Nemzeti nagylelkűség

Öt tény

  1. Magyarországon 2011-ben (2011. évi CCVI. törvény), illetve 2012-ben (2012. évi VII. törvény) szabályozták, hogy az országgyűlés mely magyarországi egyházakat, vallásfelekezeteket és vallási közösségeket ismer el. Ezek a szerveződések az elismerés által jogot formálhatnak az államtól kapott támogatásokra. Összesen 27 egységet tartalmaz a lista. Túlnyomó többségük a kereszténység valamelyik irányzatához kötődik. Mindemellett az állam elismeri az iszlám szerveződéseit, a hinduizmus intézményes vetületét (Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége), a buddhista vallási közösségeket és a zsidó vallás egyházilag eltérő irányzatait is.

Tehát a magyar állam törvényesen és intézményesen elfogadta és támogatja a kereszténységen kívül négy világvallás magyarországi jelenlétét is.

  1. Az állam ünnepekben is megnyilvánítja önmagát. Jelenleg az országgyűlés által elismert ünnepnapok különféle kategóriákat képeznek (nemzeti ünnep, állami ünnep). A kategóriák közös jellemzője, hogy akár nemzeti, akár állami az ünnep, a törvény által garantáltan munkaszüneti nap, ahol is a dolgozónak akkor is jár a bér, ha a naptárban az ünnepnap munkanapra esik. A magyar ünnepi struktúrában négy olyan állami ünnep szerepel, amely a tételes keresztény vallási kultúrához kötődik (húsvét, pünkösd, mindenszentek, karácsony).
  2. Magyarország a fizetett ünnepek tekintetében az európai középmezőnyben foglal helyet. Van, ahol több, van, ahol kevesebb ünnep van.
  3. A miniszterelnök a Magyarországi Református Egyházak Zsinatának emlékülésén, a reformáció emléknapján bejelentette: nagypéntek munkaszüneti nap, tehát állami ünnep lesz. Mint az közismert, a keresztény hagyomány szerint nagypéntek Krisztus keresztre feszítésének a napja.
  4. Nagypéntek jó néhány európai uniós országban is állami ünnep, így például Németországban, Portugáliában, Litvániában, Észtországban, Dániában, Szlovákiában.

 

Külső nézőpont

Személy szerint más javaslatot is el tudtam volna képzelni a miniszterelnök részéről.

Miután az ünnep mindig szimbolikus üzenetet hordoz, ezért számomra elképzelhető lett volna, ha Magyarország kifejezi európai elkötelezettségét, és az Unió emlékünnepét, május 9-ét emeli be a magyar állami ünnepek sorába.

Az Unió kormányfői 1985-ös milánói találkozójukon határozták el, hogy ezt a napot Európa Nappá nyilvánítják. 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter ekkor tett javaslatot az első és második világháborúban egymással szembekerült országok számára, hogy szén és acéltermelésüket közösen irányítsák. Az ebből a javaslatból kinőtt Szén- és Acélközösséget számítják az európai integráció kezdetének. A Schuman-nyilatkozat célja az volt, hogy ellehetetlenítse a háborút azok között, akik a 20. században kétszer is a világégéssé váló vérontás részesei voltak.

Az európai integráció – bármennyire is sok ellentmondás és válság sújtja – képessé vált az együttműködésben résztvevők számára békét teremteni. Legalábbis abban az értelemben, hogy a második világháború óta egymás ellen nem háborúztak.

Az Európai Unió emléknapja persze nemcsak a békéről, hanem a demokráciáról, a szociális biztonságról, a gazdasági fejlődésről és a szolidaritásról is szól. Tehát mindarról, ami garantálja a békét, s ami miatt Magyarország 2004-ben az Unió tagjává vált.

A magyar állam szimbolikus politikája szempontjából jelentősége lett volna annak, ha a miniszterelnök május 9-ét a magyar állami ünnepi struktúra részévé kívánta volna tenni.

 

Nagylelkűség

Úgy tűnik, hogy a miniszterelnök identitáspolitikája inkább arról szól, miszerint a magyar állam építse az eddiginél hangsúlyosabban önmagába a keresztény vallási világkép jeles napjait.

Noha – mint a fentiekben jeleztem – az én megfontolásaimtól ez némileg eltér, de általánosságában akceptálható a nézőpont. Annál is inkább, mert – mint utaltam rá – több keresztény ünnep is állami ünnep, s Magyarország ezer éve alapvetően a keresztény vallási kultúra, illetve a részben belőle kisarjadt szekuláris normák mentén élte, illetve éli az életét.

Mégis a nagypéntek állami ünneppé való nyilvánításáról szóló akarat sem maradhat mentes attól a ténytől, hogy Magyarország erős szálakkal kötődik a multikulturális Európához, annak intézményesültségéhez, s ennek keretében itthon is elismer olyan vallási szerveződéseket, amelyek a magyar kultúrában nem őshonosak.

Mindebből logikusan az következhetne, hogy nagypéntek állami ünneppé tételével a magyar nemzet, illetve képviselője, a magyar állam gesztust gyakorolhatna azoknak a vallási közösségeknek az irányába, amelyeknek vallási világképében Jézus Krisztus egyáltalán nem szerepel.

Egészen pontosan arra gondolok, hogy a magyar állam a hinduizmus, a judaizmus, a buddhizmus és az iszlám saját ünnepei közül egyet, azaz egyet fizetett munkaszüneti nappá tehetne azon emberek számára, akik az adott közösséghez tartoznak.

Úgy gondolom, hogy ezt a kérdést nem olyan bonyolult megoldani. A Magyarországon is szervezetileg széttagolódott judaizmus, iszlám, illetve buddhizmus államilag már elismert szerveződései javaslatot tehetnének az államnak, hogy mely napokat gondolják a maguk legnagyobb ünnepének. Tehát a négy vallás négy eltérő naptári időpontot jelölne meg. Az állam törvényben rögzíti, hogy ezek a jelölt napok az adott egyházi szerveződés tagja, illetve tagjai számára fizetett ünnepeknek minősülnek. Innentől már csak az marad, hogy az adott közösség tagja közli a munkahelyén, hogy mely vallási ünnepet tekinti magáénak. (Értelemszerűen valaki nem lehet egyszerre buddhista és zsidó, Krisna-tudatú hívő és mohamedán. Egy ember csak egy napot jelölhet meg, és ezt is csak akkor teheti, ha vallási közössége igazolja, hogy ő a közösség tagja.)

Vélelmezem, hogy ezzel a megoldással senki nem járna rosszul. Tipikusan win-win játékról van szó, azaz mindenki győztes lehetne.

