Nemzeti princípium

A princípium szó elvet jelent. A nemzeti princípium nemzeti elvet jelent. Azért használom a régiesen hangzó latin kifejezést, hogy jelezzem: amiről írok, az nem új, noha újult erővel és új kontextusban jelenkorunk része.

Az elv és versenytársai 

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.

A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

Először megjelent a Látószög blogban: http://latoszogblog.hu/blog/nemzeti_principium

Veszély a zsidókra

  1. július 19-én a magyar és az izraeli miniszterelnök közösen meglátogatta a Dohány utcai zsinagógát. A vendégek a látogatást követően átmentek az ún. Goldmark-terembe, ahol is beszédeket tartottak. Elsőként vendéglátójuk, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke szólalt meg. Beszédében – többek között – a következőket mondta:

Legfontosabb feladatunk tradícióink megőrzése, az oktatás, a nevelés és az értékteremtés. Látszólag minden rendben van. Sokan zsidó reneszánszról beszélnek. Valójában iszonyatos küzdelmet folytatunk, de nem a kormánnyal, nem a népvándorlással, még csak nem is az antiszemitákkal, hanem az asszimilációval. Hosszabb távon a kérdés az, gyermekeink, vagy unokáink vajon zsidókként fognak-e élni. Pozitív zsidó közösségi önképre vágyunk, amelynek része a zsidó öntudat és az erős Izrael. Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak és Izrael Államának is elemi érdeke, hogy a magyar diaszpóra zsidóságát ne ossza meg, ne idegenítse el magától és megadjon minden segítséget ahhoz, hogy közösségeinket építve megélhessük és tovább vihessük őseink magyar és zsidó tradícióit.”[1]

A neológia egyházának világi vezetője tehát úgy gondolja, hogy számukra a legnagyobb veszélyt az asszimiláció jelenti.

Előtörténet

A neológia formailag az 1868-as zsidó hitfelekezeti kongresszus nyomán jött létre, de természetesen lényegét tekintve már előtte is létezett. Az ortodoxiától és a „status quo ante” (azaz minden maradjon úgy, ahogy volt) irányzatoktól éppen az különböztette meg, hogy a zsidó vallás szokásait közelíteni akarta a környező keresztény társadalomhoz. A közelítés oka pedig az volt, hogy az irányzathoz tartozó főként városi vallásos zsidóság fokozatosan elkötelezte magát az emancipáció és az asszimiláció mellett. Ennek számtalan jele volt.

Löw Lipót, az irányzat első főrabbija, elsőként kezdett magyar nyelven prédikálni, támogatta a zsidók részvételét az 1848-49-es forradalomban, és bevezette a királyért és a hazáért szóló imádságot. Az irányzathoz tartozó rabbik a katolikus papok reverendájára hajazó öltözetet kezdtek viselni, nem növesztettek pajeszt. A neológ zsinagógákba beépült az orgona és a keresztény típusú szószék, és még folytatni lehetne a sort.

Noha a neológia létrejöttében a fent említettekhez képest más hatások is szerepet játszottak, nem tagadható, hogy a vallási irányzat társadalmi alapját az asszimilációs szándék képezte. Ez adott felhajtóerőt a neológiának. Az asszimilációs áramlat olyan erősnek bizonyult, hogy néhány évtizeden belül a magyarországi zsidók elsődleges nyelve a magyar lett. Az asszimiláció és a neológia nemhogy nem állt egymással szemben, hanem kifejezetten erősítették egymást; sorra-rendre épültek az új neológ zsinagógák. Fogalmazhatnék úgy is: a neológ zsidók nemzeti értelemben magyarrá váltak. Nem véletlen, hogy a pesti születésű Herzl Tivadar – immár a politikai cionizmus megalapítójaként – unokatestvérének, Heltai Jenőnek állítólag azt mondta: a cionizmus szempontjából a magyar zsidók a zsidóság kiszáradt ága.

S most ebben az igencsak vázlatos előtörténetben ugorjunk egy nagyot. A holokauszt a neológ zsidóságot sem kímélte. Elsődlegesen azonban a vidéki zsidóságot sújtotta, ahol az ortodoxia hangsúlyosan jelen volt. Ezért a háború után a megmaradt zsidóság körében a neológ irányzat hívei kerültek döntő többségbe. Az egyéb irányzatok jószerivel szinte teljesen eltűntek.

A kommunista berendezkedés, általános vallásellenessége okán, a megmaradt zsidó hitközségek életképességének sem kedvezett. A holokausztot túlélő zsidók pedig többféle utat választhattak, és választottak is. Volt, aki a háború után kivándorolt; volt, aki ateista lett; volt, aki egyszerűen elrejtette, eltemette zsidó mivoltát; volt, aki egy új materialista hit egyházába tért be s volt, aki megmaradt régi hiténél.

Az 1956 utáni magyar emigrációban – lakossági arányához képest – eléggé felülreprezentált volt a zsidó kivándorlás. A nagyjából 200 000 kivándorló között kb. 20-25 ezer lehetett az, akinek zsidó volt a származása.[2] Akik elmentek, azok részben Izraelt, a zsidó nemzeti opciót választották. Persze sokan voltak olyanok is, akiknél nem a vonzás, hanem a taszítás játszotta a döntő szerepet, s így a világ számos országába szóródtak szét.

Az 1956 utáni időszakban is sokan elhagyták az országot. Ahogy annakidején azt mondták: disszidáltak. Fogalmunk sincs, hogy a disszidensek között milyen arányban szerepeltek zsidók s arról sem, hogy hova mentek.

A rendszerváltás után szabaddá vált az utazás, az áttelepülés. Immár majd’ három évtizede semmi akadálya nincs annak, hogy az a zsidó, aki nem akar Magyarországon élni, elmenjen innen. Sőt, annak sincs akadálya, hogy a szabad Magyarország feltételrendszerében a zsidók egy része a nemzetiségi létet válassza. Erre már voltak kísérletek, de egyszer sem jött össze az az 1000 aláírás, amely a parlament napirendjére segítette volna ezt a kérdést.

A zsidók óriási többsége tehát úgy gondolja, hogy elutasítja a nemzetiségi létet.

Ha tehát a vallásos zsidók nem tartják magukat nemzetiségnek, és Magyarországon élnek, mert szabad választásuk alapján itt akarnak élni, nemzeti értelemben nem lehetnek mások, csak magyarok. Magyarul beszélnek – ez az anyanyelvük –, a magyar társadalom szövetébe illeszkednek.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem ugyanúgy magyarok, mint azok, akik családtörténetileg nem élték át a jogfosztó törvényeket és a holokausztot. Másként magyarok, de magyarok; kevesebb vagy több nemzeti öntudattal, de nem a magyar nemzeti műveltség és tudat teljes hiányával.

Hányan vannak?

Pontosan nem tudjuk, hogy ma Magyarországon hány zsidó vallású vagy/és származású ember él. Sokféle alapon sokféle becslés létezik. Nem mindegy, hogy valaki halachikus (azaz csak az anyai ágú zsidó leszármazást figyelembe vevő) vagy tágabb értelemben vett módon számol. A halachikus alapon számolt becslés 64 ezer és 118 ezer között mozog. Még bizonytalanabbul becsülhető meg az, hogy kinek volt a családjában valamelyik ágon zsidó felmenője. (Az így kapott szám 200 és 300 ezer közöttre tehető.)[3]

Anélkül, hogy az okok, a különféle migrációk számosságát és a folyamat természetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk: ha az egyházi adófizetés alapján maximálisan 5000-re tesszük a nagy ünnepekkor a neológ zsinagógák látogatottságát és 2-3000-re a rendszeresen templomba járók körét, akkor alappal mondhatjuk, hogy az itt élő vallásos zsidók száma rendkívül kis arányt tesz ki azok között, akiknek így vagy úgy a származása zsidó. S persze az egy külön itt nem tárgyalandó kérdés, hogy a zsidó származásból nem feltétlenül következik a bármily értelmű zsidó identitás.

Asszimiláció

Az asszimiláció a szó köznapi értelmében azt jelenti, hogy egy meghatározott csoport beolvad, illetve idomul egy másik csoporthoz. Az asszimiláció lehet úgymond természetes folyamat és történhet erőszakkal is.

A magyar zsidóság esetében a 19. század negyvenes éveitől elindult, a magyarsághoz történő asszimiláció nem volt erőszakos. Mindkét oldalról érdekfelismerések ösztönözték, annak ellenére, hogy ez az érdekfelismerés – megint csak mindkét oldalon – nem itatott át mindenkit. Az asszimiláció a résztvevők számára visszaigazoltan inkább sikeres, mintsem sikertelen folyamat volt, annak ellenére, hogy lehetséges és tényleges kudarcai számos területen felrémlettek.

Mindazonáltal az egész asszimilációs folyamatnak és eredményeinek igen komoly megrázkódtatást jelentett a két háború közti magyar állami antiszemitizmus, és aztán a holokauszt ténye. Az 1904-ben elhunyt Herzl Tivadar 1944-ben azt mondhatta volna: előre megmondtam. Nem lett volna igaza, de nehéz lett volna vele vitatkozni.

Teljesen jogos újragondolni az asszimilációt, annak minden következményével együtt. Ez nem jelentheti azt, hogy megkérdőjelezzük azoknak a jó szándékát, akik magyar oldalról asszimilálni akartak és akik asszimilálódni szándékoztak. Amennyire egy ideig úgy tűnt, hogy az asszimiláció egy buktatókkal teli sikertörténet, az állami szintre emelt tömeggyilkos indulatok fényében visszamenőleg úgy kérdőjeleződött meg az egész, ahogy van.

Annál inkább figyelemre méltó, hogy a Magyarországon élő vallásos zsidók továbbra is ezt az országot tekintik hazájuknak – annak ellenére, hogy zsidó nemzeti választásként már 1948 óta létezik Izrael Állam, ahol is az állam és az egyház nincs is szétválasztva.

Hiteltelenség

Jogos tehát újragondolni a valaha volt asszimilációt. Jogos kételyeket megfogalmazni, és jogos lehet az is, hogy elvetjük a beolvadás, az idomulás gondolatát, életstratégiáját. A cionizmus kezdettől fogva ezt tette. De nem cionista alapon is lehet azt gondolni, hogy inkább integrációs, mintsem asszimilációs modellben fogalmazzuk meg a vallásos zsidó közösség jövőjét.

A jogosság erejét növeli a hitelesség. A hiteltelenség viszont még a jogosságot is megkérdőjelezi.

Mint említettem, az itt élő vallásos zsidók lételméletileg, mintegy ontológiailag tartoznak a magyar nemzetbe: azért, mert itt élnek; azért, mert választhattak volna mást is; azért, mert a magyar az anyanyelvük; azért, mert van saját közegük ebben az országban; azért, mert itt akarják a boldoguláshoz és a boldogsághoz való jogukat érvényesíteni.

Az asszimilációval összefonódott neológia nevében általában is hiteltelen az asszimiláció legnagyobb veszélyként való beállítása. A hiteltelenséget pedig csak fokozza az, hogy a Magyarországon élő neológ vallásos zsidók olyan emberek, akik nemzetileg magyarok. Ennek a hiteltelenségnek apró lingvisztikai jele az, ha az asszimilációval szembeni harcot meghirdető beszélő következő mondatában már arra utal, hogy egyaránt szeretnék megélni és továbbvinni őseik magyar (!?!) és zsidó vallási tradícióit.

Az asszimilációval szembeni harcról szóló hiteltelen gondolat pedig tényleg veszélyes. Módot nyújt arra, hogy az itt élő vallásos zsidókat leválasszák a nemzetről, s úgy gondolják, hogy ők legfeljebb Magyarország állampolgárai, de nem magyarok.

Sokkal inkább jogos és hiteles lenne azt hangsúlyozni, hogy a homogén, egynemű nemzetfelfogás és a neki megfelelő politikai-kulturális gyakorlat óhatatlanul kirekesztő jellegű, és igazi veszélyforrás a vallásos és nem vallásos, bármilyen értelemben magukat zsidóknak vallók részére.

