Nemzeti nagylelkűség

Öt tény

  1. Magyarországon 2011-ben (2011. évi CCVI. törvény), illetve 2012-ben (2012. évi VII. törvény) szabályozták, hogy az országgyűlés mely magyarországi egyházakat, vallásfelekezeteket és vallási közösségeket ismer el. Ezek a szerveződések az elismerés által jogot formálhatnak az államtól kapott támogatásokra. Összesen 27 egységet tartalmaz a lista. Túlnyomó többségük a kereszténység valamelyik irányzatához kötődik. Mindemellett az állam elismeri az iszlám szerveződéseit, a hinduizmus intézményes vetületét (Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége), a buddhista vallási közösségeket és a zsidó vallás egyházilag eltérő irányzatait is.

Tehát a magyar állam törvényesen és intézményesen elfogadta és támogatja a kereszténységen kívül négy világvallás magyarországi jelenlétét is.

  1. Az állam ünnepekben is megnyilvánítja önmagát. Jelenleg az országgyűlés által elismert ünnepnapok különféle kategóriákat képeznek (nemzeti ünnep, állami ünnep). A kategóriák közös jellemzője, hogy akár nemzeti, akár állami az ünnep, a törvény által garantáltan munkaszüneti nap, ahol is a dolgozónak akkor is jár a bér, ha a naptárban az ünnepnap munkanapra esik. A magyar ünnepi struktúrában négy olyan állami ünnep szerepel, amely a tételes keresztény vallási kultúrához kötődik (húsvét, pünkösd, mindenszentek, karácsony).
  2. Magyarország a fizetett ünnepek tekintetében az európai középmezőnyben foglal helyet. Van, ahol több, van, ahol kevesebb ünnep van.
  3. A miniszterelnök a Magyarországi Református Egyházak Zsinatának emlékülésén, a reformáció emléknapján bejelentette: nagypéntek munkaszüneti nap, tehát állami ünnep lesz. Mint az közismert, a keresztény hagyomány szerint nagypéntek Krisztus keresztre feszítésének a napja.
  4. Nagypéntek jó néhány európai uniós országban is állami ünnep, így például Németországban, Portugáliában, Litvániában, Észtországban, Dániában, Szlovákiában.

 

Külső nézőpont

Személy szerint más javaslatot is el tudtam volna képzelni a miniszterelnök részéről.

Miután az ünnep mindig szimbolikus üzenetet hordoz, ezért számomra elképzelhető lett volna, ha Magyarország kifejezi európai elkötelezettségét, és az Unió emlékünnepét, május 9-ét emeli be a magyar állami ünnepek sorába.

Az Unió kormányfői 1985-ös milánói találkozójukon határozták el, hogy ezt a napot Európa Nappá nyilvánítják. 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter ekkor tett javaslatot az első és második világháborúban egymással szembekerült országok számára, hogy szén és acéltermelésüket közösen irányítsák. Az ebből a javaslatból kinőtt Szén- és Acélközösséget számítják az európai integráció kezdetének. A Schuman-nyilatkozat célja az volt, hogy ellehetetlenítse a háborút azok között, akik a 20. században kétszer is a világégéssé váló vérontás részesei voltak.

Az európai integráció – bármennyire is sok ellentmondás és válság sújtja – képessé vált az együttműködésben résztvevők számára békét teremteni. Legalábbis abban az értelemben, hogy a második világháború óta egymás ellen nem háborúztak.

Az Európai Unió emléknapja persze nemcsak a békéről, hanem a demokráciáról, a szociális biztonságról, a gazdasági fejlődésről és a szolidaritásról is szól. Tehát mindarról, ami garantálja a békét, s ami miatt Magyarország 2004-ben az Unió tagjává vált.

A magyar állam szimbolikus politikája szempontjából jelentősége lett volna annak, ha a miniszterelnök május 9-ét a magyar állami ünnepi struktúra részévé kívánta volna tenni.

 

Nagylelkűség

Úgy tűnik, hogy a miniszterelnök identitáspolitikája inkább arról szól, miszerint a magyar állam építse az eddiginél hangsúlyosabban önmagába a keresztény vallási világkép jeles napjait.

Noha – mint a fentiekben jeleztem – az én megfontolásaimtól ez némileg eltér, de általánosságában akceptálható a nézőpont. Annál is inkább, mert – mint utaltam rá – több keresztény ünnep is állami ünnep, s Magyarország ezer éve alapvetően a keresztény vallási kultúra, illetve a részben belőle kisarjadt szekuláris normák mentén élte, illetve éli az életét.

Mégis a nagypéntek állami ünneppé való nyilvánításáról szóló akarat sem maradhat mentes attól a ténytől, hogy Magyarország erős szálakkal kötődik a multikulturális Európához, annak intézményesültségéhez, s ennek keretében itthon is elismer olyan vallási szerveződéseket, amelyek a magyar kultúrában nem őshonosak.

Mindebből logikusan az következhetne, hogy nagypéntek állami ünneppé tételével a magyar nemzet, illetve képviselője, a magyar állam gesztust gyakorolhatna azoknak a vallási közösségeknek az irányába, amelyeknek vallási világképében Jézus Krisztus egyáltalán nem szerepel.

Egészen pontosan arra gondolok, hogy a magyar állam a hinduizmus, a judaizmus, a buddhizmus és az iszlám saját ünnepei közül egyet, azaz egyet fizetett munkaszüneti nappá tehetne azon emberek számára, akik az adott közösséghez tartoznak.

Úgy gondolom, hogy ezt a kérdést nem olyan bonyolult megoldani. A Magyarországon is szervezetileg széttagolódott judaizmus, iszlám, illetve buddhizmus államilag már elismert szerveződései javaslatot tehetnének az államnak, hogy mely napokat gondolják a maguk legnagyobb ünnepének. Tehát a négy vallás négy eltérő naptári időpontot jelölne meg. Az állam törvényben rögzíti, hogy ezek a jelölt napok az adott egyházi szerveződés tagja, illetve tagjai számára fizetett ünnepeknek minősülnek. Innentől már csak az marad, hogy az adott közösség tagja közli a munkahelyén, hogy mely vallási ünnepet tekinti magáénak. (Értelemszerűen valaki nem lehet egyszerre buddhista és zsidó, Krisna-tudatú hívő és mohamedán. Egy ember csak egy napot jelölhet meg, és ezt is csak akkor teheti, ha vallási közössége igazolja, hogy ő a közösség tagja.)

Vélelmezem, hogy ezzel a megoldással senki nem járna rosszul. Tipikusan win-win játékról van szó, azaz mindenki győztes lehetne.

A keresztény egyházaktól ez semmit nem vesz el, hiszen ha a nagypéntek állami ünneppé válik, akkor pontosan öt keresztény valláshoz kötődő időpont lesz jelölt nap. Meggyőződésem szerint a keresztény embereket kifejezetten jó érzéssel töltené el az, hogy nem csak az ő vallási meggyőződésük számít, hiszen a kereszténység önképe szerint szeretetvallás.

A Magyarországon kisebbségi helyzetben lévő nem keresztény vallások hívei úgy érezhetnék, hogy az állam nemcsak jogilag ismeri el őket, hanem megkapnák a világképüknek kijáró állami tiszteletet is.

A nemzeti identitás számára is jelentős haszonnal bírna egy ilyen lépés. Tudatosítaná, hogy Magyarország nem homogén kultúrájú ország, s mindezt úgy érné el, hogy nem a másik semmibevételét mutatja fel, hanem a nagyrabecsülés értékét fejezi ki.

Magyarország nemzetközi megítélésének is jót tenne egy ilyen gesztus. Az ország tudatná a világgal, hogy magyar földön a lelkiismereti és vallásszabadság nemcsak jog, hanem respektus tárgya is. Mindez példa lehetne az Unió más államai számára is.

A nem keresztény vallási kisebbségek számára biztosított egy – fizetett, az állam által garantált – munkaszüneti nap nem kerülne sokba, hiszen Magyarországon a kereszténységtől eltérő négy nagy világvalláshoz tartozó aktív hívek száma eléggé alacsony. Kis költséggel nagy erkölcsi haszonra lehet szert tenni.

Egy ilyen lépést lehet pozitív diszkriminációnak is tartani; lehet úgy érvelni, hogy egy nem keresztény valláshoz tartozó ember megkapja a nagypénteket is, és még plusz egy napot, azaz többet kap, mint a keresztény.

Másfelől azonban lehet úgy is okoskodni, hogy a nem keresztények számára a nagypéntek „csak” munkaszüneti nap, de nem vallási meggyőződésük szerint megélt ünnep. Ők – mármint a nem keresztények – az öt keresztény vallási ünneppel szemben csak egy napot kapnának, s ezen számítás alapján nemhogy pozitív diszkriminációról, hanem egyenesen diszkriminációról lehetne panaszos szavakat mondani.

Akik ezeket a megfontolásokat vallanák, azok találnának alapot saját interpretációjukhoz. Mindazonáltal egyik megközelítést sem tartom célravezetőnek. Értelmezésem szerint az első mögött a kisebbségi tudatformák megélésével szembeni méricskélő szűkkeblűség, a második mögött sajátos kisebbségjogi arrogancia húzódna meg.

Valójában hangsúlyosan arról van szó, hogy mindenkinek egyenlő joga legyen megélni saját vallási identitását és a jelölt nap spiritualitását. Ez a legfontosabb.

***

Lehet, hogy történelmünk némely kudarcának korlátolt pragmatizmusunk, mondhatnám kisszerűségünk volt az oka.

Mi lenne, ha Magyarország egyszer megpróbálna európai módon magyar, azaz nagylelkű lenni?

Semmit sem veszthetünk, és sokat nyerhetünk.

A nemzet oltára az ország fővárosában: az Ezredévi Emlékmű Budapesten

Az Ezredévi Emlékmű Budapesten sohasem jöhetett volna létre, ha három tendencia nem találkozik.

Először is létre kellett jönnie a fövárosnak; egy olyan helynek, amit a Magyarországot – saját önképe szerint – birtokló magyar nemzet a központjának tekint. Úgy is fogalmazhatnék: meg kellett teremteni a magyar nemzetvallás intézményes központját.

Másodszor a nemzetvallás szimbolikus politikai kultúrájában ki kellett formálódnia annak a gondolatnak, ami a nemzeti nagyság és dicsőség értékét egyfajta „nemzeti oltár” funkcióhoz társítja.

Harmadszor pedig a nemzetközi normák mentén ki kellett alakulnia annak a térbeli megoldásnak, ami a megvalósítás szintjén reprezentálta és közvetítette a kívánt tartalmat.

S persze mindhárom elemnek egy idősíkban kellett találkoznia. Szempontunkból nem egyformán fontos mindegyik tényező. Ha a szimbolikus politika térbeli manifesztációját tekintjük elsődleges szempontnak, akkor nem Budapest és nem is a nemzetközileg létrejött művészettörténeti trend a fontos, hanem maga az Ezredévi Emlékmű illetve a hozzá tapadó képzet, a képzetet erősítő használat. Mindazonáltal – legalábbis a jelzés szintjén – a találkozás számunkra most kevésbé fontos elemeitől sem tekinthetünk el teljesen.

 

A főváros

 

Budapest mint Magyarország fővárosa először csak képzetként létezett, hiszen hivatalosan a „főváros” kategória nem volt jelen a köztudatban. 1 A rendi országgyűléseket a XIX. század első felében Pozsonyban tartották – sokáig a király-koronázások is ide kötődtek 2 ; Budán pedig ugyan létezett királyi vár, de ezt az uralkodó nem használta, s így az épület gyakorlatilag szinte lakhatatlan állapotba került. A magyar főváros-hiány természetesen összefüggött azzal is, hogy a Habsburg-birodalmon belüli magyar államiság a szó klasszikus értelmében nem volt teljes, hiszen de facto nem létezett a magyar király különállósága, s így nem volt a végrehajtó hatalomnak sem önálló karaktere.

A főváros ugyanis – legalábbis az európai városfejlődésben – az a kiemelt jelentőségű és rangú település, ahol az adott állam hatalmi szervei koncentrálódnak. 3 Előtörténetét tekintve lehet uralkodói székhely, de lehet olyan település is, ami gazdasági, társadalmi fontossága okán, mintegy magához vonzotta az állam különféle hatalmi ágait. A főváros fogalma részben összefügg a nemzetté válás folyamatával is, hiszen a nemzetté válás nem csak a nemzeti szimbolika, hanem a nemzeti térfogalom kialakítását is magával hozza. A nemzet tere természetesen maga a nemzeti – vagy annak tekintett – állam, s az államon belül megteremtődik a nemzet önkifejeződésének egyéb térbeli igénye is, ami nemzeti intézményekben ölt testet. Ilyen intézmény lehet a nemzeti főhatalom különböző ágainak térbeli leképeződése (országgyűlés, kormány, a legfőbb bírói hatalom épületei), a nemzeti kultúra világi templomai (a nemzet színháza, az opera, a nemzeti múlt őrzője, a nemzet múzeuma illetve múzeumai 4) és természetesen azok a szimbolikus térbeli pontok, amelyek a nemzeti nagyság és dicsőség kifejezői (nemzeti hősök, jeles személyek emlékművei).

A főváros ily módon több és más, mint az eredeti uralkodói székhely. Feltéve… Feltéve, ha valóban nemzeti artikuláció áll a főváros-jelentés mögött.

Budapest létrejöttének esetében ez a nemzeti önkifejeződési igény vált dominánssá. Mielőtt azonban erről szót ejtenék, még egy összefüggést kell az érvelésbe beemelni: nevezetesen azt, hogy a „Budapest mint nemzeti főváros” képzet egy olyan ténylegesen létező kompetitív mezőben jelent meg, amelyben Bécs, a Habsburg-birodalom uralkodói központja döntő szerepet játszott.

A nemzeti tartalom szempontjából Bécs és Budapest nagyon is eltérő kontextusban értelmeződik. Bécs egy rendkívül heterogén és változó területi kiterjedésű dinasztikus egység székhelye. Központi funkcióját nem a nemzeti háttér s nem a területileg centrális elhelyezkedés, hanem az adta, hogy a Birodalmat különféle jogcímeken uraló császár és a neki szolgáló apparátus itt volt fellelhető. A Habsburg-uralkodók jórészt innen kormányozták a Birodalmat, itt laktak és ide is temetkeztek. 5 Bécs a dinasztia székvárosa, a Habsburg-birodalom központi apparátusának helye volt, s ezért válhatott – mintegy magától értetődő természetességgel és történeti szervességgel – a kettős Monarchia ausztriai részének fővárosává. Elvileg – ha az uralkodó máshova költözött – a székhely funkció vándorolhatott volna, valójában azonban, éppen a több évszázados nyomaték miatt, ez nem tudott bekövetkezni. Sőt! Bécs annyira a tényleges és valóságos birodalmi centrum szerepét töltötte be, hogy amikor (osztrák számítás szerint I., magyar számítás szerint V.) Ferdinánd 1848 végén a trónról lemondva, de uralkodói címét megőrizve a prágai Hradžinba költözött, akkor sem helyeződött át a súlypont, noha a kvietált császár haláláig formailag a dinasztia feje maradt, s így a családi vagyonról is ő rendelkezett. 6 Mindezzel csak azt kívántam jelezni, hogy a XIX. századra Bécs központi pozíciója abszolút megkérdőjelezhetetlenné vált, anélkül, hogy különösebb nemzeti tartalom járult volna hozzá. Ezt a „hiányt” ellensúlyozta az, hogy egyfelől a Birodalom tényleges adminisztratív központjaként működött, a XIX. század elejétől az osztrák császári címet viselő dinasztia nyomatékával erősítve, s mindemellett a „Nyugat” szimbolikus végpontjaként értelmezte magát. Metternich híressé vált szlogenje, miszerint a Balkán a Karlsplatznál kezdődik, arra utal, hogy a civilizáció értékét is hozzázárkóztatták.

Budapest, pontosabban Pest-Buda fővárossá válása, azzá tétele ezzel szemben tudatos, nemzeti céltételezéssel bíró és Bécshez képest feltétlenül kései folyamat eredménye volt. 7 Az 1830-as évek elején Széchenyi István gróf veti fel a „Budapest-gondolatot” 8, hiszen – és itt határozottan tetten érhető a nemzeti elem – az ország testének kell egy „szív”, kell egy főváros. A gondolat, amelyet aztán Kossuth Lajos is 9, és a magyar liberális reformellenzék egésze felvállalt, azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak nincs „hivatalos” fővárosa, hiszen az országgyűlés Pozsonyban ülésezik, a Királyi Vár s a helytartótanács Budán van, és Buda és Pest két különálló, egymással is részben rivalizáló város. Nem véletlen tehát, hogy Széchenyi Buda és Pest közé helyezi az ország első állandó Duna-hídját (Lánchíd), s az sem, hogy az 1848-as átalakulást rögzítő törvények – a márciusi forradalmi követelés nyomán – Pestre teszik az országgyűlést. Logikus következmény az is, hogy 1849-ben Szemere Bertalan akkori miniszterelnök az ország fővárosának nyilvánítja – immár Budapest néven – a várost. Az 1848-49-es forradalom leverése után a neoabszolutizmus csak az egyik regionális központként kezeli az ismét külön városként működtetett Budát és Pestet. Csak a kiegyezés után, 1872-ben nyilvánítják egy településsé Budapestet, noha a kiegyezést 1867-ben jóváhagyó országgyűlést 1865-ben már ide hívják össze, és de facto fővárosként kezelik a Duna két partján elterülő városokat.10

Mindebből az következik, hogy Magyarországon a főváros-fogalom erősen nemzeti tartalma követelésként merült fel, s létrehozása egykorúan a magyar nemzettudat sikertörténeteként rögzült. Ebben a nemzeti narratívában annak is fontos szerep jutott, hogy a budai Vár királyi székhelyként funkcionáljon, de senkit sem zavart az a tény, hogy az uralkodópár 1867 után jobban kedvelte a Budapest-közeli, s a kiegyezéskor a nemzet ajándékaként kapott gödöllői kastélyt, mint az egyébként rideg és kényelmetlen budai Várat.11 A lényeg ugyanis az volt, hogy a magyarok által saját országuknak tekintett Magyarországnak fővárosa lett, ahol helye volt, lett a királynak, a kormánynak, az országgyűlésnek és mindannak, amitől egy nemzet fővárosnak tekinthet egy várost.

Birodalmi Bécs – nemzeti Budapest: talán ezzel a jelzős szerkezettel inkább értelmezhető a kétközpontú Habsburg-birodalomban a főváros szó tényleges történeti tartalma.

De persze ezzel még korántsem merítettük ki a kontextualizálás lehetőségét, hiszen külön probléma, hogy mit jelent a magyarok esetében a „nemzeti” főváros. A kérdés kettősen is érdekes: egyfelől a város lakossága jelentős részben nem volt magyar, másfelől pedig a XIX.-XX. század fordulójáig Magyarország lakosságának többsége nem a magyar anyanyelvűekhez tartozott, és a századforduló után sem alakult ki jelentős magyar többség. Ezek a rendkívül lényeges és alapvető kérdések azonban túlmutatnak az adott téma keretein, így itt mindössze annyit érdemes megjegyezni, hogy a főváros lakossága nagyrészt elmagyarosodott, tehát egy természetes asszimilációs folyamat zajlott le. Az ország tekintetében pedig egy olyan ideologikus konstrukciót alkalmaztak, ami elismerte ugyan az etnikai heterogenitást, de fenntartotta az egységes politikai nemzet fikcióját, s ez a „politikai nemzet” a magyar volt. Az asszimiláció illetve az ideológiai konstrukció töréspontjai éppen a XIX.-XX. század fordulóján kezdtek látványosan megjelenni, de csak a Monarchia – és a történeti Magyarország – szétesésével váltak az interpretáció számára is megkerülhetetlen realitássá.

Természetesen szólni kell a kettős Monarchia „két főváros” fogalmáról is.

A kiegyezéssel újradefiniált államalakulatnak a neve sem volt egyértelmű, hiszen a nyelvi lehetetlenség határát súrolta a „Magyar Korona országai és az őfelsége uralkodása alatt álló többi ország” kifejezés. Ferenc József 1868. november 14-én bocsátotta ki azt az uralkodói kéziratot, ami rendszeresítette az általa uralt összes ország továbbiakban használatos megnevezését. Osztrák-Magyar Monarchia – ez lett az állam neve, noha tudjuk: az „Osztrák” kifejezés jelentős szláv népességet takart, és közjogilag a cseh királyi címet is magában foglalta; a „Magyar” pedig egy olyan királyságot takart, ahol a magyarok – a századfordulóig – kisebbségben voltak. A „kettős Monarchia” tehát jobb híján használt fogalom, s a „két főváros” is felemás tartalmú kifejezés.12

A közjogilag két egyenrangú államtest – látszólag – egyenrangú központja Bécs és Budapest. A két államtestet összekapcsoló közös ügyek alkotmányos felügyeletét ellátó delegációk – a kiegyezésben rögzített módon – felváltva kellett, hogy ülésezzenek, hol az egyik, hol a másik fővárosban. Mindazonáltal a közös minisztériumok (külügy, hadügy, illetve az ezek fedezéséré szolgáló pénzügy) Bécsben működtek és lényegében fel sem merült az, hogy tevékenységük megosztódjon a két főváros között. A közös minisztériumok elhelyezésének legfőbb oka nem pusztán Bécs civilizációs előnyének tudható be, hanem annak, hogy az uralkodó ténylegesen sokkal inkább Bécsből, mintsem Budapestről uralkodott. (Budapest örök sérelme maradt, hogy a magyar fővárosban nem volt saját királyi udvartartás; a budai udvarnagyi hivatal a bécsi alá tartozott, annak ellenére, hogy a magyar országgyűlés saját hatáskörében szavazta meg a király fenntartásának költségeit.) Így aztán a két főváros viszonyában – a látszólagos egyenrangúság mellett – Budapest részéről állandóan jelen volt egyfajta sérelmi elem (ami persze „nemzeti” sérelemként is megfogalmazódott) és egy rendkívül komoly bizonyítási vágy, miszerint a magyar főváros „utol tudja érni” Bécset.

Mindezek alapján Budapest nem egyszerűen főváros lett, hanem többszörös nyomatékkal lett nemzeti főváros. A nemzeti térteremtés igénye felülírta a város tényleges nemzetiségi összetételét, felülírta a nyugat-európaihoz képest kései indulást; a Béccsel való versengés magát a fejlődést, a város kiépülését tette nemzeti tartalmúvá. Ugyanakkor – noha erre itt túlzott részletességgel nem kívánok kitérni – a nagyváros léte, az általa teremtett modernitás szinte azonnal előhívta a tételezett nemzeti jelleg elvesztésétől való félelmet is. A főváros-kérdés különösen a XIX.-XX. század fordulójára, a XX. század elejére politikai arculatkérdéssé is vált. Amit egyfelől nagyon nemzetinek szántak, másfelől elkezdett úgy értelmeződni, mint valamiféle „nemzetietlen”, „bűnös” jelenség.13

Számításba kell azt is venni, hogy a „főváros” funkció többletsúlyt biztosít egy városnak. Ha azonban az állami-nemzeti reprezentációt nem öleli körül mindaz, amit a XIX. század városfejlődése jelent, akkor főként az állami arculat marad a domináns. De Budapest esetében is – igaz, ütemkéséssel – pontosan arról volt szó, hogy létrejött a modern metropolisz, a modern nagyváros. A XIX. század összes civilizatorikus, gazdasági, társadalmi innovativitása mintegy koncentráltan jelent meg a nagyváros képében. S ez ugyanúgy elmondható a szellemi-kulturális innovativitásról is, merthogy a nagyváros teret, lehetőséget, miliőt s nem utolsósorban valamifajta megélhetést adott a szellem és kultúra lovagjainak, apródjainak, szolgálóinak.

A Habsburg-birodalom egészét tekintve csak Bécs és Budapest lett a nagyvárosiasságot a maga teljességében érvényesítő, az európai összehasonlításban is az élmezőnyben helyet foglaló település. A XVIII. századi felfutást Prága nem tudta a XIX. századra megismételni. Bécs és Budapest viszont – rendkívül tudatos városépítészettel, várospolitikával – a XIX. század második felében illetve a századvég-századelő táján milliós metropolisszá vált. (Budapest lakossága 1910-re ugyan „csak” 900 ezret tett ki, de az elővárosokkal együtt elérte az 1,1 milliót!) Ráadásul mind Ausztriában, mind Magyarországon a fővárost követő többi város nagyságrenddel került „hátrébb”, ami azt jelentette, hogy a polgárosodó társadalmak karrierambícióinak kielégítéséhez ebbe a két városba kellett jönni. A két város több, mint önmaga: a modernitás, a nagy lehetőségek, a dinamizmus szimbolikus és tényleges terrénumává alakultak át.14

A kvantitatív összetevők minőségi, kvalitatív dimenzióvá váltak.  A modern nagyváros hivatalnokaival, ipari munkásságával, kispolgárságával és középosztályával, az új típusú városi szegénység és a nagypolgári életvitel együttes jelenlétével, a „bohém”, a „művész”, a „rikkancs” és más hasonló, de az addigi városi világtól eltérő alakok megjelenésével valami új, valami más lett. A más, az új abban is testet öltött, hogy a Város saját és társadalma arculatát politikailag is megkísérelte kifejezni. Igaz ez a másik oldalról is: a minőségi váltás erős és ideologikus városkritikát is kiváltott. A kritikában is átpolitizálódott a Nagyváros: bűnökre csábító, az ártatlanságot sárba tipró jelenséggé vált, egyfajta „világi ördöggé”, aki íme testet öltött. Megkísérti a betévedőt, lelkét átformálja, sőt, még a beszédét is átalakítja. Mert a városi nyelv is megkülönböztet: a szóhasználat, az eltérő kiejtés – az attitűdtől függően – vagy felemel, vagy „népidegenné” tesz.

A nagyvárosnak addig soha nem látott, érzékelt önsúlya lett, ami kifejeződött kultúrában, viselkedésben, nyelvben és természetesen megfogalmazhatóvá vált egyfajta politikában is – ami vagy azonosulást, vagy éppenséggel éles kritikát is kiválthatott.

Budapest esetében – mint láttuk – a fővárosi lét és maga a nagyvárossá válás nemzeti vállalkozásként értelmeződött és rögzült, ezért a városi önkifejezés és a magyar eszmei karakter között nem jött létre lényeges különbség. A magyar nemzettudat a liberalizmusban fogant. A magyar „grandeur és gloire” a liberalizmuson át manifesztálódott s ez a liberális nacionalizmus jelent meg a civilizatorikus fejlődés garanciájaként. (Erre igen karakteres példát szolgáltatott az 1896-os, és Budapest számára komoly fejlesztéseket lehetővé tevő millenniumi megemlékezés-sorozat.)15 Budapest politikai arculatában a XX. század elején a községi szocializmus egyébként antiliberális fordulata is úgy jelenhetett meg, mint a magyar nemzeti önkiteljesítés liberális folytonossága.16

Természetesen Magyarországon is megjelent a keresztény értékekkel felvértezett, újkonzervatív antiliberalizmus, hiszen 1895-ben jött létre a katolikus Néppárt – egyébiránt éppen a liberalizmus egyik legnagyobb diadalának, az állam és egyház szétválasztásának árnyékában. Csakhogy az újkonzervatív, nem egyszer erős antiszemita felhangú térhódítást megnehezítette a liberalizmushoz kötődő, belpolitikai stabilitást biztosító rendszer nemzeti összetevője. A kiegyezés által teremtett belső politikai stabilitás a magyar elit hegemón szerepét jelentette, s ez a politikai érdek azt sugallta, hogy mindenfajta asszimiláció kedvező, hiszen erősíti a magyarok társadalmi, gazdasági, demográfiai súlyát. Az antiszemita típusú politizálás, a magyarok számát és erejét gyarapító zsidóság politikai stigmatizációja nem volt érdeke ennek a hegemón helyzet őrzésében érdekelt elitnek. Csak azt állítom, hogy nem állt érdekükben a liberális nacionalizmus felszámolása, s nem azt, hogy ne alakult volna ki a felszámolásnak „megágyazó” eszmei keret. A Budapest-kritika, a „Judapest” lózung 16 és minden, ami ehhez kötődött, a századvég-századelő magyar politikai kultúrájában létrejött, de mindaddig szekunder maradt, amíg a soknemzetiségű Magyarországon kellett a magyar nacionalizmust uralkodó helyzetben tartani. Igazi ereje – s uralgó politikai és narratív helyzetbe kerülése – csak a Monarchia szétesése után mutatkozik meg: akkor, amikor az immár 96%-ban magyarok lakta országban már új szociális-gazdasági-kulturális ellenségképet keres a nem kevés személyes kontinuitást mutató politikai elit. Addig, amíg a Monarchia fedője rajta volt azon a láboson, amit Magyarországnak hívtak, az adott realitásokban gondolkodó magyar nacionalizmus a liberális politikai keretben volt érdekelt, s Budapestet is ebben a kontextusban értelmezte. A nemzet szívének, s nem a nemzet ellenségének tartotta.

Az Ezredévi Emlékmű létrejötte szempontjából pedig számunkra ez a fontos.

 

Az ötlet forrásvidéke

 

Az ötlet létrejöttéhez, kiformálódásához két elemre volt szükség: egyfelől az elgondolt funkció kikristályosodására, másfelől az emlékmű mint objektum tudatára. A két komponens a tényleges folyamatban nem vált szét – csak az utólagos elemzés szintjén létezik a szétválasztás.

Kezdjük az utóbbival.

A művészettörténet az emlékművek több típusát különbözteti meg. 17 A monarchikus vagy dinasztikus jellegű emlékművek számítanak a legrégibbnek. Eredetük a reneszánszban illetve a barokk korban lelhető fel és arra a – XV. századtól kitapintható – gondolatra épül, amely az uralkodót dicsőíti, halhatatlannak láttatja. Ebből fejlődött ki az a kép, ami a főhatalom képviselőjét aktív, élő, adott esetben harcos figuraként mutatja be. Az ilyesféle emlékművek a XVIII. századtól kezdik jellemezni az európai kultúrát. Mintegy derivátumuk az a fajta emlékmű, ahol is az uralkodó mint géniusz-motívum áttevődik a szellem jeleseire – Nagy Frigyes és Nagy Péter után Rousseau-nak is lesz emlékműve.

A következő típus az „emléktemplom”. A franciák valósították meg először, amikor is a párizsi Saint-Geneviéve templom nevét Pantheonra változtatták. Az emléktemplom arról is szólt, hogy a vallási forma elvilágiasodva tesz szert szakralitásra. Ide temetik a nemzet – az új szakrális közösség – nagyjait, hőseit, akiket egyfajta szekuláris szentnek szóló kultusszal öveznek. A XIX. század elején Európában több helyen is terveztek efféle emléktemplomot, de ténylegesen nagyon kevés valósult meg belőlük. Ugyanakkor épültek olyan emlékművek, amelyek külső megjelenésükben felidézték a templomszerűséget.

Újabb, s időben kicsit későbbi, már egyértelműen XIX. századi típust képviselnek a „történeti-kulturális” emlékművek. Ezekben már maga a nemzet, a nemzeti önreprezentáció testesül meg. Német illetve osztrák területen válnak divatossá s rendszerint a nemzeti nagyságról, dicsőségről, erényről szólnak.

A negyedik típust az úgynevezett „nemzeti-demokratikus” emlékművek jelentik, ahol is a „nép” játssza a főszerepet. A XIX. században ez alig jelenik meg, az első világháborút követően – részben a közkatona hősiességét bemutató emlékművek miatt – viszont számuk megszaporodik.

A különféle típusok sokszor keverten jelennek meg – a tipizálás az eligazodást segíti, de nem mindig „fedi le” a valóságosan létrejött alkotásokat.

Magyarország részben késve, részben saját arculattal kapcsolódott az európai trendhez. A XIX. században kifejezetten dinasztikus emlékmű alig jött létre – József nádor már említett szobrától eltekintve a naptári értelemben vett XIX. század végén csak Mária Terézia érdemelte ki az utókor ilyesfajta tiszteletét (Pozsony, Fadrusz János, 1897.). Igaz ugyan, hogy a kiegyezés után felmerült az ötlet, miszerint Ferenc Józsefnek is legyen (lovas) szobra, de ez nem valósult meg. A dinasztia és a magyarok viszonyáról elmondottak után ez talán érthető is. (Erzsébet királyné természetesen már kiérdemelte a szoborállítási buzgalmat, mint ahogy 1908-ban Rudolf alakja is köztérre került.)

A nemzeti dinasztia hiánya az úgynevezett dinasztikus emlékmű-állítási kedvet láthatóan és érzékelhetően lelohasztotta. Ezzel szemben nagyon is népszerűvé vált az, hogy a nemzeti géniusz kulturális illetve politikai reprezentációja teret nyerjen. Kisfaludy Károlynak már 1830-ban (!) szobrot akartak emelni (1875-ben el is készült). Az 1870-es évektől sorra-rendre jönnek létre azok az emlékművek, amelyek – a nemzeti dinasztia híján – jeles magyar államférfiaknak illetve költőknek, íróknak állítanak emléket. Így – többek között – Eötvös József (1879), Széchenyi István (1880), Petőfi Sándor (1882), Deák Ferenc (1887), Arany János (1893), Vörösmarty Mihály (1908) kap szobrot. Jól jelzi ezt a lendületet, hogy míg az 1860-as években két-három világi köztéri szobor van Budapesten, addig 1900-ra illetve 1918-ra számuk megsokszorozódik. 18 A növekvő számú köztéri szobrok között nem az egyházi vagy díszítő jellegű szobrok, hanem az emlékművek dominálnak. A kiegyezéstől 1900-ig tizenkilenc, 1900-tól 1918-ig harminchét emlékmű készül el Budapesten.

Ugyanakkor – a bajor Walhalla nyomán – állandóan felmerül az emléktemplom jellegét képviselő gondolat is, bár semmi nem valósul meg belőle. Széchenyi éppen a Walhalla megtekintése után fogalmazza meg „Üdvlelde”-koncepcióját 19, ami tartalmilag teljesen szembenáll azzal, hogy az állam jelesei legyenek egy temetőben. Ő egy temetőkertet elképzelve azoknak biztosítana helyet, akik személyes teljesítménnyel szolgáltak rá a nemzet megbecsülésére. (Széchenyi számára a Westminster Apátság Pantheonja a vonzó, mert az odatemetettek esetében nem a rang, a cím, hanem a személyes igyekezet díjazódik.)

A különféle – több szálon futó és sok esetben kavargó – ötletek az 1880-as évek elejétől kezdenek abba az irányba mozdulni, amely a honfoglalás ezeréves évfordulójának állítana emléket, méghozzá valamiféle, immár a hazai kultúrában is meggyökeresedett „emlékmű” formájában.

Mivel nem létezett a nemzeti főhatalom, ezért az immár működő nemzettudat, nemzetvallás igyekezett valamifajta „nemzeti dicsőség”-ideát keresni; valamit, ami a „grandeur” és a „gloire” eszméjének megfelel. A tárgy tekintetében mindenféle ötletek felmerültek. Van, aki az Üdvlelde gondolatát egy történelmi személyiségekkel feltöltött „emlékmű-templomként” értelmezi illetve félreértelmezi. 20 A lényeg, hogy olyan szakrális helyet kívánnak, amely a „magyar geniusz oltárát” jeleníti meg. 21 Van, aki a nemzeti oltárt a szó szoros, vallási értelmével fizikailag összekötötten képzeli el, és olyan nemzeti templomot akar, ami a különféle felekezetek tényleges templomául is szolgál.22

Miközben zajlik az adott kor egyes kiemelkedő alakjainak szobor-állítása, és ismét feltűnik a pantheon-gondolat, megszólal az a hang is, amely a honfoglalás közelgő, ezeréves évfordulójához kötné az egyértelműen szakrális tartalmú nemzeti dicsőség megjelenítését. A honfoglaló Árpád, az egykori törzsi fővezér alakja igen jól illeszkedett a származás-orientált nemesi hagyományhoz, a magyar királyi dinasztia eszméjéhez. A korszak szimbolikus politikáját nagy erővel formáló függetlenségi, ’48-as világkép is szívesen nyúlt vissza Árpádhoz, mert az Árpád-házi királyok, az Árpád-kultusz közvetve anti-habsburgiánus tartalmat hordozott.

A gomolygó elképzelések hivatalos formát először 1881-ben kaptak.23 Budapest közgyűlése előterjesztést intézett az országgyűléshez: kérte, hogy állítsanak emlékművet a honfoglalás ezredik évfordulójára, s ez méltóképpen örökítse meg a honfoglalás tényét és a magyarság azóta eltelt történelmét.

Budapest javaslata azonban még mindig nem az volt, ami az Ezredévi Emlékmű lett. A propozíció kifejti az emlékmű szükségességét, a nemzeti oltár iránti vágyat, s persze azt is, hogy a nemzeti dicsőség emlékezete számára a friss főváros lehet a méltó helyszín.

Előbb tisztázni kellett a honfoglalási évforduló időpontját. Mint tudjuk, a kormány 1882-es felkérése nyomán az Akadémia egy tizenkét éves intervallumot jelölt meg, amely 1888 és 1900 közé esett.24

A tervezgetés így már időhöz kötötten tudott kibontakozni. A függetlenségi eszmekör egyik meghatározó képviselője, Thaly Kálmán a képviselőházban tett javaslatot:

„Megvallom, szeretnék már olyan szobrot is, amely a magyar állameszme rendíthetetlenségét kifejezze, és annyi felé vágjon, ahány felől őfelé vágnak. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Méltóztatnak megérteni, mire célzok; nem akarok ellenséges indulatot kifejezni senki iránt, hanem akarom erőnk, konszolidált állami létünk kifejezését, amely megvolt teljes mértékben, és amennyiben most nincs meg teljes mértékben, adja a magyarok Istene, hogy mielőbb meglegyen. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Igen üdvös volna a honfoglalás egyes momentumait, melyek a történelemből ismeretesek, az ország oly vidékein, oly határszéli és nemzetiségi helyeken megörökíteni, ahol az a magyar állameszmének egy-egy látható kifejezést adni a nemzetiségre való tekintetből is nagyon kívánatos volna.”25

Thaly javaslata – amely aztán meg is valósult 26 – a magyar állameszme olyanfajta szimbolikus használatát kívánta, amely a nemzetiségeknek szóló figyelmeztetésül szolgált. Óriási hátránya volt az, hogy nem Budapestben és nem az oltár-dicsőség funkcióban gondolkodott.

Az Akadémia állásfoglalását követően a kormányra maradt az időpontot illető döntés. Hosszas gondolkodás után 1892-ben törvényt hoztak arról, hogy a millennium 1895-ben legyen. Először – figyelmen kívül hagyva a főváros javaslatát – csak egy nagy, reprezentatív kiállítást terveztek, később azonban úgy döntöttek, hogy egész sor létesítményt is elkészítenek erre az alkalomra. Így persze az időhatár szűknek bizonyult, úgyhogy alig egy évvel később, 1893-ban újabb törvényt hoztak, amelyben egyszerűen elhalasztották az Ezredévi évfordulót 1896-ra.27

Közben határozottabb formát öltöttek az Ezredévi Ünnepség körvonalai, s a megfogalmazódó elképzelések között helyet kapott az egyre többek által hangoztatott igény: létesüljön Ezredévi Emlékmű. 1894. februárjában a miniszterelnök jóváhagyásával képviselőházi dokumentum születik, amelyben a még részleteiben nem teljesen kikristályosodott terv már konkrétan is megfogalmazódik. Idézzük fel a képviselőház illetékes bizottságának jelentését:

“Az ezredéves fennállás jelképezésére szolgáló állandó alkotások között kétségkívül a legnagyobb fontossággal bír a magyar állam megalapítását jelképező szobornak, illetőleg diadalívnek, vagy ehhez hasonló építménynek felállítása – illetőleg felállításának törvényhozásilag való elrendelése.

