák határ magyar oldalán tartott páneurópai piknik egyik fővédnöke volt. A piknik ténylegesen és szimbolikusan is jelezte az addig Európa két felét szétválasztó vasfüggöny semmibevételét, hiszen több mint 600 német – ők a szocialista tömbbe tartozó Német Demokratikus Köztársaság állampolgárai voltak – használta fel a pikniket arra, hogy átmenjen a számukra szabad világot jelentő Ausztriába.

Habsburg Ottó a kommunista rendszer lebontása után sokszor járt Magyarországon. Nem legitimista ösztönzésből, hanem az iránta tanúsított tisztelet jeléül 52 település – köztük az ország fővárosa, Budapest – választotta díszpolgárává.[21] Neve köztársasági elnökjelöltként is felmerült.[22]

Külön figyelmet fordított Magyarország sorsára, és minden rendelkezésére álló eszközzel pártolta az ország uniós csatlakozását: azt, hogy Magyarország újból visszakerüljön az európai történelem fő sodrába.

Nem véletlen, hogy a kapucinus kriptában, ahol Habsburg Ottó teste nyugszik, a koporsó mellett olvasható rövid felirat hangsúlyozza az európai egység megvalósításában betöltött szerepét. De az sem véletlen, hogy míg teste Bécsben nyugszik, addig – végakarata szerint – szíve Pannonhalmára került.[23]

***

Habsburg Ottó egész életét a Habsburg-örökség értelmezése szabta meg. A kitűzött célokhoz képest pályája első szakasza sikertelennek és eredménytelennek mondható. A trónörökösi helyzetből nem tudott kitörni, s képtelen volt realizálni a trónigényt.[24] Örökös királyfi maradt, királyi korona nélkül.

Shakespeare azt írja Hamletről: lehet, hogy nagy király lett volna. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy – mint apjával történt – 35 éves korában meghal, akkor az utókor talán meg sem említené, s ha beszélnének róla, legfeljebb azt emelnék ki, hogy Habsburg trónörökösként szembeszállt Hitlerrel.

A politikai pálya második szakasza – ha nem is egyenes vonalú – egyértelműen sikeresnek ítélhető. Felismerte, hogy az európai realitások nem teszik lehetővé trónigénye érvényesítését, de helyette megtalálta az örökségnek azt a részét, ami illeszkedett az európai fősodorhoz. A maga történelmi-morális és politikai tőkéjét egy olyan vállalkozásba fektette, amelynek lettek, lehettek eredményei. Az európai egységgondolat soha korábban nem vált olyan izmossá, mint a II. világháború következményeit lassan kiheverő Európában. A folyamatba történő intézményes bekapcsolódást az európai képviselőség adta, de miután az Európai Parlamentnek már 1979-ben is több száz tagja volt, ez nem lett volna elég. Kellett a személyes súly, a személyiség ereje is. A kettő együtt viszont nem egyszerűen egy intézményes képviselői besorolást vagy pusztán egy történelmi név viselőjét jelentette, hanem azt, hogy Habsburg Ottó maga vált intézménnyé.[25]

Ottó apja, Károly személyes hitében sikeres, politikai tevékenységében kudarcos életutat tudhatott maga mögött. Fia, Ottó személyes spiritualitásából, hitéből, a Habsburg-örökséget újraértelmező meggyőződéséből teremtett politikai szerepet, s ebben lett sikeres.[26]

Noha egész életében a Habsburg-örökséget értelmezte, a személyes intézményesülési aktussal túl is lépett azon. A túllépés abban áll, hogy – szemben a családi tradíciókkal – rájött: a spirituális hatalom legalább annyit, ha nem többet ér, mint a tényleges politikai hatalom. Egy európai dinasztia reménytelen trónkövetelőjéből az adott jelent és a lehetséges jövőt alakítani képes formátumos európai politikussá vált.

A Habsburg-dinasztiában, amíg uralkodtak, ez senkinek sem jutott eszébe. Ő az uralkodás lehetősége nélkül rákényszerült az öröklött szerep újragondolására, s érdeme, hogy ezt megtette. Benne maradt családja történetében, de túl is lépett rajta.

Úgy tűnik, hogy a pozitív tartalmú emlékezet terén a magyar nemzet szűkmarkúan bánik a Habsburg uralkodókkal. A honi – mondhatnám azt is: honfi – szívek és lelkek általában zártak a Habsburgok irányában.

A magyar Habsburg-panteonban, ahol legfeljebb József nádornak és Erzsébet királynénak van megkérdőjelezhetetlen helye, talán teremtődik egy új hely. Ez – ha létrejön – vélhetőleg Habsburg Ottót illetheti.

[1] Születésekor kapott keresztnevei: Ferenc József Ottó Róbert Mária Antal Károly Miksa Henrik Szixtusz Xavér Félix Renátusz Lajos Gaetan Piusz Ignác

[2] A rend kedvéért soroljuk fel a mai monarchiákat: Anglia (Nagy-Britannia), Bahrein, Belgium, Bhután, Brunei, Dánia, Egyesült Arab Emírségek, Hollandia, Japán, Jordánia, Kambodzsa, Katar, Kuvait, Lesotho, Liechtenstein, Luxemburg, Malajzia, Marokkó, Monaco, Nepál, Norvégia, Omán, Spanyolország, Svédország, Szamoa, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Thaiföld, Tonga. A három monarchikusnak tekinthető különleges állami szervezet: Andorra, Vatikán, illetve a Szuverén Máltai Lovagrend (ez utóbbi székhelye Róma).

[3] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. A szerző művét 1835 és 1840 között írta, magyarul először 1843-ban jelent meg.

[4] Celler Tibor: A világ uralkodócsaládjai. K. u. K. Kiadó, Budapest, 2002.

[5] Habsburg Ottó egy velem folytatott beszélgetés során a rá jellemző, távlatosságban gondolkodni tudó, a múltat nem megtagadó, de mégis bölcsen ironikus látószöggel egyszer azt mondta: „A mi családunk majd 700 éven át uralkodott itt-ott Európában. Ez az utóbbi 80-90 év lehet, hogy csak egy intermezzo.”

[6] Ottó életútjához magyar nyelven is hozzáférhető szakirodalom: Gordon Brook –Shepherd: A megkoronázatlan király. Habsburg Ottó élete és kora. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003.; Dr. Huszár Pál: Történelmi háttérrel az egységes Európáért. Habsburg Ottó közéleti tevékenységéről. Faa Produkt Kiadó és Nyomda, Budapest, é.n.; Patrick German: Károly és Zita. Helikon Kiadó, Budapest, 2005.; Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Legitimisták az Anschluss ellen, az önálló Ausztriáért. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010.; Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora. Nap Kiadó, Budapest, 1997.; S. Baier – E. Demmerle: Habsburg Ottó élete. Európa, Budapest, 2003.

[7] Lásd erről a kötet IV. Károlyról szóló tanulmányát.

[8] Ottót díszpolgárrá választó ausztriai települések névsora: Ampass Tirol, Axams, Baumkirchen, Breitenbach am Inn, Dietrichschlag, Döllach, Dölsach, Eckatrsau, Eisenstadt, Empersdorf, Erl/Tirol, Gaimberg, Gramatneusiedl, Großdorf, Großkircheim, Güssing, Heiligenblut, Hintersdorf, Hof bei Salzburg, Hollabrunn N.Ö., Innervillgraten, Kals, Kapelln N.Ö., Lanzenkirchen, Leogang, Lienz, Maria Lanzendorf, Maria Schmolln, Mariazell, Marktgemeinde Kirchberg an der Pielach, Matrei am Brenner, Matrei in Osttirol, Neudörfl, Neustift im Stubaital, Oberndorf bei Salzburg, Oberfuss, Obertilliach, Oeynhausen, Oggau, Perschling, Reichenau an der Rax, Rotenturm an der Pinka, Salzburg, Schwendau, Sieggraben, St. Andrä -Wörden, St. Veit am Vogau, Stams, Stattegg, Steinacham Brenner, Thannheim, Traun, Tulfes, Umbausen bei Innsbruck, Werndorf, Wies, Wartberg, Zwentendorf. A szövegben szereplő díszpolgári címet adományozó települések listájáért köszönettel tartozom Hittig Gusztávnak, aki ezt rendelkezésemre bocsátotta.

[9] A kép megrajzolásához felhasználtam Fiziker Róbert és Kerekes Lajos már hivatkozott műveit.

[10] A Habsburg-törvény az Európai Unió utolsó diszkriminatív törvénye volt.

[11] Ebben 1938-tól nagyon fontos szerepet játszott a Pethő Sándor főszerkesztésében megjelenő Magyar Nemzet című lap. A két háború közötti magyar legitimizmusról átfogóan szól: Békés, 2009.

[12] Sill Aba Ferenc – Konkoly István – Kovács Géza: A szombathelyi Püspöki Palota. Szombathely, 2004, 38. p.

[13] Ady Lajos – gróf Apponyi Albert – Bánhegyi Jób – Csekonics Iván – Balassa Imre (szerk.): Ottó. Az ifjú király élete. Budapest, 1931, Hornyánszky. Imrén kívül Csaba királyfihoz szerették Ottót hasonlítani. A legitimizmussal szemben jött létre az Országos Habsburg-ellenes Liga. Lásd kiáltványukat: Országos Habsburg-ellenes Liga kiáltványa. Centrál-nyomda, Budapest, 1930.

[14] Lásd erről: Nagyillés Anikó: A száműzött királyfi. Habsburg Ottó alakjának szimbolikája narratív megformálásai. In: Királyhűség, 2016. 457-468. pp. A tanulmány főként Blaskó Mária: A Kiskirály című ifjúsági elbeszélését (Pallas kiadása, Budapest, 1924.) veszi górcső alá. Ennek kapcsán szól arról a katolikus mozgalomról, amely a Szívgárda nevet viselte, s a gyerekek keresztény értékrendre való nevelését tűzte ki célul.

[15] Lásd erről: Speidl Zoltán: A „számkivetett” és a „mesebeli” király. IV. Károly és fia, Ottó – legitimista „legendák” In: Királyhűség, 2016. 423-443. pp. Az Ottó nagykorúságáról szóló rész: 439-441. pp.

[16] http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/VII46.htm

[17] Lásd erről: Diószegi István: Két világháború árnyékában – nemzetközi kapcsolatok története 1919-1939. Gondolat, Budapest, 1974.

[18] Nem véletlen, hogy a két háború közti Magyarországon a legitimizmusra kevéssé volt jellemző az antiszemitizmus.

[19] Ha valaki annyit él, mint Habsburg Ottó, akkor megérheti, hogy a második Német Birodalomból Harmadik Birodalom lesz, majd létrejön a Német Szövetségi Köztársaság és a szovjet blokkba tartozó Német Demokratikus Köztársaság, s végül újra egy Németország lesz, amely nem gondolja magát birodalomnak, következőleg nem expanzív, és így az Anschlusst sem akarja.

[20] A Nemzetközi Páneurópai Uniót 1923-ban alapította Richard Coudenhove-Kalergi gróf. A mozgalom célja a szupranacionális egyesült Európai állam megteremtése. A mozgalom szerint az egységes Európa alapelvei: szabad akarat, kereszténység, szociális felelősségvállalás és az európai integráció iránti elkötelezettség.

[21] Balatonboglár, Balatonlelle, Bánk, Budaörs, Budapest, Budapest XI., Budapest XXIII., Bugyi, Celldömölk, Császártöltés, Csehimindszent, Dombóvár, Dorog, Dunaföldvár, Eger, Fadd, Feked, Gödöllő, Gyula, Hévíz, Hódmezővásárhely, Jászberény, Keszthely, Kiskörös, Kocsola, Letenye, Lulla, Makó, Mezőberény, Mezőkövesd, Nagyesztergár, Nagykónyi, Nagymaros, Nagytevel, Ópályi, Oroszlány, Palotabozsok, Paloznak, Pomáz, Sóskút, Szászvár, Szécsény, Szigetvár, Tiszadob, Tiszafüred, Tiszaújváros, Tokaj, Tótszentmárton, Und, Vaskeresztes, Velem, Veszprém.

[22] Az azóta megszűnt Független Kisgazda és Polgári Párt részéről megfogalmazott felkérést Ottó elhárította. Elvállalta viszont a 2003-ban létrejött Habsburg Kori Kutatások Közalapítvány kuratóriumi elnöki funkcióját. Ebben a minőségében is sok alkalommal volt módom találkozni és beszélgetni vele. Személyében egy rendkívül bölcs, ironikus és önironikus, szerethető embert ismertem meg.

[23] http://www.reformatus.hu/mutat/oekumenikus-aldassal-helyeztek-oeroek-nyugalomra-habsburg-otto-szivurnajat/

[24] A két háború közti magyar legitimizmusnak manapság alig létezik folytonossága. Ehhez tájékozódási pontot nyújt: http://regnumportal.hu/ A Habsburg-Lotharingiai család uralkodói ágának tagjai ugyanakkor aktív közéleti szerepet játszanak. A családhoz kötődik a Habsburg-Lotharingiai Szent György Lovagrend is, amelynek eredete I. Rudolf koráig, azaz a 13. századig vezethető vissza. A nácik által betiltott lovagrendet 2008-ban újraalapították. Az alapítók között volt Habsburg Ottó. Ma a rend nagymestere Károly, Habsburg Ottó legidősebb fia.

[25] Nemzetközi díszpolgárságai: Brandys nad Labem, Csehország; Františkovy Lazně, Csehország; Holič, Szlovákia; Opatija, Horvátország; Pöcking, Németország; Sarajevo, Bosznia – Hercegovina; Varazdin, Horvátország.

[26] A Habsburg család és a magyar állam megegyezése szerint Ottó személyes archívuma Budapestre kerül. Ez páratlan lehetőséget biztosít arra, hogy a 20. századot átívelő életpálya tanulmányozása magyar kutatók számára is elérhetővé váljék.

Magyar esszencialitás (kései gyászbeszéd)

1918. október 31-én, csütörtökön a Hermina úti Röheim villában este öt és fél hat között lelőtték-megölték az 57 éves Tisza István grófot. Pénteken felesége részvétlátogatásokat fogadott, majd szombaton délután a villa hálószobájában felravatalozott halottnak egyházi végtisztességet adtak. Itt Petri Elek református püspök mondott imát. Gyászbeszéd nem volt. Szombat este a holttestet Nagyszalontára, majd onnan a család lakóhelyére, Gesztre szállították, és vasárnap délután helyezték a geszti családi kriptában örök nyugalomra. Gyászbeszéd itt sem hangzott el.[1]

Érdekes, hogy Tisza István apja, Kálmán[2], aki egyébként 15 éven át volt Magyarország miniszterelnöke, esetében is ugyanez a helyzet állt elő. Akkor István kérte, hogy se a gyászháznál, se Geszten ne mondjanak beszédeket, mert a szertartás így hosszúra nyúlna, s ezt az özvegy nehezen viselné.[3] Tisza Kálmánnak is részéül jutott a református ceremonialitás, de gyászbeszéddel őt sem búcsúztatta senki.

Száz év elteltével, az akkori hektikus idők múltával talán megengedhető egy kései gyászbeszéd Tisza Istvánról.

 

Ki volt Tisza István?

Tisza István magyar nacionalista politikus volt.[4]

A kijelentés egyik tagja – a politikus – egyértelmű. 1885-ben lett képviselő. Két ízben volt Magyarország miniszterelnöke, először 1903 és 1905, másodjára pedig 1913 és 1917 között. Egy ízben, 1912 és 1913 között a képviselőház elnöki tisztét is betöltötte. Képviselőként előbb a Szabadelvű, utóbb a Nemzeti Munkapártot erősítette. Mindkét alakzat kormánypártként a dualista rendszer fenntartásában volt érdekelt. Tisza akkor is változó nevű pártjai „erős embere” volt, amikor éppen nem töltött be formális hatalmi pozíciót. A politikus minősítés esetében tehát nincs sok ok az értelmezésre.