A keresztény egyházaktól ez semmit nem vesz el, hiszen ha a nagypéntek állami ünneppé válik, akkor pontosan öt keresztény valláshoz kötődő időpont lesz jelölt nap. Meggyőződésem szerint a keresztény embereket kifejezetten jó érzéssel töltené el az, hogy nem csak az ő vallási meggyőződésük számít, hiszen a kereszténység önképe szerint szeretetvallás.

A Magyarországon kisebbségi helyzetben lévő nem keresztény vallások hívei úgy érezhetnék, hogy az állam nemcsak jogilag ismeri el őket, hanem megkapnák a világképüknek kijáró állami tiszteletet is.

A nemzeti identitás számára is jelentős haszonnal bírna egy ilyen lépés. Tudatosítaná, hogy Magyarország nem homogén kultúrájú ország, s mindezt úgy érné el, hogy nem a másik semmibevételét mutatja fel, hanem a nagyrabecsülés értékét fejezi ki.

Magyarország nemzetközi megítélésének is jót tenne egy ilyen gesztus. Az ország tudatná a világgal, hogy magyar földön a lelkiismereti és vallásszabadság nemcsak jog, hanem respektus tárgya is. Mindez példa lehetne az Unió más államai számára is.

A nem keresztény vallási kisebbségek számára biztosított egy – fizetett, az állam által garantált – munkaszüneti nap nem kerülne sokba, hiszen Magyarországon a kereszténységtől eltérő négy nagy világvalláshoz tartozó aktív hívek száma eléggé alacsony. Kis költséggel nagy erkölcsi haszonra lehet szert tenni.

Egy ilyen lépést lehet pozitív diszkriminációnak is tartani; lehet úgy érvelni, hogy egy nem keresztény valláshoz tartozó ember megkapja a nagypénteket is, és még plusz egy napot, azaz többet kap, mint a keresztény.

Másfelől azonban lehet úgy is okoskodni, hogy a nem keresztények számára a nagypéntek „csak” munkaszüneti nap, de nem vallási meggyőződésük szerint megélt ünnep. Ők – mármint a nem keresztények – az öt keresztény vallási ünneppel szemben csak egy napot kapnának, s ezen számítás alapján nemhogy pozitív diszkriminációról, hanem egyenesen diszkriminációról lehetne panaszos szavakat mondani.

Akik ezeket a megfontolásokat vallanák, azok találnának alapot saját interpretációjukhoz. Mindazonáltal egyik megközelítést sem tartom célravezetőnek. Értelmezésem szerint az első mögött a kisebbségi tudatformák megélésével szembeni méricskélő szűkkeblűség, a második mögött sajátos kisebbségjogi arrogancia húzódna meg.

Valójában hangsúlyosan arról van szó, hogy mindenkinek egyenlő joga legyen megélni saját vallási identitását és a jelölt nap spiritualitását. Ez a legfontosabb.

***

Lehet, hogy történelmünk némely kudarcának korlátolt pragmatizmusunk, mondhatnám kisszerűségünk volt az oka.

Mi lenne, ha Magyarország egyszer megpróbálna európai módon magyar, azaz nagylelkű lenni?

Semmit sem veszthetünk, és sokat nyerhetünk.

A magyar nemzeti világkép és hivatalos önreprezentációja a Monarchia Magyarországán

Millennium 1896[1]

 

A magyar nacionalizmus axiómái

 

A magyar nemzeti gondolat- és érzésvilág – az európai trendekkel összhangban, de Nyugat-Európához képest némi késéssel – a 19. század ’20-’30-as éveitől kezdett kiformálódni, és 1848–49-ben vált tömeges érzelmi realitássá.[2]

A folyamat struktúrájában – a máshol már létező mintákat követte – kulturális (nyelvújítás, nemzeti kultúra), majd politikai szakaszra (nemzeti önrendelkezés) bontható. A szakaszok között erőteljes átfedés is volt: a kulturális vetület akkor is jelen volt, amikor a politikai követelések domináltak, a nemzeti kultúra megteremtése pedig azonnal politikai tartalmat is hordozott.

A kiformálódó magyar nemzettudat nyelvi vetületében eredetileg a személyt – ily módon a nemzet tagját – akarta megszólítani. Kölcsey Ferenc 1823-ban írott Himnuszában Isten áldását a magyarra kéri, azaz egy vagy több olyan személyre, aki magyarnak gondolja magát. Vörösmarty Mihály 1836-ban írt Szózatában a nemzetről beszél, azaz azon személyek összességéről, akik magyarnak gondolják magukat. Igaz, hogy a magyarhoz, a nemzethez képest alárendelten, de már Kölcseynél is megjelenik az ország, a haza fogalma.[3]

Úgy tűnik tehát, hogy a személyes és többek által vallott nemzeti identitás kezdettől fogva valamilyen szinten magában foglalja az ország, a haza képzetét, ugyanakkor nem mindegy, hogy ez mekkora területre terjed ki, és mennyire domináns az érzelmiből politikaivá vált nemzetfogalom egészében. Mert azért lássuk be: a terület és birtoklása már egyértelműen politikai dimenzió, hiszen a területi igény érvényesítése politikai és sok esetben csak háborús konfliktusok árán lehetséges. Ezért mondom azt, hogy eredetileg érzelmi, de politikaivá válik.

Vajon az ország egyenlő-e a hazával? A két kifejezésnek lehet viszonya egymással, de nem egyenértékű fogalmak.

Az ország olyan földrajzi terület, amelyet általában egységes államszervezet fog össze. Az országnak lehetnek részei (országrészek), lehetnek államjogilag intézményesült szervei (országgyűlés, országnagy, országbiztos = ombudsman), és politikai, infrastrukturális vetületei (országhatár, országzászló, országház, országút). Aki rosszat tesz az országnak, arra azt mondjuk: országvesztő. Aki ribilliót szít, azt országháborítónak nevezzük. Aki az ország polgára, az nem feltétlenül a nemzet tagja, hiszen nemzeti identitásában tarthatja magát más nemzethez tartozónak. Ezt a problémát általában a „politikai nemzet” fogalmával szokták megoldani, ami szerint politikai értelemben valaki lehet például szerb állampolgár, még akkor is, ha kulturálisan magyar identitása van, és a szerbek így is tartják nyilván. De létezik arra is példa, hogy az adott többségi kultúra az országhoz tartozó állampolgári helyzet alapján jelöli ki a nemzeti hovatartozást – Franciaországban, aki francia állampolgár, azt hivatalosan a francia nemzethez tartozónak tekintik.

