Magyar aranykor

Az aranykor kifejezésnek sokféle értelme van.

Eredetileg a görög mitológia használta. Az aranykor volt az isteni harmónia kora. Ekkor az idő istene, Kronosz uralkodott. Az emberek még nem voltak irigyek, kapzsik, és az erőszak ismeretlen jelenség volt. Nem kellett törvény, és nem kellett megküzdeni a megélhetésért.

Más kultúrákban is feltűnik az aranykor fogalma, hiszen a hinduk is részben ezen az alapon tagolják az időt.

A kereszténység is átvette a görög-római mitológia aranykor képzetét, hiszen a Paradicsom nem más, mint az az állapot, amelyre a mitológiai világkép utal. A Paradicsomban az emberek harmóniában élnek a világgal, önmagukkal és Istennel. A harmónia elvesztése egyenlővé válik a Paradicsomból való kiűzetéssel.

Az aranykor tehát a teljes gondtalanság, és istenközelség felhőtlen korszaka.

A köznyelv bizonyos értelemben átvette a mitológiai, vallási tartalmat. Aki aranykorról beszél, az valamilyen békés, konszolidált időszakot emleget, ahol a harmónia dominált. Van, aki az aranykort fénykornak mondja.

Mindig is volt hajlam arra, hogy a mitológiai, vallási aranykor megfelelőjét az emberek itt a Földön leljék fel. Már a rómaiak is úgy tartották, hogy Augustus kora az aranykor, a fénykor. Az európai kultúrában sokszor, sok vonatkozásban használják az aranykor kifejezést. Németalföld (Hollandia) 17. századi virágzását szinte közhelyszerűen tartják aranykornak (persze mások ezt csak úgy hívják: Rembrandt kora).

Jószerivel mindennek lehet aranykora: futballnak, keringőnek, vízilabdának, operettnek.

A magyar históriában van, aki III. Béla, van, aki Nagy Lajos, és van, aki Hunyadi Mátyás uralkodását mondja aranykornak. Jókai Mór Erdély 17. századi történetének első felét tekintette ilyennek.

Minősítési hajlamunkkal azért óvatosan kell bánni. A földi lét soha semmikor nem lehet egyenlő a mitológiai világgal, egyszerűen azért, mert itt minden tökéletlen. Amikor tehát aranykort mondunk, akkor mindig tisztázni kell, hogy ezt milyen értelemben tesszük.

Használhatjuk tehát a kifejezést, de tisztában kell lennünk viszonylagosságával.

A viszonylagosság részben abból adódik, hogy utólag képesek vagyunk összehasonlítani; meg tudjuk mondani, hogy egy korszak jobb volt-e annál, mint ami előtte, és ami utána volt. Meg tudjuk mondani, hogy az emberek nagy többsége békében élt-e. S azt is meg tudjuk mondani – mert ez is a viszonylagosság része -, hogy a földi aranykor mindig feszültségekkel, diszharmóniákkal, egyenlőtlenségekkel terhelt.

Földi aranykor tehát a maga teljességében nem létezik, de viszonylagosságában fellelhető.

Magyarország tekintetében is csak utólag tudunk minősíteni, nyilatkozni. Megítélésem szerint modern kori, 1848 óta tartó történelmünkben volt olyan periódus, amelyre a békés konszolidáltság volt a jellemző, amely egyértelműen felívelő szakasz volt az itt élő emberek nagy része számára – még akkor is, ha minden pont olyan tökéletlen volt, mint amit az emberi együttműködés világa képes megteremteni.

Úgy vélem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1867 és 1914 közötti időszaka megfelel a fenti kritériumoknak. A békés polgári fejlődés diszharmóniákkal teli majd’ fél évszázadáról beszélek.

 

Az aranykor pillérei

 

A Monarchia kora a polgárosodás, a civilizatorikus megújulás időszaka volt. Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultúra és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel, s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatorikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be (1878-ban Bosznia megszállása szakította meg a békés jelleget, de ez nem érintette az itt élő emberek óriási tömegeit.). Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás és a béke együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz. Ebben a keretben Ferenc József és Viktória királynő egyenértékűvé válnak.

Az emberek Magyarországon és Európában is hittek a haladásban. A XIX. században még egyöntetűen úgy vélték, hogy a világ – úgymond – „előre” halad, s ennek a hitnek éppen az iparosodás adta az alapját. Szinte naponta lehetett bizonyítani, hogy az ember-természet viszonyban, az ember teret nyer. A vasúttal legyőzi a távolságot, a tudomány erejével előbb-utóbb megfékezi a járványokat, a gépek hatalmával olcsó árukkal látja el azokat, akik rászorulnak. A XIX. század második fele, a XX. század eleje, újabb és újabb bizonyítékokkal támasztotta alá a meggyőződést. A távíró, a telefon, az automobil, a repülőgép és még sok más közhasznú találmány arról tanúskodott, hogy van haladás.

Az értelmiségi elméletek is nagyrészt ezt a hitet erősítették. Marx – Hegel nyomán – úgy gondolta, hogy a világszellem a munkásosztály képében visszatalál önmagához, s így előáll a történelem „megoldása”, az emberi szabadság tökéletessége, a kommunizmus. Spencer az „Alapvető elvek”-ben tesz hitet az evolucionizmus, a szerves fejlődés mellett. John Stuart Mill a politikai szabadság lehetséges tökéletesítéséről elmélkedik.

Az emberek a XIX. században a haladás-hit mentén elkezdtek növényt nemesíteni, kutyatenyésztésben gondolkodni. Darwin biológiai elméletét egyesek már a társadalomra, az emberek világára is alkalmazni akarták. Az ő idejük azonban csak a XX. században jön el – a XIX. században még nem a szociáldarwinizmus gondolatai szabják meg az intellektuális kereteket.

A XIX. századi átalakuló társadalmak sok feszültsége már jelezte, hogy az emberek egymás közötti viszonyában nagyon is sok töréspont keletkezett, de ekkor még senki nem kérdőjelezte meg, hogy valóban haladás-e az, amit annak tartunk.

1867, a kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán alapvetően a polgárosító, civilizációs ethosz érvényesült. Jószerivel minden korabeli civilizátor úgy gondolta, tevékenységének célja a XIX. századi értelemben vett nemzet civilizációs felemelése: Eötvös Józseftől Trefort Ágostonon át Wlassics Gyuláig, Széll Kálmántól Kerkapoly Károlyon át Wekerle Sándorig, Hollán Ernőtől Baross Gáborig, Csemegi Károlytól Szilágyi Dezsőig, Andrássy Gyulától Podmaniczky Frigyesig – hogy csak néhány példát említsünk.

A Monarchia kora a magyar polgárosodás meghatározó, nagy teljesítményeket felmutató időszaka volt. Megítélhetetlen, hogy mindez az ethosz nélkül is így lett volna-e? Az viszont bizonnyal elmondható, hogy a nemzeti civilizációs ethosz a korhoz szervesen kötődött, s ami megszületett, ebben a spirituális energiamezőben jött létre.

A civilizációs kereteknek határt szabott a Monarchia gazdasági potenciálja. Sokan, sokféleképpen próbálták kiszámolni a Monarchia gazdasági növekedésének mértékét. Az eredmények nagyon eltérőek, de valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha az 1870 és 1910 közötti időszakra vetítve az átlagos évi növekedést 1,5 és 2,5 % közé tesszük. Ezen belül Magyarország fejlődési üteme gyorsabb volt. Szinte minden számítás megegyezik abban, hogy az átlagos évi növekedés nagyjából 0,5%-kal haladta meg a birodalom másik felének növekedési ütemét, ami abban is testet öltött, hogy az idő előrehaladtával Magyarország százalékos hozzájárulása a közös költségekhez nőtt, Ausztriáé viszont csökkent.[2] Ám az, hogy mire és hogyan használták fel ezt a potenciált, már az embereken, a döntéshozókon múlott, akik persze ethosszal is rendelkeztek, s szándékaiknak erkölcsi–spirituális célt és igazolást is adni akartak.

Ha itt most nem is adunk részletes elemzést a Monarchia Magyarországának polgárosodásáról, az összkép érzékeltetése nem maradhat el. Az összképet talán úgy lehetne legjobban jelezni, hogy ez a polgárosodás sokszorosan aránytalanul és nagyon egyenlőtlenül működött.

Egyenlőtlen volt a területi fejlettség tekintetében, mert egy világ választotta el Máramarost Vastól.

Egyenlőtlen volt társadalmilag, mert egy világ választotta el a szegényparasztság és a középosztály életvitelét.

Egyenlőtlen volt infrastrukturálisan, mert egy világ választotta el a növekvő tanyavilágot a növekvő fővárostól.

Egyenlőtlen volt kulturálisan, mert egy világ választotta el a csökkenő számú analfabétát a száz kötetes Jókai-díszkiadás vásárlóitól.

És egyenlőtlen volt gazdaságilag is, mert egy világ választotta el a nagyszámú kivándorlót a reményt még itthon kereső embertől.

Voltak csúcsteljesítmények és a kor normáitól is elmaradó teljesítések.[3]

Csúcsteljesítmény lett a vasútból. Míg 1848-ban 178 km, 1866-ig már 2160 km, és 1913-ra (Horvátországgal együtt) 21 798 km vasútvonal hálózta be Magyarországot, amivel az ország – vasútsűrűség tekintetében – megközelítette a nyugat-európai államokat. A viszonyítások, illetve a magyar fejlődés sokarcúságát jelzi, hogy a halálozási rátában viszont csak Spanyol- és Oroszország járt a Magyar Királyság előtt. A vasúti infrastruktúra döntő hányada az 1880-as évek végére, az 1890-es évek elejére állami kézbe, a Magyar Államvasutak tulajdonába került. Megszaporodott a fő vonalakhoz csatlakozó helyi érdekű vasutak száma is, amivel a területi mobilitás, illetve áruszállítás lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. Ezzel párhuzamosan a folyók szerepe – logikusan – visszaszorult, noha a folyamszabályozás munkálatai tovább haladtak. Elsődleges hasznuk már inkább az ármentesítésben, a mezőgazdaságilag hasznosítható terület növekedésében mutatkozott, s kevésbé a hajózásban vagy vízi szállításban. A folyamat leglátványosabb része a Vaskapu Széchenyi által is kezdeményezett szabályozása volt 1889 és 1899 között. A leghasznosabbnak azonban a dunai és tiszai gátrendszer kiépítése bizonyult.

A vasúthálózat modernizálódása mellett azonban az úthálózat fejlesztése igencsak háttérbe szorult. Az utak többsége megyei vagy községi tulajdonban volt, s kiépítésükkel bizony nem nagyon foglalkoztak. Jellemző, hogy a jobb állapotban lévő, a korszak végére 11 ezer km-t elérő állami úthálózatból csak 200 (!) km volt kövezett vagy aszfaltozott. Ez megint csak arra utal, hogy a modernizálódás mellett a tradicionalitás is érvényesült: a sár uralma tovább élt, a korábbi korszakok embert próbáló közlekedési viszonyai együtt léteztek a nyugat-európaihoz közelítő fejlettséggel. (Pedig a század végen megindult a honi, balkéz-szabályokon alapuló automobilizmus is, s 1900-ban már az Autóklub is létrejött.)

A közlekedéssel párhuzamosan a hírközlés is modernizálódott. Az 1880-as évek végén Baross Gábor létrehozta a nemcsak a levélforgalmat, hanem a távíró- és távbeszélőforgalmat is egy szervezeti keretbe foglaló postai egységet. A kiváló színvonalon működő posta, a távbeszélő-hálózat nyugat-európai szintű kiépülése megint csak a civilizálódó életkeretek létrejöttéhez járult hozzá.

Másfelől – mint erre utaltam – a halálozási rátában Magyarország megközelítette az igen elmaradottnak számító orosz és spanyol szintet.

Pedig a dualista időszakban az orvosok száma megkétszereződött, s a korszak végére 30 orvos jutott 100 000 lakosra. Az utolsó békeévben több mint 400 kórház működött Magyarországon, melyeknek majd  90%-a a kiegyezés után jött létre. (Nagyjából ugyanez mondható el a patikákról is.) A kötelező himlőoltás bevezetésével sikerült az egyik legfélelmetesebb betegséget megállítani.

Mindazonáltal az egészségügy terén néhány igen súlyos probléma megmaradt, ami erőteljesen kétségbe vonja a változások hatékonyságát. Az egyik ilyen a csecsemő-, illetve a gyermekhalandóság. Itt igen szerény a javulás: még 1910-ben is minden ötödik csecsemő egyéves kora előtt meghalt. Az ötéves kort 1000 gyermek közül csak 690 élte meg. A mutatókat rontotta az évente 40-50 ezer áldozatot szedő tuberkulózis népbetegséggé válása is. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország a halálozások tekintetében az európai élvonalba került, s ez értelemszerűen kihatott a várható átlagos életkorra is, ami az 1870-es évektől a korszak végéig 30-ról 40 esztendőre nőtt csupán. Nyilvánvaló, hogy a szomorú adatok nem írhatóak kizárólag az egészségügy számlájára, de a polgárosodás szempontjából az egészségügynek mégiscsak döntő szerepe van. A civilizatórikus fejlődés e téren alig jutott el vidékre, a népesség többsége által lakott körzetekbe. Az egészségvédelem elhanyagolása azt is eredményezte, hogy az emberek saját, évszázados gyógymódjaikat voltak kénytelenek alkalmazni. Metódusaikban keveredtek a ma is ismert természetes gyógyító eljárások és a kuruzslás különféle válfajai. S ha belegondolunk, hogy például a szülésnél az orvosok körében is micsoda harcokat kellett vívni még a XIX. század ’50-es, ’60-as éveiben is a ma már eleminek számító tisztasági szabályok bevezetéséért, akkor elképzelhetjük, milyen higiénés kultúra uralkodhatott az orvost szinte soha nem látó közegben. (Semmelweis Ignácot méltán tekinthetjük nemcsak a magyar orvostudomány, hanem a honi civilizációs fejlődés egyik legnagyobb alakjának is.)

Csúcsteljesítményt jelentett ugyanakkor a még a reformkorból indult nagy nemzeti vállalkozás, az 1873-ban egyesített főváros, Budapest is.[4]

A székesfőváros fejlődési üteme Európában csak Berlinéhez volt fogható. 1867-ben még csak 280 ezer, 1910-re már majd 900 ezer a lakosa. (A várossal gyakorlatilag egy egységet, de külön közigazgatási körzeteket képező külterületeket hozzáadva 1,1 millió emberrel számolhatunk.) Míg a kiegyezés idején Budapest lélekszámát tekintve az európai városok között a tizenhetedik, addig a századfordulóra már a nyolcadik helyet mondhatta magáénak.