Többféleképpen is lehet magyarnak lenni, többféle magyar identitásnak van helye, eltérő történetekből áll össze a sohasem egynemű magyar történet.

Ha a vallásos zsidók világi vezetője azt mondta volna, hogy a legnagyobb veszély számukra az egyneműsítő, homogenizáló nemzettudat és a neki megfelelő politikai gyakorlat, akkor nem írtam volna meg ezt a cikket.

Ami pedig az asszimilációhoz való utólagos, a holokauszt utáni viszonyt illeti, engedtessék meg felidéznem az egyik személyes élményként megélt reakciót.

Az 1970-es évek végén egykori tanárom, Szabad György tanácsára és közvetítésével meglátogattam Komlós Aladárt, az akkor már igencsak idős írót, irodalomtörténészt, akinek munkássága jelentős részben a magyar zsidóság szellemi életének feltérképezéséhez kötődött.

A diskurzus egy pontján azt mondta: mi azt hittük, hogy a magyarokhoz asszimilálódunk, pedig csak Adyhoz asszimilálódtunk.

Nem megtagadta, hanem átértékelte az asszimilációt.

[1] http://www.breuerpress.com/2017/07/19/az-alabbiakban-heisler-andrasnak-a-goldmark-teremben-elhangzott-beszedet-kozoljuk/

[2] Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszak után. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-08/ch13.html és Hoblicsek László – Illés Sándor: Az 1956-os kivándorlás népességi hatásai. http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2007/2007_02/2007_02_157.pdf

[3] Lásd: Komoróczy Géza: A zsidóság a történelmi Magyarországon. II. kötet, 1849-től a jelenkorig. Kalligram, Pozsony, 2012. 1083.p.  Komoróczy úgy számol, hogyha a vegyes házasságokat is figyelembe vesszük, illetve azokat, akiknek felmenői között lehetnek zsidók, akkor 260 ezerre tehető a zsidóság lélekszáma. Komoróczy utal arra is, hogy nincs biztos adata arról, miszerint hányan fizetnek hitközségi adót, ő ezt a számot a 2000-es évek elején maximum 5000-re teszi, de úgy gondolja, hogy ezek családok és nem egyes emberek. A hitközségi adót természetes személyek fizetik, s az alternatív, hogy ezt csak maguk, vagy családjuk nevében teszik. A magyar zsidóság létszámáról némileg más becsült számokat közöl: Sebők László: A magyarországi zsidók a számok tükrében. Lásd: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyarorszagi_zsidok_a_szamok_tukreben/. A 2013-as összefoglaló írás kétségtelen előnye, hogy több forrásból származó becslést is közöl. (World Jewish Population, 2010; World Jewish Congress, 2012.; továbbá Stark Tamás számításait.) A lényeg, hogy teljesen bizonyosat nem tudunk, csak megközelítő nagyságrendekkel számolhatunk.

Múlt, félmosollyal

Kossuth Lajos 1862-ben írta meg a „Dunai Szövetség” tervezetét. Ebben egy olyan közép-európai állam képét vázolja fel, amely az itt élő népek szabad egyesülésén alapul. Szövetséges államrendszert képzel el, amely egybefogja a magyarok országát (adott esetben Erdély nélkül), Romániát, Szerbiát, Horvátországot s a Szerbiához csatlakozni akaró tartományokat. A 11 pontból álló tervezet, így ér véget: „Egység, egyetértés, testvériség a magyarok, a románok és a szlávok között! – Íme, ez az én legforróbb vágyam, íme, legőszintébb tanácsom, íme, a mosolygó jövő mindezen népek számára!”[1]

A Kossuth-féle elgondolás csekély politikai támogatásban részesült – a magyar politikai elit egyértelműen elutasította.

Nem lett belőle semmi.

Aurel Popovici 1906-ban kidolgozott egy tervezetet, amely a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” szólt.[2] Ebben a föderális államban 11 egység jöhetett volna létre (Erdély itt is önállóan szerepel). A trónörökös Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó szerző elképzelésében Magyarország csak azokra a területekre terjedt volna ki, ahol a magyarok vannak többségben. Így a történelmi Magyarországhoz képest egy jóval kisebb szövetségi állam lett volna az általa Magyarországnak hívott terület.

A Popovici-féle elgondolást a trónörökös támogatta, a magyar politikai elit nem. A trónörököst 1914-ben meggyilkolták, így soha nem tudjuk meg, hogy mit tett volna, ha ő lesz a császár-király.

A tervezetből nem lett semmi.

Ezzel szemben 1867-ben létrejött egy olyan kiegyezés,[3] amelynek eredményét úgy hívjuk: Osztrák–Magyar Monarchia. A Monarchia 1918-ig állt fenn, s mindenfajta egyéb elképzeléssel szemben ez maga volt a realitás. Annyira reális volt, hogy 1871-ben a magyar politikai elitnek sikerült megakadályoznia, hogy a kétcentrumú (Bécs-Budapest) államalakulat háromcentrumúvá (Bécs-Budapest-Prága), azaz trializmussá alakuljon át.

Az egykori politikai hatalmi realitásból azonban ma már semmi nincs. Nincs Habsburg Birodalom, nincs történelmi Magyarország, sőt, már azoknak az államoknak egy része sincsen meg, amelyek a Habsburg Birodalom romjain létrejöttek (Csehszlovákia, Jugoszlávia). Ma a térségben még monarchikus államforma sem létezik.

Úgy tűnik, hogy az egykor nem realizált elképzelések és a hatalmi struktúraként létrejött gyakorlat is a múlt ködébe vész. Mindannyian – Krúdy Gyula kifejezésével élve – „a tegnapok ködlovagjaivá”[4] váltak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kora tehát olyan, mint Atlantisz: elsüllyedt világ.

Másrészt az egykor volt Habsburg Birodalom utolsó létformája sokágú módon ér bele az egykoron egy államalakulatba tartozott népek-nemzetek életébe, s épp ezért egyáltalán nem olyan, mint Atlantisz. Pont ellenkezőleg: örökségünk, s mindennapjaink része. Egyszerre két igazságunk is van: a Monarchia meghalt, a Monarchia öröksége él.

Itt és most, én az örökségről, vagy legalább is annak kis szeletéről írok.

 

Polgárosodás

Ami az örökség szempontjából a legfontosabb: a Monarchia, a kiegyezés kora a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás időszaka volt.[5] Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultusz és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatórikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be. Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ennek része volt az állam korszerűsödése, a kor normái szerinti professzionális bürokrácia kialakulása, az állam nagyjából kalkulálható működése. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás komfortossága, a béke és konszolidáció együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz.[6]

Amióta a polgárosodás folyamata elindult, azóta sokan nem tudatosították, hogy ennek a tendenciának nincs alternatívája. Voltak, akik a XX. század első felében úgy gondolták, hogy igent mondanak a polgárosodásra, de állami segédlettel ki akarnak zárni belőle egy meghatározott embercsoportot. Voltak, akik Magyarországon a XX. század második felében az egész polgárosodást és polgárságot meg akarták szüntetni – ők modernizálni akartak polgárok nélkül.

Ma már talán mindenki számára egészen egyértelmű, hogy a polgárosodás alternatívátlan. Történelmileg alternatívája a polgárosodás minőségének van; annak, hogy a társadalomban mennyire tud diffúz, azaz szétáramló módon működni. Jószerivel mai társadalmi érvényességű vitáink is ekörül folynak. Általában nem akörül van nézeteltérés, hogy a polgárosodás minél szétáramlóbb legyen, hanem inkább az eszközök, a módszerek, a politikai alkalmasság tekintetében. A magyar reformkor kidolgozott polgárosodási alternatívákat, amelyeket 1848-ban törvényekben realizált. Az 1849-ben uralomra jutott abszolutizmus a maga módján már polgárosítani akart, de a fő tendenciaként bekövetkező polgárosodási folyamat a kiegyezés, a Monarchia korára tehető. Az elképzelésekből a Monarchia kora teremtett gazdasági, társadalmi és mentális realitást.

Jelenleg más körülmények között, más feltételekkel csak folytatunk valamit.

Jó mutatója ennek az a „hardware”, amit a Monarchia, a kiegyezés kora ránk hagyott. Épített környezetünk, civilizációs örökségünk (vasút, csatornarendszer, kórházak, stb.) mind olyan, amivel nap mint nap élünk, használjuk, beépült mindennapjainkba. Ez az épített környezet arra is alkalmas, hogy a polgárellenes időszak elmúltával az utóbbi negyed évszázadban polgári módon revitalizálódjon. Példának okáért a magyar parlament épülete újra betölti eredeti funkcióját, a Sándor-palota újra államhatalmi hely, a vidéki városházák közgyűlési termeiben újra aktív élet zajlik. Budapest újra vitális város lett – rákerült Európa és a világ polgári térképére. Mindazt fel tudja kínálni, amit az országunknál szerencsésebb államok fővárosai.

A „hardware”-ről sokat tudunk, de kevésbé ismerjük a kiegyezés korából ránk hagyott örökség „software” részét; pontosabban szólva azokat a lágyabb felületeket, amelyek egyfajta kulturantropólógiai jellegzetességként is felfoghatók.

 

Közép-Európa

Sokan, sokfélét értenek az alatt, hogy mi is az a Közép-Európa. Mióta elkezdték a fogalmat használni szélesebb körben – s ez a folyamat a XIX. század első felétől indul, majd a század végére, a XX. század végére teljesedett be –, eltérő értelmezések tapadtak hozzá. A kifejezés történetében benne van a német expanzió, s általában a dominancia igénye épp úgy, mint a kereszténység ortodox változatától való elhatárolódás mozzanata. De ott bujkál benne az is, hogy van Európának egy olyan régiója, ami nem egyenlő a Nyugattal, de nem is ugyanolyan mint Kelet-Európa, vagy éppen a Balkán.[7]

A fogalom a közép-európai rendszerváltozásokat követő ún. „tranzitológiai” irodalomban is megjelent. 1990 után többször használták a „Köztes Európa” [Europe in between] kifejezést. Valami, ami kettő között egy harmadikra utal.[8]

Közép-Európa saját arca, saját története nem az egyes nemzetek története, nem egyenlő az egyes nemzetek külön kultúrájával, de nem is ugyanaz, mint egész Európa története, kultúrája. Közép-Európa fogalma történetileg leginkább egy olyan birodalom formájában fejeződött ki, ami évszázadokon át némileg változó hatásokkal magában foglalta azt a térséget, ami a német, az orosz és a török birodalom közé ékelődött. S ez nem volt más, mint a Habsburg-monarchia, illetve utolsó létformája az Osztrák-Magyar Monarchia.[9] Ez a közös történet kerete.

De itt rögtön el is jutunk az örökség egyik legfontosabb, napjainkban is élő eleméhez, ami egyben a Habsburg Birodalom belső problémája volt.

A birodalom nemzetek feletti intenciót hordozott – pont úgy, mint most az Európai Unió. Másfelől pedig azzal a folyamattal szembesült, amit nemzetállami aspirációnak hívhatunk. Az itt élő népek – a XIX. század elejétől kezdve, de az Osztrák–Magyar Monarchiában kiteljesedően – eltérő ütemben, eltérő intenzitással arra törekedtek, hogy saját nemzeti területeket (esetleg államokat) hozzanak létre. Ezt jobb híján hívom nemzetállami aspirációnak, hiszen valójában itt olyan törekvésekről volt szó, amelyekbe az is beleértődött, hogy egy-egy adott nemzet, illetve nemzetiség dominanciája alatt jelentős nemzeti kisebbségek éljenek.

A két tendencia – a szupranacionális és a nacionális – erős konfliktusmezőt hozott létre és a XIX. század második felében már strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték, hogy a Habsburg Birodalom főként ebbe rokkant bele.

A nemzetek felettiség intézményesültsége és a nemzetállami aspirációk együttes jelenléte mindig konfliktusforrás. Az volt, és az is maradt.