Annál inkább fontos a magyar és a nacionalista terminus magyarázata.

Tisza apja, Tisza Kálmán Bihar megyei, református vallású nagybirtokos volt. Anyja, Degenfeld-Schomburg Ilona egy Baden-Würtembergből származó magyarországi grófi család leszármazottja. Tisza István tehát etnikai értelemben csak részben magyar. Identitásában azonban teljesen az volt. Mit jelenthetett Tiszának a magyar identitás? Nagyjából azt, amit a reformkor e tekintetben örökül hagyott. Magyar az, aki azonosul a magyar nemzeti célokkal, vagy/és magyarul beszél. (Tisza még az általa bírt idegen nyelveken – németül, angolul és franciául – is magyar akcentussal beszélt.)

Tiszának a magyarság elsődlegesen tehát nem etnikai kategóriaként jelent meg, hanem a magyar nemzeti célokkal való azonosulásban. Éppen ezért – származástól függetlenül – magyarnak tekintett mindenkit, aki magyarnak tartotta magát. Ezért nem volt partnere a politikai antiszemitizmusnak sem. Felfogása a magyart nem kizárásban, hanem befogadásban gondolta el. E tekintetben jelentősen eltért a két háború közti Magyarország hivatalossá váló nemzetfelfogásától, amely a magyar fogalmát etnikai alapú lehatárolásban, s így – adott esetben – kitaszításban fogalmazta meg. Tiszának mindenki magyar volt, aki tevékenységével a magyarság életerejét erősítette, növelte.

Nacionalizmusa is magyarázatra szorul.

Tisza gondolkodásában axiomatikus erővel bírt a történelmi Magyarország területi egysége. Ugyanilyen axiomatikus volt számára az 1868-as nemzetiségi törvény elgondolása, miszerint „…Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja…”[5] Tehát a történelmi Magyarország területi egységén belül számára egy politikai nemzet létezett, a magyar. Úgy gondolta, hogy Magyarországon a magyarokat illeti a vezető szerep bármennyi nemzetiség él is itt. Vallotta a magyar szupremácia gondolatát, de nem vallotta az erőltetett erőszakos magyarosítás eszméjét. Legnagyobb belpolitikai riválisai, a különféle neveken feltűnő függetlenségi pártalakzatok politikusai is a magyar szupremácia hívei voltak, de közülük némelyek az erőltetett magyarosításban is hittek.

A függetlenségi politikusok is nacionalisták voltak, de másként, mint Tisza. Tisza és a kormánypárt nacionalizmusa alapvetően abban különbözött a függetlenségiektől, hogy ő, illetve ők szilárdan hitték: a Habsburg Birodalom léte garantálja a történelmi Magyarország egységét, s a birodalom kiegyezéssel létrejött dualisztikus szerkezete biztosítja egyedül a magyar szupremáciát Magyarországon. Megítélésem szerint ebben nem tévedtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy amikor a függetlenségi nacionalizmus 1906 és 1910 között hatalmi helyzetbe került, semmi lényegeset nem tudott elérni az ország függetlensége tekintetében. S amikor a dualista Magyarország megszűnt, akkor elveszett a történelmi Magyarország is. A megmaradt országban pedig értelmetlenné vált a magyar szupremácia gondolata, hiszen jószerivel csak magyarok lakták. Legfeljebb a zsidókkal szemben lehetett a szupremáciát erőltetni – amit persze Tisza sosem tett volna meg.

Tisza magyar liberális nacionalista politikus volt.

Itt a liberális szó szorul magyarázatra. Tisza a Szabadelvű Pártban kezdett el politizálni, amikor apja éppen miniszterelnök volt. A Szabadelvű Párt nevéből a szabadelvű kifejezés a liberalizmus szó magyarosításából jött létre, ami azért utal a liberális tartalomra, noha tudjuk, hogy egy párt nevének nem feltétlenül van köze a névben megjelenő értékhez. De családi szocializációja is a liberális elkötelezettség jelenlétére utal. A legfontosabb jellemzők azonban tartalmiak: híve volt a közigazgatás centralizálásának, mint Eötvös József báró, híve volt a törvények uralmának, mint Deák Ferenc, híve volt a cenzusos választójognak, mint Andrássy Gyula gróf, híve volt a parlamentarizmusnak, az ország alkotmányos működésének, mint Kossuth Lajos, s ellenezte a gazdaságba történő állami beavatkozást, mint minden liberális. (Amit egyébként az agráriusok nagyon is helyeseltek volna.)

Mindazonáltal – s ez nem csak Tiszát jellemezte – a kor liberalizmusa állagőrzésben volt érdekelt. Talán paradox módon hangzik, de egyfajta metternich-i örökséget vitt tovább: non movere, azaz a nyugalomban lévő dolgokat nem kell megmozdítani. Különösen vonatkozott ez arra, ami a ’67-es magyar nacionalizmus axiómáit érintette. Ha a dualizmus biztosítja a magyar állam egységét és ezen belül a magyar szupremáciát, akkor semmi olyanhoz nem szabad hozzányúlni, ami veszélyezteti a Habsburg Birodalom kétosztatú konzisztenciáját, és olyan belpolitikai változásokat indítana el Magyarországon, amelyek megkérdőjeleznék ezt a szerkezetet. Tisza ezért következetesen ellenezte a választójog kiterjesztését, mert attól tartott, hogy a kiterjesztett választójogon keresztül a nemzetiségek aktivitása halálos lenne nemzeti axiómái számára. Ellenezte azokat a változásokat is, amelyek az állagőrző liberalizmust a demokratizálódás irányába vitték volna.

Sokan az állagőrző liberalizmust úgy értelmezik, mint valami liberális-konzervatív értékszövetséget. Szerintem tévednek, mert az alapszövet Tisza esetében is a liberalizmus. A konzervatív elemek abból adódnak, amit ez a ’67-es liberalizmus politikai pozicionáltságában beteljesített. Az állagőrzés tűnik konzervativizmusnak, pedig ez nem konzervativizmus, hanem az önkorrekcióra képtelen politikai szerkezetből adódó sajátosság, amelynek Tisza is egyik aktora és kifejezője volt. Tisza liberalizmusát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ahol nacionalista axiómáit nem fenyegette veszély, igen szabadelvű gyakorlatot folytatott, így például a református egyház dunántúli főgondnokaként. Kifejezetten respektálta az egyén szabadságát és szabad választását. Segítette például egyik legnagyobb kritikusának, Ady Endre házasságának egyházi engedélyezését az apai engedélyt el nem nyerő Boncza Bertával, akit a magyar irodalomtörténet Csinszka néven ismer.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus volt.

Itt az úri szó szorul magyarázatra. Tisza úgy vélte, hogy a magyar államban a magyar szupremácia politikai képviseletét az állagőrző liberalizmusban érdekelt dzsentrik és arisztokraták dolga ellátni. Ő maga – noha megörökölte nagybátyja grófi címét – dzsentri családból származott, s a dzsentriken belül is az igen jómódúak közül való volt. (1911-ben majd 20 ezer katasztrális holdat birtokolt.)[6] Szilárdan hitt abban, hogy a dzsentri nemzetfenntartó szerepet játszik, és nemzete és hazája iránt kötelezettségei vannak. Ez a társadalmi fensőbbségtudattal párosult nacionalizmus személyiségképletében egyfajta rendíthetetlenséget eredményezett. Ebből az is következik, hogy nem hitt a tömegpolitikában, nem volt ebben az értelemben modern politikus. Tradicionális politikus volt egy olyan korban, amely egyre inkább haladt a tömegpolitika irányába. Mondhatnánk azt is, hogy az elitizmus híve volt, ami egyáltalán nem állt szemben a klasszikus liberalizmus világképével, sőt, erősítette azt.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.

Tisza ugyan magyar nacionalista megfontolások okán ellenezte a háborút – döntően attól tartott, hogy a védtelenné vált Erdélyt a románok lerohanják[7] –, de miután kételyeit eloszlatták, beállt a háborút támogatók táborába, és innentől nagyon határozottan identifikálódott a háborúval. Sajátos magyar történelmi paradoxon, hogy egy olyan ember meggyilkolása volt a háborús ok, akinek uralkodói pozícióba kerülése a legnagyobb veszélyt jelentette volna Tisza politikai axiómáira. Ferenc Ferdinánd akár a trializmus, akár a centralista föderalizmus útját választotta volna, aláásta volna a magyar nacionalizmus addig élvezett helyzetét. Tisza legjelentősebb és legveszélyesebb politikai ellenfele Ferenc Ferdinánd volt, s legnagyobb szövetségesének Ferenc József bizonyult.

Tisza annak ellenére azonosult a háborúval, hogy tökéletesen tisztában volt mindazzal a szenvedéssel, amit a háború okoz. Családjában is megélte a háború borzalmait. Lajos öccse súlyosan megsérült, vérmérgezést kapott, amibe majdnem belehalt – élete végéig mankóval tudott csak járni. Kálmán öccse térdlövést kapott. Ennek ellenére – személyi és családi tekintetek nélkül – kiállt az általa támogatott háború mellett. Kiállt amellett is, amikor kezdeményezésére letörték a parlamenti obstrukciót, mert úgy vélte, hogy a magyar parlament megbénítása ellenkezik a magyar államérdekkel. Szilárd hite és meggyőződése azt a képet sugározta róla, hogy érzéketlen és megszállott, pedig csak axiómáihoz ragaszkodott, s ha kellett, személyes érdekeit alárendelte az általa vallott politikai világképnek. Megítélésem szerint többek között ettől lesz valaki államférfi. (Horthy, amikor a németek fiát elrabolták, zsarolásuk hatására kinevezte Szálasit miniszterelnöknek. Mércém szerint Horthy nem államférfihoz méltó módon viselkedett.) Tisza nem egyszerűen irányította, hanem vezette az országot. Azért is felelősséget vállalt, amit közvetlenül nem ő idézett elő. A teljes felelősség vállalása is államférfivá avatja őt.

Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.

Tisza küldetéstudata abban állt, hogy az általa veszélyesnek ítélt tendenciákat letörje, érvényesülésüket megakadályozza, mert úgy vélte, hogy nemzete és országa csak az őáltala vallott politikai elkötelezettség mentén tartható fenn. Ennek érdekében vállalta a személyes veszélyeztetettséget is. Élete során négy merényletet kíséreltek meg vele szemben, amiből a negyedik volt halálos. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy 1918 október végére ez a küldetéstudat megtört. Október közepe után nyilvánvaló lett, hogy a Monarchia a megszűnés szélére került, a dualizmus Ausztria föderatív átalakításával megszűnt, a háború elveszett, a nemzetiségi vezetők egy része Tiszával már szóba sem akar állni, és tárgyalás közben otthagyja. Tisza nem láthatta előre Trianont, de azt érzékelhette, hogy nem csak a dualizmusnak van vége, hanem a történelmi Magyarországnak is. S persze vége van az elitista politizálásnak, az állagőrző liberalizmusnak. Október utolsó két hetében minden összedőlt, amire politikai világképét, küldetéstudatát alapozta.  Önmaga által is tudottan politikai halottá vált. Egyetlen egy maradt meg neki: a személyes tartás. A halálos merénylet előtt két héttel élte át a harmadik – sikertelen – gyilkossági kísérletet. Annak ellenére, hogy sokan figyelmeztették, miszerint ne maradjon Budapesten; itt maradt. Emellett családi oka is lett volna, hogy távozzon, hiszen fia súlyos betegen feküdt Geszten, unokái menyével együtt egy másik vidéki kastélyban tartózkodtak. De nem ment, mert úgy gondolta, hogy a családi tekinteteknél fontosabb az általa tudottan is szétporlott politikai eszméi melletti kiállás. Nem állítom, hogy várta a merénylőket, de azt igen, hogy nem akart kitérni a fizikai halál elől; adott egy esélyt esetleges gyilkosainak.

A politikai és a fizikai halál együttese, egyidejűsége számára egy lehetséges megoldás volt. Vélhetően nem gondolt arra, hogy a megváltozott körülmények között nemzetének még szüksége lehetne rá, hiszen úgy vélte, hogy amit ő tudott, az már érvénytelen, megszűnt.

 

Feszültségek

Tisza politikai pályája számtalan konfliktus hordozott, hiszen világképe okán a magyar sovinisztáktól a radikális társadalomátalakítókig mindenkivel ütközött.[8] A háború melletti kiállása ezt a sokirányú gyűlöletet egy idő után tömegérzületté tette, s amikor megölték, vélhetően nem volt népszerűtlenebb ember Magyarországon, mint ő. Mindazonáltal, ha nem az összesűrűsödött gyűlöletkoalícióban gondolkodunk, akkor sem kerülhetjük meg az általam vallott mondatból – Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt – adódó belső feszültségeket.

Tisza magyar nacionalista elkötelezettsége okán is akarta a magyar ipar fejlesztését, de nem akart munkáskérdést; a szociáldemokráciát nem engedte a parlament falai közé, s úgy gondolta, hogy az iparfejlesztésből nem következik a munkáskérdés politikai kezelése. Ezért hajlamos volt a politikailag is megjelenő munkásköveteléseket rendészeti problémaként kezelni. Ennek halálos áldozatai is lettek.

Magyar nacionalistaként és földbirtokosként akarta a mezőgazdaság fejlesztését, de mint magyar dzsentri védte a sajátjait, következőleg nem akart a földbirtokviszonyokhoz hozzányúlni, sőt – folytatva apja gyakorlatát – támogatta az újabb és újabb hitbizományok létrehozását.

Magyar nacionalistaként csak annyi engedményt akart tenni a nemzetiségeknek, amennyi nem veszélyeztette volna a történelmi Magyarország egységét és a magyar szupremáciát. Ezért tárgyalt a románokkal s a délszlávokkal is, de amit ajánlani tudott, az mérhetetlenül kevés volt a túloldali nacionalistáknak. Nem érzékelte, hogy a nacionalizmusok – jellegükből következően – eredendően párbeszédképtelenek, s csak az erő dönti el, hogy ki, milyen engedményeket tud kicsikarni a másikból. Amikor az erő az ő oldalán állt, nem kívánt lényeges engedményt tenni, amikor pedig az erő a másik oldalra került, semmilyen engedményt nem kapott.

Magyar liberálisként – s erről már ejtettem szót – ragaszkodott a parlamentarizmushoz, az ország alkotmányosságához, de mereven ellenállt annak, hogy a társadalmi részvételt növeljék (azaz bővítsék a választójogot), s tette ezt akkor is, amikor emberek százezrei haltak meg a háborúban a nélkül, hogy a politikában szavazatuk lett volna.

Az idő előrehaladtával az is nyilvánvalóvá lett, hogy egyre kevésbé működőképes az „ami nyugszik, ne bolygassuk” politikája. Lassan már semmi sem nyugodott, de Tisza még mindig azt hitte, hogy lehet érdemben nem hozzá nyúlni a feltorlódó problémákhoz; egyszerűbbnek tűnt lefojtani őket, mintsem megoldásokat keresni. Tiszának nagy szerepe van abban, hogy a századforduló társadalmi kérdései és feszültségei a magyar hatalmi elit részéről konstruktív válasz nélkül maradtak. Nem gondolom azt, hogy a nemzetiségi kérdés a történelmi Magyarország keretei között, a történelmi Magyarország eszméjének fenntartásával megoldható lett volna,[9] de azt igen, hogy az agrár- és munkásnépesség helyzetében és a jogkiterjesztés területén érdemi változásokat lehetett volna elérni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Tisza politikai életműve komoly belső ellentmondásokkal terhelt alkotás – valószínűleg a háború nélkül is összeroppant volna.

 

Mi volt, mi lett Tisza István?