A város kiemelkedő szerepe nem abból adódott, hogy az összlakosság oly nagy arányát koncentrálta, mint manapság. Budapesten csupán az ország népességének mintegy 4-5%-a élt. Viszont a magyar városfejlődés sajátosságaként a második legnagyobb településen, Szegeden már csak a budapesti lélekszám 12%-a lakott. Így tehát a főváros a többi városhoz képest vált kiugró nagyságúvá. A város nyugati „versenytársa” Bécs volt, a Monarchia hallgatólagosan létrejött fővárosa. Azért „hallgatólagosan”, mert bár erről törvény nem rendelkezett, oda kerültek a közös minisztériumok. Budapest elkezdett Béccsel rivalizálni, s noha nem sikerült elérnie, hogy a kettős Monarchia súlypontja átkerüljön ide, azért felzárkózó pályára került. Más oldalról Budapest a „kelet” centrumaihoz is mérődött. (A „kelet” kifejezést azért szükséges idézőjelbe tenni, mert nem a földrajzi értelemben kell a szót érteni.) A „Budapest-koncepció”[5] lényeges elemét képezte, hogy a magyar fővárosnak sem kelet, sem dél, sem észak felé ne legyen riválisa, s így a székesfőváros váljék a térség gazdasági, kulturális centrumává, viszonyítási pontjává.

A székesfőváros mintegy koncentrálta s a vidéki városok felé szét is sugározta a civilizatórikus fejlődés tartalmi jegyeit. A nyolcvanas évek végétől megjelent a villamosközlekedés (1896-tól a földalatti), s 1905-ben már elindult a magyar gyártmányú „Marta” automobilokra épített taxizás is. (30-40 km-es óránkénti sebességgel!) Az 1890-es évek végén létrehozták azt a főnyomócső-rendszert, amely megalapozta a vezetékes vízellátást és a szennyvízelvezetést. Már az 1870-es években feltűntek az első utcai villanylámpák, s a villany kezdte kiszorítani a gázvilágítást. Az első telefont (a világon harmadikként!) 1881-ben helyezték üzembe, s 1913-ra Budapesten már 27 ezer magánelőfizetőnél csöngött a készülék.

A város „városiasságát” a komfortérzés is megszabja. E téren Budapest megint csak élen járt. A századfordulóra már több mint 400 kávéház, számtalan vendéglő, kocsma, no meg nyilvános illemhely várta a betérni vágyó polgárt.

A belvárosi utakat, járdákat burkolattal látták el, semmi akadálya sem volt tehát annak, hogy a cipőviselet kiszorítsa a csizmát. A kulturális szolgáltatások is széles skálán mozogtak. Az orfeumtól az Operaházig ki-ki társadalmi helyzete, ízlése szerint tölthette el szabadidejét. A színházak repertoárja sokrétűen szolgálta ki a város polgárait. A színházépületek – már csak azért is, mert többnyire ugyanaz a személy tervezte őket – sokszor mintául szolgáltak a vidéki városi színházak kialakításakor. A sajtó térhódítását – országos méretekben – mi sem mutatja jobban, hogy míg a kiegyezés idején 200, addig az utolsó békeévben már 2000 (!) különféle hírlap jelent meg.

A világvárosi komfortérzést növelte az épületek, az utcák jellege. Egyrészt fokozatosan kiépültek az állam reprezentatív intézményei, másrészt teret nyertek az emeletes kő- és téglaépületek. Míg a kiegyezés idején a házak mindössze 2-3%-a volt 3 vagy ennél több emeletes, az 1910-es évekre ez az arány már 20-25%-ra emelkedett.

A városszerkezet is elnyerte jellegzetes formáját. Kiépült a Nagykörút, a Kiskörút és a város ékessége, a magyar Champs-Elysées, az Andrássy út is.

A mind külsejében, mind szolgáltatásaiban világvárossá fejlődő Budapest mutatta a városiasodó tendencia kibontakozását. A korszakra jellemző másik, a budapestivel diametrálisan ellenkező tendencia volt azonban a tanyásodás.

Rendkívül nehéz megmondani, hogy ez ténylegesen mekkora embercsoportot érintett: különösen akkor, ha az alföldi, szétterülő mezővárosok kültelki népességét is ideszámítjuk. Egy bizonyos: a tanyai népesség száma erőteljesen nőtt, ami nem annak a jele, hogy amerikai típusú farmergazdaságok jöttek volna létre. Éppen ellenkezőleg: azt jelzi, hogy a parasztpolgárosodás honi megrekedése a külterjes gazdálkodás és a korábbi századokra jellemző életviszonyok felé hajtotta az emberek százezreit. A tanyásodást nyugodtan felfoghatjuk egyfajta belső „kivándorlásként” is; fő hajtóereje a rendszerint emberfeletti munkával és ember alatti léttel megváltott puszta megélhetési igény volt. Mindent összevetve a XX. század tízes éveire körülbelül 700 ezer és 1 millió közé tehetjük a tanyasi népességet –nagyjából annyira, mint a világvárosiasodó főváros lélekszámát. A tanyák – létviszonyaikat, életkereteiket tekintve – többé-kevésbé a teljes tradicionalizmust képviselték. A mostoha útviszonyok éppúgy a korábbi századokra emlékeztettek, mint azok az előítéletek, amelyek helyenként még az 1960-as (!) években is például a boszorkányhit elemeinek jelenlétét mutatták. A tanyasiak a közegészségügy, az oktatásügy intézményesült formáiból esetlegesen részesültek, a civilizatórikus vívmányok elkerülték őket. Életkeretük százados léptékkel maradt el a polgárosodás, a civilizálódás élén haladó nagyvárostól.

Ezek az ellentétek mind jelzik, a korabeli polgárosodás jelentős, de korántsem feszültségmentes folyamat volt – s akkor még nem is beszéltünk az életvitelt, értékrendet illető összetettségről.

A korabeli emberek tisztában voltak az elért teljesítménnyel és ezt országnak-világnak meg is akarták mutatni. Az 1896-os Millennium nagyrészt erről szólt.

 

A Millennium – fény és illúzió

 

A Millennium 1896-os megünneplése három pillérre épült.[6] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A másodikat a főként emlékműben, kiállításban realizálódó szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette; míg a harmadik pillért a ceremoniális rész, egyfajta ideologikus nyomatékot adva az egész rendezvénysorozatnak. Bár a három vonulat sokszor egymásba játszott, e felosztás fontossági sorrendet is jelent.

A civilizatórikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd, országszerte négyszáz új népiskola, az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás bevezetése, a budapesti Nagykörút nagy részének hivatalos „átadása”. A főváros 1896-ra tervezte öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett.  Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek a felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat oly meghatározó erejű volt, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindösszesen négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, amely már átvezet a harmadik pillérhez, hiszen szimbolikus tartalma mellett az ezredév legnagyobb szabású eseményét is jelentette.

Az Ezredévi Emlékmű a tervek szerint sem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű majd véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legjobban elhúzódó beruházása.

A kortársak a szimbolikus tettek sorában minden kétséget kizáróan a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan – strukturálta is az egyik legszebb budapesti zöldterületet, a Városligetet. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben az úgynevezett „történelmi csoportban” bemutatni a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakoztatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson „Konstantinápoly”néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országé, amely büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

Az Ezredév harmadik vonulatát az egy-egy megnyitóhoz, vagy éppen külön alkalmakhoz kötődő ceremoniális, ideologikus keret adta. Ilyen volt például a parlament (a felsőház és a képviselőház) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a banderiális felvonulásra, ahol drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői: lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházásoknak.

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek.

Először is azt akarták tudatosítani, hogy a magyar állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyeknek komoly etnikai és állami hátvédjük volt a határ túloldalán.  De erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[7] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”-eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[8]

1896 három értékállítása közül kettő illuzórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, már nem létezett a Habsburg Birodalom, s megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom, illetve a történelmi Magyarország.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatórikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

 

Az aranykor kulturális miliője

 

Az eltérő nemzeti, vallási illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definiálták magukat s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata. Szinte mindenki mindenkit utált, de az utálat még nem vált gyűlöletté, mint ahogy az a XX. században megtörtént.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Karlsplatznál kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A kulturális identitás egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába. A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta, hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szagadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a németek viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai” című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember” című műve épp úgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[9] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[10] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, a Csárdáskirálynőt[11] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra épp úgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör[12] – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában ugyanazt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[13]

Ma sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmódnormaként létezett integrációs elemeket, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Jön belőle más is. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az illúzióból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen.[14]

Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.

 

***

A Monarchia korát a magyar emlékezeti kultúra nem hívja aranykornak. Csak úgy szokták emlegetni: „boldog békeidők”.

Ismerve a magyar panaszkultúrát ez nagy dicséretnek számít, hiszen nemzetünk nagyon is kritikus – nehezen ad respektust.

Talán nem tévedek nagyot, ha a „boldog békeidők” emlékezeti toposzát magyar aranykornak fordítom.

Az nem is kérdés, hogy az 1867-1914 közötti időszak többet adott az országnak és az itt élő emberek nagy részének, mint a megelőző neoabszolutista kor. Az is egyértelműnek tűnik, hogy a Horthyról elnevezett korszak is alatta maradt annak a teljesítménynek, amit a Monarchia Magyarországa nyújtott.

Hozzájuk képest ez minden bizonnyal jobb időszak volt.

Mint láttuk, a kor tele volt feszültséggel, diszharmóniával, illuzionizmussal. Sok olyasmivel, amiből később igencsak komoly problémák származtak.

De volt egy titka. A titok pedig egy mondatban állt: „Élni, és élni hagyni!”

Úgy tűnik, hogy valami akkor lesz aranykor, ha teret enged a diszharmóniáknak.

A diszharmóniák együttélése lehet képes földi harmóniát teremteni.

 

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2013.

[2] A gazdasági számításokról lásd Good, David F.: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984.

 

[3]A dualizmus kori polgárosodás általános jellegét részletezőbben leírom: Gerő András: Dualizmusok. A Monarchia Magyarországa. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2010. A dualista korszakról szóló civilizációs fejtegetések erre a munkámra épülnek.

 

[4] Budapest történetéhez nélkülözhetetlen: Vörös Károly (szerk.): Budapest története. IV. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1978.; Csendes Péter – Sipos András (szerk.): Bécs-Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Bécsi Városi és Tartományi Levéltár-Budapest Főváros Levéltára, Bécs-Budapest, 2005.

[5] Nyugodtan használhatjuk a koncepció kifejezést, hiszen az Andrássy Gyula gróf által – miniszterelnöki minőségben – londoni mintára létrehívott Fővárosi Közmunkatanács (s persze a város vezetése) ezért mindent meg is tett. (Említhetjük Podmaniczky Frigyest, a pepita öltözékéről „kockás báró”–ként emlegetett arisztokratát, a Közmunkatanács alelnökét, aki fáradhatatlannak bizonyult, ha Budapest sorsáról volt szó.) Budapest esetében tehát nem pusztán spontán fejlődésről, hanem konceptualitásában is megnyilvánuló tervszerűségről beszélhetünk. Podmaniczkyről és Budapest századeleji atmoszférájáról Krúdy Gyula jó néhány írása szól.

 

[6] Az Ezredév leírásához felhasználtam: Tarr László (szerk.): Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest, 1979. című dokumentumkötetét, valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. Gerő András (szerk.) Budapest, 1896. A város egy éve. Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest, 1996.

 

[7] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét feldolgozza: Szűcs Árpád – Wojtowicz Malgorzata: A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1996.

[8] Jókai Mór: Utószó. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Athenaeum, Budapest, 1898, 10. kötet. 840.p.

[9] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. Kevésbé ismert, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[10] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988, illetve u.ő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák-Magyar Monarchia Építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[11] Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[12] King, Jeremy: Budweiser into Czehs and Germans. A Local History of Bohemian Politics 1848-1918. Princeton University Press, Princeton, 2002.

[13] Budapest a kávéváros. Budapesti Negyed 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[14] A térség két háború közti átfogó története. Joseph Rotschild: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.

A nemzet születésnapja, március 15-e

Ahogy a vallási gondolkodásban, úgy a szekuláris vallásosságban is megjelenik a „kezdet” igénye, objektivációs szükséglete. A „kezdet” természetesen nem szorosan vett történeti realitás, hanem az a képzet, amit a tényleges történések ugyan alátámaszthatnak, de funkcióját, legitimitását mégiscsak az adja, hogy az emberek a „születés” pillanatát – s ezzel az egész történet szimbolikus erejét – hozzá társíthatják. A kijelölt nap soha nem csak önmagával, hanem egy történet egészével válik egyenlővé. Ezért rejlik benne az a szimbolikus erő – mondhatnám úgy is: spiritualitás – ami kiemeli az idő sodrából s ünneppé teszi vagy ünneppé teheti.

A XIX. század első felében kialakuló magyar nemzetvallás esetében sem volt ez másként. Megkereste, megalkotta és minden hányattatás ellenére megtartotta a nemzet születésnapját, a nemzet ünnepét, március 15-ét. 1

 

Ünnepélyesség – ünnep nélkül

 

  1. március 15-én, Pesten a radikális fiatal értelmiség vezetésével lezajlott az a vértelen forradalom, amely politikailag megnyitotta az utat a reformkor eszméinek érvényesülése, a polgári Magyarország eszméjének megvalósítása előtt. Az 1830-as évektől, a rendi országgyű1ésen és a politikai nyilvánosságban fellépő liberális nemesség fokozatosan kimunkálta a feudalizmus lebontását, a polgári jogegyenlőséget és a magyar állam minél teljesebb szuverenitását célzó programját, de a megvalósításhoz politikai ereje elégtelennek bizonyult. Az európai forradalmi hullám és a magyar március 15. kellett ahhoz, hogy bekövetkezzen az áttörés és április 11-ére immár törvényekben is rögzítetté váljanak a parlamentáris politikai fejlődés feltételei. Közismert, hogy 1848 vívmányait a Habsburg-udvar előbb elfogadta, majd polgárháború szításával és katonai intervencióval visszavenni szándékozta, s amikor mindezen eszközök elégtelennek bizonyultak, akkor segítségül hívta a korabeli Európa legnagyobb kontinentális hadseregét, az európai konzervativizmus támaszát, az oroszok ármádiáját. A harc kimenetele nem lehetett kétséges: a magyar fősereg 1849. augusztusában letette a fegyvert, a magyar forradalmat leverték.
  2. március 15. így mintegy két eseménysor összezárkóztatott szimbólumaként jelenhetett meg a köztudatban. Egyrészt jelentette a forradalmi megoldásba torkolló reformkori folyamatot, másrészt pedig azt a heroikus, a nemzeti függetlenség deklarálásáig is eljutó küzdelmet, amit a magyarság saját alkotmányos fejlődéséért és társadalmi, politikai szabadságáért folytatott. Tartalmilag teljes egységben jelent meg a „magyar” és a „szabadság”, azon két érzelmileg is mozgósító erejű eszme, ami egymást feltételező módon realizálódott. A szabadságértékek teremtették meg az új, jogegyenlőségben megfogalmazódó nemzetfogalmat – az új nemzet, mint céltételezés pedig segítette a szabadságértékek érvényesülését.