Európa ma önmagát úgy fogalmazza meg: „Egység a sokféleségben”. Ez az Unió jelszava. A sokféleség természetesen arra a történelmileg kialakult kaleidoszkópra vonatkozik, amit a nemzeti kultúrák és a társadalmi szubkultúrák jelentenek. Az egység pedig annyit tesz, hogy ezek a nemzetek politikai szinten egyforma alapelveket vallanak, amelyeknek kulcsszava az együttműködés, az egyenjogúság, a tolerancia, az emberi jogok tisztelete és a demokratikus alapértékek respektálása.

Az új Európa szándéka szerint univerzális, de szekuláris és demokratikus intenciójú.  Ez annyit tesz, hogy a különbözőségeket tudomásul veszi és – legalábbis egyelőre – nem fojtja el az eltérések, a regionalitások kulturális világát. Őszintén szólva nem is igen tehet mást. A keresztény univerzalizmus ugyanis széttört: a szekularizáció, a modernitás, a nemzeti kultúrák és identitások létrejötte s persze a polgári fejlődéssel együttjáró individualizáció nem írható felül semmilyen erőltetett, központilag preferált normával. Európának nincs más lehetősége, mint az, hogy tudomásul vegye a paradoxont: a különböző népek adják, adhatják egységét, egységének garanciáját.

Ez az új Európa nem tudja és nem is akarja elkerülni a múltat, az eltérő történeteket. Az eltérő történetek pedig eltérő kulturális hangsúlyokat, eltérő attitűdöket jelentenek.

Másfelől viszont – részben az Unióban és részben az Unión kívül is – azt látjuk, hogy egy XIX. században induló nemzetállami folyamat végpontjához érkeztünk, méghozzá abban az értelemben, hogy a nemzeti államok kialakulása most teljesedett ki. (Amikor a nemzetállam kifejezést használom, akkor – ismétlem – nem feltétlenül nemzetileg homogén politikai struktúrákra gondolok, hanem nemzeti dominanciájú államokra.)

A volt szovjet birodalom területén a ’90-es években sorra-rendre jöttek létre a nemzetállamok – ebbe a sorba illeszkedik a XVII. század óta először újból tartósan független státusszal bíró Ukrajna is. Legalább ilyen sodró erejű a folyamat a volt Jugoszlávia és a Balkán tekintetében is.  Most már ott tartunk, hogy a tökéletesen szétdarabolódott Jugoszlávia utódállamai sorába egy második albán állam, Koszovó is bekerült. Természetesen ez a folyamat a ma már az Unió keretébe tartozó volt Csehszlovákia esetében is lezajlott. Most már egyébként két román államot is számon tarthatunk: az egyiket az Unión belül, a másikat – Moldáviát – az Unión kívül.

Az említett nemzetállamok természetesen egy erős nacionalista energiatöbblettel jöttek és jönnek létre, már csak azért is, mert a nemzetállam létrehozásához elengedhetetlen a sok esetben intoleráns nemzeti gondolat jelenléte. Jól példázza ezt a volt Jugoszlávia esete, ahol az ott élő népek nacionalizmusa extrém és embertelen formákat öltött önmaga érvényesítésekor. Ezt közönségesen polgárháborúnak hívjuk, ami Európában az 1990-es évek egészét beárnyékolta.

Mindez azzal jár, hogy ezeknek az államoknak az esetében ugyan szükséges lenne a regionális együttműködés, a tolerancia, az egység a sokféleségben, valójában azonban mindenki mindenkit utál, mindenki a másikkal szemben próbálja meg önmagát meghatározni.

Úgy látom tehát, hogy van egy európai uniós gondolkodás és gyakorlat, és részben vele szemben van egy olyan, még a Monarchia korából öröklött érzelmi és történelmivé vált realitás, aminek köszönő viszonya sincsen az Unió világával. Van egy nemzetek feletti nyelv és gondolkodás, s van egy nemzeti önérdeket kiteljesítő tényleges történelmi folyamat.

S ha valami, akkor ez is a Monarchia történelmi örökségének mai továbbélése.

 

Tömegkulturális normavilág

A kultúrák egymás mellett élése és keveredése – ez Közép-Európa egyik legfontosabb jellemzője. Mondhatnám úgy is: Közép-Európa multietnikus és multikulturális.

Az egymás mellett élés azt jelentette, hogy mindenki követte, követhette saját vallási, a vallásiból derivált kulturális, illetve nemzeti normáit. Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a XX. századi értelemben vett tényleges belső kolonializáció; egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs és ellenreformációs küzdelmek nyugvópontra jutottak; bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése; számtalan esetben kiderült, hogy a szándékolt erőszakos asszimilálás nem működik.

A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei között. A XIX-XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált;[10] a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált gondolkodóvá vált; vagy éppen csehből németté változott.

Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata.

Mert minden civilizatórikus változás, minden polgárosodás, minden konszolidáltság mellett a Habsburg Birodalomban nagyjából-egészében ekkorra mindenki mindenkit utált. Minden mögött ott állt a „nem szeretem” érzete. A különféle nemzeti mozgalmak – az emlékezetre tartós hatással – egyaránt arra panaszkodtak, hogy a másik elnyomja őket. Történelmi hősöket kreáltak, s ezek a hősök általában a szomszéddal szembeni hősök. S persze a szomszéd ugyanígy cselekedett. A hősök – hőseink, hőseik – szemüvegén keresztül nézett világ pedig már nagyon is megosztó – pont úgy, és annyira, ami ahhoz kell, hogy az emlékezet önazonossággá váljék.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Rennwegnél kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől, illetve az ő lakóhelyétől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót.

A kulturális identitás egy részének egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába.

A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egykoron egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a német-osztrákok viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A másik lekezelése, utálata, a kétlelkűségek halmaza abszolút beépült az itt élő népek kultúrájába. Olyannyira, hogy a rendszerváltozások utáni szabad választások bekövetkeztével politikai energetizáló erőként is felhasználhatóak, s térségünk politikusai élnek is vele. Persze, mint minden jelenség, ez sem határtalan, de létező, politikailag hasznosítható. S ami hasznosítható, az így vagy úgy hasznosul is.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai”[11] című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember”[12] című műve éppúgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[13] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[14] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – ifj. Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, A Csárdáskirálynőt[15] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A keringők és az operett világa napjaink kultúrájának is jellegzetes része – népszerűségükön nem fog az idő.

Mindez arra utal, hogy az itt élők továbbra is szeretik a látszatot és annak esztétizálását. Vélhetően azért, mert a jelen e tekintetben  nem túlzottan különbözik a múlttól.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra éppúgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában csak a töményt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[16]

Ma, éppen továbbélésük okán, sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmód-normaként létezett tömegkulturális – közös, de nem mindig integráló – elemek szerepét, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

 

Uniós előkép

A Monarchia megelőlegezte az Európai Unió gazdasági szemléletét és rendszerét.

Az egységes pénz valóság volt, s volt abban valami impresszív, hogy Lembergben és Innsbruckban, Karlovy Varyban és Opatijában ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni. (A történelmi fejlődés eredményeképpen, az emberi tökéletesedés nagyobb örömére ez ma nincs így. Ma – a fenti példában szereplő helyeken – grivnában, euróban, koronában és kunában lehet fizetni. Egy helyett négy a pénz. ) A munkavállalásnak nem volt akadálya – a munkavállalók dolgát a rendszer nem nehezítette. A belső piac szabad volt, ami annyit tesz, hogy semmiféle vám nem terhelte az árut. A magyar Ganz éppúgy szabadon szállíthatott, mint a cseh Skoda, vagy éppen az osztrák Steyr.[17] Ez persze azt is jelentette, hogy a munka kultúrája is szabadon áramlott. Német és cseh szakmunkások vitték szét a maguk munka és munkáskultúráját, tették általánossá azt, ami a szakmunkáslét szakmai és életvitelbeli normativitását jelentette. Ahova nem jutottak el, ott a szakmunkás már kalap helyett csak sapkát viselt. A Monarchia kalapos munkásmozgalmáraitól keletre már csak a sapkás Leninnek maradt hely.[18]

A gazdaság fejlettségi szintje azonban nagyon is különbözött. Csehország közép-európai vezető szerepét csak a szocializmusban veszíti el. Ekkor előzi meg a mai Ausztria, ami addig mögötte volt. De a felzárkózás általános, noha egyenlőtlen. S nagyon úgy tűnik, hogy az akkor létrejött gazdasági erőviszonyrendszer előbb-utóbb, némi módosulással a XXI. században is reinkarnálódik. A szocializmus homogenizáló világa után újból előkerülnek a már eltűntnek képzelt különbségek.

Amiben a Monarchia bizonyosan nem volt az Unió előképe, az a politikai szerkezet egésze. Míg a gazdasági kiegyezés[19] tízévente újratárgyalható volt, s így a rendszer a gazdasági teherviselés tekintetében vitáktól nem mentes önkorrekciókra volt képes, addig a politikai kiegyezés törvényesen felmondhatatlan volt, s önkorrekcióra képtelennek bizonyult. A birodalom szerkezetének egésze rugalmatlan volt. Ezért a német nyelvűeken és a magyarokon kívül mindegyik nemzetiség – legalábbis kollektív szinten – azt érezhette, hogy nemigen tud beleszólni az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeibe. Utólag is jó néhányan vélik úgy, hogy ez a rugalmatlanság volt a birodalom egyik legfőbb és gyógyíthatatlan betegsége, hiszen a századfordulón már jól kitapintható volt a szerkezeti változások kényszere. (Nem véletlen, hogy a trónörökös föderációs átalakításban gondolkozott.)

A politikai önkorrekcióra való képtelenség Magyarországon a belső viszonyok tekintetében is testet öltött. A magyar politikai elit, belemerevülve a rugalmatlanságba, képtelen volt érdemi reform-választ adni az agrár- és munkáskérdésre és az ország nemzetiségi problémáira. A választójog kiterjesztését is húzták-halasztották, s csak az Osztrák-Magyar Monarchia bukása előtt pár héttel voltak képesek saját addigi alapállásukat módosítani. Mindeközben a rendszer elitje joggal volt büszke arra, hogy a napi politikai lét részét képezték a liberális szabadságjogok.

Az Unió és benne Magyarország egész politikai rendszerét az önkorrekcióra való képesség jegyében alakította ki – ezért lehetséges politikai váltógazdaság; ezért lehetségesek a jelentősebb reformok, ezért nem lehetetlen az eltérő nemzeti érdekek kompromisszumos érvényesítése.

Tehát amíg a Monarchia gazdaságilag az Uniós tagállamok számára egyfajta előkép s némelyeknek a történelem által megszakított folytatás, addig politikailag nem előkép és nem folytatás.

 

Illúziók kultúrája

Közép-Európa a XX. századra Európa és a világ egyik „legforróbb” térsége lett. A XX. század két világháborújából éppen kettő itt tört ki. A Monarchia déli peremén történt az a merénylet, ami az első háborúra formális okot szolgáltatott. A II. világháború a német-lengyel határon tört ki azzal súlyosbítva a tényt, hogy közvetlen előzményei is Közép-Európáról szóltak: Ausztria megszállására, illetve a Harmadik Birodalomhoz csatolására és Csehszlovákia feldarabolására gondolok. Mindez azt tanúsítja, hogy a térség képes vészterhes feszültségeket termelni, hordozni; alkalmas arra, hogy önmagán túlmutató konfliktusokat teremtsen. Igaz, ez máshol is előfordult, de mégsem vezetett világháborúhoz. S itt tört ki a második háború utáni Európa legkegyetlenebb és legvéresebb konfliktusa is: a délszláv háború.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Más is adódik belőle. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében, és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az irrealitásból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Ráadásul Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen. Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.[20]

Mindebből az is következik, hogy térségünkben a bevallott kompromisszumnak, a kiegyezésnek kevés becsülete van. Az emberek szeretik önmagukat hajthatatlannak, elvhűnek láttatni, miközben egyébként egyfolytában kompromisszumok között élnek, de ritkán vállalják azokat fel. Sőt, az itt élő nemzetek általában azokat tekintik nemzeti hősöknek, akik tevékenységükbe belehaltak. Az elvhűséggel felruházott kudarc többet ér, mint a kompromisszummal elért siker. Ha szinte mindenki így vagy úgy megalkuszik, de senki sem hajlandó ezt elismerni, s inkább a kompromisszumképtelenségből teremt tartásos viselkedési normát, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az emberek előbb-utóbb egy sajátos skizofréniát alakítanak ki: másként cselekszenek, és másként beszélnek. A közbeszéd ezért hajlamos életidegenségbe, adott esetben idiotizmusba fordulni, ami persze aztán hat a cselekedetekre is. A térség ontológiai illúzionizmusa körbeér.