Tisza egyfajta magyar esszencialitást fejezett ki: azt, amit a dualista Magyarország önmagán túlnyúló magyar nacionalizmusának egyik – a korban fő – ága jelent. Az esszencialitás erejét meggyőződése következetességének és szilárd személyiségének kombinációja adta. Mások is gondolkodtak úgy, mint Tisza, de egyikük sem tudta önmagát szimbolikus szintre emelni. Ehhez kellett Tisza lénye, elszántsága, politikai ereje.

Miután a gyűlölet ölte meg, inkább erről, mármint a gyűlöletről beszélünk. Ennek ellenére voltak elszánt hívei, karizmatikusságot sugárzó személyiségének csodálói. A sváb származású Herczeg Ferenc, vagy éppen a zsidó gyökerekkel bíró Kóbor Tamás egyaránt Tisza hívei voltak – jelezve, hogy Tisza számára is mit jelenthetett a magyar, s a nem magyar etnikai eredettel bíróknak mit jelenthetett Tisza. Halálakor, 1918-ban Reményik Sándor erdélyi protestáns költő írta Tisza István képzeletbeli sírfelirataként: „Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!”[10]

Némileg egyoldalúan általában csak Adyt szoktuk idézni, aki 1912-es versében Tiszát „vad geszti bolond”-nak hívja, úrként és magyarként egyként rongynak tartja.[11] De Ady kíméletlen kritikája is elismeri: Tisza az „Idők kiküldöttje”, az akkor uralkodó magyar világ esszenciális jelensége. Adyt a historikus Szekfű Gyula is Tisza lényegi ellenpontjának tartja. Azt írja: „Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérő élet, de mindkettő magyar élet…”[12]

Noha meggyilkolása idején Tiszát még azok sem gyászolták meg igazán, akiknek az érdekében politizált;[13] noha politikai életműve meghalt, mégis Reményiknek lett igaza, aki 1918 november elején azt írta: „lesz feltámadása”.[14] Az a fajta nacionalizmus, amit Tisza hitelesen és esszenciálisan képviselt, kultuszt teremtett személye köré. Ez élt a két háború közti Magyarországon, s változó erővel életre kel akkor is, amikor Magyarországnak éppen jobboldali kormányzata van. A baloldal továbbra is a Tisza-gyűlöletben, ellenkultuszban, Tisza ördögösítésében érdekelt: 1945 után Kossuth téri szobrát ledöntötték, a róla elnevezett – mert általa létrehozott – debreceni egyetem nevét megváltoztatták, és még lehetne folytatni a sort. A gyűlöletkultúra baloldali folytonosságára különösen jellemzőnek tartom, hogy egyik elítélt gyilkosának az MSZMP KB 1963-ban nyugdíjemelést biztosított, merthogy az illető tagja volt annak a katonai járőrnek, amely – a párt korabeli, igencsak hazug megfogalmazása szerint – „Tisza Istvánt őrizetbe vétel közben agyonlőtte”.[15]

Pedig száz év elteltével tudatosítani lehetne, hogy több magyar esszencialitás létezik. Sőt, azt tudom mondani, hogy a magyar esszencialitás kifejezetten normális formája a többesszám. A kultuszok és ellenkultuszok alkalmasak a nagyon fontos politikai identitásteremtésre, de nem alkalmasak arra, hogy múltunkat a maga sokszínűségében önmagunkhoz vezető egységként érzékeljük. A kultuszok és ellenkultuszok identitást teremtő ereje pedig arra végképp’ nem alkalmas, hogy a mienktől eltérő esszencialitásnak is megadja az esszencialitás rangját és a neki kijáró tiszteletet.

Ez így volt, így van, így lesz. Megítélésem szerint tehát a magyar esszencialitás lényege a többesszám, de ezt a tényt nem tudatosítva sokan csak egyfajta, a többit kizáró esszencialitásban érdekeltek. Így száz év után is nehéz mindenre kiterjedő érvényességgel gyászbeszédet tartani Tisza Istvánról. Már csak azért is, mert ha több esszencialitás van, és mindenki a magáét tekinti kizárólagosnak, akkor soha nem lehet egységes értelmezés.

 

Társ a sorsban

Nincs gyászbeszéd az elhunyt családjának említése nélkül. Tehát szólni kell Tisza társáról, feleségéről, Tisza Ilonáról[16] is.

István és Ilona szerelmi házasságot kötöttek. Ilona öt évvel volt idősebb férjénél, aki egyébként elsőfokú unokatestvére volt, tehát a házassághoz – a családi ellenállás leküzdésén túl – külön egyházi engedélyre volt szükség. Harmincévesen ment férjhez, ami a korszakban igencsak szokatlanul kései életkornak számított. A házasságkötésig Tisza Ilona egyetlen feljegyzésre méltó tevékenysége, hogy a család által a 18. századtól gyűjtött ételrecepteket lemásolta, és apjával együtt kötetté szerkesztette őket. A házasságból két gyermek született, egy fiú és egy lány. Juliska hatéves korában diftériában meghalt. A karcsú nő a századfordulótól krónikusan elhízott, kifejezetten korpulens alkattá vált, egyesek szerint 130 kilós lett. Férje testileg elhidegült tőle, és ezért – Ilona által is tudottan – prostituáltak szolgálatait vette igénybe, s azok közül is az olcsóbbakat. Ilona ezzel együtt lojális maradt férjéhez, rendszeresen eljárt a képviselőházba, hogy meghallgassa ura beszédeit, segített neki a levelezése lebonyolításában. Testének megváltozása kihatott lelkületére, és természetesen fizikai teljesítőképességére is. Az 1910-es években, már a háború időszakában ízületi problémái több hónapra mozgásképtelenné tették, s állandó fájdalmat okoztak neki. 1918 őszén végignézte férje meggyilkolását, öt nappal később Geszten megélte fia halálát, aki egyébként spanyolnáthában hunyt el, s két hétre rá a hozzá legközelebb álló húga ugyanebben a betegségben halt meg. Nem csoda, hogy a csapásoktól sújtott életút eredményeképpen Tisza Ilona 1918 után visszavonult életet élt. 1925-ben, 70. életévében gyomormérgezésben halt meg. Élete minden olyat tartalmazott, amely egy író számára izgalmas lehet: elköteleződés, a családdal való konfliktus, lojalitás, megcsalatás, fizikai és lelki szenvedés, a tragédiák sűrített jelenléte, s mindez egy vagyonilag konszolidált világon belül.

A babaház biztonságában minden lehetséges emberi sérülékenység, sérelem megjelent. Élete igazi irodalmi téma, amit – ismereteim szerint – eleddig egyetlen magyar író sem aknázott ki.

***

  1. szeptember elején jártam Geszten. Előtte harminc éve voltam ott. A lanyha, de vállalt kormányzati Tisza-kultusz árnyékában meglepő, hogy a kastély éppoly romos, mint három évtizede. A megváltozott időket csak az mutatja, hogy a templom melletti első világháborús emlékmű domborművén lévő, Tisza képmását formázó katona arcát kijavították – eltűntették róla azt a golyónyomot, amit az okozott, aki az első háború után rálőtt a képzeletbeli Tiszára.

A református temetőben található családi kripta viszonylag jó állapotban van, noha Tisza Kálmán kőszarkofágján látszanak azok a csákánynyomok, amik akkor kerültek oda, amikor sírját ki akarták fosztani. A fosztogatók sikertelenül jártak.

Tisza István sírkamrájának borítólapján napjainkig látszik az a törés, ami akkor keletkezett, amikor sírját 1983-ban feldúlták.[17] Csak koponyáját vitték-lopták el. Mostanáig sem tudjuk, ki tette, miért tette – az is elvihette, aki istenítette Tiszát, de az is, aki gyűlölte.

A kripta egyik oldalán van a bejárat, a másik három oldalt szabad kijárattal rendelkező, föld alatti szellőzőrendszer veszi körül. A Geszten élők számára tapasztalati tény, hogy az egyik oldali szellőzőrendszerbe beköltöztek a borzok, a másikba a rókák, a harmadikba pedig a kóbor macskák. Közös otthonuk a kripta, de mindegyik tiszteletben tartja a másikat; nem bántják egymást.

Tanulhatunk tőlük.

[1] Lásd erről a Budapesti Hirlap 1918. november 2-i, november 5-i számait, továbbá a Pesti Hirlap november 2-i, illetve november 3-i tudósításait.

[2] Tisza Kálmánról lásd: Kozári Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003.

[3] Lásd erről: http://www.huszadikszazad.hu/cikk/tisza-kalman-temetese

[4] Tisza Istvánról az elmúlt évtizedekben három életrajz is született: Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz, Budapest, 2000.; Vermes Gábor: Tisza István. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.; Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2014. (Ez utóbbi könyv kibővített változata az 1985-ben megjelent életrajznak.) Ezek a könyvek eltérő felfogásban születtek – a szerzők nézeteit részben osztom, részben nem.

[5] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86800044.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fextraparams%3D%7B%2522ID%2522%3A%2522FullTextSearch%2522%2C%2522Year%2522%3A%25221868%2522%2C%2522Kibocsato%2522%3A%2522TV0%2522%7D

[6] Anka László: Gróf Tisza István társadalmi háttere és magánélete. http://epa.oszk.hu/02900/02924/00036/pdf/EPA02924_valosag_2015_12_020-034.pdf

[7] A béke háborúja. Magyarország 1918. november 3. – december 3. In: A béke első hónapja Magyarországon (1918. november 3. – december 3.). A bevezető tanulmányt írta és a kötetet szerkesztette: Gerő András. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2018. 9-29. pp.

[8] Erről a sok irányú ütközésről ír ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István. In: Kommentár, 2011/5. http://kommentar.info.hu/iras/2011_5/a_gyulolt_tisza_istvan

[9] Ez a kijelentés nem Trianon igazolását jelenti, hanem csak annyit, hogy sem demokratikus, sem liberális eszközökkel a nemzetiségek ilyen-olyan függetlenedési vágya nem volt letörhető. Eredményessége és mértéke azonban alternatív.

[10] Reményik Sándor: Magányos cipruság – Tisza István ravatalára. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos

[11] Ady Endre: Rohanunk a forradalomba. http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0803.htm

[12] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Miután nekem az 5. kiadás van meg, innen idéztem. (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. 367. p.) Szekfűvel egyetértek az ellenpontozásban, de másban diametrálisan eltér a megítélésem.

[13] Hatos Pál: Felemás gyász. Tisza István meggyilkolása és a magyar közvélemény 1918-ban. In: Kommentár, 2018/2 12-23. pp. Internetes változat: http://kommentar.info.hu/attachment/0001/742_kommentar-1802-02-hatos.pdf (Továbbiakban: Hatos, 2018.)

[14] Reményik Sándor: A geszti sírbolt előtt. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos

[15] Hatos, 2018. 23. p.

[16] Anka László: Férje kultuszának mellékszereplőjévé avatták. In: Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz https://mult-kor.hu/20120610_ferje_kultuszanak_mellekszereplojeve_avattak

[17] http://www.origo.hu/utazas/magyarorszag/20160919-geszt-tisza-csalad-kripta-ellopott-koponya-kastely-evszazados-platanfak.html

Sorsok Háza, másként

A helyzet, ahogy én látom

2014-ben elkészült az az épületegyüttes, amely a Sorsok Háza nevet viseli. A Sorsok Háza rendelkezik kiállítótérrel, oktatási központtal és rendezvények megtartására alkalmas területtel. Egyikben sincs élet, mert az épület ugyan kész, de tetszhalott állapotban van. A sokszor gerjesztett nézetkülönbségek, illetve az egymást keresztező nemzetközi politikai-hatalmi szándékok és maga a kormány mint megrendelő ellehetetlenítették az intézmény megnyitását.

  1. szeptemberében a kormány egy új határozattal újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse lett: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány.

Belpolitikailag ez a projekt része lett a pro-Orbán, anti-Orbán törésvonalnak. A tényleges tartalom kevésbé vált fontossá, ezzel szemben lényegessé vált az, hogy ezt a kormány akarja, aki pedig nem kormánypárti, az – ha megszólal – ellenzi. A tartalom tekintetében olyanok nyilvánítottak véleményt, akik egy percig nem voltak tisztában a tényekkel, és soha nem mondtak semmit arról, hogy mi legyen az oktatási központban, amely pedig legalább olyan fontos része az intézménynek, mint a kiállítás. Érzékelhetően és bizonyíthatóan a „nem” volt a fontosabb, mint az „igen”-hez való kreatív hozzájárulás.

A neológ zsidó vallási szervezet saját szétesettségét közös ellenségképpel kompenzálandó beállt az ellenzők közé, s így a baloldal szövetségese lett; az ortodox tartalmú zsidó vallási szervezet beállt a kormány mögé, s így újabb csapást mért a neológia pozícióira. A köztük lévő ellentét és küzdelem jószerivel 1868 óta – amióta bekövetkezett a zsidó vallási szervezetek intézményes szakadása – nyílt, tehát ők a saját logikájuk mentén folytonosan reprodukálódó évszázados harcot vívnak. Ennek a harcnak lett újabb állomása a Sorsok Háza, amely így nem önmagában, hanem egy régi ellentét mentén immár politikailag értelmeződik.

Nemzetközileg is hasonló folyamat zajlott le. A jobboldal esetében állandóan antiszemitizmust szimatoló nemzetközi intézmény, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) elébb részt vett a projektben, felajánlotta segítségét, amit a felelősök igényeltek is, utóbb – ígéretét nem teljesítve – kihátrált belőle. A nemzetközileg hegemón helyzetbe került holokauszttal foglalkozó intézmények (United States Holocaust Memorial Museum és különösen a jeruzsálemi Yad Vashem) azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a Sorsok Háza csak úgy valósulhat meg, ha követi az ő narratívájukat. Szimbolikus hatalmi kérdést kreáltak a Sorsok Háza ügyéből – úgy gondolták, hogy a gyanús magyar kormány csak akkor lesz kóser, ha azt csinálja, amit ők mondanak.

A washingtoni holokauszt múzeum inkább emberjogi, mintsem nemzeti tragédiának láttatja a holokausztot, ami nem is csoda, hiszen Észak-Amerikában nem volt zsidók ellen irányuló tömeges állami erőszak. A Yad Vashem pedig a szétszóratásban élt zsidó nép tragédiájaként értelmezi a holokausztot, ami ellen viszont a legbiztosabb garanciát a zsidó nemzeti lét és állam jelenti. Így a Yad Vashem megalapítása, 1953 óta az izraeli nemzetépítés eszköze volt, és ma is az. (Ez annyira így van, hogy az iskolásoknak és a katonáknak gyakorlatilag kötelező meglátogatni az intézményt.)

Mindkét, részben eltérő megközelítés a maga szempontjából vitathatatlanul indokolt és jogos, de nem kell egybevágnia azzal, hogy Magyarország magyar nemzeti tragédiának tekintse zsidó származású állampolgárainak üldözését, elpusztítását. Ha a holokausztot magyar tragédiaként (is) értelmezzük, akkor nemcsak az a fontos, hogy zsidó származású embereket különböztettek és gyilkoltak meg, hanem az is, hogy a nemzeti közösség ezáltal milyen csonkolást szenvedett el, és – fájdalmasan fontos ez is – milyen öncsonkolást hajtott végre. Ezért egy magyar narratíva szempontjából a tragédiának erős nemzeti vetülete van. Ha ezt nem itt, Budapesten, a nemzet fővárosában mondjuk el, akkor ezt sehol sem mondják el. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nincs a magyar társadalom számára az önreflexív nemzettudatot érintő, értékelhető értelme a Sorsok Házának. Ha nem sikerül a magyar társadalomban tudatosítani azt, hogy a holokauszt magyar szempontból egyfajta „második Trianon” volt, akkor ez nehezen lesz a nemzeti emlékezet szerves része.