Az egykorúan élők teljes mértékben tisztában voltak 1848-49 jelentőségével, olyannyira, hogy az eseménysornak illetve a szereplők egy részének szakra1izálása rögvest el is kezdődött. A magyar forradalom és önvédelmi háború a modern nemzettudat tömeges formálódásának időszaka is volt, s épp ezért a nemzeti mitológia, s így a szimbolikus politika szerves részévé is vált. Az 1848-as kormányzat pénzügyminisztere, az 1849-es magyar állam kormányzója „Kossuth apánk” lett. De ugyanígy viharos gyorsasággal szakralizálódtak a ’48-49-es történések ill. március 15. szimbólumai is. A radikális fiatal értelmiségiek szeme előtt – elsősorban olvasmányélményeik hatására – ott lebegett a francia forradalom mint példa, mint minta. Nem véletlenül választották a nemzetiszínű, piros-fehér-zöld trikolórt, méghozzá kokárda formában. (Mint ahogy később a nemzetőrök az ugyancsak piros-fehér-zöld karszalagot.) Ez a szimbólumteremtés a személyes elkötelezettséget volt hivatott közölni országgal-világgal.

Mindezek ellenére az egykorúak nem ünnepként fogták fel március 15-ét illetve ’48-49-et. Nem is tehették ezt meg, hiszen “megélték”, csinálták – igaz, jelentőségét felismerve időnként némi ünnepélyességgel tették, amit tettek, mondták, amit mondtak. Némi patetizmus jellemezte a márciusi ifjakat, amikor a semmi ellenállást nem tanúsító kiadótól a követeléseiket tartalmazó 12 pont és Petőfi Sándor forradalmi költeménye, a „Nemzeti dal” kinyomtatására a nyomdagépet lefoglalták. 2 Pontosan tudták: akkor és ott születik a szabad sajtó. De ugyanígy megadták a formáját a kisszámú (két) politikai fogoly egyike, Táncsics Mihály kiszabadításának is. Pontosan tudták: nem egyszerűen az adott személy szabadsága a tét, hanem az, hogy senkit se lehessen politikai nézeteiért üldözni. Ha a nemegyszer teátrális és persze részben tudatos, részben önépítkező dramaturgiával működő eseménysor felidéződik, akkor tudnunk kell azt, hogy ilyesmit csak érzelmi azonosulással lehet végigvinni. S még akkor is, ha a későbbiekben feltételezzük, hogy a szakralizálódó események körül megindul egyfajta célzatosan építkező, racionálisan kalkulált politikai retorika, nem feledhetjük: az indulás mindig őrzi a „tisztaság” értékét. Sőt! A későbbiek számára kifejezetten fontos, hogy a „szüzesség” mitológiája erősödjék is, hiszen így nem pusztán politika, hanem erkölcs és esztétika lesz a történetből.

Patetizmus jellemezte Kossuth jó néhány megnyilatkozását is, amit önmagában nem magyaráz a retorikai tehetség, s a romantika légkörének kései kisugárzása sem. Amikor 1848. júliusában az országgyűlés tagjai helyükről felállva, közfelkiáltással megadják a kért hitelt és nagyszámú újoncot, akkor azt a reményét fejezi ki, hogy ha a kivitelezésben is annyi lesz a lelkesedés, mint a megajánlásban, akkor Magyarországot a „poklok kapui” sem fogják megdönteni. A bibliai szófordulat tartalmi értelmetlenségét (t. i. kapuk nem tudnak semmit sem megdönteni) elmossa a hely, a tett biblikus jelentőségűként való értelmezésének szándéka. 3

Sorolhatnánk a példákat az ünneptelen ünnepélyességre, de az újabb adalékok nem finomítanák lényegesen mondanivalónkat. A reformkor liberális ellenzéki építkezése megnyitotta az utat 1848. március 15-ének radikálisan megfogalmazott, átütő erővel végrehajtott fordulata előtt, s 1848-49 eseménysora megteremtette az alkotmányos szabadság és a nemzeti érdekérvényesítés érzelmileg is azonosulást teremtő összhangját. A szereplők létrehoztak valamit, amelynek felemelő voltát érezték, tudták. Megteremtették a nemzeti szabadságünnep, a nemzet születésnapjának lehetőségét. Az utókornak kellett eldöntenie, hogy mit kezd ezzel a lehetőséggel: veszni hagyja-e, ünneppé teszi-e, s ha igen, akkor milyenné?

 

 

 

 

A választott ünnep

 

1848-49 eseményei természetesen nem csak egy ünnep lehetőségét teremtették meg, hiszen a felgyorsult idő zaklatott menete sorra-rendre mutatott fel oly alkalmakat, amelyek kisebb-nagyobb mértékben alkalmasnak látszottak arra, hogy évenként visszatérő megemlékezés tárgyává váljanak.

Mégis – potenciálisan – igazából egyetlen esemény lehetett (volna) március 15-e versenytársa: az 1849. április 14-én elfogadott (és 16-án kihirdetett) Függetlenségi Nyilatkozat. 4 Ha feltesszük, hogy a függetlenségét deklaráló magyar állam fennmarad, akkor önnön létét bizonyára csak innen származtathatja, következőleg az alkalmat ünneplésre méltónak találja. A Nyilatkozat kibocsátói – elsősorban Kossuth – maguk is érezték ennek lehetőségét, hiszen a Nyilatkozatot eléggé színpadias külsőségek között fogadták el, s magát a dokumentumot díszes kivitelűvé tették.

Március 15-e potenciális versenytársa azonban rendelkezett néhány, nehezen ledolgozható hátránnyal. Először is – mivelhogy a politikai vezetés által megtervezett aktus volt – igazából nélkülözte a spontaneitás és a történelemformálás mindig is vonzó, sajátos ötvözetét. Fontosabb azonban az, hogy bármennyire is egységesnek tűnt a debreceni Nagytemplomba átvonuló, megfogyatkozott létszámú képviselőház egyetértő hangja, a Nyilatkozat mögött mégsem állott osztatlan konszenzus. Továbbá: részben éppen a teljes értékű politikai egyetértés hiánya miatt a Nyilatkozat nem szól Magyarország jövendőbeli államformájáról (erről Szemere Bertalan miniszterelnökként ejt majd szót, amikor az új kormány irányát – többek között – respublikainak nevezi). 5 Így tehát a Függetlenségi Nyilatkozat közvetlenül nem tartalmaz olyan szabadság-tartalmat, amit március 15. viszont nyersen és határozottan közvetít.

Az utókor közmegítélésére maradt tehát a döntés, hiszen a független magyar állam létét az orosz intervenció megkérdőjelezhetetlenül kettétörte s így nem adatott meg az, hogy a parlamentben kifejeződő közakarat döntse el: mit választ a magyar nemzet ünnepéül.

1849 után a drasztikus eszközökkel berendezkedő abszolutizmus minden, nyíltan megfogalmazódó választást lehetetlenné tett. A kezdeti, szélsőséges állami terrort a konszolidáltabb, ámde igen kemény hivatalnoki-titkosrendőri uralom váltotta fel. A Habsburg-hatalommal szemben nemigen lehet nyíltan fellépni, és a nemzeti és szabadságértékeket együttesen elnyomó apparátus uralma ellen csak igen közvetetten – például egy-egy temetés alkalmával – lehet tiltakozni. (Vörösmarty Mihály 1855-ös temetése példa erre.) 6 Az 1850-es évek vége felé, az abszolutizmus részben nemzetközi viszonyokból adódó megingása idején egyre szaporodnak a protestálás nyílt jelei. A magyar ruha divatja 7, a Kazinczy-emlékünnepség, a nemzeti romantika jegyében fogant operának, Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának előadása alkalmából tartott kisebb demonstráció mind ezt jelzik.

Nyilvánvaló, hogy ha az abszolutizmus a nemzeti és szabadságértékek együttes megkérdőjelezésére építi létét, s ezt a megkérdőjelezést egy igen erős államhatalmi elnyomással egészíti ki, akkor a köztudat saját ellenvéleményének kifejezését olyan irányban keresi, amely ennek pontosan az ellentétét testesíti meg.

S itt elérkeztünk az ünnepválasztás egyáltalán nem ünnepélyes pillanatához. A magyar társadalom politikailag tudatos része a különböző alkalomszerű protestálások után 1860-ban érezte úgy: megnyílt a lehetősége annak, hogy szimbolikus akaratát kifejezésre juttassa. A pesti diákság – meghallva a hírt, hogy Toscana és Modena népe megakadályozta a Habsburg-főhatóság visszaállítását, s a Cavour vezetése alatt álló Piemonthoz csatlakozott – úgy döntött: nyilvánosan megünnepli március 15-ét. A megbillent önbizalmú abszolutizmus magát a történést nem tudta megakadályozni, viszont kifejlését igen. A temető felé vonuló fiatalság útját elállta a katonaság és tüzet nyitott a demonstráció résztvevőire. A sebesültek között volt az a Forinyák Géza, aki belehalt sérüléseibe. 8 Temetésén április 4-én Pest-Buda lakosságának legalább negyede vett részt. Egyfajta sajátos „véráldozat” pecsételte meg a struktúrában létező ünnepválasztás konkrét megvalósulását. Az azonosulási igény, az ellenállás és a mártírium egységbe szerveződött.

  1. március 15. maga a választás, a választás nyilvános aktusa volt. Az abszolutizmus kontextusa világossá tette, hogy a választásnak a nemzeti és szabadságértékek teljes értékű harmóniáját kell kifejeznie – akárcsak 1848. március 15-nek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ezt a társadalmi közakarat formájában lehet csak megjeleníteni, hiszen az akkori állam egyenlő az ellenféllel – mint ahogy ez 1848-ban is történt. Következőleg ellenzéki, és az állami berendezkedést megkérdőjelező jelleget kellett a választásnak adni, ami egyébként – megítélésem szerint – összességében nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem a felülről indított, s egykorúan „kormánypárti”, államcentrikus április 14., hanem az ellenzéki, társadalmi jellegű március 15. lett a választás tárgya.

A konkrét, nyilvános megemlékezés véres kimenetele visszahatásában csak erősítette az újsütetű ünnep erejét, ellenzéki és társadalmi jellegét, a nemzeti és szabadságértékek még keményebb összekapcsolódását. A genezis adott arcot az ünnepnek; olyan arcot, amellyel a politikai hatalom későbbi, éppen aktuális birtokosainak is szembe kellett nézniük.

 

Az elsikkasztott ünnep

 

A választás aktusát a neoabszolutista állam értelemszerűen nem vette tudomásul. A kiegyezéssel, 1867-tel sem változott sokat a helyzet: a Monarchia Magyarországának kormányzata sem szívesen vállalt egy olyan ünnepet, amelyet már csak azért sem emelhetett állami rangra, mert maga az uralkodó, I. Ferenc József ebbe soha nem egyezett volna bele. A teljes értékű alkotmányosság, a nemzeti érdekérvényesítés – mindaz, ami 1848. március 15-ét jellemezte – éppen a kiegyezés lényege miatt csak kompromisszumosan érvényesülhetett. Az uralkodó jó néhány, érintetlenül hagyott – mi több: immár törvényesen biztosított – abszolutisztikus felségjoga, az állami önállóság korabeli képzetének „közös ügyekben” megnyilvánuló csonkasága, vajon mit tudott volna kezdeni az uralkodót pusztán formális szerepre kárhoztató, az állami szuverenitást kiteljesíteni akaró 1848-cal?

Mégis, 1867 után – annak ellenére, hogy az állam nem vállalta az ünnepet – március 15. elkezdett élni, s a tágan értelmezett ,,48-asság” kultusza ekkor szökkent szárba. A Monarchia Magyarországának szabadelvűsége azt t.i. lehetővé tette, hogy – ha az állam nem is – azért a társadalom többé-kevésbé szabadon alakítsa ki a maga ünnepét, kultuszát, rituáléját. A kiegyezést követő időszakban az ellenzékiség biztos támpontot nyert az egyébként egyre kiheréltebb ’48-asságban 9, s a rendelkezésre álló lehetőségeken keresztül érvényesítette is a ’48-assághoz kötődő nemzeti mitológiát, és ezen belül március 15. ünnepi jellegét.

A ’48-asság kibontakozó kultusza mitologizálásra, diskurzusnyelvre, esztétizálásra ösztönzött, pontosabban szólva ilyesféle következménnyel járt. A mitologizálásra jó példa az 1849 utáni, az abszolutizmussal szembeni „passzív ellenállás” közhelyszerűvé vált, de soha nem bizonyított tétele. Ennek értelmében a forradalom leverését követő, tulajdonképpen az 1867-es kiegyezésig tartó időben a magyarok alig vállaltak részt az elnyomónak tartott állam működtetésében; mintegy így álltak ki 1848-49 mellett. A történeti kutatás inkább cáfolja, mintsem megerősíti ezt a „tényt” 10, de itt nem a tény, hanem a narratíva az érdekes. 11 Ez az elbeszélésmód rögzült, és így 1848-49 a magyar politikai identitás sarokpontjává válhatott. Ha pedig a nemzeti-politikai identitás maga 1848, akkor politikai nyelven „1848”-at kell beszélni – hozzá kell mérni mindent, és hozzá képest kell megítélni mindent. Így tehát viszonylag tág tér nyílt arra, hogy a közügyekről egyfajta ’48-assággal lehessen beszélni, mi több: uralkodóvá is vált ez a beszédmód. Az 1867 utáni függetlenségi ellenzékiség erejét nem az alternatív kormányzás egyébként nem létező lehetősége adta, hanem az a diskurzusnyelv, amit kialakított, és amit uralkodóvá tett. Erre a jelenségre az akkori köznyelv és a szakirodalom is a „közjogi ellenzék”, „közjogi ellenzékiség” megnevezést használja 12, s egykori vitapartnereik meg persze a történetírás is általában improduktívnak ítéli. Azaz: nem értik, hogy a közjogi ellenzékiség léte és szerepe nem a tényleges politikai hatalom működtetésére, hanem a virtuális-nyelvi hatalom megszerzésére irányult, s ez sikerült is. A sikerhez az is kellett, hogy 1848 szakralizálódjon, kritikai felület alig maradjon rajta, és ily módon egyfajta nemzetpolitikai esztétikai kategóriává váljék; valami olyanná, ami szép, nemes, hősies, és így magyar. 13 Ez is segítette március 15-ét.