Kétséget nem szenved, hogy egy kiváló remekműnek a millennium alkalmából leendő létesítése, mely a magyar állam megalapításának művészi symbolumát képezné, a közvélemény által mindenféle alakban követeltetett és számos terv lett, úgy a legilletékesebb helyen, mint a nagyközönség körében ez irányban felvetve.

Kétségtelen az is, hogy ezen alkotásnak semmiféle czélszerűségi rendeltetése nem lehet, éppen mert symboluma kell, hogy legyen a nagy ténynek; de az is bizonyos, hogy egy szobor vagy szobroknak sorozata maga, épp oly kevéssé elegendő e ténynek kidomborítására, a miképpen egyes festmény vagy festménysorozat nem képes rá. – Hasonló feladatokat számtalanszor megoldottak az ó-kor classicus korszakától fogva napjainkig. – Mindannyiszor, amikor nagy, vagy legalább a nemzetek életére nézve nagyoknak tartott eseményeket igyekeztek ily módon jelképezni és ünnepelni, a megoldás mindenkor egy tisztán csak művészi rendeltetésű építkezés volt, a melyen azután úgy a plasticának, mint a monumentális festésnek kellő tere nyílt, hogy az épület nagy arányaival kifejezett monumentalitáshoz az alkotás speciális jelentőségét hozzákapcsolják és kifejezésre juttassák. – Leggyakoribb, de a bizottság nézete szerint leginkább megfelelő alakja az ily épületnek, a kormányelnök előterjesztésében részletesen ismertetett, sőt rajzban is bemutatott diadalív, vagy más ehhez hasonló építmény. Ez alkotás a fővárosi közlekedés valamely góczpontján olykép lenne állítandó, hogy szakadatlanul nagy néptömegek figyelmét úgy vonja magára, hogy azért a forgalmat még se akadályozza s óriási méreteivel folytonosan az állandóság érzetét idézze fel, szemben a körülötte és alatta sürgő mindennapi tevékenységgel. Ez alkotáson azután az allegorikus és egyes kiváló egyéneket ábrázoló szobrok, a domborművek sorozatai, mozaikban, vagy felfestésben megörökített képek, nemcsak egyes nagy egyént és nagy eseményt fognak dicsőíteni, hanem az évszázadok legfőbb mozzanatainak és egyéniségeinek ábrázolására kellő tért és alkalmat fognak szolgáltatni. Az alkotás czélja igazolja s így talán külön említésre sem szorul, hogy az emléken, vagy azzal összeköttetésben a domináló főalak más, mint a nagy honalapító Árpádnak lovas-szobra, nem lehet.”28

Amikor a bizottság arról szól, hogy hasonló feladatot „napjainkig” több helyen is megoldottak, akkor nyilván azokra a „kaiser-fórumokra” gondolnak, amelyeket Berlinben, Pétervárott, vagy akár Bécsben is megvalósítottak. A rendszerint oszlopsorral határolt, s az oszlopok között szobrokat kiállító tér mindenütt arra szolgált, hogy az adott hatalom eszmei esszenciáját egyfajta térpolitika mentén fejezze ki és módot adjon rendezvények, rituálék lebonyolítására. A legfőbb minta a Heldenplatz volt Bécsben.29

A javaslatból az is kitetszik, hogy a magyar történelem általuk elgondolt egészét kívánják az Emlékműbe építeni, hiszen a „kiváló egyének” kifejezés erre utal. Mindezt abban a keretben képzelik el, amely az európai kultúra konszenzus-pontjait jelentő allegorikus elemeket is tartalmazza. Ezzel együtt – bár az elképzelés minden addiginál egyértelműbben a későbbi emlékmű irányába mutat – még rejlenek a megfogalmazásban alternatív lehetőségek.

Külön témát jelentett a helyszín kérdése. Volt olyan javaslat, amely a Gellérthegyen, a Citadella helyén látta volna szívesen a honalapító Árpád szobrát. Itt érdemes is egy pillanatra megállni, hiszen a hegytetőn emelkedő emlékmű gondolata egy egész szimbolikus történelmi folyamatot érint.

A Citadellát azt követően kezdték el építeni, hogy a Habsburg-abszolutizmus és az orosz önkényuralom együttes ereje 1849-ben leverte a független magyar államiság proklamálásáig is eljutó forradalmat és szabadságharcot. Felépítésére Haynau adott parancsot. Az erőd 1854-re készült el. Katonai szempontból már akkor korszerűtlennek ítélték, de nem is azért építették, hogy fegyveres ellenséggel szemben nyújtson hatékony védelmet. Ágyúit az 1848-as márciusi forradalmat kirobbantó Pestre irányította, s a város lakosságát akarta megfélemlíteni. Az elnyomás szimbóluma volt, ezért nevezték “gellérthegyi Bastille”-nak. Mikor 1867-ben létrejött a király és a nemzet közti megbékélés, felmerült, hogy el kell távolítani az idejétmúlt építményt, amely a Habsburg-abszolutizmus jelképeként zavarta az oly nehezen kialakított politikai békét. Nem véletlenül vetődött fel tehát az, hogy a Citadella helyére kerüljön Árpád szobra. Tegyük rögtön hozzá: aki javasolta, méltán gondolhatta azt, hogy a nemzeti gondolat élharcosa, hiszen már 1848-at megelőzően, a reformkorban is, amikor a Fellegvár helyén még csak egy egyszerű Csillagda díszelgett, gróf Széchenyi István ide javasolta egy nemzeti Pantheon felállítását. Az alávetettség tárgyi bizonyítéka helyett az állami önállóságot, a nemzeti nagyságot kifejező szobor – ez volt a javaslat tényleges tartalma. Tudjuk, hogy az emlékmű végül nem ott, hanem más helyszínen épült meg. A kormány – noha eredetileg fontolgatta – a magas költségekre való hivatkozással elvetette a Citadella lebontásának és a helyén épülő emlékműnek a tervét. A nagystílű elképzelés kisszerű megoldásba torkollott. 1897-ben a Citadellát jelképesen rombolták le: szétverték a bejárata feletti részt és megbontották egyes falait. Így csak csúnyább lett, de a helyén maradt. Máig.

Hol legyen tehát a magyar “grandeur és gloire”, a nemzeti nagyság és dicsőség emlékműve?

Volt, aki úgy vélte, hogy a tervezett diadalív legjobb helye az Andrássy út végén lenne. Maga a miniszterelnök is emellett tett hitet. 30 A dolog tehát tulajdonképpen el is dőlt. A helyszín kiválasztását jellemezhetnénk így is: a “gellérthegyi Bastille” helyett a “magyar Champs-Élysées”. Hiszen a volt Sugár út, az akkori Andrássy út a világvárosi rangra törekvő Budapestet jelentette. Az út palotái a ’80-as évek közepére – az ötvenes, hatvanas években már nagyrészt kiépült párizsi „Elysiumi Mezők” mintájára – készültek el. Ahhoz, hogy a hasonlatosság teljes legyen, még hiányzott a Diadalív. (Párizsban már I. Napóleon idején megvalósult, s végleges formáját 1836-ra nyerte el.) A Diadalív, ami akárcsak a franciáknak, a magyarok számára is a nagyság és dicsőség szimbólumát jelentette, illetve jelentette volna. Az Andrássy út az izmosodó polgárság, a civilizációs fejlődés erejét demonstrálta. (Mint tudjuk, 1896-ra, a millenniumra, itt készül el Európa második, máig működő földalatti vasútja.) Az út tervét – s itt megint csak nem mindegy a történelmi patina, a felívelő folytonosság érzete – 1841-ben Kossuth Lajos vetette fel, s noha nem egészen azon a nyomvonalon valósult meg, ahová ő javasolta, kétségtelenül lehetett úgy is értelmezni, hogy a nemzeti érdekeket a polgárosodás igényeivel ötvöző program valóra váltásáról van szó.

Az emlékmű tervezett helyén akkoriban – hogy a franciás jellegnél maradjunk – egy úgynevezett „Gloriette” állott, amelyet Ybl Miklós alkotott. A „Gloriette” nem volt más, mint egy lépcsőzetesen kiképzett ivókút, amely vizét egy artézi forrásból merítette. A fúrást még az 1860-70-es években végezte Zsigmondy Vilmos. Több mint 960 méter mélyről majd 75 Celsius-fokos víz tört fel. (Az itt talált víz az 1913-ban megnyitott városligeti Széchenyi Fürdő vízellátását biztosította. A „Gloriette” 1898-ban átkerült a mai Széchenyi-hegyre. Az artézi kút helyét a tér burkolatán ma egy fém fedőlap jelzi.)

1894-re a hosszú ideje formálódó ötlet konkrét, hivatalosan is megtámogatott szándékká, akarattá vált. Eldőlt, hogy Budapesten az Andrássy út torkolatánál felépül az Ezredévi Emlékmű. Hosszú történet vette kezdetét.

 

 

Kivitelezés, tartalom, használat 1945-ig

 

Ha már volt elképzelés, helyszín, akkor már csak a tervezőt kellett megtalálni, no és persze a pénzügyi fedezetet biztosítani. A terv elkészítésével Zala György szobrászművészt és Schickedanz Albert építészt bízták meg. Zala ekkor – 1894-ben – harminchat éves, még fiatalnak mondható művész. Alig tíz éve lakott Budapesten. Előtte – mint a korszakban oly sokan – Bécsben és Münchenben folytatta tanulmányait. Első nagy megbízatása az 1893-ban a Várban, a Dísz téren elhelyezett honvédemlékmű volt, amely annak állított emléket, hogy 1849-ben a szabadságharc honvédserege az osztrákoktól visszafoglalta Budát. A nemzeti ügy iránti elkötelezettségét demonstráló, disztingvált szobor a megrendelő szempontjából jó ajánlólevélnek bizonyult. Schickedanz 48 éves, amikor a felkérést megkapja. A budapesti Iparművészeti Iskola tanára; helyzetéből, pozíciójából következően konzervatív ízlésű művész, aki a klasszikus formákhoz vonzódik. Zalával már volt közös munkájuk, hiszen a honvédszobor talapzatát ő tervezte. De ezt megelőzően is szerzett tapasztalatot az emlékmű-építészetben. Ő alkotta az 1849-ben Haynau által kivégeztetett első felelős magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos síremlékét, s az 1882-ben, az egykori Lánchíd, ma Roosevelt téren felállított Deák Ferenc-szobor talapzatát is. Így tehát a választás olyan művészekre esett, akik a megrendelő igényeinek, ízlésének megfelelő emlékművet tudnak létrehozni, jártasak a nemzeti értékek formai kifejezésében, egyszóval alkalmasak a magyar történelem addigi leghatalmasabb emlékművének meghatározott szellemiségű kialakítására.

S éppen ezen a ponton robbantak ki a megbízás körüli ellentétek. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a városképet hosszú időn át befolyásoló szoborcsoport megalkotásáról van szó, amely nemcsak a legnagyobb, de egyben a legdrágább mű is lesz. Következőleg, aki a megbízást elnyeri, nemcsak nevét örökítheti meg, hanem egy életre megalapozott egzisztenciát teremthet magának. Míg a felkért művészek serényen dolgoztak a terven, addig a szobrászok és építészek mozgalmat indítottak azért, hogy nyílt pályázattal döntsenek: ki kapja a megtisztelő feladatot? Miután a terv igen gyorsan elkészült, már ennek ismeretében a Magyar Mérnök és Építészegylet építészi szakosztálya 1894. novemberében, ötvenkét építész részvételével ülést tartott. Esztétikai szempontból is kifogást emeltek a Zala-Schickedanz-terv ellen. Úgy vélték, hogy nem állítható az Andrássy út végére. Véleményüket röviden összefoglalva: az emlékmű ormótlan és ronda lenne.

Ezért – az utókorral szembeni felelősséget hangoztatva – továbbra is a nyilvános pályázat mellett tettek hitet. Az ellenzők között vezérszerepet vitt az a Schulek Frigyes, akinek nevét addigra már országos ismertségűvé tette a Koronázótemplom, azaz a Mátyás-templom restaurálása. Tiltakozó szavának felemelése után nem sokkal aztán ő is részesedett az Ezredévi ünneppel összefüggő városszépítő munkákból: 1895-ben tervei alapján kezdték kialakítani a Halászbástyát.

A nagy emlékmű árnyékában tehát megindult a kisszerű elemeket sem nélkülöző, de nem tét nélküli marakodás. Hogyan dönt a kormány? Igazat ad-e a liberalizmus szellemét tükröző egyleti javaslatnak, vagy pedig fenntartja addigi megbízását? Azt várhatnánk, hogy a magát liberálisnak tartó kormányzat nem mond ellent a szellemi élet szabad versenyének. Ha így gondolnánk, tévednénk. Hiszen, ha bárki, aki erre hivatást érez, pályázhatna, akkor talán olyan megoldásokkal is szembesülni kellene – méghozzá a nyilvánosság előtt -, amelyek szellemisége nem felelne meg az akkori jelenhez kizárólagosan felzárkóztatni kívánt múlt eszmei követelményének. Jobb a kellemetlenséget elkerülni. Így aztán a miniszterelnök fenntartja döntését, s megbízza Zalát a munkával. Az alkotmányos játékszabályok szerint parlamenti bizottság is megvizsgálja a tervet, s némi változtatásokat is javasol. Változatlanul az Andrássy út városligeti végét látja a legalkalmasabb helyszínnek, s a nyílt pályázat követelését azzal utasítja vissza, hogy egyrészt a terv jó, másrészt pedig kevés az idő, sietni kell, mert közeleg a millennium. A pályázatosdi csak időt rabolna. Így aztán – s ez, a már jelzett okok miatt, cseppet sem meglepő – végül is politikusok döntenek egy esztétikai alkotás sorsa és minősége felett. Számukra az ideologikus cél teljesítése volt a fontos, s ezt most már annál is inkább elvárhatták az alkotóktól, mert mindenki mást kizártak a megvalósítás lehetőségébó1. Az érvelés persze – már ami a versenyhelyzetet jelentő pályázat elvetését illeti – teljesen hamis volt, hiszen az idő egyáltalán nem sürgetett. Már csak azért sem, mert ahová az emlékművet tervezték, oda építették a millenniumi ünnepségek fő attrakciójának számító országos kiállítás bejáratát. 31 S miután egy helyen egyszerre csak egy dolog lehet, így aztán nyilvánvaló volt, hogy csak a kiállítás lebontása után lehet az építkezéshez hozzákezdeni. 1895. tavaszán, amikor Zalával megkötötték a végleges szerződést, ez a nem túl bonyolult összefüggés már világossá is vált. A szerződésben ezek után az szerepelt, hogy a szobrászati főalakoknak csak a mintáit kell 1896-ra elkészíteni, az építészeti munkálatokat pedig csak 1896 végén kell elkezdeni. A végleges elkészítés határidejét is megszabták, méghozzá öt esztendőben. A költségvetési előirányzat 800 000 forintban jelölte meg az összköltséget. Ez hihetetlenül magas összeg, s valóban igaz, hogy Magyarországon ennyi pénzt műalkotásra még nem szántak. Nem vádolható hát szűkmarkúsággal a kormányzat. (Az összeg érzékeltetésére csak annyit, hogy a civilizációs csodának számító földalatti vasút összesen 3,7 millió forintba került.) S ha még azt is tudták volna a szerződés aláírói, hogy mire a mű elkészül, nem öt, de majd harmincöt év is eltelik, s mire az utolsó számlát is kifizetik, már sem a forint, sem a korona nem hivatalos pénzneme Magyarországnak!

Ne vágjunk azonban a történtek elébe. Az idő sürget, a munka elindul. Azt már senki nem gondolja, gondolhatja, hogy az 1881-ben felvetett javaslat 1896-ra megvalósul, de az alkotók elkezdenek szorgoskodni a terv megvalósításán. Zala megkapja a Nyugati pályaudvar egyik raktárhelyiségét, mert ott elegendő tér kínálkozik a nagyméretű szobrok megformáIásához. S mialatt Zala dolgozik, tekintsük át a tervet, amely aztán 1929-re ölt csak végleges formát.

A diadalív eszméjét több tervariáció kidolgozása után a tervező sajátosan oldotta meg. Félkör alakú, két részből (úgynevezett hemiciklusból) álló eklektikus oszlopcsarnokot hozott létre, nyolcvanöt méter szélességben és huszonöt méter mélységben. Az építmény arccal a város felé fordul, s tervezője szerint egy felülről lezáratlan diadalkapu érzetét kelti. Az oszlopcsarnok középpontján, kissé előtte van a fő szoborcsoport talapzata, élén a honfoglaló magyar törzsek vezetőjével, a magyar királyi családok ősével, Árpáddal. Itt helyezkedik el a másik hat törzsi vezér lovasszobra is. A talapzatból emelkedik a magasba az a harminchat méteres oszlop, amelynek tetején egy golyón áll Gábriel arkangyal kétszeres embernagyságú bronzszobra. Egyik kezében a magyar királyok koronáját, a Szent Koronát, a másikban pedig a Keresztet tartja. A háttérben, az oszlopcsarnok tetején jelképes bronz szoborcsoportok foglalnak helyet. A bal oldali hemicikluson vágtató harci szekér képében a Háború jelenik meg, de ott van a Munka és a Jólét szoborkettőse is. Jobboldalt a Béke méltóságteljesen haladó kocsija és a Tudás-Dicsőség szoborpárosa áll. Az oszlopok között a magyar történelem kiválasztott főszereplőinek a historizmus jegyében fogant szobrai állanak. Mindegyikük alatt van az a dombormű is, amelyik tevékenységük – a magyar história – egy-egy nevezetes aktusát örökíti meg.

Az emlékmű általános szimbolikája tulajdonképpen behelyettesíthető, kis rosszindulattal azt is mondhatnánk: közhelyszerű. Háború, béke, munka, jólét, tudás, dicsőség. Minden nemzet történelméhez hozzárendelhető fogalmak. Ahogy a művészettörténészek mondanák: létüket más nem magyarázza, csak a konvenciók. (Noha a konkrét esetben volt olyan vélemény is, amelyik a Tudás és Dicsőség szoborpárját puszta képrejtvénynek tartotta, mondván, hogy mást jelentenek, mint amit mutatnak.) Gábriel arkangyal alakja már kissé konkrétabb, a nemzeti történelemhez köthető tartalmat hordoz. Győzelem-szimbólum, és azáltal, hogy kezében a szent koronával, illetve a kereszttel magasságában uralja az emlékművet, a keresztény kultúrkörbe beépült magyar állameszme diadalát jelképezi. Külön zamatot ad a jelképnek, hogy a monda szerint állítólag az első magyar király álmában is megjelent, s felszólította őt, hogy vetesse fel népével a kereszténységet.

Ami jellemzőbb lehet a Monarchiába tagolódott Magyarország történelemfelfogásának szempontjából, az a megformált államférfiak kiválasztása, a hozzájuk kapcsolódó értékhangsúlyok.

A XIX. század végének hivatalos nemzettudata tizennégy hellyel gazdálkodhatott. Kiket és miért tartottak hát méltónak megörökíteni? Vegyük sorra az eredetileg tervezett és eltérő időpontokban felállított szobrokat, domborműveket, amelyeknek ma már csak egy része van a helyén.

Az első természetesen Szent István: az a magyar fejedelem, aki népével felvétetve a kereszténységet, a pápától nyert koronával királyság rangjára emelte országát, és Magyarországot a kor európai normái szerinti állammá tette. Másodikként Szent László következik, akinek nevéhez, a dombormű tanúsága szerint, egy rendkívül nemes tett fűződik: harcban végez a leányrabló kun vitézzel. S ez már az esemény jelzése mellett a nemzeti karakter megfogalmazásának szándékáról is szól. Hiszen az országra támadó ellenség oly gonosz, hogy a védtelen nők elrablásától sem riad vissza, s a király személyesen számol le vele. A jogos és vitéz önvédelem gondolata fogalmazódik itt meg. A jogos önvédelemben megedződött, nemes szándékú magyar államnak kijár hatalma növekedése. Könyves Kálmán – ezt újabb dombormű tanúsítja – Magyarországhoz csatolja Horvátországot és Dalmáciát, azaz létrejön a történelmi magyar államkeret. Ezek után újból az Európához való tartozás jelképe: II. András részvétele a középkori Európa legnagyobb közös vállalkozásában, a keresztes hadjáratban. A keresztény hitért való kiállás, a hitbeli hűség szimbóluma. Majd jön a nemzeti sorscsapás, a tatárjárás. IV. Béla király romjaiból építi újjá a középkori magyar államot. Az újjáépítő erő megtestesülését látjuk.

S ezután következik az emlékmű egyik legfurcsább eleme. A szobor Károly Róbertet, az Anjou-házból származó kiváló állam- és gazdaságszervező uralkodót ábrázolja, azt a magyar királyt, aki belső pártütés és külső – többek között Habsburg – behatolás ellen is megvédte az országot. 1308 és 1342 között regnált. A dombormű viszont az 1278. augusztus 26-án, Morvamezőnél vívott ütközetet mutatja be, ahol is az akkori magyar király, IV. (Kun) László Habsburg Rudolf seregeinek segítségére sietett, s közösen leverték a hatalmuk ellen támadó cseh királyt, Ottokárt, aki egyébként a harcban el is esett. Rudolf ennek a győzelemnek köszönhette a Habsburg-dinasztiának később oly fontossá váló osztrák hercegség megszerzését. Gyakorlatilag német-római császári trónja és Ausztria megkaparintása forgott kockán, s a magyarok segítségével ez a konfliktus számára szerencsésen oldódott meg. A dombormű tartalma azért érdekes, mert – eltérően az addigiaktól s az utána következők többségétől – egyrészt semmi köze a fölötte álló alakhoz, másrészt pedig határozott történetpolitikai-ideológiai üzenetet hordoz. Károly Róbert összehasonlíthatatlanul jelentősebb uralkodó volt, mint IV. László, így tehát históriai jelentőségének adóztak, amikor őt ábrázolták. Ugyanakkor jelezni kívánták, hogy a Habsburgok ausztriai uralmukat a magyarságnak köszönhetik. S ne feledjük: amikor az emlékmű készül, még Habsburg-uralkodó ül a birodalom egyik felét képező Magyarország trónján. Ugyanakkor a morvamezei ütközet felemlegetése arra a lojális gondolati elemre is utal, hogy a szlávokkal – s egyáltalán mindenféle hódítóval – szemben a Habsburg-magyar sorsközösség vállalása nyújtja az egyetlen garanciát.

Egymásrautaltság, lojalitás, nemzeti büszkeség, öntudat: olyan ideológiai elemek, amelyek az 1867-es kiegyezésnél is jelentős szerepet játszottak. A Birodalomba tagolódó magyar nacionalizmus történelmi kontinuitását kell demonstrálni, s erre kiválóan alkalmas a morvamezei ütközet – az emlékmű egésze szempontjából stílustörő – felemlegetése. Persze történetileg még nincs itt a Habsburgok ideje, előtte a nemzeti nagyság újabb stádiumai következhetnek: Nagy Lajos, akinek uralkodása alatt Magyarország történelmének legnagyobb területi kiterjedését érte el. Dinasztikus terjeszkedésének egyik állomását mutatja a dombormű: az 1348-ban Nápolyba bevonuló királyt fogadja az ott uralkodó Johanna. (Tegyük hozzá: alig négy évre rá Lajosnak némi anyagi kárpótlás fejében le kell mondania Nápoly birtokáról.)

A sort az eredeti emlékmű egyetlen nem király tagja folytatja: Hunyadi János. Hivatalos címe szerint csupán kormányzó volt, ténylegesen azonban a hatalom az ő kezében összpontosult. Az esemény, amelyet a dombormű megörökít, valóban világra szóló volt. 1456-ban Nándorfehérvárnál (ma: Belgrád) seregeivel megmentette Magyarországot és Európát a török elözönléstől. Az ostromlott vár falára a török zászlót kitűző harcost az egyik vitéz a várfalról magával rántotta a mélybe. Ezt a jelenetet örökíti meg a dombormű. A magyarság nemcsak önmagát, hanem a civilizált Európát is önfeláldozóan megvédi – ezt kívánta országgal-világgal tudatni Hunyadi János megjelenítése. Apja után az immár királlyá váló fiú, Hunyadi Mátyás, a középkori magyar állam nemzeti uralkodója. A reneszánsz udvartartásáról, gondolkodásáról ismert királyt tudósai körében is láthatjuk a domborművön. Nem véletlen ennek kiemelése: a kulturális nagyság kifejezését szolgálja.

Innentől azonban már Habsburgok következnek. I. Ferdinánd uralkodásától folytonos a dinasztia magyarországi uralma. Nem tudta azonban az országot a töröktől megvédeni, sőt, a hatalomért vívott küzdelmével az erőket meg is osztotta. A dombormű tehát azt a hősies és sikeres küzdelmet mutatja be, melyet Eger várának védői 1552-ben folytattak a török ostromlókkal szemben. A harcból a nők is kivették részüket, így az ő alakjukat is felidézik a képen. Habsburg-uralkodó, és támogatása nélküli magyar hősiesség. Nem kevés ambivalencia rejlik az ábrázolásban. III. Károly következik. S itt újabb sajátos ellentmondásra lelhetünk. A szobor alatt azt az eseményt jelenítették meg, amikor Savoyai Jenő Zentánál 1697-ben tönkreverte a török seregeket. Lényegében a magyar történelem egyik szakaszának, a több mint százötven éves török uralomnak a lezárulását kívánták jelezni. Csakhogy a jelzett időpontban az az I. Lipót volt Magyarország uralkodója, aki ellen a magyarok előbb Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc vezetésével felkeltek. A nemzeti érzéseket mélyen sértette volna annak a királynak a megörökítése, aki az ország jogait semmibe vette, s lényegében fegyverrel meghódított tartományként bánt vele. S ha már Rákóczit, az állami önállóságot követelő politikust mellőzték, akkor Lipótot sem lehetett az emlékmű szobrai között elhelyezni. Így aztán annak a III. Károlynak szorítottak helyet, aki a Rákóczi-szabadságharcot követően a fegyveres összeütközést lezáró kompromisszumot ültette át – nem teljesértékűen – a gyakorlatba. III. Károly tehát mint a Habsburg-magyar megegyezés valóraváltója jelent meg, s imigyen folytatta a már megkezdett sort.

Ha az uralkodó az ország törvényeit tiszteletben tartja, akkor a gáláns magyarok önzetlen segítsége nem is marad el: Mária Terézia szobra alatt ott van a jelenet, amikor 1741 szeptemberében Pozsonyban az országgyűlésen a magyar rendek “Vitam et sanguinem!” (Életünket és vérünket!) felkiáltással megszavazzák a királynő kérésére a katonai segítségüket. Valóban történelmi pillanat volt, hiszen ha a magyarok nem állnak ki az uralkodó mellett, megsemmisül a Habsburg-birodalom. Mária Terézia trónöröklési jogát azok is kétségbevonták, akik régebben azt egyébként elismerték. A poroszok és a bajorok pedig fegyveres támadást indítottak az uralkodónő ellen. A magyar katonák szerepét – a kor történelemfelfogása szellemében – úgy állították be, hogy a magyar szerepvállalásnak köszönhető Ausztria és Csehország visszafoglalása, továbbá Mária Terézia uralkodói jogainak diplomáciai elismertetése is. A nemzet – az emlékmű tanúsága szerint – a XIII. században lehetővé tette a  Habsburgok ausztriai hatalmát, a XVIII. században pedig a teljes széteséstől mentette meg a birodalmat. Stabil támasza tehát a monarchiának. Kijár neki, hogy ha jogait megsértik, az igazságos uralkodó helyreállítsa azokat. Ezért kapott helyet a szobrok között II. Lipót. S itt megint csak az ideologikus mondandónak rendelődik alá az alkotás. Mária Terézia valóban történelmi formátumú személyiség volt, s az ábrázolt históriai helyzet sem maradt el tőle jelentőségében. Mindez nem mondható el II. Lipótról, aki alig másfél esztendeig (1790-92) ült a trónon, így ideje sem igen maradt a nagyszabású tettekre, az államszervezői munkára. Őt csak és kizárólag azért helyezték ide, mert uralma alatt történt meg – legalábbis formálisan – annak a magyar rendi alkotmánynak az újbóli elismerése, amit elődje, II. József (Mária Terézia fia) semmibe vett. II. József nem koronáztatta meg magát, mert nem akart cselekedeteiről számot adni az országgyű1ésnek, s a szent koronát is Bécsbe vitette. II. Lipót alatt a korona visszakerült Budára – ezt örökítette meg a dombormű, s ezzel akarták jelezni, hogy újból helyreállt az uralkodó és a nemzet viszonya. Megint csak azt kívánták bizonyítani, hogy bizonyos játékszabályok betartásával a Habsburg-magyar viszony a nemzeti értékek meg- őrzésének záloga. Egyben persze arra is utalt a mondandó, hogy a rendi alkotmányt semmibe vevő II. Józseffel szemben a nemzet – jogvédő alapon – méltóságteljes és sikeres rezisztenciára is képes.

Az utolsó szobor a tábornoki egyenruhás Ferenc József, az éppen uralkodó király. Minden, a Habsburgokkal kapcsolatosan elmondott “üzenet” azért szerepelt az alkotásban, hogy az ő világát mint a beteljesült harmóniát tudják ábrázolni. A szobor alatti domborművön Ferenc József 1867-es megkoronázása látható. A felelős magyar kormány miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyula és a hercegprímás a király fejére helyezik a szent koronát. Feltűnik a magyarok által olyannyira kedvelt Erzsébet királyné karcsú alakja is. Ott van a kiegyezés magyar mentora, Deák Ferenc is. Nemzet és király megbékélésének szimbóluma, a helyét megtalált Magyarország képe. A hely a Birodalom, s a mód, ahogy ott együtt lehet élni, a kiegyezés. Kompromisszum, amely – létrehozói hite szerint – biztosítja az állam területi épségét, az itt élők fejlődését, s ezzel kijelöli a magyar nemzeti érzések, aspirációk mozgásterét is. Hűség a Monarchiához és hűség a hazához: úgy gondolják, a kettő egységben valósítható csak meg. Igaz, a korabeli szemlélőben ezt a harmonikus érzést megzavarja a tábornoki egyenruhába bújtatott király kissé militáris alakja. Rossz emlékeket és érzéseket ébreszt. Arra figyelmeztet, hogy a katonai erőszak, a szabadságharc leverése, az abszolutizmus terrorja is ennek az embernek a névéhez kötődik. No de ez elmúlt. Viszont még megmaradhat egy elsuhanó kellemetlen gondolat: a helyreállított alkotmányosságban is kizárólagosan az uralkodó rendelkezik a hadsereggel. (Persze nehéz is lett volna Ferenc Józsefet másként bemutatni, mivelhogy az egyenruha volt rendszeres munkaruházata.) Egyszóval: mi van, ha még sincs minden rendben, és nem ez a létező világok legjobbika?

Nos, pontosan ezt a kételyt kellett eloszlatni, azaz olyan történelemképet kialakítani, amely a múlt dicsőségével vonja be a jelent; a megkérdőjelezhetetlen folytonosság és beteljesülés képzetét adja.

Ha kicsit összegezve végigtekintjük az Ezredévi Emlékmű szándékolt mondandóját, akkor a nemzetkarakterológia és a politikai tartalom sajátos, történelembe ágyazott együttesét kapjuk. A magyarok öntudatosak, harciasak, lovagiasak, nagy feladatok elvégzésére képesek, hősiesen küzdenek magukért s másokért, jogaik védelmében áldozatokra készek, a kultúra értékei elől nem zárkóznak el, s ha királyaik tiszteletben tartják szokásaikat és törvényeiket, akkor messzemenően számíthatnak a magyarságra. Nemzetünk tehát lojális. Kereszténysége nem egyszerűen az Európához tartozást fejezi ki, hanem elkötelezettséget jelent: a keresztény értékek védelmét és az értük való küzdelmet. Magyarságunk kiteljesítése a Habsburg-birodalom keretei között is lehetséges, mi több: így következhet csak be igazán. Államunk és nemzetünk a kereszténységgel, a lojalitással, a Habsburg-monarchiához való kötődéssel felvértezve dicsőségesen és sikeresen állta és állja ki az évszázadok próbáit. Íme ez a magyar grandeur és gloire, a nagyság és dicsőség.

A magyar nagyság és dicsőség eme reprezentációjával párhuzamosan egy másik hangsúlyos megközelítés is létezett. 1897-ben Ferenc József tíz szobrot ajándékozott a fővárosnak.. Az ő világképében a nemzeti múlt kiemelkedő alakjai között mind a nemesi, mind az egyházi, mind a függetlenségi értékrend képviselői helyet kaptak. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy megteremtődjön egy sajátos és eklektikus nemzeti és lojális konszenzus. A szobrok kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy benépesítsék a város közterületeit. Mivelhogy nem csoportban, hanem a város különböző pontjain állitották fel őket, ezért esélyük sem volt arra, hogy versenytársai legyenek a „nemzet oltár” funkciójának. A Ferenc József-i eklektika tíz szereplője: Szent Gellért püspök, akit a pogány magyarok a Gellérthegyről egy hordóban legurítottak; Pázmány Péter, aki a magyarországi ellenreformáció emblematikus alakja; Bocskay István, aki felkelésével elérte a protestánsok jogainak biztosítását; Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, az ottani vallási béke megteremtője; Hunyadi János, a török elleni nándorfehérvári győzelem vezéralakja; Zrínyi Miklós, a szigetvári törökellenes hős; Pálffy János, aki 1711-ben a császáriak részéről megkötötte a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét, a XVIII. század „kiegyezését”; Anonymus, a középkor híres történetírója; Werbőczy István, a magyar nemesi jogok kodifikátora és Tinódi Lantos Sebestyén, a magyar kultúra egyik korai lírikusa.

Ez a kompozíció az Ezredévi Emlékmű tartalmi elképzelésével párhuzamosan alakult ki. Nem rivalizálásról, hanem eltérő hangsúlyokról volt szó. A dolog – legalábbis az Emlékmű szempontjából – később mégis jelentőségre tesz szert, ugyanis Ferenc József ajándékainak egy része majd a Habsburgokat váltja ki.

De lépjünk tovább. Sajnos a történelem – legalábbis ami a politikai tartalmat illeti – nem várta meg, hogy az Emlékmű mondandója a maga teljességében látvánnyá formálódhasson. Ebben persze nemcsak a történelem a hibás, hanem az emlékmű alkotói is. Kissé lassan dolgoztak. Pedig a munka viszonylag gyorsan megindult. Zala hamar rájött, hogy egymaga nem tudja a kitűzött határidőig elkészíteni a szobrokat, ezért megbízást adott hat másik szobrásznak, hogy egy-két alakot megformáljanak. Ő maga először Gábriel arkangyalt mintázta meg, s 1897 júniusára ezzel a feladattal el is készült. Az év vége felé az emlékmű oszlopcsarnoka is állt, s úgy nézett ki, hogy határidőre talán megszületik az Ezredévi Emlékmű.

Ekkor azonban – lehet, hogy még a nyílt pályázat elmaradása miatti ellenszenvtől vezérelve – a mérnöki hivatal elkezdett akadékoskodni. Úgy vélték, hogy valami heves vihar könnyen lesodorhatja az arkangyalt a harminchat méteres oszlop tetejéről, s emiatt csak akkor engedélyezhetik a kivitelezést, ha az oszlop belsejébe – a talapzattól a figuráig – egy vasrudat helyeznek el. 1900 áprilisára a kivitelezők teljesítették a kívánságot. Ekkor azonban – ugyancsak a mérnöki hivatal kezdeményezésére – olyan próba alá vetették az elkészült oszlopot, amellyel a természetes viszonyok közepette az sohasem találkozott volna. Óriási hidraulikus nyomásnak tették ki az építményt, s ennek következtében két terméskő korong meg is repedt. Kezdhették újra az egészet. Az addigi sóskúti kő helyett jóval keményebb, haraszti követ alkalmaztak. 1901. őszére aztán újból állt az immár másodszor felépített oszlop. Ezalatt a Gladenbeck bronzöntödében elkészült Gábriel-szobrot – mivelhogy helyére a fentebb ismertetett okok miatt nem tudták feltenni – kiküldték Párizsba, az 1900. évi világkiállításra. A zsűri a műalkotást Grand Prix-vel jutalmazta. Már ekkor sokaknak az volt a véleménye, hogy majdani helyén pont az nem fog látszani belőle, ami széppé teszi: a megmintázás finomsága. S valóban: több mint hét emelet magasban mindez eltűnik a néző szeme elől.

Gábriel arkangyal 1901. őszén felkerült végleges helyére, hogy soha többé senki se láthassa teljes szépségében. Mielőtt azonban ez az aktus lezajlott volna, 1901. október 24-én délután öt órakor bensőséges ünnepség színhelye volt az Andrássy út vége. Emlékszünk rá, hogy 1896-ban ötéves határidőt szabtak meg. Nos, az öt esztendő letelt, s az emlékművet építészeti szempontból késznek nyilvánították. Elhelyezték az oszlop bronzékítménnyel ellátott tetejére a zárókövet, amelyben benne volt az emlékmű rövid történetét tartalmazó, pergamenre írt okmány. Schickedanz Albert tartott rövid beszédet.

Az emlékmű tehát készen állt, de üres volt, pontosabban szólva csak az arkangyal volt a helyén. A szobrok lassan készültek el. Az Országos Képzőművészeti Tanács a megalkotás sorrendjében vette át a műveket. 1905-ben formát öltött Hunyadi Mátyás (Zala György műve), I. Ferdinánd (Margó Ede), IV. Béla (Köllő Miklós), Károly Róbert (Kiss György), II. Lipót (Füredi Richárd) alakja. Végleges alakot kapott a Munka és Jólét, illetve a Tudás és Dicsőség szoborpárja is. Ekkor a Képzőművészeti Tanács – a kormánnyal megegyezve – kérte a fővárost, hogy az Ezredévi Emlékművet vegye át gondozásába. Az átadás 1905. januárjában volt. Itt megjelent Herczog Fülöp is, akinek a nevét azért kell megemlítenünk, mert építészeti szempontból Schickedanz mellett ő tett a legtöbbet az emlékmű és a tér kialakításáért. Jegyzőkönyvet vettek fel, s ennek nyomán tudjuk, hogy az elkészült királyszobrok még ekkor sem állottak a helyükön.

A szobrászokra még sok feladat várt. 1906-ra befejeződött Könyves Kálmán (Füredi Richárd alkotása), Hunyadi János (Margó Ede), és a Háború bigás ábrázolása (Zala György); 1908-ra Ferenc József szobra és a Béke szimbóluma (Zala György). Itt már annyi változás volt az előző időszakhoz képest, hogy a már kivitelezett alkotásokat folyamatosan a helyükre tették, s így lassan-lassan kezdett megtelni az oszlopcsarnok. 1911-ben Szent László (Telcs Ede alkotása), Szent István (Senyei Károly) és Mária Terézia (Zala György) alakja öltött végleges formát. Ugyanezen esztendőben öt domborművel is gazdagodott a főváros új nevezetessége. 1912-ben II. Endre (Senyei Károly műve), III. Károly (Telcs Ede), Árpád lovasszobra (Zala György) gyarapította a már meglévő szobrok számát. 1914-15 folyamán újabb négy dombormű is a helyére került.