Tehát a magyar narratíva nem lehet ugyanaz, mint az izraeli vagy az amerikai, noha természetesen közös elemek szükségesek és lehetségesek.

A Sorsok Háza történetébe belépett Izrael Állam is. Az utóbbi években a magyar-izraeli államközi viszony – okkal – stratégiai jelentőségre tett szert. Ebben a stratégiai viszonyban kontextualizálódik a Sorsok Háza; azaz a Sorsok Háza tartalma ennek a stratégiai viszonynak vált részévé. Nem cáfolt sajtóhírek szerint ma éppen úgy áll a helyzet, hogy a Sorsok Háza adott tematikával történő tényleges megvalósulása az izraeli belpolitika, Izrael Állam függvénye, ami egy meghatározott és általam nem ellenzett magyar állami stratégia mentén lehet politikailag indokolt, de számomra intellektuálisan – pontosan azért, amit a narratívák különbségeiről gondolok – mégiscsak szürreális. Most egy külpolitikai stratégiai viszony következményeképpen nagy esélye van annak, hogy egy magyar közpénzből létrehozott és a magyar nemzet számára fontos létesítmény jelentős részben egy olyan narratíva jegyében valósul meg, ami egy másik politikai és kulturális közösség normái és céltételezése mentén formálódott ki. Ezt én sem intellektuálisan, sem lehetséges hatását tekintve nem látom túl szerencsés lehetőségnek. Ezért a magam részéről új utakat keresek – írásom erről szól.

 

Saját beszédhelyzet

Amikor majd’ öt évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok – itt nem részletezendő – ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. Amikor 2018 szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, ez őszinte örömmel töltött el, noha voltak kételyeim.

Részvételemért nem kaptam díjazást, és szerződéses kötelezettségem sem volt és ma sincs a projektben. Lojalitásom a projektben megjelölt felelősök iránt van, de szerepkötöttségem nincsen, így szabadon nyilatkozhatok meg. Már 2014-ben is elköteleztem magam a projekt mellett (A felülről megosztott felelősség. Ki építi a Sorsok Házát? In: Magyar Narancs, 2014. október 9. 50-51.pp.). 2018-ban az annakidején elkészült, félbetört koncepciót nyilvánosan ismertettem. (A holokauszt története és a Gonosz mibenléte. 24.hu; 2018.10.09. https://24.hu/poszt-itt/2018/10/09/gero-andras-a-holokauszt-tortenete-es-a-gonosz-mibenlete/#hogyan) A sokszor méltatlan, átpolitizált vitahelyzetek sosem tartottak vissza érvelt elkötelezettségem kinyilvánításától.

 

Kiútak a helyzetből

  1. A kormányzat, azaz a Sorsok Háza megrendelője szerint az a kiút, hogy mindenki értsen egyet mindennel; addig míg ez be nem következik, nincs ok a sietségre. Megítélésem szerint ez politikai szövegnek megteszi, megoldásként használhatatlan. Olyan még nem volt, hogy egy politikailag is értelmezhető történetben teljes egyetértés alakult volna ki. Ezt a tételemet az ezeréves magyar történelem hol felszínesebb, hol mélyebb ismeretében mondom. Az államalapításról, illetve a kereszténység felvételéről sem jutott konszenzusra István és Koppány. 1848-49-ről sem jutott konszenzusra Kossuth és Kemény Zsigmond vagy éppen Görgei Artúr és az általa kivégeztetett Zichy Ödön. S ez még csak két olyan esemény, amelynek a mai magyar kultúrában jelölt napja, ünnepe van. Amit tehát a kormány mond, tartalmilag használhatatlan, és ténylegesen vagy azt jelenti, hogy soha ne valósuljon meg a Sorsok Háza, hanem előbb-utóbb más célra használják az épületet, vagy pedig annyit tesz, hogy ne kössék meg a kezüket, és az éppen aktuális politikai célra használják a projektet.
  2. A kormány – azaz a megrendelő – megváltoztatja véleményét, és nem törekszik teljes konszenzusra. Ez – ismerve a kormány eddigi ténykedését – teljességgel lehetséges. A kormányt sem belpolitikailag, sem nemzetközileg eddig sem tartotta vissza semmi attól, hogy ne demonstrálja saját szuverenitását, mert meghatározott kérdésekben ettől politikai hasznot remélt, hiszen a politikai haszonszerzés minden modern politikai rendszerben és kurzusban a politika egyik fő mozgatója. Ebben az esetben azonban a haszonszerzés konkrétan úgy áll, hogy az intézmény az adott tematikával akkor kap zöld utat, ha az izraeli kormány ráüti a kóser pecsétet. Ezt valószínűleg csak úgy teszi meg, hogy a Sorsok Háza, amennyire lehet, belesimul a Yad Vashem izraeli nemzetépítést szolgáló narratívájába, ami – ismétlem – Izrael esetében indokolt, a magyar esetben intellektuálisan indokolhatatlan.
  3. Minden úgy marad ahogy van: az épület áll üresen, és nincs benne semmi. Ez az adófizetők pénzének pazarlása, és semmilyen probléma rendezéséhez nem járul hozzá. Ez is lehetséges, hiszen a Sorsok Háza a regnáló miniszterelnöknek belpolitikailag egyetlen egy szavazatot sem hoz, egyébként pedig a körülötte gerjesztett belpolitikai játszma nem éri el érzékelhető módon a magyar választók ingerküszöbét.
  4. Kitalálunk valami újat. Én ez utóbbit kísérlem meg azért, mert elkötelezett vagyok a Sorsok Háza iránt, és magyar értelmiségiként úgy gondolom, hogy saját történelmünk értelmezéséhez mi teremtsük meg a számunkra fontos szempontok mentén érvényesülő narratívát – még akkor is, ha nagyon is odafigyelünk mások véleményére. Ha úgy tetszik, saját kulturális tőkém, habitusom mentén tényleges kiutat keresek ebből az áldatlan, mérhetetlenül és többszörösen átpolitizált helyzetből; olyat, ami nem engedi be a projekt egészébe sem az évszázados vallási civódásokat, sem a kíméletlen hegemóniára törekvő nemzetközi akaratot, sem egy másik, Magyarország számára indokoltan fontos nemzeti, politikai és kulturális közösség jelentős részben más koordináták mentén kialakított, saját céltételezését segítő narratíváját.

Szerintem éppen ezért van értelme a név és az épület megváltoztatása nélkül egy olyan új koncepcióról gondolkozni, ami a magyar társadalom és az itt élő zsidók modernitásban megélt sokrétű viszonyára vonatkozik, és nem kizárólagosan a holokauszt a tárgya.

 

A koncepció

Az új koncepció a modernitás korában a magyarországi zsidóság és a magyar társadalom viszonyát hivatott bemutatni öt, a magyarországi zsidóságot ért kihívás mentén. Nem a teljes történetről (ami vélhetően nem is létezik), hanem az adott kihívások és a rájuk adott válaszok történetéről szól. Mindazonáltal ezek a kihívások és a rájuk adott válaszok lefedik azokat a lényegi kérdéseket, amelyek a magyar modernitás és a zsidóság kapcsolatát jellemezték.

Az adott tematikus blokkok sorrendje nem tükröz fontossági sorrendet. Mindegyik témakör fontos, és sok esetben van átjátszás köztük, amit természetesen minden alkalommal lehet jelezni. A témakörök időbeli kezdetét az adott tematika történeti előzményei adják, a végpont pedig a jelen időben lehet, hiszen némelyikük érvényessége nemcsak a múltra, hanem saját korunkra is kiterjed. Tehát az adott témák nem statikus, hanem dinamikus ábrázolásáról lenne szó. A személyeket tekintve viszont előnyben részesíteném azt a megoldást, hogy a kiállításon csak halott emberek szerepeljenek.

  1. A zsidó vallási reform kihívása.

Ebben a tematikus blokkban lenne szó az ortodoxia, a neológia és a status qou ante szétválásáról és történetéről, beleértve ebben a reformkortól húzódó előtörténetet is. Szólni kell az 1868-as zsidó kongresszusról, az ottani szakadás előzményeiről. Elmondhatjuk, hogy melyik irányzatot mi jellemezte; melyik miért alakult úgy, ahogy; kik voltak vezető alakjai; ma – a holokauszt pusztítása után – mi maradt belőlük; milyen szerepet játszanak a mai magyar társadalomban. Beszélni kell a különféle irányzatok vezető rabbijairól s arról is, hogy az eltérő zsidó vallási vonulatok különféle és nagy számú zsinagógával gazdagították a magyar településeket. De arra is érdemes külön kitérni, hogy milyen társadalomtörténeti felhajtóerői voltak a zsidó vallás többszörös hasadásának; a vallási szakadás milyen nemzetközi kontextusba illik.

  1. Az asszimiláció kihívása

Ebben a szerkezeti részben lenne arról szó, hogy mi volt a liberális ihletettségű magyar polgárosodás ajánlata a zsidóknak, és miként reagáltak erre a zsidók. Hogyan vezetett el ez a jogegyenlőséghez (emancipáció), majd a zsidó vallás egyenjogúsításához (recepció); hogyan hatott ez a magyarországi zsidóságra; mit jelentett a magyar kultúrának, társadalomnak, gazdaságnak a magyarsághoz való zsidó asszimiláció. E tekintetben külön lehetne szólni Budapestről mint a zsidó asszimiláció egyik legfontosabb színteréről. Nyilván itt kitérhetünk arra is, hogy a Trianon után más országokhoz került területeken a magyar identitás jelenlétét mennyiben biztosították az asszimilálódott zsidók. Arról is szót kell ejteni, hogy a holokauszt óriási többségében magyar anyanyelvű és magyar nemzeti identitású embereket pusztított el. Ennek a szerkezeti blokknak az is részét képezi, hogy a szocializmus évtizedeiben mihez asszimilálódtak a Magyarországon maradt zsidók, és a rendszerváltás után miként alakult egy részben integratív jellegű zsidó identitás.

  1. A politikai cionizmus kihívása

Ez a blokk értelemszerűen kiemelt figyelmet fordítana a pesti születésű és másodéves egyetemista koráig a magyart elsődleges nyelvének valló Theodor Herzlre és Max Nordaura; a magyarországi cionizmus történetére, ami persze szembement az asszimilációval s arra is, hogy Herzl miért tarthatta a zsidóság kiszáradt ágának a magyar zsidóságot. Szó eshet a két háború közötti cionizmusról, a holokauszt alatti zsidó embermentésről és arról, hogy a magyar zsidók később milyen szerepet játszottak Izrael állam létrehozásában, az izraeli társadalomban. Ebben az esetben is jószerivel el lehetne jutni napjainkig, utalva a magyarországi cionista szerveződésekre és arra, hogy a mai Izraelben jó néhány olyan ember él, akinek van kötődése Magyarországhoz és a magyar kultúrához.

  1. Az antiszemitizmus kihívása

Itt lehet beszélni arról, hogy a jogegyenlősítő gyakorlat és az asszimilációs folyamat mellett, részben azzal összefüggésben megjelent a nem vallási, hanem a faji alapú zsidóellenesség, amelynek politikai vetületei is lettek (például Országos Antiszemita Párt). A két háború közti Magyarországon az antiszemitizmus változó erejű állami politikává vált, amely a ’30-as évek végétől kezdve egyértelmű és folytonos zsidóellenes törvénykezésben öltött testet. Természetesen itt hangsúlyosan szót kell ejteni a holokausztról és arról is, hogy mi történt a holokauszt után megmaradt zsidósággal, különös tekintettel arra, hogy 1945 után voltak antiszemita pogromok, s az 1956-os emigrációban is – lakossági arányszámukhoz képest – jelentős mértékben felülreprezentált volt a zsidó származásúak aránya. Szólni kell a Rákosi-rendszer anticionista fellépéséről, és nem kerülhetjük meg azt sem, hogy volt-e a Kádár-rendszernek burkolt antiszemita politikája. (Természetesen itt is be lehet emelni a nemzetközi vetületeket nevezetesen azt, hogy akár Szovjetunió, akár Lengyelország, akár Csehszlovákia miként viszonyult zsidó származású polgáraihoz.) Azzal is foglalkozni kell, hogy a rendszer megváltozása után a szabad Magyarországon milyen szerepet tölt be a társadalmi és politikai antiszemitizmus.

  1. A szocializmus kihívása

Mint az közismert, a szocialisztikus, kommunisztikus típusú baloldali szerveződésekben kezdettől fogva jelentős szerepet játszottak zsidó származású emberek, akik a világi megváltás tanát választották a vallási megváltás helyett. El kellene magyarázni, hogy ez miért alakult így, és persze azt is, hogy ezek a zsidó származású szocialista, illetve kommunista vezérek miként hirdettek kíméletesebb vagy kíméletlenebb osztályharcot a társadalom azon polgári része ellen, ahol is a zsidó származás éppúgy jelen volt. Nagyjából itt arról lenne szó, hogy az identitásválasztások nem származási, hanem inkább szociális és világnézeti alapon történtek. Ebben a szellemben bátran tárgyalható lenne akár a kommün, akár az ’50-es évek politikai vezetőgarnitúrája. A szocializmus mint világi vallás hite részben értelmezhető egyfajta alternatív asszimilációs gyakorlatként is, hiszen itt nem egy nemzeti, hanem egy internacionalista, nemzetek feletti identitásválasztás történt. (Eközben persze arról is szót lehet ejteni, hogy a zsidó származású magyarokra nem feltétlenül az a politikai identitás volt jellemző, mint a zsidó származású internacionalistákra.) Érdemes kitérni arra is, hogy a ma Magyarországon élő zsidó származású emberek jelentős része miért találja meg a baloldalban saját politikai identitását.

 

A koncepció szervezeti megoldása

A Sorsok Háza eredeti koncepciója esetében a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány volt a kormányhatározatban megjelent felelős. A 2018-as kormányhatározat szerint az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) is bekerült a felelősséggel bíró szereplők közé.

Ez a felelősségi kör nem fedi le azt a koncepciót, amit felvázoltam. Tehát érdemes lenne elgondolkodni egy olyan megoldáson, ahol csak egy, a koncepció végleges összehangolásáért felelőse van a projektnek. A megjelölt felelőssel szemben három kritérium együttállására van szükség. Képes legyen egy ilyen projekt szakmai összehangolására; bírja a megrendelő bizalmát; képes legyen sikeresen megvalósítani a feladatot. Ebből a három kritériumból az következik, hogy – ha a kormány, a megrendelő úgy dönt – ez továbbra is lehetne a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány vagy más. Az egy felelős alá tartozna az öt témakör, amelynek lehetnek saját témafelelősei.

Az öt témacsoporthoz tehát – ha szükséges – öt részfelelőst társítanék. Ezeket a témacsoport vezetőket a projekt egészének felelőse nevezi ki, és ők választhatják meg munkatársaikat.

A vallási kérdéskör bemutatására felkérném az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetemet, illetve az EMIH vezető rabbiját. Ők, munkatársaikkal együtt, felelnének azért a tartalomért, amelyik kiállításra kerülne. (Itt például nem lenne kinevezett témacsoport vezető.)

Az asszimilációs kérdéskör esetében bevonnám azokat a kutatókat – vagy legalábbis egy részüket –, akiknek munkássága kötődik az asszimiláció folyamatához. E tekintetben több diszciplinából elég sok szakember van Magyarországon.

A cionizmus esetében felkérném az izraeli Herzl Múzeumot, illetve Izrael államot az együttműködésre. (Ez már csak azért is indokolt, mert Izrael esetében Herzl egyfajta „államalapító”-ként tisztelt személy, továbbá maga Izrael a politikai cionizmus legfontosabb „terméke”.) Ebben az esetben sem indokolt témacsoport vezető kijelölése.