A különböző honvédegyletek, polgár- és munkásegyletek, a nem állami kézben levő, elsősorban protestáns iskolák, az ellenzéki többségű törvényhatóságok, a ’48 iránti kimeríthetetlen érdeklődésben piacot találó könyvkiadás és sajtó számtalan formában kezdte megteremteni azokat a kereteket, amelyeken belül március 15. megünnepelhető lett. Hol közadakozásból, hol törvényhatósági támogatásból 1894 után sorra-rendre jönnek létre a Kossuth-szobrok – amelyek köré aztán ünnepség szervezhető. 1882-ben a pesti Belváros Duna-parti részén felállítják Izsó Miklós-Huszár Adolf bronzból készült Petőfi-szobrát, amely a későbbiekben egyenesen kínálja a megemlékezés színhelyét.14

A magyar társadalom – hűen 1860-as választásához – ápolja március 15. emlékét, s erre – mint a gyakori szobor-álIítások, a kiadványok sokasága jelzi – anyagilag is hajlandó áldozni.

Az állam hallgatásba burkolózik; a hatalmon lévők látják a terebélyesedő folyamatot, de nem reagálnak.

Egészen 1897-ig tart a sajátos szimbiózis. Ekkor ugyanis Kossuth Ferenc, az 1894-ben emigrációban elhunyt Kossuth Lajos hazatért fia, ellenzéki képviselőként javaslatot tesz: legyen március 15. nemzeti ünnep. A javaslat időszerűségét az adta, hogy közelgett 1898, az ötvenedik évforduló.15

Bánffy Dezső, a miniszterelnök szintén állást foglalt amellett, hogy 1848 emlékét ünnepnap örökítse meg. Csakhogy ő – a társadalom választását figyelmen kívül hagyva – egy olyan napot ajánlott, amely a törvényesség és az alkotmányosság értékei iránti kívánalmaknak eleget tett ugyan, de amelyet Magyarországon addig senki sem tekintett ünnepnek. Előterjesztése szerint április 11-ét, az 1848-as törvények szentesítésének időpontját kell a nemzeti ünnep rangjára emelni. (Véleményét valószínűleg az is befolyásolta, hogy 1848. április 11-én, Pozsonyban, a törvények kihirdetésekor főhercegi minőségében jelen volt az a Ferenc József, aki immár királyként Bánffy miniszterelnöki kinevezésekor éppen a Kossuth-kultusz letörésére buzdította a politikust.)

Hiába érvelt a parlamenti ellenzék amellett, hogy a nemzet már választott; hiába mondták el a kormánypártiak is azt, hogy április 11. csak hivatalosan s nem ténylegesen lesz ünnep – ez mit sem változtatott a parlamenti szavazógép működésén. Megszületett az 1898. évi V. törvénycikk, mely április 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánította.

A korabeli kormánytöbbség úgy vélte, hogy – ha nem is maradéktalanul – a kívánalmaknak eleget tett. A nemzetnek megadta azt a lehetőséget, hogy ünneppel emlékezzen 1848-ra, s tette mindezt úgy, hogy az uralkodót se bántsa, sértse. Ha tehát 1848, akkor legyen április 11. – mondták. Úgy vélték, hogy ha az állam így beszél, akkor talán sikerül a társadalomtól elsikkasztani március 15-ét. Természetesen tévedtek. A létrehozott konstrukció – logikusan – csak még jobban erősítette a hivatalosan nem létező ünnep társadalmi erejét, ellenzékiségét, nemzeti és szabadságjellegét, alulról való építkezését.16

A Monarchia Magyarországán március 15. erős, mély társadalmi gyökérzettel rendelkező ünnepnappá lett. Az egyszer megtörtént önkéntes választást sem király, sem kormány nem tudta semmissé tenni.

 

Az államosított ünnep

 

A Monarchia szétesésével, a magyar demokratikus forradalom győzelmével egy pillanatra úgy tűnt, hogy a nemzeti szabadságünnep megtalálja a maga helyét. A létrejövő demokratikus köztársaság – maga is az addigi ellenzéki eszmekör szülötte – természetszerűleg fordult március 15. felé, hiszen jogkiterjesztést, függetlenséget, demokráciát és szociális változásokat ígért s akart. Magától értetődőnek tűnt tehát, hogy a társadalom és a demokratikus állam az ünnepet illetően egymásra talált – mint ezt egyébként 1919. március 15-éje demonstrálta is.17

A rövid életű demokratikus kísérlet mindössze hat nappal élte túl az ünnepet. Az őt követő kommünnek szabott idő lehetővé sem tette, hogy az internacionalista ihletettségű rendszer szembesüljön a nemzeti szabadság-eszme kérdésével.

A tartósan berendezkedő Horthy-rendszer március 15-ét illetően igen felemás helyzetbe került. Egyrészt – mivelhogy önmagát ellenforradalomnak tartotta – élesen elhatárolta magát általában is a forradalmaktól, s konkrétan is mind a demokratikus 1918-tól, mind a vörös diktatúrát hozó 1919-től. Így tehát mind március idusának forradalmi jellege, mind a kontinuitást vállaló 1918 erőteljesen irritálta, elutasításra ösztönözte. A rendszer – konzervatív, jobboldali, tekintélyuralmi jellegéből adódóan – a ’48-as gondolatkör liberális-demokratikus elemeit is őszinte ellenszenvvel fogadta, s hajlott arra, hogy a “magyar romlást” a – szerinte túlzott – szabadságból származtassa. Mindez amellett szólt, hogy lehetőleg negligálja március 15-ét. Másrészt azonban amellett is szóltak érvek, hogy a rendszer megkísérelje valahogy önmagába építeni a ’48-as eszmekört és annak legfőbb szimbólumait.

Éppenhogy a vesztes háborút lezáró, Magyarország számára tragikus béke revíziója okán a kiépülő rendszernek minden nemzeti tartalmú elemre óriási szüksége volt; eszmei-ideológiai erőforrásként akarta használni. A ’48-as gondolatkör – még ha egészében elfogadhatatlan is volt számukra – elsöprő társadalmi egyetértéssel részben pontosan ezt kínálta. Így tehát felhasználása indokoltnak tűnt. Ugyanakkor – megint csak a vesztes háború következtében – leépültek azok az okok, amelyek megnehezítették a ’48-as gondolatkör nemzeti elemeinek használatát. Magyarország független állam lett, s igaz ugyan, hogy királyság maradt, de a nemzetközi politika kényszere folytán ki kellett mondania a Habsburgok trónfosztását. A politikai realitásérzék is azt diktálta, hogy nem lehet hallgatással mellőzni március 15-ét. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy – az ünnep addigi történetéből, jellegéből következően – igen jól kiaknázható az ellenzéki helyzetben levő demokratikus és baloldali erők számára. Az előző időszak azt is bebizonyította, hogy március 15. akkor is létezik, ha letagadják, nem ismerik el, vagy más napot állítanak helyébe.

A döntés nem könnyen született meg. Végül is egy újabb évforduló – ezúttal a nyolcvanadik – kínálta fel az alkalmat, hogy a rendszer urai dűlőre jussanak. Hosszú évek húzása-halogatása után a dilemmát Klebelsberg Kunó kultuszminiszter oldotta fel, s úgy döntött, hogy államosítja március 15-ét, valamint az 1848-as gondolatkör a rendszernek megfelelő részeit.

Mint azt már tudjuk, 1927 novemberében a felsőház elfogadja a Klebelsberg által kezdeményezett törvényt (1927. évi XXXI. tc.), amely március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítja.18 (Így természetszerűleg hatályát veszti az 1898. évi V. tc., mely április 11-ét tekintette nemzeti ünnepnek.) Egyben törvényt hoznak Kossuth Lajos örök érdemeiről és emlékéről (1927. évi XXXII. tc.).

Mint láttuk, a Horthy-rendszer vezető politikai garnitúrájának körülbelül hét esztendő kellett ahhoz, hogy valamelyest megeméssze azt a problémát, amit úgy hívtak: március 15. Végül is az államosítás mellett döntöttek, s ez a döntés egyben azt is jelentette, hogy a maguk világképéhez kívánják idomítani az ünnepet. Ebből következőleg – a Nemzeti Múzeum mint az eredeti eseményekhez kötődő színhely mellett – egyre többször teszik olyan helyszínekre a megemlékezéseket, amelyeknek március 15-éhez, a nemzeti szabadságünnephez már nincs sok közük, viszont az irredenta és a militarizálás melletti elkötelezettség kihangsúlyozására igencsak alkalmasak. Így kerülnek ünneplők például az irredenta szobrokhoz, a Hősök terén lévő Nemzeti Hősök Országos Emlékkövéhez (felirata: „az ezeréves határokért”). Az államosítás tehát a kisajátítás folyamatának elindulását is jelzi, s minél inkább elvadul a Horthy-éra saját állam- és nemzetcentrikus értelmezése (levente-avatások, zászlószentelések stb.), annál inkább megjelenik az ellenzéki töltetű értelmezés is, amelyben – értelemszerűen – a domináns szerepet a szabadságértékek, a szociális tartalom játssza. Az egyébként a rendszer által hazátlannak kikiáltott szociáldemokraták ünneplik így március 15-ét – hivatkozva a régi, dualizmuskori munkásegyleti tradíciókra. De a demokratikus polgárság is megteremti a maga ünneplési alkalmait – rendszerint a Petőfi-szobor körül. A korszak legemlékezetesebb ellenzéki tartalmú március 15-i demonstrációja is itt zajlik 1942-ben, szót emelve az antifasizmus, a demokrácia, a magyar nemzeti érdekek mellett.19

A Horthy-korszak kétségtelen érdeméül tudható be, hogy rájött: március 15. létezik. Mint azt az eddigiekből is érzékelhettük, eme realitás elismerése a hatalmon lévő politikusok táborában önmagában is erénynek számít – mint ahogy általában a realitás felismerése is az, különösen Magyarországon. Ha viszont már nem kevés tipródás után elismerték az ünnep létét, akkor megpróbálták azt a maguk szája íze szerint, “felülről” értelmezni, kisajátítani. Az ellenzéki megnyilvánulások azonban azt jelezték, hogy a nemzeti szabadságünnep nem fokozható le nacionalista, soviniszta demonstrációvá; hatalmilag favorizált, egyoldalú kisajátítási kísérlete nemhogy nem csökkenti ellenzéki karakterének erejét, hanem kifejezetten növeli azt.

 

A kisajátított ünnep

 

1945-ben, amikor a szövetségesek képviseletében a szovjet csapatok kiverték a németeket és megszállták az országot, az új, demokratikus alapra helyezkedő kormányzat egyik első lépéseként, az 1390/1945. évi miniszterelnöki rendeletben megerősítették: március 15. a nemzet ünnepe. 20 S noha Magyarország egy részén még harcok folytak, 1945. március 15-én már ünnepeltek a pacifikált területeken. Ekkor még – ha úgy tetszik: a társadalom képviseletében – a különféle, a parlamenti demokrácia szabályait színleg avagy tényleg elfogadó politikai erők együtt emlékeztek. Az ünnepségek egy része – azok, amelyeket a Magyar Kommunista Párt rendezett – azonban már arra figyelmeztetett, hogy újból, erőteljesen megindult egy kisajátítási folyamat. Az MKP az 1848-as eszmekör – egyre kizárólagosabb – örökösének mutatta magát s ennek jegyében 1848-ból igyekezett “kimazsolázni” azokat a történelmi figurákat, akiket átstilizálással prekommunistának lehetett feltüntetni. Mint láttuk, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály és Kossuth Lajos lettek erre a feladatra kiválasztva. Hovatovább ők voltak hivatottak arra, hogy a magyarországi, szovjet utánzatú kommunizmust a nemzeti mitológiává emelkedett 1848 alapján igazolják, hitelesítsék. Természetesen az említetteknek tényleges történelmi intenciójukban semmi közük nem volt a nekik szánt funkciókhoz, de hát éppen ez volt a kisajátítás lényege: a hiányzó politikai legitimáció helyett történelmi igazolással szolgálni. A kisajátítási folyamat – párhuzamosan a kommunisták egyre kizárólagosabbá váló hatalmi erejével – egyre gyorsult, s 1948-at, a forradalom 100. évfordulójának megünneplését már teljeskörűen jellemezte. 21 Ez vizuálisan úgy jelent meg, hogy az ünnepségek dekorációi között már egy sorban szerepelt Petőfi, Kossuth és a kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás.

Az 1948-ra a hatalom teljességét már birtokló kommunista párt – Magyar Dolgozók Pártja név alatt – március 15. kisajátítását illetően már teljesen elpimaszodik. Arroganciáját csak növeli, hogy – szemben a Horthy-korszakkal – a szabadelvűség elemi szintje sem érvényesül a társadalmi és politikai életben, s így korlátlanul tobzódik a teljes kisajátítás.

A tökéletes arroganciát és elpimaszodást két elem bizonyítja. Az egyik, hogy 1951-ben egy minisztertanácsi rendelettel (!) öt nappal (!) az ünnep előtt törlik a munkaszünettel járó napok sorából március 15-ét. Természetesen megemlékezéseket továbbra is tartanak, s az iskolákban tanítási szünet van. De – s ez a másik elem – módosulnak a külsőségek is. Az ünnepélyeken a piros-fehér-zöld nemzeti színek mellett a vörös jeleskedik, aminek ugyan az adott rendszerhez van, ám március 15-éhez nincs köze. A transzparenseken az aktuális politikai jelszavak dominálnak, s az ábrázolások fő vonalába Petőfi, Kossuth és Táncsics mellé felsorakozik a Rákosi-Lenin-Sztálin triász. Ez utóbbi két személy esetében a különleges ízt az adja, hogy 1849-ben a cári intervenció törte végleg szét a nemzeti szabadság ügyét, s az 1950-es években a szovjet mezben fellépő sztálinista megszállás teszi ugyanezt. Így tehát Lenin és Sztálin március 15-i jelenléte – ünneplése – igazi paradoxon, úgy is mondhatnám, a magyar história eme szakaszának mint abszurd drámának a teljes értékű vizuális kifejeződése.