A haza sokkal spirituálisabb kategória – mintegy alátámasztva azt, hogy az érzelmek a nyelvhasználaton is nyomot hagynak. Hazafinak azt hívjuk, aki hazáját szereti, érte önzetlenül tevékenykedik, cselekedeteit a hazaszeretet motiválja. (Hazafi van, országfi nincs.) Az országot is lehet hazának tekinteni, de lehet azt is mondani, hogy a haza az emberben belül, a lelkében van. Az ország nem lehet belső, lelki kategória – a haza fogalmához viszont ez szervesen hozzátartozik, mert az otthon, az otthonosság képzetét idézi fel. Elárulni az országot nem lehet, a hazát viszont igen (hazaáruló és nem országáruló). A haza tehát több mint az ország – olyan embernek is lehet hazája, akinek nincs országa.[4] Az ország politikai-földrajzi és államjogi kategória. A hazát lehet földrajzilag értelmezni, de inkább spirituális, mintsem tényleges territórium.

Lényegében azt lehet mondani, hogy a kiformálódott nemzeti identitások – ha rögtön nem is, de hosszabb-rövidebb idő után – földrajzi és spirituális territorialitásra fordították le önmagukat. A kérdés mindig az volt, hogy mennyit éreznek jogosnak, mennyitől érzik jól magukat, hol látják nemzeti határaikat?

A magyar nemzeti gondolkodás kifejlődésével is megjelent a politikailag is értelmezhető territorialitás fogalma. Elég csak az 1848-as magyar forradalmi március 12 pontjára gondolnunk: az egyik követelés az Erdéllyel való uniót érinti. Igaz, hogy csak az utolsó pontként jelenik meg, de megjelent az ország egységének képzete.

Köztudott, hogy a „nemzeti Magyarországot” akkoriban igen sok kultúra és nemzetiség alkotta. 1848 előtt a Habsburg hatalom igazgatási szempontból széttagolta az országot: Erdélynek önálló rendi gyűlése volt, az ország déli területeit közvetlenül katonai igazgatás alá rendelték. Közigazgatásilag Magyarország tehát nem volt egységes. Nemzeti Magyarországot nem lehetett követelni, mert túl sok nemzet, illetve nemzetiség élt itt, ám igazgatásilag egységes Magyarországot lehetett kívánni, ez kivitelezhetőnek tűnt.

Anélkül, hogy a történelmi eseményeket részletesen felidézném, megállapítható: az 1848-ban hatalomra került felelős magyar kormány tényleges hatalma soha nem terjedt ki az egykori középkori rendi állam teljes területére. Az 1849-ben győzedelmeskedő Habsburg hatalom pedig igazgatási szempontból megint csak szétdarabolta az irányítása alá visszatért magyar királyságot.

Az 1867-es kiegyezés nyomán állt elő az a helyzet – ami azután 1918-ig, az első világháború végéig tartott –, hogy a magyar kormány autoritása a középkori Magyarország teljes területére kiterjedt. Innentől magától értetődővé vált, hogy Magyarország területi integritásának képzete megegyezik Nagy-Magyarország fogalmával.

Az egyértelműsítést a Szent Korona tan hangsúlyváltozásával oldották meg.[5] A Szent Korona – legalábbis 1867, a kiegyezés után – egyre egyértelműbben az ország területi egységét, területi integritását jelentette; annak lett szimbolikus önkifejezése. Ez jól érzékelhetően megjelent az 1868-as magyar-horvát kiegyezés esetében, amikor is Fiumét (a mai Rijekát) a Szent Korona „különálló testé”-nek, azaz „corpus separatum”-nak nyilvánították, és így elkerülték azt, hogy a város Horvátország részét képezze. De ugyanez a gondolkodás jelent meg akkor is, amikor 1878-ban az Osztrák–Magyar Monarchia a Szent Korona jogán okkupálta – majd 1908-ban annektálta – Bosznia-Hercegovinát. (Annak ellenére, hogy a jogcím a Szent Korona volt, a terület igazgatását a közös pénzügyminiszter felelősségi körébe utalták.)[6]

A kiformálódó magyar nemzettudatban így az eredetileg eléggé alárendelt szerepet játszó territorialitás fogalma egy középkori idea átértelmezésével lett hangsúlyos tényező.

A magyar nemzeti gondolkodás sajátos csapdahelyzetbe került. Egyfelől úgy gondolta, hogy a teljes önrendelkezéssel bíró Magyarország a kívánatos. Másfelől azonban területi egységét annak köszönhette, hogy megegyezett a Habsburgokkal, aminek az volt az ára, hogy az ország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Így tehát a magyar államiság létezett, de a magyar állam nem rendelkezett teljes szuverenitással.

Magyarország területi integritása olyan fontos nemzeti célnak bizonyult, hogy ez sokak számára elviselhetővé tette a birodalmi létet is, annak ellenére, hogy szívük mélyén azt gondolták, az ország adott kiterjedésében és nemzeti, nemzetiségi összetételében, a magyarok államaként megállna a saját lábán is.

Axiómaként rögzült, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s ezért területén – noha sok nemzet él – csak egy politikai nemzet, a magyar létezik.

Ebből következően az is axiomatikus lett, hogy a magyarok országában, Magyarországon a magyarok vannak uralkodó helyzetben, őket illeti a szupremácia.

Az érzelmek szintjén az is axiómaként rögzült, hogy kívánatos lenne, ha Nagy-Magyarország a magyarok szupremáciájával önálló lehetne. Tehát a Habsburg birodalom kényszerű adottság, ami csak gátolja a magyar önkifejezést. Ezt az axiómát fejezte ki a dualista korszak legmarkánsabban és legtömegesebben megjelenő ellenzéki tartalmú politikai mozgalma, a Függetlenségi Párt, illetve különböző variációinak eszmei tartalma.

Az 1867 és 1918 közötti Magyarország területén 1900-ig a magyarok kisebbségben voltak. 1900 után statisztikai értelemben többségbe kerültek. A többségi helyzet egyfelől valós, másfelől látszólagos volt. A statisztikai adatok a számszerűség kérlelhetetlenségével jelezték: az ország területén élő embereknek alig több mint fele magyar. Mindez viszont nem jelentette azt, hogy az ország minden településén ez lett volna a helyzet. Egyes vidékeken elsöprő volt a szlovák, szerb vagy éppen román többség. (Bizonyos, hogy Erdélyben már a 18. századtól a románok voltak többségben.) Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi nemzetiségek egy részének anyaállama jött létre a szomszédos országokban. Az erdélyi románok mögött kiformálódott Románia, a magyarországi szerbek mögött kialakult Szerbia. Mindeközben a magyarországi nemzetiségek is ráléptek arra az útra, hogy önálló nemzeti tudattal, érzelemvilággal s önálló territoriális céllal bírjanak.