Az antiszemitizmus esetében olyan kutatókat vonnék be, akik foglalkoztak a 19. századi magyar antiszemitizmussal, a két háború közti antiszemita törvényhozással. A szorosan ide tartozó holokauszt tematikát pedig tényszerűen ismertetném. Itt döntő szerepet kapna a HDKE (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely).

A szocializmus, kommunizmus esetében – ami szintén érzékeny, de nem megkerülhető terület – ma már néhány fontos kutatással rendelkezünk, ezek felhasználhatóak.

A fő felelős által kinevezett kutatócsoportok meghatározott határidőre prezentálják a számukra releváns anyagokat. Ezután a kutatócsoportok vezetői egyeztetnek, hogy elkerüljék a lehetséges átfedéseket, illetve megállapítsák a lehetséges kölcsönhatásokat. Végül pedig a projekt kormány által megjelölt felelőse dönti el azt, hogy ténylegesen mi marad benne a kiállításban. (Lehet ugyanis, hogy az anyag a rendelkezésre álló térhez képest túl bőséges lesz.)

 

A koncepció járulékos elemei

  1. Az új koncepció nem negligálja a holokausztot (több helyen is tartalmazza), de nem ragad bele a kizárólagos holokauszt tematikába. Így kikerülhetővé és megkerülhetővé válik majdnem mindaz, ami most – szerintem – tehertételként nehezedik a projektre.
  2. Az új koncepció végig a magyar társadalom és az itt élő, különféle identitásformákat és vallási megközelítéseket választó zsidó származású emberek modernitásbeli viszonyáról szól, azaz beteljesíti azt a célt, amiért egyáltalán értelme lehet a Sorsok Házának.
  3. Az új koncepció megjeleníti a lehetséges főbb „zsidó” fogalmakat. A cionizmus miatt szerepel az etnikai felfogás, a vallási tematika miatt szerepel a vallási, halachikus megközelítés, az antiszemitizmus beemelése okán szerepel a „faji” értelmezés, az asszimiláció miatt szerepel az identitásként való interpretáció. Mindegyik felfogás értelmezve és kontextualizáltan kap helyet.
  4. Az új koncepció egyértelműen azt bizonyítja, hogy nincs homogén zsidóság. Tehát aki akár vallási alapon, akár antiszemita alapon, akár cionista alapon így gondolkodik, az megteheti ezt, de szembe megy a tényleges történelmi folyamatokkal és identitásformákkal. Egy ilyen kiállításból az derül ki, hogy nincs zsidó esszencialitás, nincs „a” zsidó, hanem csak az identitásformák sokszínűsége létezik.
  5. Az új koncepció alkalmas arra, hogy biztosítsa a Sorsok Háza számára az eredetileg is eltervezett fiatal célközönséget, hiszen a magyar középiskolai és egyetemi tananyagban a modernitás esetében jó néhány ponton jelennek meg a zsidók.
  6. Az új koncepció alapüzenetében azt tartalmazza, hogy a magyar társadalom akkor igazán működőképes, ha bármely kisebbségét nem üldözi, bántja, hanem integrálja és/vagy szabad akarat alapján asszimilálja. A zsidók modernitásbeli története e tekintetben egyfajta lakmuszpapírként működik.
  7. Az új koncepció tematikai sokszínűsége kitágítja a lehetséges partnerek körét.
  8. Az új koncepció arra is lehetőséget ad, hogy az épületben létrejövő oktatási központ oktatási tematikája lényegesen bővüljön, ami nagyobb becsatlakozást tesz lehetővé a tanárképzésbe is, hiszen a modernitás egészét metszik keresztbe a tematikák. Ezáltal tágul az oktatható anyag, és persze bővül az előadók lehetséges köre is. Így értelemszerűen egy ilyen oktatási központban helyet kaphat más vallási, illetve etnikai közösségek és a magyar társadalom viszonya.
  9. Az új koncepció értelemszerűen szükségessé teszi a kiállításhoz kapcsolódó tudásközpont anyagának alapos kibővítését, hiszen ebben az esetben nemcsak a holokausztról, hanem több témakörről kell rövid, tényszerű információt nyújtani.
  10. Az új koncepció jelentősen kitágítja az időszaki kiállítások tematikai körét.
  11. Az új koncepció nagyobb mozgásteret enged a Sorsok Házának a tekintetben, hogy milyen típusú rendezvényeket enged be falai közé.
  12. Az új koncepció kifejezetten erősíti a Sorsok Háza név megtartását; minden értelemben vitathatatlanná teszi.
  13. Az új koncepció nem érinti a Páva utcai holokausztközpont kiállítását, de nem érinti sem a már létező Magyar Zsidó Múzeumot és a Rumbach utcai zsinagóga szűkös kiállítóterének lehetséges – ismereteim szerint családtörténeti súlypontú – anyagát sem. Azaz nem jár érdeksérelemmel, nem jár létező és majdan létrejövő kiállítások elleni „tematikai agresszióval”, „tematikai imperializmussal”.
  14. Az új koncepció olyan kihívásokkal és válaszokkal foglalkozik, amelyek ilyen-olyan módon a mai magyar közbeszédben is jelen vannak. Tehát bevallottan nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól.
  15. Meg kell változtatni a kormányhatározatot, de ez – figyelembe véve a Sorsok Háza eddigi történetét – nagy nehézséget nem okozhat.
  16. Lehetnek új típusú viták, de az bizonyos, hogy ezekben a diskurzusokban a magyar társadalom tekintetében csekély befolyású vallási szervezetek csak alárendelt szerepet játszhatnak, hiszen per definitionem nincs közük meghatározott tematikákhoz. Csak ott kapnának szerepet, ahol kompetenciájuk megkérdőjelezhetetlen. Máshol viszont nincs helyük. Ugyanígy kevés tér nyílna arra, hogy izraeli és/vagy amerikai narratívák mentén kelljen értelmezni saját múltunkat. Az izraeli narratívának is csak ott jutna helye, ahol illetékessége nem vitatható. Tehát mindenkinek van helye, de csak ott és akkor, ahol és amikor ez indokolt. A nemzetközi összefüggéseket és a létező narratívákat nyilván nem nélkülöző magyar nyilvános és műhelyviták – a tematikus bővülés miatt – kifejezetten jót tennének az új koncepció mentén kialakuló kiállításnak és oktatási központnak.
  17. Ez a koncepció – szemben a félbetört előzővel – kevéssé kíván az érzelmekre hatni. Pont ellenkezőleg: alapvetően az értelmet, a racionalitást részesíti előnyben, ami bizonnyal nehezíteni fogja a befogadó dolgát. Éppen ezért ennek a lehetséges kiállításnak a megtekintése – szemben az eredeti elképzelés szerinti 45-50 perccel – több, de nem elviselhetetlen mértékű időt vesz igénybe.

 

Összegzés

A jelenlegi helyzetet – mint azt láttuk, látjuk – fenn lehet tartani. Külpolitikai okok miatt létre lehet hozni valamit, amelynek narratívája csak részben szól a magyar társadalomnak. Én azonban mégiscsak azt gondolom, hogy nem a semmi a kívánatos. Az sem túl vonzó, hogy olyan eredmény szülessen, ami nem kellően segíti a magyar társadalmat a maga kritikus önismeretében.

Megítélésem szerint az a kívánatos, ha elmozdulunk ettől a helyzettől. Az elmozdulás iránya pedig az lehet, hogy nem sértjük meg a teremtett épület jellegét, nem változtatjuk meg az épület nevét és valami olyat teszünk bele, ami felülírja az eddigi ellentéteket, még akkor is, ha új és remélhetőleg termékeny vitákat eredményez. Saját múltunkat és jelenünket elsődlegesen saját magunknak kell értelmezni, mert csak így lesz a miénk, csak így tud a magyar nemzettudat részévé válni.

Az új koncepció ehhez kíván segítséget nyújtani.

Sorsok Háza kiskáté

Mi közöm a Sorsok Házához?

Amikor majd’ négy évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. A koncepció kidolgozása elindult, eljutott egy már érzékelhető és a szűken vett érintetteknek bemutatható pontig, de félbeszakadt, mert a megrendelő befagyasztotta elkészítését. Így aztán hiába készültek tanulmányok, írott anyagok, jött létre egy látványvilág, maga a koncepció mégsem vált teljessé. Úgy tűnt, hogy ez egy kárba veszett munka, mert a politikai megrendelő olyan feltételrendszert alakított ki, ami nem volt teljesíthető. Ez alatt azt értem, hogy teljes konszenzust várt el, ami ebben az esetben gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a létesítmény szellemileg ne jöjjön létre. Az ezeréves magyar történelemben én nem ismerek olyan kérdést, ami teljes konszenzussal oldódott volna meg.

Az akkori kormányhatározat végrehajtásának felelőse elzárkózott attól, hogy a részleges és félbetört koncepció nagyobb nyilvánosság előtt megvitatásra kerüljön, amelynek alapos indokait megértettem, de nem értettem vele egyet. Ha ugyanis kommunikációs vákuum alakul ki, akkor ezt azok töltik ki, akik vagy nem tudnak semmit, vagy/és saját politikai érdekeik és szerepjátékaik mentén mást fognak mondani, mint amit a koncepció ténylegesen tartalmazott. Nagyjából-egészében ez történt.

  1. szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse van: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Az újraindítás őszinte örömmel töltött el, hiszen egy ilyen létesítmény iránti elkötelezettségem változatlan. Másfelől viszont jelenleg nincs semmifajta szerepkötöttségem, azaz a négy évvel ezelőtti helyzethez képest semmilyen hivatalos felkéréssel nem rendelkezem. Szabadon nyilatkozhatok meg a projekt tartalmát illetően.

Amit az alábbiakban elmondok, az jórészt a félbetört koncepcióra épül, részben azóta formálódott ki. Ezeket az elképzeléseket közöltem a kormányhatározatban érdekelt intézmények vezetőivel is, és ők nem emeltek kifogást ellene.

Sok közöm van tehát a Sorsok Házához, és remélem, hogy sok közöm is lesz hozzá. Egészen addig, amíg számomra vállalható. Eddig az volt, noha ilyen megbízhatatlan kormányzati magatartással ritkán találkoztam.

 

Mit jelent a Sorsok Háza név?

A magyar nyelv szabályai szerint ez egy birtokos szerkezet. A sors szó a magyar nyelv értelmező szótára és a köznyelv értelmezésében is az életkörülmények alakulását, illetve valaki életének kedvezőtlen, súlyos változását jelenti. Van, aki sorsát a végzettel azonosítja, van, aki Isten elrendelésének gondolja, van, aki a szabad akarat mindenhatóságában hisz és úgy gondolja, hogy sorsát maga alakítja és van, aki sorsát a véletlenek összejátszásának tulajdonítja. A különféle vallásfilozófiai értelmezések is különféleképpen határozzák meg a sorsot. Az adott név vonatkozásában a köznapi értelmezés a mértékadó. Sorsunk az, ami velünk történik. Akár kedvező ez számunkra, akár nem. Sok embernek – még hasonló életesemények során is – sokféle sorsa lehet. Ezért van a többesszám.

A ház szó ebben az esetben részben a valóságot fejezi ki, részben képletes. Az, amit Sorsok Házának hívnak több, részben a föld alá épített objektum együttese. Tehát nem pusztán egy ház. A Sorsok Háza név köznyelvi telitalálat: a nélkül, hogy a létesítmény működne, kezdettől fogva mindenki így hívja. Még az is, aki tartalmi ismeretek nélkül is gyűlöli.

 

Mi a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza egyszerre kiállítás, tudáscentrum, oktatási intézmény és rendezvényközpont. Négy funkció együttese, amelyek külön-külön, de szinergiába rendezve is működhetnek.

 

Miről szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza a holokausztról, pontosabban szólva a holokauszt bemutatásáról szól. A holokauszt reprezentációja értelemszerűen nem egyenlő a holokauszttal.

Erről alapvetően kétféleképpen lehet beszélni: történetileg és a Gonosz mibenlétét firtatva. A történeti elbeszélés annyit tesz, hogy igyekszünk elmondani azt, ami történt. Közönségesen ezt hívják hitelességnek. A Gonosz mibenlétét firtató megközelítés pedig jórészt azt tartalmazza, hogy mit tekintünk ma olyannak, ami számunkra tanulságul szolgál, ami rólunk szól, vagy aminek segítségével újraépíthetjük, újragondolhatjuk magunkat. Ezt a megközelítést jobb szó híján esszencialistának hívom, noha nevezhetném az emlékezeti érvényesség látószögének is.

Történeti értelemben a Sorsok Háza nemcsak a zsidó származású emberek iparszerű legyilkolásáról beszél, hanem a hozzá vezető útról és arról is, hogy akik túlélték, azoknak milyen további életlehetőség jutott osztályrészül.

A holokauszt egyetemes történeti esemény volt. Történeti értelemben a Sorsok Háza fókuszpontjában – nem megfeledkezve a nemzetközi kontextusról – a magyar történelem áll. Az egyetemes történeti tragédiát magyar tragédiaként értelmezi.

A holokauszt azonban nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúránk legbensőbb lényegét érintő kérdés, ezért tehát nyitott végű történet. Kulturálisan a holokauszt lényege a Gonosz teljesértékű megjelenése. A holokauszt históriájában a Gonosz rettenetes és banális arca is feltűnik. Így tehát a kiállítás – átvitt értelemben – a Gonoszról szól, s egészen bizonyos, hogy e tekintetben témájához csak közelíteni tud, hiszen még soha senkinek sem sikerült teljesértékűen megfogalmazni a Gonosz lényegét.

A két megközelítés, nevezetesen a történeti és az esszencialista emlékezeti út, eltérő tartalmakat és módszertant igényel. Az előbbi célja az okadatolt történelmi hitelesség, az utóbbi pedig inkább az érvényességre törekszik.

A holokauszt esetében a Gonosz tombolásával szemben fel kell mutatni a Jót; azt, ami értelmezhetővé teszi a holokausztot, azaz a Gonoszt. Így aztán a holokauszt reprezentációjában elengedhetetlen az ember érzelmi világára ható tényezők együttes jelenléte is. A holokauszt reprezentációja nemcsak racionalitáson nyugvó tudományos szakkérdés, hanem kultúránk egészének ügye; megértéséhez, feldolgozásához értelmünk és érzelmünk együttműködésére van szükség.

A Sorsok Háza a történeti és az esszencialista, emlékezeti megközelítés együttesét, egyvelegét kívánja létrehozni, még akkor is, ha sok esetben nehezen összeegyeztethető a két irány. A történeti megközelítésben viszonylag szerény szerep jut az embermentőknek, az emlékezeti megközelítésben azonban jelenlétük nagyon is hangsúlyos. A hitelesség mit sem ér érvényesség nélkül; az érvényesség ereje csorbul, ha nincs mögötte hitelesség.

 

Kinek szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza elsődlegesen a magyar társadalomnak szól. Ezen belül is kiemelt szerepet játszik a 14 és 25 év közötti korcsoport. A Sorsok Háza összetett funkciói miatt nagy jelentőséget kap a képzés, az érzelmi és tudati hatás együttese. Ez nem zárja ki azt, hogy az idősebb generációkhoz tartozók is látogassák. Sőt, az sem lenne haszontalan, ha külföldiek is minél nagyobb számban megismerkednének a holokauszt magyar tragédiájával.

 

Hogyan szól erről a Sorsok Háza?

A különféle funkcióknak megfelelően eltérően, de azonos irányultsággal.

  1. Kiállítás és tudáscentrum.

A 45 perces látogatásra tervezett kiállítás döntően és főként érzelmi élményt nyújt. Azt kívánja bemutatni, hogy a zsidótörvények, majd a gettósítás miként zúzta szét a mindennapi élet konszolidált kereteit, azaz hogyan állt feje tetejére a világ, és ezt az elszenvedők miként élték meg. Ugyanez vonatkozik a deportálásokra és a koncentrációs táborbeli létre s arra a mérhetetlen veszteségre, amit a tömeggyilkosság okozott. S persze arról is szó lesz, hogy a túlélőkkel mi történt – életsorsukban a holokauszt milyen törést vagy éppen életútváltozást okozott.