Egy király, hat vezér és öt dombormű hiányzott még, amikor az I. világháború megakasztotta a további munkát. A háborút vívó országnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint hogy emlékműépítéssel foglalkozzék. A nemzeti nagyság és dicsőség gondolatát amúgy is eleget hangsúlyozta a hivatalos propaganda. Ez eleinte – amíg győzelmek támasztották alá – hatékony is volt. Végül bekövetkezett az, amitől kezdettől tartani lehetett: a Monarchia elveszítette a háborút. Magyarország nemzetiségei alkalmasnak látták az időt arra, hogy kiszakadjanak az addigi állam keretei közül. Ennek mértékét persze 1918-ban, amikor a háború véget ért, még nem lehetett felmérni. Mindenesetre valóra vált az, amit az 1867-es kiegyezés kritikusai megjósoltak: a Habsburg-birodalomba tagolódó Magyarország nem volt képes megőrizni területi integritását, hiszen nemzetiségei számára nem tudott megfelelő időben elfogadható kompromisszumokat felajánlani.

Az országban a vesztett háború, a szociális feszültségek forradalomhoz vezettek. Az 1918-as októberi forradalom demokratikus jogokat, földosztást ígért s egyben az államforma megváltoztatását is eredményezte. Magyarország köztársaság, majd népköztársaság lett. Érthető, hogy a nemzeti függetlenség állapotába jutó ország – noha határai nem voltak még pontosan tisztázva – mind államformájában, mind belső berendezésében a Habsburg-monarchiával szemben definiálta önmagát, s úgy vélte, hogy így és csak így tudja menteni a még menthetőt. A Habsburg-ellenesség abban is testet öltött, hogy a nemzeti történelmet kezdték átértelmezni, s logikusan azokat a tradíciókat – elsősorban az 1848-asokat – állították előtérbe, amelyek a dinasztia elleni magatartást szimbolizálták. A hangulatra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a király magyarországi képviselője, Habsburg József, akinek Alcsút környékén voltak birtokai, a forradalom vezetőjének, Károlyi Mihálynak felvetette: leadná a Habsburg családnevet, és helyette felvenné az Alcsúti vezetéknevet. 32 Ez az atmoszféra csak újabb tartalmat nyert a politikai-szociális radikalizálódással, az 1919. márciusában hatalomra kerülő proletárdiktatúrával. Itt ugyan hivatalosan a nemzeti kérdés háttérbe szorult – úgysem lesz az országhatároknak jelentősége, ha győz a világforradalom -, viszont előtérbe került a feudális-kapitalista elnyomással azonosított Habsburg-kép. Így aztán a dinasztia tagjainak szobrait – pedig még igazából meg sem melegedhettek helyükön – rögvest eltávolították, sőt, a háborút közvetlenül előidéző rendszer szimbólumának tekintett Ferenc József szobrát össze is törték.

Az 1919-es Kommün azonban megtett még valamit, ami arra utalt: az Emlékmű oltár-szerepe az új, internacionalista, univerzális vallás számára is hasznosítható. Sőt! Azt is mondhatnám, hogy a Kommün a még nem elkészült emlékművet először használta igazán szakrális jelleggel. Ez a szakrális jelleg azonban tartalmilag tagadta az eredetileg szándékolt célt, mint ahogy a Habsburg-szobrok megsemmisítése ezt tanúsítja is.

Ahhoz, hogy saját – vörös – oltárt lehessen létrehozni, előbb „be kellett fejezni” az emlékművet. Az alkalmat május 1-e, a munkásmozgalom ünnepe szolgáltatta. A „befejezés” pedig azt jelentette, hogy az építményt vörös drapériával vonták be. A királygalériára kiírták a vallás hívómondatát: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A hemiciklusok széleire ráfestettek egy munkás- és egy parasztfigurát. A királyok tehát eltűntek a vörös kulissza mögött és a nép vált láthatóvá. Az obeliszk szintén vörösbe burkolózott és – Árpád helyett – elékerült a vallásalapító Marx Károly alakja. Marx mintegy átölelte híveit, akiket egy vasmunkás és egy bányász mintázott.33

Az Ezredévi Emlékmű – történetében először – úgy vált ténylegesen „oltárrá”, hogy eközben eredeti tartalmát szimbolikusan megsemmisítették.

A győztes ellenforradalom ismét visszaállította a királyság államformáját, s eszmei kontinuitását a Monarchia Magyarországából eredeztette. Nemcsak belső legitimációja miatt volt erre szüksége, hanem külpolitikai szempontból is. 1920-ra ugyanis jogilag is nyilvánvalóvá és egyértelművé váltak azok a feltételek és keretek, amelyek a vesztes háborút követően Magyarországot jellemezték. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békék között szerepelt a Versailles melletti Kis-Trianon palotában Magyarországra rákényszerített békediktátum is. (Tegyük hozzá: az ellenforradalmi kormányzat nemzetközi elismerésének feltétele volt a béke aláírása és – nem kis ellentmondás! – többek között ennek köszönhette a létét az a rendszer, amely egész politikáját a békefeltételek teremtette helyzet felszámolására irányította.) Ennek értelmében új országhatárok alakultak ki. Idézzük fel a már ismert, elmondott tényeket: Magyarország 282 870 négyzetkilométernyi területéből elvesztett 191 735 négyzetkilométert (valamivel kisebb területe maradt, mint amennyit egyedül Románia kapott). Több mint tizennyolcmilliónyi lakosából majd tizenegymillió a környező államokba került. S ami különösen nehezen volt emészthető: a határok meghúzásánál nem érvényesült az etnikai elv, továbbá a győztes hatalmak által ígért népszavazás. Így aztán több mint három és fél millió magyar jutott más államok fennhatósága alá. Mindehhez társultak a háború, a forradalmak, a béke ökonómiai következményei és a más országokból ideáramló magyar menekültek tömegei. Rendkívüli módon megnehezült az ország gazdasági helyzete. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy több százezer család gyászolta elesett vagy eltűnt hozzátartozóját. 1914 és 1918 között összesen 3 millió 800 ezer embert mozgósítottak Magyarország területéről. 661 ezren meghaltak, ami annyit tesz, hogy majd minden hatodik bevonult soha nem látta viszont családját. 743 ezren megsebesültek, azaz minden ötödik katona életre szóló – súlyos vagy kevésbé számottevő – fizikai károsodást szenvedett. 743 ezren estek hadifogságba, ami a mozgósítottak majd’ 19 %-át adja.

Ugyanakkor a Párizs környéki békék előírásai szerint az ország, területével gyarapodott szomszédaival szemben, védtelen és kiszolgáltatott helyzetbe került. Minden egyes magyar katonára öt csehszlovák, hét román, négy jugoszláv fegyveres jutott. Teljesen érthető tehát, hogy a történelmi Magyarország felbomlása traumatikus erejű volt. Trauma volt, hiszen egy igazságtalan békediktátum szellemében történt, az emberek elemi igazságérzetét sértette. A magyar nacionalizmus számára amúgy is nehéz lett volna a történelmi államkeret többé-kevésbé szükségszerű felbomlását elviselni, de így torokszorítóan tűrhetetlenné is vált. Úgy tűnt, hogy sem a polgári demokratikus forradalom, sem a proletár osztályszolidaritás – különböző okok miatt – nem tudta a bekövetkezett tragédiát megakadályozni, így tehát a forradalmak sikertelensége eszmeileg a konzervatív tudati folytonosságot erősítette. A hatalomra került ellenforradalom a valós történelmi folyamatokat összemosva az ország problémáinak kizárólagos okát és eredőjét az okozatban, Trianonban találta meg. Ehhez az ideológiai manőverhez azonban ideális táptalajt jelentett a fentebb felsorolt okok együttese. Bekövetkezett tehát az, hogy – konzervatív alapról – a történeti jogot használják fel a nemzeti tragédia eszmei-politikai ellensúlyozására. Nem a Habsburg-birodalomhoz való kötődésben keresték a bajok gyökerét. Pont ellenkezőleg: azt lehetett érzékelni, hogy íme a függetlenség az ország területének az elvesztésével jár, tehát a Monarchia volt az egyetlen hatalmon tartó keret. Politikailag volt túl liberális az Osztrák-Magyar Monarchia, ezért következhetett be eróziója, a „destruktív” forradalmi erők térnyerése. Következőleg megszületett a történeti jog alapján a Habsburg-birodalomba tagolódott Magyarország mítosza, s egyben az antiliberalizmusnak utat nyitó politikai magatartás. 34 Logikus tehát, hogy ebben a keretben újból kitüntetett hely jut a Habsburgoknak, s köztük is Ferenc Józsefnek. Vissza is helyezik az eltávolított szobrokat. Ferenc Józsefet azonban újra meg kell mintázni, hiszen a forradalom vele szemben volt a legradikálisabb. Az új szobor azonban különbözik a régitől: nem tábornoki egyenruhában, hanem koronázási palástban ábrázolja a királyt. A militáris kosztüm elhagyását – túl azon, hogy eredetileg is rossz érzeteket keltett – és az új köntöst az is indokolja, hogy így a történeti jogot emelik ki, s egyben fricskát szánnak „Trianon” megalkotóinak. Az antant ugyanis azt is elrendelte – s ezzel éppen a revízió szellemét akarta kiiktatni -, hogy Habsburg-ivadékból nem válhat magyar király. A magyar nemzetgyűlés tagjai közül 1921-ben jó néhányan – nem kis paradoxon! – sírva adták voksukat az előírt trónfosztó határozatra. Ezért a koronázási palást kiemelése egyfajta helyi értékű politikai szimbólum, sajátos hitvallás és rezisztencia kifejezése is volt.

Hiába állították azonban újra fel a Habsburg-szobrokat, az emlékmű még mindig nem volt készen. Zala György (Schickedanz időközben meghalt) 1921-ben emlékiratot intézett a király nélküli királyság kormányzójához, Horthy Miklóshoz. Újabb összegeket kért a befejező munkálatokhoz. Az ország azonban szegény volt. Igaz ugyan, hogy a berendezkedő rendszer igencsak igényelte volna a nemzeti nagyság és dicsőség szimbólumát, de erre már nem jutott a szűkre szabott büdzséből. Zalának és az emlékműnek tehát várni kellett.

Ugyanennek az évnek az elején azonban egy látszólag egészen más jellegű – az Ezredévi Emlékművel később viszont szorosan összefonódó – javaslat is elhangzott. A Magyar Hadviseltek Országos Gazdasági Szövetsége felvetette, hogy egy grandiózus emlékművet kellene létrehozni, amely megörökíti a magyarságnak a háborúban kimutatott hősi bátorságát, a magyar katonák önfeláldozását. 35 A propozíció nem maradt visszhang nélkül, 1922 végén egész mozgalom indult meg valóra váltásáért. A kormányzat is felkarolta az ügyet. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter – elgondolását egyeztetve a belügy- és honvédelmi miniszterrel – elhatározta az emlékmű felállítását. A döntést azonban nem követte gyors tett; a Magyar Országos Képzőművészeti Tanács csak 1924. március 16-án írta ki a nemzeti hősök emlékművéről szóló pályázatát. Jeligésen, „Eszmepályázat” megjelöléssel kellett a terveket a tanácshoz beküldeni. Úgy tűnt, ezúttal a nemzeti ügyet reprezentálni akaró szimbólum a titkossággal garantált szellemi szabadverseny játékszabályainak betartásával valósul meg.

Rövid határidő állt a pályázók rendelkezésére, hiszen 1924. május 1-jéig kellett munkájukkal jelentkezniük. Az első helyezett egymillió, a második félmillió papírkorona jutalomban részesült. Az összeg jelentősnek tűnt, azonban a díjaknak volt egy kis szépséghibájuk: a papírkorona akkoriban rendkívül gyorsan inflálódó pénz volt. Míg egy aranykorona értéke 1919. augusztusában 9,9 papírkoronát tett ki, addig 1924. májusában 1 aranykorona 18,4 ezer papírkoronával volt egyenlő. 1924-ig, tíz év alatt az árak nagyjából nyolcezerszeresükre, a bérek pedig három és félezerszeresükre emelkedtek. A pénzügyi stabilizációt 1924. júniusa hozta meg. Ekkor egy angol font 346 ezer koronát ért, s egy aranykorona 17 ezer papírkoronával volt egyenlő (1927-tól vezetik be az új pénzt, a pengőt).36 Nem mondható tehát, hogy a pályázókat a pénzéhség motiválta volna, hiszen nem egészen három fontot ért az első díj. Talán azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy nem véletlenül írták ki az infláció megfékezése előtt a pályázatokat: így olcsóbban lehetett a tervekhez hozzájutni. Az infláció mértéke pedig valószínűleg befolyásolta a határidő rövidségét is.

A pályázat feltételei között szerepelt az is, hogy meg kell jelölni a mű majdani helyét és elhelyezése módját is.37

A precíz kikötések, a szűk határidő és az alacsony díj ellenére sok terv érkezett be. Százkilencvenen próbáltak szerencsét. A héttagú bírálóbizottság – élén Kertész K. Róberttel – az első díjat a „Koporsóját feltesszük az égbe, két szikla közé szörnyű magasságba” jeligéjű pályázatnak ítélte. A jelige gróf Bánffy Miklós nevét takarta. Az erdélyi származású arisztokrata ekkor ötvenegy éves volt, s politikusként művészi, művészként politikusi hajlamairól volt ismert. Szépirodalmi műveket is írt, illusztrált, színháznál tevékenykedett, sőt ő volt 1916-ban IV. Károly koronázási ceremóniájának díszlettervezője is. 1921-22-ben az ország külügyminisztere.

Bánffy a Gellérthegyre képzelte az emlékművet. Nem a Citadella helyére, hanem a Ferenc József-híd (ma: Szabadság-híd) és az Erzsébet-híd közé eső oldalra. A meredek hegyoldalon robbantással sziklafalat kellene kialakítani. Előtte lépcsőkkel összekötött teraszok lennének s ezeknek egyikében, a legfölsőn, egy ívszerű nyí1ásban helyeznék el az emlékművet. Tíz méter hosszú kőkoporsót tervezett, amelynek két oldalán a magyar szent koronát tartó szárnyas angyalok helyezkednének el. Fölöttük ott lenne az apostoli kettős kereszt, alattuk pedig, egy lentebbi teraszon, oltár állana. (Tán emlékszünk még rá: az Ezredévi Emlékművön Gábriel arkangyal jobb kezében ott a korona, baljában pedig a kettős kereszt.)

A második díjat Hoffmann Ottó nyerte el. Jeligéje: „Tán honom könnye vagy te nagy folyó”. Ő puritán módon a Duna közepébe képzelt egy fehérmárvány, hatszögletű talapzatot, amelyen egy fekete vaskoporsó állott volna.

Miközben a bírálóbizottság Bánffy terve mellett voksolt, a székesfőváros képzőművészeti bizottságában 1925-ben Horváth Károly indítványt tett. Ha már van magyar Champs-Élysées, s ha már a végén ott a Diadalív funkcióját betölteni hivatott, de annál jóval sokatmondóbb Ezredévi Emlékmű (igaz, még mindig nincs teljesen kész), akkor, párizsi mintára, szükség lenne egy „Soldat Inconnu”, azaz „Ismeretlen Katona” sírjára is. Kétségtelen, hogy ennek legmegfelelőbb helye Árpád vezér előtt lehetne.

Az ismeretlen katona, a névtelen hős alakja az 1870-71-es porosz-francia háború után kezdett általánossá válni. Az I. világháborút követően szinte mindenütt sorra-rendre emeltek katona-emlékműveket.

Most már három javaslat is volt: Zaláé, aki végre szerette volna befejezni az eredeti emlékművet, a kultuszminiszteré, aki a magyar katona hősiességének akart örök emléket állítani, s a Székesfővárosé, amely a párizsi analógiát teljessé téve az Ismeretlen Katona sírjával akarta az Ezredévi Emlékművet kibővíteni.

1926 elején a főváros műemlékeire felügyelő bizottság ülést tartott. Úgy döntöttek, hogy megkérdezik a kultusz-minisztériumot: hogy áll a gellérthegyi emlékmű ügye, hiszen nincs értelme párhuzamosan két, országos jelentőségű katonai emlékművet létrehozni. Kertész K. Róbert, aki a pályázat bírálóbizottsági elnöke, s egyben felelős államhivatalnok – helyettes államtitkár – is volt, válaszolt. Elmondta, hogy a Bánffy-terv gipszmodelljei már meg is vannak, el is fogadták azokat. Készül a kiviteli terv és a költségvetés. Ugyanakkor geológiai szakvéleményekre is szükség van, hiszen a szakemberek állítólag aggodalmaskodnak: beláthatatlan következményekkel járna a hegy szerkezetének megbontása. Ezzel egy időben egyre több esztétikai kifogás is felmerült. Végül is a képzőművészeti tanács geológiai és esztétikai megfontolásokra hivatkozva ejtette a Bánffy-tervet. Bizonyos azonban, hogy a háttérben más okok is meghúzódtak. Nyilvánvaló, hogy a gellérthegyi emlékmű sokszorosan drágább lett volna az Ezredévi Emlékmű kiegészítéséhez képest. Emellett szerepet játszhattak egyéb, személyi megfontolások is, amelyekre nem sok idő múlva fény is derült.

Miközben 1926-ban elvetélt Bánffy nagyszabású elképzelése, Zala újra munkához foghatott. Megkapta az Ezredévi Emlékmű befejezéséhez szükséges engedélyt és a pénzt. Még abban az évben el is készült a hiányzó öt dombormű.

1927 elején újból összeült a főváros képzőművészeti bizottsága. Egyértelműen tisztázódott, hogy a gellérthegyi hősi emlékmű terve a múlté, s az Ezredévi Emlékmű folyamatosan eléri a befejezettséget. Felelevenedett tehát az a javaslat, hogy Árpád elé helyezzék el a hősi emlékművet. Az Ismeretlen Katona tehát egy határozott döntéssel hőssé avanzsált. Az elhatározást a kultuszminiszter is jóváhagyta, hiszen – s erre még visszatérünk – a politikai rendszer ideológiájának megfelelő beállításba kerülhetett az Ezredévi Emlékmű. Ugyanebben az évben az utolsó királyszobor is a helyére került, s most már – Nagy Lajossal kiegészülve – betelt mind a tizennégy hely. Már csak Árpád árválkodott egyedül, mert a hat vezér továbbra is hiányzott.

Innentől azonban már felgyorsultak az események. 1928 közepén a kultuszminisztérium művészi ügyosztálya döntő tanácskozást tartott. Itt – a miniszter intenciói szerint – fő vonalakban megszabták a hősi emlékekkel szembeni elvárásokat: ne legyen a külföld utánzata, s fejezze ki a magyarság tiszteletét hősei iránt. Azt a nagystílű javaslatot tették, hogy az emlékmű egy hatalmas, monolit kőtömbből álljon. Ezúttal nem írtak ki pályázatot, hiszen semmiféle különösebb művészi megfontolás nem szerepelt a kívánalmak között. S most igazi meglepetés következik, ami talán némileg más megvilágításba helyezi az egyébként tényleg nem túl szerencsés Bánffy-terv mellőzését: a megbízást az emlékmű terveinek elkészítésére Kertész K. Róbert kapja. Bevált mint bírálóbizottsági elnök, mint helyettes államtitkár, nyilván beválik emlékműtervezőnek is. (Még az a szerencse, hogy eredetileg volt pályázat is.) Az építkezés vezetését a nagy múltú Lechner építészcsalád egyik tagjára, Lechner Jenőre bízták. A költségek egy részét a főváros, a másik részét az állam fedezte.

Minden adott volt, hogy teljesen elkészüljön az Ezredévi Emlékmű. Zala keményen dolgozott, és 1928-ban Árpád társakat kapott: felállították Előd, Ond, Kond és Tas lovasszobrait. Gróf Bethlen István, Magyarország miniszterelnöke – Horthy Miklós kormányzó hozzájárulásával – kitűzte a végleges határidőt: 1929. május 26-án, a Hősök emléknapján kell felavatni a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövét s – értelemszerűen – erre az időpontra az egész emlékműnek teljesnek kell lennie. Zala 1929-re sürgősen végzett Huba és Töhötöm (Tétény) vezérek lovasszobraival. Immár hiánytalanul sorakoztak a historizmus fáradt fantáziátlanságába merevült szobrok. Gyorsan kellett haladni az emlékkő munkálataival is, hiszen hivatalosan nem az Ezredévi Emlékművet, hanem a követ avatták fel.

A 4,7 tonna súlyú mészkőtömböt speciális járművel szállították a térre. Hat és fél méter hosszú, három méter széles, 1,3 méter magas volt. Durván megmunkált sírfedőlapra emlékeztetett, kör alakú kőperemmel vették körül. A peremen belüli füves területből, egy lépcsőfok közbeiktatásával emelkedett ki a monolit tömb. Homlokfalán két évszám szerepelt: 1914-1918. Hátsó lapján felirat: Az ezeréves határokért. Felső lapjára kardmarkolatra emlékeztető keresztet véstek.

Véglegesen eldőlt, hogy nem a mindenkori háborúk mindenkori embertelenségének kiszolgáltatott, halálával a helytállást is szimbolizáló ismeretlen katona kerül a harcias kinézetű honfoglalók lába elé. Inkább a hős szimbólumát választották, de azt sem a maga elvontságában, hanem – egy eseményhez, az adott jelent nagymértékben meghatározó első világháborúhoz kötve – konkretizáltan. S a hősiességnek rögtön értelmet is adtak: az ezeréves határokért, a történelmi Magyarország helyreállításáért kell küzdeni. A sors és a politikai ideológia sajátos paradoxona, hogy azon háború katonáiért szólt az emlékmű, amelyben mindaz elveszett, amiért emléküket felidézték.

A millenniumi emlékmű, az elé helyezett emlékkő révén, sajátosan átértelmeződött, pontosabban szólva, eredeti mondandóját némileg átalakították. Az ezredévi ünnepségek szándéka szerint a nemzeti nagyság és dicsőség egyfajta önelégült ábrázolását jelentette, hiszen nem kevesebbet állított, mint hogy Magyarország a dualista Monarchia keretei között találta meg a számára ideális helyet; mintegy beteljesítette ezer év fejlődését. Mire azonban elkészültek, már régen szétesett a Monarchia, s vele együtt a történelmi Magyarország is. A konzervatív ideológiai tartalmú ellenforradalmi rendszer nem azt a tanulságot vonta le mindebből, hogy valószínűleg illúzió és ábránd volt a beteljesülésről kialakított kép, hanem – a trianoni béke igazságtalanságát kizárólagosan kiemelve – újból elérendő céllá tette a visszaállíthatatlant: a sértetlen történelmi Magyarországot. S míg eredetileg az emlékmű a meglevő apológiáját szolgálta volna, addig 1929-re már a jövő célkitűzését jelentette; az akkori jelen politikai akaratát demonstrálta. A megváltozott tartalmat gróf Bethlen István miniszterelnök avatóbeszédében nyíltan meg is fogalmazta:

„Alig harminchárom éve annak, hogy a nemzet ezeréves életének emlékét ünnepelte, s hogy a magyar országgyűlés… I. Ferenc József király színe előtt megjelent a nemzet érzelmeit királya előtt tolmácsolandó. Alig egy emberöltő telt el tehát azóta, hogy Magyarország népe ezen ünnepet királyával egybeforrva, fényben és pompában ülte meg – és most, területének feldarabolása, élő testének széjjelszakítása után, királyi vezetés nélkül úgy áll a nemzet a világ ítélőszéke előtt, mint ezeréves bűnös, aki fölött a bíró joggal mondhatott lesújtó ítéletet, aki fölött joggal törhetett pálcát.

Igazságtalannak találta a bíró azt,… amiért vallás, faj és nyelvi különbség nélkül annyi millió ember egy évezredig dolgozott, verejtékezett, örült és szenvedett, amiért küzdött és vérét hullatta, igazságtalannak azt, aminek dicsőségéért egy nemzet legjobb fiai, királyai és államférfiai, költői és írói lelkesültek…

Nem, tisztelt gyülekezet! A mai napon, amikor elesett hőseinkről emlékezünk meg, be kell jelentenünk, hogy lelkünk minden érzése, vallásos hitünk minden meggyőződése lázad föl ilyen gondolat ellen és a világ színe előtt soha el nem némuló ünnepélyes óvást emelünk. Ennyi erényt nem lehet igazságtalan ügynek a szolgálatába egy évezredig állítani. Ötszázezer magyar hősnek apoteózisa alkalmából a holtak és egy élő nemzet nevében a majdan eljövendő igazságosabb bíró lelkiismeretéhez apellálunk. Mert mi megvizsgáltuk saját lelkiismeretünket és amíg egyszer magyar él e földön, a meghozott ítéletre csak egy válaszunk lehet, az, hogy azt igazságosnak „Nem, nem, soha” sem fogadhatjuk el.

Magyar hősök, akiknek emlékét most avatjuk fel, ti nem haltatok meg hiába a honért! A ti hősi erényetek kultuszán, a ti hősi és önfeláldozó példátok követésén épül fel majdan az új Magyarország!”38

Az emlékmű 1929-re tehát – igaz, már nem az eredeti mondanivalóval – a főváros és az ország teljes értékű dísze lett.

A teljes értékű emlékművet szinte azonnal – úgymond – „használatba vették”. Egyrészt azok, akik az irredenta nevében léptek fel (például az egykori Frontharcosok Szövetsége), másrészt azok, akik a faji alapú nemzettudat térnyeréséhez a pogány magyarság kultuszát zárkóztatták hozzá. 39 Ők már a ’20-as évektől magukhoz próbálták illeszteni az ezeréves magyar história, a nemzeti oltár szimbolikus tartalmát.

A „nemzet oltára” funkció azonban leginkább azokban az eseményekben teljesedett ki, amelyek a hagyományos vallást és a világi vallást kívánták egyesíteni. A katolikus tömegünnepségek sorából két esemény emelkedett ki: az 1930-ban megrendezett Szent Imre év és az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus. 40 Szempontunkból – a világi oltár szerepét illetően – mindkét eseményben az a figyelemreméltó, hogy az univerzális katolicizmus és a partikuláris nemzetisten az Ezredévi Emlékműnél találkozott.

A Szent Imre évben, augusztus 20-án hatalmas körmenetet tartottak, és a városban körbehordozták az Árpád-ház szentjeinek ereklyéit. Szent István jobb kezét (ma a budapesti Bazilikában található), Árpád-házi boldog Margit, Szent Imre, Szent László király hermáját elvitték az Emlékműhöz és ráhelyezték őket a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövére, az Ismeretlen katona szimbolikus sírjára. Az oltár-funkció így teljessé vált.41

Az emlékmű ideológiai tartalomváltozása előbb-utóbb a helynek is nevet adott: az Andrássy út végét 1932-től elnevezték Hősök terének. 1937-38-ban a tér – az eucharisztikus kongresszusra – kőburkolatot kapott. Felszámolták a fákat, virágokat, a kétoldalt elhelyezett szökőkutakat. A tér vesztett intimitásából, hozzámerevült az emlékműhöz.

Az Eucharisztikus Kongresszuson a teljessé vált oltár-szerep nem csak szimbolikusan, hanem vizuálisan is beteljesedett. Az emlékművet a szó szoros értelmében oltárrá építették át és hatalmas tömeg előtt celebráltak misét. Az oltár építmény részei lettek az Árpád-ház szentjei is, és a dekoráció a magyar és a keresztény szakralitás egymásba épüléséről szólt.

Azok a rituálék, amelyek – ezeken a nagy és erős szimbolikájú eseményeken túl – az emlékmű köré, illetve a Hősök terére szerveződtek, már éltek a kialakult szakralitás erejével, lett légyen szó levente-avatásról, vagy politikai gyűlésről.

Az Emlékmű tehát kész lett, s a szimbolikus politikában a nemzet oltárává vált.

De az Emlékmű története – mint azt eddig is érzékeltettük – nem önmagáról szól, nem önmagával egyenlő. A nemzet oltára a nemzet változó sorsának függvénye.

 

 

Kivitelezés, tartalom, használat 1945 után

 

1945-öt írunk, az ország ismét egy vesztes háború után van. A revíziós külpolitika a harmincas években logikusan egy szövetségi rendszerbe hozta Magyarországot a Párizs környéki békéket szintén felszámolni akaró fasiszta Németországgal. Ez a szövetség eleinte eredményesnek bizonyult, hiszen az ország sorra szerezte vissza elvesztett területeit: 1938-ban és 1939-ben Csehszlovákiától a Felvidéket és a Kárpátalját, 1940-ben Romániától Erdély egy részét, 1941-ben Jugoszláviától a Délvidéket. Mintha valóra vált volna Bethlen 1929-es fogadkozása. Csakhogy a német szövetség kötelezettségekkel is járt. Magyar csapatok is harcba indulnak a Szovjetunió ellen, Magyarország is hadiállapotba kerül az Egyesült Államokkal s Nagy-Britanniával. Már régen nincs szó a nemzeti érdekekről, sokkal inkább a német szövetség belpolitikai jobbratolódást is jelentő belső logikájáról. Az eredmény nem lehet kétséges: 1945-ben úgy ér véget az ország számára a háború, hogy ismét a vesztesek oldalán van, s élén nyilaskeresztes garnitúra hajszolja bele a magyar katonákat és fegyvertelen ártatlanok százezreit a teljesen értelmetlen pusztulásba.

A térségbe behatoló szovjet hadsereg nyomában új politikai vezetés jön létre, amelyben az antifasiszta erők képviseltetik magukat, köztük az addig betiltott kommunista párt is. A politikai berendezkedés a demokrácia jelszavát vallja magáénak, s a politikai életben is a demokratikus játékszabályok válnak uralkodóvá. A régi rend ideológiájával szemben az új rendszer új eszmei tartalmat hirdet. Szakítani akar az országot katasztrófába sodró politikai erőkkel éppen úgy, mint azok jelszavaival. Nem oktalanul arra a következtetésre jut, hogy a magyar nemzet boldogabb jövőjének záloga a demokratikus, független, szomszédaival békében együtt élő Magyarország. A népi egyetértéssel megtámogatott demokratikus, független állam ideájával azonban nemigen fér össze az a szimbólumrendszer, ami az Ezredévi Emlékművet akkor uralja. A nagypolitika alakulása így újból beavatkozik a Hősök tere szobrainak világába.

De nem csak a nagypolitika. Maga a háború is. Budapest ostrománál komoly utcai harcok folytak, a város sok helyen csatatérré vált. Így történt az, hogy az Ezredévi Emlékmű is belövést kapott. Ráadásul pont azon a részen, ahol a Habsburg-uralkodók szobrai álltak. Az utolsó három komolyan meg is sérült.

Az 1945 utáni új politikai berendezkedés többpárti rendszer volt. A különféle pártok – élve a már kialakult és rögzült oltár-szereppel – előszeretettel rendezték gyűléseiket a némileg rongált emlékműnél, a Hősök terén. Mindenki magához akarta zárkóztatni a szakralizált magyar történelmet, csak persze mindenki mást gondolt el a történelem „igazi” lényegének.

Az Emlékmű kiemelt szimbolikus politikai értékét jól mutatja, hogy a totális hatalmi struktúra kiépítésére egyébként sikerrel törekvő Kommunista Párt is ide telepítette tömegdemonstrációi egy részét. Itt tartották a teljes kommunista hatalomátvételt a tömegpolitika szintjén is igazolni hivatott rendezvényt, amely a szociáldemokrata párttal való egyesülésről szólt (1948. június 12.).

A kommunisták számára a függetlenségi tradíciók voltak politikailag használhatóak, így a részben amúgy is sérült Habsburgokra a kiűzetés várt. 1948 után kiveszik a Habsburgokat és helyükre fokozatosan a nemzeti függetlenség jelképeinek számító történelmi alakok kerülnek. (A következőkben nem annak szellemében interpretálom ezeket a történelmi szereplőket, ahogy ezt ma a szaktudomány látja, hanem úgy, ahogy a szoborcserélő világkép őket értelmezte.) I. Ferdinándot Bocskai István váltja fel. A XVII. század elején vezetett sikeres felkelést a dinasztia ellen, s a magyar rendek fejedelmükké is megválasztották. Az ő szobra – Holló Barnabás alkotása – korábban a mai Kodály-köröndön állott, így új helyére csak át kellett szállítani. Természetesen a Habsburgokhoz tartozó emlékműveket is kicserélték, s így Bocskai alá egy olyan harci jelenet került, ahol katonái a császári zsoldosokkal küzdenek. III. Károly helyét Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el. Az a magyar politikus volt, aki a XVII. század tízes-húszas éveiben a török és a Habsburgok között őrlődő Magyarországon a nemzeti kultúra, a magyar államiság kontinuitását a törökökkel és a császárral szemben is fenntartotta, s Erdélyből kísérelte meg a magyar állam újraegyesítését. Habsburg-ellenes, sikeres fegyveres harcokat folytatott. Eközben nem túl szerencsés szövetséget kötött a császár által hamarosan levert cseh rendekkel is. Az új berendezkedés szomszédaival szembeni jóindulatát, barátságos szándékát tükrözte, hogy Bethlen gazdag életművéből azt az epizódot emelte ki – ez látható a domborművön -, amint éppen megegyezik a csehekkel. Az ellenségeskedés helyett az egymásrautaltság belátása a kis népek egyetlen eszköze a nagyhatalmakkal szemben – így is lehetett a jelzést érteni. Bethlen szobrát sem kellett újonnan megformálni, ifjabb Vastagh György alkotása ugyancsak a Köröndről került az Ezredévi Emlékműre. (Bocskai és Bethlen szobrát annak idején – emlékszünk – még Ferenc József ajándékozta a fővárosnak!) Mária Terézia helyére Thököly Imre állt. Thököly a XVII. század hetvenes-nyolcvanas éveiben szintén Habsburg-ellenes mozgalmával, a kuruc küzdelmekkel tette ismertté nevét. Rövid életű sikerének egyik állomását, az 1679. november 3-án lezajlott szikszói csatát örökíti meg a dombormű. (A szobor Grantner Jenő munkája.) Mind Bocskai hajdúinak, mind Thököly kurucainak adott kontextusú ábrázolása a nemzeti függetlenségért harcolók katonai sikerszimbóluma. A nagy háborús katonai vereség után ez nem kevéssé azt a hitet kívánta erősíteni, hogy tényleges érdekeiért a nemzet képes katonaerényeit megmutatni, hadi sikereket is aratni.

  1. Lipót helyére II. Rákóczi Ferenc, a XIX. századot megelőző legnagyobb Habsburg-ellenes magyar mozgalom vezetője került. A dombormű azt a pillanatot ábrázolja, amint a tarpai jobbágyból kuruc parancsnokká vált Esze Tamás 1703-ban jobbágyseregével fogadja a Lengyelországból hazatérő Rákóczit.

Ferenc Józsefet a nagy ellenfél, Kossuth Lajos váltotta fel. Kossuth a domborművön éppen fegyverbe hívja az Alföld népét, a magyar parasztságot. (Rákóczi és Kossuth szobra Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkája. Az utóbbi alkotás az 1952-es Kossuth téri szobor „mellékterméke”.)

Mind Rákóczi, mind Kossuth alakjának ábrázolásakor megjelenik a demokratikus Magyarország egyik fő értékének tekintett tényező: a nép, történetileg a parasztság. Ők teszik naggyá és sikeressé a hazát, s a rájuk támaszkodó politikusok maguk is felmagasztosulnak.

Az emlékmű mondanivalójának átformálása azonban itt még nem ért véget. Néhány korrekció még hátravolt.

Annak szellemében, hogy az új Magyarország lemond a revíziós politikáról, eltávolították a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövét. Kicserélték a történelmi Magyarországra, pontosabban szólva a kialakulására utaló egyik domborművet is. Könyves Kálmán alatt eredetileg – bizonnyal emlékszünk rá – az a jelenet szerepelt, amint a király Magyarországhoz csatolja Horvátországot és Dalmáciát. Ehelyett az uralkodó egy másik jeles cselekedetét formálták meg: a király eltiltja a boszorkányégetést. A felvilágosult gondolkodás értékét fogalmazták meg, azzal a kis történeti szépséghibával, hogy a nagy királynak általában nem volt kifogása az égetéssel szemben, csupán a boszorkányok egy fajtáját, az úgynevezett strigákat (az állattá átváltozó boszorkányokat) akarta ettől a kellemetlenségtől megkímélni. A Habsburg-ellenesség és a szláv szomszéd iránti baráti nyitás logikus következményeként el kellett volna távolítani azt a domborművet is, amely Károly Róbert szobra alatt szerepelt. Itt ugyanis, az 1278-as morvamezei csata képében a csehellenes Habsburg-magyar együttműködést szimbolizálták. Ki tudja miért, talán pénzügyi okokból ezt a domborművet nem vették le, viszont – s ez tényleg olcsó megoldás – megszüntették az alatta lévő feliratot. Így bárki bármire gondolhat.

Az „új” emlékmű részben mást mondott, mint minden megelőző megformálása. Megőrizve a középkori nagyság és dicsőség kereszténységgel átitatott értékeit, a folytonosság hangsúlyait a nemzeti függetlenségre helyezte, s a magyar történelem felfelé ívelő, kibontakozást nyújtó irányát a nép egyre nagyobb történelmi szerepében láttatta. Nem az ország határainak, hanem a létező határok közti állam státusának és belső rendjének adott önértéket.

Az 1947-48-ra Magyarországon is egyre inkább érvényesülő sztálinizmus az emlékműbe iktatott értékeket csak formailag és nem tartalmilag vállalta, s valójában azok mélységesen irritálták. Az a rendszer, amelyik a szovjet minta szolgai másolását tekintette egyik fő céljának, a függetlenséget csak frázisként használhatta. A demokrácia sem lehetett több puszta jelszónál ott, ahol a titkosrendőrség kezében minden addiginál nagyobb, alkotmányos ellenőrzéstől mentes hatalom összpontosult. Emellett azonban a történelmi kontinuitáskeresés is más irányt vett. Elsősorban a parasztfelkelések, az osztályharcosnak tekinthető megnyilvánulások, a forradalminak tartott tradíciók számítottak fontosnak. A minden ellenkezésre keményen lesújtó politikai kurzus paradox módon azoktól származtatta magát, akik koruk legradikálisabb tagadói voltak, következőleg rendszerint kívül is rekedtek a törvényességen. A dolognak persze azért megvolt a belső logikája: a radikális, keményen diktatórikus módszerekhez radikális – vagy radikálissá stilizált – „ősökre” volt szükség. A nem pusztán világnézeti, hanem harcosan adminisztratív vallásellenesség ugyanakkor a kereszténység elleni küzdelemre is inspirált. Így tehát a magyar sztálinizmus számára sem a királyok, sem a kereszténységet tükröző szimbólumrendszer nem lehetett túl vonzó. A több okból táplálkozó irritáció meg is nyilvánult. 1948 elején a Szabad Nép, a kommunista párt központi orgánuma nyílt támadást indított az Ezredévi Emlékmű ellen. Az emlékmű, illetve a tér tervezőiről úgy nyilatkozott, hogy „ezek a Schickedanzok, Herczogok az itt nyüzsgő német szellemi imperializmus ügynökei voltak s ezt elég öntudatosan gyakorolták; ami – kultúra az országunkban van, azt ők hozták – hirdették gőgösen.” Majd, mintegy megszólaltatva az emlékművet, így folytatódott a cikk: „A berlini Siegesalle hírhedt királyszobrainak gőgös vilmos-császári imperializmusa, porosz esetlensége volt a mintaképem. Mestereim nagyot akartak velem mondani: semmit sem mondtak!” 42

Úgy tűnt: a kommunista rendszer legszívesebben kiiktatta volna az Emlékművet. Nem tehette, hiszen az oltár-funkció rögzült és az Emlékművet maga is használta ebben a minőségében. Másrészt úgy vélte: ha áthangsúlyozza a maga képére, akkor kezelhetővé is teszi. Egyben azonban nem történt engedmény: nem állítottak fel új Hősi Emlékkövet. A régi eltávolítása a már elmondottak miatt érthető volt. Új azonban nem jöhetett létre, mert a magyar sztálinizmus felfogása szerint bűnös nép voltunk, hiszen végig kitartottunk Hitler oldalán. Bűnös népnek pedig hogyan is lehetnének hősei?! Az Ismeretlen Katona ebben a rideg felfogásban egyet jelentett volna azzal, hogy a nácik oldalán harcolt magyar hadseregnek állítanának emléket.