A 19-20. század fordulóját követően – tehát miután a magyarok többségbe kerültek – egyre gyakrabban merült fel az igény az ország szerkezetének átalakítására. Ferenc Ferdinánd, az 1914-ben meggyilkolt trónörökös részben a nemzeti elv alapján akarta a Habsburg Monarchiát és benne Magyarországot átformálni. S persze voltak olyanok – mint például Tisza István gróf –, akik állagőrzésben gondolkoztak, és az ország területi egységét illetően semmifajta engedményre nem voltak hajlandóak.

Mindezzel csak azt kívánom hangsúlyozni: már az első világháború előtt komoly kételyek merültek fel annak kapcsán, hogy Magyarország, úgy ahogy van, politikailag csak a magyarok országa-e. A kételyek ellenére azonban a mértékadó magyar szellemi és politikai élet úgy gondolta, hogy az adott Magyarország a magyarok országa. (Látni fogjuk, hogy az 1896-os Millennium tömegméretekben is ezt a hitet és meggyőződést erősítette.)

A magyar nacionalizmus axiómáinak kulturális közege: szorongás, félelem, frusztráció. Éppen azért, mert a történelmi Magyarország jóval nagyobb volt, mint a magyar etnikum területi elterjedése, a magyar nemzettudatba kezdetektől fogva beépült a szorongás, a félelem. Attól féltek, hogy a magyarok eltűnnek az összeérő szláv és német tengerben. Ennek a szorongásnak az egyik legfontosabb nemzeti költemény, a Szózat szerzője, Vörösmarty Mihály (1800-1855) éppúgy hangot adott, mint a magyar reformkor egyik legnagyobb alakja, Széchenyi István gróf (1791-1860). Mindannyian féltek a nemzethaláltól. De a szorongás hangulata nem csak a nemzethalál formájában jelent meg.

Talán kezdjük azzal, amire – megítélésem szerint – eddig kevés figyelmet fordítottak. A társadalmi értelemben vett nemi szerepekről az angolul „gender” problémának nevezett jelenségről van szó. A 19. század elején, első harmadában a nemzet és az ország eltérő nemi karakterisztikára tett szert. Az akkoriban festett képeken Pannónia vagy Hungária, azaz az ország megszemélyesítője nő. Általában fiatal és a kor normái szerint jó kiállású. Ilyen persze máshol is van. A franciáknál ugyanez a helyzet Marianne alakjával, az oroszok viszont inkább hazaanyáról, hazaanyácskáról beszélnek, és Oroszország vizuálisan is anya, nem pedig fiatal nő. A németeknél is létezik Germánia alakja – igaz viszont, hogy náluk a nemi jelleg nem egyértelmű, hiszen eközben Vaterlandról, azaz apaföldről beszélnek. (A reformkorban Magyarországon Magyarországot fiatal nőként, általában osztrák festők festették meg – valószínűleg azért, mert megrendelőik így és ezt várták el tőlük.)

A nemzet viszont férfi. Amikor a nemzetről megszemélyesítve beszélnek – lett légyen szó korabeli tankönyvről vagy költeményről – mindig maszkulinnak tekintett tulajdonságokban fogalmaznak. A magyar nemzet – énképe szerint – vitéz és lovagias, harcias és nagylelkű. Ez is van máshol, ez sem meglepő és unikális. Persze a férfi szerephez követelmény is társul: képesnek kell lennie arra, hogy megvédje a nőt, azaz a hazát. Ha ez nem sikerül neki, akkor vagy azt teszi, hogy feláldozza magát a szerepkövetelmény oltárán; vagy örökre meggyűlöli a támadót; vagy megutálja a nőt, azaz a hazát, s adott esetben el is hagyja; vagy úgy csinál, mintha mi sem történt volna. A férfiszerep követelményének nem teljesítése mindenképpen kudarcélmény, s általában frusztrációval jár, amit többféleképpen lehet feldolgozni. A magyar esetben – miután a nemzet férfiszerepe kialakult – rengeteg kudarcélmény következett be, hiszen a nemzet már 1848–49-ben sem tudta megvédeni a hazát. S ez a folyamat történelmünkben azóta többször lejátszódott, tehát a frusztráció halmozott jelenlétéről beszélhetünk.[7]

A következő tényező az „alullévő kutya”, azaz az underdog helyzet esztétizált vállalása. A magyar nemzeti gondolkodás hívei érvelhettek – s érveltek is – azzal, hogy őket balsors tépi. Tatár, török, Habsburg iga alatt nyögtek, nyögnek. Érveik mellett tényeket tudtak felsorakoztatni. Persze a tények egy olyan kultúrantropológiai mezőben jelentek meg, amelyben a múlt és a jelen kevésbé vált szét. Egy ilyen világképben az 1241-ben bekövetkezett tatárjárás abszolút képes arra, hogy az adott jelen olyan fájó mozzanataként jelenjen meg, ami az underdog helyzetet (a „balsors”) jelenlétét és jelenvalóságát igazolja. (Mint ahogy ez az eseményhez képest 582 évvel később, 1823-ban írott Himnuszban meg is jelenik!)

Az „underdog” helyzetet hosszú idősoron át a magyar politikai élet is tudatosította: a magyar rendek diskurzusnyelvévé vált az, amit ők „sérelmi”, azaz gravaminális politikának hívtak. Ez – jellegéből következően – arról szólt, hogy őket egyfolytában el akarják nyomni, jogaik sérelmeket szenvednek. Így egyfajta önvédelmi magatartásra kényszerülnek. Az önvédelem mozzanata viszont mintegy erkölcsi igazolást is ad fellépésüknek. A kudarc erkölcsi sikerként jelenik meg. Következőleg a magyar hősi panteon nagy része tragikus és sikertelen alakokkal, figurákkal népesült be. Kultúránkban éppen ezért a siker gyanús, erkölcsileg problematikus, a kudarc viszont felemelő és erkölcsileg tiszta.

Ha elgondolkozunk azon, hogy a magyar nemzeti tudatot övező lelki klíma a fent említett három tényező – a nemzethalál motívum, a nem artikulált, de létező gender jelleg és az alullévő kutya helyzetérzékelés – összeadódásával miként is alakult, talán közelebb jutunk a magyar nacionalizmus természetének megértéséhez.

 

A Millennium

 

A Millennium 1896-os megünneplése három pillérre épült.[8] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A másodikat a főként emlékműben, kiállításban realizálódó szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette; míg a harmadik pillért a ceremoniális rész, egyfajta ideologikus nyomatékot adva az egész rendezvénysorozatnak. Bár a három vonulat sokszor egymásba játszott, e felosztás fontossági sorrendet is jelent.

A civilizatórikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd,  országszerte  négyszáz  új  népiskola,  az  Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás  bevezetése,  a  budapesti  Nagykörút  nagy  részének hivatalos „átadása”. A főváros 1896-ra tervezte öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett. Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek a felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat oly meghatározó erejű volt, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindösszesen négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, amely már átvezet a harmadik pillérhez, hiszen szimbolikus tartalma mellett az ezredév legnagyobb szabású eseményét is jelentette.

Az Ezredévi Emlékmű a tervek szerint sem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű majd véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legjobban elhúzódó beruházása.[9]

A kortársak a szimbolikus tettek sorában minden kétséget kizáróan a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan – strukturálta is az egyik legszebb budapesti zöldterületet, a Városligetet. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben az úgynevezett „történelmi csoportban” bemutatni a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakozatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson „Konstantinápoly” néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országé, amely büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

Ahogy ezt a kortársak megfogalmazták:

„Összehordtuk nemzeti kincsinket, ősöktől ránkhagyott kincses ereklyéinket, felhordtuk iparunk, mezőgazdaságunk, kereskedelmünk, tudományunk, művészetünk és irodalmunk milliókat érő termékeit és ezt a varázslatos gyűjteményt a haladás szent oltárán bemutattuk a magyarok Istenének, bemutattuk az egész világnak. És az egész világ eljött, hogy szemtől-szembe meggyőződjék arról a haladásról, arról a bámulatos tökéletesedésről, a melyhez az ezredik magyar esztendőig eljutott Magyarország, de a mely ezer esztendő történetében vérázott betűkkel az is meg van írva, hogy ez a nemzet kétszáz évet nyögött török hódoltság alatt és száz esztendőre visszamaradt a haladás útján a tatárpusztítások után. És mégis felküzdöttük magunkat a művelt nyugat leghatalmasabb birodalmai sorába. Mégis megmutattuk, hogy van hatalmas önálló ipara, mezőgazdasága, kereskedelme, művészete és irodalma annak a magyar nemzetnek, a melyet alig ötven esztendővel la nation anonime-nek (névtelen nemzetnek – Gerő András) nevezett a nagy franczia irodalom. Pedig ez a kiállítás és minden, a mi csak a kiállításon látható volt – kivéve természetesen a történelmi csoport mesés és százados kincseit – alig másfél esztendő alatt készült. Hanem ezalatt a másfél esztendő alatt éjjel-nappal dübörögtek a gépek, füstöltek a gyárak kéményei, izzadt a magyar iparos és gazda és íróasztala mellett ült a tudós, festett a festő, formált a szobrász, hogy nagyot, minél nagyobbat adhassanak az országos nemzeti kiállítás mesés gyüjteményének. Megismertettük erőinket, bemutattuk képességeinket és azt az Anteusz-erőt, a mely a magyar izmokban, a magyar értelemben, a magyar akaraterőben lakozik, és mindez előtt meghajol a világ.”[10]

A némi túlzással elegyített mondatok híven adják vissza az önreprezentáció célját.

Az Ezredév harmadik vonulatát az egy-egy megnyitóhoz, vagy éppen külön alkalmakhoz kötődő ceremoniális, ideologikus keret adta. Ilyen volt például a parlament (a felsőház és a képviselőház) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a banderiális felvonulásra, ahol drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői: lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházásoknak.

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek (még ha leírásuk csak egymás után történhet is).

Először  is  azt  akarták  tudatosítani,  hogy  a  magyar  állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyeknek komoly etnikai és állami hátvédjük volt a határ túloldalán. De erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[11] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”-eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[12]

1896 három értékállítása közül kettő illuzórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, már nem létezett a Habsburg Birodalom, s megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatórikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

Nagy-Magyarország, Szent István-i Magyarország – vagy hívjuk, ahogy akarjuk – 1541-től, az ország három részre szakadásától fogva nem létezett területi egységként, s csak a modern nemzettudat korában, 1867 után jött újra létre. Ténylegesen 1918-ban, jogilag 1920-ban szűnt meg.

A Habsburgokkal történő kiegyezés hozta létre, és a Habsburg birodalom felszámolásával lett vége.

Ugyanazok a magyarok, akik a Habsburg birodalom utolsó létformája által biztosított Nagy-Magyarországot természetadta, istenadta hazájuknak tekintették, rendszerint undorral vagy éppen elutasítóan viszonyultak a dinasztiához – újabb bizonyságául annak, hogy a magyar nemzettudat és a belőle kisarjadt nacionalizmus mennyire nem volt képes a történelmi realitásokat önmagához közel engedni.

A magyarok egy részének képzeteiben, érzelmeiben, gondolkodásában Nagy-Magyarország hangsúlyosan jelen van. A magyarok közül sokan ma is olyan országot tekintenek hazájuknak, amely már nem létezik; sokan közülük ma is olyanért lelkesednek, ami már nincs; sokan közülük ma is egy halott entitástól hatódnak meg. Hívhatnám ezt nemzeti nekrofíliának is.

 

 

IRODALOM

 

GERŐ András

1996 Budapest, 1896. A város egy éve. Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest.

2004 Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Eötvös Kiadó-PolgArt Kiadó, Budapest.

2006 Imagined History. Chapters from Nineteenth and Twentieth Century Hungarian Symbolic Politics. Columbia University Press, New York.

2008 Hungarian Illusionism. Columbia University Press, New York.

JÓKAI Mór

1898    Utószó. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. 10. kötet. Athenaeum, Budapest. 840.

KARDOS József

1992 A  szent  korona  és  a  szentkorona-eszme  története.  Ikva Kiadó, Budapest.

KŐVÁRY László

1897 A millenium lefolyásának története és a millenáris emlékalkotások. Athenaeum, Budapest.

SZŰCS Árpád – WOJTOWICZ, Malgorzata

1996    A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest.

SZŰCS Jenő

1974 A Nemzet és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest.

TARR László

1979 Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest.

TESZELSZKY, Kees

2009 Az ismeretlen korona: jelentés, szimbólumok és nemzeti identitás. Bencés Kiadó, Pannonhalma.

 

 

 

 

GERŐ, ANDRÁS

 

HUNGARIAN NATIONALISM AND IT’S SELF-REPRESENTATION

(Millennium – 1896)

 

The Hungarian nationalism had three important and specific elements.