Éppen ezért a kiállítás időkerete 1938 és 1948. Az előbbi évszám a vissza nem vont, és a későbbiekben csak súlyosbított magyar állami antiszemitizmus kezdőpontja, az utóbbi évszám részben Izrael megalakulására, részben a magyarországi totális sztálinista diktatúra kezdetére utal.

Az érzelmi hatást egyrészt erős vizuális effektek biztosítják. Másrészt megjelennek a visszaemlékezők, akik gyerekként megélt emlékeik szűrőjén mondják el – sok esetben gyermeki szinten megőrzött nyelvi szókészlettel – mi történt velük, miként borult fel az életük, miként vesztették el szeretteiket. Harmadrészt megjelennek azok a tárgyak, tárgyi világok, amelyek az emberi lét minimalizálásáról s megszűnéséről szólnak. Kevés felirat, sok érzelmi élmény. Itt elsődleges az átélhető érvényesség szempontja.

A nagy kiállítási terem mellett négy kisebb különterem található.

Az egyik kisebb különterem Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író holokausztot érintő munkásságáról szól. Az ő teremtett alakja, a gyermek Köves Gyuri az érzelmi megértés egyik kulcsfigurája.

A kiállítás alapvetően érzelmi és így esszencialista jellegét a művészeti ábrázolás erősíti, annak nélkülözhetetlen eleme.

Egy másik kisteremben a magyarországi születésű és a politikai cionizmus alapító atyjának tekintett Herzl Tivadar alakja és eszmei életműve kerül bemutatásra. Mint ahogy más, úgy Herzl sem láthatta előre a holokausztot, de a zsidó nemzetállam gondolata azért alakult ki benne, mert érezte és tudta, hogy a liberális ihletettségű zsidó asszimiláció igencsak törékeny. A politikai cionizmus így tehát egyfajta potenciális alternatívát jelentett a holokauszttal bekövetkező történettel szemben. Ez az egyik ok, amiért helye van, helye lehet a kiállításon. A másik ok az, hogy a kiállítás egyik végpontja Izrael megalakulása. Ebben a folyamatban igen sok olyan magyar zsidó vett részt, aki a holokauszt borzalmai után nem kívánt Magyarországon maradni. Az ő választásukat csak úgy tudjuk megindokolni, ha megmondjuk, mit választottak. S egy harmadik ok az, hogy a kiállítás részét képezik azok, akik cionista alapon állva álltak ellen, mentettek embert.

Összességében a kiállítás inkább azt érzékelteti, hogy miként lehetett emberek egy csoportját – a zsidó származásúakat – méltóságuktól megfosztani, megbélyegezni, halálba küldeni, a túlélők életét visszavonhatatlanul megváltoztatni.

Az érzelmi nyitottság és megrendültség után be lehet lépni a kiállítással egybeépült tudáscentrumba, ami nem más, mint egy számítógépes terem. Itt az érdeklődők az érzelmi élmény után rövid, mintegy lexikonszerű, de befogadható és feldolgozható tudásanyagot kapnak azokról a területekről, amelyek érdeklődésüket felkeltették. Meg lehet tudni, hogy mi volt a munkaszolgálat, mi volt a koncentrációs tábor, mi volt a haláltábor, kik voltak a nyilasok, a nácik, mi volt a fajelmélet, hogyan alakult a magyar antiszemitizmus története, mit jelent a háborús bűnös kitétel, s miben áll a magyar felelősség, stb. Mindebből az következik, hogy a kiállítás kevés szöveggel készül, a tudáscentrum viszont szinte csak szövegcentrikus módon működik. Itt a történeti hitelesség játssza a főszerepet. A tudásközpont anyaga felkerülhet az internetre, sőt, telefonos applikációként is megjelenhet, hiszen az a cél, hogy minél többen részesülhessenek az itt megjelenő információkból. A tudásközpont kiállításhoz kötődő fizikai jelenlétére azért van szükség, mert ha oktatási-nevelési folyamatként fogjuk fel a kiállítás-tudásközpont-oktatási központ hármasságát, akkor lehetővé kell tenni a csoportokban érkező diákok számára, hogy – a lehetséges és előzőleg rögzített oktatási témához kötődően – előre megadott kategóriákat tanulmányozzanak. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a helyben található számítógépek együttes használata. A mobiltelefonos applikáció vagy az interneten való hozzáférés inkább az egyéni látogatókat segítheti, azonban a tudásközpont használatának a lehetősége számukra is nyitva áll. A lényeg, hogy a kiállításhoz kötődő tudástartalmak – a számítógépes teremtől függetlenül – tértől és időtől függetlenül is hozzáférhetőek legyenek.

  1. Oktatási intézmény.

Az oktatási intézmény alkalmas arra, hogy képzett előadók a holokauszt témájával összefüggő 45 perces, azaz tanórányi hosszúságú előadást tartsanak azoknak a középiskolás és egyetemista diákoknak, akik ellátogatnak a Sorsok Házába. Az előadások tematikája nem feltétlenül csak a holokausztot érintheti, hanem azt is, hogy más származási kisebbségeknek miként alakult a sorsa Magyarországon (svábok, cigányok, stb.) és adott esetben Magyarországon kívül (így például a kisebbségi magyarok sorsa Trianon után). Ebben az esetben tehát a holokauszt tematika kitágul, hiszen az emberi méltóság sárba tiprásának megélése és a jogfosztás elviselése nem zsidó privilégium. Ezekkel az oktatási programokkal pontosan azt lehet éreztetni, hogy az, ami a zsidókkal megtörtént, részben másokkal is megtörtént vagy másokkal is megtörténhetett volna. A Sorsok Háza oktatási programja megítélésem szerint tehát akkor működik jól, ha a holokauszt tematikát kitágítja, s a problémakört mindenki által érzékelhetően kiemeli a gettósított emlékezetből. Azt kell jelezni, hogy a zsidók elleni népirtás ugyan kivételes volt, de az oda vezető út gyötrelmeit más csoportok is megélhették.

Az oktatási intézmény arra is alkalmas, hogy a történeti kérdések mellett erkölcsi problémák is megtárgyalhatóak legyenek; azaz az oktatási centrum nemcsak képzést, hanem az erkölcsi normák tudatosítását is lehetővé teszi. Ez nevelési szempontból rendkívül fontos, és arról szól, hogy a holokauszt tematika nem csak történeti tematika.

Az oktatási intézmény pedagógus továbbképzésre is alkalmas, nagyban segítheti a magyarországi tanári kar speciális irányú felkészítését.

  1. Rendezvényközpont.

A vasútállomás épületének belső tere úgy lett kialakítva, hogy kiválólagosan alkalmas kulturális és tudományos rendezvények lebonyolítására. Ebbe a kínálatba éppúgy belefér egy koncert, művészeti esemény, mint egy konferencia vagy egy-egy nagyobb előadás.

 

És ha mindent megnéztünk, elolvastunk, honnan tudjuk, kik voltak a jók és kik a rosszak?

Az állandó kiállítás, illetve a tudáscentrum nem értékmentes alkotás, hanem világképét az európai humanizmus alapnormái, vagy másképpen szólva az ún. európai alapértékek szabják meg.

Az áldozatok áldozati mivoltáért valakik felelnek.

Az elsődleges felelősség a náci Németországot terheli, hiszen ennek az államnak volt az ideája és gyakorlata a zsidók iparszerű kiirtása. A történelemben előttük is létezett állami antiszemitizmus, de csak ők teremtettek ebből holokausztot. A holokauszt részben, de csak részben ettől egyedi.

Magyarország esetében a „rosszak” csoportjába tartoznak azok, akik – noha személyükben nem feltétlenül voltak nácik – zökkenőmentesen csatlakoztak a náci gyakorlathoz, s ennek befogadásához saját állami antiszemitizmusukkal megágyaztak a náci tömeggyilkosságnak. Éppen ezért hangsúlyos felelősség terheli a korabeli magyar államot és vezetőit (beleértve az államfőt is), akik bírták a társadalom jelentős részének támogatását is. Tehát a kiállítás, illetve a tudáscentrum (de igaz ez az oktatási központ lehetséges tevékenységére is) nem állítja a magyarság kollektív felelősségét, de azt sem, hogy a magyar állam és társadalom ártatlan szűz lányként szenvedte volna el ezt az időszakot. A kollektív felelősség elvétől a létesítmény tartalma mereven elhatárolódik, hiszen ez a tézis az antiszemitizmus egyik alappillére is volt, de éppúgy elhatárolódik attól, hogy a kollektív ártatlanság tanát védelmezze. Más szempontból mindazok, akik a holokauszttörténet kialakulásáért felelnek, a Gonosz eszközei, a Gonosz világi kifejeződései. Nem feltétlenül nevük, hanem a folyamatban betöltött szerepük a meghatározó.

Azonban beszélni kell a „jókról” is. Nem számarányuk, hanem az erkölcsi ellenpont jellegük az érdekes és fontos; nem tényleges történeti súlyuk, hanem erkölcsi különneműségük a meghatározó. Soha nem fogjuk tudni elhitetni senkivel, hogy érdemes egy-egy embertelen hatalommal szembeszállni, ha nem mutatjuk fel azokat, akik ezt az elsöprő túlerő ellenére megtették. Éppen ezért kiemelt szerep jut azoknak, akik akár keresztényként, akár a világi humanizmus által vezérelten, akár a cionista önmentés miatt, akár nemzetközi mandátummal mások számára segítséget nyújtottak. Emléküket az egyik kisterem kiállítási anyaga örökíti meg. A Gonosz elsöprő erejével szemben fel kell mutatni az egykorúan létezett Jót. Az ő jelenlétük nélkül nincs ellenpontja a korabeli Gonosznak.

 

Hogyan jelenik meg a nemzetközi beágyazottság?

A nemzetközi beágyazottság abszolút jelen van a tudásközpontban, hiszen egy-egy szócikknél nélkülözhetetlen a nemzetközi kontextusra való utalás. S persze az sem mellékes, hogy a kiállítás immanensen tartalmaz egyetemes történeti elemeket, hiszen a zsidókat nem Magyarországon gázosították el. Arról nem is beszélve, hogy a végpont egyik ága (Izrael) ugyancsak egyetemes történeti keretbe illeszti a folyamatokat. Mint említettem, négy kisebb terem is a kiállításhoz tartozik. A Kertész/Köves Gyuri, Herzl és embermentő termen kívül a negyedik tér időszaki kiállításokra szolgál. Itt kívánatos lenne külföldi intézményeket felkérni, hogy saját országuk holokauszttörténetéből, holokausztfeldolgozásából vagy holokausztemlékezetéből teremtsenek kamarakiállítást. Sajnos bőven volt holokausztesemény, s hál’ Istennek, bőven van intézmény, amely eleget tudna tenni egy ilyen igénynek.

 

A Sorsok Háza feleslegessé teszi a Holokauszt Dokumentációs Központot és Emlékhelyet?

A rövid és a hosszú válasz megegyezik: nem.

A két intézmény nem versenytársa egymásnak, hanem kiegészítő része. A kevéssé látogatott Páva utcai kiállítás csak hasznot remélhet a Sorsok Házától. Az ottani kiállítás ugyan kevésbé korszerű és élményszerű, mint amilyennek a Sorsok Háza készül, de a Sorsok Háza megtekintése után bizonnyal többen lesznek kíváncsiak rá. A más-más módszertani alapon, részben eltérő hangsúlyokkal működő kiállítás közös élménnyé tud összeadódni. Az biztos, hogy a Sorsok Háza és a HDKE tartalmilag nem rivalizáló, nem alá- és fölérendeltségben működő, hanem egymást kiegészítő intézmény. A HDKE tudásanyagának egy része beépülhet a Sorsok Háza tudásközpontjába.

 

Mit lehet várni a Sorsok Házától?

Először is azt, hogy sokan megnézik. Az is elvárható, hogy oktatási programját, rendezvényeit szép számmal vegyék igénybe az érdeklődők.

Mindez előfeltétele annak, hogy elérjük a legfőbb célt: a felnövekvő, felnőtté váló generációkon keresztül a magyar társadalom emlékezeti kultúrájának szerves része legyen a holokauszt, tágabb értelemben pedig kialakuljon egy olyan erkölcsi világkép, ami bárki esetében megnehezíti az emberi méltóság elvételét. A holokauszt ugyan a zsidókkal történt, de tanulságai az egész európai kultúrát s ezen belül a számunkra kiemelten fontos magyar nemzeti közösséget érintik.

A magyar azért kiemelten fontos, mert ez az ország a hazánk.

Elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidókkal történt, s az egyetlen garancia arra, hogy ez ne így legyen, ha a társadalom egyre nagyobb része rezisztenssé válik a jogfosztásra. A Sorsok Háza ebben felbecsülhetetlen segítséget jelenthet. Különösen akkor, ha sikerül a hitelesség és érvényesség megfelelő arányát megtalálni; az emberi minőségünkre oly jellemző érzelmi reakciók és racionális megfontolások együttesét egy irányba működtetni.

Életünk nem színház, azaz szégyenünket, szégyeneinket katarzissal nemigen tudjuk orvosolni. Egyetlen lehetőségünk, hogy kicsit jobb emberek legyünk, s utóbb ne kelljen szégyellni magunkat azért, amit tettünk vagy éppen nem tettünk.

A Sorsok Háza egy esély arra, hogy kicsivel jobb emberek, jobb minőségű állampolgárok legyünk. Ennél többet egy intézménytől nem várhatunk. De már az esély is megéri azt, hogy megteremtsük.

A Monarchia Magyarországának képviselőháza

A Monarchia Magyarországának képviselőháza elébb a Sándor utca 8-ban (ma a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet), utóbb – 1902-től – a Duna-parti, jelenleg is a magyar országgyűlést szolgáló épületben ülésezett.

A dualista rendszer idején a képviselőház karaktere sokat változott.

 

Patriarchalitás, személyesség

Nyilvánvaló­an többarcú jelenségről van szó. Az egyik „arc” – s ez különö­sen a korszak indulásánál érezhető – a politikai-közéleti múlt­tal „megszolgált”, a személyes teljesítménnyel kivívott tekin­télyből adódik. Ilyen forrásból táplálkozott Deák autoritása, s még jó néhány politikus jó értelemben vett „tekintélye”, beleértve azokat is, akik időlegesen vagy végképp ellenzéki helyzetben voltak. (Ghyczy Kálmán, Irányi Dániel, Simonyi Ernő stb. – hogy csak az ismert neveket soroljuk fel.) Ezt a fajta tekintélyt csak erősítette az illető magánéleti tisztessége, az a kettős morális alap, ami a magán- és közéleti erkölcs összezárkózásából adódott.

Természetesen mindemellett jelen volt egy másik „arc” is: a szociológiai azonosságokból adódó egy­nemű viselkedéskultúra; a nemesi eredetű s kasztosodó elkü­lönülésre is utaló vonulat. Ezt jelentette a képviselők között a szinte kötelező érvényű tegezés (nem a nyilvánosság előtt, hanem a magánérintkezésben), a társasági élet „átfedései” (gondoljunk csak a kaszinóra vagy a különféle asztaltársasá­gokra). Az Országos (vagy más néven Gentry) Kaszinó 1883-ban alakult meg. Elnöke – a korszakban mindvégig – Wekerle Sándor volt. 1890-ig a Hungária nagyfogadóban, majd 1895-ig a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, a Nemzeti Színház bérházában lelt otthonra. 1896. január 1-jén nyílt meg a Kaszinó új épülete az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. (Jelenleg a Magyarok Világszövetsége). Alapítási évének végén már 652 tagja volt, s 1910-re ez a szám elérte a kétezret. Itt valóban – politikai pártállástól függetlenül – létrejött a politikai információk társasági élettel ötvözött börzéje.