A magyar sztálinizmusnak az Emlékműhöz való sajátos („használom-eltűröm-utálom”) viszonyát jól mutatja, hogy 1953-ig a május 1-jei gyűlések ide összpontosultak, de a dekorációt a kommunista vallásalapítók, vezérek képmásai uralták. 43 1953-tól pedig az Emlékműtől nem messze emelt Sztálin-szobrot próbálták az internacionalista vallás szakrális pontjává tenni; tehát elmozdultak a Hősök terétől. 44 (Mint tudjuk, a Sztálin-szobrot 1956 őszén a felkelők ledöntötték.)

Az eltávolított Hősi Emlékkő tekintetében áttörés csak akkor következett be, amikor nemzetközileg – s így Magyarországon is – teret vesztettek a sztálinizmus hívei. 1956-ban helyezték el újból a Nemzeti Hősök Emlékkövét (Gebhardt Béla műve), amely – felirata szerint – azoknak állít emléket, akik a magyar nép függetlenségéért és szabadságáért áldozták életüket. Ezzel az aktussal lényegében befejezetté tették az Emlékmű 1945 utáni tartalmi átformálását. Olyan hősfogalmat alakítottak ki, amivel minden hazafias érzésű, demokratikus gondolkodású magyar ember azonosulhat, hacsak nem üres frázisként, kisajátító szándékkal használják.

Az 1956-os levert forradalom után, a hatalmat ismét gyakorló kommunista párt újra szükségét érezte annak, hogy a nemzet oltárát maga mögött tudja; önmagát a magyar történelem beteljesítőjének láttassa. Ezért 1957. május 1-jén itt, a Hősök terén tartották meg a rendszert támogató, többszázezer embert felvonultató demonstrációt.

1957-1958 után a május 1-jék ismét az immár Sztálin-szobor nélküli Felvonulási térre koncentrálódtak, és az Emlékmű illetve az emlékkő részben idegenforgalmi, részben protokolláris célponttá vált. Látszólag eltűnt a „nemzet oltára” szerep; pedig valójában csak ott szunnyadt a „puha diktatúra” felszíne alatt.

A tér szimbolikus politikai vitalizálhatóságát jelezte, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség 1985-ben „Itt élned, halnod kell” címmel (a Vörösmarty által írott Szózat egyik sorát kölcsönözve) történelmi-politikai show-műsort rendezett, ahol az Emlékmű díszletként funkcionált.

Az Ezredévi Emlékmű nemzeti oltár szerepe 1989-ben a kommunista rendszer szétesésekor elemi erővel tört felszínre. Innen indult egy tömeggyűlés keretében a romániai falurombolás ellen tiltakozó menet. A legfontosabb esemény azonban június 16-án, az 1956-os forradalom miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése volt. A tér egy monumentális ravatalozóvá vált, több százezer ember a helyszínen, és milliók a televíziós képernyők előtt érezték a magyar história szakrális auráját. 45 A Nagy Imre-temetés a kommunista rendszer szimbolikus halál-pillanata, és a magyar demokrácia jelképes születési pillanata lett.46

Az Emlékmű és a tér azóta is betölti az újból életre kelt funkciót. 1991-ben II. János Pál szabadtéri miséjének lett színtere. Különféle politikai rendezvényeknek nyújt keretet, nagyszabású kulturális eseményeknek a helyszíne.

Az Emlékmű megújult életét mutatja, hogy 1996-ban illetve 2000-ben teljesen felújították. Grafikai sziluettje a kulturális minisztérium logójává vált – hivatalosan immár a magyar kultúra egészét szimbolizálja.47

 

****

Az Ezredévi Emlékmű a magyar nagyság és dicsőség jelképévé vált, a nemzet oltára lett.

Története egyenlő a magyar szimbolikus politika históriájával, a magyar nemzetvallás változó tartalmú működésével. Szabadtéri, világi templom. A nemzetvallás gyakorlásának állandósult színtere, a nemzetvallás egészét magához zárkóztatni kívánó partikuláris politikai manifesztációk kiemelt helyszíne.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzet oltára az ország fővárosában: az Ezredévi Emlékmű Budapesten

Jegyzetek

 

1 A hiányról, pontosabban szólva a Budapest-gondolat megszületéséről: BÁCSKAI Vera: Széchenyi tervei Pest-Buda felemelésére és szépítésére; illetve CSORBA László: Budapest-gondolat és városegyesítés. In: Budapesti Negyed, 1993./2. szám 5-13. ill. 14-30. o. Az eszme közvetlen megvalósításáról: GYÁNI Gábor /szerk./: Az egyesített főváros – Pest, Buda, Óbuda. Budapest, 1998.

2 Pozsony szerepéről illetve a királykoronázásokról: Stefan HOLCIK: Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563-1830. Budapest, 1986. A 1807-es országgyűlést Budán tartották.

3 Az európai várostörténet általános vonatkozásaihoz: Paul M. HOHENBERG-Lynn HOLLEN LEES: The Making of Urban Europe 1000-1950. Harvard University Press, Cambridge, 1995. Andrew LEES: Cities Perceived: Urban Society in European and American Thought 1820-1940. Manchester University Press, Manchester, 1983.

4 Ez a jelenség a magyar esetben is megfigyelhető. A reformkorban, az 1840-es években épül fel a Nemzeti Múzeum, az Operát 1884-ben adják át, s hosszas munka után 1902-re elkészül a magyar parlament véglegesnek szánt otthona is. Ez utóbbiról: GÁBOR Eszter-VERŐ Mária /szerk./: Az ország háza. Buda-Pesti országháza tervek 1784-1884. Budapest, 2000.

5 A Habsburgok birodalmi jellegéhez: GONDA Imre-NIEDERHAUSER Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. Brigitte HAMANN: Die Habsburger Verlag. Carl Neberreuter, Wien, 1988.

6 A dinasztia 1848-as „vándorlásához” illetve a belső viszonyokhoz: Steven BELLER: Francis Joseph. Logman, London-New York, 1996.; András GERO: Emperor Francis Joseph, King of the Hungarians. Social Science Monographs, Boulder, Colorado – Columbia University Press, New York, 2001.

7 Az európai várostörténet magyar vetületéhez: GRANASZTÓI György: A középkori magyar város. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.; BÁCSKAI Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Konkrétan Budapest történetéhez: Budapest története IV. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.; András GERO-János POOR /eds./: Budapest. A History from its Beginnings to 1998. Columbia University Press, New York, 2001. illetve BÁCSKAI Vera-GYÁNI Gábor-KUBINYI András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Budapest, 2000.

8 SZÉCHENYI István: Világ vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 516. o.

9 Kossuth Lajos iratai. 1837. május-1840. december. Kossuth Lajos összes munkái. Sajtó alá rendezte: PAJKOSSY Gábor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 393., 395. o.

10 Lásd: SIKLÓSSY László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930). A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története. Budapest, 1931.; továbbá: Budapesti Negyed, 1993. ősz-tél, 2. szám, Koncepció és vízió című szám.

11 VARGA Kálmán: A gödöllői kastély évszázadai. Műemlékek Állami Gondnoksága, Budapest, 2000.

12 Az interpretációhoz nagy segítséget nyújt: Das Zeitalter Kaiser Franz Josephs. 1. Teil: Von der Revolution zur Gründerzeit 1848-1880.; illetve 2. Teil: 1880-1916. Glanz und Elend Schloss Grafenegg, 1984., 1987.

13 A kulturálisan-politikailag motivált városnarratíva áthangsúlyozódása Bécs esetében is megfigyelhető, lásd: John W. BOYER: Political Radicalism in Late Imperial Vienna. Origins of the Christian Social Movement 1848-1897. The University of Chicago Press, Chicago, London, 1981.; ugyanő: Culture and Political Crisis in Vienna. Christian Socialism in Power 1897-1918. The University of Chicago Press, Chicago, London, 1995. A kultúrkritika szélsőjobboldalivá váló forrásvidékéhez: Brigitte HAMANN: Hitlers Wien Lehrjahre Eines Diktators. Piper Verlag GmbH, München, 1996.

Érdekes, de számomra sok esetben vitatható interpretáció: William M. JOHNSTON: The Austrian Mind. An Intellectual and Social History 1848-1938. University of California Press, Berkeley, 1972.

Magyar vonatkozásban a katolikus Néppárt karolta fel és tette uralkodóvá a kultúrkritikából politikai jellegűvé váló, negatív értelmezést, mint ahogy az Szabó Dániel több írásából, főképp kandidátusi disszertációjából is kitetszik. Külön könyv tárgya lehetne a Budapest narratíva átváltozása, annál is inkább, mert a magyar kultúrában létrejött az úgynevezett népies-urbánus ellentét, ami – szempontunkból – az egyik legmarkánsabb „leágazása” lett ennek a jelenségnek. (A Századvég 1990./2. száma foglalkozik a probléma utóéletével.) Újabban Gyurgyák János elemezte a problémát (GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001. 289-300. o. ill. 554-580. o.). UNGVÁRI Tamás: Shylock és Ahasvérus címmel ugyancsak elemzést írt (Budapest, 1999.). Nekem itt nem célom a népies-urbánus kérdéskör elemzése; csak jelezni kívánom, hogy a Budapest-narratíva változása fajsúlyos eszmetörténeti következményekkel járt. A Budapest-percepció szépirodalmi vetületéhez: SÁNTA Gábor: „Minden nemzetnek van egy szent városa”. Fejezetek a dualizmus korának Budapest irodalmából. Pécs, 2001.

14 Ezt az átalakulást elemzi: Bécs vonatkozásában Carl E. SCHORSKE: Fin de Siecle Vienna. Vintage Books, New York, 1981.; Budapest esetében pedig HANÁK Péter: Kert és Műhely. Gondolat, Budapest, 1988. (A mű 1992-ben megjelent németül a Böhlau kiadónál, 1998-ban pedig angolul a Princeton University Press kiadásában.)

15 A Bárczy-időszakról igen alapos és áttekintő monográfia: SIPOS András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 1997.

16 A narratíva a magyar antiszemita gondolkodás részévé vált: lásd erről KOLOSVÁRY-BORCSA Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben. Budapest, é. n. 7-14. o. Az antiszemita nézőpont napjainkban is felbukkan. Másfelől megjelent a „zsidó Budapest” pozitív – de fogalmilag problematikus – értelmezése is. FROJIMONICS Kinga, KOMORÓCZY Géza, PUSZTAI Viktória, STRBIK Andrea: A zsidó Budapest. I.-II. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Városháza Budapest, 1993. Az értelmezés problémájához: GERŐ András: Új zsidó múlt. In: ugyanő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Budapest, 1996. 116-126. o.

17 Az emlékműveket illetően többféle tipologizálás létezik. Raoul Girardet szerint négyféle történeti-politikai mítosz létezik: „összeesküvés-elméletek”, aranykor-felfogások, hős-apologetikák és közösségi egység-mítoszok (Raoul GIRARDET: Mythos et mythologies politiques. Paris, Seul, 1986.) Az emlékművek általában az utóbbi kettőhöz rendelhetőek hozzá. Én a magam részéről Thomas Nipperdey tipológiáját veszem át (Nationalidee und Nationaldenkmal in Deutschland im 19. Jahrhundert. In: Historische Zeitschrift, München, Bd. 206. Heft. 3. 1968. 529-585. pp.). Választásomat motiválja, hogy a németek igen alapos munkát végeztek saját emlékmű-állítási múltjuk feltárását illetően. (Lásd: Denkmähr im 19. Jahrhundert: Dentung und Kritik. Hrsg. Hans-Ernst MITTIG und Volker PLAGEMANN. München, Oldenburg, 1972.) Ugyanakkor a hazai művészettörténet-íráson belül is Nipperdey tipológiáját alkalmazzák, lásd: SIMKÓ Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. In: KOVÁCS Ákos /szerk./: Monumentumok az első világháborúból. Budapest, 1991. 9-45. o. /a továbbiakban: Monumentumok/ illetve ugyanő: A megsértett Hungária. In: HOFER Tamás /szerk./: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Budapest, 1996. 267-281. o. Az angolszász szakirodalmat is használtam, főként az Eric Hobsbawm és Terence Renger által szerkesztett The Invention of Tradition (Cambridge, 1984.) című és a Sanford Levinson által írott Written in Stone. Public Monuments in Changing Society (Durham and London, 1998.) című műveket.

18 A szoborszámok alakulásáról illetve a szobrok összetételéről: POTÓ János: Rendszerváltások és emlékművek 1945-1990. Doktori disszertáció. ELTE Történeti Könyvtár, Budapest, 2001. 13. o. /a továbbiakban: POTÓ/

19 Gróf SZÉCHENYI István: Üdvlelde. Pesten, 1843. A gondolatot először 1841-ben, Kelet népe című munkájában fogalmazza meg.

20 RÓZSA Péter: A millennium és a honalapítás emléke megörökítésének kérdése kapcsolatban Széchenyi Üdvleldéjével. Budapest, 1880.

21 Emlékirat egy Szt. Gellérthegyen építendő országos Pantheon tárgyában. Benyújtja a képviselőháznak az Országos Nemzeti Szövetség. Budapest, 1897. Az Építészeti Szemlében többször is feltűnik a „nemzeti oltár”-gondolat, így például 1892-ben (19-20. o.) is.

22 MEDGYASZAI István: A Szt. Gellérthegy kiképzése és a Nemzeti Pantheon. In: Városi Szemle, 1908. 540-5547. o.

23 Az Ezredévi Emlékmű történetének feldolgozásakor a következő munkákat használtam fel: az 1929-ig terjedő időszakról adatszerűen a legkimerítőbb tájékoztatást LIBER Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. (Budapest, 1934.) című műve nyújtja /a továbbiakban: LIBER/. Művészettörténeti szempontból a leghasználhatóbb LYKA Károly: Szobrászatunk a századfordulón 1896-1914. (Budapest, 1954.) és GÁBOR Eszter: „Az Ezredévi Emlék…” című tanulmánya, Művészettörténeti Értesítő, 1983./4. sz. 202-217. o. Kultusztörténetileg SINKÓ Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. In: Medvetánc, 1987./ 2. szám 29-50. o. /a továbbiakban: SINKÓ/. Természetesen felhasználtam saját írásomat illetve kutatásaimat is: GERŐ András: Az Ezredévi Emlékmű. In: Medvetánc, 1987./ 2. sz. 3-28. o. /A továbbiakban: GERŐ: Ezredévi Emlékmű/

Azok az írások – s ezek szép számmal vannak -, amelyek az Ezredévi Emlékműről is szólnak, jórészt a fentebb említett munkákból merítik a tényanyagukat. Az 1945 utáni változtatásokat – nem teljeskörűen – tartalmazza a Budapest Lexikon. Budapest, 1973. megfelelő szócikke, illetve a Budapest enciklopédia. Budapest, 1970. A tér egészéről – így a Műcsarnokról is – szól BORSOS Béla – SÓDOR Alajos – ZÁDOR Mihály: Budapest építészettörténete, város-képei és műemlékei. Budapest, 1959., illetve külön a Szépművészeti Múzeumról POGÁNY Ö. Gábor – BACHER Béla: A Szépművészeti Múzeum (1906-1956). Budapest, 1956., és a Budapest Múzeumai. Szerk.: KOREK József. Budapest, 1969.

Külön kiemelendő alapos munka: GÁBOR Eszter-VERŐ Mária /szerk./: Schickedanz Albert (1846-1915). Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek. Budapest, 1996. főként a 142-152. o.

24 Századok, 1883. 2. füzet melléklete

25 Az 1887-1892. évi országgyűlés képviselőházának naplója. 27. kötet, 353-354. o.

26 THALY Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története. Pozsony, 1898. Lásd még: POTÓ 157-159. o. A hét oszlop a hét vezérre emlékeztetett. A helyszínek: Munkács, Zimony, Dévény, Brassó melletti Cenk-hegy, a nyitrai Zobor-hegy, illetve Pusztaszer és Pannonhalma.

27 A kérdést tárgyalja a millenniumról szóló fejezet.

28 A képviselőház illetékes bizottságának jelentését idézi: GERŐ: Ezredévi Emlékmű 4-5. o.

29 SINKÓ 32. o. Más példákat is felsorol. Az analóg megoldások között szerepel Párizs, Nürnberg, München, Pétervár, Berlin és Prága is.

30 Az Ezredévi Emlékműre vonatkozó miniszterelnöki előterjesztés az 1892-1897. évi országgyűlés képviselőházának irományai 17. kötetében az 585. szám alatt, a 363. oldalon található. A helyszínhez a főváros is készített anyagokat: Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának Iratai. Az 1896. évi Ezredéves Országos Kiállítás Székesfővárosi Bizottságának Iratai. Budapest Főváros Levéltára. IV. 1403/m. 54. 1892-1896. A fővárosa saját kiállítási részének anyaga: BFL IV. 1403./p.

A felmerülő várostörténeti adalékokhoz kiválóan használható: SIKLÓSSY László: Hogyan épült Budapest? Budapest, 1931.

31 LIBER 223-225. o.

32 „József főherceg, miután felesküdött a Nemzeti Tanácsra, azt kérdezte tőlem, nem volna-e helyesebb, ha nevét Habsburgról Alcsútira változtatná? (Alcsút mellett voltak magyarországi birtokai.) Lebeszéltem róla. »Azt hiszem – mondtam neki -, Fenségednek elég jól hangzó neve van. Én az Ön helyében megtartanám.” KÁROLYI Mihály: Hit, illúziók nélkül. Budapest, 1977. 168. o.

33 A jelenséget kontextualizálja: VÖRÖS Boldizsár: Történelmi idők, hősök, új rendszerek: Emlékszobrok a Szovjet-Oroszországban és a Magyarországi Tanácsköztársaságban. In: Mozgó Világ, 1998./ 5. szám 85-105. o. Széles áttekintést nyújt a szerző legújabb műve: „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2004. A Tanácsköztársaság május 1-i önrepreprezentációjáról különösen fontos a 88-92. oldal közti rész.

A szakirodalomban tisztázatlan, hogy az átalakítás terve kitől származik. Bíró Mihály, Pogány Móric és Falus Elek neve merül fel (SINKÓ 48. o.).

34 Minderről lásd a Mi a magyar? fejezet vonatkozó részét.

35 Az első világháború első „önemlékművét” már 1915-ben felállították. A szoborról írt tanulmány: SZABÓ Dániel: A nemzeti áldozatkészség szobra (Avagy fából vaskatona) in: Budapesti Negyed, 1994./3. szám 59-84. o. A világháborúhoz kapcsolódó szoborállításokról: KOVÁCS Ákos: „Emeljünk emlékszobrot hőseinknek” illetve NAGY Ildikó: Első világháborús emlékművek. Esemény és ideológiatörténet. In: Monumentumok 104-140. o.

36 A gazdasági helyzetről: GERGELY Jenő – IZSÁK Lajos: A huszadik század története. Budapest, 2000. 138-140. o. illetve Magyarország története. 8. kötet, Budapest, 1976. 495-496. o.

37 A pályázatot illetve a felmerült ötleteket Liber Endre munkája alapján ismertetem.

38 Bethlen avatóbeszédét a napisajtó – a sajtó munkaszüneti napja miatt egy kis időeltéréssel – május 28-án, kedden közölte. Részletesen beszámolt Sipőcz polgármester szónoklatáról és az egész ünnepségről is.

39 A kevés magyar kultusztörténeti elemzés egyike ZEIDLER Miklós: Magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, 2002. A munka átfogóan mutatja be az irredenta kultuszteremtést és –használatot.

40 A két ünnepről SZABÓ Miklós: Politikai évfordulók a Horthy-rendszerben. In: Világosság, 1978./ 10.

41 Megjegyzendő, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum fotótára az ünnepekről elég gazdag anyaggal rendelkezik, így a látvány könnyen felidézhető.

42 Az 1948-as Szabad Nép-idézet az újság január 11-i számának 11. oldaláról való. A cikk címe: „Miért vagyok olyan csúnya?” Budapesti szobrok nyilatkozata megszületésük szomorú és jellemző körülményeirő1. Az idézett szavak szerzője KESZI Imre.

43 A Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményében erről bőséges fotóanyag tanúskodik.

44 A Sztálin-szobor történetéről POTÓ 113-140. o.

45 Mind a Magyar Televízió archívumában, mind a Fekete Doboz tulajdonában fellelhető a rendezvény teljes, felvett anyaga.

46 A szimbolikus halál-pillanat – s ez plasztikusan jelzi a szimbolikus politika erejét – oly fontossá vált, hogy a jelenkortörténészek legalább annyira ezt tartják a rendszerváltás meghatározó mozzanatának, mint az 1990-es, többpárti parlamenti választásokat.

47 Az emlékműből eltávolított Mária Terézia-szobrot 2003-ban felújították és december 7-én a Szépművészeti Múzeum bejáratánál, a lépcsősor tetejénél levő teraszos részen újból felállították.

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX.-XX. századi történetéből. Budapest ELTE Kiadó – PolgArt, 2004.

A nemzeti kutya

A XVIII. századtól induló s a XIX-XX. századra szinte mindent átható nemzeti érzés és gondolat néha egészen sajátosan nyilvánult, nyilvánul meg. Nemcsak himnuszokat, nemzeti hősöket, nemzeti öntudatot teremtett, nemcsak nemzeti alapon újraértelmezte a megelőző történelmet, nemcsak nemzeti karaktert adott egy-egy kultúrának, hanem olyan területeken is megjelent, amiről az előző évszázadokban senki sem gondolta volna, hogy ott helye lenne bármifajta ideologikus elkülönülésnek.

Ma már nem lepődünk meg azon, hogy régi idő óta velünk élő állatokat lehet nemzeti karakterrel felruházni.

Vélhetőleg legrégebben a kutya él együtt az emberrel – a macska ebben a versenyben kissé lemaradt. Van, aki úgy gondolja, hogy a homo sapiens mindig is együtt élt négylábú társával; van, aki – régészeti adatok alapján – „csak” 33.000 évre datálja a jelenséget. Még a legszigorúbb megközelítés szerint is 15.000 évvel ezelőtt ember és kutya már együtt élt.[2] Úgy tudjuk, hogy a kutya őse lehet a sakál és genetikai alapon a farkas is – igaz, hogy sem a sakál, sem a farkas nem ugat, de úgy vélik, hogy az ugatás tudományát a kutya az ember miatt alakította ki. A kutyákat így nyugodtan nevezhetem az ember legrégebbi négylábú társának.

Ez az írás azonban nem róluk szól, még akkor sem, ha ők a látszólagos főszereplők. A kutyák ugyanis bármennyire szerethetőek és tiszteletreméltóak, nem rendelkeznek sem írott történelemmel, sem sorsformáló akarattal, sem értelmezési képességgel. Mindezekkel csak az ember rendelkezik, tehát a kutyáról szóló elbeszélésnek is az ember a főszereplője.

A kutyák értelmezésében, s ebből következőleg életében nagy változást jelentett az a folyamat, ami alapvetően a hosszú XIX. század második felében, végén indult meg, és napjainkig tart.

Az ember elkezdte őket nagyon tudatosan tenyészteni. A tenyésztés során kialakított egy olyan képzetet a kutyákról, hogy milyeneknek is kell nekik lenniük, esztétikailag a különféle kutyafajták kinézetét, jellemét úgymond sztenderdizálta, azaz állandósította.

Addig ugyanis az ember a kutyát célracionálisan és funkcionálisan használta. A vadászathoz olyan ebeket választott, amelyek segítették őt a vadászatban; állattartáshoz olyan négylábút választott, amelyik segítette őt a terelésben, a nyáj összetartásában; védelemhez olyat választott, amelyik képes volt védelmet nyújtani. A felsorolás nem teljes, s csak azt kívánom vele jelezni, hogy az ember-kutya együttélés alapvető elve nem a tenyésztés volt. Azok a kutyák kerültek nyerő helyzetbe, amelyek adott funkcióra, az adott klimatikus viszonyok között a legmegfelelőbbnek bizonyultak. Miután az együttélés nagyon régi, ezért jelentős tapasztalati anyag halmozódott fel, tehát különösebben nem kellett azon tépelődni, hogy milyen elképzelt kutyát akar az ember.

Mégis valamiért a XIX. század második felétől az emberek elkezdtek azon gondolkodni, hogy – erőteljesen korlátozva az ebek szerelmi szabadságát – kutyatenyésztésbe fognak. Eredetileg azt mondták: azért kell tenyészteni, hogy addigi funkciójukat még jobban, még tökéletesebben legyenek képesek ellátni; még jobb vadászok, még jobb terelők legyenek. Az új cselekvéshez régi igazolást kerestek. De rögtön megjelent a másik cél is: ha már kutyákat tenyésztenek, akkor ennek legyen nemzeti tartalma, jellege, gondolata; nemzeti érzést fejezzen ki. Saját nemzeti kutyafajtákat akartak. A tény persze nem a kutyák, hanem az emberek gondolkodását jellemezte. Ők nem akartak nemzetiek lenni. Az ebek tehát mit sem tudtak arról, hogy ők nemzetiek lesznek, az emberek viszont egyre tudatosabban úgy vélték, hogy a nemzeti közösségnek kutyákban is meg kell nyilvánulnia.

Ebben az írásban a jelenséget és következményeit próbálom, illetve kívánom értelmezni.

 

Európai előjáték

Nem a kutyatenyésztéssel kezdődött ez a történet. Valójában inkább a ló volt az első szereplő.

Az ipari forradalomba belekezdő Angliában az úri közönségnek eszébe jutott, hogy versenyeztetni kellene a lovakat, s ezért lóversenyeket rendeztek. Az elsők között volt – napjainkig ez a leghíresebb – az epsomi derby, amely 1780-ban került először megrendezésre. Az idők során változtattak a helyszínen, a lefutott távolságon, de ez most számunkra érdektelen. A lóversenyzés arisztokratikus divatja – éppen azért, mert egy polgárosodó társadalomban jött létre – megteremtette az egyre szofisztikáltabb lótenyésztési elképzeléseket. Miután egy-egy kiváló versenyló nagy értékre tett szert, ezért üzletté vált a lótenyésztés.

A Habsburg Birodalomban szinte azonnal reagáltak a lótenyésztés kihívására – II. József több állami ménest hozott létre, amelyek döntően a hadsereg céljait szolgálták. 1785-ben Mezőhegyesen, 1789-ben Bábolnán teremtettek lótenyésztési központot. A folyamat nem állt meg. 1853-ban létrejött a kisbéri, majd a kiegyezés után a fogarasi, a gödöllői és a kolosi ménes.[3] A ma hivatalosan megőrzésre érdemesnek szánt, magyar lófajtának tekintett nyolcféle ló közül mindegyik tenyésztési eredete valamikor a XVIII. század végére, illetve a hosszú XIX. századra nyúlik vissza.[4]

A lótenyésztés angliai példája a magyar nemzetteremtés – Kossuth Lajos szerint – legnagyobb alakjára, Széchenyi István grófra is hatott. Széchenyi angliai tapasztalatai alapján sok onnan vett ötlete és elképzelése közül Magyarországon már 1821-ben a lóversenyeket akarta meghonosítani. Ennek érdekében 1822-ben kezdeményezte a Lótenyésztő Egyesület létrehozását. 1827-ben támogatója volt az első pesti lóverseny létrejöttének, s 1828-ban első könyvét a „Lovakrul” címmel jelentette meg. A haszonelvűség, a haszon nevében érvelt a lótenyésztés mellett – mintegy megelőlegezve azt a polgári, illetve polgárosító gondolkodásmódot, amely későbbi műveiben nagyon markánsan megjelenik.

A lótenyésztés mögött eléggé határozottan kitapinthatóan nemcsak a hagyományosnak tekinthető katonai motívumok lelhetők fel, hanem az, ami Széchenyinél is hangsúlyossá válik, nevezetesen a polgári gondolkodáshoz, a polgárosodáshoz kötődő haszonelvűség. Az adott haszonelvűség társadalmi sajátossága, hogy így azok körében tud teret nyerni, akik még egy rendi társadalom elitjét, az arisztokráciát jelentik. A lótenyésztés és a haszonelvűség európai, illetve késleltetetten megjelenő magyar összekapcsolása a hagyományos arisztokrata gondolkodás fájdalom nélküli részleges revízióját jelentette. Szerették a lovat, szerették a lovaikat versenyeztetni, s így könnyen megbarátkoztak az utilitarianizmus gondolatával.

 

Európai szellemi televény: faj, faji érték és szépség

De a lótenyésztés Angliából induló ideájából még nem következett volna a később elinduló kutyatenyésztés, ha más európai szellemi koordináták nem jöttek volna létre.

Megítélésem szerint az egyik legfontosabb szellemi irány az 1850-es években manifesztálódott, s azóta is változó erővel jelen van. Természetesen, mint mindennek, ennek is volt előzménye, de számomra most nem az adott irány története, hanem nyílt megjelenése a fontos.

A francia Joseph Arthur de Gobineau 1853 és 1855 között jelentette meg négykötetes munkáját, amely az „Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről” (Essai sur l’inégalité des races humaines) címet viselte. A francia kiadás után a munka szinte azonnal megjelent angolul is, és 1897-ben német nyelvterületen is napvilágot látott. Gobineau úgy gondolta, hogy az emberiség három nagy fajra oszlik: a fehérre, a sárgára és a feketére. A rasszok megoszlása egyben köztük lévő értéksorrendet is jelent. Legfelül a fehérek állnak, legalul a feketék. A fehéreken belül is van hierarchia, mert őszerinte a fehér faj szupremáciájának magját az indogermánok képezik, akiket ő árjának hív. Úgy véli, hogy a faji keveredés káros, mert az alacsonyabb értékű fajok destruktívan hatnak a fehér fajra. Meggyőződése szerint az emberek világában az elsődleges magyarázó elv a faji princípium. Ez mindennek az alapja, minden ebből következik.

Gobineau fajfogalma különbözik attól, amit a svéd természettudós Carl von Linné – a faj fogalmának „kitalálója” – 1735-ben „Systema Naturae” című munkájában leírt. Linné fajfogalmához hozzátartozott az, hogy egy fajnak az tekinthető, amely képes szaporodni és termékeny utódokat létrehozni. Az emberek eszerint egy fajt alkotnak, hiszen színüktől függetlenül, egymással kapcsolatba lépve képesek szaporodni. Gobineau bőrszín alapján hozza létre a maga fajfogalmát, és Linné ideáját úgy építi be elképzelésébe, hogy a keveredés csak rombolja a fehér ember civilizációját, rasszbéli fölényét.[5]

Gobineau eszméi egyértelműen rasszista tartalmat hordoztak, de igazi népszerűségre csak akkor tettek szert, amikor praktikusan használhatóvá váltak. A használhatóság pedig nem csak abban állt, hogy ezek az eszmék elvileg belső társadalmi ellenségképzésre is jók voltak. A belső társadalmi ellenségképzés esetében a XIX. század második felében, illetve azt követően voltak sokkal hatékonyabb, kompetitiv értelmezések is, hiszen a marxizmus osztályokra tagolt társadalom magyarázata éppúgy alkalmas volt erre, mint a nemzeti eszme más nemzetet ellenségként láttató világképe. (Most én itt nem foglalkozom azzal, hogy melyik eszmerendszernek volt erősebb értelmező, magyarázó ereje.) Gobineau „praktikussága” igazából a gyarmatosítás politikájában nyerte el helyét.[6]

A XIX. század második felétől az európai nagyhatalmak, illetve az európai nemzetek nagyon határozott expanzív gyarmatosító politikát folytattak, s ezt valahogy indokolni kellett.[7] A birodalomépítők mindig igazolni igyekeztek saját szándékaikat. Volt, hogy a hit – az általuk egyetlen igaznak tartott hit – terjesztésének vagy uralmának igényét hozták fel érvként, mintegy spirituális legitimációt teremtve saját nagyon is materiális igényeik kielégítésére. Máskor civilizációs szándékot emlegettek – hiszen van-e úgymond humánusabb törekvés, mint „vadembereket” megtanítani a birodalomépítők által kulturáltnak tartott viselkedésbeli normákra. Voltak olyan elképzelések is miszerint a „felnőtt” népeknek segíteni kell a „gyermeki állapotban leledzőket” abban, hogy felnőjenek. Aztán volt olyan változat is – s Gobineau gondolkodása itt jön a képbe -, ami a birodalomépítés igazolását faji alapra helyezte, s részben abból indult ki, hogy a fehér ember többet ér, mint a nem fehér. Más variációban a faji logika úgy működött, hogy a fehér emberen belül is van kiemelt csoport (a „legfehérebbek”, az „árják”), s neki faji joga a többiek alávetése. S persze ne feledkezzünk meg az osztályharc köntösébe bújtatott birodalomépítésről sem, ahol is a történelem „megoldásának” meghatározott – magát nem hit jellegűnek, hanem tudományosnak gondoló – világnézet szerinti letéteményesei jogosultak más népekre akaratukat fegyverrel ráerőltetni.

Akármelyik – itt csak villanásszerűen megjelenített – igazolási módot nézzük, közös elem az ilyen-olyan kulturális felsőbbrendűség érzete és gondolata. Ahogy a lengyel származású brit konzervatív író, Joseph Conrad 1899-ben megjegyezte: „A Föld meghódítása – ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük vagy kissé laposabb az orruk – nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében – valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte és áldozhat neki…” [8]

Conrad éleslátó megjegyzéséből kitűnik: a birodalomépítés különféle eszméi nem pusztán spirituális díszítések, hanem nagyon is élő, a birodalomépítők kultúrájába szervesen beépült lényegi tényezők, amelyek az erkölcsileg és szellemileg is igazolható nagyság és dicsőség elemeit társították az adott eszme híveihez. Az igazolni kívánt hit a birodalomépítők kultúrájának részévé lett.

A XIX. század második fele pedig a gyarmatosítás nagy korszakának számított. 1880 körül az afrikai kontinensnek még csak a peremvidéke volt ismert, 1914-ig viszont megtörtént Afrika majdnem teljes gyarmatosítása. Nagyjából ekkor jutott el az európai hatalmak gyarmatosító szándéka Óceánia, illetve a csendes-óceáni szigetvilág területére is. Nyugat-Európában, aki tehette, az gyarmatosított. Az 1830-ban létrejött Belgium az 1910-es évekig 2,3 millió km²-nyi gyarmatot harácsolt össze, ahol majd 20 millió ember élt. Az 1871-ben létrejött Németország 1914-ig 2,8 millió km²-nyi gyarmatra tett szert. Kispályásnak bizonyultak azonban a franciák mellett, akik 6,8 millió km²-en 39 millió bennszülöttet uraltak, s mindenki eltörpült Nagy-Britannia árnyékában, mert a brit gyarmatbirodalom 29 millió km²-én 351 millióan éltek.[9]

Gobineau 1850-es években megfogalmazott nézetei éppenhogy a gyarmatosítás miatt nagyon is relevánsnak, használhatónak, „praktikusnak” tűnhettek, miközben belső ellenségképzésre kevésbé voltak alkalmasak.[10] A gyarmatosítás összességében a „fehér faj” uralmát terjesztette, és Afrika meghódításának az 1880-as évektől kibontakozó folyamata pont azokkal szemben történt, akiket a francia szerző a legalacsonyabbrendű fajnak láttatott. Kis, de nem alaptalan cinizmussal – realitásérzékkel(?) – mondhatnám: az akkori nyugati kormányzatok „használták” Gobineaut. Mindenesetre a faji gondolkodás, a faji gondolat napi politikai szinten beivódott az európai kultúrába – szemben az addig uralkodó keresztény világképpel, amely az emberiséget Ádám és Éva okán egységesnek tekintette. Egyre több faji gondolatot propagáló röpirat, újságcikk született, s csak idő kérdése volt, hogy mikor jön létre újabb nagy összegző munka.

Pár évtizeddel Gobineau után jelent meg Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts (1-2. kötet, 1899.), azaz „A 19. század alapja” című műve. Chamberlain rasszizmusa – Gobineauéval szemben – már sokkal inkább belső használatra szólt. Ő inkább a fehérek közötti faji küzdelemmel foglalkozott, s úgy vélte, hogy a faji világon belül a zsidóság a legveszélyesebb, a leginkább romboló erő.[11] Ezt a gondolatot folytatta az egykoron igen nagy befolyással bíró náci ideológus, Alfred Rosenberg, aki – megirigyelve Gobineau és Chamberlain hírnevét – 1930-ban megjelentette fajelméleti összefoglaló munkáját  „A XX. század mítosza” címmel. ( A könyv 1945-ig több mint egymillió példányban fogyott el!)

Az mindenesetre feltűnő, hogy a faji gondolat európai meghonosodása egybeesik a fajtatenyésztés elindulásával. Érdekes egybeesés az is, hogy az emberekre vonatkozó faji gondolat legitimmé vált az állatokat illetően is. Ha az embereknél lehet „vérvonalról”, „tisztavérűségről” beszélni, akkor ezt meg lehet tenni tenyésztett állatok esetében is. Ha az egységes emberi fajt újabb fajokra lehet szétszakítani (fajták helyett a faj szót használni), akkor helyénvalónak tűnhet az is, ha fajtakutya helyett a fajkutya kifejezés, a fajtatisztaság helyett a fajtisztaság fogalma válik használatossá.

Az 1850-es évek azonban nem csak a faji gondolat „karrierjének” kezdetét jelentette.

Néhány évvel Gobineu műve után, 1859-ben jelent meg Charles Robert Darwin angol természettudós munkája, amely „A fajok eredete” címmel látott napvilágot. Egészen pontosan az angol cím így szólt: On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life (A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása). Darwin művében – legalábbis az eredeti kiadásban – az evolúció szó nem szerepel, mert a szerző kora vallási világképét nem kívánta provokálni. Így is rengeteg kritikát kapott, s műve óriási hatást ért el. Átalakította az európai gondolkodás addigi kereteit. A természetes kiválasztódás gondolata, az életképesség, illetve az alkalmazkodás ideája tarthatatlanná tette az egyszer és mindenkorra megteremtett világ képzetét. Ez a gondolkodás felszabadító erővel rendelkezett: ha a világ nem adott, hanem változó, akkor meg is változtatható. Darwin jelentős művének egyik következménye tehát az a felismerés volt, hogy az ember – a biológia szabályainak betartásával – nemcsak értelmezni, hanem alakítani is képes az evolúciót.