  1. It was full of fear. The principal reason for the fear was the possibility that the Hungarians could easily be overwhelmed by the mighty waves of the Germans and Slavs. Perhaps they could disappear in the ocean of Slavs. Perhaps they could come to an end by becoming Germanized. Each of these possibilities was worse than the other.
  2. Hungarians thought that they are being the underdog. They were groaning under the yoke of the Tatars, the Turks, and the Habsburgs. They could also list facts to buttress their claims. To be sure, the facts appeared in such a cultural-anthropological setting in which the past and the present were hard to distinguish. (It has happend in the case of Pols too.)
  3. Hungary as a country is female; Hungarians as a nation is male. The masculine role means that the nation had to be able to protect the female i. e. the country. The Hungarians could not defend the country that’s why they became frustrated.

These elements worked together.

The Millennium of Hungary represented the official values and statements of Hungarian state in the Austro–Hungarian Monarchy.

The most important values were the idea of territorial integrity of Hungary and the Hungarian superiority of Hungarians.

These values could not survived: twentytwo years later disappeared not just the Austro–Hungarian Empire, but the greater Hungary and the Hungarian supremacy too.

[1] A tanulmány megjelent: A magyar nemzeti világkép és hivatalos önreprezentációja a Monarchia Magyarországán. In: „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Szerk.: Glässer Nobert és Zima András Nagyillés Anikó közreműködésével. Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2016. 57-71. pp.

[2] A magyar nacionalizmusról szóló álláspontomat elég részletesen kifejtem: GERŐ 2006.; illetve GERŐ 2008. 21-48.

[3] A Himnusz szövegének második versszaka: „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére,/ Általad nyert szép hazát/  Bendegúznak vére./ S merre zúgnak habjai/ Tiszának, Dunának,/ Árpád hős magzatjai/ Felvirágozának.”

[4] A pátria, azaz a haza fogalma történetileg sokat változott, és a modern nemzettudat úgy értelmezte át, ahogy a fenti szövegben én most használom a kifejezést. Nem célom a fogalomtörténeti feltárás, csak utalni szeretnék e téren Szűcs Jenő írásaira. A „Nemzet és történelem” című tanulmánykötetében több helyen is foglalkozik azzal, hogy miként változott a pátria kifejezés tartalma, így például „A patriotizmus historikuma” című fejezetben SZŰCS 1974. 109–140.

[5] A Szent Koronához kötődő képzeteknek elég nagy szakirodalma létezik, itt és most csak két munkára szeretnék utalni, amelyek mai szemlélettel közelítenek a kérdéshez lásd KARDOS 1992.; TESZELSZKY 2009.

[6] A Szent Korona mint az ország területi egységének kifejeződése az első világháború után is tovább élt, hiszen a revízió gondolatában igen fontos szerepet játszott az úgynevezett „Szent István-i birodalom” helyreállításának gondolata.

[7] Történelmi festészetünk meglehetősen jól leképezi ezt a frusztrációs jelenséget. Utalnék Madarász Viktor Dobozi Mihály és hitvese, illetve Székely Bertalan Dobozi és hitvese c. képeire (az előbbi 1868-as, az utóbbi 1861-es). Itt a török elől menekülő Dobozi inkább megöli feleségét, mintsem hogy az a török martaléka legyen. Társadalomlélektani olvasatban a kép nem másról szól, minthogy a férfi (azaz a nemzet) védelemre képes tehetetlenségében inkább megöli szerettét (hazáját), mert nem tudná elviselni azt, hogy idegen kézre jusson. A gyilkosság így erkölcsileg felmagasztosul.

[8] Az Ezredév leírásához lásd TARR 1979., valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. GERŐ 1996.

[9] GERŐ 2004. 203–246.

[10] GERŐ 1896. 376-377. A kiállítás részletes leírását lásd KŐVÁRY 1897. A kiállítás két főcsoportba rendezte a tartalmakat: I. főcsoport. Történelmi kiállítás. Magyarország kulturális fejlődésének fő mozzanatai, nevezetesen a honfoglalástól, az azt követő századokban történeti korszakok szerint feltüntetve: a) történeti okmányokban; b) régi eszközökben, iparművekben és történeti emlékekben; c) művészi alkotásokban és pedig kölcsönös tekintettel: az egyházi életre, a közszellem nyilvánulására és a magánélet alakulására, a hadviselésre. II. főcsoport. Jelenkori kiállítás, és pedig: I. csoport: Művészet. a) Képzőművészet. b.) Előadó művészet. II. csoport: Közművelődés: különös tekintettel az irodalom és a sajtó termékeire, valamint a tudományos és közművelődési intézetek és egyletek működésére. Statisztika. III. csoport: Oktatásügy. IV. csoport: Egészségügy. Gyermeknevelés. V. csoport: Kereskedelem; pénz- és hitelügy. VI. csoport: Mezőgazdaság: gyümölcsészet; kertészet; borászat; méhészet; állattenyésztés; selyemtenyésztés; állati termékek, állategészségügy. VII. csoport: Erdészet, vadászat. VIII. csoport: Bányászat és kohászat; vas és fémipar. IX. csoport: Gépipar, műszerek és tudományos eszközök. X. csoport: Közlekedés; hajózás; tengerészet. XI. csoport: Építési ipar. XII. csoport: Faipar; bútoripar; dekoratív ipar; teljes lakberendezések. XIII. csoport: Anyag- és üvegipar. XIV. csoport: Bőripar; textilipar; ruházati ipar. XV. csoport: Papíripar; sokszorosító műiparágak. XVI. csoport: Arany-, ezüst- és díszműárúk, apró-árúk. XVII: csoport: Hadügy. XVIII. csoport Vegyészeti ipar. XIX. csoport: Élelmi czikkek mint ipartermékek. XX. csoport: Néprajzi kiállítás; háziipar.

[11] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét lásd SZŰCS–WOJTOWICZ 1996.

[12] JÓKAI 1898. 840.

Otto Weininger levele

Prof. Dr. Geheimhofrat Andreas Gerő
Palais Festetics
Judenpest

Méltóságos Uram!