Persze mindez összefügg a térség nacionalizmusainak természetével is, része annak. A nacionalizmusok közül különösen kettő olyan, amelyik illúzióteli volta miatt jószerivel mindent elvesztett, amit önmaga számára fontosnak gondolt.

A szerb és a magyar nacionalizmusról beszélek.

A XXI. század elejére a szerbek kénytelenek szembenézni azzal, hogy már az általuk oly fontosnak tartott Koszovó sem része Szerbiának. Nem akarják tudomásul venni, de ez akkor is így van.

A magyar nacionalizmus esetében másként, de hasonló a helyzet. Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött a történelmi Magyarország területi egysége. Ez oksági módon összefüggött azzal, amit a Habsburgokkal történő megegyezés jelentett: nevezetesen Magyarország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Innentől a magyar nacionalizmus számára axiómaként rögzült Nagy-Magyarország területi integritása, de úgy, hogy Magyarország lehetőleg önálló, teljes szuverenitással bíró ország legyen – miközben létét egy, a teljes függetlenségről szóló lemondást tartalmazó kompromisszumnak köszönhette. A másik axióma abban állt, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s noha más népekhez tartozók is élnek itt (1900-ig többségben), csak egy politikai nemzet, a magyar létezik. A harmadik axióma pedig az volt, hogy a magyarokat Magyarországon társadalmi, politikai és kulturális szupremácia illeti meg.

Amikor megszűnt a Habsburg Birodalom, megszűnt a történelmi Magyarország is. Az axiómák azonban tovább éltek, és a két háború között állami politikává váltak.

Napjainkban is virulensek, hiszen még mindig sokan gondolják úgy, hogy Nagy-Magyarországhoz[21] a magyaroknak joga van, hogy ők jobbak, mint a többiek, hogy joguk van uralkodni másokon, hogy ők kulturálisan többet érnek szerbnél, románnál, szlováknál.

Az illúziótelivé vált lúzer nacionalizmus pedig – különösen a történelmi tapasztalatok fényében – inkább szánalmas, mint felemelő.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyar nacionalizmusnak ez a Monarchia világában kialakult változata ma már nem oly életerős, mint a két háború között. De azért itt van velünk, létezik.

A látszatvalóság kialakulását és továbbélését segítette a nacionalizmus, és fordítva, a látszatvalóság kulturális normái segítették a nemzeti önkép formálását.

A magát anti-nacionalizmusként megfogalmazó szocializmus sem ment szembe a látszatvalóság normáival, hiszen céltételezésében és napi gyakorlatában úgy termelte ki magából a szürrealizmust, hogy az mintegy a természetéhez tartozott.

A szocialista korszak látszólag – megint csak a látszat! – eltűntette Közép-Európát, hiszen a térség nagy része a szovjet, azaz egy szekuláris bizánci típusú birodalom részévé vált. A szovjet birodalomból importált kommunista kultusz jelentős része azonban csak rátelepült Közép-Európára s nem vált annak szerves részévé, miközben azt hazudta magáról, hogy ő itt őshonos, mert a nép évszázados vágyát fejezi ki. Közép-Európa politikai-kulturális tagoltságát jól jelezte a kommunizmus szétesésének, a szovjet impérium felbomlásának politikai menete, pontosabban szólva a rendszerváltozások kulturális vetülete. Míg a Szovjetunió egyes vidékein, illetve Romániában vér folyt, addig Varsó, Prága és Budapest békés, bársonyos stílusban vetett véget a kommunisták egyeduralmának. Közép-Európának a politika és a mindennapi lét kompromisszumait megjelenítő egyik arca újból felbukkant.

De szinte azonnal megjelent Közép-Európa másik képe is. Az, amelyik az elhatárolódásban, a konfrontációban s nem az együttéléses kooperációban fejeződik ki. Nemcsak a kommunizmus szűnt meg, hanem újraéledt a nacionalizmus, a maga teljes politikai és kulturális vertikumában. Mindehhez rég elfeledettnek hitt kultuszok, rituálék társultak, társulnak. Az újsütetű nacionalizmus tradíciókat keres, s ezeket nem egyszer azok képében leli fel, akik a szomszéd nemzettel szemben szereztek érdemeket, vagy akik a saját nemzetükkel együttélőkkel szembeni intoleranciában jeleskedtek.

Közép-Európa a kommunizmus évtizedei után felébredt a maga Csipkerózsika-álmából. Újból keresi a saját tradícióit, saját arcát. Része az új Európának, de mégsem teljesen olyan, mint az úgynevezett Nyugat s természetesen eltér mindattól, amit Keletnek nevezünk. Nem is olyan, mint a balkáni térség, s igencsak más, mint Észak-Európa, azaz a skandináv világ.

Önálló szín Európa térképén.

 

A szép és a rút

Tudom, nehéz elmondani, leírni Közép-Európa, a Monarchia-örökség velünk élő kulturális karakterisztikáját; azt, amiben különbözik és amiben hasonlít más régiókhoz. Mégis, ha valaki megkérdezné: miben tudnám kifejezni Közép-Európa, a Monarchia-örökség lényegét, akkor három nevet mondanék, hangsúlyozva, hogy a három együtt igaz, külön-külön nem ugyanazt jelentik.

Megemlítenék egy valaha élt személyt, aki 1889-ben Ausztriában, Braunauban született, s 24 éves korában hagyta el a Monarchiát. A német hadseregben szolgált, káplári rangig vitte. Ausztriában festegetett, érdeklődött az építészet és a zene iránt és olyanfajta szerzőktől olvasott, akik misztikus jelképekben – például a horogkeresztben –, az árja faj fensőbbrendűségében és a Németországgal egységes Ausztriában hittek. A közép-európai ellenségképző logika faji nacionalista változatát testesítette meg. A Monarchiából jött és igazából Németországban vitte sokra.[22] Hindenburg – valamilyen láthatatlan ok miatt – valójában csak cseh káplárnak hívta, de azért kinevezte kancellárnak. Vesztes háborújának végére 1945-ben öngyilkos lett. Őt Adolf Hitlernek hívták.

Mondanék aztán egy másik embert is. Ő Magyarországon Nagyszentmiklóson (ma Románia, Sannicolau Mare) az egykori Torontál vármegyében született, nyolc évvel a fentemlített osztrák előtt, 1881-ben. Fiatal korától a zene érdekelte, eleinte Richard Strauss volt rá nagy hatással. 25 évesen kezdett el népzenét gyűjteni s innentől zeneszerzőként is a „népek testvérré válásának” eszméje felé fordult. Előadóművészként is nagy sikereket aratott, és színpadi műveiben is a humanista eszmények mellett tett hitet.  Leghíresebb műveit – Cantata Profana, Concerto, II. hegedűverseny – az egész világon játsszák. 1940-ben a fentemlített osztrák miatt elhagyta Magyarországot. Élete vége felé Lisztben fedezte fel saját művészi előképét. Úgy vélte, hogy a közép-európai népek kultúrája csak együtt, egymásrahatásában él és csak így értelmezhető. 1945-ben New Yorkban halt meg. 5 hónappal élte túl az öngyilkos osztrákot. Bartók Béláról van szó.[23]

Aztán lenne itt még valaki: Ő Csehországban született, valószínűleg és látszólag nagyjából egy időben az említett két személlyel. Valójában kortalan és valójában nem is élt.[24] Az első világháborúban közkatonaságig vitte, még káplár sem lett belőle. A Monarchia hadseregében szolgált és számtalan kaland esett meg vele. Mivelhogy kortalan, lehet hogy a derék katona most is él. Vagy hülye volt, vagy olyan okos, hogy mindenkivel elhitette saját hülyeségét. Ő a közép-európai kisember, aki tudja, hogy mindent túl lehet élni, mindent túl kell élni, túl szabad élni. Tőle lehetnek szörnyetegek vagy éppen nemesebb eszmék képviselői hatalmon. Ő tudja, amit tud: a bornírtság megvéd, a hülyeség reflexivitás-mentessége mindenre immunissá tesz. Ő Švejk.

Nos hát ők hárman és csak együtt – ha csonkán is, ha tökéletlenül is – szerintem kifejezik Közép-Európát, a Monarchia-örökséget; a térséget, a kultúráját, amit méltán lehet gyűlölni és méltán lehet szeretni; ami kitermelte magából a szemetet, a szennyet és a legtisztább értéket. És persze azt a kisembert, aki képes elviselni és túlélni a kettő együttes jelenlétét.

***

A Birodalom meghalt, sokrétű öröksége új és megújult kontextusokban azóta is itt van velünk. Fizikai örökségét használjuk, civilizációs vívmányaival élünk és tovább fejlesztjük azokat, kulturális produktumait fogyasztjuk. S talán az elmondottakból az is kiderült, hogy gondolkodásunk, attitűdjeink alapkoordinátáit is megszabja mindaz, amit a kiegyezés, a ténylegesen bekövetkezett polgárosodás kora teremtett.

Örökségünk oszthatatlan, de abban minden generáció minden tagja dönthet, hogy a hozomány mely részét kívánja gyarapítani. Ettől függ ugyanis, hogy a jövő mosolygós, félmosollyal bíró avagy szomorú lesz.

[1] A Dunai Szövetség terve. Marco Antonio Canini Kossuth nevében fogalmazott, utóbbi által jóváhagyott és aláírt összefoglalója kettejük megbeszéléséről. In: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 437. p. (Továbbiakban Pajkossy, 2003.)

[2] Popovici, Aurel: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und staatrechtlichen Krisen in Österreich-Ungarn. Leipzig 1906. Már a világháborús vereség tudatában, 1918 őszén jelent meg Jászi Oszkár: A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok c. könyve (Budapest, 1918. Kiadja az Új Magyarország Rt.). Jászi egy demokratikus, föderatív államot vízionál, amelynek tagjai: Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és Illyria néven egy délszláv államalakulat. A történelmi Magyarországot Jászi nem kívánja föderatív módon átalakítani. 1918-ban – Jászi munkáját fél évvel megelőzően – jelent meg az osztrák szociáldemokrata, Karl Renner föderatív átalakítási tervezete Ausztriára vonatkozólag. (Renner, Karl: Das Selbstbestimmungerecht des Nationen in besonderer Anwendung auf Österreich. Leipzig und Wien, 1918.) Ezekből az elképzelésekből sem lett semmi.

[3] 1867. évi XII. törvénycikk. Pajkossy, 2003. 468-476. pp.

[4] Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Tevan kiadás, Budapest, 1925.

[5] A Habsburg Birodalom szakirodalma elképesztően nagy. A legfrissebb összefoglaló is jelentős terjedelemben foglalkozik az Osztrák-Magyar Monarchia időszakával: Judson, Pieter M: The Habsburg Empire: A New History. Belkamp, Cambridge, Massachusetts, 2016.

[6] Zweig, Stefan: A tegnap világa. Európa Kiadó, Budapest, 1981. Persze, a realistább hangra is találunk példát: Roth, Joseph: Radetzky-induló. Európa Kiadó, Budapest, 1957.

[7] Közép-Európa mint német expanziós célterület Friedrich Naumann munkásságában jelent meg igen markánsan. A kérdést feldolgozza Irinyi Károly: A Naumann-féle „Mitteleuropa tervezet” és a magyar politikai közvélemény. Értekezések a történeti tudományok köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. A behatárolásra példa: Jászi Oszkár: Középeurópa. In: Huszadik Század, 1916. I. szám. A Közép-Európa problematika történeti értelmezését adja: Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. Szűcs is használja a „köztes Európa” kifejezést.