Darwin megközelítését egy idő után a társadalomra is elkezdték alkalmazni – a szociáldarwinizmus kifejezés lényegében azt az elgondolást takarja, amely a társadalom működését is egyfajta természetes kiválasztódásként képzeli el, ami politikai akarat útján alakítható. Én itt most nem kívánok a szociáldarwinizmus jelenségével foglalkozni, de az bizonyos, hogy kultúránkban minden felszabadító erejű eszme sokféleképpen értelmezhető.[12]

Eddig tehát azt látjuk, hogy az európai közösségteremtést eluraló nemzeti gondolat mellett feltűnik a világ biológiai alakíthatóságának eszméje, a faji hierarchizálás gondolata és a tenyésztés utilitarianizmustól vezérelt ideája.

Megítélésem szerint azonban még egy, a fentiekhez képest vélhetően jelentéktelenebb, de fontos tényező, előfeltétel, illetve párhuzamosan létező folyamat kellett ahhoz, hogy az emberek a kutyák esetében részben megváltoztassák az addigi célracionális és funkcionális gyakorlatukat.

A XIX. század újragondolta a szépség fogalmát. Persze mondhatjuk azt, hogy mindegyik kor valamit módosított a szépség fogalmán, s ez az állításunk igaz lenne. De a XIX. század nem csak a művészetben változtatta meg a szépség ideáját, hanem a sebészetet alkalmassá tette arra, hogy az ember testi mivoltába beavatkozva a kor normáinak megfelelően alakítsa az ember látható formáját.[13] Az altatás, az érzéstelenítés technikája igen nagyot fejlődött. 1804-ben „feltalálták” a morfiumot, s 1835-ben sztenderdizáltan megállapították a kloroform összetételét. Ezek a találmányok nem azonnal szivárogtak át a mindennapi életbe, de egy idő után használatuk Európa nagy részén és az Egyesült Államokban is általánossá vált.

A porosz Johann Friedrich Dieffenbach (1792-1847) a plasztikai sebészet atyjaként vonult be az orvostörténetbe. Nem csak német, de brit orvosok is elkezdtek bőrátültetéssel foglalkozni. A folyamat előbb-utóbb az emberi test esztétikai minőségét is érintette, ugyanis ezeket a technikákat nemcsak helyreállító, életminőséget javító, esetleg életmentő műtéteknél lehetett használni, hanem arra is, hogy szépészeti korrekciókat hajtsanak végre. Az első mellnagyobbító beavatkozás az 1890-es évekre tehető. Robert Gersuny, osztrák orvos parafin injekciós technikával növelte meg a női mellet. Az 1930-as évektől fenékből kimetszett zsírszöveteket ültettek mellbe, az 1940-es évektől pedig elindult a szilikon megállíthatatlan karrierje. Ma már az implantátumok sokadik generációját alkalmazzák, s ezek anyaga nem feltétlenül a szilikon.[14]

A kutyatenyésztés szempontjából a plasztikai sebészet, a kifejlődésének előfeltételét jelentő altatási és érzéstelenítési technikák önmagukban látszólag érdektelenek, hiszen közvetlenül nem hatottak négylábú társainkról szóló képzeteinkre. De az emberre nagyon is hatottak, s mint azt már említettem, az ember gondolatai formálták a kutyát, és nem a kutya „gondolatai” az embert. Az ember viszont azt élte meg, hogy a test esztétikai célból is szabható, hiszen ha a kismellű nőből nagymellűt lehet kreálni, akkor a hosszúfarkú kutyából miért ne lehetne rövidfarkút előállítani. Ha az égett bőrfelület helyett lehet új, egészséges bőrt az emberre varázsolni, akkor miért ne lehetne a kutya fülét módosítani. A lényeg az ember és a kutya esetében ugyanaz; el kell érni a szépségideálnak megfelelő, vagy ahhoz közelítő esztétikai szintet. A plasztikai sebészet pedig azt mondta az embernek, hogy ez kivitelezhető, teljesíthető feladat.

A XIX. században kiformálódó európai gondolkodás tehát sok szempontból kedvezett a kutyatenyésztés kialakulásának. A lótenyésztés esete azt mutatta, hogy a tenyésztés ideája járható utat eredményez, amit a korabeli állam, illetve a társadalmi elit nagy előszeretettel favorizál. A faj gondolata beivódott az európai kultúrába, s az is egyre inkább közmeggyőződéssé vált, hogy a szépségnek lehet faji vetülete is, illetve fordítva, a faj adja a szépséget. Adott volt a legrégebbi társ, a kutya is. Most már csak az maradt hátra, hogy az emberi gondolatok és a kutya találkozzanak.

Nem szeretném, ha bárki félreértené azt, amiről beszélek. Nem gondolom azt, hogy aki kutyatenyésztésbe fogott, az feltétlenül rasszista lett volna, és a kutyatenyésztés az emberekre alkalmazott faji ideológia vagy éppen fajgyűlölet sajátos leképeződése lenne.[15] Nem gondolom azt sem, hogy a különféle folyamatok oksági módon hatottak volna egymásra. De azt állítom, hogy a XIX. században kiformálódott európai gondolkodás, a kialakult szellemi televény, kifejezetten kedvezett annak az ideának, hogy legrégebbi társunkat esztétizáljuk, nemzetileg magunkhoz zárkóztassuk, s így kulturális közösségünk részesévé, meghatározott dimenzióban pedig ennek a közösségnek kifejezőjévé tegyük.

 

A kutyatenyésztés nemzetközi keretei

            Az első nemzeti keretekben működő kutyatenyésztő egyesület Nagy-Britanniában jött létre 1873-ban. Mondhatnám azt, hogy a példát számos ország követte, de – mint az talán a fentiekből kitetszett – úgy gondolom, hogy párhuzamos, egymást erősítő folyamatokról volt szó. A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete 1899-ben alakult meg.[16]

Az európaszerte létrejött nemzeti kutyaszövetségek maguk is előtörténetre támaszkodtak, hiszen csak akkor lehet nemzeti szövetséget létrehozni, ha már elegendő számú tenyésztő működik egy-egy országban. Ebből következőleg a kutyatenyésztés kezdeteit az 1860-as évekre tehetjük.

A folyamat 1911-ben érte el a nemzetköziesítés szintjét. Ez év május 22-én jött létre a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI – Fédération Cynologique Internationale). Az alapítók: Németország (Kartell für das Deutsche Hundewesen und Die Delegierten Kommission), Ausztria (Österreicher Kynologenverband), Belgium (Société Royale Saint-Hubert), Franciaország (Société Central Canine de France) és Hollandia (Raad van Beheer op Kynologish Gebied in Nederland).[17]

Mint az látható, a britek – híven a „splendid isolation” („fényes elszigeteltség”) addig tartósan vallott álláspontjához – kimaradtak az alapításból, viszont mindegyik feltörekvő gyarmati hatalom nemzeti kutyatenyésztő szövetsége részt vett a szervezet létrehozatalában. Ebből a szempontból egyedül Ausztria lóg ki a sorból, de Német-Ausztria (mert valójában erről van szó) politikai élete és közgondolkodása ekkoriban erőteljesen átitatódott a faji gondolattal.

A szövetség nem bírta ki az 1914-ben kitört nagy háború próbatételét – tevékenysége megszűnt, ellehetetlenült. 1921-ben francia és belga kezdeményezésre alapították újra. Ma 80 tagországa van. A magyar szövetség a háború után megszűnt, és csak 1956-ban alakult újjá. Viszonyukat a nemzetközi szervezettel csak a ’60-as évek elején rendezték.

Az FCI úgy működött és működik, hogy a nemzeti szövetségek javaslatai alapján ismer el egyes kutyafajtákat. Mindegyik kutyafajta az adott tagország tulajdonát képezi, s így az adott nemzeti kutyaszövetség felelős a fajta standardjáért is. A nemzetközi szövetség viszont garantálja azt, hogy az adott kutyafajta standardjai a fennhatósága alá tartozó tagországokban ugyanazok legyenek. A szervezet fajtajellemzők alapján kutyacsoportokat képez, és ebben a besorolásban tartja nyilván a kutyákat. A tíz csoport: I. pásztor- és juhászkutyák, II. schnauzerek, pinscherek, őrző-védő ebek, masztiffok, III. terrierek, IV. tacskók, V. spitzek és ősi típusú kutyák, VI. kopók, vérebek, VII. vizslák, szetterek, VIII. vízi vadászok, IX. társasági kutyák, X. agarak.

Az FCI jelenleg 335 kutyafajtát ismer el. A szám folyamatosan változik, hiszen mindig vannak elfogadásra, bejegyzésre váró új kutyafajták.

Számításaim szerint a 335 kutyafajta közül minimum 95 olyan, amelyik nevében is a nemzeti hovatartozásra utal; azaz nem egy-egy tájegység vagy város nevét viseli, hanem az adott nemzet mint jelző társul a fajtanévhez. Ebben a számban éppen ezért például nincs benne a moszkvai őrkutya, de benne van a horvát juhászkutya. Tehát a bejegyzett kutyafajták majdnem harmada nevében is nemzeti.

De – mint a magyar eset során is látni fogjuk – ez önmagában a kutyák nemzeti identitásban játszott szerepét tekintve nem jelent sokat.

 

A magyar kutyák

A mai magyar köztudat kilenc magyar kutyát tart nyilván, s közülük csak négynek a nevében szerepel a magyar, illetve a magyarsághoz is kötődő erdélyi jelző. A rend kedvéért soroljuk fel őket: komondor, kuvasz, mudi, puli, pumi, magyar agár, rövidszőrű magyar vizsla, drótszőrű magyar vizsla, erdélyi kopó.

Nem csak a köztudat gondolja őket magyarnak, hanem a már hivatkozott 2004. április 19-i országgyűlési határozat is, amelynek melléklete – többek között – tartalmazza ezen kutyafajták neveit.

A határozat szövege kifejezetten a nemzeti identitáshoz köti őket, a magyar nemzeti kultúra részeként szól róluk, s védelmet biztosít számukra. Azt mondja: „A régi magyar háziállatok az emberi munka évszázados eredményei. Történelmi múltunkhoz tartoznak, nemcsak az állattenyésztés történetéhez, hanem a teljes magyar történetiséghez is. Hozzátartoznak a magyar tájhoz, részei nemzeti identitásunknak, őshonos állataink ma is élő, eleven örökségünk.

Az Európai Uniós csatlakozás küszöbén a Magyar Országgyűlés megkülönböztetett figyelmet fordít arra, hogy nemzeti létünk 1100 éves értékeit, eredményeit megőrizzük, és Európában ezzel is kifejezzük nemzeti karakterünket.

  1. Ennek szellemében a Magyar Országgyűlés a védett őshonos és régi magyar állatfajtákat

nemzeti kinccsé nyilvánítja.

  1. A nemzeti kinccsé nyilvánított állatfajták tenyésztését, állományának fenntartását, és az ezekkel összefüggő tevékenységeket az állam elősegíti.
  2. A védett őshonos és régi magyar tenyésztett állatfajták megőrzése nemcsak állami feladat, nemzeti kinccsé nyilvánításuk a civil és gazdálkodó szervezetek, valamint a magánszemélyek összefogására buzdít.
  3. A védett őshonos és régi magyar állatfajtáknak szerepe van az oktatásban, a művészetekben, nemzeti identitásunk megtartásában. Esztétikai értéket képeznek, a bennük rejlő génállomány gazdasági jelentőséggel bír. …
  4. A mellékletben felsorolt állatfajtákat magyar őshonos állatoknak tekintjük, amelyek egyben – nevükben és képi megjelenésükben – Magyarország szimbólumai.”[18]

A törvény szövege nem hagy kétséget afelől, hogy a mellékletben felsorolt állatok – köztük a magyar kutyák – nemzeti kincsek, nemzeti identitásunk részei, esztétikai értéket képeznek, s összefoglalóan Magyarország szimbólumainak tekinthetők.

A nemzeti identitás részévé vált magyar kutyafajták története önmagában is érdekes – annak ellenére, hogy az ebek régmúltjáról nagyon keveset tudunk; és a történetek sok esetben megintcsak a nemzetfogalmat visszavetítő emberi képzelet erejéről szólnak. Azt viszont többé-kevésbé pontosan meg lehet állapítani, hogy szervezetten mikor kezdték el őket tenyészteni. A tenyésztés ténye ugyanis már önmagában is feltételezi, hogy az adott kutyafajta elkezdett nemzetiesedni.

A komondor esetében 1924-ben jött létre először tenyésztőszervezet – ami persze nem jelenti azt, hogy előtte a kutya hasonló formáőban ne létezett volna. A kuvasz már 1931-ben fajtakiállításon szerepelt, de hivatalos tenyésztése 1935-től indult el. A mudi első standardját 1936-ban rögzítették. A puli első fajtaleírása 1935-ben született, s az 1960-as évektől indult meg a tervszerű tenyésztés. A pumi első fajtaleírása 1924-es. A magyar agár története – éppen azért, mert az arisztokraták egyik kedvenc vadászkutyája volt – régi időkre nyúlik vissza, de nem tudjuk, hogy az 1840-es években létrejött agarászegyletek pontosan a magyar fajtaváltozatot kultiválták volna. Az biztos, hogy nemzetközi bejegyzése 1966-ra tehető. A rövidszőrű magyar vizsla törzskönyvezése 1920-ban kezdődött. A drótszőrű magyar vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el. Az erdélyi kopó törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött.[19]

A magyar kutyafajták némelyike – regisztrált tenyésztés nélkül is – komoly múltra tekint vissza, de most számunkra nem a kutyák története, hanem a kutyákkal kapcsolatos emberi gondolkodás története a fontos. Ezen belül pedig a magyar nemzeti vetület.

A továbbiakban a kilenc magyar kutyafajta közül kettőről beszélek részletesebben. Vizsgálatom tárgya a rövidszőrű magyar vizsla, illetve az erdélyi kopó nemzeti kötődése. Ők nevükben is magyarok.

 

Rövidszőrű magyar vizsla

Mint láttuk, az FCI-nél önálló kutyafajta kategóriát képeznek a vizslák. Szerte a világban sokféle van belőlük. A kontinentális vizslák csoportjának 35 tagja van – köztük megtalálható a rövidszőrű és drótszőrű magyar vizsla is.[20] De létezik több német, olasz, cseh, portugál, spanyol, francia, holland, belga, dán és szlovák vizsla is. Angolul a vizslákat pointernek nevezik, amit magyarul értelmezhetünk úgy, hogy a vizsla egy olyan kutya, aki figyelmét egy pontra képes fókuszálni.

A magyar „vizsla” kifejezés vélhetően vizsgál, vizslat szavunkkal van összefüggésben. A fürkésző, kutató tekintet fogalmát is tartalmazza a vizsla szó. A vizsla főnév jelentése: a vadat szimatjával felkutató, hosszúlábú, lógó fülű vadászkutya. Kinézete alapján úgy tűnik, hogy a magyar vizsla legközelebbi nemzetközi társa a weimari vizsla, amelyet az akkor még nem létező Németországban, a 19. század utolsó harmadában kezdtek el tenyészteni. Első fajtaleírása 1879-ben született, 1896-ban, az akkor már létező Németországban a német fajtakönyvbe önálló fajtaként jegyezték be.

A magyar vizsla fajtatörténete körül sok homály van, s én nem is kívánok állást foglalni abban, hogy melyik magyarázat úgymond „igaz”, s melyik téves. Mindenesetre felidéznék egy lehetséges magyarázatot, mert ez is érzékelteti azt, hogy a nemzeti tartalom egy kutya esetében mennyire viszonylagos.

Standeisky Andor 1963-ban az Erdészeti Lapokban német írásokra reagáló vitacikkben hosszan boncolgatja a magyar vizsla származástörténetét.[21] Standeisky abból indul ki, hogy az ősmagyarok vadásztak, életformájukat a gyűjtögető, halászó, vadászó életmód jellemezte, következőleg vadászkutyákat használtak. Ő úgy véli, hogy a korabeli finnugor népekkel együtt a lajka fajtájú kutyát használták, aki mindenes vadászeb volt.[22]

Hosszú vándorlásuk során a magyarok többfajta kutyával találkoztak, így a magyarság kutyatartásába bekerülhettek agarak, solymászebek, kopók. Az ezredik évet, az államalapítást követően egyre inkább elterjedtek a solymászebek. Magyarország török megszállása hozzájárult ahhoz, hogy török fajtájú vadászkutyák kerüljenek Magyarországra, s ezek nyilván kereszteződtek a már meglévő vadászebfajtákkal. A törököknek vélhetően voltak slaughi-nak nevezett kutyáik, és Egyiptomból hozzájuk származott kopóik. Ezek homoksárga színűek és rövid szőrűek. A szerző úgy véli, hogy a magyar vizsla közvetlen ősének, a magyar solymászebnek a végleges kialakulása az ittlévő solymászeb és az egyiptomi eredetű, törökké vált kutyafajta tömeges és huzamos kereszteződéséből állt elő. Úgy látja, hogy a magyar vizsla közvetlen őse valamikor a XVII. század végén, XVIII. század elején jött létre. Később már, főként az 1880-as évektől, tömegesen kerültek az országba angol pointerek és német vizslák. Végkövetkeztetése: „A magyar vizsla egyike Európa legrégebbi vizslafajtájának, eredeti őse a pannon és erdélyi kopóból szelekció útján kitenyésztett magyar solymászeb, mai megjelenési formájának kialakulására döntő befolyással bírt a török hódoltság idején hazánkba hozott, a sivatagsárga színű, kisázsiai kopótól származó török solymászeb.”

A teljes történeti bizonytalanság állapotát jelzendő, más így ír a magyar vizsláról: „Fajtánk őshonos, natív fajta, amelynek ősei bizonyítottan a maihoz hasonló formában jelen voltak honfoglaló őseink portyáin…”[23]

Természetesen senki nem tud bizonyosat, hiszen – mint ezt már említettem – a kutyák nem írták meg saját történetüket, a fajtatenyésztés pedig az embereknek nem volt olyan fontos, hogy ezzel különösebben foglalkoztak volna. Célracionálisan és funkcionálisan viszonyultak a kutyához.

A kutyafajta még nem teljesen specifikált története 1882-ben kezdődött, amikor vizsla mezőversenyt tartottak – ekkor persze még mindenféle vizsla elindulhatott a küzdelemben, így többek között angol és német vizslák is. A sárga színű vizsla is népszerű volt, de miután nem törődtek tenyésztésével, nagyjából-egészében kezdett eltűnni. Az első világháború idején, 1916-ban Thuróczi Tibor a Nimród című lapban, A régi magyar sárga vizsla c. cikkében, szót emelt a kutyáért. Azt írta: “A sárga vizsláról van szó, melyből nagyapám házánál gyerekkoromban pár kölyök állandóan ott lábatlankodott az udvaron s melyből a legtöbb falusi kúrián akadt egy-egy. Azóta számuk megkevesbedett, sőt mondhatnám, az egész faj kiveszett. E faj sem színben, sem jellegben nem volt kiegyenlítve. Csontban könnyű volt valamennyi, pointerre emlékeztető fülekkel. Voltak köztük jóval magasabbak is és akadt spániel nagyságú is. Színük a világos zsemlyesárgától a haragos vörösig minden árnyalatban változott. De a kitenyésztett faj mellett bizonyít nagy tanulékonyságuk is, illetve az, hogy mindaz, amit egy vizslától várunk, már velük született.”[24]

Thuróczi csak vélelmezi a „kitenyésztett faj” jelenlétét, bizonyítani nem tudja, s ellene szól az, hogy maga is megállapítja: eltérő méretű és színű kutyákról van szó. Írása mindenesetre arra jó volt, hogy felébressze a kutyafajta iránti érdeklődést.

A vesztett világháborút követő trianoni béke nagy és elhatározó erejű lökést adott a „színmagyar fajta” tenyésztési kedvének. Az elvesztett területek miatti nemzeti sérelemérzés arra inspirált, hogy megteremtsék (vagy a korabeli interpretációban „feltámasszák”) a magyar vizslát, megmutassák, hogy a vereség és a velünk szemben elkövetett méltánytalanság ellenére képesek vagyunk a magyar vizsla képében saját nemzeti identitásunkat kifejezni. Pár héttel a trianoni béke aláírása előtt, 1920 májusában jött létre a Magyar Vizsla Tenyésztők Egyesülete, amely az Országos Vizslaklub szakosztályaként működött. Még ugyanebben az évben elindult a fajta törzskönyvezése. 11 egyeddel indult el a törzskönyv. 1928-ra elkészült a fajtaleírás, és 1935-ben az FCI bejegyezte a kutyafajtát. 1936-ban lezárták a törzskönyvet, tehát csak az addig felvett egyedek utódai kerülhettek be a tenyésztésbe. A ’40-es évek elején körülbelül 5000 – ahogy akkor mondták – „fajtiszta” (valójában: fajtatiszta) egyed volt Magyarországon.

A második világháború majdnem kipusztította a fajtát, a központi törzskönyv is elégett. Az Országos Vizslaklub újraindította a törzskönyvet, amelyet nagyban segített, hogy 1947-ben Gödöllőn állami tenyésztelepet hoztak létre. 1956-ban újraalakult a MEOE, és 1963-ra sikerült tagsági viszonyát rendeznie az FCI-vel. 1966-ban a nemzetközi szervezet elfogadta a magyar vizsla standard módosítását, amelynek eredményeképpen ma már egy – a két háború közti időszakhoz képest – könnyedebb felépítésű kutyát hívunk magyar vizslának.  Napjainkra a rövidszőrű magyar vizsla az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyar kutyafajta lett.[25]

De hát tulajdonképpen kit tisztelhetünk a rövidszőrű magyar vizslafajtában? Hogy néz ki? Milyen a jelleme?

„Jó felépítésű, elegáns megjelenésű, közepes nagyságú kutya. Feje szikár, nemes vonalú, szeme egy árnyalattal sötétebb a szőrzete színénél, füle lelóg. Háta egyenes, rövid, ágyéka széles, mellkasa mély, hasa kissé felhúzott. Farkát kétharmadára kurtítják; általában vízszintesen tartja. Végtagjai egyenesek, izmosak. Szőrzete rövid, sűrű, erős szálú. Színe sötét zsemlyesárga… Intelligens, tanulékony, kiegyensúlyozott, ragaszkodó, eléggé érzékeny… Mindenes vadászkutya; erdőben, mezőn, vízben egyaránt remekül dolgozik. Kedvencként is népszerű.”[26]

Igen, ez ő, a rövidszőrű magyar vizsla. Nemcsak Magyarországon vált népszerűvé. Az Egyesült Királyságban, a kutyatenyésztés őshazájában évente körülbelül ezer vizslakölyköt regisztrálnak – nagyjából ugyanannyit, mint Magyarországon. Ezzel az eredménnyel Nagy-Britanniában a rövidszőrű magyar vizsla bekerült az 50 legnépszerűbb kutyafajta közé.[27]

Egyes hírek szerint rövidszőrű magyar vizslák részt vettek a 2001. szeptember 11-i new yorki terrortámadást követő életmentő akcióban.[28]

A kutya magyar népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a négy részből – részenként 13 epizódból – álló animációs filmsorozat, amely 1972 és 1987 között készült, s melynek címe: Frakk, a macskák réme. A főhős, Frakk egy magyar vizsla, amely kibékíthetetlen ellentétben áll Irma néni két cicájával, Lukréciával és Szerénkével.[29]

Az idők során a vadászati célra termett vizsla teremtett magyar vizslává vált. A teremtés előbb-utóbb nemzeti kinccsé és Magyarország szimbólumává tette a nagyon is szerethető ebet, amely éppen ezért már csak kevéssé, vagy ritkán vadászik, viszont egyre inkább sokak kedvence. Nemzeti szerepéről ő mit sem sejt. De azt vélhetően érzékeli, hogy szeretik. S ha őt szeretik, akkor már azt is szeretik, ami magyar.

 

Erdélyi kopó

            Az FCI külön csoportként tartja számon a kopók, vérebek nagy családját. 75 fajtát különböztetnek meg. A 75 közül az egyik az erdélyi kopó.

A magyar etimológia szerint a kopó szó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A régi jelentés tökéletesen illik a kutyafajtára.

Az erdélyi kopó eredetéről is elég sokféle magyarázat létezik. Van, aki a valaha létezett őslajka és tatár kopó keverékének látja, s úgy gondolja, hogy már a honfoglaló magyarok is rendelkeztek az erdélyi kopó ősével. Más úgy véli, hogy a Kárpát-medencében élő kelta kopó keveredett az illír, az albán, illetve osztrák kopóval, amelyből létrejött a pannon kopó. Ez a kutyafajta a magyar és az erdélyi kopó eredetének forrása. Mások úgy látják, hogy a lengyel kopót sem lehet kihagyni a történetből – ő is besegített a fajta kialakulásába.[30]

Természetesen itt sincsenek biztos adatok – sokkal inkább a vélelmezések, mintsem az igazolható állítások dominálnak. Meglehet, hogy több magyarázat is érvelhető.

Számunkra most megintcsak a tenyésztés az érdekes, s ott már sokkal több bizonyossággal rendelkezünk. Mielőtt azonban bármit mondanánk, szögezzük le: kétféle erdélyi kopóról van tudomásunk, az egyik a hosszúlábú, a másik a rövidlábú. Most a hosszúlábúról esik szó, hiszen ezt ismerik el magyar kutyafajtának. Megjegyezném: néhányan tenyésztenek rövidlábú erdélyi kopót is, és ha kitartóak lesznek, akkor ez lehet a 10. nemzetközileg is elismert magyar kutyafajta.

A XIX. században – a nélkül, hogy bármifajta speciális tenyésztés folyt volna – a kopó elég elterjedt kutyafajta volt Magyarországon. Természetesen ez még nem az a kopó volt, amit ma erdélyi kopónak nevezünk, de hasonlított hozzá. Elterjedtségének oka vélhetőleg az volt, hogy sokan vadásztak erdőben, és a hosszúlábú kopó kiválóan használhatónak bizonyult a nagyvadak (például vaddisznó, medve) esetében. A kutyatenyésztés ideájának magyarországi meghonosodásakor éppen ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy leírják, rögzítsék a kopó jellegzetességeit. Ez 1901-ben meg is történt. Czynk Ede részletesen leírta a kopót. Nem sokkal ezután elkezdték törzskönyvezni, de a törzskönyvezés folyamata az első világháború után megszakadt.

A kopók karrierjének az vetett véget, hogy ritkultak a vadászatok, és Trianon után Magyarországtól jelentős erdős, hegyes területek kerültek el. A kopókat elkezdték stigmatizálni: úgy gondolták, hogy nagyobb zaklatást okoznak az erdőn, mint kellene; a vidéki háztartásokban pedig nem honorálták a kopóknak azt a szokását, hogy rendszeresen lopkodták az élelmet.[31] Így aztán a kopótartás a két háború közötti Magyarországon már nem volt olyan népszerű – Erdélyben viszont az maradt.

Az erdélyi kopó tenyésztése 1941-ben kapott új lendületet. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) nyomán Észak-Erdély ismét Magyarország része lett, és úgy gondolták, hogy az erdélyi kopó kifejezheti az Erdélyt magában foglaló magyar identitást. Éppen ezért mozgalom indult az erdélyi kopó tenyésztéséért. 1941-ben 27 olyan egyedet gyűjtöttek össze, amelyet tenyésztésre érdemesnek tartottak. 1941/42-ben a Vadászati Útmutató részletesen leírja a kopókat – mintegy útmutatót adva ahhoz, hogy milyen az „igazi” kopó. 1942 januárjában az Országos Vizslaklub erdélyi kopó szakosztályt is létrehozott. A szakosztály elnöke Vértessy István nyugalmazott ezredes volt, aki azt vallotta: „Minden nemzet becsülje meg értékeit, mert csak így érdemel ő is megbecsülést!”[32] A mondat arról tanúskodik, hogy a kopó magyar nemzeti értékként rögzült.

Ahogy tehát a vizslánál Trianon, úgy a kopónál Trianon korrekciója adott impulzust a tenyésztéshez. Egyértelműen megállapítható, hogy a nemzeti identitás politikatörténeti vetületei szorosan összefüggnek az adott kutyafajták nemzeti önkifejező erejével.

A háború persze nem kedvezett a kutyatenyésztésnek. A háború után viszont ismét Romániához került Erdély. Mivel a magyarok nemzeti identitásponttá tették az erdélyi kopót, ezért az 1945 után berendezkedő román hatalom nem nézte jó szemmel a kutyát. 1947-ben a kopót dúvadnak minősítették és elrendelték kiirtását. A bújtatott nemzeti tartalmon kívül ennek az is oka lehetett, hogy a román kormányzat a nem túl jól táplált lakosságtól védeni akarta a vadállományt, amit az emberek rendszeresen, engedély nélkül megdézsmáltak. A vadászatokhoz pedig szükség volt a kopóra, s arra gondoltak, hogyha a kopókat kiirtják, akkor ellehetetlenítik a vadászatot is. (Erről a célról tanúskodik az, hogy nem csak a kopó, hanem az agár kiirtását is elrendelték.)

Szempontunkból mindegy, hogy mi volt a román kormányzat célja. Az eredmény az lett, hogy a kopók száma igencsak megritkult.

A kopótenyésztés történetében hosszú szünet következett. A ’60-as évek elején többen kísérleteztek azzal, hogy Erdélyből kutyát szerezzenek. 1968-ban néhány, a fajtát kedvelő vadász úgy döntött: megpróbálják feltámasztani az erdélyi kopót. Máramaroson találtak két egyedet. Átcsempészték őket a magyar határon, és a Fővárosi Állat- és Növénykertben elkezdődött szakszerű tenyésztésük (nevük szerint: Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka). A legenda szerint azt mondták a román határőröknek, hogy a két kutyát Ceaucescu elvtárs küldi ajándékba Kádár elvtársnak.[33]

Mindeközben – még a nélkül, hogy a kutya újbóli tenyésztése megindult volna – 1966-ban újra megfogalmazták a fajtaleírást, amelynek alapján az FCI 1968-ban elismerte az erdélyi kopót.

1971-ben Magyarországon vadászati világkiállítást rendeztek, ami kiváló alkalom volt arra, hogy a nemzetközi vadásztársadalom megismerhesse az erdélyi kopót; ez újabb lendületet adott a tenyésztésnek.

A tenyésztési kedv egy ideig vitalizálódott, majd újra lelankadt, s 1986-ban kapott újra erőre. Egyre többen kezdtek erdélyi kopóval foglalkozni, s ennek eredményeképpen napjainkra a fajtaállomány létszáma megnőtt. Magyarországon és Romániában lelhető fel a legtöbb erdélyi kopó. Az FCI 2000 szeptemberében módosította a fajtaleírást, s itt már az is szerepel, hogy a rövidlábú változat eltűnt. 2005-ben a MEOE keretén belül 27 taggal létrejött az Erdélyi Kopó Klub.

Az erdélyi kopó mindezzel együtt messze nem olyan népszerű, mint a rövidszőrű magyar vizsla. 1991-ben még 316, 2001-ben már csak 68 erdélyi kopó kölyköt törzskönyveztek.[34]

De hát tulajdonképpen kit tisztelhetünk az erdélyi kopóban? Hogy néz ki? Milyen a jelleme?

„Közepes termetű kutya. Feje hosszúkás, szeme kissé keleties metszésű, sötétbarna. Füle a fejéhez simulva lelóg. Háta egyenes, ágyéka feszes, fara kissé lejtős, mellkasa mély, hasa enyhén felhúzott. Végtagjai párhuzamosak, egyenesek. Szőrzete rövid, sűrű. Színe lehet fekete rajzos vagy fekete rajzos fehér foltokkal… Jóindulatú, bátor, igénytelen, rendkívül szívós, kitartó, könnyen tanítható. Gazdájához ragaszkodik, ha kell, bátran védelmezi.”[35]

Mivel az erdélyi kopó kevésbé ismert magyar kutyafajta, s ezért keveseknek adatott meg a személyes tapasztalatszerzés, így most jellemének ismertetésekor őt jól ismerő, szeretetteli forrást idézek.

„Jóindulatú, bátor nagyon kitartó, lendületes kutyák. Általában higgadtak, nem bohóckodnak, nagyon figyelmesek. Határozottak és temperamentumosak egyszerre, a jó vérvonalú erdélyi kopó erős idegzetű, nyugodt állat, könnyen tűri a lövést, az erős zajokat. Általában igénytelen, a szélsőséges időjárási körülményeket is jól bírja – de nem szereti, ha kikötik. (Persze melyik kutya szereti?)

Ezek a 25-30 kg közötti, 55-65 cm marmagasságú, intelligens tekintetű kutyák elsősorban a vidéki életet kedvelik, nagy a mozgásigényük, de nagyszerűen tarthatók lakásban is, ha élettanilag fontos mozgásszükségletüket kielégíthetik a gazda mellett – például rendszeresen járnak a természetbe…

Az erdélyi kopó sajátosan gondolkodik. Akinek már volt szerencséje ehhez a különleges észjárású fajtához, az tudja, milyen nehéz is leírni ezt a képességet. Aki egy német juhász feltételen odaadásához, vagy egy vizsla örök imádatához szokott, annak kicsit furcsa lesz egy erdélyi kopóval. Olyanok, mint a székely góbék – furfangos, csavaros észjárással gyakran előbb a célba érnek, mint a gazdájuk. Igen jól tájékozódnak, erdőben, mezőben könnyen visszatalálnak…

Elsősorban felnőttek kutyája – bár kedves a gyerekekkel, nem elsősorban az ő pajtásuk, lévén inkább egy erőteljesebb gazdához kötődő jellem. A többieket elfogadja ugyan, de a „fő gazda” szava a döntő.”[36]

Az erdélyi kopó tántoríthatatlanul őrzi a nemzeti gondolkodásban kialakult magyar jelleget, jellegét. Szépen példázza ezt a nemzeti kérdések iránt oly érzékeny magyar költő, író Csoóri Sándor szövege, amelyet Bátor nevű erdélyi kopójáról írt: „Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínű: bársonyfekete szőrű, csersárga jegyű és fehér foltot viselő állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide, a Kárpát-medencébe, s az itt honos kopóval keveredve “teremti” meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait… A három színnel büszkélkedhető kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezőleg: egymást kiegészítő és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szőre színében van valami a holló színéből, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illet ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.”[37]

Csoóri olvasatában az erdélyi kopó a magyar sors, az erdélyi magyar élet szimbóluma. Nagy tisztesség ez egy kutyának. De nem véletlenül jár ki neki.

A kutyatenyésztés, a magyar kutya, s ezen belül a vizsla és a kopó történetében ott van a XIX. századi Európa, a nemzeti gondolat és mindaz, amit egy négylábúról kétszáz éve még nem gondoltunk volna.

 

Késleltetett és párhuzamos történet

            Ha igaz a kutyatenyésztésről elmondott gondolatsorom, akkor a macskák esetében is hasonló logikának kellett érvényesülnie. Mivel írásom nem a macskákról, hanem a kutyákról – pontosabban szólva az emberekről – szól, ezért csak jelezni kívánom a folyamatot.

A macska bizonyosan több ezer éve együtt él az emberrel. Nem olyan régen teszi ezt, mint a kutya, de elég régen ahhoz, hogy szimbolikusan is beépüljön az emberi kultúrába. Közismert, hogy az ókori Egyiptomban isteni rangot ért el.

Eredetileg a macska – pontosabban a háziasított macska, azaz a házimacska – szintén haszonelvű szerepet töltött be az ember oldalán. Az embernek jó volt, hogy a macska irtotta azokat a rágcsálókat, amelyek a terményére pályáztak, a macska számára pedig kedvező volt, hogy a betakarított termés vonzotta a számára ennivalót jelentő rágcsálókat. Funkcionális és célracionális macskatartás zajlott – pont úgy, ahogy ez a kutyák esetében történt.

A nemzeti érzés, gondolat, a nemzethez idomított világ megteremtése – dúsulva a XIX. század egyéb hatásaival – hatott a kutyatartásra, illetve létrehozta a nemzetiesített kutyatenyésztést. De vajon ugyanez történt a macskákkal is?

Igen, csak késleltetetten.

Ma a világban nemzeti és nemzetközi keretek között több macskatenyésztői szervezet létezik. A legnagyobb macskaszövetség az 1979-ben létrejött TICA, azaz teljes nevén The International Cat Association, amely az Egyesült Államokban jött létre.[38] Macskafajták regisztrálásával, macskakiállítások, macskabemutatók rendezésével foglalkozik. Az ő nyilvántartásuk szerint ma a világban 75 törzskönyvezett macskafajta létezik, s közülük 19 olyan, amely nevében is nemzeti tartalmat hordoz. A nevükben is nemzetiesített macskafajták aránya kicsit alatta marad a kutyafajtáknál tapasztalt számokhoz képest. A norvég erdei macskától, a skót lógófülűn át, az orosz kékig hosszú a sor. De persze – akárcsak a kutyáknál – tágabb a nemzetinek tekinthető macskák sora, hiszen a kaliforniai pettyes macska éppúgy az amerikai nagyság és dicsőség eszméjét szolgálja, mint az amerikai görbefülű; s az oroszok éppúgy magukénak érzik a szibériai macskát, mint a kuril-szigeti csonkafarkút, amelyből két fajta is létezik. (Nincs információm arról, hogy a kuril-szigeti csonkafarkú a Kuril-szigeteken érvényesülő orosz fennhatóságot fejezi-e ki, szemben a területi igényt is megtestesíteni képes japán csonkafarkúval.)

A kutyafajtákhoz képest a macskafajták száma jóval kevesebb. Kétségtelenül igaz azonban, hogy – akárcsak a kutyáknál – a fajták száma növekszik, mert az Egyesült Államok folyamatosan „termeli” az új macskafajtákat.

Az is igaz, hogy a macskafajták nemzetiesedtek, illetve nemzetiesednek.

Anélkül, hogy ezt részletesen tárgyalnám, igaznak tűnik az is, hogy a macskafajták regisztrációja, tenyésztése a XIX. század végén Angliában kezdődött – mint ahogy ez kicsit korábban a kutyafajták esetében történt. (A sziámi macska 1870 és 1880 között került Angliába, tenyésztése a XIX. század végén kezdődött. Az első fajtát hivatalosan 1900-ban jegyezték be. A perzsa macska fajtastandardjait a XIX. század végén állapították meg, és innentől a macskatenyésztők ezt tekintették mérvadónak.)

A macskatenyésztés kicsit késleltetetten, de párhuzamosan úgy alakult, ahogy a kutyatenyésztés.

A macskák esetében a nemzeti macskára irányuló tenyésztői tendencia Magyarországon megtört. Magyar macskafajta nem létezik, s ismereteim szerint kísérlet sem történt, illetve történik kialakítására.

Azt tudjuk, hogy mit hozott a múlt, és most már talán azt is, hogy miért.

De nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő…

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2013.

[2] Az ember-kutya együttélés lehetséges kezdeteiről lásd:http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4251

[3] Lásd: http://www.lotenyesztestortenet.hu/allami-menesek

[4]32/2004. (IV. 19.) OGY határozat a védett őshonos vagy veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett magyar állatfajták nemzeti kinccsé nyilvánításáról http://www.complex.hu/kzldat/o04h0032.htm/o04h0032.htm

Ennek az országgyűlési határozatnak a mellékletében olvasható a magyar lófajták felsorolása is. A rend kedvéért én is felsorolom őket, s egyben azt is, hogy tudatos tenyésztésüket mikortól lehet származtatni: a gidránt 1816-tól, a kisbéri félvért 1853-tól, a nóniuszt 1816-tól, a shagya-arabot 1816-tól, a furioso north-start 1841-től, a hucult 1792-től, a magyar hidegvérűt 1913-tól. A magyar lófajták közül az egyetlen a lipicai (Lipica Szlovéniában van), amelynek tenyésztési eredete a XVI. századra nyúlik vissza, de tudatos magyar tenyésztése 1879-re datálódik.