S ott volt a harmadik „arc” is, szoros összefüggésben az előzőekkel, mely a politikai életben elengedhetetlen – ko­rabeli normák szerint értendő – „pártfegyelem” ellensúlyozá­sára szolgált. Ez leginkább a pártklubokban öltött testet.

Többrétegű jelenségről van tehát szó, amelynek azonban volt egy olyan eleme is – a személyes erkölcsi és politikai tőké­ből származó, a személyességben oldott tekintély –, amely le­hetővé tette, hogy a személyi integritást többé-kevésbé ak­ceptálva folyjanak a viták –legalábbis eleinte. Ez nem zárta ki a „csipkelődéseket”, kis „szurkálódásokat” – a személyesség más szintjei kedveztek is ennek –, de azt igen, hogy a véle­ményre ható reflexió helyett a személyre szóló támadás ural­kodjék. Ahogy azonban kirostálódott a hozott tekintély – részben biológiai okok, részben pedig a rendszer kiépülésével együtt járó, már ismertetett mechanizmusok miatt –, úgy épült le ez az elem, hiszen szerezni, „újratermelni” ugyanilyen tekintélyt egyre nehezebb lett. A korszakon végigvonulva megmaradt a patriarchális személyesség másik két eleme, de miután fokozatosan kimaradt a teljesítményből táplálkozó mozzanat, ezért a hatalmi versenyfutásból adódó, belső ellen­tétektől szabdalt „kasztszerűség” lassan-lassan mindenfelé fel­feslő burkát jelentette csupán.

A személyességnek volt egy „technikainak” is nevezhető foka: maga a képviselőház mint munkahely. Hiszen végül is évi kilenc-tíz hónapon keresztül többé-kevésbé rendszeres összezártságot jelentett, még akkor is, ha nem volt kötelező a mindennapos megjelenés, s a ház előtt ácsorgó egyfogatúak éppen azért várakoztak ott, hogy a környező vendéglőkből szavazáskor összeszedjék az oda átruccant képviselőket. Álta­lában tíztől kettőig, háromig együtt lehetett – jelesebb, fonto­sabb viták alkalmával: kellett – lenni. Mint láttuk, az épület „munkahely” jellege, ugyanakkor intimitást sugalló belső el­rendeződése hozzájárult ahhoz, hogy társaséleti színtér is legyen. Az igazi központ azonban az ülésterem volt, ahol min­den olyan jelenség teret kapott, amit a személyesség és az „összezártság” indukált.

Igen, mindaz igaz, amit Mikszáth a parlamenti karcolatok szá­zaiban megrajzolt: a sze­mélyesség, az intimitás légköre, ami a 80-as évek végéig, a 90-es évek elejéig egyre gyengülő erővel, de jellemezte a kép­viselőházat. S a munkahely atmoszférája érződött a „munka­eszközön”, a beszéden, a szereplésen is.

 

Parlamenti szónoklatok és szónokok

A beszéd, a szereplés módjait részben a házszabályok szab­ták meg. Előre kellett a napirendi ponthoz hozzászólónak fel­iratkozni. Beszédét a képviselő nem olvashatta. Csak akkor lehetett azonnal, napirenden kívül szót kérni, ha a képviselő a házszabályokhoz vagy a személyét érintő ügyben kívánt hoz­zászólni. A Ház elnökének rendre kellett utasítani azt a hozzá­szólót, aki a Házat vagy valamely tagját becsületében sértő megjegyzésekkel illette. Neki kellett arról is gondoskodnia, hogy a beszélő zavartalanul elmondhassa mondandóját. A va­lóság, az íratlan szabályok némileg másként festettek. A kép­viselők általában a helyükről és nem a szószékről beszéltek, s mondandójukat inkább a sajtónak, mint a képviselőtársaknak tálalták. A képviselőtársaknak azonban megvolt a lehetősé­gük, hogy a zavartalan szereplést szavak nélkül is akadályoz­zák, akár a tüntető érdektelenséggel, akár a feltűnő érdeklő­déssel. Néhányan kilógatják lábukat a padból, miközben idegesen-ütemesen valamilyen ritmust vernek, mások olvas­nak. Cédulák járnak körbe, amelyek rendszerint nevetésre ingerlik a továbbítókat és a címzetteket. Akin nevetnek, ép­pen szónokol. De nemcsak a cédulák mozognak, hanem az emberek is. Ki-be, le-fel járkálnak. A nagyothalló közelebb megy a beszélőhöz, esetleg keres egy üres helyet, leül. A füg­getlenségi Csanády Sándor például kezét füléhez emelve rendszeresen ezt tette. Volt, aki letelepedett az éppen beszélő szónok elé és elkezdett láthatóan unatkozni. Rendszerint ásítozott.

Természetesen az erre specializálódott, erős hangú közbe­szólók sem tétlenkedtek, s hol a megerősítést, hol a tagadást szolgáló közbeszólásokkal támogatták vagy éppen ingerelték a beszélőt, esetenként hangosan beszélgetve zavarták.

Az egyes képviselők persze nem egyforma szónoki képes­séggel rendelkeztek, így sokszor érthető is volt az unalmas, néha érthetetlen okfejtésekkel szembeni tiltakozás.

Kétségtelenül hozzájárult az időnként túlbonyolított be­szédstílushoz, hogy a képviselőknek nem lehetett beszédjeiket felolvasni, hanem azt fejből kellett elmondani. Sokan leírták mondanivalójukat, hogy aztán a biztonság kedvéért maguk elé téve, bele-bele pillantva tegyék meg hozzászólásukat. Egyesek előre bejegyezték a helyeslő közbeszólásokat is és így, „készen” vitték be a gyorsíróhoz. Mások ugyan szintén elő­re megfogalmaztak mindent, de aztán a vita hevében eltértek tőle, elkalandoztak. Divattá vált a spontaneitás látszatát keltve az „előttem szólóra” hivatkozni. Ilyenkor azonban – feltéve, ha aznap már több „előttem szóló” is volt – az élelmes közbe­kiáltok azonnal megkérdezték, kiről van szó? S ez a legna­gyobb összezavarodáshoz vezetett. „Valamilyen Izé” – mo­tyogta a spontaneitásra sokat adó képviselő, s ez máris elegen­dő volt ahhoz, hogy egész, nagy munkával kidolgozott beszé­dét tönkretegye. Ugyancsak „öngólt” lőtt az, aki leírt szöve­gébe sűrűn belepillantva úgy kezdte mondandóját: „Nem volt szándékomban hozzászólni…”

Mivel olvasni nem lehetett a beszédeket, a tér azoké volt, akik ugyan felkészültek a témából, jegyzeteket is készítettek maguknak, de mindig készek voltak a közbeszólókkal vagy éppen az előttük beszélőkkel riposztozni, szellemes és könnyed szurkákat eregetni. Ha például elolvassuk Tisza Kálmán be­szédeit, azt tapasztaljuk, hogy sokszor él ezzel az eszközzel. Egy-egy találó anekdota, szellemes „bonmot”, azaz megvilá­gító erejű, gondolatteli mondat többet nyomott a latban, mint a hosszú okfejtések. Az egyik politikus például sok sta­tisztikai adattal, kimerítő részletességgel bizonygatta az Oszt­rák–Magyar Bank szabadalmának és a szabadalom meghosszabbításának szükségességét, szemben az önálló Nemzeti Bankot követelőkkel. Hosszú és adatokkal túlzsúfolt beszéde után egy ellenzéki képviselő egy tipikus „riposztot” elenged­ve, megtakarítva magának a közgazdasági bizonyítás fáradsá­gos munkáját, s egyben tönkretéve a kormánypárti szóló re­noméját, így replikázott: „A statisztikai csoportosítással min­dent a világon be lehet bizonyítani, be lehet bizonyítani azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert a statisztika szerint a tífuszbetegeknek csak 40 százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak.” Mit lehet erre mondani?!

Ezek a megnyilatkozások arra az egyszerű, minden közös­ségben érvényes tételre épültek, hogy bármilyen felkészült is valaki, ha lehetőséget ad arra, hogy nevetségessé váljék – s ha lehetőség van arra, hogy nevetségessé tegyék –, akkor a legkomolyabb kérdésben is, a legnagyobb szakértelem birtoká­ban is alulmaradhat. S miután a magyar képviseleti nyilvánosságban az említett lehetőség adott volt, kifejlődött az erre való érzékenység is.

Volt aztán jó néhány olyan szónok is, aki hosszan, de élve­zetesen, kérlelhetetlen logikával szedte szét az ellenfél érveit. Ilyen volt Szilágyi Dezső, aki egy-két óránál kevesebbet álta­lában nem beszélt. Úgy készült fel ezekre a „fellépésekre”, hogy napokig gondolkozva számba vette az ő véleménye el­len szóló összes lehetséges érvet, majd úton-útfélen felszólítot­ta a környezetében levőket – s ez a mondása szállóigévé is vált: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Így próbálgatta minél hatásosabb formába önteni a tartalmilag már eleve ki­gondolt érveket. Felszólalásai szinte attrakció értékű előadás­számba mentek, kedvéért a képviselők odahagyták a folyosót. Az 1890-es évek közepén, az egyházpolitikai vitákban őt ne­vezte el Csáky Albin „Nagy Cséplőgép”-nek. Azt mondta, hogy ő már csak az elejtett kalászokat szedegetheti fel, hiszen a Nagy Cséplőgép – s itt Szilágyira mutatott – már elvégezte a munka oroszlánrészét. Apponyi Albert arisztokratikus megjelenésével, pallérozott beszédével, szép orgánumával, széleskörű műveltségre utaló példáival szintén vonzotta a hallgatóságot.

Már első parlamenti szereplése, 1873-ban, is feltűnést kel­tett. A költségvetési vitában a Zeneakadémia felállításának pénzügyi támogatását szorgalmazta. Tudatosan készült rá, hiszen szinte pontokba szedhetően tudott beszámolni arról, hogy mi a sikeres parlamenti „belépő”, a szűzbeszéd titka: szóljon a kultúráról, vagy valami emberbaráti dologról; ne polemizáljon a tekintélyekkel; rövid legyen; a képviselő ne magáról, hanem a tárgyról beszéljen. Egyben arról is meg­emlékezik, hogy a Ház – pártállásra való tekintet nélkül – jóakaratúan és barátságosan fogadta, betartva azt a hallgatóla­gos szabályt, hogy nem illetik közbeszólásokkal az első parla­menti szereplését átélő szónokot. Az ideálisnak tartott parlamenti szónoklat öt ismérvét állapította meg: kerülni kell a népieskedő hangot; az egyszerűségre és világos fogalmazásra kell törekedni; a hasonlatokat lehetőleg a gazdasági életből kell venni; az emberek alapérzelmeiből kell kiindulni; anek­dotaszerű betétekkel kell a mondandót frissen tartani. Az ily módon felépített beszédekkel Apponyi valóban – a Képvise­lőházi Naplóból igazából nem is érezhetően – nagy hatást tudott kelteni.

Valóban nehéz utólag a hatást felidézni, hiszen sokat számí­tott a hanghordozás, a hangszín, a külső megjelenés, ami ott és akkor volt csupán érezhető. A tartalom nem volt titok, arról a sajtón keresztül az egész ország részletesen értesülhe­tett, hiszen a korabeli újságok állandó rovata volt a képviselőházi beszámoló, ahol igen részletesen szóltak mindenről, ami a Házban elhangzott. Az ülésterem napi „hősei” országosan ismertek lettek; nevük állandó eleme volt a kávéházi, klubokbeli beszélgetéseknek. A nyilvánosság közvetlen jelenléte – s közvetett formája – amit a lelkesedő avagy ledorongoló sajtó­nyilvánosság biztosított – a jó szónokoknak óriási reputációt adott. Persze a többség „munkaeszköze”, különösen a „mamelukság” elburjánzásával, nem a szereplés, hanem a szavazás volt, az a nevezetes aktus, amikor is a házelnök által szavazásra bocsátott kérdésben egyetértése jeléül megmozdult a szabad­elvű párti „erdő”: helyükről felállva adták voksukat a képvi­selők. S miután egyre inkább „szavazógép” lett a parlament (a 80-as évektől pedig egyértelműen azzá is vált), a jeles szó­noklatoknak kétirányú hatása maradt: a nyilvánosságnak szóltak, és az egyén tekintélyét voltak hivatottak emelni.

Végül is az egész hangulati kép azt dokumentálja, hogy a csipkelődésektől és éles politikai vitáktól sem mentes képviselőházi légkörre, legalábbis az 1880-as évekig, nem mondható jellemzőnek a személyi pocskondiázás, s a parlamenti illem íratlan kódexe – pártállástól függetlenül – nem engedte meg a Ház méltóságát sértő magatartást. A politikai konfrontációk értelemszerűen emberi ütközéseken keresztül jelentkeztek, de ez még nem lépte át azt a küszöböt, ami már a képviselet tekintélyét csorbította volna. Hogy milyen határozott „ön­kontroll” működött e téren, azt a maga anekdotikus plaszti­kusságával jól jelzi az 1875 és 1879 között házelnöki tisztet betöltő Ghyczy Kálmánnak egy szólásra jelentkező, felhevült képviselőt leintő mondata: „Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.”

 

Személyesség helyett személyeskedés

Az „idill” azonban nem sokáig tart. Megváltozik a parlamenti viselkedés, következőleg a képviselőház légköre. A mamelukok, azaz az együtt szavazó kormánypárti képviselők táborának tömeges megjelenése és a jelenlétüket biztosító választási eszközök közismertsége kialakítja – nem­csak bennük – azt az önigazoló gondolkodásmódot, amely a korteskedés korrupt és hatalmi befolyásolástól átitatott mód­szereit már nem szégyellnivalónak, hanem virtusnak tekin­ti. Nem tartják becstelenségnek, társadalmilag nem bélyeg­zik meg. A mamelukság egyfajta életelvvé is válik, amit az egyik szabadelvű párti képviselő, Urbanovszky Ernő fogalmazott meg igen frappánsan. Ő, amikor a kormány bukásáról beszéltek neki, teljes nyugalommal csak azt kérdezte: „De kormány csak lesz?!” Mindez az 1880-as években bontakozik ki, akárcsak a képviselők között az anyagi kérdések körül ki­alakuló magatartás, amit a Háznak egy névtelen, ámde szelle­mes tagja disztichonban is kifejezett: „Törvényes feleségre te­kints mint fix fizetésre. Nem jó lenne csupán, élni a fixum után.”

Az 1880-as évektől lényegében két magatartásbeli elemben jelentkezik a tendencia. Az egyik a képviselőházi hang határo­zott eldurvulása, a személyi vádaskodások állandósulása. A másik a válaszreakció: a párbaj a képviselők között általános szokás lesz, ami megint csak annak egy vetülete, hogy a képvi­selet nem tudott ellensúlyt teremteni a társadalom bizonyos köreiből szétsugárzó feudális jellegű közéleti normák ellené­ben. Ezt megkönnyítette, hogy az 1878-as büntetőtörvénykönyv V. tc. 19. fejezete rendkívül enyhén, mindössze állam­fogházzal büntette a párbajvétséget. A bírói gyakorlat pedig igen rövid időre – volt, amikor mindössze pár napra – korlá­tozta a büntetést. Így az úri becsület eme sajátos, az 1880-as évektől reneszánszát élő eszköze egyre inkább bevonult a po­litikába.