[8] Volt olyan is – mint Jacques Rupnik – aki inkább a „másik Europa” szófordulatot használta.

[9] Hasonló a felfogása Claudio Magrisnak is. Lásd: Magris, C.: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. Európa Kiadó, Budapest, 1988.

[10] Lásd erről: Carl E. Schorske: Fin-De-Siècle Vienna. Politics and culture. Vintage Books, New York, 1981.; és Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 1999.

[11] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[12] Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[13] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. A figurát már 1912-ben kitalálta, de a derék katona kalandjait bemutató könyv 1923-ban jelent meg. Kevésbé tudott, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[14] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988.; illetve Uő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[15] A Csárdáskirálynő történetéről: Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[16] Budapest a kávéváros. In: Budapesti Negyed. 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[17] Lásd erről: David F. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984. 162-256. pp.

[18] Gerő András – Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996. – angolul: Once upon a time in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 1996.

[19] 1867. XIV, XV. és XVI. törvénycikk. In: Pajkossy, 2003. 486-494. pp.

[20] A térség két háború közti átfogó története. Rotschild, Joseph: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.

[21] Jelzi ennek a problémának a kétarcúságát az 1920. június 4-én elfogadott trianoni béke politikai emlékezetének mai állása. A magyar kormányzat június 4-ét nem a revízió szellemében nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjává, de a tényleges megemlékezések jelentős része a revíziós igények hagyományosnak tekinthető forgatókönyve alapján zajlik. Lásd erről. Gerő András: A Nemzeti Összetartozás Napja. In: Uő.: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.

[22] Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktáror tanulóévei. Európa Kiadó, Budapest, 2006. Az ausztriai ifjúkor Norman Mailert is megihlette [Várkastély a vadonban. Ulpius-Ház, Budapest, 2007.]

[23] Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete. Csillag, Budapest, 1955.

[24] Roberts, Andrew: From Good King Wenceslas to the Good Soldier Svejk. A Dictionary of Czech Popular Culture. CEU Press, Budapest, New York 2005, 164-167. pp.

Kis ügyek – nagy egyház

1.

2016. november 28-án került sor IV. Károly mellszobrának felavatására. A szobrot a Károly körút melletti Városház parkban állították fel. IV. Károly 1916 és 1918 között uralkodott – eleddig az utolsó magyar király volt. 2004-ben a katolikus egyház boldoggá avatta.

A szoborállításra természetesen meghívót küldtünk a magyar katolikus egyház püspöki kara számára, hiszen Károly nemcsak egy egyszerű király volt, hanem boldoggá avatásával a katolikus egyház világképében is magas rangra tett szert. A püspökök nemigen válaszoltak a meghívásra, mindössze páran jelezték, hogy egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudnak részt venni a ceremónián. Közömbösségük oka pontosan nem tudható, de nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy távolmaradásuk minden bizonnyal a győri püspöknél megtartott András napi rendezvénynek tudható be.

Egyetlen viszonylag magas rangú egyházi személy jelent meg az avatáson, aki be is szentelte a szobrot. Ő Snell Görgy, az Esztergom – Budapesti főegyházmegye segédpüspöke, a budapesti Szent István Bazilika plébánosa, a Szent Jobb őre. Hitének és beosztásának megfelelően járt el.

Nem így a többi püspök.

 

2.

2017 januárjában Habsburg Györggyel, IV. Károly unokájával meglátogattuk a Mátyás-templom plébánosát, illetve a templom gondnokságának vezetőjét. Látogatásunk célja az volt, hogy kerüljön a templom Mária-kapujának két, a közterület felé eső oldalára emléktábla, miszerint itt koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébetet, illetve Károlyt és Zitát Magyarország királyává, illetve királynéjává. A beszélgetés egyetértéssel zárult, hiszen a magyar és angol feliratú emléktábla kihangsúlyozza a templom koronázó-jellegét, nem sérti a vallásos érzületet, nem okoz kárt az épület műemléki jellegében. Megbeszéltük, hogy a templom pályázzon az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság meghirdetett pályázatán.

2017. március 8-i keltezésű levelében a templom gondnoksága Süllei László plébános aláírásával arról értesített minket, hogy a templom képviselő testülete egyhangúan elutasította a kültéri táblák kihelyezését a templomra mint műemlék épületre. Elutasításukban – ahol is a Mária-kaput Márai kapunak (!!!) nevezik – elmondják, hogy a templomon belül már létezik felirat Ferenc József és Erzsébet koronázásáról, boldog IV. Károlynak pedig van ereklyetartója. Egyben felhívják a figyelmet arra, hogy más történelmi esemény is volt a templomban.

A templom képviselő testületének egyhangú döntéssel sikerült megakadályoznia, hogy az évente a templom mellett elsétáló több százezer magyar és külföldi egyértelműen értesüljön arról, hogy a Mátyás-templom Magyarország egyik legkiemeltebb történelmi emlékhelye.

Magas a templom tornya, de nem biztos, hogy aki ott van, messzebb is lát.

Széljegyzetek a Kommunista kiáltványhoz

Karl Marx és Friedrich Engels írt egy szöveget, amelynek A kommunista kiáltvány címet adták.

A kiáltvány azért született, mert 1847 novemberében a Kommunisták Szövetsége nevű titkos szervezet Londonban kongresszust tartott, és megbízta a fent említett két személyt, hogy foglalják össze azt az elméleti és gyakorlati pártprogramot, amit a kommunisták a nyilvánosságnak szánnak.

A szerzők munkához láttak, és 1848. februárjának második felében németül közreadták A kommunista kiáltványt. A kiáltvány viszonylag kis példányszámban jelent meg – akkoriban nem váltott ki nagy érdeklődést; egy volt a napvilágot látott nagy számú politikai megnyilatkozások sorában.

Nem így a későbbiekben. Előbb-utóbb nagyon sok nyelven kiadták, és a kommunisták számára rövid, alig több mint 2 ív terjedelmű világi Bibliává vált. Ez olyannyira így lett, hogy akkor, amikor a XX. században a kommunizmus nevében több államban uralomra kerültek az adott párt hívei, a kiáltvány egyfajta napi használatra tett szert. Nem biztos, hogy el is olvasták, de hivatkoztak rá.  Utolsó mondatát, miszerint „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóként használták, a különböző nemzeti nyelveken megjelenő kommunista pártlapok jelmondatává vált – minden lapszám elején ott virított a szöveg.

Mindebből le lehet vonni azt a következtetést – anélkül, hogy számszerűsítenénk a jelenséget –, hogy A kommunista kiáltvány a világ legnagyobb karriert befutott röpiratává vált, noha ezt a karriert nagyban segítették azok a diktatúrák, ahol a kommunizmus „államvallássá” lett.

Ehhez képest talán meglepő, hogy mindaz, ami a röpiratban van, a legkevésbé sem valósult meg.

Tehát amíg a röpirat sikertörténet, addig a röpirat tartalma kudarctörténet.

Lehet ezt elhamarkodott kijelentésnek tartani, hiszen megfogalmazása óta még csak alig 170 év telt el, s aki örökérvényű igazságnak tartja az ott leírtakat, az bátran mondhatja: nem jelent semmit ez a majd’ 170 év, mert előbb-utóbb majdcsak igazolódnak a világi próféták szavai.

Ebben az okoskodásban valószínűleg lenne igazság, ha nem próbálták volna ki azoknak az eszméknek az érvényesítését, amelyek a kiáltványban vannak. De kipróbálták őket, és minél inkább kipróbálták őket, annál kudarcosabbaknak bizonyultak.

Ma már a mutatóba megmaradt, magukat kommunistának mondó államok is csak részlegesen követik A kommunista kiáltvány útmutatásait. Amiből az következik, hogy a kommunisták hatalmi helyzetben is képtelenek voltak megvalósítani a kiáltvány egymásból logikailag következő intencióit.

***

A kiáltvány politikai röpirat. Ez a műfaja, és a szerzők eredendően nem filozófiai, hanem politikai célt szántak neki. Tehát én is így viszonyulok hozzá. Kevéssé veszem figyelembe azt, hogy a kommunista hatalomgyakorlás mennyire tért el a kiáltványban megfogalmazottaktól, hanem inkább arra figyelek, hogy ez az írás mennyire volt életszerű vagy éppen életszerűtlen. Éppen ezért nem a kiáltvány szisztematikus elemzésére koncentrálok, hanem 170 évvel megírása után – újraolvasva a szöveget – mintegy széljegyzeteket fűzök Marx és Engels politikai célú gondolatai mellé.

Tudom, hogy a széljegyzet nem a kimerítő elemzés műfaja. Tudom, hogy a széljegyzet nem minősíti Marx és Engels egész életművét. Tudom, hogy a széljegyzet nem képes a kommunista eszme teljes világát bemutatni és azt kritikailag értékelni.

A széljegyzet ebben az esetben nem más, mint amolyan „intellektuális tüske”. A tüske a maga fizikai valójában kellemetlen, fájdalmas, de általában nem lehet belehalni. A szellem világában azonban ez egy kicsit másként működik. Egy politikai röpirat esetében be lehet azt bizonyítani, hogy eszmeileg nagyon is megkérdőjelezhető, életidegen világból indul ki, és életidegen világot tételez. Ez persze nem érinti lehetséges politikai hatását, de intellektuális értelemben szinte halálos.

A modern európai történelem leghatásosabb jelszavai általában intellektuálisan belső ellentmondásokkal telítettek. Ettől még milliók érezhetik sajátjukénak. A kritikai gondolkodás azonban nem a politikai hatékonyság mentén formálódik. Ezért van értelme kitenni a kérdőjeleket. A széljegyzetek kivétel nélkül kérdőjelek.

Merem remélni, hogy megalapozott kérdőjelek.

 

Pozicionálás

1848-ban Európában forradalmi hullám söpört végig. A kiáltvány februári megjelenésének közvetlen időkörnyezetében több forradalmi jellegű megmozdulás is történt. Január 12-én Palermóban, január 27-én Nápolyban, február 8-án Piemontban, február 17-én Toszkánában, február 24-én Párizsban, február 27-én Karlsruhéban, március 4-én Münchenben, március 13-án Bécsben, március 14-én Rómában, március 15-én Pesten, március 27-én Milánóban tört ki olyan forrongás, forradalom, amely jelezte, hogy az emberek egy része elégedetlen a fennálló viszonyokkal.

Ugyanebben az évben, ha nem is forradalmi módon, de Angliában a chartizmus jelentős felfutása következett be. Mint az közismert, a chartizmus alapvetően munkás-érdekvédelmi mozgalom volt, kommunisztikus követelések nélkül.

Ezek a társadalmi, politikai mozgalmak kivétel nélkül tartalmazták a liberális szabadságjogok követelését, helyenként a demokrácia iránti igényt, és egyben a nemzeti önmeghatározás célját. Ez Olaszországban részben Bourbon-, részben Habsburg-ellenes módon jelent meg; Magyarországon egyértelműen liberális mozgalom volt, de ugyanígy német területen is. A lényeg, hogy részben eltérő célokkal történtek a forradalmi jellegű megmozdulások, de egyikre sem volt jellemző az, hogy kommunista rendszert akartak volna.

Ehhez képest a kiáltvány a kommunizmust elképesztően felnagyítja. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – írják a szerzők.[1] Úgy gondolják, hogy mindenki őket üldözi – így többek között a pápa, a cár, sőt, Metternich is. Miután megtették az önfelértékelő és egyébként teljesen hamis állítást, közlik: „A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.”[2]

A szerzők a bekövetkezett és bekövetkező európai forradalmi hullám esetében minden alapot nélkülözően abszolút túlértékelték a kommunista gondolatok szerepét, de ez alkalmat adott nekik arra, hogy aktuálisan olyannak láttassák a kommunizmust, amilyen akkor nem volt.