[5] Napjainkig nincs egyértelmű, minden dimenziót felölelő, konszenzusosan elfogadott fajfogalmunk.

[6] Francia és nem európai viszonylatban értelmezi Gobineaut: Steven Kale: Gobineau, Racism, and Legitimism: a Royalist Heretic in Nineteenth-Century France. In: Modern Intellectual History. Volume 7/1. Cambridge University Press, Cambridge, 2010. 33-61.pp.

[7] A gyarmatosítás problémáját már vizsgáltam az Osztrák-Magyar Monarchia vonatkozásában. Lásd: Gerő András: Birodalom gyarmat nélkül. In: Gerő András: Szétszakított múlt. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2012. 145-170.pp.

[8] Idézi Stephen Howe: Birodalmak. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 2004. 113.p. (Az eredeti angol kiadás 2002-ben jelent meg.)

[9] A birodalmakról lásd. Birodalmak tündöklése és bukása. Szerk.: Aldrich, Robert. Móra, Budapest, 2012. (Az eredeti angol kiadás 2007-es).

[10] A XX. században ugyan a nácik Gobineaut a saját igazolásukra használták, de ennek abban az értelemben nem volt alapja, hogy a francia szerző például – elvi alapon – inkább filoszemitának, mint antiszemitának volt mondható, hiszen a zsidókat szabad, erős és intelligens emberekként írja le.

[11] A XIX-XX. század fordulójára kialakult előítélet-rendszerekről írok „Se nő, se zsidó. Előítéletek találkozása a századforduló Monarchiájában” (ÚMK, Budapest, 2009., 15-30.pp.) című munkámban.

[12] Darwin szellemi hatásáról: Steve Jones: Darwin szelleme. Typotex Kiadó, Budapest, 2003.; illetve Daniel Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex Kiadó, Budapest, 2008.

[13] A plasztikai beavatkozások történetéhez lásd: Gilman, Sander L.: Making the Body Beautiful: A Cultural History of Aesthetic Surgery. Princeton University Press, Princeton NJ, 1999.

[14] Magyarországon már a XIX. század 30-40-es éveiben megjelent a plasztikai sebészet – a magyar orvostudomány a szó szoros értelmében „kor szerűnek” bizonyult. A plasztikai sebészet magyarországi meghonosítása Balassa János (1814-1868) nevéhez fűződik.

 

[15] Kétségtelenül igaz, hogy az utóbbi évtizedekben az emberek egyre több jogot biztosítottak az állatoknak, de az ember és az állat – bármely állat – nem egyenrangú élőlény.

[16] Lásd a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének honlapját: http://www.kennelclub.hu/szabalyzatok/index.html

[17] Lásd a Nemzetközi Kinológiai Szövetség honlapját: http://www.fci.be/

[18] www.complex.hu/kzldat/o04h0032.htm/o04h0032.htm

[19] A magyar kutyafajták eredetéről, történetéről, tenyésztéséről sok publikáció jelent meg, mind nyomtatott, mind internetes formában. Közismertségükre jellemző, hogy az internetes lexikon, a wikipedia magyar nyelvű változata mindegyikről igen részletes szócikket tartalmaz, akárcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének honlapja. A könyvek esetében hasznosan forgatható: Régi magyar kutyafajták. Szerk.: Bíró Andor, Wenszky Ágnes. Mezőgazda kiadó, Budapest, 2002.

[20] A drótszőrű változat messze nem olyan népszerű, mint a rövidszőrű. 2001-es adatok szerint Magyarországon drótszőrűből átlag 30 alom születik 140-150 egyeddel. A fajta tenyésztésének elkezdése Vasas József, hejőcsabai tenyésztő nevéhez fűződik, aki 1943-ban kért támogatást a drótszőrű kitenyésztéséhez. A fajtát az FCI 1966-ban ismerte el önálló magyar kutyafajtának. Lásd: http://www.zoldmali.hu/index.php?content=22

[21] Standeisky Andor: A magyarvizsla származástörténete. In: Erdészeti Lapok. 1963. 12. (98.) évf. 4. füzet. 170-175.pp.

[22] Ma is létezik ilyen névvel kutyafajta, de ez már tenyésztett fajta. Az ősmagyar kutya pedig végképp nem összekeverendő azzal a Lajka nevű szovjet űrhajós kutyával, amelyet 1957. november 3-án a Szputnyik-2 műholddal juttattak fel a világűrbe, s vélhetően már a kilövéskor elszenvedett sokk nyomán hősi halált halt.

[23] Füzesi Zsuzsa: Vizsla Híradó. 2006. http://www.vizslak.eoldal.hu/cikkek/a-magyar-vizsla-tortenete.html

[24] Idézi Füzesi Zsuzsa említett cikke.

[25] Az adatok forrása: Martha Lacko: A Bit of Vizsla History. Lásd:http://www.vizsladogs.com/ARTICLES/vizhist1.htm; illetve: http://www.vadaszkutya.hu/index.php/fajtaleirasok/2-kontinentalis-vizslak/105.html

[26] Szinák János-Veress István: A világ kutyái. Dunakanyar, Budapest, 2000. 258.p.Továbbiakban Szinák-Veress, 2000.

[27] Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Vizsla

[28] Lásd: http://www.petwave.com/Dogs/Dog-Breed-Center/Sporting-Group/Vizsla/Overview.aspx

[29] Írta: Bálint Ágnes, Rendezték: Macskássy Gyula (I., II.), Cseh András és Nagy Pál.

[30] Kis kopótörténeti összefoglaló található:

http://nyaradmenti-nimrod.mindenkilapja.hu/html/19150017/render/kopo-tortenete. Az írás szerzője Krasznai Szomor Péter. Eredetileg A kutya című lap 1992. évfolyamában jelent meg.

[31] Lásd erről: http://www.neveletleneb.hu/erdelyi-kopo-elo-vadaszati-relikvia-vagy-modern-sportos-varosi-eb/

[32] Az idézet helye: http://www.omvk-somogy.hu/node/321

[33] Kádár János akkoriban a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője, Magyarország legnagyobb hatalmú embere volt. Nicolae Ceaucescu pedig Romániában töltötte be az ország vezetőjének szerepét. A történetet lásd: http://www.origo.hu/itthon/20041220arovidlabu.html

[34] Ehhez lásd: http://www.erdelyi-kopo.eoldal.hu/cikkek/fajtabemutato.html

[35] Szinák-Veress, 2000. 128.p.

[36] A cikk címe: Magyar kutyafajták: Erdélyi kopó – a vadászkutyák Pavarottija. Lásd: http://www.vadaszmester.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1823:magyar-kutyafajtak-erdelyi-kopo-a-vadaszkutyak-pavarottija&catid=57:vadkuty&Itemid=117 . A cikk szerzője – a kutyák „nemzetiesítéséhez” híven – az erdélyi kopó gondolkodását a székely góbé mintájára gondolja el. A XVIII. század óta Erdélyben többségben élő románokra nem gondol. Úgy tűnik, mintha csak székelyek tartottak volna erdélyi kopót – a románok nyilván tacskókkal vadásztak.

[37] Csoóri Sándor: Hitványulás. In. Uő.: Forgácsok a földön. Írók alapítványa, Budapest, 2001. http://www.hhrf.org/mk/807mk/807mk13.htm

[38] A TICA honlapja minden macskákról szóló információ tekintetében eligazítást nyújt: http://www.tica.org/. Az Egyesült Államokban már korábban is (1955) létrejött egy komolyabb macskaszervezet, az „American Cat Fanciers Association”, ennek honlapja elérhető: http://www.acfacat.com/

A nemzetiségek és a magyar parlament (1867-1918)

Sokan úgy gondolják, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egyik alapvető problémája volt a nemzetiségi feszültségek rendszere. Úgy vélik, hogy az első világháború kataklizmája nélkül is ez lehetett volna a Monarchia halálának egyik oka. Nem tudjuk, hogy igazuk van-e, mert a Monarchia végül is nem ebbe halt bele. Az mindenesetre bizonyos, hogy a nemzetiségi problémák feszítő ereje egyre jobban áthatotta az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Ebben az írásban egyáltalán nem vállalkozom arra, hogy áttekintsem a nemzetiségi problematika történetét. Még csak arra sem, hogy részletező elemzését nyújtsam a Monarchia osztrák és magyar parlamentarizmusának, helyüknek az adott birodalomrész politikai struktúrájának.

Célom viszont, hogy megmutassam: a magyar parlament és a nemzetiségek viszonyában melyek voltak a meghatározó tényezők. Egyben az is célom, hogy jelezzem: minden igazság mellett létezik egy másik igazság is.

A teljes szöveg letöltése: A nemzetiségek és a magyar parlament (1867-1918) (PDF)

 

A szimbolikus tér

Az nyilvánvaló, hogy azért lett Kossuth tér, mert lett Parlament. Az Országház teremtette a teret, s nem csak létrehozta, hanem – arányaival, tömegével – meg is szervezte azt maga körül.

Az épület ugyan Steindl Imre, az építész szerint alkotmány-templom, de valójában más is. Képe a politikai hatalmat idézi fel – függetlenül attól, hogy az éppen alkotmányos-e. Ez a szimbolikus érték kezdettől erős volt. Érdektelenné tette azt a tényt is, hogy a tényleges politikai hatalom helyszíne valójában hol volt. Az emberekben – politikán belül és azon kívül – egy sajátos kettős tudat alakult ki: az Országházat centrális politikai-hatalmi szimbólumként érzékelték, miközben – adott esetben – tudták, hogy a hatalom központja máshol van.

Mikor a ház felépült, mindenki tudta, hogy Ferenc József nélkül nincs lényeges hatalmi döntés. Az uralkodó pedig nagyrészt Bécsből intézte az ügyeket, soha nem volt munkahelye az országház. A két világháború között mindenki tudta, hogy a független Magyarország kormányzója a budai Várban él és dolgozik, s nagyjából ugyanazzal a jogkörrel bír, mint Ferenc József. A kommunista érában mindenki tudta, hogy a lényegi hatalom a pártközpontban van – ami az 50-es években a Parlamenttel 100 méterre délre, az Akadémia utcában, 1956 után pedig 300 méterre északra, a Széchenyi rakparton volt. (De persze az igazán lényeges dolgok nem is itt, hanem Moszkvában dőltek el.)

Lehetett Bécs, a budai vár vagy éppen a Szovjetunió fővárosa a köztudott hatalmi centrum, de a Parlament mégis szimbolikus hatalmi épületként rögzült.

Valahogy úgy képzeljük ezt el, hogy bekerül a város közepébe egy politikai mágnes, amelyik képes vonzerőt  kifejteni minden szándékra, ami a politika világában kíván manifesztálódni. S ahhoz, hogy ez meg is történhessen, körülötte ott a tér.

A Kossuth tér igazából ettől különleges, ettől más. Természetesen elviseli mindazt, ami egy – úgymond – „normális” téren is megtörténhet, de vonzza azt, ami máshol nem, vagy nem is lehetne, vagy nem úgy lehetne, ahogy itt.

Ebben a rövidebb fejezetben végigtekintek azokon az eseményeken, amelyeket a tér vonzott. Mondhatnám azt is: a politikai mágnes-hatást fogom vizsgálni. Nem az összes, hanem a jellemző, jellegadó eseményeket veszem sorra. Különösebben nem bíbelődnék leírásukkal, mert ehhez még két eszköz is rendelkezésemre áll. Egyrészt fotók, másrészt pedig egy korabeli dokumentatív jellegű sajtóválogatás. Mindkettő a kötet részét képezi.

Azt viszont feladatomnak érzem, hogy a politikai-hatalmi tér kontextusa mentén értelmezzem az itt történteket. Hiszen azért éppen itt és így vagy úgy történtek, mert a Parlament körüli térnek az események szervezői, résztvevői szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak.

 

A hatalom manifesztációja

A Kossuth tér – éppen a Parlament épülete miatt – szinte  automatikusan kínálta azt a lehetőséget, hogy a politikai-hatalmi rendszer itt mutassa meg és fel önmagát. Az épület belsejével szemben a tér nyilvános, közvetlenül látható, ezért az önfelmutatás itt a szélesebb közvélemény számára is hozzáférhető. Ez a hatalmi szükséglet értelemszerűen nem új, s nem is múlik el. A manifesztáció és az önreprezentáció általában szabott ritualitás mentén zajlik – egyik lényeges vonása éppen az, hogy így vagy úgy erős impresszivitással rendelkezzen. Ez történhet tömegek bevonásával, aktív asszisztálásával, vagy/és az adott hatalommal azonosítható formális elemek rituálékba szervezett koreografálásával.

A Kossuth tér esetében gyakorlatilag mindegyik esetre találunk példát.

A tér szimbolikus történetének kezdőpontját éppen egy ilyen hatalmi önfelmutatásban lelhetjük fel, 1896. június 8-án, amit a korabeli sajtó a „hódolat napja” névvel illetett. Ekkor, a millenium évében, az 1867-es koronázás évfordulóján úgynevezett „banderiális felvonulást” tartottak, s ennek fontos része volt az újsütetű tér „üzembe helyezése”. A hatalmi önfelmutatás célja az volt, hogy a magyar história egészével demonstrálják az adott berendezkedés politikai igazolását. Tehát tulajdonképpen egy történelmi legitimációs akció formájában az akkori hatalmi elit saját manifesztációja történt meg szervezetten, meghatározott koreográfia szerint.

Ebből a „térindító” eseményből származott mindaz, ami a tér szimbolikus eseménytörténetének egyik vonulatát képezi, s ami potenciálisan eleve benne volt a térrel kapcsolatos konceptualitásban.

A hatalmi manifesztáció persze az idők során differenciálódott, de az „alfajok” ellenére megmaradt a közös lényeg.

Az induló esemény – tehát a létező hatalom történelmi igazolással való megtámogatása – folytatódott más rendszerek idején is. A két háború közti Magyarország politikai struktúrájának egyik lényegi mozzanata a kereszténység politikai eszmeként való felvállalása volt. 1938-ban a Szent István halálának 900. évfordulójára rendezett emlékévben – 1938 májusának végén – a Parlament főbejáratát oltárrá formálták, s a térre felvonultatták a „Szent jobb”-ot és a „Szent koronát”.

De ugyanilyen legitimációs – hatalommanifesztációs funkciót töltöttek be a tér – különböző rendszerek által emelt – szobrainak emlékműveinek avatási szertartásai is, Andrássytól Nagyatádi Szabó Istvánig, Kossuthtól (a Kossuth-szobroktól) Kovács Béláig. A történelmi legitimáció mindegyik rendszer számára fontos volt – noha legkevésbé a demokrácia számára jelentős. De miután Magyarország XX. századi története jelentős részben antidemokratikus rezsimekben telt el, ezért nem véletlen, hogy egy hatalmi szimbólum köré, mellé ilyesféle aktusok szerveződnek.

A hatalmi manifesztáció másik alcsoportját a téren azok a rendezvények képezik, amelyek a „népnek” bejelentették: mi vagyunk az új hatalom, mi vagyunk az új világ – tehát a közvetlen politikai igazoló funkció.

            Az 1918-as polgári forradalom a téren – népgyűlés keretében – jelentette be, hogy győzött. Itt közöltek – ugyancsak lelkes népi megmozdulás keretében – 1918 novemberében, hogy az ország államformát változtatott, köztársaság lett. A kommunisták első, 1919. március 21-i hatalomátvétele után itt tartották „a magyar proletáruralom avató ünnepét”. Itt ünneplik 1946. február 1-én Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választása alkalmából – ami szimbolikusan a második köztársaság Kossuth téri kikiáltását jelentette. S a parlamenti döntés nyomán, 1989. október 23-án itt hirdetik ki a harmadik magyar köztársaságot is. Az eddigi három magyar köztársaságból tehát éppen hármat itt kiáltottak ki.

Ezek formailag nagyonis hangsúlyos események – nem véletlen, hogy a téren az eseményhez tömeg is társul. A „nép” jelenléte politikai igazoló funkciót tölt be; segíti, nyomatékossá teszi a meglévő – vagy az éppen létrejött – hatalom önfelmutatását.

Az éppen uralkodó hatalom előszeretettel szervez ide olyan tömeget, ami a meglevő hatalom iránti elkötelezettséget demonstrálja. Példa erre, hogy a demokrácia első kormánya ide hívta híveit 1990. október végén, az ellene blokádot hirdető és teremtő taxisok mozgalma idején; 2002-ben, a választások idején pedig a hivatalban levő – s a választások eredménye után azt elhagyni kényszerülő – miniszterelnök itt rendezett nagygyűlést híveinek.[2]

Eddig a tér történetében láttuk a hatalmi manifesztáció történelmi és közvetlen politikai igazolást nyújtó működésének vonulatát. Most a harmadik alcsoportról, a hatalom állami jellegű megnyilvánulásairól lesz szó.

Az Országház, mint hatalmi intézmény úgy lett megtervezve és kivitelezve, hogy eleve kész az állami reprezentáció befogadására. Ennek szabott, protokolláris rituáléjában a parlament főbejáratának, illetve az előtte elhelyezkedő térrésznek eleve szerepe van. A főlépcsőt ilyen alkalmakkor vörös szőnyeg borítja. A külföldi vendégek ide érkeznek s rangjuktól, illetve a látogatás jellegétől függően a téren díszalakulat köszönti őket. Ez természetes, a világ minden táján így történik.

A Kossuth tér történetébe azonban beépült egy többletfunkció is: az állami zászló, az országzászló helye. 1965-től 2006-ig minden év augusztus 20-án, a magyar államalapítás, illetve alkotmány ünnepén ide szervezték a frissen végzett tisztek eskütételét.[3] A fogadalomtétel, illetve az állami zászló jelenléte egyfajta állami nyomatékkal erősítette meg az éppen uralkodó rendszert. A kommunista időkben ezeken a magyar tisztavatásokon – s ez minden híradásban benne volt – szovjet tábornokok is részt vettek, ami azért arra utalt, hogy nem az Országház és a Kossuth tér a hatalom igazi központja. De jelenlétük arra jó volt, hogy demonstrálja a kommunista rendszer igazi legitimációját.

A tér története során arra is volt példa, hogy állami ünnepen hivatalos nagyrendezvényt szerveztek ide. Így például a ’90-es évek elején október 23-áról, az 1956-os forradalom évfordulójáról. A hivatalos állami-ünnepi nagyrendezvények azonban soha nem kötődtek a térhez, jelenlétük sporadikus volt. Különféle állami ünnepeken általában installációkat helyeznek ki a térre. Ezzel szemben a téren levő szobrok, emlékművek koszorúzása beépült a tér használatába.

A protokolláris események is – noha a tér történetének szerves részévé váltak – megmaradtak a maguk hivatalos normái és keretei között. Ismereteim szerint a tér történetében mindössze egy alkalommal fordult elő, hogy egy külföldi államférfi a néphez beszélt. Az eset 1989. július 11-én állt elő, amikoris Georg Bush, az Egyesült Államok elnöke a téren összegyűlt embereknek – minden protokolláris szabályt elmellőzve – beszédet tartott.

Bármely, „alcsoportot” is nézzük, az nem vitatható, hogy a tér szimbolikus használatának a hatalmi manifesztáció szerves része lett.

 

 

A protest kifejezése

 

            A tér pontosan ugyanazért vonzotta a protest-megnyilvánulásokat, amiért a hatalmi manifesztációkat. A politika-mágnes működése váltotta ki ezt is, azt is.

1896-ban a tér a hatalmi önfelmutatással nyitott, de kilenc évvel később – az immár az épületben tevékenykedő parlament előtt – sor került az első nagy tiltakozó megnyilvánulásra is. Az elsőt – napjainkig bezárólag – igen sok követte.

A „protest” kifejezés itt persze amolyan gyűjtőfogalomként szerepel. Tartalma szerint arról szól, hogy az emberek valamit nem akarnak és valami mást szeretnének. Hogy mi az a más, az lehet zavaros, nehezen értelmezhető is, de az általában egyértelmű,, amit nem akarnak, ami miatt a tiltakozó lendület a térre viszi őket. Így tehát akárcsak a hatalmi manifesztáció esetében, a protest-kifejezés önmagában is csoportosítást lehetővé tevő kategória. Használatát ezért érzem indokoltnak.

  1. szeptember 15-e volt az a nap, ami a Kossuth tér történetében megnyitotta a protest megnyilvánulások, demonstrációk sorát. A napot már a korabeli sajtóban is „vörös péntek” névvel illették. A tüntetést a szociáldemokrata párt szervezte. A tüntetés célja az általános, egyenlő, titkos választójog volt. Ez a korszak egyik fő követelése volt, s azért tekinthető – a pozitív állítás ellenére – protest megnyilvánulásnak, mert a korabeli hatalom nem különösebben hajlott megadására.

A választójogi küzdelem elhúzódásával, illetve a parlamentarizmus válságával összefüggésben még több ilyesféle tüntetés megszervezésére történt kísérlet.[4]

A következő nevezetes alkalom az 1918-as forradalom következtében hatalomra került köztársasági kormányzat ellen irányult. Ezt a kommunisták szervezték, a munkanélküliek nevében, 1919. február elején. (Megjegyezném, hogy a tér történetében az első „kettős” tüntetésre is 1919. februárjában került sor: a kormánypárti szocdemek mellett az ellenzéki kommunisták egymás közelében demonstráltak.)

A szociáldemokraták protest tevékenységébe abszolút beépült a Kossuth tér használata. A kommün leverése után 1919. októberében is szerveztek ide tüntetést, követelve, hogy a kormányban vegyenek részt a szakszervezetek.

Ugyancsak ők voltak azok, akik a Horthy-korszakban is használták protest-célokra a teret. 1927-ben tiltakoztak az ellen, hogy a rezsim kisajátítsa Kossuth Lajost. S megintcsak a szocdemek voltak azok, akik az építőmunkások nevében tiltakoztak a kisgazda vezetésű kormány ellen, 1946-ban.

Protest-szempontból a kommunista diktatúra évtizedeiben a tér álomba szenderült. A diktatúra lényegéhez tartozott, hogy nyilvános tiltakozásoknak nem engedett teret, s e tekintetben nagyjából mindegy volt, hogy az önkényuralom keményebb, avagy lágyabb-e.

A tér Csipkerózsika-álmából – legalábbis a protest-jelleget illetően – az 1980-as években kezdett éledezni. A demokratikus ellenzék által szervezett március 15-i alkalmakkor ellenzékiek csoportosan vittek virágot Kossuth szobrához, 1988-ban itt már beszéd is elhangzott.

A Kossuth-tér 1988. őszén – őszétől kelt életre. Ekkor két protest-tüntetéssel nyílt meg újra a tér. Az egyik (szeptember 12-én) a Nagymaros-Gabcsikovo vízlépcső ellen tiltakozott, a másik (október 6. és 8. között) a lelkiismereti okból katonai szolgálatot megtagadó 160 fiatalember szabadon bocsátásáért, illetve az alternatív katonai szolgálat bevezetéséért emelt szót. (Az előbbi a Duna-kör, az utóbbi a Kelet-Nyugat párbeszéd Hálózat Kör szervezte.)

Innentől azonban kifejezettel felerősödött a protest jellegű térhasználat. Demonstráltak itt taxisok, kisgazdák (traktorral és a nélkül), diákok a tandíj ellen, húsipari dolgozók, pedagógusok, tűzoltók, rendvédelmi dolgozók, nagyobb gazdák, gazdasági tranzakciók kárvallottjai, kisbefektetők, demokratikus Charta szimpatizánsok – egyszóval szinten mindenki, akinek valamivel problémája volt.

A protest jellegű, térhez kötődő megmozdulások általános gyakorlattá váltak.

2006-ban – az egyszer már 2002-ben megbukott miniszterelnök – itt rendezte központi, választási kampányzáró nagygyűlését, mintegy egy személyen és egy párton keresztül bizonyítva, hogy a tér, a politikai mágnes egyaránt alkalmas a hatalmi manifesztációra és a protest kifejezésére. Egy lényeg két ellentétes oldaláról van szó.

2006-ban a tér történetének leghosszabb protest-megnyilvánulására is sor került. Szeptember közepétől október 23-a előestéjéig folyamatos, életvitelszerű demonstráció zajlott a téren, a kormány lemondását, illetve a miniszterelnök távozását követelve.

Ez nem abban volt újszerű, hogy tiltakozott. Mint láttuk, ennek a tér történetében is komoly hagyománya van. Újszerűsége abban állt, amit fentebb életvitelszerű tüntetésnek neveztem. Ez kultúrantropológiai értelemben annyit jelent, hogy minden addigi protest demonstrációhoz képest mást formázott. A több mint egy hónapos idősor miatt a tér Rákóczi-szobor felőli részén kisebb sátortábor jött létre, nagyjából folyamatosan szólt az un. „nemzeti rock”-zene (ez általában nacionalista szövegű dalokat jelent); a téren – egy darabig – gulyáságyu működött, a sátrakon ruhák száradtak, esténként pedig beszédek hangzottak el. Az egész – vizuálisan – egy vadkempinget idézett. A jogalkotók és a jogszabályalkalmazók pedig nagyjából tehetetlenül szemlélték a jelenséget. A megmozdulás ráadásul élő cáfolata volt annak a társadalomtudományi elméletnek, miszerint a köz- és a magánszféra viselkedési formái és szabályai eltérnek egymástól.[5]

Az 1988. utáni protest-felfutást a tér egyik szobra is „megélte”. A Károlyi-szobrot időről-időre vörös festékkel leöntötték.[6]

A tér protest-típusú szimbolikus használata a baloldaltól indult, de 1988 után általánossá vált. Úgy tűnik, hogy a magyarok – ha valami problémájuk van – kifejezetten előnyben részesítik a Kossuth-teret haragosabban vagy békésebben elmondott panaszaik kifejezésére.

Nemcsak a hatalmi manifesztáció, de a protest is a tér szerves hagyományává vált.

 

A „kegyelmi pillanatok”

 

Éppen azért, mert a Kossuth tér mérhetetlenül átpolitizálttá vált, történetében adódtak olyan pillanatok, olyan események, amelyek nagyonis politikai jellegűek voltak, ám mégsem sorolhatóak be a hatalmi és protest kategóriákba. Amikor történtek, a szereplők formailag még nem voltak hatalmon, de annak kapujában állottak; szinte bizonyosak lehettek abban, hogy a hatalom az ölükbe hullik. Ez persze a magyar história forradalmi vagy éppen ellenforradalmi fordulataival függött össze. Mivel a tér története – a politikai mágnes okán – leképezte ezeket a fordulatokat, ezért az itteni eseményekben is testet öltöttek.

Lényegében néhány olyan pillanatról van szó, ami általában is a politikai aktivitás legizgatóbb, legerotikusabb oldalát jelenti. Már minden tényező a beteljesülés irányába mutat, de az aktus még nem következett be. Már majdnem biztos, hogy a hatalom meglesz, de még nincs meg. Mert azért ne feledjük: a politika szenvedély is, s mint minden szenvedélyorientált cselekvés, kielégülésre tör.

A tér történetében az első ilyen alkalmat az 1918. október 28-i népgyűlés jelenti. Az alkalom arról szólt, hogy a kormányzati hatalom kerüljön a Nemzeti Tanács kezébe; Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök, azaz történjék meg a még létező, ámde végóráit élő, politikai rendszer átalakítása. Három nap múlva mindez valósággá válik – győz az őszirózsásnak hívott forradalom.

A második ilyen alkalmat az jelenti, amikor szinte pontosan egy évvel később, 1919. november 16-án, Horthy Miklós fővezérletével a Nemzeti Hadsereg bevonul Budapestre. A bevonulás végpontja az Országház előtti tér. Horthy még nem kormányzó, nem az övé a hivatalos főhatalom – ez majd csak 1920. március 1-én következik be – de szinte biztos lehet abban, hogy megszerzi azt, amit akar. A Nemzeti Hadsereg bevonulási rituáléjában nem is olyan látensen megjelenik a politikai erotika, a hímdominanciájú hódítás mozzanata. A fehér lovon érkező Horthynak a magyar nők küldöttsége zászlót ad át. Tormay Cecil azt mondja: „Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelte föl dicsőségben a ti férfikezetek”. Majd hatvanhárom gyászfátyolos hölgy (a 63 vármegyét szimbolizálva) vonult Horthyhoz virággal. Tormay Cecil őket a „letépett és megszállott magyar vármegyék lányainak” nevezte.[7] Ezután Horthy előtt „magyar ruhás gyönyörű lányok” vonultak fel, élükön a miniszterelnök lányával, aki krizantém csokrot adott át a fővezérnek. Talán érzékelhető, hogy a rituálénak alig titkolt, meghatározott értékrendhez kötődő szexuális-erotikus tartalma van: a vezérhímet megilleti a feltétel nélküli női alázat.

A harmadik ilyen „kegyelmi pillanat” 1956. október 23-án van. Este 9 tájban a Kossuth téren Nagy Imre szól az ott összegyűlt emberekhez. Nagyjából ezzel egy időben folyik a város egy másik pontján a Sztálin szobor ledöntése, a Rádió elfoglalása. Az itt összegyűlt tömeg Nagy Imrét követeli, őt akarja hallani. Az akkori politikai közhangulatban szinte evidenciának számított, hogy a Rákosi-féle vezetés után, Nagy Imrének kell jönnie, ő a hiteles ember. Nagy Imre tehát 23-án este beszél a tömeghez. Elmondja, hogy az ifjúság jogos követelései meghallgatásra találnak, nem késlekednek a reformokkal, de minden problémát a párton belül kell megoldani. Nem telik el 24 óra és ő lesz a miniszterelnök (Alig egy hét múlva október 31-én újból beszél a Kossuth téren. Bejelenti, hogy tárgyal a szovjet csapatok kivonásáról és a Varsói Szerződésből való kilépésről, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánítja.)

A három pillanat politikai irányultságában, koreográfiájában sok eltérést mutat. De mindhárom a téren történt, és mindháromban közös az, hogy a hatalom belépőjéül szolgált. Kegyelmi pillanatok voltak.

 

 

 

A politikai kegyelet

 

A tér szimbolikus eseménytörténetének külön vonulatát képezik a halotti megemlékezések, a kegyeletteli aktusok. Ezek is az aktuális politikai hatalomhoz kötődtek, hiszen csak az rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy a teret, illetve az Országház épületét a halotti szertartás eszközeként használja, használhassa. Mégsem sorolnám be őket a hatalmi manifesztációk sorába. Ennek oka kulturális természetű. A halál és a hozzá kötődő rituálék természetesen használhatóak politikai – hatalmi – célokra is, de azért itt ennél többről van szó. A halál és a kegyelet olyan szakralizált értékvilágba helyeződik, ahol a politikai oldalak, az életben megvívott konfliktusok ugyan nem múlnak el a halál után, de a halálnak szóló kegyelet pillanatában zárójelbe kerülnek. Másként fogalmazva: a halál és a kegyelet – rövid időre – kulturálisan képes felülírni a politikai logikát. Így aztán inkább politikai kegyeletet, mintsem a hatalmi manifesztációt érzem pontosabb kifejezésnek.

Az ilyen jellegű eseménysor kezdőpontja 1919. februárjához kötődik. 20-án a Munkanélküliek Központi Bizottsága által szervezett gyűlés résztvevői kommunista ösztönzésre a szociáldemokraták lapja, a Népszava szerkesztősége elé vonulnak. Itt lövöldözésre kerül sor és a szerkesztőség védői közül hatan meghalnak. Ravatalukat a Parlament kupolacsarnokában állítják fel, majd a koporsókat kiviszik a főlépcsőre és a téren tartják a gyászszertartást, illetve a gyászbeszédeket.

Nem sokkal később újabb alkalom nyílik a tér kegyeleti használatára. 1919. június 24-én dunai hadijárművek – monitorok- segítségével lázadás tör ki a budapesti Duna szakaszon az éppen uralmon levő Tanácsköztársaság ellen. A felkelést leverik, de jó néhány vöröskatona életét veszti a lázadók elleni küzdelemben. Június végén 18 vöröskatonát ravataloznak fel a téren, ők a „proletárállam vértanúi”.

A Horthy-korszakban több, kiemelt temetési-kegyeleti rituálé kötődik a térhez. 1933 februárjában innen temetik Apponyi Albert grófot, a korabeli magyar politikai élet „great old man”-jét. Gömbös Gyula aktív miniszterelnökként 1936. október 6-án hal meg, a Parlamentben ravatalozzák fel, s a tér a gyászszertartás részévé válik. Gróf Teleki Pál szintén regnáló miniszterelnökként hal meg – 1941. január 27-én lesz öngyilkos – s őt is az Országházban ravatalozzák fel; az ő búcsúztatásának is része a tér.

A következő alkalom Horthy István, az ország kormányzóhelyettesének temetése. Horthy Miklós fia repülőgépével a szovjet fronton Alekszejevka közelében. 1942. augusztus 20-án zuhant le. Őt is a kupolacsarnokban ravatalozzák fel, s az ő gyászszertartásában is jut szerep a tér számára.

A Horthy-rezsim megszűnte után sem szakad meg a térhez kötődő politikai kegyeleti aktusok immár hagyománynak tekinthető sora.

Szinte rögtön a háború vége után, 1945. május végén a téren ravatalozzák fel Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akit a nyilasok 1944. december 24-én végeztek ki Sopronkőhidán. A Kossuth téri ravatalt, mint a magyar antifasiszta ellenállás mártírja érdemli ki.

Károlyi Mihály gróf az első magyar köztársaság első elnöke franciaországi emigrációjában hunyt el, 1955. március 19-én,. Halála után hét évvel hazahozzák és innen, a Kossuth térről indulva temetik el, 1962. március 19-én.

Nem a Parlamentben és nem a téren ravatalozták fel Kádár Jánost, de a tér mégis részévé vált a kegyeleti aktusnak. A ravatal a Széchenyi rakparton lévő pártközpontban (ma: képviselői irodaház) volt, de a ravatalhoz álló embersor vonalát a Kossuth tér felé szabták meg. Így aztán a Kossuth tér 1989. nyarán, a már javában tartó rendszerváltás folyamatában bevonódott abba a kegyeleti megnyilvánulásba, ami az 1956 utáni kommunista rendszer vezetőjének szólt.

Az eleddig utolsó kegyeleti megnyilvánulás 1993. decemberében történt. Ekkor halt meg Antall József, a rendszerváltás utáni első kormány hivatalban lévő miniszterelnöke. Itt – a már tradicionálisnak számító – Gömbös-Teleki-Horthy István mintát követték. Parlamenti ravatal és a téren zajló gyászszertartás kegyeletével övezték az elhunyt miniszterelnököt.

Ezek a politikai kegyeleti aktusok szólnak a leginkább arról, aminek Steindl Imre a parlament épületét szánta. A politikai nyomatékkal bíró halál és kegyelet szakrális tartalma belesimult az alkotmány-templom és a tér aurájába.

 

 

A besorolhatatlan tragédia

 

  1. október 25-e a tér történetének legtragikusabb eseménye.

 

Az utólagos – némileg eltérő hangsúlyú – tárgyszerű leírások szerint:

„Délelőtt hatalmas tüntető tömeg gyűlik össze a Kossuth téren. Az Akadémia utcai pártházat védő szovjet tankok békésen szemlélik a tüntetést. A pártszékházban tárgyal a tüntetőkkel Szuszlov és Mikojan, amikor a környező házak tetejéről géppuskákkal kezdik lőni a békés tüntetőket és a velük fraternizáló szovjet harckocsikat, illetve azok legénységét. A vérengzésnek mintegy nyolcvan halálos és 150 sebesült áldozata van. A vérengzés elkövetőit és irányítóit máig nem sikerült egyértelműen azonosítani.”[8]

 

            „10-11 óra között az Astoria szállótól 8-10 ezer ember vonul a Kossuth Lajos térre, a Parlament elé Nagy Imrét követelve. Az országházat védő szovjet harckocsik, páncélozott járművek legénysége, és az épület előtt álló szovjet katonák fraternalizálnak a tüntetőkkel. 11.15 körül újabb szovjet tankok érkeznek a térre. Ezzel közel egy időben a szemtanúk szerint ismeretlen fegyveresek a Földművelésügyi Minisztérium padlásteréből tüzet nyitnak a tüntetőkre. A szovjet harckocsik egy része szintén a tüntetőkre lő, más része azonban viszonozza a tüzet. A sortűznek mintegy 60-70 halálos áldozata, és 100-150 sebesültje van. Az események pontos menete azonban mindmáig nem teljesen bizonyított; a közvélemény azonban egyértelműen az ÁVH-nak tulajdonítja a vérengzést.”[9]

 

A téren tömegesen gyilkoltak.

Talán nem véletlen, hogy ezt „besorolhatatlan tragédiának” hívom.

Először is azért besorolhatatlan, mert a tér történetében egyedi jelenség a tömeggyilkosság. Sajnos a magyar história XX. századi történései között a fegyvertelenek legyilkolása messze nem egyedi esemény, de a tér életében mindazonáltal ez – 1956. október 25-ét kivéve – nem történt meg.

Másodszor egyedi azért, mert az október 25-i tüntetés – noha egyértelműen politikai volt, – nem illeszthető bele sem a hatalom melletti, illetve elleni dimenziókba. Egyszerűen azért nem, mert október 23-tól egy olyan forradalmi eseménysor zajlott le, amelyben 25-én már volt egy olyan miniszterelnök, aki éppen a felkelés, a felkelők akaratából lett miniszterelnök, de még vezető funkcióban voltak, azok a sztálinisták is – akár a párt, akár a katonai vezetésben –, akik ellen a felkelés irányult, akik ellen a Parlamentnél tüntetni akartak. Ráadásul – s ez újabb kettőződés – a katonai-rendészeti vezetés és a megosztott politikai hatalom között nem volt egység.

Harmadszor azért besorolhatatlan, mert a tragédiák mindig, mindenkor besorolhatatlanok.

Nem célom és nem is feladatom a pontos – amúgy sem teljes egyértelműséggel tisztázott – eseménysor felidézése.[10] A fentebbi idézetek tartalmát legfeljebb kiegészíti, hogy – más elemzések szerint – a tüntetőkre lőttek az Építésügyi Minisztériumból, a Parlament alagsorából, az Akadémia, a Nádor és a Báthory utca felől is.

A lövöldözésben – a tömegmészárlásban – részt vettek (részt vehettek) az ÁVH kötelékébe tartozó határőr és a kiemelt objektumok védelmét ellátó alakulatok; a sebtében, a rákosista vezetés támogatására verbuválódott úgynevezett „partizánok” (volt antifasiszta ellenállók), flotillások és szovjet egységek.

A tüntetők négy követelés nyomatékosítására érkeztek a térre.

A sors furcsa fintoraként egyik követelésük – miszerint a sztálinista Gerő Ernőt váltsák le a párt első titkári pozíciójából – éppen legyilkolásuk idején, a lövöldözéstől 100 méterre levő pártközpontban teljesült. A szovjet vezetés itt tartózkodó képviselői Gerő helyett Kádár Jánosnak szavaztak bizalmat.

A vérengzés áldozatainak számát illetően napjainkig nincs egyetértés.[11] Biztosat senki sem tud mondani.

Mindenesetre az nem vita tárgya, hogy az esemény tragikus volt. Az sem vitatott, hogy a tömegmészárlást részben a sztálinista rendszerhez hű magyar fegyveres erők, részben a szovjet alakulatok okozták. Hogy kit, mennyi felelősség terhel, máig vitatott. S végül – az áldozatok pontos számának minden kétséget kizáró hitelességű ismerete nélkül is – az sem vitatható, hogy a téren politikai tömeggyilkosságot követtek el.