Az 50-es évek világképét fejezte ki a lebontott Horvay-féle szobor helyén, 1952 szeptemberében emelt, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Kocsis András és Ungvári Lajos által mintázott, ma is álló Kossuth téri Kossuth-emlékmű. A szobor azonban az idők során csak süllyedt, süllyedt, mígnem a ’80-as évekre kiderült: a talapzat, amelyen áll, belül üres.22

A kisajátítási kísérlet kudarcát 1956 mutatja – annak ellenére, hogy az erjedés, majd a forradalom időszaka nem márciushoz kötődik. A desztalinizációban, a demokratizálás igényében, majd az október végi, november eleji felkelésben a ’48-as szimbolikának alapvető szerep jut – olyannyira, hogy 1956-nak jószerivel csak egy saját szimbóluma lesz, a lyukas zászló. Az összes többi szimbólum-választás pontosan ahhoz az eszmekörhöz nyúlt vissza, amit március 15. jelképez – gondoljunk csak például a Petőfi Körre, a nemzetőr karszalagra, a Kossuth-címerre. Az 1956-os eseménysor bizonyítja: ahogy a Horthy-korszak szelídebb kisajátítási kísérlete, úgy a Rákosi-éra totális gyakorlata is eredménytelen volt, s március 15. – immár tradicionálissá vált alulról építkező, ellenzéki jellegét megőrizve – megmaradt annak, ami volt, amivé a magyar história tette. Életben maradását – különösen az 1950-es években – az segítette, hogy a nemzeti szabadság eszméje továbbra is megvalósítandó feladatként jelent meg. Egy megszállt ország politikai szabadságától megfosztott népe logikailag sem igen tehetett mást, mintsem hogy visszanyúljon az egyszer már kimunkált tartalmakhoz és azok jelképeihez.

Természetesen 1956 követelései között ott szerepelt az is, hogy március 15. ismét legyen nemzeti ünnep. 23

A XX. század közepi orosz intervenció által hatalomra segített ellenforradalom politikusai először bölcsebbnek tűntek, mint múlt századi elődeik. (Igaz persze, hogy azok soha nem nevezték 1848-49-et ellenforradalomnak.) 1956. decemberében kormányrendelet született, ami visszaadta március 15-ének a nemzeti ünnep rangját. A bölcsesség azonban hamar elillant, s 1957-ben megint csak öt nappal az ünnep előtt 15-ét ismét munkanappá nyilvánították, noha a tanulókat felmentették a tanórán való részvétel alól.24

Egyértelművé vált, hogy a Kádár-rendszer éppúgy nem tekinti nemzeti ünnepnek március 15-ét, mint elődje, a Rákosi-éra. A folytonosság abban is érzékelhető volt, hogy továbbra is a kisajátítás logikája érvényesült – igaz, a vezérek képei eltűntek, mindössze a vörös szín maradt érintetlen és érinthetetlen.

Az egymást követő, megfáradt ünnepségek sorában a ’70-es évek eleje hozott változást. Egyrészt nyilvánosan kezdtek megjelenni az ellenzéki, alternatív megnyilvánulások – különösen 1971-ben és 1972-ben, amikor a rendőrség verte szét a tüntető fiatalokat -, másrészt a hatalom birtokosai, éppen a március 15-éhez kötődő társadalmi-politikai ellenzékiség ellensúlyozásának szándékával új kisajátítási formákat ötlöttek ki. Az éveken át, gyakorlatilag a ’80-as évek közepéig tartó agyszüleményt „forradalmi ifjúsági napoknak” nevezték. Az ötlet lényege az volt, hogy három jelölt napot egy csokorba fogtak: március 15-ét, az 1919-es tanácsköztársaság felülről deklarált kikiáltását, március 21-ét, és a Magyarország számára a II. világháború végét jelentő 1945-ös április 4-ét. A naptári közelség ihlette az alkotókat, de ez egyben tartalmi összemosásra is ösztönzött, amit ha megtestesülésben akarnánk kifejezni, akkor a Kossuth Lajos – Kun Béla – ki is?! mondjuk: Malinovszkij marsall sorral tudnánk jellemezni. Kossuthnak természetesen pontosan annyi köze volt a népbiztosokhoz és a szovjet tábornokhoz, mint Leninhez és Sztálinhoz.

Az újabb, egyre csikorgóbban működő kisajátítás fokozatos ellehetetlenülését a ’80-as évek elejétől jól jelezte a demokratikus ellenzék lassan hagyományossá váló demonstrációja, amely útvonalában (a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig) és tartalmában összekötötte az 1848-as, az 1956-os és a ’80-as évek változást, demokráciát akaró eszmekörét. Ismét teljesen nyilvánvaló lett, hogy március 15. legalább annyira a szabadságeszményeket vállaló társadalmi önkifejeződés, mint az államosított kisajátítás ünnepe.

Az összefüggés felismerése nem utólagos, ezt maga az utcakép fejezte ki. A ’70-es, ’80-as években a nemzeti szabadságünnepen egyenruhás (és civil) rendőrök lepték el az ünnep helyszíneit. Akik odaküldték őket, azok tudták a legjobban, hogy valójában mekkora a kisajátított ünnep tényleges társadalmi értéke.

 

A lefokozott ünnep

 

Március 15. ügyében a ’80-as évek vége hozott változást. 1989-ben a Minisztertanács úgy határozott: a nap legyen ismét munkaszüneti nap. Az 1957-től 1989-ig, röpke 32 esztendeig érlelődő döntés megszületése azt jelezte, hogy a diktatúra erőtlenedik, s késznek mutatkozik utat engedni a realitásnak. Nevezetesen annak, hogy a magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot – függetlenül attól, hogy az államhatalom hajlandó-e ezt tudomásul venni, avagy sem.

A ’80-as évek vége március 15. páratlan reneszánszát eredményezte 25, hiszen reális közelségbe került a nemzeti szabadság eszméjének realizálása, az ország megszállásának megszűnése, a demokratikus politikai berendezkedés kialakítása. Tömegdemonstrációk, egy-két esztendővel azelőtt még üldözött és a rendőrség által megvert szónokok, spontán, a változásokat akaró jelszavak jellemezték az ünnepet. A népi demokratikus rendőröket szép számban még mindig a helyszínen lehetett látni, de 1989-ben a központi akarat torz fintoraként a kékesszürke egyenruhákon ott volt az e napra az egyenruhához rendszeresített egyenkokárda – miközben a sapkákon a vörös csillag díszelgett. Ez is hozzátartozott a ’80-as évek végének március 15-i hangulati izgalmához: a kivezényelt rendőrök vajon a kokárda avagy a vörös csillag szellemében lépnek-e majd fel?

A tömegmegmozdulások békésen zajlottak le, jelezve, hogy Magyarországon lehetséges a puhuló diktatúrából való törvényes, demokratikus kibontakozás.

A már bizonyossá vált szabad választások előtti utolsó március 15., az 1990-es már jelezte: a versengő politikai erők között a tekintetben küzdelem folyik, hogy ki, hol, hogyan ünnepelje a napot.

A szabadon választott, többpárti magyar parlament szembesült azzal a kérdéssel, hogy a demokratikus független magyar köztársaság melyik ünnepét tekintse a legfontosabb nemzeti ünnepnek, azaz olyan napnak, amelyet az állam hivatalosan a legmagasabbra értékel.

A választás három időpont körül forgott: március 15., az 1956-os forradalom kitörésének napja, október 23., és az első magyar királyhoz, Szent Istvánhoz kötődő augusztus 20. A képviselők többsége – annak ellenére, hogy a pártok nem homogén módon szavaztak – augusztus 20. mellett voksolt. Ezzel természetesen március 15. megmaradt az állami ünnepek sorában, csak éppen valamelyest lefokozódott, hivatalosan elvesztette azt a rangját, amit a legfontosabb nemzeti ünnep minősítés jelent. Úgy tűnik, hogy a rendszer megváltozása után már nincs rá akkora szükség, mint amekkora igény volt rá a rendszer megváltoztatásához.26

 

****

Március 15. hányatott, nem kevés abszurditással tarkított története históriai értelemben tehát éppen itt tart. Miután a magyar társadalom magának kiválasztotta, minden olyan megtörtént vele, ami egy ünnepnek árthat: üldözték, letagadták, elsikkasztották, államosítva kisajátították, lefokozták. Azt is mondhatnám, hogy az idők során a változó tartalmú államhatalmak, rendszerek mindazt megtették vele, amit egy állam a társadalmi közakarattal általában megtehet. A történet ugyanakkor arról is szól, hogy március 15-e a magyar szimbolikus politika integráns, le nem váltható része, nemzeti identitáspont. Jelenlétével, tartalmi hangsúlyaival lehetetlen nem szembesülni – használata kötelező erejű. Ünnepként való rögzültsége immár nem kérdéses, az továbbra is változó elem, hogy mikor, ki, mire helyezi a hangsúlyt és mikor, mit akar alátámasztani, igazolni vele.

A nemzet születésnapját mindig ugyanakkor, de mindig másként ünneplik. És ez most már így is marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nemzet születésnapja, március 15-e

Jegyzetek

 

1 Március 15-e történetéről 1992-ben a Műcsarnok rendezett fotókiállítást. Az erre az alkalomra megjelentetett kiadványhoz írtam azt a tanulmányt, amely Március 15. Nemzeti szabadságünnepünk hányatott története (Budapest, 1992.) címmel jelent meg. Az akkori kiállításhoz, amelyet a Műcsarnok Dorottya utcai galériájában lehetett megtekinteni, Stemler Ilona és Szigeti Péter állította össze a rendkívül érdekes fotóanyagot, és Gera Mihály szerkesztette a kiadványt. Ismereteim szerint addig nem jelent meg tanulmány március 15-e történetéről. A jogi szabályozásról is mindössze egy újságcikk látott napvilágot, Kovács Kikora László és Székely Kocsárd tollából (Magyar Nemzet, 1988. április 6.), amely természetesen nem igazán részletesen tárgyalta a problémát. Saját tanulmányom – némileg átdolgozva – megjelent Magyar polgárosodás című tanulmánykötetemben (Budapest, 1993.). Öt évvel később jelent meg GYARMATI György: Március hatalma, a hatalom márciusa (Budapest, 1998.) című könyve. /A továbbiakban: GYARMATI/

2 A nap rituáléjához lásd SPIRA György: Petőfi napja. Budapest, 1975.

3 A hazai Kossuth-kutatás egyik legjelentősebb történésze, Szabad György Kossuth 1848. július 11-i képviselőházi beszédéről szólva így ír:

„…a betegen szónokló Kossuth erejéből még telt a meghatottan ünnepélyes zárófordulatra: »önök felállottak s én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni«. A ma már ködösnek tetsző, egykorúan jól értett biblikus zárófordulat jelezte nagy próbatétel hamarosan elkövetkezett.”

(SZABAD György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, 1977. 136. o.) Mindebből az következik, hogy a Kossuth iránt rendkívül pozitív beállítottságú Szabad is érzékeli: kapitális képzavar a biblikus fordulat ára.

4 Április 14-e nemzeti ünneppé nyilvánítását az Országos Köztársasági Párt (az ún. Nagy György-féle párt) programjának XV. pontja fogalmazta meg követelésként. In: MÉREI Gyula-PÖLÖSKEI Ferenc /szerk./: Magyarországi pártprogramok 1867-1919. Budapest, 2003. 276. o.

5 A függetlenségi nyilatkozat körülményeiről, Szemere beszédéről: HORVÁTH Mihály: Magyarország Függetlenségi Harczának története 1848 és 1849-ben. Genf, 1863. II. kötet, 495-569. o.

6 A tiltakozásra lehetőséget adott 1859-ben Kazinczy Ferenc születésének 100. évfordulója, az Erdélyi Múzeum Egylet megalakítása és más hasonló kulturális események.

7 A magyar ruha divatjáról lásd: VÁRY Gellért: A Bach korszak Csongrádon. In: TÓTH Gyula /szerk./: A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus korából. Budapest, 1985. I. kötet, 27-28. o.

8 Az eseményről illetve a közegről és a politikai összefüggésről: SZABAD György: Az önkényuralom kora. In: Magyarország története 1848-1890. Budapest, 1979. 6/1. kötet, 639-694. o.

9 A ’48-asságnak a ’67-es berendezéshez idomult arculatáról és tartalmáról: GERŐ András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, 1988. 229-255. o.

10 A „passzív ellenállás” tétele a dualista időszakban szinte közhelyszerű evidenciává vált, és a történetírás – igaz, némi finomítással – átvette. Beksics Gusztáv, Berzeviczy Albert és a későbbi történetírók is használták a tételt. Bibó István (az ő dualizmust érintő nézeteivel külön fejezetben foglalkozom) magától értetődő tényként kezeli. Ugyanakkor az újabb kutatások egyáltalán nem támasztják alá tényszerűségekkel a „passzív ellenállás” fogalmát. Három kutató is hasonló irányba mutató eredményeket kapott: BENEDEK Gábor: Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmuskori Magyarországon. Aetas, 1995./4. sz.; DEÁK Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849-1860. Budapest, 2000.; PAP József: A passzív ellenállás, a neoabszolutizmus korának mítosza? Aetas, 2003./3-4. sz.

11 Lásd: HŐKE Lajos: Magyarország újabbkori története. Nagybecskerek, 1893. 455-464. o.

12 Gratz Gusztáv, Szekfű Gyula, Hanák Péter egyaránt – a diskurzusra utaló értelmezés nélkül – használja a kifejezést.

13 Gyakorlatilag eltűnt az a kritikai hang, amelyet Kemény Zsigmond az 1850-es évek elején megütött (KEMÉNY Zsigmond: Forradalom után, és ugyanő: Még egy szó a forradalom után. In: Kemény Zsigmond Összes Művei. Közrebocsátja GYULAI Pál. Budapest, 1908. XII. kötet). Helyette tömegessé vált a ’48 esztétizálásában jeleskedő megközelítés. Jól jelzi ezt az a bibliográfia, amely Martha Lampland (University of California, San Diego) kezdeményezésére, Bíró Judit és Sebők Marcell közreműködésével készült el, s egyelőre csak kéziratos formában létezik. A kiadói gyakorlat – és a piac – azokat a műveket preferálta (méghozzá nagy számban), amelyek inkább ’48 legendáriumát, mintsem tényleges történetét tartalmazták. A függetlenségi retorika sajátos önreflektálatlanságát, a létező viszonyok tekintetében stupiditásra hajló jellegét a kortársak is érzékelték, méghozzá szinte a kezdetekkor. A kiegyezés után négy évvel, 1871-ben jelent meg az a szöveg- és karikatúra-sorozat (Borsszem Jankó, 1871. december 6. 1045. o.), amely a függetlenségi ellenzék egyik vezető politikusát illetve mondandójának üres demagógiáját karikírozza. A rajzokon a saját tengelye körül forgó politikushoz a következő, önmagába visszaforduló mondatfüzért társítják:

„-Hazámot szeretem. Mert szeretni kötelmem.

– Ohajtom állomi függetlenségét.

– Szüvem ohajtáso, hogy e hon ne legyen árvo.

– A nép filléreinek hová fordításo fontos.

– De mit nyér ennek fejében szívem bálványo a nép?

– Meg kell fizetnie a korbácsot mely őt vágjo.

– És mindezekből mik folynak?

– A nép drágo vére és azon következtetés:

– hogy honhazámot szeretni szent kötelmem.”