A kommunista kiáltvány egy hamis politikai állítással és önfelértékeléssel kezdődik. Mondhatnám úgy is: az önértékelés köszönőviszonyban sincs a korabeli valósággal.

 

Szerep és cél

Noha a kiáltványban célként még az szerepel, hogy a kommunisták tárják a világ elé nézeteiket, törekvéseiket, Marx és Engels az 1882-es orosz kiadáshoz írott előszóban már másként fogalmazza ezt meg. Szerintük „A kommunista kiáltvány feladata az volt, hogy proklamálja a modern polgári tulajdon elkerülhetetlenül küszöbön álló felbomlását.”[3] Ezt a gondolatot nemcsak a kiáltványban, hanem az általuk hozzáírt előszavak szinte mindegyikében hangsúlyozzák. Úgy vélik, hogy ők, illetve a kommunisták nem egyszerűen fel akarják számolni a magántulajdont, hanem ez a történelmi folyamatból következik, s ők nem tesznek mást, minthogy a felismert, tudományosan igazolt törvényszerűséget lefordítják politikai gyakorlattá. Ahogy még 1845-ben a Feuerbach-tézisekben írták: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”[4]

Ezzel lényegében megfogalmazzák saját szerepüket, amely nem más, mint a tudományosan felismert egyetlen igazság politikai aktivitásba való átültetése. Lényegében ezzel megteremtik azt, amit később követőik a „haladó értelmiség” kategóriájaként fogalmaznak meg. A „haladó értelmiségi” birtokában van a felismert tudományos igazságnak, és az a dolga, hogy ezt minden körülmények között képviselje – akkor is, ha a tényleges gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Az elméletnek mindig elsőbbsége van a gyakorlattal szemben.

Marx és Engels 1845 tavaszán a második Feuerbach-tézisben ugyan még hitet tesz a gyakorlat elsődlegessége mellett,[5] de 1848-ra ez a felismerés a kiáltványban már nem jelenik meg, hiszen különben nem gondolnák önmagukról azt, hogy tőlük retteg Metternich.

Mindenesetre az egyetlen tudományos igazság letéteményeseként megjelenő politizáló értelmiségiként tudatossá teszik a francia forradalom jakobinusaiban már megjelenő szerepfelfogást, amely később alapjául szolgált a különféle típusú értelmiségi megszállottságoknak, a mindentudás magabiztosságát valló értelmiségi politikai szerepnek.

 

Az igazolt erőszak

Engels A kommunizmus alapelvei c. munkájában leírja, hogy a magántulajdon helyébe az „összes termelési szerszámoknak közös használata és az összes termékek közös megállapodás szerinti elosztása, vagyis a vagyonközösség fog lépni.”[6]

De hogy vesszük el a magántulajdont azoktól, akik éppen birtokolják azt?

E tekintetben a kiáltvány nagyon határozott. Úgy fogalmaz, hogy ez „zsarnoki beavatkozások útján történhetik”.[7] Később a szerzők ezt a megfogalmazást egyértelműbbé teszik. A kommunisták „nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”[8] Ezért reszketnie kell az uralkodó osztályoknak.

Azt hiszem, ennél határozottabban nem lehet fogalmazni. A kommunisták magukhoz társítják az erőszakot, de úgy vélik, hogy mivel ők képviselik a történelem logikáját, ezért erőszakuk indokolt, jogos s nem más, mint a történelmi szükségszerűség érvényesítése. Ebből persze az is következik, hogy a felismert és egyetlen igazság nevében megtehetünk olyat, amelyet a hagyományos európai zsidó-keresztény kultúra tilt.[9] Adott esetben a lopás az forradalmi tett, a gyilkolás pedig lehet legitim, a történelem mindent igazoló logikája által érvényessé tett aktus.

Mindebből számomra az következik, hogy a kommunista morál nagyon is más, mint a megszokottnak tekinthető erkölcsi magatartás. A kommunista, ha ezt a burzsoázia elleni harc megkívánja, lophat, gyilkolhat és más szokatlannak tekinthető dolgot is elkövethet.

A szöveg erkölcsileg felmagasztosítja a bűnt, s forradalmi erénnyé teszi azt.

Joszif Visszarionovics Sztálin 1924-ben, Lenin halála után nem véletlenül mondhatta: „Mi, kommunisták különös emberek vagyunk. Minket különleges anyagból faragtak.”[10]

 

A leegyszerűsített társadalom

A szerzők abból indulnak ki, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nézetük szerint „a mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra”.[11]

A kép megdöbbentően leegyszerűsített, de ez nem idegen egy politikai kiáltvány műfajától. A leegyszerűsítést talán nem kell magyarázni, hiszen magától értetődőnek tűnik. Nyugat-Európában éppen hogy túl vagyunk az ipari forradalmon, amely erős városiasodást idézett elő, de azért még a legiparosodottabb társadalmakban is szilárdan élt a rurális világ, amely alapvető jellegzetességeiben különbözött a polgári közeg miliőjétől. A falu-város különbség legalább akkora volt, mint a bérmunkás-tőkés különbség. De ugyanígy jelentős különbségek jellemezték a nők és a férfiak helyzetét is. És persze tudott volt, hogy a világban létező kultúrkörök, civilizációk is nagyon eltérőek. Nem feltétlenül érdemes teljes értékűen felsorolni a lehetséges és létezett társadalmi és kulturális töréspontokat; így is kiviláglik a leegyszerűsítés.

És akkor még nem is beszéltem Európának azon részeiről, ahol az ipari forradalom még csak csírájában létezett, és a társadalom óriási többsége a paraszttársadalmakra jellemző tagolódásban és életviszonyok rendszerében élt. Tehát a „mi korszakunk” kifejezés is igencsak durván elnagyoltnak tűnik.

Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a két szerző, Friedrich Engels és Karl Marx miként sorolja be magát ebbe az ellenséges dichotómiába. Engels gyáros, Marx egy olyan értelmiségi, aki bérmunkából, illetve barátja támogatásából él. Ha úgy tetszik, ők két ellenséges osztály, tábor tagjai. Mégis együtt írnak kiáltványt a burzsoázia ellen.

Meglepő, hogy az ideologikus kijelentés mennyire mentes az önreflexivitástól, hiszen ha a két osztály között kibékíthetetlen ellentét van, akkor ők miként képesek barátságban együtt dolgozni. Ez is arra utal, hogy a leegyszerűsítés politikai retorikája a lét sokszínűségét messze nem képes lefedni; pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a két szerző saját viszonyában megél.

Másfelől az önreflexivitás-mentesség azt mutatja, hogy az értelmiség az a speciális emberfajta, amely eszmeileg teljes meggyőződéssel képes hirdetni valamit, ami tökéletesen ellentmond az általa megélt életnek.

 

Az egydimenziós állam

A világtörténeti perspektívában fogalmazó kiáltvány az államról azt írja: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit intéző bizottság”.[12]

Lehet, hogy a korabeli államhatalmat illetően ebben van igazság, de ha a történelem dinamikáját nézzük – és a szerzők a kommunizmust a történelem önmozgásából vezetik le –, akkor ez az állítás messzemenően nem igaz a modern államhatalom lehetséges és valós természetét illetően. Marx és Engels mintha megfeledkeznének arról, hogy a modernitás civilizációs átalakulást is jelent, s az államnak ebben lehet szerepe – akár úgy, hogy szabályoz, akár úgy, hogy beavatkozik. Úgy tűnik, hogy míg egyfelől a burzsoázia léte miatt messzemenően tudomásul veszik azt, hogy a világ megváltozott, az állam tekintetében csak azt érzékelik, amit ők osztályjellegnek tételeznek, s nem gondolnak arra, hogy ugyanez a burzsoázia – akár szándékoltan, akár szándékolatlanul – érdekelt az egész társadalmat érintő civilizációs változásokban és az állam ennek megfelelő szerepében.

Az eszme rabságából kicsírázó politikai céltételezés intellektuálisan is vakká tehet.

 

Globalizáció

A kiáltvány világtörténelmi perspektíváját jól példázza az, amit mai szóval a globalizációról írnak. Eszerint „a burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolabbi országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok helyi és nemzeti irodalomból világirodalom alakul ki.”[13]

A globalizáció felfedezése nem túl eredeti találmány. A 17. század elején alapított Brit, illetve Holland Kelet-indiai Társaság, az 1800-as évek elején létrejött Londoni Értéktőzsde, a gyarmatosítás már létező jelensége mind arról szólt, hogy a globalizált világ egyre határozottabban létező valóság.

Mindazonáltal nem lehet elvitatni a kiáltvány szerzőitől, hogy ezt a jelenséget kontextusba helyezték, és meghatározott következményeket tulajdonítottak neki.

A felismert globalizációból a szerzők számára az a következtetés adódik, hogy „a népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.”[14]

Amilyen helytálló a globalizációt illető felismerés, annyira nem párosul azzal a logikailag idetartozó gondolattal, miszerint a világpiac léte képessé válhat a helyi burzsoázia kialakítására és arra, hogy a gyarmatokon ezáltal nemzeti mozgalmak jöjjenek létre. Ami persze egy újabb feszültségforrással gyarapítja a leegyszerűsített képet, hiszen a globalizáció képes ellene hatni, de generálni is a nemzeti mozgalmakat. A nemzetköziesedés a nemzeti gondolatnak jelenthet – és jelentett is – komoly felhajtóerőt.

A történelemnek nemcsak logikája, hanem dialektikája is van.

Egyszerűen azért, mert a történelemben egyszerre több logika működik, amelyek kölcsönösen hatnak is egymásra. Nagyon úgy tűnik, hogy minden eddigi társadalom története nem csak az osztályharcok története.

 

Az ördögösített burzsoázia

A kiáltványban a burzsoázia egyszerre teremtő és pusztító aktor; olyan, amely az addigi értékeket lerombolja, megteremti a világpiacot, megteremti a maga kultúráját, de egyben szörnyű szolgaságba taszítja azokat, akik nem tartoznak közéjük. A burzsoázia – Marxék szerint – leszaggatja a családi viszonyokról a szentimentális fátylat, puszta bérviszonnyá változtatja azt; a munkást a gép tartozékává teszi, és még lehetne folytatni a burzsoázia bűneinek a felsorolását.

A kiáltvány szerzői úgy látják, hogy a burzsoázia nem dolgozik, s a polgárság műveltsége az óriási többség számára nem jelent mást, mint a géppé idomítást.[15]

Megint csak meglepő az önreflexió és az életszerűség teljes hiánya.

Marx házasságban élt, családja volt. Családjának alapja a tőke, a magánszerzés volt? De ha így is volt, attól még szerethette feleségét, gyerekeit. A szeretet nem lehet a család alapja? Puszta szentimentalizmus lett volna családjának érzelmi miliője?

Engels mint gyáros is dolgozott, arról nem is beszélve, hogy elképesztő mennyiségű munkát tett bele a kommunista mozgalom létrehozásába, kibontakoztatásába. A bérmunkából megélni nem tudó, és Engels anyagi támogatásával dolgozó Marx óriási életművet hagyott maga után, ami arról szól, hogy a gyáros barátja által kizsákmányolásból szerzett pénzből nem a burzsoázia műveltségét gyarapította.[16]

Ráadásul úgy gondolom, hogy Engels a maga köreiben is találkozhatott olyan tőkésekkel, akik nem a restségben voltak érdekeltek, hanem igen sok szorgalommal és munkával élték az életüket. Nyilván voltak másfajta tőkések is, de a lustaság nem feltétlenül társadalmi réteghez kötődő változó. Nincstelen ember is tud lusta lenni.

Saját világukban a szerzők is találkozhattak olyanokkal, akik kulturális tevékenységükkel egyáltalán nem a géppé idomítást szolgálták. (Talán itt elegendő Heinrich Heine-re utalni.) Arról nem is beszélve, hogy nagyon egysíkú értelmezés a kultúrát, a műveltséget a proletariátus géppé idomítása eszközének látni és láttatni. Mert hát miért lesz gép valaki attól, hogy megtanul írni-olvasni, s elolvas olyasmit, ami élvezetet okoz neki?