Nem véletlen, hogy a tér eseménydús történetéből ez a nap az, aminek az utókor – mind majd látni fogjuk – emléket, emlékeket állított.

           

Az apolitikus tér

 

Különféle eseménysorokon át érzékelhettük, hogy a Kossuth tér szimbolikája a politika szerepének kedvezett. A politikai aktivitás folytonossága miatt lett a tér az, ami. Ez adta meg a tér unikalitását, nagyon is egyedi jellegét.

A politika jellegadó dominanciája mellett – alatt – azonban létezett egy olyan apolitikus – vagy főként apolitikus – vonulat is, ami nem vált jellegadóvá – történhetett volna máshol is – de a kép teljességéhez hozzá tartozik.

Az apolitikus jellegű téresemények főként az 1989/90-es rendszerváltás után tűntek fel. Ilyen eseményeknek számítható például a téren: a karácsonyfaállítás, mújégpálya időszakos üzemeltetése, alkalmi pontonhíd építése a Kossuth tér és a budai Duna-oldal között, tömeges meditáció a téren; jótékonysági kézilabdameccs, óriásfotó tárlat, koncertek, a Tér-Film-Zene fesztivál, aholis a téren óriáskivetítőkön különféle filmeket láthatnak az érdeklődők. De korábban ebbe a sorba illeszkedett be az is, hogy a buszokat mutattak be a téren.

A civil és apolitikus használatba időnként meglepőnek tűnő események is keveredtek. Így például a 2003. május 6-i alkalom, amikor harminc vak és látássérült ember kivonult a Kossuth szoborhoz és a talapzathoz fehér botokat helyezett – így fejezve ki rosszallásukat amiatt, hogy a Vakok Állami Intézetében feloldhatatlan személyi ellentét alakult ki az igazgatónő és az egyik részleg vezetője között.

De még a meglepőnek, szokatlannak tűnő akciók is azt fejezik ki, hogy a tér – a politikai dominancia mellett – nagyon mélyen beépült a köztudatba; olyan esetekben is, aminek látszólag nincs túl sok köze a tér kiemelt politikai-szimbolikus jellegéhez. A „látszólag” szó használata azért tűnik indokoltnak, mert – értelmezésemben – a kiemelt politikai-szimbolikus szerep mintegy járulékosan vonzza az egyéb, közfigyelemre igényt tartó civil aktivitásokat is.

A tér – nem eseménycentrikus – civil használatának részét képezi az is, hogy az emberek itt közlekednek, munkába-munkából jönnek, sétálnak, leülnek a parkosított részen található padokra – egyszóval úgy használják a teret, ahogy bármely más, részben parkosított közlekedő térfelületet használnának.

A civil használat persze időről időre felveti a tér civilizálásának kérdését is. Különösen azóta – a rendszerváltás óta -, hogy a tér politikai használata megsűrűsödött. Lényegében 1988. óta folyamatosan napirenden van, hogy a teret civilizatorikusan is át kellene alakítani.

Itt szerepet játszik az is, hogy a Parlament megépülése óta sok minden megváltozott. Magyarországon például a tömeges motorizáció az 1956. utáni időszakhoz kötődik, de mivel a kommunista érában a parlament negyedévente egy vagy két napra ült össze, ezért a képviselők parkolása elmellőzhető gond volt. A rendszerváltást követően azonban a képviselőház – a szünetektől eltekintve – általában heti két ülés- és egy bizottsági nappal dolgozik. Ha nem akarják, hogy a tér egy jelentős része szabadtéri parkoló legyen, akkor lépni kell.[12]

Megváltoztak a biztonsági követelmények is. 1902-től lényegében a 2000-es évek elejéig bárki elmehetett az épületig, vagy majdnem az épületig. Napjainkra biztonsági sáv veszi körül a Parlamentet, méghozzá esztétikailag eléggé igénytelen módon. A századelőtől mindig is létezett parkosítás is – éppen a megváltozott körülmények és a tér civilizálása, a hétköznapi civil használat miatt – érdemes lenne a XXI. század elején újragondolni.

 

***

 

A Kossuth tér szimbolikus használata tekintetében az összes, időbeli folytonosságot mutató elem 1896 és 1919 között kialakult. A későbbi korok már csak folytatták azt, amit ebben az időszakban elkezdtek. A „politikai mágnes”, az Országház kisugárzása tökéletesen működött. Még politikai-kegyeleti aktusokat is magához rántott. A tér ennek következtében teljesen átpolitizálódott; jellegadó sajátosságává vált a szimbolikus politikai aktusok sora. Az így kialakult karakterisztikát csak erősítette az 1956-os tömeges, politikai okokból előállt emberhalál; a Kossuth tér politikai tragikuma a történet szerves részévé vált. Eközben persze zajlott a tér mindennapi civil története is, de nem jellegadó, hanem alárendelt módon. A civil történet egyes elemeit is befolyásolta – befolyásolja – a politikai jelképesség ereje.

A tér szimbolikus használata nem minden dimenzióban és nem mindig volt egyformán intenzív. Minél több szabadságjoggal bírt egy időszak, annál inkább nyílt lehetőség a protest-típusú használatra. 1956 és 1988 között például a tér ebből a szempontból néma volt. Legintenzívebb életszakasza 1988-tól indult.

A hatalmi manifesztációra viszont mindig alkalmas volt, s minden hatalom élt is a lehetőséggel.

A Kossuth tér Magyarország politikai főtere lett.

 

 

[1] Az írás egyik fejezete könyvemnek: Gerő András: Térerő. A Kossuth tér története. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 2008.

[2] A tömeg számossága minden olyan eseménynél jelentőséggel bír, ami egy hatalmi- vagy éppen protest-szándékot nyomatékossá kíván tenni. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb a nyomaték. Ezért sok esetben a szervezők, vagy a sajtó eltúlozza a számosságot. A túlzás legkirívóbb esete a 2002-es kormánypárti választási nagygyűlés: itt a szervezők 1,5-2 millió emberről beszéltek egy olyan téren, ami használható kiterjedésében 65.000 m2, tehát maximum 260-300 ezerren férnek el rajta.

[3] 2006-ban a zászlórúd új talapzatot kapott. 2007-től a tisztavatás helyszíne a Hősök terére került.

[4] Egy 1912-es májusi – “vérvörös csütörtök” néven elhíresült – a Kossuth teret elérni akaró, de célját megvalósítani nem képes tüntetést elemez Gyáni Gábor. (Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat. Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1998. 100-106. pp.)

[5] A térhasználat egyik fő teoretikusa, Richard Senett úgy véli – s erre egész elméletet épít -, hogy a nyilvánosság modern átalakulásának alapvető sajátossága, miszerint a magánélet világa miszticizálódik, hiszen nem vihető a köz nyilvánossága elé, nem része a közéletnek. Senettnek van igazsága, de valószínű, nem gondolt az életvitelszerű tüntetésekre, aholis nagyjából egy teljes életforma – tudatos – nyilvánosságáról van szó. (Senett könyve: The Fall of Republic Man. New York, 1978.)

[6] A szobrot többször is leöntötték vörös festékkel. Így például 2000. október 31-én, 2003. júliusának utolsó hetében kétszer is, 2007. február 26-án, 2007. április 26-án savval locsolták le.

[7] A Tormay Cecil szöveget közli: A nemzeti hadsereg ünnepe az Országház-téren. In: Az Est, 1919. november 18., 3-5 pp.

[8] Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004. Budapest, 2005.

[9] Hegedűs B. András (szerk.): 1956 kézikönyve – Kronológia. ’56-os Intézet, Budapest, 1996. 92 p.

[10] A Kossuth-téri eseményekrő lásd Varga László: Az elhagyott tömeg. 1950-1956. Budapest, 1994, 99-126. pp.; Eörsi László: A véres csütörtök. In: Századvég, 1990. 1. szám; Kő András-Nagy J. Lambert: Kossuth tér, 1956. Budapest, 2001.

[11] Varga 74 nevet ad mag, Eörsi 200-ra teszi a halottak számát.

[12] 2002-ben a térre vezető kerékpárút volt napirenden, de a Népszabadság 2002. május 27-i száma szerint tervezik a tér mélygarázsát is. 2003-ban illemhelytervekkel foglalkoznak. A sajtó 2004. április 14-én arról számol be, hogy augusztus 20-ig megújul a tér. 2005-ben megint a mélygarázs a téma. 2005. június 25-én hírül adják, hogy a kormány átalakítja a Kossuth teret. Ezekből a bejelentésekből, elképzelésekből semmi sem valósult meg.

A magyar polgárosodás ethosza a XIX. században

A polgárosodás fogalma igen csak összetett tartalmat hordozó kategória. Az összetettséget egyébként mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a polgárosodást – egykorúan – eredetileg civilizálódásnak is hívták, s utóbb sokan nevezték modernizálódásnak, modernizációnak is. Az eltérő megnevezések a magyar nyelvben, kultúrában is honosak. A fogalmi tisztázás érdekében érdemesnek tűnik vázlatosan körüljárni tartalmukat.

 

A polgárosodás és a polgár fogalmáról

 

Az etimológiai szótár szerint[2] a „polgár” német jövevényszó, ami nyelvünkben a XIV. századtól tartósan jelen van. A német „purger” kifejezés magyarosodott. Eredetileg városlakót, városi polgárt és nem katonai – adott esetben földműves, paraszti – népességet jelentett. Nyugat-európai hatásra a XVIII. század végétől, de valójában igazából a reformkorból kezdett a fogalom áthangsúlyozódni. Az emberek azon csoportjait kezdték polgárnak tekinteni, amelyek az árutermelésre, árukereskedelemre, illetve az úgynevezett „szabad” értelmiségi pályákra szerveződtek rá, s ily módon valamiféle „független” egzisztenciával rendelkeztek. Függetlenség alatt itt természetesen az értendő, hogy a rendi függésrendszerhez nem tudtak idomulni, annak részévé válni, s jólétük, helyzetük inkább saját személyes teljesítményüktől, mintsem a kiváltságok erejétől függött. (Bizonyos értelemben tehát, a földesúri függésben nem élő városlakó jelentéstartalma is átszivárgott a módosult fogalomba.)

A módosult, s így újnak tekinthető „polgár” fogalom szinte azonnal más jelentés – dimenziókat is magával rántott. A tényleges vagy éppen kívánatosnak tekintett léthelyzet páratlanul impozáns értékvilágra és életvezetésre ösztönzött, s erejével jóval túlmutatott saját körén: lassan-lassan egyre diffúzabbá vált, s olyanok számára is mintául szolgált, akik vagy már – részben éppen a polgárság miatt – nem rendelkeztek „önálló egzisztenciával”, vagy pedig a kiváltságrendszer keretén belül éltek. Így tehát az eredetileg oly domináns tényezőnek számító társadalmi helyzet veszített súlyából, s egyre inkább előtérbe került az értékrend és az életmód, életstílus, a képzettség, műveltség eleme. Történetileg nem szűnt meg a tényezők együttese, csak belső arányeltolódás következett be.

 

A teljesítményelvű polgári magatartás tömeges alkotóerőket szabadított fel – a rendi szerkezettel szemben. S az alkotóerőknek ez az elsöprő ereje jelentős mobilitási csatornákat nyitott meg – immár nem pusztán a nemzeti társadalmon belül, hanem azon kívül is. Tömeges hitté vált: mindenki megtalálhatja a maga Amerikáját. A teljesítmény fogalma is „polgárosult”: minél kevesebb munkával minél nagyobb haszonra szert tenni. (Ezt hívták „homo oeconomicus”-nak.) S természetesen az önérték visszaigazolható élménye az egyéni szabadság, az egyéni érdekek alapján működő kooperáció igénylésével járt. Azok a szabadságjogok és a nekik megfelelő magatartásminták, amelyek eredetileg egy szűkebb társadalmi csoport léthelyzetéből sarjadtak ki, általános értékekké váltak, össztársadalmi vezérlőelvekké lettek. Ilyen értékközpontú vezérlőelv lett a tulajdon szabadsága, a teljesítményelv tisztelete, a magánszféra szentsége, az individualizmus igenlése, a fogyasztás és a komfort kultusza, a képzettséget önértékké tevő felfogás és minden, ami ezekből következik. Mindez átalakította az eddig létezett világot: a polgárosodás civilizációs átalakulást, áttörést eredményezett.

 

Igen, itt tűnik fel a civilizáció fogalma. Az idegenszó-tár egész fogalmi bokrot társít a kifejezéshez, illetve származékaihoz. A „civil” jelentései: polgári személy (azaz nem katona vagy pap); polgári öltözet; állampolgár, mint magánember. A „civilista” jelentése: polgári és nem hadügyi hivatalnok. A „civilisztika” a hagyományos magánjog mellett a polgári eljárásjogot, családjogot, munkajogot, s több más területet felölelő jogi kategória. A „civilitás” udvariasságot, nyájasságot, polgári viselkedést takar. A „civilizálódás” annyit tesz, mint kiműveltté, kifinomulttá, pallérozottá válni. Aki ilyenné lesz, azt hívjuk civilizáltnak. „Civilizálni” nem más, mint polgárosítani, s aki ezt a törekvést képviseli, az a „civilizátor”. A „civil kurázsi”pedig magánemberek bátorsága, kezdeményező készsége, a közügyekben történő közös fellépése.

 

A „civilizáció” – mintegy magába olvasztva a különböző irányú, de egylényegű jelentéseket – jelöli a társadalmi szerkezet, az anyagi és szellemi kultúra magas fokát, magát a polgárosodást, a polgárosultságot.

 

A szócsalád eredete a latin „civilis” azaz polgári, illetve „civis” azaz polgár kifejezésekből származtatható, de persze az ókori Róma kultúrájában ezeknek a szavaknak más jelentésük volt, hiszen a társadalomtörténeti háttér is különbözött. Nem véletlen, hogy az új tartalmú kifejezésbokrot a polgárosodást megélő francia nyelv terjesztette el a XVIII. században, s hozzánk német közvetítéssel jutott el a XVIII. század végén – akkor, amikor kezdett napirendre kerülni a honi polgári átalakulás.

 

Persze a fogalmaknak úgymond „visszafelé” is megvan a maguk története. A polgári átalakulásra, a polgárosodás egészére kialakított kifejezést egy idő után elkezdték kiterjesztőleg használni. Az 1960-as években két kiváló francia történész már a francia civilizáció ezer esztendejéről írt.[3] Bevett kifejezés a maya, azték, stb. civilizáció fogalma. Ezekben az esetekben nem a polgárosult világról, hanem a magasan szervezett és tág értelemben vett kultúráról van inkább szó.

 

Mégis a civilizálódás és a polgárosodás szinonim kifejezésként használható, hiszen a szavak, illetve szóbokrok tartalma a nyelvhasználatban azonos vagy közel azonos tartalmakat fejez ki.

 

Némileg más a helyzet a modernizálódás, illetve modernitás, modernség fogalmával.

 

A „modern” szó jelentése korszerű, az adott kor követelményeinek megfelelő. Aki „modernizál”, az korszerűsít. Munkájának eredménye a korszerűsítés, újjáalakítás, azaz a modernizáció.

 

A magyar nyelvbe – megint csak német közvetítéssel – épp úgy a XVIII. század végén került be, mint ahogy ez a civilizáció esetében történt. Használatának jelenlétét a polgárosodás lassan formálódó igényei indokolták. Minden kísértetiesen hasonlít a „civilizáció” kifejezés honosodásához.

 

Miért nem lehetséges manapság mégsem hasonló értelemben használni a „polgárosodás”, „civilizálódás” és a „modernizálódás” kifejezéseket?

 

A XIX. századra vonatkozóan ezt minden további nélkül meg lehet tenni. Aki akkor polgárosítani akart, az civilizálni, modernizálni akart. Mindegyik fogalom nagyjából ugyanazt jelentette. Ámde a XX. század alapvetően változtatott a képen. Az európai kultúrában két olyan politikai rendszer is megjelent, ami részben vagy egészében a polgárosodás ellenében kívánt modernizálni. A nácizmusra és a bolsevizmusra, illetve ezek különféle változataira gondolok. Az említett rendszerek modernizációs stratégiákat követtek, olyannyira, hogy nem egyszer ők lettek a modernitás megfelelői. Európa középső, déli és keleti régióiban. Modernitást testesítettek meg, miközben részben, vagy egészében ki kívánták iktatni a polgárt, a polgári értékrendet, a polgárhoz köthető műveltségi és életforma elemeket. A „modern”, „modernitás”, „modernizáció” fogalmak így leterhelődtek, s azokban az országokban, illetve kultúrákban, ahol polgárellenes modernizációs gyakorlat zajlott, elnehezült a kifejezés polgárosodáshoz kötött használata.

 

Az angolszász kultúrában más a helyzet, hiszen ők szervesen folytatták a XVII-XIX. századot, azaz a polgári fejlődés és a modernizáció nem került egymással kibékíthetetlen ellentétbe. Ezért aztán, amit mi polgárosodásnak mondunk, azt angolul „modernity”–nek is lehet fordítani.

 

A magam részéről tehát – tekintettel térségünk XX. századi történetére – használom ugyan a modernizációt a polgárosodás rokon értelmű fogalmaként, mert tudom, hogy egykorúan hasonló tartalommal bírtak, de tisztában vagyok azzal, hogy a XX. század tapasztalata után a két szó történelmi tartalma már eltér.[4]

 

S végül néhány mondat a címben szereplő „ethosz” kifejezésről.

 

A görög eredetű szó jelentése erkölcs, erkölcsi természet, közerkölcs, erkölcsi közfelfogás, szokás. A szótári olvasat mellett azonban a kifejezést más értelemben is szoktuk használni. Az ethosz alatt érthetjük azt a spirituális tartalmat is, ami lendítő erőt ad cselekedetnek, folyamatnak; ami nem megfogható, de létező, hagyományozható. A szótári olvasattal szemben én most ezt részesítem előnyben. Az ethosz tehát – olvasatomban – energia és priritualitás.

 

***

 

A polgár nem egyszerű lény. Ereje jórészt konfliktusosságából, pontosabban szólva konfliktusossága rugalmas feloldásából származik. Léte egyszerre alapozódik a teljesítményre és a teljesítmény hasznából elnyert korlátlan lustaságra.  Modern kori civilizációnk a maga – a polgári fejlődés által inspirált – technikai keretrendszerében egyszerre teremti meg a teljes értékű önkizsákmányolás és a maradéktalan önkímélet lehetőségét. A polgár értékrendje egyszerre diktálja az individualizmus minél teljesebbé tételét s egyben azt is, hogy józan, racionális – vagy éppen kikényszerített – önkorlátozását is értéknek tartsa. A siker éppúgy hajtóereje, mint a sikert nevetséges illúzióvá tevő dekadencia.

 

A reformkorban kialakuló, több rétegű politikai, polgárosítási koncepció 1848/49-es áttörése olyan folyamatot indított el, amelyek az óta is tartanak, s belátható időn belül nem is látszanak véget érni. Úgy tűnik, hogy az azóta uralkodott igencsak eltérő karakterű politikai rendszerek ellenére a magyar polgárosodásnak igazából nincs társadalomtörténeti alternatívája.

 

Minőségének, súlypontjainak, szerkezetének viszont annál inkább. Merthogy ezeket erőteljesen befolyásolni tudja az aktuálisan uralkodó politikai szerkezet is.

 

A megszemélyesített magyar civilizációs modell: Széchenyi István gróf.

 

A polgárosodás, civilizálódás Nyugat-Európából indult, s eszméi, technikai vívmányai, életforma-, műveltségi mintái, törvényekké való követelményei – kissé késleltetve – eljutottak hozzánk is. Együtt adtak tartalmat a modern nemzet fogalmának, ami mintegy érzelmileg is összefogta az egy kultúrához tartozó, egy nyelvet beszélő embereket. A politikai közösség innentől nem a rendi világ jogállásainak különbözőségén, hanem a nemzettel való azonosulás érzetén alapult. A jogegyenlőség érvényesülése emel valakit a nemzet tagjává. A nemzet ügye egyenlővé vált a polgári szabadsággal. A szabadság nálunk így lett magyar, egyenesen a magyarok istenévé vált. Minden március 15-én őrá esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. S persze ennek fényében az is világossá vált, hogy haza csak ott van, hol jog is van.

 

Mindezzel csak azt kívánom jelezni: a XIX. század első felét jellemző reformkor nagyon sokat tett azért, hogy a magyar társadalom szembesüljön a polgárosodás kívánalmaival; ne sodródással, hanem tudatosított válaszokkal reagáljon a civilizálódás kihívásaira.

 

Nyugat-Európa a XIX. század első felében történelmének egyik legdinamikusabb időszakát éli át. A XVIII. század hatvanas éveitől a XIX. század negyvenes, ötvenes éveiig tart az a folyamat – az ipari forradalom – amely minőségileg alakítja át a társadalmat, az életmódot, a tájat. A polgárosodás üteme hihetetlenül felgyorsul, a városok jellege átalakul, s a termelés folyamatában realizáló találmányok révén kezd létrejönni egy új, polgári fogyasztói kultúra. Az ipari forradalomban élenjáró nemzetek, országok – Anglia, Franciaország – soha nem látott erőre tesznek szert: modernizációjuk nemzeti sikerélményként jelenik meg.[5]

 

A kor – mind a tágabb, európai szintérem, mind a Habsburg birodalomban s azon belül Magyarországon – kihívásokkal és válaszkényszerekkel terhelt. Ha szűkebben a magyar keretek között nézzük, – akkor a birodalmi és európai helyzettel összefüggésben – egyszerre több kihívás éri a magyar társadalom kulturálisan és politikailag érzékeny rétegét.

 

Nevezetesen: hogyan lehet a nyugati ipari forradalom civilizatorikus gazdasági vívmányainak reményében modernizálni az országot? Miként lehet a magyarságot nemzetté tenni?

 

Miként lehet elkerülni, hogy a modernizáció és nemzetté válás szembekerüljön egymással. Vagy másképpen fogalmazva: hogyan lehet a rendi Magyarországot polgári Magyarországgá átalakítani – méghozzá lehetőleg vér és könnyek nélkül – s legfőképpen lehet-e nemesből, a jobbágyból polgár?

 

A sok kérdésre többféle válasz született, de Széchenyi volt az, aki a totális kihívásra totális választ kívánt adni.[6] Életműve ezért válhatott modell értékűvé, s így az azóta eltelt időszak élő, szellemi hagyományává, amit mindig újra lehetett és lehet értelmezni. Mert ha a polgárosodás feladata folytatólagos, akkor Széchenyi is folytatólagos. Ha a polgárosodás minősége viszont alternatív, akkor Széchenyi – a maga eredményeivel, kudarcaival – modellálhatja a magyar polgárosodás lehetséges sikereit és sikertelenségeit.

 

Tehát Széchenyit itt én modellként kezelem, ami annyit tesz, hogy nem szigorúan vett történeti összefüggésben tárgyalom. Inkább azt kívánom bemutatni, hogy a polgárosodás összetett igényeit mely tartalmak mentén kívánta realizálni, s mindehhez milyen spirituális hajtóerőt, energiát, ethoszt társított.

 

Széchenyi 1814 és 1835 között tizenkét nagyobb külföldi utat tett, s Angliától Törökországig bejárta Európát. Alappal állapítja meg: Magyarország fejlettebb ugyan, mint Törökország, de az iparosodó, polgárosult Angliától minden tekintetben nagyon le van maradva.

 

A huszas évek orientációkereső szakaszában Széchenyi először azon formák iránt válik nyitottá, amelyek addigi életmódjából, a családilag örökített viselkedési mintákból adódnak.

 

Az európai arisztokrácia korabeli életmódjának megkérdőjelezhetetlen eleme volt a lovaglás, amelynek fontossága Széchenyi esetében azzal is megsokszorozódott, hogy katonaként, mint huszártiszt szolgált. Nem véletlen, hogy angliai tapasztalatai nyomán, magyarországi tevékenységében először lóversenyeket (1821), a lótenyésztést (Lótenyésztő Egyesület – 1822) akarja megvalósítani. Első könyvét is a „Lovakrul” címmel jelenteti meg 1828-ban, ahol már feltűnik az a nagyon is polgári motívum – a haszon-elv a haszonelvűség elsődlegessége -, amely majd a „homo oeconomicus” alakját jeleníti meg, s így a továbblépést jelenti.

 

De ugyanúgy, az anglofil arisztokrata felfogásból következik a társadalmi érintkezés új formáinak megteremtése is, amely a Nemzeti Kaszinó létrehozásában ölt testet (1827). A Kaszinó azonban több mint egyszerű intézmény. Intenciójában – korabeli megfogalmazással élve – a „concentráció” eszköze azaz, a rendi kereteket fellazító, a polgári egyesülés, egyesület irányába mutató lépés, s egyben színtere a gondolatok kötetlen áramlásának, az „eszmesúrlódás”-nak is. S persze a közéleti indíttatású, de a magánéletből sarjadzó szokásteremtések között előbb-utóbb felbukkan a polgári közegre jellemző szabadidő eltöltési formák hazai meghonosítása is; Széchenyi kezdi el Magyarországon az evezés, a vitorlázás, a korcsolyázás társasági „bevezetését”, sőt ő találja ki a rendi különbségeket eltakaró önözést is.[7]

 

A helyet, teret kereső cselekvés, magatartás mecénási szerepben is jelentkezik. Az adakozó főúr gesztusa a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához történő – egyévi jövedelmét lekötő – hozzájárulása 1825 novemberében.

 

A „Hitel” megírása, ill. 1830-as megjelenése igazi fordulat Széchenyi pályáján, de nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország modernkori történetében is. A „Hitel”, majd – a könyvet a konzervatív, a rendi szerkezetet tökéletesíteni, de nem megszüntetni akaró Dessewffy József gróf támadására válaszul írott – „Világ” (1831), s végül a Magyarországon már betiltott, ezért külföldön 1833-ban kinyomtatott „Stádium” együttesen jelzi: kiformálódóban van az a program, amely a magyar polgári átalakulást jelentheti.

 

Ez a program a „Hitel”-ben és a „Világ”-ban még csak elvi szinten fogalmazódott meg,  A „Stádium”-ban viszont cselekvési, követelési sorrá is összeállt. Maga Széchenyi is egyre messzebb jutott elgondolásában.

 

A „Hitel” kiindulópontja, hogy a birtokos nem oly gazdag, mint lehetne, s ennek fő akadálya a hitel hiánya, amely a birtok elidegeníthetetlenségéből, azaz az ősiségből következik. Tehát ha a birtokos jobb feltételeket akar, akkor meg kell szüntetni a hitelt béklyóba verő ősiséget, amiből viszont logikusan következik az a jog, hogy mindenki bírhasson birtokot. A „Világ”-ban a személy- és vagyonbiztonság követelésével továbbfejlesztett gondolatmenet a „Stádium”-ban válik konkrét, politikai rendszerré. Hiszen ha immár nem nemesi előjog a birtok bírhatásának joga, ha mindenkinek lehet tulajdona, akkor tarthatatlan, hogy a törvény előtti az emberek különféleképpen ítéltessenek meg: kell a törvény előtti egyenlőség is. Ha szabad a birokforgalom és a törvényes pártvéd is megillet mindenkit, akkor a birtokost – származásától függetlenül – megilleti a politikai életben való részvétel joga; a liberális értelemben felfogott választójog.

 

De ha a birtokképesség általános, akkor nem lehetséges, hogy az egyik birtokos – mert nem nemes – adózzon, a másik – mert rendi előjoggal bíró nemes – ne adózzon. Kétségtelen, hogy a közteherviselés is elengedhetetlen. S természetesen – ha a mezőgazdasági birtoklás szabad – akkor az ipari termelés kötöttségeit is fel kell számolni, így például a céheket s a különböző korlátozásokat is eltörölni szükséges.

 

Mint látjuk, a hitel problémájától szinte logikai úton el lehet jutni a polgári jogegyenlőség eszméjéig. Bármennyire egyszerűnek tűnik is azonban a logikai út, ez mégis sokkal több annál: egy egész addigi renddel való szembekerülés.

 

Széchenyi azonban nem pusztán a fenti logika útját járta meg. Többet tett: nemzeti programmá, erkölcsi erővé emelte a polgári átalakulás ügyét.

 

Az ő világában a „Hitel” szó kettősjelentésű: egyrészt jelenti a pénzügyi értelemben felfogott tartalmat, másrészt azonban az erkölcsi hitelességet is. Nem csak az a célja, hogy a magyar nemesi birtokos polgári birtokossá váljék, hanem az is, hogy a magyar nemes nemes magyarrá legyen. Mindehhez sok minden szükséges, de talán két – rövid – megfogalmazást lehet idézni, mint amelyek mintegy jelszószerűen adják meg a legszükségesebb elemeket. Az egyik: „a nemzetiség és a közértelmesség”. A másik „szabadság és bátorlét”.

 

A bátorlét nem csak a vállalkozás biztonságát, hanem – jobb híján – a civil kurázsit is jelenti. De csak akkor lesz elegendő, ha a közértelmesség dominál. A kiművelt emberfő – immár nem a tudós főúr példájaként, előjogaként, hanem a társadalmat minél nagyobb számban jellemző embercsoportonként! S természetesen a szellem korlátoktól, előítéletektől mentes műveléséhez a nyilvánosság – Széchenyi által elismert, de soha ki nem fejtett – működése, a polgári szabadság teljessége szükséges. Ebben a gondolatmenetben az egyén minél nagyobb önkiteljesedése a rend „natio” polgári nemzetté válásának útja. A nemzet nem elvont kollektívumként lebeg polgárai felett, hanem polgárai szabadságában, bátorlétében, tulajdonában jelenik meg. Ettől és csak ettől lesz nemzet a magyar – különben eltűnik, felszívódik; a nemzethalál fenyegeti. Nemzet viszont nincs, nyelv nélkül. A mecénás főúr gesztusa a 30-as évekre már átértelmeződik: az Akadémia alapítását már a hazafi tette. S az is a hazafi elvárása, hogy az immár megerősödött magyar nyelv az állam, a törvényhozás nyelvévé váljék.

 

Széchenyi elemi erővel veti bele magát a polgárosodás, polgárosítás személyére s az ország egészére vonatkozó, grandiózus munkájába.

 

Önmaga mutat példát. Gazdálkodását fokozatosan átalakítja s egyre inkább részvényessé, vállalkozóvá lesz. Gazdasági és civilizatorikus tevékenysége nemzetemelő programmá válik. Részt vesz hengermalom és bank alapításában; gyáralapításban és kikötő- építésben; a bortermelés és a selyemhernyó tenyésztés fejlesztésében. Tevékeny szerepe van az Al-Duna szabályozásában, a dunai gőzhajózás megindításában, s gondot fordít arra is, hogy Pest-Buda egyszer Magyarország méltó fővárosává váljék. Óriási munkát fektet a 40-es évek elején megindult Lánchíd-építkezés előkészítésébe, ami az ország közlekedése szempontjából felmérhetetlen fontossággal bír. Az Akadémia után immár a Nemzeti Színház ügyére is gondja van.

 

Híres és nevezetes vitája Kossuth Lajossal nem tántorítja el a polgárosodás ügyétől. A vita tárgya ugyanis nem a civilizációs változás, hanem a „modor” kérdése, azaz a politikai út és annak módszerei. A két ember világképe igencsak ellentétes, de ellentétük is modell értékű. Széchenyi a világot fizikai egységként értelmezi, azaz ha valamit megmozdítunk, az könnyen rádőlhet a másikra, s akkor itt a baj. Tehát mindenben óvatosan kell cselekedni, kellő körültekintéssel kell mozdulni, mozogni. Kossuth a világot kémiai egységnek látja. Úgy véli, ha a rendszerbe egy új elemet belehelyezünk, akkor az egész átalakul, mert a kémiai reakció, működésbe lép.[8]

 

Mindkét világképnek van igazsága, de belőlük eltérő módszerek, utak, következtetések adódnak.

 

Az 1841-től kibontakozó vita Széchenyit politikailag pozícióváltásra, de értelemszerűen nem a civilizációs intenció feladására készteti.

 

1845-re már kormányhivatalt is vállal: a Helytartótanács, az ország ügyeit intéző legfőbb végrehajtó szerv közlekedési osztályának vezetője lesz. Abban bízik, hogy már nem csak magánemberként, hanem állami segítséggel tudja megvalósítani elképzeléseit. Egyben bizonyítani kívánja, hogy Metternich kormányzata nyitott és segítőkész. Csalódnia kell. A megígért anyagi fedezetet nem kapja meg, s noha megindítja a Tisza-szabályozás – napjainkban is tartó – munkálatait, a balatoni gőzhajózást s az első magyarországi vasútépítkezéseket, mégsem tudja elképzelései nagy részét keresztülvinni.

 

Az 1848-as fordulatnál ő az egyetlen, aki a bukott kormányzat magas rangú tisztségviselőjeként, de factó „közlekedésügyi minisztereként” az új felelős magyar kormányban is megkapja a már hivatalosan is miniszteri titulussal is járó pozíciót. S ez nem véletlen.

 

Nem csak azért van így, mert Széchenyi az összes kortársa közül a leginkább próbált meg minden dimenzióra kiterjedő választ keresni a polgári átalakulás kérdéseire; arra, amire politikailag az 1848-as áttörés rászerveződött. Ha egy pillanatra visszaidézzük a polgárosodás, civilizálódás, modernizálódás fogalmai tekintetében mondottakat, akkor érzékelhetjük: az életmód, az értékek, a szabad rendelkezésű tulajdon, a civil kurázsi, a közértelmesség, a gazdaság fejlesztése, a közteherviselés, a nyilvánosság és minden, ami még ide tartozik ott volt Széchenyi addigi életteljesítményében.

 

De volt egy másik, még ennél is konkrétabb ok. Széchenyi már 1848 januárjában kinyomtatta közlekedési törvényjavaslatát, pontosabban szólva koncepcióját a magyar közlekedésügy rendezésére. A márciusi forradalom nyomán megalakult Batthyány kormány így már készen kapta a nagy ívű koncepciót. Az alapos, igazi civilizációs ethoszt is hordozó 136 oldalas szöveg az alapja lett mindannak, ami a közlekedésügyben Magyarországon a XIX. század második felében történt.

 

A közlekedésügyi javaslat azonban nem csak ezért fontos. Szempontunkból azért is jelentős, mert nagyon határozottan jelzi azt az ethoszt, ami Széchenyit és a magyar polgári átalakulásért, vele együtt küzdő s vele nem egyszer vitában álló embereket jellemezte.

 

Idézem a javaslat előbeszédét: „Felséges Haza! Hosszú álmaink s több mint félszázados szónoklataink után úgy látszik: elvégre „tennünk” is kellene valami nagyobbszerűt már, ha a nemzetek sorábul disztelenül kisodordatni nem akarunk.

 

Fajtánk csudálatosan fentartotta magát, de most bizonyosan bukik, vagy hosszu sorvadásnak indul, ha – mielőtt késő volna – a meddő vitatkozások vágásibul kibontakozva a tények mezejére nem áll. Szebb jövendőnket a tett azonban még korántsem biztosítja – s e körül ne csaljuk magunkat – ha az efféle felszines, egyoldalu, vagy épen éretlen.

 

Nekünk magyaroknak, rémitő hátramaradásaink közt régibb nemzetek tapasztalásait felkincselve, organicus, egybenfüggő, az egész hazát egyiránt érdeklő eljárásra van szükségünk. Minden, mi egyes osztályok vagy épen egyesek érdekeit ápolja, vagy a hon csak bizonyos tájainak kedvez, egyenesen bántalom az egészre; minthogy felvirágzás tekintetében nem megyékrül, egyes hatóságokrul, duna- vagy tiszai kerületekrül, vagy egymástul elszigetelt kastákrul van és lehet többé szó, hanem – hála a mennyei gondviselésnek – valahára az egyetemes hazának szent ügye forog kérdésben.

 

Házsártos, egymást üldöző népbül, melly erejét köcsönös zsibasztására fecsérli, elvégre egycsaláddá, egy és osztatlan erős nemzetté akarunk, és Isten segitségével fogunk összeforrni; mert csak igy válhat – most csekély mivel eldiribolt – erőnk eldöntő sullyá. Efféle nélkül pedig, minthogy egyedül erő szolgálhat nemzeti boldogság valódi alapjául, soha sem fog vérünkre derülni mosolygó üdv.

 

Minden oldalrul szükséges ehezképest – legyen az bár szellemi, bár anyagi – a gyökérig ható egybenfüggő, s ernyedetlen állhatatossággal ápolt javitás. Közlekedések nem képezik az országok velejét ugyan, de csak olly hatásuk van, mint valami élő test vérereinek; ámde, noha azok jobb voltát közvetlen szellemi javításoknak nem nevezhetni, azért mégis épen olly elmulhatlan azoknak tökéletesen elrendezett volta; valamint akadozó, vagy lázas vérforgás közt a legegészségesb velő is szolgailag lenyügözve van; s hiába küzd a szellem az anyagnak fejletlen sulyával.

 

Legyen ehezképest szabad, felséges Haza, mennyire körülményeim engedik, ezennel mély tisztelettel az ország egybengyült Rendei előtt letennem honunk közlekedési ügye körül némi általános nézeteket, mellyeket több jeles fők segitségével összeszedni alkalmam volt. Ha nem egészen hasztalan munkát vittünk végbe, bő jutalmunkat már kinyerénk.

 

A mélyen tisztelt egybengyült országos Rendeknek

 

Pozsony január 25-dikén 1848.

 

legkisebb de leghűbb szolgája

Gróf Széchenyi István”[9]

 

 

A törvényjavaslat előbeszéd szövege maga a spirituális energia, az ethosz – miközben a főszöveg száraz számításokat tartalmaz.

 

Az elmondottak után talán még érthetőbb, hogy Széchenyit, illetve a széchenyiánusnak tekintett magatartást miért is lehet a magyar polgárosodásban modell értékűnek tartani. A polgárosodás jószerivel teljes spektrumát lefedő gondolkodás; cselekvési hajlam; személyes életteljesítménnyel megszolgált hitelesség; a nemzeti közösséget építeni akaró, de vele szemben kritikus magatartás; erkölcsi energia és tartalom – ezek a fő összetevők.

 

Széchenyi minden ideáját importálta, de a nemzeti ethosszal rögtön honosította is.

 

Az idegösszeroppanásba, majd öngyilkosságba torkolló személyes életút jelzi: nem konfliktus és ellentmondás mentes a Széchenyi féle modell működése.

 

De mindettől függetlenül a reformkor és 1848-49 megteremtette a magyar polgárosodás ethoszát, mintáit, normáit.

 

Már „csak” folyamatosan valóra kellett (volna) váltani, és időről-időre megújítani őket.

 

A valóra váltott ethosz

 

A széchenyiánus polgárosodási ethosz a civilizációs változást, a modernizációt kiemelte a pragmatizmus köréből és erkölcsi kérdéssé tette. A civilizációs folyamat céljává a nemzet vált; a haladásnak, a változásnak őt kell szolgálnia, hiszen a nemzet éppen hogy a modernizációval válhat erőssé. Így mindenki, aki a nemzeten belül a „haladás”, a polgárosodás útjába áll, az erkölcsileg is stigmatizálódik, de ugyanígy megbélyegződik az is, aki civilizálni akar ugyan, de ezt nem a tételezett nemzeti célok mentén teszi.

 

A mondottakhoz két megjegyzés kívánkozik.