Ön meg fog bocsátani nekem, hogy ismeretlen létemre bátorságot veszek zavarni Méltóságodat. Hiszen Ön nem ismer engem, én annál inkább ismerhetem Önt. De még ez sem lenne kellő ok Méltóságodat zavarni. Vagy mégsem így állunk! Hiszen a tudás értelmében Ön mégiscsak ismer engem, jobban mint én! Jobban tud engem nálamnál!
Avagy a hála, hogy megismerhetem magam, nem jogosít föl némi betolakodásra, Méltóságod drága idejének rablására? Igen, akikkel jót teszünk, gyakran pimaszul jogosítottnak érzik magukat, hogy visszaéljenek jótevőjük angyali jóságával.
De hiszen van okom a betörésre. Van okom erre, mizériámon túl is. Szívem vágya egy tervemhez megnyerni Önt.
Méltóságos Úr felnyitotta a szemem. Nem a fogalom, hanem a nyelv számít a Teremtő színe előtt. Amit írtam, a közbeszéd részévé vált, s mint ilyen – amint más összefüggésben kimutatni méltóztatik – új minőséget kapott. Nekem nem lehet semmi közöm egy olyan elmélettel, amelyről Méltóságod kimutatja, hogy a legközönségesebb népi érzületek kivetítődéseinek egybemosódása. Tünet voltam, az antisz… (nem irom le többé e szót, sem azt, hogy karakter.) Ön felszabadított, nem vagyok sem zsidó, sem nő. A tünet a betegséggel eltűnik. A nemiségről talán írhatok. Igen, hiszen erről szól ez a levél is, minden levél. A nemiség nem tűnik el. Ön engem helyemre tett: helyretett. De meg is értett és azt is tudom, miért. ÖN, akárcsak én, tudta, miféle válaszra számíthat a nőktől, ha nemiségükkel szembe kerül. Nemiségükkel szembe kerítettem magam. A nők egyenlőségéért küzdők nem veszik észre, hogy fejtegetéseim végén a férfiak ellen fordulok. Hogy mindig is ellenük fordultam. És épp ezért illetnek a leghevesebb vádakkal. Megírtam mindezt az Előszóban.
Könyvem megjelenése után igaztalanul bántottak. Plágiumgyanuval mérgeztek. Az irigység nem fájt. Az irigység igazol. Voltak tisztelőim, még az egyszerű emberek közt is. Egy korlátolt képességű rajongóm, az „Österreichisch-Alpine Montangesellschaft –os Karl Wittgenstein legkisebb  fia, elhozta egy iskolatársát, egy munkásembert, aki tisztelete jeléül kis akvarellel ajándékozott meg.  Ez a jelentéktelen szobafestő, valami Adolf, tett egy sorsfordító megjegyzést: a zsidó kellő számú kereszteződés után meg tud megszabadulni a nőiségtől. De ehhez, lótenyésztők szerint hét generáció kell.
Túl sok volt a nőiség ebben a lagymatag fogadtatásban. Olaszországba menekültem. Hová máshová? Testem, láttam, kínban torzult, mint Michelangelo rabszolgáié. Milyen fatális egyezés: akárcsak Méltóságos Uram, magam is Umbria iránt érzek lelki vonzalmat.
Bécsbe visszatérve az Ön sorai vártak. És abban az istenáldotta hangulatban, amikor a nagy ember számára az új tapasztalat mélyebb jelentést kap a mindig jelenlevő múltban, megismerkedtem Méltóságos Uram egy honfitársával, Hügel Francikával, aki Hajnalka nevű húgát kisérte Bécsbe. A kisleány, akit a pesti Opera tavasszal befogadott balettiskolájába, a mi nagyobb tekintélyű Operánknál is próbálkozott. Épp a sikertelen vizsga után, az Operából kijövet találkoztunk.
Méltóságod tudja, hogy nincs az a férfi, aki ha igazán komolyan elgondolkodik a nőkről, komoly véleménnyel lehetne róluk. Vagy megvetjük őket, vagy sosem gondolkoztunk komolyan felőlük.  Francimban nem vagyok képes megvetni őket. Megszabadultam tehát a gondolkodástól. Emlékszik Ön a Carmenből ezekre a sorokra:
L’un parle, l’autre se tait;
Et c’est l’autre que je prefère;
Il n’a rien dit, mais il me plaît.

A másikat szeretni a másikban, nem magamat, aki hallgat.
Franci istenáldotta, csodálatos tehetség, szinésznő, s nekem, úgy érzem, megadatott a tehetség, hogy olyan szerephez juttassam, s nem csak a polgári életben, mely méltó kiteljesedést biztosít számára. S az ő keményszorítású kézfogása, erőteljes vonásai erőt adtak, hogy túllépjek a fajilag kijelölt reprodukciós hajlandóságomon. Meg kell szabadulni a szexualitás gravitációs erejétől, mert a gravitáció kölcsönös erő. Nem engedi a géniuszt. Hogy felszabadítsam magam, a magam és a fogalmak viszonylagossága által diktál kényszeren túl kell lépnem. A faj fogságában reproduktív maradnék, csak a mások munkáit világítanám meg. De nem a fajt kell száműznöm, hanem be kell látnom, a faj változik. Ha változik, már nincs is.
Önt olvasva felszabadultam. Az elmúlt három napban, amióta szállást vettem itt, ahol Beethoven kilehelte halhatatlan lelkét, megírtam egy szindarabot. Francimnak. Magamnak.
Méltóságos uram átlát rajtam, de épp ezért meg is látja a bennem fénylő energiát. Drámámban Francim képességeihez méltó lehetőséghez jutna. Részben verses dráma ez. Francim egész életében játszhatja majd, az életállomások más-más megállójára érve. Már azt is kigondoltam, hogy később, ha Francimból kihúny már a szerelmi gyúanyag, felléphet a saját anyja szerepében. Ebben a változatban az anyát teszem számára főszereppé. Kishúga egy idő múltán átvehetné a mostani főszerepet. Ez az ártatlan állapotú bimbó, már ha a nőiség ismeri az ártatlanságot – melyben én, mint férfi mindig meg kell maradjak – többre képes, mint sejtené.
Igen, a férfi ártatlan marad, s tiszteli a maszkulin nőiességet, ami Franciból is árad. De mit tegyünk a najádok jelenlétében, mit tegyünk, ha tenyerem öble még mindig telve van a serdülőn görbedő hát érzetével, a bőr elefántcsontsima síkosságával? Mennyire más ez, mint Francim kezének érdessége. Francim, ha végigsimítja mellemet, egyszerre dörzsöl és simogat, izgat és taszít.
Azt hittem, meg kell tagadnom ebben a nőies korban a közösülést, s ezzel elpusztítom a nő eszméjét. Ezt Ön nem tudhatja, de higyje el nekem, tévedtem: a közösüléssel kell elpusztítanom a nő eszméjét. Ki kell vetni a közösülésből a nőt.
Önnek meg kell velük ismerkednie! Ha pedig varrónőre lenne a Méltóságos asszonynak szüksége, Francim anyja a Nefelejcs utcában varr. Henrich Emma a neve.
De nem ez a fontos, bocsásson meg.
Méltóságos Uramat köztudomásúlag bensőséges kapcsolat fűzi a legmagasabb körökhöz, a császári családhoz is. Tehát csak egy szavába kerül, hogy a darab ősbemutatója a Burgtheaterben legyen. S tudom, Pesten is hallgatnak Méltóságod szavára.
Különben nincs szükségem Méltóságos Urnak a művészetek pártolásában mutatott jóindulatára. A géniusznak nincs szüksége támogatásra. A géniusz a nőiségtől áthatott világban is áttöri a közöny és kicsinyesség élősködésből szőtt falát, még a zs. -k által uralt szinházi világban is. Vagy gondolja, ez is antisz… megjegyzés?
Ez se fontos. Hanem amiben méltóságos uram kiváltságosan segítségemre lehet és Önt ismerve lesz is, az a darab témaválasztásával összefüggő kényes kérdés. A legfelsőbb kegy megőrzése. Ebben kell segítenie.
Kétségtelen, a darabnak ihletője a megboldogult trónörökös szerelmi halála. Rudolf trónörökös vonzalma szembeötlő módon a maszkulin nőiség diadala. Ami tehát erről szól, az tisztelettevés, hommage, csak az elragadtatás hangja lehet. Innen a cím is: Éljen a szerelem! Láthatja, az Ön bírálatára egészen megváltoztam! Esengve kérem hát, mint a Gólem a  teremtőjét, hogy segítsen.
Megtettem azokat az apró művészi retouch-okat, amelyek szükségesek. A Habsburg háznak nyoma sincs darabomban, főhősöm gróf Edwin Fürst von und zu Lippert-Weilersheim, bár egyenlőre bécsi kastéllyal. A boldogult emlékezetű baroness helyébe egy ünnepelt és sikeres színésznőt állítottam és a balkimenetű vadászházbeli kaland helyét szerencsés házasság foglalja el. Apropó, feltűnt Önnek, hogy Vetsera Mária egy Baltazzi lány? Egy dúsgazdag bankár elomló folyománya az ottomán keletről! Túlburjánzó! Ha még hinnék tévtanaimban, ez a keleti eredetű női befolyás bizonyítékaim közt szerepelne. Egy furcsa átvitellel a főherceg számára gyanús Baltazzi anyától jutottam a megoldáshoz: a lány helyett hirtelen a fiú származása kezdett foglalkoztatni: ha a gróf anyja maga is szinésznő, a leleplezéstől félve fel fogja adni ellenkezését és a gróf feleségül veheti az ünnepelt szépséget. Beauty and the Beast. Lehetne ez is egy változat.