Bármennyire értem is Marx és Engels politikai szándékát a burzsoázia ördögösítésére – az ellenségkép a politikában strukturális szükséglet –, ilyen módon nem értelmezhető számomra az ördögi mivolt. Életszerűtlen, önreflexiómentes, az egysíkú elméleti rögeszme következményének látom.

 

A megváltó proletár

A burzsoá ellentéte a proletár. Ő az, akinek „nincsen tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának már semmi köze a polgári családi viszonyhoz; a modern ipari munka, a tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban, Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás az ő szemében csupa polgári előítélet, amelyek mögött megannyi polgári érdek rejtőzik.”[17]

A proletár egyre rosszabbul él. „A munkás pauperré (koldus – G.A.) válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a népesség és a gazdaság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal.” Ezért aztán „a nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”[18]

A proletár itt a megváltó szerepébe kerül: ő lesz az, aki megássa a legfőbb ellenség, a burzsoá rend sírját.

Egészen furcsa, hogy továbbra is azt tételezik, miszerint a proletárnak nincs nemzeti jellege. 1848-ban, amikor is a forradalmi hullám jelentős része a nemzeti önérvényesítésről szólt, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, s az igazság az, hogy az azóta eltelt időszak is azt jelzi: a nemzet nélküli munkás nem általános jelenség. A munkásmozgalomban is egyszerre van jelen a nemzeti és a nemzetközi jelleg.

A kizárólagosan nemzetközinek tekintett munkás fikció – a gyakorlat próbáját ez a politikai megfogalmazás nem állja ki.

De még nagyobb probléma az, hogy úgymond tudományos igénnyel feltételezik a munkás pauperizálódását. Saját logikájukon belül is szerepelhetne az a megfontolás, hogy a burzsoázia haszonban érdekelt, s ennek feltétele, hogy a magántulajdonban lévő üzemei számára minél nagyobb keresletet generáljon. A nagyobb kereslet pedig azt jelenti, hogy minél több fizetőképes egyénre van szükség. Ez a piacgazdaságból következő tendencia pedig nem arra hat, hogy egyre rosszabbul fizetettek legyenek a proletár létbe tartozók. Tehát itt ők a tőkés rend egy tendenciáját abszolutizálják, s nem gondolnak arra, ami a szerkezetből következően egy másik tendencia lehet. (A piacgazdaságok hosszútávú fejlődése egyébként a fizetőképes kereslet nem egyenes vonalú növelése irányába hatott.) Eszükbe se jut, hogy részben a munkásmozgalom, részben a munkásköveteléseket magába építő állami politika nyomán a proletárból kispolgár lehet.

Ha pedig a proletár kispolgárosodik, esetleg középosztályosodik, akkor mint proletár eltűnik; s ha eltűnik, nem fog sírt ásni.

 

A lényegétől megfosztott szabadság

A kiáltványban nemigen esik szó a szabadságról. Ez azért is érdekes, mert 1848 az európai történelemben alapvetően a szabadságról szólt, lett légyen szó egyénről, egyéni jogokról, nemzeti közösségekről. 1848 európai politikai karakterisztikájához a liberalizmus és esetenként a demokratizmus tartozott, amelyeknek központi kategóriája a szabadság.

Marxék kiáltványában egyetlen egyszer határozzák meg a szabadság fogalmát: „szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a szabad kereskedelmet, a szabad adás-vételt értik”.[19]

A szabadság azonosítása a szabad kereskedelemmel a fogalom valami egészen elképesztő leszűkítése. Ahelyett, hogy a szabadkereskedelmet a gazdasági szabadság egyik dimenziójaként emlegetnék – ami intellektuálisan és politikailag indokolható megközelítés lenne –, magát a szabadság fogalmat fosztják meg lényegétől. A szabadság ugyanis – s 1848 Európában tényleg erről szólt – alapvetően a politikai szabadságot, a korlátoktól mentes akaratnyilvánítást, a szólás-, a gyülekezés-, a lelkiismeret szabadságát jelentette.

Úgy tűnik, 1848 Európájában Marx és Engels a történelem fő sodrán kívül helyezte magát. Leszűkített szabadságfogalmuk inkább a polgári szabadság kritikáját, mintsem a szabadság értékének saját elméletükbe való beépítését jelentette.

Nem tartom véletlennek, hogy a szerzők elképzelésébe nem fért bele a szabadság teljességének hangsúlyozása. Az ő tételezett világuk már annyira szabadnak ígérkezett, hogy nem is kellett beszélni a szabadságról. Az odavezető út biztosításához pedig – felfogásuk szerint – erőszakra és nem szabadságra van szükség.

 

Az egyetemes forradalom

A tételezett világ szerintük forradalom útján jön létre, s mint láttuk, erőszakban születik. Úgy vélik, hogy a globalizáció a civilizált országokban egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hiszen itt mindenütt létrejött a burzsoázia és a proletariátus. A köztük lévő harc pedig az adott időszak fő harca. Számukra – Engels megfogalmazásában – ebből az következik, hogy „a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ez országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban fejlődni, hogy az egyik vagy a másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában. A világ többi országában szintén jelentékenyen visszahat majd, egészen megváltoztatja fejlődésük eddigi módját és nagyon felgyorsítja ezt a fejlődést. A kommunista forradalom egyetemes, s ezért területe is egyetemes lesz.”[20]

Azok, akik hisznek Marxnak és Engelsnek, immár 170 éve várják, hogy elébb Angliában, majd Amerikában, Franciaországban, s legvégül Németországban kitörjön a győztes kommunista forradalom.

Persze igénytelen megoldás lenne számonkérni a tökéletesen téves jóslatot. A megíráshoz képest több mint másfélszáz év után, az utólagos tudás birtokában, nem nagy szellemi teljesítmény okosabbnak látszani. De azért mégsem érdemes megmosolyogni ezt a kommunista jóslatot.

Mint már említettem, már az is a kiáltvány alapállásából következik, hogy meg lehet tenni ezt a jóslatot. Ha ugyanis birtokukban van a történelem egyetlen felismert igazsága, akkor meg is tudják jósolni a história menetét.

Pontosan ezt teszik.

A nem beteljesedett jóslat pedig egyértelműen jelzi, hogy Marx és Engels gondolkodási premisszái alkalmatlannak bizonyultak a társadalmi fejlődés irányának politikai értelmezésére. Amit jósoltak, az logikusan következett a két ellentétes osztály harcának általuk abszolutizált tételéből.

Nem az ő logikájukkal volt baj, hanem azzal, amiből a jóslatot levezették.

A radikálisan téves jóslat arról szól, hogy elméletük nem felelt meg a gyakorlatnak.

 

A tételezett világ

Abban a világban, ami az erőszakkal dúsított kommunista forradalmi időszak nyomán bekövetkezik, nem lesz magántulajdon. Az új világ: „A társadalom összes tagjainak általános társulása a termelőerők közös és tervszerű kiaknázására, a termelés olyan fokú kiterjesztésére, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégítse, annak az állapotnak a megszűnése, amelyben egyesek szükségletei mások rovására elégíttetnek ki, az osztályoknak és ellentéteiknek teljes megsemmisítése, a társadalom minden tagja képességeinek mindenoldalú kifejlesztése az eddigi munkamegosztás kiküszöbölésével, az ipari neveléssel, a tevékenység váltakozásával, mindenki részesedésével a mindenki által előállított javak élvezetében, a város és a falu egybeolvasztásával – ezek a magántulajdon eltörlésének fő eredményei.”[21]

A felvázolt jövőkép nagyon vonzó. Különösen az a része, amely arról szól, hogy az új világ mindenki szükségleteit kielégíti, mindenki élvezheti az előállított javakat és mindenki mindenoldalúan kifejlesztheti személyes képességeit.

A kommunista jövő egyfajta materialista mennyország. De azért van benne néhány olyan pont, ami megkérdőjelezi a lehetségességét.

 

A munkamegosztás megszüntetése

A jövőkép szerint „az egész társadalom által közösen és tervszerűen űzött ipar meg éppenséggel olyan embereket feltételez, akik képesek áttekinteni a termelés egész rendszerét. Az a munkamegosztás tehát, amelyet a gépek máris aláástak, s amely az egyik emberből parasztot, a másikból susztert, a harmadikból gyári munkást, a negyedikből tőzsdespekulánst csinál, teljesen el fog tűnni. A nevelés gyorsan végig tudja majd vezetni a fiatalokat a termelés egész rendszerén, képessé teszi őket, hogy sorban egyik termelési ágról áttérjenek a másikra, mindenkor aszerint, hogy mire késztetik őket a társadalom szükségletei vagy saját hajlamaik. A nevelés tehát megszabadítja őket attól az egyoldalú jellegtől, amelyet a mostani munkamegosztás minden egyesre rányom. Ekképpen a kommunista módon megszervezett társadalom alkalmat fog adni tagjainak, hogy mindenoldalúan kifejlesztett adottságaikat mindenoldalúan működtessék.”[22]

Mi az életszerűsége ennek az elképzelésnek?

Tételezzük fel, hogy világunk folyamatosan civilizálódik, és ennek megfelelően szükség van arra, hogy civilizációs vívmányainkat működtessük. Civilizációnk minél differenciáltabb, annál inkább szüksége van a professzionalitásra; arra, hogy egyre speciálisabban képzett emberek működtessék.

Itt van például az orvoslás területe. Ha valaki érsebész lesz, akkor nyilván ahhoz fog érteni, abban szerez gyakorlatot, abban professzionalizálódik. Egy másik ember a vízvezetékszerelésben válik mesterré. Kicserélhetőek ők egymással? Szabadon lehet áramlani a szakmák között? Szívesen befeküdnék műtétre ahhoz a sebészhez, aki azt mondja, hogy eddig a vízcsapokkal babrált, és szabad áramlással került érsebészi pozícióba?

Vagy mondjuk itt van a művészet. Tehetség és nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valakiből jó hegedűs, jó festőművész legyen. Biztos, hogy mindenkinek egyaránt talentuma és szorgalma lenne erre? Van olyan, hogy „mindenoldalúság”? Nem arról van inkább szó, hogy – ideális helyzetben – egy ember a tehetség alapján választ szakmát, és abban lesz kiváló, amire specializálódott?

Személy szerint még elképzelni sem tudom a munkamegosztás megszüntetését. Egészen pontosan rettegnék attól a világtól, ahol kontárok végzik el azt a munkát, amire nem jogosítja fel őket tehetségük, végzettségük, gyakorlatuk, professzionalitásuk.

Amit itt jövőképnek állítanak, az nem egyszerűen idealizmus, hanem ostobaság. Maga a teljes életszerűtlenség.

 

A feloldott ellentét

A kommunizmusban „a város és falu közötti ellentét ugyancsak el fog tűnni. Az, hogy a földművelést és az ipart ugyanazok az emberek űzik, nem pedig két különböző osztály, ez szükségszerű feltétele a kommunista társulásnak, már egészen anyagi okokból is. A földművelő népesség szétforgácsolódása a falun, s ugyanakkor az ipari népesség összezsúfolódása a nagyvárosokban olyan állapot, mely csak a földművelés és az ipar még fejletlen fokának felel meg, akadálya minden további fejlődésnek, s ez már most nagyon érezhető.”[23]

Azt állítani, hogy ugyanazok az emberek városban is és vidéken is lehetnek földművelők, vagy éppenséggel nagyipari alkalmazottak, eléggé életidegen ötlet, hiszen a városi parasztnak kellene a munkájához föld a városban – s mint köztudott, a városok nem mezőgazdasági vidékek –, a falusi nagyipari munkásnak pedig egy gyár kellene a falun, de – mint köztudott – a gyárak nem a falvakba települnek.