Az eldurvuló hang – s vele a párbaj – először még amolyan kedélyes, a kasztszerűség személyességét tükröző módon je­lentkezik. Képviselőházi összeszólalkozásuk után 1882-ben párbaj zajlik le a kormánypárti zsidó Wahrmann Mór és az antiszemita áramlatot vezető Istóczy Győző között, de a segé­dek használhatatlan pisztolyokat adtak a felek kezébe. Az 1880-as években azonban már sorra-rendre tűntek fel a kedé­lyes személyességet romboló esetek. Az ellentétek a Házban is felszínre törtek. 1883. december 13-án egy előzőleg már bur­kolt vádaskodásokkal teli ügy kapcsán az egyik függetlenségi politikus, Almássy Sándor odakiáltott az ugyancsak függet­lenségi Herman Ottónak: „Bitang … igen, bitang vagy!” Az addig teljesen szokatlan hang még megütközést váltott ki a Házban. (Természetesen a bonyolult ügy résztvevői között párbaj is lett.) S hogy az 1880-as években még „egyensúly” volt a régi és az új, előretörő tendencia között, azt szintén egy 1883-as eset, az ún. Füzesséry-Polónyi-ügy demonstrálta. 1883. április 16-án a függetlenségi Füzesséry Géza interpellá­ciót intézett a belügyminiszterhez. A következő kérdéseket tette fel: „– Van-e miniszter úrnak tudomása arról, hogy a gráci rendőrség február közepén Glavotsnik nevű biztosát Budapestre küldötte abból a célból, hogy egy állítólagos Bu­dapesten tanyázó tolvajbandát kikutasson?

– Továbbá arról, hogy a gráci rendőrség birtokában levő névsorban egy magyar képviselő neve is szerepel.”

Miután nevet nem mondott, de tolvajlásban való részvétel­lel vádolt meg egy képviselőt, azért érthetően nagy izgalom támadt. Az információéhséget oldandó, Verhovay Gyula jól hallhatóan odasúgta valakinek: a függetlenségi Polónyi Gézá­ról van szó. Mint a későbbiekben kiderült, a vád teljesen alap­talan volt, pusztán Polónyi lejáratását célozta. S óriási ellenér­zést váltott ki. Madarász József, aki a legrégebben volt képvi­selő, azt mondta: ilyen eset a régi parlamentben nem fordul­hatott volna elő. Azt javasolta, hogy amíg ez az ügy meg­nyugtatóan nem tisztázódik, addig semmi másról ne tárgyal­jon a Ház, hiszen erkölcsi tekintélye forog kockán. Ezt az in­dítványt a képviselők egyhangúan elfogadták. Végül is Füzes­séry nyilvánosan, a Ház előtt bocsánatot kért, a belügyminisz­teri tisztet is betöltő Tisza Kálmán pedig felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a Ház méltóságát csak az intézmény tag­jainak erkölcsi nyomása védheti meg, hiszen az erősebb min­den házszabálynál. A házelnök Péchy Tamás is óvta a képvise­lőket: immunitásuk, sérthetetlenségük védelme alatt ne kövessenek el effajta visszaéléseket.

Fokozatosan már nem a politikai állásponttal kell megküzdeni, hanem az azt képviselő személyt kell kiiktatni – vallja ez a magatartás. A módszer valószínűleg minden képviseleti nyilvánosságban megszületik, de uralkodóvá csak akkor válhat, ha a változtatá­sok lehetősége a hatalmon, illetve a politikai életen belül a személyi fluktuációra korlátozódik, hiszen a dualista politikai rendszer alkotmányos eszközökkel megváltoztathatatlan. Ennek tudatosulása, illetve magatartásformává válása idézi elő azt a jelenséget, hogy szükségképpen ki kell éleződnie a személyeskedő, a már nem tartalmi politikai szembenállást hordozó hangnemnek, s ha erre van nyilvánosság – mint ahogy volt –, akkor a nyilvánosság előtt is. Ahogy bővül azoknak a köre, akik a képviseleti tudat törvényszerű leépülé­sével alkalmasak elvfeladásra, s így a rendszer működtetésére, úgy nyílik egyre tágabb tér a személyi konfrontációknak, hi­szen ugyanazért végső soron ugyanolyanok versenyeznek, ezért aztán nem elvi-tartalmi, hanem csak személyi pozíciók dönthetnek. Ebben kell lavírozni, itt kell kiemelkedni és víz alá nyomni.

A tendencia az 1890-es évekre, a századfordulóra bonta­kozik ki teljes nyíltságában. Már rég nem divat a szűzbeszédet mondó képviselőt csendben végighallgatni. A tegezés szoká­sával sem él már mindenki. A párton belüli klikkek tagjai kölcsönösen igyekeznek egymást „erkölcsileg” kirekeszteni, lejáratni. Horánszky Nándor 1898-ban azzal a parlamentben elhangzott mondandóval akarja – nem teljesen sikertelenül – „kikoptatni” a miniszterelnököt, hogy „nincsen az országnak olyan kaszinója, vagy olvasóköre, amely ily tagot a maga ke­belében megtűrne”. A párbajsegédek ezért majd megve­rekszenek egymással – noha csak formai okokon múlt, hogy az ország miniszterelnöke nem kezdett el párbajozni. (Ehhez a király engedélye kellett volna.) Andreánszky Gábor az 1890-es évek második felében a Házban összeszólalkozik a belügyminiszterrel, aki nem habozik elégtételt kérni a sérté­sért. Mily dicső pillanat: a rendőrség legfőbb főnöke nyilvá­nosan megszegi a büntetőtörvénykönyv egyik paragrafu­sát! S 1905-ben, már az új épületben, egy összeszólalkozásban gróf Keglevich István megkapja titulusát, imigyen: Kegydíjas marha! Az eredmény: párbaj, súlyos feltételekkel. S Keglevich belehal sérülésébe.

 

Az obstrukció: hatás és ellenhatás

Az 1890- es években, a századforduló idején a magyar parla­menti élet állandó elemévé lett a kisebbség legszélsőségesebb parlamenti reagálási módja: az obstrukció. Az obstrukció tör­vényes eszköz volt. Lényegében nem jelentett mást, mint élve a házszabályok biztosította képviselői jogokkal, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat „agyonbeszélését”; a vita végtelenségig való elhúzását, az ún. technikai obstrukciót. A törvényhozás munkáját technikailag megakasztó helyzetet lehetett létrehozni, ami előbb-utóbb politikailag is kényel­metlenné vált a kormány számára. Így remény lehetett arra, hogy valamiféle, az ellenzék igényeit is figyelembe vevő kompromisszumot lehet kialakítani. Az obstrukció, noha egyrészt törvényes eszköz volt, másrészt azonban egy – a libe­rális intézményrendszerben – abszurd következménnyel járt: a kisebbség „lenyelhette” a többséget, azaz működésképtelen­né tehette a majoritást. Az első obstrukció – mint tudjuk – 1872-ben volt, éppen a választójogi vita során, amivel sikerült is két évvel kitolni a választójog szabályozását.

Az 1890-es évektől állandóvá vált obstrukciós magatar­tás – noha továbbra is a „többséget kifejező kisebbség”-helyzet mögé bújhatott –, már messze nem volt ugyanaz, mint az egy alkalomra korlátozódó 1872-es fellépés. Itt már a hata­lomban való részesedésigény s nem az ügyekért való elkesere­dett kiállás dominált, habár nyilván – kis számban – léteztek olyanok is, akiket ez az utóbbi motívum vezérelt. A részese­dési igény mozgatórugója inkább a személyi előrejutás szán­déka volt, mintsem az eltérő pártpolitikai célok megvalósítá­sa. Lényegében ez 1906-ban, amikor az addigi ellenzék hata­lomra került, be is bizonyosodik. Ezért az 1889-től ismétlődő obstrukciós hullámok a látszat ellenére tulajdonképpen már az egyre mohóbbá váló hatalmi készültséget jelezték, azzal – a helyzetből adódó – paradoxonnal, hogy erősnek és acélos­nak láttassák azt az erőt, amely valójában, a képviselet szétzüllése miatt, belül már igencsak „puha” volt. Ez a „látszatfélelmetesség” viszont megnehezítette a hatalom birtokosai – így többek között az uralkodó – számára a belső „puhaság” pon­tos feltérképezését. Bizonyos értelemben – amint ez 1905-1906-ban, amikor az ellenzék parlamenti többséget szerzett, megint csak igazolódott – veszélyesebbnek ítélték az ellenzéket, mint amilyen az valójában volt. Így ma­guk is áldozatai lettek az obstrukció ellentmondásos voltából adódó optikai csalódásnak.

A többször ismétlődő obstrukció ugyanis – éppen techni­kai jellemzői miatt – kikerülhetetlenül „bohóc”-szerepbe kényszerítette a vele élő képviselőket és magát a parlamentet. Hogy ezt érzékelni tudjuk – az egyik képviselő visszaemlékezése alapján –, idézzük fel példának okáért egy „technikai” obstrukció egyik elemét, mondjuk 1899-ből:

„A technikai obstrukcióból néha a legfurcsább dolgok ala­kultak ki. így például Blaskovics Ferenc azt kérte, hogy napirend előtt szólalhasson fel. Ám 20 képviselő név szerinti szavazást kért, másik 20 pedig kérte a szavazásnak a legközelebbi ülésre való halasztását. Így azután megtörtént, hogy a Ház másnap döntött arról, felszólalhat-e Blaskovics az elmúlt ülésen napirend előtt.”

A technikai obstrukció menetét néha négy-öt órás beszé­dekkel lehetett „színesíteni”, ami parttalan, tartalmatlan fe­csegést jelentett.

A „bohóc”-szerep aztán óhatatlanul tovább erodálja az amúgy is erősen megrongált „képviselői tudatot”. Herczeg Ferenc írja: 1896-ban, amikor „elfoglaltam helyemet a Sándor utcai régi Házban, nemigen tudtam örülni a törvényhozói tisztemnek. A választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, továbbá az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, meg­mérgezték az örömömet. Az a kínos gyanú üldözött, hogy mi talán nem is vagyunk igazi képviselők?”

Minden bizonnyal így volt, hiszen joggal érezhette valaki, hogy ilyen körülmények között végképp nevetséges valami megszolgált képviseleti tekintélyről szólani. Nem az obstrukció süllyesztette le a magyar közélet színvonalát, hanem maga is csak – kétségtele­nül látványos – következménye volt a kiegyezéses politikai rendszer legitimációja hiányosságainak; a sokágú konzekvenciák közül csak az egyik. A létrehozott szerkezet „késleltetetten robbanó” aknája volt csupán.

A felszín, a látszat világában azonban a következmény ok­nak tűnhetett, hiszen a megelőző évtizedek hatásos eróziója lassan és nem ennyire látványosan kezdte ki a képviseletet. S itt bekövetkezhetett a teljes abszurdum: a parlamentarizmus megmentésének szerepében (és hitével) jelenhetett meg az, aki azt a rendszert képviselte, amely eredendően tette tönkre a parlamentarizmust, idézőjeles „népképviseletté” téve azt. A „népképviselet” megmentése pedig erkölcsileg igazolhatta a parlament szabályainak teljes semmibevételét. Mert abban a logikában, amelyik a szétrothadt képviselet egyik következ­ményét, a rendszeressé váló obstrukciót tekinti oknak, fel sem merül, hogy a megmentés első lépéseként a legitimáció ha­zugságát kell felszámolni: kiterjeszteni és végül általánossá és titkossá tenni a válasz­tójogot, s utána – egy immár megkérdőjelezhetetlen törvé­nyességre támaszkodva – hozzálátni a már-már önállósult kö­vetkezmények nyesegetéséhez. Nem, ez az út járhatatlan, hiszen akkor pontosan az a politikai rendszer sérülne, amelynek a fenntartását kell biztosítani. Így viszont csak a következ­mény lehet ok, s valós reform helyett marad a politikai rendszerfenntartást szolgáló korrekció.

Ezt a korrekciót gróf Tisza István végezte el. 1904. novem­ber 18-án zajlott le a színdarab az új, reprezentatív Országház üléstermében. A rendező Tisza volt, de a főszereplő Dániel Gábor kormánypárti képviselő, Perczel Dezső házelnök és a szabadelvű párti „erdő”. A Dániel-féle házszabály-módosítási javaslat a technikai obstrukció letörését és az ún. állami szük­ségletek (költségvetés, újoncmegszavazás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazta. Az ellenzék természetesen el­kezdte az obstrukciót. Erre színre lépett személyesen a rende­ző: Kossuth és Deák szellemét patetikusan megidézve hevesen rátámadt a „szent nemzeti értékek eltékozlóira”. Nincs más választás: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának. Ez volt a végszó. Perczel Dezső házelnök zsebkendőjével jelt ad a szavazásra, a szabadelvű erdő felemel­kedik – és a vita befejezése előtt, házszabályellenesen megsza­vazza a javaslatot. A már előre elkészített királyi leirattal rög­tön el is napolják a Ház működését.

A parlamentarizmus nyílt semmibevétele a parlamentariz­mus megmentéséért. Lényegében ebben az abszurdumban sű­rűsödött össze a népképviselet sokirányú megroppanásának folyamata. És persze a válaszreakciókban is. December 13-án, az új ülés megnyitásán az ellenzék széttöri a Ház bútorzatát. Darabokra. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök (immár el­lenzéki ő is) jeleskedik a rombolásban. S van még egy reakció: Tisza fellépése – amely a rendszerfenntartásnak alárendelt nyilvánosság konzekvens érvényesítése volt – éppen radikális következetessége miatt a 67-es tábor jelentős részét is eltávolí­totta az effajta magatartástól. Hiszen Tisza lépése pontosan azt a látszatot zúzta szét, amely szervesen hozzátartozott a legitimáció hazugságához: a parlament belső liberalizmusát cson­kolta meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy nyílttá vál­toztatta az addigi szétrothadás tényét. Ez pedig sértette azok érdekét, akik személyes érvényesülésüket eddig a közügy képviseletének jelszavával tudták befedni. For­málisan is dróton rángatható bábokká tette azokat, akik eddig önszántukból vállalták ezt a szerepet. Ezért kellett megosz­tódnia a kiegyezés táborának. Így viszont lehetővé vált az, hogy a parlamentarizmus tartalmi szétrothadásában magukat jól ér­ző, de liberális játékszabályainak nyílt megsértését nem válla­ló 67-esek és a rendszer fenntartására már jó ideje megérett 48-asok koalíciója létrejöjjön. Négy évig övék lehet majd Magyarország. Úgysem változtatnak semmin.

Az obstrukció történetének – s egyben a liberális parlamen­ti gyakorlatnak – epilógusa, az önmagát lejárató koalíció bu­kása után, 1912-ben zajlik le, az 1910-ben újra hatalmi helyzetbe került Tisza István aktív közreműködésével. Az 1904-es akció ugyanis csak részlegesen – az állami szükségletekre vo­natkozva – korlátozta a képviselőházi tevékenység eme sajá­tos formáját. Az obstrukció tehát folytatódott. 1912. május 22-én Tiszát házelnökké választják. Az ellenzék éppen a véde­rőjavaslatot obstruálja. 1912. június 4-én, amikor az ellenzék – jogai alapján – zárt ülést kért, Tisza ezt megtagadta s elren­delte a teljesen házszabályellenes szavazást. A felbőszült ellen­zéki képviselőket rendőrökkel vitette ki a teremből, majd a mentelmi bizottsággal húsz-húsz napra kitiltatta őket az ülésekről.

A reakció nem késett: Kovács Gyula ellenzéki képviselő június 7-én háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégiscsak keresztülvitte tervét. 1912 októberének végén törvény született a házelnöki jogkör kiterjesztéséről (ami gyakorlatilag az obstrukció teljes letörését jelentette), s a képviselőkkel szem­ben is erőszakot alkalmazható parlamenti őrség felállításáról.

***

A Monarchia Magyarországának népképviselete nemcsak tartalmilag, hanem immár formailag is kiürült, idézőjeles „népképviseletté” vált. Az egyé­nek többségének politikai autonómiavesztését követte a tes­tületé is. Egy korszak zárult le – hamarabb, mintsem valóban véget ért volna.