Méltóságos uram!
Eddig nékem Pest csak a szerencsétlen Th. Hertzl és más hasonló slemilek származási helyeként volt ismert.  Francim, akinek minden szavát hiszem, állítja, Pesten kiváló tehetségek, bizonyos fokú szellemi élet körvonalazódik. A provincia bája, amit Méltóságod lokalitásként jegyez. Amiről jutja eszembe megint, amit még levelem elején kértem volna, hogy abbonálhatnék-e Budapesti Negyedre, s miként? És ha mód van: lehetne a régebbi számok megküldését kérnem? Schwarzspanierstraße 15 címre.
Arra gondoltunk, az Éljen a szerelem egy opera vagy oratorium alapjául szolgálhat. Francim altját meg kell hallgatnia! Visszaküldtem Pestre a szövegkönyvvel, csak a kis najád van velem. El fog menni Önökhöz, amint megengedi, hogy átlépje házuk küszöbét egy estélyükön. Vidám sanzonokat is tud, s ha kell magyarul is.
De a zenei változathoz zenész kell. Straussról  e tekintetben szó sem lehet. Egész életemben a Strauss féle bécsi dekadencia ellen küzdöttem. Ilyen az, amikor a női elem megfárad, ilyen a faj nélküli nőiség. Ezt mondtam rá, amikor meghallgattam a Zarathustrat. Ezt tenni Nietzschével! Kasztráció dobbal. A diagnózisom téves, de akkor se szeretem.
Egy új zenei nemzedéknek kell eljönnie, az igazi Liszt nyomán. Hazafias erő, ez lenne a megújulás. Franci szerint a pesti zeneiskola nagyszerű tehetségeket kínál, s nyilván olcsóbbak az itteni elkényeztetett zs –nál. Francim említett néhány fiatalembert, egy Dartók nevűt, meg egy Kálománt meg egy Jacobit. Tudom, hiba lenne fajuk felől faggatóznom. Francim sokat forog ilyen körökben, dicséri a zeneakadémistákat. Felismertem ebben az akadémistákra vonatkozó mondatában az igazságnak azt a kis töredékét, amelyet a hazugok, ha falnak szorítják őket, bele szoktak keverni historiáikba, hogy aztán ellophassák az igazság látszatát. Nem tetszik nekem ez a név, hogy Franci. El sem tudom dönteni, férfinév e vagy női. Inkább Sybillnek nevezem a darabban, vagy Albertine-nek. Formálódik bennem a dallam, amint határtalan vágyodásom, a reménytelenbe vágyódásom szavakba öltöm ezekre a soraimra:

„Túl az Óperencián boldogok leszünk, … túl az Óperencián béke vár reánk.”

Ha hirtelen meg kellene halnom, ezek a sorok illenének a síromra. Vajon hová fognak temetni. Mert ki vagyok térve, csakhogy ez se számít. Fiúból apává kell válnom, mint Krisztusnak. Vagy úgy érzi, túl erős a Lohengrin áthallás?
Arra gondolok, hogy a zenés változatban a főhősnő színésznő helyett legyen énekesnő vagy varieté táncosnő, akit Edwin külföldre akar követni, családja elszörnyedésére. Mondjuk Amerikába. Ön mély belső rokonszenvet fog érezni Edwin iránt. Táncoljon Edwin Francimmal csárdást. Ezt könnyen beilleszthetem.
Meggyőződésem, hogy a géniusz ennyi engedményével el tudja érni, hogy a Legfelső Hely megőrizzen jóindulatában.

Maradok az Ön odaadó híve
A legmélyebb tisztelettel, jószándékát remélve

Otto Weininger

Bécs, 1903, október 2.

P.S. A cím lehet  akár Csárdáskirálynő is, ha az segít. Kérem, legsietősebben táviratozza meg válaszát, Október 7- ig. S akkor beugrunk a nagybőgőbe. Francimtól tudom, Pesten így szokás örülni.  Nem élem túl, ha nem hallok Önről.

Nemzeti kétely

Kölcsey Ferenc 1823-ban – egy versen belül kétszer is – a következő véleményt fejti ki: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!”

Mikszáth Kálmán az 1880-as évek elején erre a következőképp reflektál: „Mert az meglehet, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, hanem hát az a nagy hiba, hogy úgy látszik, a jelent kell még a legjobban megbűnhődnie valamikor.”

Nem mindegy, hogy melyiküknek van igaza.

 


A szöveg megjelent: Élet és Irodalom, 2016. június 3. 9. p.