A létforma szempontjából pedig a város és a falu nagyon is különbözik. A zajszennyezés, a népsűrűség, a szolgáltatási ellátottság, az infrastruktúra és még sok minden más teszi a különbséget. Szürreális azt állítani, hogy a két szféra egynemű lenne, mert lételméletileg különböznek. Az pedig merő fantáziálás, hogy akinek a földművelés a fő tevékenysége, az egyben ipari munkás is, és fordítva; akinek az ipari munka a fő tevékenysége, az földművelő is. Ez a gondolat figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy nap 24 órából áll. Ha valaki valamit komolyan vesz, másra kevesebb ideje jut.

Nem lehet mindenki mindenben egyenrangúan képzett. Ezt még a kommunista jövő sem tudja felülírni.

 

Nőközösség

A nőközösség tekintetében a kiáltvány furcsán fogalmaz. Erről a következőket írják: „Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állnak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják. A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak a szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik.”[24]

Egyfelől azt állítják, a burzsoázia találmánya, hogy az emberek megcsalják egymást és létezik a prostitúció. Ez az állítás természetesen nem igaz, hiszen a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot nem lehet a polgárság nyakába varrni – nagyon úgy tűnik, hogy ez azóta létezik, mióta van házasság. A prostitúció pedig, mint közismert, a legősibb társadalmi jelenségek egyike. A prostituáltakat egy ősi mesterség képviselőinek tartják.

A magántulajdon eltörlése vagy jelentős visszaszorítása sem a megcsalás, sem a prostitúció jelenségét nem tűntette el, mint azt egyébként az egykori szocialista országok gyakorlata bizonyítja is. Igaz persze, hogy ezek még nem kommunista, hanem csak szocialista társadalmak voltak, de a tendencia mégsem arról szólt, hogy folyamatosan csökkenne a házasságtörés és a pénzért nyújtott szexuális szolgáltatások jelentősége.

Az mindenesetre érdekes, hogy a kiáltvány úgy fogalmaz miszerint a kommunisták „hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni”.

Itt nagyon sok kérdés vetődik fel.

Ha egy tradicionális gondolkodás mentén két nemet – férfit és nőt – tételezünk, és a kommunizmust a minden dimenzióra kiterjedő teljes egyenlőség társadalmának fogjuk fel, akkor lesz-e a nőközösség mellett férfiközösség is? Ki fogja megszabni a férfi- és nőközösségben érvényesülő szabályokat – nevezetesen, hogy melyik nőt melyik férfi viheti ágyba és fordítva? Be lesz-e tiltva a monogám házasság? Ki lesz a születendő gyerek apja? Számít-e, hogy ki az apa? Ha nő- és férfiközösség lenne, akkor maradhatna-e intim a szexuális aktus? Esetleg nyilvánossá tennék?

Valószínűleg ezekkel a kérdésekkel elérkeztünk a kommunista jövő legizgalmasabb problémájához.

Nem tudom és nem is akarom őket megválaszolni.

 

Az elfelejtett ember

A kiáltvány ír burzsoákról, proletárokról és persze a kommunistákról.

Úgy általában az emberekről nincs szó.

Ugyanezen szerzők három évvel a kiáltvány megjelenése előtt már megfogalmazták, hogy mit értenek ember, illetve emberi lényeg alatt. A hatodik Feuerbach-tézis szerint: „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”[25]

Ha így gondolják, akkor nem véletlen az, hogy az általuk kijelölt osztályhelyzet, illetve az osztályhelyzet egyfajta elemzéséből adódó politikai álláspont alapján kategorizálják a homo sapienst. Önmagukhoz hűek.

Nem várható el tőlük, hogy ismerjék a kiáltvány megírása után 25-30 évvel később intézményesült pszichológiát. De mivel filozófiai képzettségű emberek, igenis elvárható tőlük, hogy ismerjék az európai kultúra azon intellektuális vonulatát, amely Arisztotelésztől Descartes-on át Hume-ig, Locke-ig, John Stuart Millig kiemelten foglalkozott az emberi lényeggel, adott esetben az ún. „lélekkel”. Képzettségük azt is lehetővé tette, hogy vallásos nézeteket is ismerjenek. Empirikus tapasztalataik is lehettek arról, hogy a homo sapiensben ott rejlik az agresszió, a féltékenység, az irigység, a nagyképűség, a hiúság, a boldogságra és a bánatra való képesség, a szexuális vágy, a bosszúállás érzete és még sok minden más. Ezeknek tárgya lehet társadalmilag meghatározott, de létezésük immanensen az emberhez tartozik.

Gondolkodásukban az emberi lényeg ezen oldala egyáltalán nem játszik szerepet, elméleti korlátoltságuk ezt a tényezőt kilúgozta a teóriából.

Ha az emberi lényeget csak a társadalmi viszonyok összességeként értelmezik, akkor joggal vélik azt, hogy ha megváltoznak a viszonyok – kommunizmus lesz –, eltűnik majd a vallás. Ahogy Engels írja: „Minden eddigi vallás egyes népek vagy népcsoportok történelmi fejlődési fokainak a kifejezése volt. A kommunizmus azonban az a fejlődési fok, amely minden fennálló vallást feleslegessé tesz és megszüntet.”[26]

Természetesen az ő logikájukban figyelmen kívül lehet hagyni azt a tényt, hogy az ember emberi mivoltából adódóan rendelkezik spiritualitással. A vallás, illetve a vallások minden esetben az ember spiritualista igényeinek megnyilvánulásai. Léteztek az írott történelem előtt is, s napi tapasztalat, hogy még a vallástalan embernek is van spirituális igénye. Az ember lényegéhez tartozik a hit mozzanata – a hit pedig maga az esszenciális spiritualitás.

Mindenki hisz valamiben – adott esetben a kommunizmusban.

Saját dehumanizált emberképük alapján az is nehezen érthető, hogy számukra miként élvezhető a világirodalom, hiszen az ott szereplők általában – társadalmi rendszertől függetlenül – bírnak azokkal a jellemvonásokkal, amelyek emberszabásúvá teszik őket.

Ha komolyan veszem A kommunista kiáltványból kirajzolódó emberképet, miszerint az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, s a kommunizmus gyökeresen meg fogja változtatni a társadalmi viszonyokat, akkor ebből az is következik, hogy az eddigi világirodalom elavul, élvezhetetlenné válik, egy eltűnésre ítélt korszak terméke csupán. Mindebből az következik, hogy ha Marxnak és Engelsnek igaza lenne, akkor a kommunistákra szép munka vár: újra kellene írniuk a világirodalmat.

Fel tehát vörösök, fel tehát proletárok! Nagy munka vár Rátok!

***

A kommunista kiáltvány magát tudományosan megalapozottnak láttató evilági megváltást ígér. Követi a dualitásra alapozott egyházias gondolkodást, miszerint a világban Isten és a Sátán harca folyik. A Sátán a burzsoázia, a Megváltó a proletariátus, s a Megváltó győzni fog. A proletariátus feladata tehát világtörténelmi, leghívebb képviselői pedig az elmélettel felfegyverkezett kommunisták, akik könyörtelenül képviselik a felismert tudományos igazságból következő politikai akaratot.  Nekik szól a kiáltvány, nekik mondja meg azt, hogy mi az elmélet és mi a cél. A cél az addigi rend gyökeres megváltoztatása, ami természetesen csak erőszakkal lehetséges. Az erőszak a világtörténelmi megváltás okán igazolt, jogos.

Ha megtörténik a megváltás, akkor a proletárok elvesztik láncaikat, és cserébe egy egész világot nyerhetnek. A megnyert világ pedig maga lesz a földi paradicsom, ahol mindenki szükségletei szerint fogyaszthat, mindenki mindenoldalúan kifejlesztett képességei szerint élvezheti a szakmák közti szabad áramlást, eltűnik a falu és a város különbsége, a munkamegosztás megszűnik, a vallásnak nyoma sem marad, és ha minden sikerül, akkor nőközösség is lesz.

Ahogy a vallás sikere részben abban állt, hogy túlvilági örömöket ígért, úgy a kommunizmus sikerét nagyban megszabta az, hogy evilági mennyországgal kecsegtette híveit.

A kommunista kiáltvány rövid materialista Biblia. Megítélésem szerint döntően ebben rejlik sokak számára vonzónak bizonyult jellege, hiszen emberi lényegünk része, hogy így-úgy törekszünk a boldogságra. Paradox, de így van: a kiáltvány sikerének titka az, amit a szerzők a maguk emberképének felvázolásakor mellőztek.

Marx és Engels egy szekularizált vallásos hit prófétái lettek.

Sokan azt gondolják, hogy a kommunista kísérlet azért bukott meg, mert megvalósítói eltértek az eredeti elképzelésektől. Ha teljesen betartották volna Marx és Engels intencióit, elgondolásait, akkor töretlenül haladhatnánk előre az evilági mennyország megteremtésének útján.

Én ezt A kommunista kiáltvány újraolvasása nyomán másként látom.

A létező szocializmusban még az volt a leginkább elviselhető, ami eltért az eredeti ideáktól. Nagyobb baj lett volna, ha betartották volna A kommunista kiáltvány felvázolt, tökéletesen életszerűtlen, jórészt hamis premisszákra épülő tételeit.

Mindazonáltal továbbra is él és életképes az emberi lényegünkhöz tartozó világi megváltásba vetett hit. A kommunista kísérlet pedig – legalábbis Európában – elhalt. A hit él, a megvalósítási kísérlet és a neki megfelelő rendszer halott.

Fordítva rosszabb lenne.

 

[1] A kommunista kiáltvány esetében a következő kiadást használtam: Marx-Engels: A kommunista kiáltvány. Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest – Uzsgorod, 1980. 37. p. Továbbiakban: Kiáltvány, 1980. Ez a kiadás tartalmazza a szerzők által a kiáltványhoz írott előszavakat, Engels írását a kommunizmus alapelveiről, a Kommunisták Szövetségének szervezeti szabályzatát és ugyancsak Engels szövegét a Kommunisták Szövetségének történetéről. A kommunista kiáltványhoz kötődően, vele egyenértékűen használom Engelsnek a kommunizmus alapelveiről szóló írását, amelyet a jegyzetapparátusban Alapelvek, 1980. névvel jelölök. Az Engels-féle szöveg nem más, mint A kommunista kiáltvány kérdés-felelet formájában történő megformálása.

[2] Kiáltvány, 1980. 37. p.

[3] Kiáltvány, 1980. 11. p.

[4] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[5] „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania. Az olyan gondolkodás valóságáról vagy nem-valóságáról folytatott vita, amely el van szigetelve a gyakorlattól – tisztára skolasztikus kérdés.” https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[6] Alapelvek, 1980. 105. p.

[7] Kiáltvány, 1980. 68. p.

[8] Kiáltvány, 1980. 89. p.

[9] Lukács György 1918 decemberében írta meg cikkét, melynek címe: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Talán helyesebb lett volna, a bolsevizmus helyett a marxizmus szót használni. Lásd: https://www.marxists.org/magyar/archive/lukacs/bmep.htm

[10] http://beszelo.c3.hu/cikkek/toredekek-a-mumiarol

[11] Kiáltvány, 1980. 38-39. pp.

[12] Kiáltvány, 1980. 41. p.

[13] Kiáltvány, 1980. 43-44. pp.

[14] Kiáltvány, 1980. 65. p.

[15] Kiáltvány, 1980. 62. p.

[16] Ha igaz az, amit a kiáltvány elején állítanak, miszerint a kommunizmus létező hatalom, röpiratuk pedig a burzsoázia ellen szól, akkor miként tartható az az állításuk, hogy „valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”? (Kiáltvány, 1980. 66. p.) Ők éppúgy már általuk hatalomnak tekintett eszmét termeltek, amely éppenhogy az adott uralkodó osztály ellen szólt.

[17] Kiáltvány, 1980. 54. p.

[18] Kiáltvány, 1980. 55-56. pp.

[19] Kiáltvány, 1980. 61. p.

[20] Alapelvek, 1980. 111-112. pp.

[21] Alapelvek, 1980. 115. p.

[22] Alapelvek, 1980. 114-115. pp.

[23] Alapelvek, 1980. 115. p.

[24] Kiáltvány, 1980. 64-65. pp.

[25] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[26] Alapelvek, 1980. 116-117. pp.