 

A haladás-hit Európában ekkor általánosan jellemző volt. Az emberek a XIX. században úgy vélték, hogy a világ – úgymond – „előre” halad, s ennek a hitnek éppen az iparosodás adott alapot. Szinte naponta lehetett bizonyítani, hogy az ember-természet viszonyban, az ember teret nyer. A vasúttal legyőzi a távolságot, a tudomány erejével előbb-utóbb megfékezi a járványokat, a gépek hatalmával, olcsó árukkal látja el azokat, akik rászorulnak. A XIX. század második fele, a XX. század eleje, újabb és újabb bizonyítékokkal támasztotta alá a meggyőződést. A távíró, a telefon, az automobil, a repülőgép és még sok más közhasznú találmány arról tanúskodott, hogy a haladás létezik és jó dolog.

 

Az értelmiségi produkciók is nagyrészt ezt a hitet erősítették. Marx – Hegel nyomán – úgy gondolta, hogy a világszellem a munkásosztály képében visszatalál önmagához, s így előáll a történelem „megoldása”, az emberi szabadság tökéletessége, a kommunizmus. Spencer „Alapvető elvek”-ben tesz hitet az evolucionizmus, a szerves fejlődés mellett. John Stuart Mill a politikai szabadság lehetséges tökéletesítésén elmélkedik.

 

Az emberek a XIX. században a haladás-hit mentén elkezdtek növényt nemesíteni, kutyatenyésztésben gondolkodni. Darwin biológiai elméletét egyesek már a társadalomra, az emberek világára is alkalmazni akarták. Az ő idejük azonban csak a XX. században jön el, – a XIX. században még nem a szociáldarwinizmus gondolatai szabják meg az intellektuális kereteket.

 

A XIX. századi átalakuló társadalmak sok feszültsége már jelezte, hogy az ember-ember viszonyban nagyon is sok töréspont jött létre, de ekkor még senki nem kérdőjelezte meg, hogy haladás-e az, amit annak tartunk.

 

A másik megjegyzés a nemzet fogalmát érinti. A nemzet ekkoriban még alapvetően kulturális és politikai kategória, s kevésbé etnikai, s legfőképpen nem faji fogalom. A nemzet kulturális konstituenciáját alapvetően két elem adja: a nyelv és az azonosulás az adott politikai közösség általános céljaival. A politikai tartalmat pedig főként a szabadság-eszme elfogadása jelenti, hiszen a nemzetté válás – Magyarországon is – a szabadságtartalmak igenlésén át valósult meg. Persze itt azért a század folyamán jelentős változások is történnek: a század húszas, harmincas, negyvenes éveihez képest a századfordulóra, a nemzet fogalma erős etnikai tartalomra is szert tesz, s alárendelten a faji értelmezés is megjelenik. Történelmi értelemben a XIX. századot lezáró I. világháború („a nagy háború”) lesz az  az eseménysor, ahol, és amikor a megváltozott nemzettudat igazán realizálódik.

 

Tehát a széchenyiánus ethosz még nincs leterhelve azokkal a tartalmakkal, amiket dominánsan a XX. század hozott létre.

 

S most kanyarodjunk vissza a XIX. századhoz.

 

Az ethosz újbóli működtetésére 1849, a szabadságharc vége után került sor méghozzá védekező, illetve identitásképző értelemben.

 

Mivelhogy a polgárosodás, a modernizáció folyamata folytonos, ezért a berendezkedő neoabszolutizmus is polgárosítani, civilizálni akart. A széchenyiánus ethosz ehhez elutasítóan viszonyult, mert úgy vélte, hogy a korszerűsítés nem a nemzet és nem a szabadság érdekében történik, azaz nem honosítás, hanem erőszakosan kikényszerített import.

 

Maga Széchenyi ad hangot az elutasításnak. 1848 szeptembere óta önváddal, félig elborult elmével Döbling lakója. Három évig családját sem fogadja. Döblinget, az elmegyógyintézetet önként vállalt börtönnek tekinti – nem mozdul ki falai közül. Állapota – nem kevéssé azon hírek hatására, melyek bizonyítják: nemzetét a győzteseknek nem sikerült megölni – fokozatosan javul, s 1856-ra legendás munkaképessége helyreáll. Újból elkezd írni, és egyre több látogatót fogad. Szellemi kapacitását az abszolutizmus bírálatának szolgálatába állítja. „Önismeret” címmel kezdi el írni azt a művét, melyet – utóbb – „Nagy Magyar Szatíra” névvel illettek. Írás közben jut el hozzá az Alexander Bach belügyminiszter által sugalmazott, az abszolutizmus rendszerét és civilizáló erejét magasztaló röpirat, a „Rückblick auf die jüngste Entwicklungs-Periode Ungarns”. Részben belső késztetésből, részben a látogatóiból összeálló kis „politikai műhely” ösztönzésére elhatározza: válaszol a rendszer névtelen panegirikuszára. Hozzákezd a „Blick” írásához, s 1858-ban be is fejezi azt. (Béla fia csempészi ki a kéziratot Londonba) A könyv 1859 elején – illegális úton – bejut a birodalomba. Tartalma nem hagy kétséget aziránt, hogy a névtelenség mögé bújt szerző nem csak az abszolutizmus és az abszolutista módon végrehajtott modernizáció elszánt ellenfele, hanem kritikája a magyar szabadságot elnyomó uralkodó, I. Ferenc József személyét sem kíméli. Széchenyi azt írja: a vasutat nem ön hozta miniszter úr, hanem az idő. Azaz nem a korszerűsítést utasítja el, hanem azt, amit nemzeti szempontból a rendszer jelent.

 

De hasonlóan markáns álláspontot képvisel Madách Imre is. Ő „Civilizátor” címmel ír színdarabot 1852-54-ben. A kissé didaktikus színdarab arról szól, hogy egy magyar gazda gazdaságában megjelenik egy német és a korszerűség jegyében mindent át akar rendezni, ami ellen egy idő után a gazda és háza népe fellázad. Madách nem az ötletek jogosságát vonja kétségbe, nem a sokrétegű civilizálódás ellen, hanem az erőszakosan civilizálódó hatalommal szemben foglal állást; nem a honosítást, hanem a kötelezővé tett, parancsre végrehajtott „importot” utasítja el.

 

A széchenyiátus ethosz és a neoabszolutista civilizáló gyakorlat ütközése szintén egyfajta – a későbbiekben sokszor átértelmezett – magatartás-modellé vált. A tradicionalizmus hívei – miközben Széchenyi és Madách egyáltalán nem tartozott ebbe a körbe – megkapták azt a lehetőséget, hogy pozícióik, sokszor avitt felfogásuk védelmében a civilizációs, polgárosító tendenciákat nemzetidegennek, nemzetietlennek, nemzetellenesnek bélyegezzék; a széchenyiánus ethoszt idegenellenes és állagőrző ethosszá formálják.

 

1867, a kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán alapvetően a széchenyiánus polgárosító, civilizációs ethosz érvényesült. Jószerivel minden korabeli civilizátor úgy gondolta, tevékenységének célja a XIX. századi értelemben vett nemzet felemelése: Eötvös Józseftől Trefort Ágostonon át Wlassics Gyuláig, Széll Kálmántól Kerkápoly Károlyon át Wekerle Sándorig, Hollán Ernőtől Baross Gáborig, Csemegi Károlytól Szilágyi Dezsőig, Andrássy Gyulától Podmaniczky Frigyesig, – hogy csak példaszerűen soroljam a neveket.

 

A kor – a Monarchia kora – a magyar polgárosodás meghatározó, nagy teljesítményeket produkáló időszaka volt. Megítélhetetlen, hogy az ethosz nélkül is így lett volna-e? Az viszont bizonnyal elmondható, hogy a nemzeti civilizációs ethosz a korhoz szervesen kötődött, s ami megszületett, ebben a spirituális energiamezőben jött létre.

 

A civilizációs kereteknek határt szabott a Monarchia gazdasági potenciálja.

 

Sokan, sokféleképpen próbálták kiszámolni a Monarchia gazdasági növekedésének mértékét. A számolások eredménye eltérő, de valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha az 1870 és 1910 közötti időszakra vetítve az átlagos évi növekedést 1,5 és 2,5 % közé tesszük. Ezen belül Magyarország fejlődési üteme gyorsabb volt. Szinte minden számítás megegyezik abban, hogy az átlagos évi növekedés nagyjából 0,5%-kal haladta meg a birodalom másik felének növekedési ütemét, ami abban is testet öltött, hogy az idő előrehaladtával Magyarország százalékos hozzájárulása a közös költségekhez nőtt, Ausztriáé viszont csökkent.[10]

 

De hogy mire és hogyan használják fel ezt a potenciált, az már az embereken a döntéshozókon múlott, akik persze ethosszal is rendelkeztek, s szándékaiknak erkölcsi – spirituális célt és igazolást is adni akartak.

 

Ez az írás nem a Monarchia Magyarországa polgárosodásának részletező elemzéséről szól, de nem maradhat adós az összkép érzékeltetésével.

 

Az összképet talán úgy lehetne legjobban jelezni, hogy ez a polgárosodás sokszorosan aránytalanul és nagyon egyenlőtlenül működött.

 

Egyenlőtlen volt a területi fejlettség tekintetében, mert egy világ választotta el Máramarost Vastól.

 

Egyenlőtlen volt társadalmilag, mert egy világ választotta el a szegényparasztság és a középosztály életvitelét.

 

Egyenlőtlen volt infrastrukturálisan, mert egy világ választotta el a növekvő tanyavilágot a növekvő fővárostól.

 

Egyenlőtlen volt kulturálisan, mert egy világ választotta el a csökkenő számú analfabétát a száz kötetes Jókai-díszkiadás vásárlóitól.

 

Egyenlőtlen volt gazdaságilag, mert egy világ választotta el a nagyszámú kivándorlót, a reményt még itthon kereső embertől.

 

De tudom, hogy ezzel még nem mondtam sokat.

 

Másként fogalmaznék. Voltak csúcsteljesítmények, és a kor normáitól is elmaradó teljesítések[11]

 

Csúcsteljesítmény lett a vasútból. Míg 1848-ban 178 km, 1866-ig 2160 km, addig 1913-ra (Horvátországgal együtt) 21798 km vasútvonal hálózta be Magyarországot, amivel az ország – vasútsűrűség tekintetében – megközelítette a nyugat-európai államokat. A viszonyítások, illetve a magyar fejlődés sokarcúságát jelzi, hogy a halálozási arányban viszont csak Spanyol- és Oroszország járt a Magyar Királyság előtt. A vasúti infrastruktúra döntő hányada az 1880-as évek végére, 1890-es évek elejére állami kézbe, a Magyar Államvasutak tulajdonába került. Megnőtt a fő vonalakhoz csatlakozó helyi érdekű vasutak száma is, amivel a területi mobilitás, illetve áruszállítás lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. A folyók ez irányú szerepe – logikusan – visszaszorult, noha a folyamszabályozás munkálatai továbbra is folytatódtak. Elsődleges hasznuk már inkább az ármentesítésben, a mezőgazdaságilag hasznosítható terület növekedésében jelentkezett, s kevésbé a hajózást, vízi szállítást illetően. A folyamat leglátványosabb része a Vaskapu Széchenyi által is kezdeményezett szabályozása volt 1889 és 1899 között. A leghasznosabbnak azonban a dunai és tiszai gátrendszer kiépítése bizonyult. A vasúthálózat modernizálódása mellett az úthálózat fejlesztése igencsak háttérbe szorult. Az utak többsége megyei, illetve községi tulajdonban volt, s kiépítésükkel bizony nem nagyon foglalkoztak. Jellemző, hogy a jobb állapotban lévő, a korszak végére 11 ezer km-t elérő állami úthálózatból csak 200 (!) km volt kövezett, illetve aszfaltozott. Ez utóbbi tény megint csak arra utal, hogy a modernizálódás mellett a tradicionális elem is jelen volt: a sár uralma tovább élt, a korábbi korszakok embert próbáló közlekedési viszonyai együtt léteztek a nyugat-európaihoz közelítő fejlettséggel. (Pedig a század végen megindult a honi, balkéz-szabályokon alapuló automobilizmus is, s 1900-ban már az Autóklub is létrejött.)

 

A közlekedéssel párhuzamosan a hírközlés is modernizálódott. Az 1880-as évek végén Baross Gábor létrehozta azt a postai egységet, amely nemcsak a levélforgalmat, hanem a távíró- és távbeszélőforgalmat is egy szervezeti keretbe foglalta. A kiváló színvonalon működő posta, a távbeszélő-hálózat nyugat-európai szintű kiépülése megint csak a civilizálódó életkeretek létrejöttéhez járult hozzá.

 

Másfelől – mint erre utaltam – a halálozási arányban Magyarország megközelítette az igen elmaradottnak számító orosz és spanyol szintet.

 

Pedig a dualista időszakban az orvosok száma megkétszereződött, s a korszak végére 30 orvos jutott 100 000 lakosra. Az utolsó békeévben több mint 400 kórház működött Magyarországon, melyeknek majd  90%-a a kiegyezés után jött létre. (Szinte ugyanez mondható el a patikákról is.) A kötelező himlőoltás bevezetésével sikerült az egyik legfélelmetesebb betegséget megállítani.

 

Mindazonáltal az egészségügy terén néhány igen súlyos probléma megmaradt, ami erőteljesen kétségbe vonja a változások hatékonyságát. Az egyik a csecsemőhalandóság, illetve a gyermekhalandóság. Itt igen szerény a javulás, ami azt jelenti, hogy még 1910-ben is minden 5. csecsemő egyéves kora előtt meghalt. Az ötéves kort 1000 gyermek közül csak 690 élte meg. A halálozási arányt növelte az is, hogy a tuberkulózis népbetegséggé vált, s évente 40-50 ezer áldozatot szedett. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország a halálozások tekintetében az európai élvonalba került, s ez a tény értelemszerűen kihatott a várható átlagos életkorra is, ami az 1870-es évektől a korszak végéig 30-ról 40 esztendőre nőtt csupán. Nyilvánvaló, hogy a szomorú adatok nem írhatóak kizárólag az egészségügy számlájára, de a polgárosodás szempontjából az egészségügynek mégiscsak döntő szerepe van. A civilizatorikus fejlődés e téren alig jutott el vidékre, az ország lakosságának többségét kitevő körzetekbe. Ez nemcsak az egészségvédelem elhanyagolását eredményezte, hanem azt is, hogy az emberek saját, évszázados gyógymódjaikat voltak kénytelenek alkalmazni. Metódusaikban keveredtek a ma is ismert természetes gyógyító eljárások és a kuruzslás különféle válfajai. S ha meggondoljuk azt, hogy például a gyerekszülésnél az orvosok körében is micsoda harcokat kellett vívni még a XIX. század ’50-es, ’60-as éveiben is a ma már eleminek számító tisztasági szabályok bevezetéséért, akkor elképzelhetjük, milyen higiéniás kultúra uralkodhatott az orvost szinte soha nem látó közegben. (Semmelweis Ignácot méltán tekinthetjük nemcsak a magyar orvostudomány, hanem a honi civilizációs fejlődés egyik legnagyobb alakjának is.)

 

Csúcsteljesítményt jelentett, a még a reformkorból indult nagy nemzeti vállalkozás az 1873-ban egyesített főváros Budapest is.[12]

 

A székesfőváros fejlődési üteme Európában csak Berlinéhez volt hasonlítható. 1867-ben még csak 280 ezer, 1910-re már majd 900 ezer a lakosa. (Ha hozzászámoljuk a várossal gyakorlatilag egy egységet, de külön közigazgatási körzeteket képező külterületeket, akkor 1,1 millió emberrel számolhatunk) Míg a kiegyezés idején Budapest az európai városok között a tizenhetedik, addig a századfordulóra már a nyolcadik helyet mondhatta magáénak.

 

A város kiemelkedő szerepe nem abból adódott, hogy az összlakosság oly nagy arányát koncentrálta volna, mint manapság. Budapesten az ország népességének mintegy 4-5%-a élt csupán. Viszont a magyar városfejlődés sajátosságaként az utána következő legnagyobb településen, Szegeden már a budapesti lélekszámnak csak 12%-a lakott. Így tehát a főváros a többi városhoz képest vált kiugró nagyságúvá. Budapest azonban nemcsak a többi magyar városhoz, hanem – tágabb értelemben – „nyugathoz” és „kelethez” is mérődött. A nyugati „versenytárs” Bécs volt, a Monarchia hallgatólagosan létrejött fővárosa. Azért „hallgatólagosan”, mert erről törvény nem intézkedett, viszont oda kerültek a közös minisztériumok. Budapest elkezdett Béccsel rivalizálni, s noha nem sikerült elérnie, hogy a kettős Monarchia súlypontja áttevődjék ide, azért – ténylegesen – felzárkózó pályára került. Más oldalról Budapest a „kelet” centrumaihoz mérődött. A „kelet” kifejezést azért szükséges idézőjelbe tenni, mert nem a földrajzi értelemben kell a szót érteni. A „Budapest-koncepció” egyik tényleges elemét képezte, hogy a magyar fővárosnak sem kelet, sem dél, sem észak felé ne legyen riválisa, s így a székesfőváros váljék a térség gazdasági kulturális centrumává, viszonyítási pontjává. Nyugodtan használhatjuk a koncepció kifejezést, hiszen az Andrássy Gyula gróf által – miniszterelnöki minőségben – londoni mintára létrehívott Fővárosi Közmunkatanács (s persze a város vezetése) ezért mindent meg is tett. (Felemlíthetjük Podmaniczky Frigyest, a pepita öltözékéről „kockás báró”–ként emlegetett arisztokratát, a közmunkatanács alelnökét, aki fáradhatatlannak bizonyult, ha Budapest sorsáról volt szó.) Budapest esetében tehát nem pusztán spontán fejlődésről, hanem konceptualitásában is megnyilvánuló tervszerűségről beszélhetünk.

 

A székesfőváros mintegy koncentrálta s a vidéki városok felé szét is sugározta a civilizatoikus fejlődés tartalmi jegyeit. A nyolcvanas évek végétől megjelent a villamosközlekedés (1896-tól földalatti), s 1905-ben már elindult a magyar gyártmányú „Marta” automobilokra alapuló taxizás is. (30-40 km-es óránkénti sebesség!) Az 1890-es évek végén létrehozták azt a főnyomócső-rendszert, amely megalapozta a vezetékes vízellátást, illetve a szennyvízelvezetést. Már az 1870-es években föltűntek az első utcai villanylámpák, s a villany kezdte kiszorítani a gázvilágítást. Az első telefont (a világon harmadikként!) 1881-ben helyezték üzembe, s 1913-ra Budapesten már 27 ezer magánelőfizetőnél csöngött a készülék.

 

A város „városiasságát” a komfortérzés is megszabja. E téren Budapest megint csak élen járt. A századfordulóra már több mint 400 kávéház, számtalan vendéglő, kocsma, no meg nyilvános illemhely várta a betérni vágyó polgárt.

 

A belvárosi utakat, járdákat burkolattal látták el, semmi akadálya sem volt tehát annak, hogy a cipőviselet kiszorítsa a csizmát. A kulturális szolgáltatások is széles skálán mozogtak. Az orfeumtól az Operaházig ki-ki társadalmi helyzete, ízlése szerint tölthette el szabadidejét. A színházak repertoárja sokrétűen tükrözte – s szolgálta ki – a város polgárait. A színházépületek – már csak a tervezők személyének ugyanazonossága miatt is – sokszor mintául szolgáltak a vidéki városi színházak kialakításakor. A sajtó térhódítását – országos méretekben – mi sem mutatja jobban, hogy amíg a kiegyezés idején 200, addig az utolsó békeévre már 2000 (!) különféle hírlap jelent meg.

 

A világvárosi komfortértést növelte az épületek, az utcák jellege. Egyrészt fokozatosan kiépültek az állam reprezentatív intézményei, másrészt teret nyertek az emeletes kő- és téglaépületek. Míg a kiegyezés idején a házak mindössze 2-3%-a volt 3 emeletes, vagy magasabb, a ’10-es évekre ez az arány már 20-25%-ra emelkedett.

 

A városszerkezet is elnyerte azt a formáját, ami jellegzetessé tette. Kiépült a Nagykörút, a kiskörút, s a város ékessége, a magyar Champs-Elysées, az Andrássy-út is.

 

A mind külsejében, mind szolgáltatásaiban világvárossá fejlődő Budapest jelentette az egyik, a városiasodó tendencia kibontakozását. A másik a korszakra jellemző, s a budapestivel diametrálisan ellenkező tendenciát a tanyásodás testesítette meg.

 

Rendkívül nehéz megmondani, hogy ténylegesen mekkora embercsoportot érintett a tanyásodás; különösen akkor, ha az alföldi, szétterülő mezővárosok kültelki népességét is ideszámítjuk. Egy bizonyos: a tanyai népesség száma erőteljesen nőtt, ami nem annak a jele, hogy amerikai típusú farmergazdaságok jöttek volna létre. Pont ellenkezőleg; azt jelzi, hogy a parasztpolgárosodás honi megrekedése a külterjes gazdálkodás és a korábbi századokra jellemző életviszonyok felé hajtotta az emberek százezreit. A tanyásodást nyugodtan egyfajta belső „kivándorlásként” is felfoghatjuk; fő hajtóereje a rendszerint emberfeletti munkával és ember alatti léttel megváltott puszta megélhetési igény volt. Mindent összevetve a XX. század ’10-es éveire körülbelül 700 ezer és 1 millió közé tehetjük a tanyasi népességet – tehát nagyjából annyira, mint a világvárosiasodó főváros lélekszámát. A tanyák – létviszonyaikat, életkereteiket tekintve –többé-kevésbé a teljes tradicionalizmust képviselték. A mostoha útviszonyok éppúgy a korábbi századokra emlékeztettek, mint azok az előítéletek, amelyek még helyenként az 1960-as (!) években is példának okáért a boszorkányhit elemeinek jelenlétét mutatták. A közegészségügy, az oktatásügy intézményesült formáiból esetlegesen részesültek, a civilizatorikus vívmányok elkerülték őket. Életkeretük százados léptékkel maradt el a polgárosodás, a civilizálódás élén haladó nagyvárostól.

 

Mindezek az ellentétek jelzik: a korabeli polgárosodás jelentős, de nem feszültségmentes jelenség volt – s akkor még nem is beszéltünk az életvitelt, értékrendet illető összetettségről.

Az ethosz megjelenését azonban nem az elmondott képben, hanem ott lelhetjük fel, ahol reprezentálni, elmondani, megmutatni akarták.

 

S ez nem más, mint az 1896-os Millennium.

 

 

 

 

 

 

A módosult ethosz

 

1896-ban a Millennium megünneplése három pillérre épült.[13] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A második pillért a szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette, ami főként emlékműben, kiállításban realizálódott. A harmadik pillért a ceremoniális rész adta, ami egyfajta ideologikus nyomatékot adott az egész rendezvénysorozatnak. A három vonulat sokszor egymásba játszott, de a fenti felsorolás fontossági sorrendet is jelentett.

 

A civilizatorikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd, országszerte négyszáz új népiskola, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás bevezetése, a budapesti Nagykörút nagy részének hivatalos „átadása”. Maga a főváros 1896-ra kívánta időzíteni öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett.  Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

 

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat meghatározó erejű volt, olyannyira, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

 

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindössze négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, ami csak részben szimbolikus tartalmú, hiszen az ezredév legnagyobb szabású eseményét jelentette.

 

Az Ezredévi Emlékmű – s ezt így is tervezték – nem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legelhúzódóbb beruházása.

 

A szimbolikus tartalmú tettek sorában minden kétséget kizáróan a kortársak a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan –struktúrát adott az egyik legszebb budapesti zöldterületnek, a Városligetnek. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

 

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben bemutatni az úgynevezett „történelmi csoportban” a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakozatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson, „Konstantinápoly”néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

 

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez addig még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országban lakik, amelyik büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

 

Ahogy ezt a kortársak megfogalmazták:

 

„Összehordtuk nemzeti kincsinket, ősöktől ránkhagyott kincses ereklyéinket, felhordtuk iparunk, mezőgazdaságunk, kereskedelmünk, tudományunk, művészetünk és irodalmunk milliókat érő termékeit és ezt a varázslatos gyűjteményt a haladás szent oltárán bemutattuk a magyarok Istenének, bemutattuk az egész világnak. És az egész világ eljött, hogy szemtől-szembe meggyőződjék arról a haladásról, arról a bámulatos tökéletesedésről, a melyhez az ezredik magyar esztendőig eljutott Magyarország, de a mely ezer esztendő történetében vérázott betűkkel az is meg van írva, hogy ez a nemzet kétszáz évet nyögött török hódoltság alatt és száz esztendőre visszamaradt a haladás útján a tatárpusztítások után.

 

És mégis felküzdöttük magunkat a művelt nyugat leghatalmasabb birodalmai sorába. Mégis megmutattuk, hogy van hatalmas önálló ipara, mezőgazdasága, kereskedelme, művészete és irodalma annak a magyar nemzetnek, a melyet alig ötven esztendővel la nation anonime-nek (névtelen nemzet – Gerő András) nevezett a nagy franczia irodalom.

 

Pedig ez a kiállítás és minden, a mi csak a kiállításon látható volt – kivéve természetesen a történelmi csoport mesés és százados kincseit – alig másfél esztendő alatt készült. Hanem ezalatt a másfél esztendő alatt éjjel-nappal dübörögtek a gépek, füstöltek a gyárak kéményei, izzadt a magyar iparos és gazda és íróasztala mellett ült a tudós, festett a festő, formált a szobrász, hogy nagyot, minél nagyobbat adhassanak az országos nemzeti kiállítás mesés gyüjteményének.

 

Megismertettük erőinket, bemutattuk képességeinket és azt az Anteusz-erőt, a mely a magyar izmokban, a magyar értelemben, a magyar akaraterőben lakozik, és mindez előtt meghajol a világ.”[14]

 

A némi túlzással elegyített mondatok híven kifejezik az önreprezentáció célját.

 

Az Ezredév harmadik vonulatát az a ceremoniális, ideologikus keret adta, ami hol egy-egy megnyitáshoz kötődően, hol külön alkalmanként nyilvánult meg. Ilyen volt például a parlament (értve ezen a felsőházat és a képviselőházat) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal bővítve; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a már említett banderiális felvonulásra, ahol is drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői. Lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

 

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki annak, mint ami az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházások költségét jellemezte.

 

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

 

Az ethosz tekintetében a módosulás az ezredév során közvetített értékben jelent meg.

 

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek, annak ellenére, hogy a leírás során csak egymás után mondhatóak el.

 

Először is azt akarták tudatosítani, hogy a magyar állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban, annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyek egy részének a határ túloldalán komoly etnikai és állami hátvédjük volt. Erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

 

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[15] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

 

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”- eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[16]

 

1896 három értékállítása közül kettő illuziórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, addigra már nem létezett a Habsburg Birodalom, s benne megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatorikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

 

A módosult ethosz, az ezredév – a korszakra jellemző – spirituális energiája a polgárosult, civilizált nemzet értékállítását nacionalista jelleggel ruházta fel. Mind eközben azért megmaradt az eredeti széchenyiánus intenció is, miszerint nem terjeszkedni, hanem emelkedni kell.

 

Kitekintés és következtetés

 

A magyar polgárosodás több politikai rendszeren átívelő folyamat. A Habsburg önkényuralom is polgárosított 1849 után, s aztán a kiegyezéses Magyarország jelentette a magyar polgárosodás konszolidáltan működő alkotmányos kereteit. Az 1848 óta eltelt időszakban volt olyan rendszer is, ami a polgári tulajdonhoz és szabadsághoz részlegesen nyúlt hozzá, s olyan is, amelyik mindenkitől mindent el akart venni. De még a polgárosodást tagadni akaró politikai gyakorlat sem tudott gátat vetni a folyamatnak, s 1956 után fokozatosan az adott rendszer alárendelten ugyan, de különféle módokon utat nyitott – a háztájitól a gazdasági munkaközösségig – a társadalom polgárosodási energiáinak.

 

A rendszerváltás utáni Magyarország politikailag is nyílttá és kívánatossá tette a polgárosodás programját.

 

A műveltségi polgárosodás tekintetében az elmúlt két évtized igazi minőségi átalakulást hozott. Soha annyi embernek nem lett diplomája, mint ennek a két évtizednek az eredményeként. Manapság sokkal többen beszélnek idegen nyelveket, mint az 1980-as években. Országunk lakossága képzettebb, mint történelmünk során bármikor.

 

A magántulajdonnal bírók száma nagyságrenddel magasabb, mint a kommunista éra végén.

 

Országunk több százezer vállalkozó hazája.

 

Az életformák terén is jelentős változások következtek be. bizonyos technikai vívmányok teljesen általánossá váltak, s beépültek az emberek életébe. Ma Magyarországon több a mobiltelefon, mint a lakosság száma. Sokan előbb mondanak le egy-egy drágább élelmiszerről, mint a kábeltévé előfizetésről. Évről-évre ütemesen nőtt az internet-használat; az e-mail a mindennapi kommunikáció egyre meghatározóbb részévé vált.

 

Miközben az életvilág részben homogenizálódott, egyben pluralizálódott is. A fősodor mellett Magyarország ma már szubkultúrák halmaza is.

 

A rendszerváltás utáni honi polgárosodás viszont súlyos – nem egyszer nehezen megemészthető – tehertételekkel is küszködött, küszködik.

 

A rendszerváltás egypárti diktatúrából több párti demokráciát, politikai szabadságot teremtett. A feladat itt és a térségben újnak számított, de nemzetközileg nem volt szokatlan. Európában, Latin-Amerikában már több példa volt rá. A világtörténelmi újdonság inkább abban állt, hogy – a politikai változással párhuzamosan – egy tervgazdaságot piacgazdasággá kellett átalakítani. Ilyenre a világon eddig nem volt példa. A folyamatot technikai értelemben privatizációnak hívták, de mondhatnánk eredeti tőkefelhalmozásnak is. Magyarország a XIX. században egyszer már átesett ezen. Akkor egy rendi struktúrából kellett kialakítani a nagyrészt szabad tulajdonon alakuló piaci rendszert. 1990 után az eredeti tőkefelhalmozást (a privatizációt) egy olyan társadalomban kellett újraindítani, ahol a kispolgári fogyasztói polgárosodás és életvilág szervesen összeépült az állami tulajdonra alapuló tervgazdaság és a belőle következő hiánygazdaság rendszerével.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás soha, sehol sem volt esztétikai kategória. Most sem lett az. Szükséges és elengedhetetlen volt, de óriási tömegek számára nehezen emészthető és feldolgozható élményvilágot teremtett. Bántotta az embereknek a szocializmus évtizedei alatt kialakult egyenlőségérzetét, s ami szükséges volt, az sokak számára igazságtalanságként jelent meg. Végül is alapvetően lezajlott a folyamat, s eredményeképpen a jövedelmi különbségek ma nem térnek el a régóta működő európai piacgazdaságok átlagától, noha – megbízható adatok híján – a létrejött vagyoni különbségekről már nehéz lenne biztos állítást megfogalmazni.

 

Az eredeti tőkefelhalmozásból adódó, sokféle társadalmi és társadalom-lélektani feszültség a 2008-tól bekövetkező világgazdasági válság nyomán magyar válsággá alakult át. Az emberek tömegesen megtapasztalták: szegényebben, mint gondolták; kiszolgáltatottabbak, mint azt vélelmezték, s kitörési reményeik is kevesebbek, mint amire szükségük lenne.

 

***

 

Talán éppen most, talán éppen ezért strukturálisan szükségünk lenne egy korszerű, a kihívásokra válaszképes, hiteles magyar polgárosodási ethoszra, spirituális energiára is.

 

A nacionalizmus spiritualitása illúziónak bizonyult: a magyar szupremácia mítosza elillant, Nagy-Magyarország nincs többé.

 

A kommunizmus polgárellenes modernizációs ethosza is kipukkadt; annak idején még önmagához sem tudott következetes maradni.

 

Az Európai Unió technokratikus szemlélete igen hasznos, de láthatóan és érzékelhetően nem tud alkotó energiákat felszabadító, átlelkesített feladatot teremteni.

 

Olyasmire van szükségünk, amit történelmünk honosított importként már létrehozott, de időről-időre hajlamosak vagyunk elfelejteni s végképp lusták vagyunk megújítani.

 

Patrióta és nem nacionalista spiritualitás tűnik kívánatosnak: az, ami nagyon is kritikus a nemzet, a politikai közösség, a társadalom adott állapotával szemben éppen azért, mert változtatni akar rajta.

 

Bebizonyosodott: nem az illúzióteli nemzeti nagyképűség, hanem a kíméletlenül realista önismeret szándéka vihet előre.

 

A polgári értékrend tisztelete a polgárosodás feltétele. A tulajdon, a magánélet, az individualizmus, azaz a személyiség kibontakoztatása, a homo oeconomicus elfogadása, a tudás, az iparkodás, a teljesítmény respektusa nélkül esélyünk sincs illeszkedni az európai polgárosodás fő sodrához. A folyamat folytonossága feltételezi az adott értékek folyamatosságát is.

 

Mindennek pedig – ideális esetben – legkedvezőbb politikai közege a személyes, a társadalmi és a közösségi szabadság, mert a polgárosodás esetében a szabadság nem egyszerűen közeg, hanem maga a polgári energia.

 

Tehát megítélésem szerint a korszerűség azt kívánja meg, hogy frissített formában térjünk vissza a magyar polgárosodás széchenyiánus ethoszához.

 

Mert ahhoz, hogy emelkedjünk, kell az akarása annak, ami „valami nagyobb szerű”.

 

[1] Az írás eredeti megjelenési helye: Gerő András: Szétszakított múlt. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2012.

[2] A felmerülő szavak eredetéhez, illetve értelméhez Zaicz Gábor (főszerkesztő): Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006. és Tótfalusi István: Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004.

[3] Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. Az eredeti francia kiadás 1968-ban jelent meg, Párizsban. Címe: Historie de la Civilisation Francaise.

[4] „Magyar polgárosodás” címmel jelent meg könyvem, 1993-ban az Atlantisz Könyvkiadónál. Amikor 1995-ben a CEU Press–nél angolul kiadták, akkor a brit szerkesztő a következő címet adta neki: „Modern Hungarian Society in the Making”. A „polgárosodás” angol szótári megfelelője: „development of bourgeois mentality” ami viszont nem utal arra, hogy a magyar nyelv a polgárosodás kifejezéssel egyszerre fejezi ki a gazdasági (bourgeois) és politikai (citoyen) polgár fogalmát. Maradt tehát a „modern society”.

 

[5]  Eric Hobsbawn: A forradalmak kora (1789- 1848) Kossuth Kiadó, Budapest, 1964., illetve Robert Aldrich (ed.): The Age of Empires. Thames and Hudson Ltd. London, 2007. 128-176 pp.

 

[6]  Széchenyi idézett művein kívül felhasználtam: George Barany: Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism 1791-1840 Princeton, 1968.; Gergely András Széchenyi eszmerendszerének kialakulása Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.; Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Budapest, 1964.; Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, Budapest, 1986.; Éri István (szerk.): Széchenyi és kora, Budapest, 1994. Csorba László: Széchenyi István Officina Nova, Budapest, 1991.; Oplatka András: Széchenyi István, Osiris Kiadó, Budapest, 2010.

[7] Széchenyi – más kortársaihoz hasonlóan – nagyban hozzájárult a magyar polgári átalakulás nyelvi kereteinek kialakításához. Lásd erről Veliky János: A programalkotó politikai viták nyelvi-kulturális kerete a reformkor második évtizedében in: Irodalomtörténet 2011/3. 291-320pp. és ugyanő: A változások kora: Polgári szerepkörök és változás koncepciók a reformkor második évtizedében, Habsburg Történeti Intézet – UMK. Budapest, 2009. Így például Kossuth a „tény” szót találta ki, Széchenyi ugyanerre a fogalomra a „lettdolog” kifejezést alkotta meg.

 

[8] Ezt az értelmezést Laczkó Mihály vetette fel „Széchenyi és Kossuth vitája” című könyvében (Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.)

[9] A ma már szinte hozzáférhetetlen szöveget a Közlekedési Múzeum 1991-ben reprintben kiadta. Eredetileg Gróf Széchenyi István: Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül, Pozsony, 1848.

[10] A gazdasági számításokról lásd Good, David F.: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London – 1984.

 

[11] A dualizmus kori polgárosodás általános jellegét részletezőbben leírom: Gerő András: Dualizmusok. A Monarchia Magyarországa. UMK, Budapest, 2010. A dualista korszakról szóló civilizációs fejtegetések erre a munkámra épülnek.

 

[12] Budapest történetéhez nélkülözhetetlen: Vörös Károly (szerk.) Budapest története IV. kötet, Akadémia Kiadó, Budapest, 1978.

[13] Az Ezredév leírásához felhasználtam: Tarr László (szerk.): Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest, 1979 című dokumentumkötetét, valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. Gerő András (szerk.) Budapest, 1896. A város egy éve Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest, 1996. (továbbiakban: Budapest, 1896.)

 

[14] Budapest 1896, 376-377.pp. A kiállítás részletes leírása: SZMOLLAY-LIPTAI: Magyarország ezredik éve. Budapest, 1896, illetve KŐVÁRY László: A Millennium lefolyásának története. Budapest, 1897. A kiállítás két főcsoportban jelenítette meg saját tartalmát: I. főcsoport. Történelmi kiállítás. Magyarország kulturális fejlődésének fő mozzanatai, nevezetesen a honfoglalástól, az azt követő századokban történeti korszakok szerint feltüntetve: a) történeti okmányokban; b) régi eszközökben, iparművekben és történeti emlékekben; c) művészi alkotásokban és pedig kölcsönös tekintettel: az egyházi életre, a közszellem nyilvánulására és a magánélet alakulására, a hadviselésre. II. főcsoport. Jelenkori kiállítás, és pedig: I. csoport: Művészet. a) Képzőművészet. b.) Előadó művészet. II. csoport Közművelődés: különös tekintettel az irodalom és a sajtó termékeire, valamint a tudományos és közművelődési intézetek és egyletek működésére. Statisztika. III. csoport: Oktatásügy. IV. csoport: Egészségügy. Gyermeknevelés. V. csoport: Kereskedelem; pénz- és hitelügy. VI. csoport: Mezőgazdaság: gyümölcsészet; kertészet; borászat; méhészet; állattenyésztés; selyemtenyésztés; állati termékek, állategészségügy. VII. csoport: Erdészet, vadászat. VIII. csoport Bányászat és kohászat; vas és fémipar. IX. csoport: Gépipar, műszerek és tudományos eszközök. X. csoport: Közlekedés; hajózás; tengerészet. XI. csoport: Építési ipar. XII. csoport: Faipar; bútoripar; dekoratív ipar; teljes lakberendezések. XIII. csoport: Anyag- és üvegipar. XIV. csoport: Bőripar; textilipar; ruházati ipar. XV. csoport: Papíripar; sokszorosító műiparágak. XVI. csoport: Arany-, ezüst- és díszműárúk, apró-árúk. XVII: csoport: Hadügy. XVIII. csoport Vegyészeti ipar. XIX. csoport: Élelmi czikkek mint ipartermékek. XX. csoport: Néprajzi kiállítás; házi-ipar.

[15] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét feldolgozza: Szücs Árpád – Wojtowicz Malgorzata: A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1996.

 

[16] Jókai Mór: Utószó, In Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Budapest, 1898, 10. kötet, 840.o.