(A karikatúra-sorozat címe: A ki saját tengelye körül forog)

14 A szobor – ma is áll – Petőfit erőteljesen klasszicizált módon, kezét esküre emelve tógában ábrázolja.

15 Ezt a történetet feldolgozza: HANÁK Péter: 1898. A nemzeti és állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. In: ugyanő: A kert és a Műhely. Budapest, 1999. 88-100. o. (Első megjelenés: Medvetánc, 1984./2-3. szám)

16 A társadalmi reakciót kitűnően érzékelteti: KOSZTOLÁNYI Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. Kosztolányi apja, aki gimnáziumi igazgató volt Szabadkán, a hivatalos április 11-ét megelőzően március 15-én rendszeresen igazgatói szünetet rendelt el.

17 „Az 1919. évi XXI. néptörvény a magyar népszabadság ünnepnapjairól.

1.§ A Magyar Népköztársaság, a magyar népszabadság 1848. évi március 15-én kivívott első győzelmének kezdetére, március hó 15. napját és október hó 31. napját a magyar népszabadság ünnepnapjává avatja.

2.§ Az 1898. évi V. törvénycikk hatályát veszti.

3.§ Ez a néptörvény 1919. évi március hó 15. napján lép életbe. E néptörvényt a népkormány hajtja végre.

Kelt Budapesten, 1919. évi február hó 27-ik napján. Magyar Népköztársaság Elnöke, Károlyi Mihály s. k.

Országos Törvénytár 1919. évi február hó 28.”

18 „Az 1927. évi XXXI. törvénycikk március tizenötödikének nemzeti ünneppé nyilvánításáról.

A magyar nemzet balsorsában, súlyos megpróbáltatásai közepette hálás kegyelettel emlékezik meg az 1848. esztendő március tizenötödikéről. Izzó hazaszeretetükben e napon tettek hitvallást a nemzet dicső fiai az alkotmányos szabadság és jogegyenlőség fennkölt eszméi mellett és szent lelkesedésükkel áthatva az egész nemzetet, az ezeréves hazának az új idők szellemében való fejlődéséhez irányt jelöltek.

E nap szellemében valósultak meg azok a korszakot jelentő törvényhozási alkotások, amelyek az alkotmányos jogokat a nemzet minden osztályára kiterjesztették. Abból a célból, hogy a nemzet e nap dicső hagyományiból merítsen hitet, erőt és reményt egy jobb kor bekövetkezéséhez:

A törvényhozás – a nemzet kezdettől fogva önként megnyilvánult közérzületét követve –

1.§ március hó tizenötödik napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.

2.§ Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és életbelépésével az 1898. évi V. tc.-nek április hó 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánító rendelkezése hatályát veszti.

E törvényt a minisztérium hajtja végre.”

Országos Törvénytár 1927. évi december hó 28. 14. szám

19 A Horthy-rendszer ellenzéki rituáléjába is beépült március 15-e. A „Márciusi Front” már nevében is 1848-ra utal. (Lásd erről: KOVÁCS Imre: A márciusi front. New Brunswick, 1980.) Az 1942-es megmozdulás a Magyar Történelmi Emlékbizottság nevéhez kötődik. Az ideológiai töltetet jelzi: BAJCSY-ZSILINSZKY Endre: Március 1848-ban és 1942-ben. illetve SZEKFŰ Gyula: Az ünnep. In: Magyar Nemzet, 1942. március 15. Az egész kérdést kontextusba helyezi: JUHÁSZ Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939-1944. Budapest, 1983. 83-107. o.

20 A deklaráció csak politikai demonstrációként értelmezhető, hiszen az 1927-es törvény még érvényben volt.

21 A forradalom emlékét törvénybe is iktatták:

„Az 1948. évi XXII. Törvénycikk az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc emlékének megörökítéséről.

Száz évvel ezelőtt, 1848. március 15-én kitört a magyar forradalom. Harcba indult a magyar nép függetlensége és szabadsága kivívásáért, az idegen uralom igájának lerázásáért, a jobbágyfelszabadításért, a feudális bilincsek összetöréséért.

A magyar köztársaság országgyűlése az 1848/49. évi forradalmi, demokratikus eszmék és hagyományok megvalósítójának tekinti magát. Ünnepélyesen kijelenti, hogy 1848 nagy hagyományait és szellemét hűségesen megőrzi és mindennemű elnyomás elleni következetes harc s a népek békés együttműködés jegyében fejleszti tovább.

A 48-as szabadságharc eszméi iránti tiszteletének kifejezéséül az országgyűlés a következő törvényt alkotja:

1.§ Az országgyűlés az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc emlékét a magyar nemzet hálás kegyelete és tisztelete bizonyságául törvénybe iktatja.

2.§ Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe.”

Országos Törvénytár 1948. évi március hó 15., 16. szám.

Az ideológiai koordinátákról és tartalomról lásd a Kossuth-kultuszról szóló fejezet vonatkozó részét illetve a szerkesztésemben, előszavammal megjelent Az államosított forradalom (Budapest, 1998.) című kötetet.

22 A szobortalapzatot a ’80-as években betoninjekciókkal kellett megerősíteni, a süllyedéstől megóvni.

23 GYARMATI 144-147. o.

24 Ugyanekkor – 1957. március 15-e előtt – több mint ötezer embert vettek őrizetbe. KENEDI János: Kis állambiztonsági olvasókönyv. Budapest, 1996. I. kötet 22. o.

25 A demokratikus ellenzék nyíltan követelte március 15-e nemzeti ünneppé tételét. 1988-ban több ezres tüntetés zajlott, 1989-ben még nagyobb megmozdulások következtek, 1990-ben pedig már a formálódó pártpolitika harcai is beleszóltak az ünneplésbe.

26 Egész pontosan arról volt szó, hogy mely kijelölt nap legyen az, amikor a magyar állam a külföld felé is reprezentálja önmagát, meghívva a Magyarországra akkreditált nagyköveteket. A protokolláris rendben ez annyit tesz, hogy az adott állam ezt a napot tekinti első számú ünnepének. A törvény – a szövegben – nem tesz hierarchikus különbséget az ünnepek között.

„Az 1991. évi VIII. törvény a Magyar Köztársaság állami ünnepeiről.

Az Országgyűlés a Magyar Köztársaság államiságáról történő méltó megemlékezés céljából az alábbi törvényt alkotja:

1.§ A Magyar Köztársaság nemzeti ünnepei:

a./ március 15-e, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja,

b./ augusztus 20-a, az államalapító Szent István ünnepe,

c./ október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja.

2.§ Az 1.§-ban említett nemzeti ünnepek közül augusztus 20-át az Országgyűlés hivatalos állami ünneppé nyilvánítja.

3.§ (1) Ez a törvény kihirdetése napján lép hatályba.

(2) E törvény hatályba lépésével egyidejűleg hatályát veszti:

– az augusztus 20. napjának a Népköztársaság ünnepévé nyilvánításáról szóló 1950. évi 1. törvényerejű rendelet,

– az április 4-ének, Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításáról szóló 1950. évi 10. törvényerejű rendelet,

– a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának állami ünneppé nyilvánításáról szóló 1950. évi 37. törvényerejű rendelet.”

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Magyar Polgárosodás. Budapest, Atlantisz, 1993.

Nemzeti delírium: Háborús propaganda a színházban

1914 nyara egész Európában arról szólt, hogy lesz-e háború. S amikor kiderült, hogy eldördülnek a fegyverek, minden háborúban résztvevő ország társadalmát és politikai elitjét áthatotta a háborús lelkesedés. Európa-szerte még azok a szociáldemokraták is beálltak a háborút őszinte hittel pártolók sorába, akik megelőzőleg kifejezetten ellenezték a fegyveres konfliktust.

  1. július 28-án, 31 nappal Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után, az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezt követően elindult a kölcsönös hadüzenetek áradata a különféle európai szövetségbe tartozó államok és partnereik között.

1914 augusztusa már a háborúról szólt. Senki nem sejtette, hogy ez a konfliktus négy évig eluralja Európát és részben az Európán kívüli kontinenseket is. Azt meg végképp nem tudták előre, hogy az akkoriban Nagy Háborúnak nevezett eseménysor miként és hogyan rendezi át a világot.

1914 nyár végén – kora őszén mindenesetre mindenki lelkes volt, és a nemzeti érzés tetőpontjára hágott.

Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Magyarországon is. A politikai elit egyértelműen felsorakozott a háború mellé, még akkor is, ha egyes tagjaiban némi hezitálás volt tapasztalható. A társadalom széles rétegei is helyeselték a háborút, s az emberek úgy gondolták, hogy egy hosszú békekorszak után itt az ideje fegyverrel orvosolni az elszenvedett és nemzetinek tekintett sérelmeket.[2]

A háborút helyeslő hangulat a művészeti életben is megjelent. Lelkesítő dalok, kuplék születtek, és a színházak is igyekeztek kivenni a részüket a háború iránti elkötelezettség erősítéséből; törekedtek olyan darabokat színre vinni, amelyekről úgy gondolták, hogy összecseng közönségük igényeivel.

Azok a színművek, amelyek ebben az időszakban születtek, egyértelműen népszerűsíteni akarták a háborút, kritikátlanul igazolni akarták azt. Az volt a céljuk, hogy az érzelmi azonosulást elősegítsék, illetve megerősítsék. Mindezt köznapi értelemben lehet propagandának is hívni, hiszen a bemutatott színdarabok célja nem az árnyalt jellemábrázolás és a többféle olvasat bemutatása, hanem az erősen didaktikus mondandó, a politikai cél melletti elköteleződés volt. Ezért írták, és ezért vitték őket színpadra.

Persze a propaganda kifejezés helyett lehetne más szót is használni. Ezek a színdarabok a háború melletti hitvallásokat tartalmaztak, s így hívhatóak hitvallás színdaraboknak is.

A színház ekkoriban Magyarországon nagyon sok ember számára elérhető, széles társadalmi spektrumot átfogó szórakozási forma volt. A színlapok tanúsága szerint a jegyárak elég széles sávban mozogtak, hiszen 40 filléres karzati helytől a 15 koronás páholyig lehetett jegyet venni (1 korona = 100 fillér). Ráadásul a háború kitörése után – az őrmesteri rangfokozattól lefelé – a katonák minden jegyár kategóriában fél áron juthattak be a teátrumba.

Hogy érzékeljük a jegyárakat, összehasonlításul talán érdemes felidézni néhány más, korabeli, a köznapi életre jellemző termék árát is. Hívjuk ehhez segítségül a budapesti Párisi Nagy Áruház élelmiszerosztályának 1914. júliusi hirdetését. Eszerint: „35 drb. friss tojás 2 korona, ½ kilós bödön liptói 1 korona, 1 kilós üveg málnaszörp 2 korona, kockacukor 5 kilós karton vételnél kilója 82 fill., 1 kiló buza 0 darás liszt 43 fill., 1 kiló szalon cukorka 1,50 kor., 1 darab rozskenyér körülbelül 1,5 kiló 40 fillér, 1 kiló befőzéshez való kristálycukor 80 fillér.”[3] De nézhetjük másként is: 40 fillérért futballmeccsen állóhelyet, 1 koronáért ülőhelyet lehetett kapni.[4] A legolcsóbb jegykategóriában lehetett választani a meccs és a színház, vagy – drágább variációban – 35 tojás és a jó színházi ülőhely között.

Lehetne más árakat is mondani, de nem érdemes a szót szaporítani: nem volt luxus színházba menni, különösen akkor, ha az ember olcsóbb helyre kívánt ülni.

Azt lehet tehát mondani, hogy a színház viszonylag sok embert vonzott, s így üzletileg is érdemesnek tűnt a háborús lelkesedést kihasználni. A megszületett és bemutatott színdarabok ezért kivétel nélkül magánvállalkozások voltak. Magáncégek – a színházak – rendelték meg őket magánemberektől, azaz a színművek íróitól. Tehát nem állami megrendelésre készültek, noha tartalmuk és mondandójuk teljesen egybeesett a korabeli állami célokkal. A meglévő lelkesedést próbálták nyomatékosítani, érzelmileg tovább erősíteni. Tehát nem arról van szó, hogy a színház teremtette meg a háború melletti kiállást, hanem fordítva: a színház a maga eszközeivel anyagi hasznot remélt a lelkesedés hangsúlyozásából.

A Nagy Háború során a színházak sok olyan darabot mutattak be, amelyet propaganda vagy éppen hitvallás színdarabnak lehet minősíteni.[5] Az is igaz, hogy a háborús évek során a társadalmi lelkesedés fokozatosan elpárolgott, tehát egyre kevésbé volt kifizetődő a fegyveres és véres konfliktust egyértelműen pártoló művek színre vitele, s az anyagi haszonban érdekelt színházak éppen ezért megpróbáltak újabb fizetőképes nézői csoportokat teremteni, ami részben összefüggött azzal is, hogy a kezdetben kialakult kánonhoz képest a szerzők már nemigen tudtak új mondandóval előállni.[6]

Jelen írásomban arra a bőven vett egy hónapra összpontosítok, ami a kezdőpont volt a háború melletti színházi propaganda históriájában. Konkrétan ez annyit jelent, hogy a magyar színházi kínálatot 1914 augusztusa és szeptembere között vizsgálom. Ebben a bő egy hónapban születtek azok a színdarabok, amelyeket az alábbiakban megpróbálok áttekinteni. Azért ezt az időszakot vizsgálom, mert ekkor alakult ki az a kánon, amely az érzelmi azonosulást volt hivatott biztosítani. Mondhatnám azt is, hogy a háború melletti magyar beszédmód kitörési pontját kívánom megragadni.

Bemutatásuk időbeli sorrendjében öt színdarabról lesz szó, de – átnézve a korabeli színházi repertoárokat – még kettőt egészen bizonyosan a propaganda művek közé lehet sorolni.[7] Elhagyásukat az indokolta, hogy tartalmilag nem tettek volna hozzá semmit az általam elemzett művekhez.

Megközelítésem nélkülözi az esztétikai vagy színháztörténeti dimenziót. Kizárólag arra összpontosítok, amiért ezeket a darabokat írták és színre vitték. Milyen tartalmakat – nyílt üzeneteket – kívántak közölni a nézőkkel; hogyan látták a háború szerepét; miként érzékelték a magyar nemzeti minőséget és a magyar nemzeti célt, illetve szerepet.

 

„Ferenc József azt izente…”

A darab – műfaja szerint – „látványos játék a mai időkből hat képben”.

Pásztor Árpád[8] színdarabját a Király[9] és a Magyar Színház társulata mutatta be 1914. augusztus 25-én,[10] aznap, amikor Japán üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchiának. A történet egyes képeiben a háború kitörése nyomán jellemző egyöntetű lelkesedés és áldozatkészség mutatkozik meg: egy 48-as honvéd a háború hírére csodás módon fiatal katonává változik, és örömmel csatlakozik az ifjú bevonulókhoz. A mozgósítási rendelet kifüggesztésekor a munkás is úgy dönt – a háborúról vallott kritikus nézetei ellenére –, hogy bevonul, míg a hazáért harcba induló két ifjú honvéd egyikétől sem tagadja meg jóindulatát az a nő, akinek kegyeiért mindketten versengenek. Már a háború történéseit mutatja be az a kép, melyben két magyar tiszt elfog, és agyon lövet egy orosz kémnőt. A császár is feltűnik a cselekményekben, amikor ő maga hirdeti ki népének a csatatérről érkező győzelmi híreket. A heroikus magyar helytállást példázza arról a magyar harci egységről szóló kép, melyben honvédeink német támogatás nélkül vernek vissza egy orosz rohamot, amely során azonban az egyik magyar tiszt halálos sebet kap: az otthonról őt követő kedvese ápolóként gondozza a hős katonát, aki utolsó szavával is Magyarország győzelmét kívánja.[11]

A hat képből álló szerkezet a következő. I kép: Megfiatalodó 48-as honvéd. II. kép: A bevonuló munkás. Katonák eskütétele. III. kép: Hadba vonuló szerelmes bakák. IV. kép: Az orosz kémnő agyonlövetése. V. kép: A győzelem hírei. VI. kép: A mártír bátor magyar katona.

Már a darab elején a néző tudomására hozzák az eszmei fő mondanivalót.

Az első kép egy tanyához kötődik a segesvári síkon. Az itt élő Juhász házaspárhoz betoppan egy öreg 48-as honvéd, aki – állítása szerint – „Bem apó lovának patkó nyomát, Petőfi szavának a zúgását” keresi itt a síkon. Közli: „Még egyszer látni akartam ezt a földet, ahol kilobbant a magyar szabadság”. A beszélgetés során szóba kerül, „hogy odaát nagy Muszkaországban háborúra készülnek ellenünk”, továbbá „mondják, hogy a meggyilkolt trónörökös lelke ki-ki jár éccaka, és a kaszárnyában vizitálja a puskát, a bajonétot”. Azt is megemlítik, hogy „a segesvári síkon nyugvó vén vitézek csontjai kikelnek a földből”. Az öreg 48-as honvéd reményét fejezi ki: „akkor talán mégis újra megzendülnek a trombiták, és újra magyar lehet a magyar”. Majd hosszas monológba kezd, s eközben megfiatalodik: „Mintha megmozdultak volna a tengerek, a hegyek, az erdők, mintha a házakból seregek vonulnának ki végtelen sorokban. Szűk lett az embereknek a világ. A gonosz elindult, hogy letiporja az igazságot, de utjába állunk és vagy elgázoljuk, vagy elveszünk. Fiatalok megint az izmaim, acélos a lépésem… Szorit a kabát… Le kell dobnom… A hajam megint hollófekete. /Kabátját letépi, alatta csukaszürke katonakabát, kezével lesodorja az ősz parókáját és szakállát/ Hallga, csak hallga! /Elsötétül. Juhász és Juhászné megdermedve, szótlanul nézik; harsogó szél, benne a dal: „Hazádnak rendületlenül”…/ A sötétben fejére tette a tulipánosládán levő sok holmi közül egy katonasapkát, övet kötött fel, kezében fegyver./ Ugy érzem, mintha már ezer éve élnék, mintha Árpáddal Vereckén jöttem volna át, mintha Botonddal együtt döngettem volna Konstantinápoly kapuját… Nagy Lajossal lobogóm Itáliában lengett. /Világos/ Voltam Thököly hajduja, Rákóczi kuruca… Bem apó tüzére és most Ferencz Jóska katonája… Minden harczoló magyar a testvérem, minden magyar szülő, a szülőm. /Juhászhoz/ Isten vele apám. Minden kunyhóból, minden cserepes házból elindul most egy férfi… Most, hogy meg kell halni a hazáért: egyek lettünk. Nincs úr, nincs paraszt, nincs gazdag, nincs szegény! Csak egy van: a haza! Mindnyájan érte és ő mindnyájunkért…”

A háború nemes célokért zajlik, hiszen a magyar szabadság a tét. Az oroszok már 1849-ben is leverték a magyar szabadságot, ezért az ellenük való küzdelem a magyar szabadságért való harc. A magyar szabadság eszméje historizálódik; Árpádtól a kurucokon át a korabeli jelenig terjed. S ahogy egykoron 1848, most Ferenc József szimbolizálja a magyar értékeket. Persze ebben a magyar értékvilágban nemcsak a szabadság számít, hanem az is, amit a nemzeti nagyság és dicsőség jelent – ezért kerülhet a felsorolásba Nagy Lajos itáliai hódítása.

A magyar értékközösség mindenen túlnyúlik, ezért nincs belső tagoltság, nincs úr, nincs paraszt, nincs gazdag, nincs szegény.

Az utcán játszódó második képben feltűnik a szociáldemokrata munkás figura, aki szintén a háború mellett szól. Felesége sírva kérdi, hogy miből fognak megélni, és mi lesz a gyerekkel, ha a férj elmegy a háborúba?! A háborúpárti munkás azt válaszolja: „Ne rijj asszony. Olyan időket élünk, hogy most első a haza, aztán gyűn csak a család, mert ha most elveszitjük a hazát. Elvesztettük a családot, a munkát a szabadságot… mindent! Aki férfi, harcolni kell mennie, aki ide haza marad, azt majd megsegitik az itthonmaradottak.”

A feleség nem hagyja magát, és utal arra, hogy egészen július végéig még más álláspontot képviselt az ura. Perlekedve azt mondja: „Hát azért jártál annyit a szakszervezetbe? Odahaza mindig azt szavaltad, hogy öntudatos munkás nem megy háborúba.” Azonnal megkapja a frappáns választ, miközben megszólal a „Fel, fel vitézek a csatára” kezdetű nóta: „Háborúba, amit rablásért, pénzért vezetnek, nem is megyek. De háborúba, amit gyilkosok, a zsarnokok ellen, a szabadságért vivnak, oda mindnyájunknak el kell menni!”

Az utcai diskurzusba többen beleszólnak. Egy gyalogsági tiszt közli: „Előre Belgrádba!”. Egy tüzértiszt azt mondja: „Előre Szentpétervárig!”. Egy huszártiszt némi bevezető után, lakonikusan közli a nem is oly titkolt nemi erőszak szándékát: „Pengő sarkantyúm zeng, piros bort iszom máma, sikolt majd, ha megölelem az a francia dáma! Előre Párizsig!” Egy tengerész és a tömeg egyaránt azt mondja: „Előre Londonig!”

A gyalogsági tiszt summázza a helyzetet: „De akármerre megyünk, északra, délre, nyugatra, keletre, (nemzeti kis selyemzászlót tép elő kabátja alól) ez a jel tündököljön előttünk mindenütt.”

Az álláspontot váltott szocdem munkás pedig történetileg érzékeli a szituációt. Így szól fiához: „… ha megnősz fiam, egy boldog, szabad, nagy Magyarország polgára leszel, és akkor csodálatos történeteket hallasz egy dalról, ami egykor a szabadság első születésnapján ugy kezdődött, hogy: Kossuth Lajos ……. és a szabadság második születésnapján lett belőle: „Ferencz Jóska azt üzente…””

Mint látjuk, a magyar szabadság ügye megköveteli a szerbek, az oroszok, a franciák és a britek leverését, és – minden kétséget kizáróan – úgy tűnik, hogy a magyar minderre képes is. A jövő Magyarországa egyszerre lesz szabad és nagy. A Ferenc József ellen harcoló Kossuth Lajos és végül maga Ferenc József is egy egységes történeti vonulat részesévé válik. A magyar nagyság, dicsőség letéteményesei ők.

A cselekmény során jó néhány dal színesíti a mondandót. Ezek a dalok jórészt arról az elszántságról szólnak, amely – a színműíró szerint – a magyar katonát, illetve a magyar népet jellemzi. Azt mondja: „Én azt a kutya rácot levágom!” De mond mást is: „Addig meg nem áll a rezervista (tartalékos – GA.), míg a muszka vérét ki nem issza!” Más is kap kritikát: „Éljen a magyar és a német, a francia, angolt a fene enné meg!” De beszivárog a Magyarországon ekkorra már egyre népszerűbbé váló, Angliából importált futballról szóló, az adott helyzethez idomított példázat is: „Egész Európa egy óriás pálya; Eredmény: tiz null a magyar javára; Pfuj, angol játék, igy van ez igy; Ez a háború, Das ist der Krieg.”

A külső ellenségkép kihangsúlyozása mellett – a nemzeti egység, a nemzeti együttműködés gondolatához híven – a dalok szólnak arról, hogy nincs többet belső politikai ellentét; egységbe forrtunk kormányunkkal, és a birodalom másik felével. Szövegszerűen:

„Eddig gróf Tiszát abcug[12] várta,

Abcug volt a szeszadó, –

Abcug minden, ami fekete-sárga,

Abcug volt a mungó[13] előadó.

/Mig ma/

Éljen gróf Tisza, ezt zugja az ország,

A véderő éljen, éljen az osztrák

Mily csoda történt, igy van ez igy,

Ez a háború, das ist der Krieg.”

Olybá tűnik, hogy a háború olyan össznemzeti vállalkozás, amely minden addigi belső társadalmi, politikai és birodalmon belüli ellentétet felülír.

A darabban a mondandó nyomatékosítását úgy érik el, hogy a negyedik képben elfognak egy orosz kémnőt, aki egy lengyel-magyar házasságból származó személynek, Evelin Nachrowszkának mondja magát, ámde kiderül, hogy valójában egy szerb tanító lánya, és Stefánovics Marinak hívják. Bizonyítékot találnak nála arra, hogy az oroszoknak kémkedik, ezért aztán habozás nélkül, a hadbírósági eljárást is nélkülözve, kivégzik. Híven ahhoz a dalszöveghez, amelyben megmondták, hogy a rác és az orosz halálos ellenség; s egyetlen méltó büntetése a halál lehet.

A színmű befejező részében arról a szokatlannak mondható helyzetről van szó, hogy az 1914-ben 84 éves Ferenc József tartalékos tiszti egyenruhában éjjel járkál a katonák között. Ez nagyon meleg érzéseket vált ki az egymással beszélgető hadfiak között. Dalolnak is erről: „Ferencz Jóska nem mehet el a bálba; öreg ember, nem könnyű már a lába; sebaj, ha már nem is birja a táncot; megforgatjuk helyette is a rácot.”

Közben harci cselekmények is zajlanak, ahol az egyik katona halálos sebet kap. Végső szavaival – mintegy a színmű záróakkordjaként – felfesti az optimista jövő képét: „Ebből a háboruból, ebből a vérförgetegből is csak uj élet fakad… a mi kihullott vérünk megöntözi a hegyeket, sikokat, mindnyájan megfürdünk ebben a szent folyóban s egyesülünk a hazaszeretet egyetlen, örök hitében és nagy lesz a magyar…. megtalálják egymást a népek a határon túl; nem gyülöli többé egyik a másikat; meghajlik tisztelettel előtte, de nem hajtja fejét soha szolgaságra… erős, független, felvilágosult és magyar. Csak magyar marad. /A himnusz előzenéje kezdődik/. Isten áldjon benneteket! Isten veled harc! Termékeny béke, jöjjön el a te országod! Isten áldd meg a magyart! /Himnusz/”

A Himnusszal a nemzeti szakralitásba burkolódzik a háború egyértelmű helyeslése. Magyar ügy, amiért érdemes meghalni is.

 

„Mindnyájunknak el kell menni”

A darab[14] műfaja szerint: „alkalmi játék 6 képben”.

Hegedűs Gyula[15] és Faragó Jenő[16] színművét 1914. szeptember 1-jén mutatták be a Vígszínházban.[17] Másnap egyébként a francia kormány a német támadás által veszélyeztetett Párizsból Bordeaux-ba költözött. „A hazafias érzületet kívánják erősíteni az alkotók.” – írta a Magyar Színpad az előadás ismertetőjében.[18] A nemzeti összefogásra buzdító cselekményben – mely természetesen a központi hatalmak dicsőséges győzelmével végződik – itt is megjelenik a szocialista érzelmű ember, aki belátja, hogy a haza érdekében be kell vonulnia. Az oroszországi hadszíntéren a magyar katonák egy kémkedő pópa ármánykodásával szembesülnek, majd olyan zsidókkal találkoznak, akik a cári zsarnokságtól való megszabadítóikként üdvözlik a magyarokat. Nem maradhat el a cselekményből az önfeláldozó magyar nő alakja, aki artistaként inkább a halált választja, mint hogy a muszkákat szórakoztassa.

A képek: I. A szocialista bevonul. II. A kémkedő pópa. III. A „felszabadító” magyarok. IV. A mártír magyar artista nő. V. A csalódott francia tábornok. VI. Győzelem és béke.

A színdarab rendkívül elkötelezetten propagálja a háborút. A szereplők már a mű elején közlik: „Fejünkre gyujtották a házat”, s rögtön meg is nevezik a gyújtogatókat: „a rác, meg a muszka”; ezért aztán mindnyájunknak el kell menni a háborúba. A kifejezés az 1848-as magyar forradalomhoz kötődik, egészen pontosan annak emblematikus dalához, a Kossuth-nótához, amely szerint Kossuth Lajos üzenete nyomán „Mindnyájunknak el kell menni…”.

Tehát itt is nyomatékosan jelenik meg az 1848 és 1914 közötti érzelmi-politikai párhuzam.  Nemcsak a férfiak, hanem a nők is örülnek a háborúnak. Amikor apja megkérdezi Erzsi nevű lányát, hogy örül-e a háborúnak, akkor ő azt válaszolja: „Hogy örülök-e? .. Háború a szerbek ellen, a gyilkosok ellen! .. A gazok ellen! .. Hogy örülök-e neki? Apóka én csak egy ostoba kislány vagyok, én nem tudok semmit, de tudom azt, hogy valahol messze, egy elhagyott kastélyban három árva sír magában…”

Erzsi az uralkodóház iránti mély lojalitástól áthatva a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia három gyerekére utal. Majd összegzi mondandóját: „Vesszenek hát!” (mármint a gyilkosok).

A háború igenlése – legalábbis a színmű szerint – általános. Megjelenik a színen Reich Manó, a zsidó fűszer- és csemegekereskedő, aki forró hazafiasságról tanúskodó szövegben közli, hogy neki is el kell menni. Utal arra is, hogy zsidóként így válik igazán a magyar nemzet tagjává: „Mától kezdve recipiálva vagyok igazán”. Beszámol a család egészének hangulatáról is: „A feleségem is bámul, a gyerekeim is bámultak. De amikor megmagyaráztam nekik, hogy veszélyben a haza, a mi édes magyar hazánk, hogy fegyverbe szólít mindenkit a király, a mi drága öreg királyunk, akkor ők sirtak és nevettek, és azt mondták, hogy csak menjek… Móriczka rágyújtott a nótára, hogy Fel-fel vitézek a csatára.”

Az asszimilációs bizalmi tőke jeleként Reich úr megtakarított vagyonkáját nem családjára, hanem keresztény ismerősére bízza.

Az akkori magyar közélet jellegzetes figurájaként itt is feltűnik az Ernő nevű szocialista öntudatú ember, aki végighallgatja a magyar becsületről és a magyar hazáról szóló tirádákat, majd így kommentálja azokat: „Becsület! .. Haza! .. Kincs! … Csupa frázis és semmi józanság. De majd kijózanit benneteket a nyomor és a szenvedés, amely a háború nyomán jár. Ha elvéreznek legjobbjaink segítve van a hazán? Ha rombadöl minden, amit évtizedeken át épitettünk, segítve lesz a hazán? ha minden házba betekint a halál, ha végtelen lesz a gyász, ki lesz reparálva a becsület?”

Ernő kinyilvánítja: „Az a kötelességem, hogy ember legyek. Ember pedig nem foghat embertársára fegyvert. Ezt nem kivánhatja tőlem a haza!” Ernő szavai családjában nagy felháborodást váltanak ki. Végül is egy nő – fent említett Erzsi – hatására változtat véleményt, és teljesen váratlanul letépi ruhájáról a vörös szalagot, és kiteszi helyette a nemzetiszínű jelet. Az immár a helyes útra tért szocialista kijelenti: „Megtaláltam a szivemet!”

A nemzeti ügy bűvkörébe került, azaz a háború kebelébe megtért szocialista után megjelenik a határvidéken élő potenciális belső ellenség, az ortodox keresztény szerb pópa is. Ő nem akar inni a magyar katonákkal Szerbia pusztulására, mert úgy gondolja, hogy a magyar katonák „ördögfajzatok és a mi halálos ellenségeink”. Ezért leteremti lányát, Ljubicát, amiért az barátkozik a Monarchia magyar katonáival. Ljubica mellesleg önvallomásában – apjával egyet nem értve – hitet tesz magyar nemzeti elkötelezettsége mellett: „Nem vagyok rác. Azért, hogy a határszélen lakunk? Magyar vagyok!” Majd a magyar katonához odaszólva a motívumra is rávilágít: „S ha nem lettem volna, maga miatt lettem volna magyarrá!” Erre természetesen a magyar katona átöleli.

Ljubica és az apja közti ellentét tovább fokozódik. Ljubica azt mondja: „De hiszen ugyanazon ég terül el felettünk is, mint az ő fejük felett, az ő vizüket isszuk, az ő kenyerüket esszük. A mi véreink ők.” Mire apja: „Elhallgass mindjárt, ők eszik a mienket. Ők eszik el előlünk! Nincs egy csöppnyi vér bennük, ami velünk volna közös. Halálosan gyűlölöm őket, pusztuljanak el mind!”

A pópáról kiderül, hogy a szerbeknek kémkedik, ezért lelövik őt. Ljubica sírva halott apjára borul. Jelzi, hogy magyar elkötelezettsége felülírja a vérségi kapcsolatokat. Apja meggyilkolását úgy kommentálja: „Igazságos Isten!”

A színdarabban külön képet szentelnek azoknak a zsidóknak, akik orosz fennhatóság alatt élnek. Ők nagyon nem szeretik a Romanovokat, és felszabadítóként várják a magyar katonákat. Akik el is jönnek, és azt mondják: „Jöjjetek ki a napfényre, a világosságra, nektek is fényesedik immáron a nap, jöjjetek, ez a felszabadulás napja!” A felszabadítók között van Reich úr is, aki eszmét cserél a hitsorsosokkal: Ők megkérdezik Reichtől: „Ti hogy vagytok szép Magyarországban?” Mire Reich azt mondja: „Köszönöm, jól vagyunk a mi jó öreg királyunk mellett.” A magyar felszabadítás nyomán boldogok a zsidók.

Az oroszokkal való konfliktus továbbgördül. Az oroszok elfognak néhány nőt, akik artista lányok, s közülük az egyik magyar. Az oroszok rá akarják venni, hogy énekeljen és táncoljon nekik, de Kató (mert így hívják) emiatt konfliktusba kerül velük. Végül felvesz egy megölt magyar katona által hátrahagyott nemzetiszínű zászlót, az orosz tisztnek az arcába löttyinti a neki kínált italt, és azt kiabálja: „Magyarok! Merre vagytok? Ide, ide! Vágjátok össze mind-mind. A vérüket lássam!”

Az oroszok lelövik Katót, de már jönnek is a magyar katonák, és elüldözik az oroszokat. Kató utolsó szavaival már a magyar katonákhoz szól: „Én meghalok. De kérek szépen hadnagy úr egy utolsó kérést. Jártam a lebujokat országról-országra, városról-városra, tessék elhinni, mint egy kivert kutya, bemocskolva, beszennyezve. De most úgy érzem … hogy ez a vér lemos rólam minden szennyet, piszkot, és most már lefekhetek az édesanyám mellé. Kérem szépen hadnagy úr, tessék megígérni, hogyha meghalok, el tetszik vinni haza, haza Magyarországra. (lehanyatlik és meghal)”

A nemzeti ügyért elszenvedett halál erkölcsileg visszafelé is igazolja az élet addigi tetteit.

A színmű kitér a magyarokkal, illetve a Monarchiával szövetséges németek dicsőítésére is. Ezt úgy oldják meg, hogy egy öreg francia tábornokról szóló színt iktatnak a darabba. Az öreg francia tábornok úgy gondolja, hogy a porosz-francia háborúban elszenvedett francia vereségért most revansot lehet venni, és a francia hadsereg megsemmisíti a német haderőt. Környezete olyan álhíreket közöl vele, amelyek az idős úrban ezt a képzetet erősítik. A színdarabban valóságként ábrázolt helyzet az, hogy a németek tönkreverték a franciákat, ott vannak Párizsban, és a franciák éppen fegyverszünetet kérnek. Arra a kérdésre pedig, hogy mi van az angolokkal, a színműben az a válasz hangzik el: „letartóztatták őket”. A tábornok mit sem tud a franciák tragédiájáról, s díszöltönyében kiáll párizsi lakása ablakába, ahonnan viszont meglátja a bevonuló német katonákat. Erre a szívéhez kap, és összeesik.

A színmű ötven évvel előre is tekint. A záró képe 1964-ről szól. Azt kívánja ábrázolni, hogy a háború milyen hosszú távú következménnyel járt Európa számára. A szerzők a színpadot így írják le: „Ez a kép az 1914-es év eseményének apotheozisa. 1964. aug. 18án (Ferenc József születésnapja – GA.) játszódik a Nemzeti Muzeumban Budapesten. A muzeum egy külön termét mutatja a szinpad a falakon zászlók és hadijelvények. Azok a zászlók, amelyeket seregeink 1914ben elszedtek, orosztól, szerbtől, japántól. A terem közepén két üveg vitrin. Egyikben a szerb korona, a másikban az orosz cár koronája, jogara. Ágyuk és egyéb felszerelések a középső falon aranyszinű, 1914. zöld babérral körülfonva.  A bal előtérben karosszék az őr számára. Jobbról és balról két oldalt szárnyas ajtó. A háttér falon I. Ferencz József és II. Vilmos arcképe.”

A színpadon a múzeum látogatók egymással beszélgetnek. A cári koronát látva az egyik asszony rákérdez: „És azóta köztársaság Oroszország?”, mire a férje azt válaszolja: „Igen. A legboldogabb köztársaság. Mi magyarok felszabaditottunk lengyelt, zsidót, besszarábiait…” Erre az asszony: „Hja igen, tanultam a felsőbb leányiskolában, miután elfoglaltuk országukat mi diktáltunk neki békét Varsóban. És az orosz nép elüzte a Romanovokat.”

Szóba kerülnek a teremben látható fegyverek is. Az egyik asszony megemlíti, hogy az ő nagyapjának is van otthon egy puskája, mire férje azt mondja: „Ritka jószág! Ma már senkinek sincs puskája. Mire kéne neki…” A diskurzust aztán a nő így folytatja: „De akkor mikor még nagyapa fiatalember volt, más világ járta. Minden ember katona volt, minden férfi elment a háborúba és öldösték egymást, karddal, puskával, ágyúval.”. Mire a férfi így szól: „Hát nem jobb ma?… Ma már nincsenek háborúk, de békében és jólétben élünk. A katonaságot csak régi képekből ismerjük, adót nem fizetünk, a fiainkat el nem viszik…”

A színen feltűnnek a darab 1914-es, tehát egyidejű szereplői, immár idős emberként. Nosztalgikusan emlegetik fel a régi időket: „Minden nap egy diadal, a németek vágják a franciát mint a répát, Lüttich, Namur, Brüsszel, Páris!…” Erre a mondatra lecsap a velük lévő unoka, s megkérdezi: „Hát Páris a franciáké volt?”. Mire a válasz: „Régen, – de Hohenzollerni Vilmos elvette tőlük.”

A színpad elsötétül, csak a színen lévő két uralkodói portré úszik ragyogó világosságban. A császárok portréja megelevenedik, és megszólalnak. Vilmos császár azt mondja Ferenc Józsefnek: „Látod boldog a magyar … és ez a te műved.” Ferenc József azonnal válaszol: „És boldog a világ mert így akartad ezt hű barát.” S végül megszólal a zene, ami a szerzői utasítás szerint: „Két sor a német hymnuszból, két sor a Gotterhalteból és végül a Rákóczi induló”.

A színdarab szerint a központi hatalmak, és így Magyarország győzelme teljesen átalakította Európát, s a magyarok dicsősége világpolitikai szinten is érvényesült. A vízió történelmi távlatot ad az aktuális – 1914-es – idősíknak, amivel azt kívánja a nézőben tudatosítani, hogy az adott háború az utolsó háború, s többek között ezért is van értelme lelkesen részt venni benne.

Az igazság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy 1964-ben Magyarország a Szovjetunió által megszállt ország volt, mert az első háború után még volt egy második is, ahol Magyarország ismét csak a vesztes oldalon állt. 1964-ben a Nemzeti Múzeumban nemhogy a szerb és az orosz, de még a magyar korona sem volt megtalálható, merthogy ekkoriban az Amerikai Egyesült Államokbeli Fort Knox-ban volt fellelhető.

De ezt a jövőképet 1914-ben senki sem hitte volna el. Sokkal hihetőbbnek tűnt az, amit a Vígszínház színpadán láttak, láthattak.

 

„Varsótól az Adriáig”

A darab[19] műfaja szerint színmű.[20] Szerzője Márkus László.[21]

A Király és a Magyar Színház által közösen színre vitt darab bemutatására 1914. szeptember 15-én került sor. Az alkalmi színmű középpontjában az orosz fogságban sínylődő lengyelek megsegítésére siető magyar csapatok hősies helytállása áll. Egy hazafiságára ébredő lengyel ifjú számára követendő például szolgál a magyarok bátorsága: honvédeink kiszabadítják a bebörtönzött lengyel katonákat, akik ezt követően kivívják országuk függetlenségét. Nem maradhat el a cselekményből a szerelmes magyar huszárkapitány alakja sem, aki megmenti kedvesét az őt elrabló orosz tiszttől.

A mű szerkezeti felépítése a következő:

  1. Nincs még veszve Lengyelország: orosz börtön lengyel és ukrán politikai foglyai várják a magyar felszabadítást. II. Egy lengyel kurián: az orosz zsarnokság végét jelentik a közeledő magyar csapatok. III. A tenger válaszol: a hazafiasságára ébredő lengyel fiatal. IV. Jönnek a magyarok: a hős magyar huszárkapitány. V. Orzel Polski! (A lengyel sas): a magyarok kiszabadítják a börtön foglyait. VI. Szabad Lengyelország! A huszárkapitány kedvese kiszabadul.

A színmű – címe alapján – közép-európai dimenzióba helyezi a Nagy Háború magyar propagandáját. A cselekmény során kiderül, hogy magyar családi kapcsolatok szövik át a térséget. A darabban külön jelentőségre tesz szert a történelmileg már 1914-ben is hagyományosnak tekintett lengyel-magyar barátság.

Az első kép lengyel börtönvilága mintegy panorámáját adja az oroszok által uralt lengyel területek vélelmezett politikai hangulatának. A hatóságok által hamisan megvádolt lengyel tiszt éppúgy megszólal, mint az itt raboskodó zsidó, vagy éppen az istentelen nihilista álláspontot képviselő rab. Mindannyian oroszellenesek, és mindannyian várják a felszabadulást.

A nihilista azt mondja: „Van a gazember törvény. A törvény a cár.” Szerinte a cárt meg kell ölni. Az egyik lengyel így vall önmagáról: „Valami van. A lelkemmel hallom, a szabadság áthallatszik a falakon. A szószékről hurcoltak el, mert Lengyelországért imádkoztam, és hallottam akkor is, hogy az Úr jön, messziről jön és segít.” A zsidó azt mondja: „Én hittem Istenben. Megtartottam a szombatot. Segítettem a szegényeknek. És az anyámat megölték. És a boltomat kirabolták. És engem idezártak. És az Isten nem volt velem.” Az igaztalanul megvádolt lengyel tiszt – név szerint Kázmér – is bemutatkozik: „Tiszt voltam. Lengyel vagyok, és már régen erjed valami a diplomáciában. A lengyelekben nem bíznak, és igazuk van. A lengyel föl fog ébredni, ha megharsan a vihar és én is. Elkommandíroztak a csapatomtól – egy nyavalyás depóhoz kerültem ide, a határ mellé, de a katonáim nem felejtenek el.”

Mindannyiuknak okuk van várni a felszabadulást.

Kázmér ezt így fogalmazza meg: „És mi odakint leszünk. És jönni fognak délről, és jönni fognak nyugatról. Szabad, boldog testvérek! Magyar testvérek, német testvérek! Erősek. Jönni fognak délről, és a lengyel földön végigborzong a hajnal. Látjátok a hajnalt? Jön, és tüzeket gyújt lengyel földön. A sírok kinyílnak, és a föld alól és az ég tengerén át jönnek a régi lengyelek, régi jó urak!”

Nemcsak a börtönben ülő rabok reménykednek, hanem azok is, akik a börtönön kívül vannak. Ida, egy lengyel kúrián élő hölgy zongorán a Kossuth-nótát játssza, és kifejezi azt a reményét, hogy „A magyarok meg fognak indulni”. Az őt hallgató öreg lengyel szkeptikus, és azt állítja: „A magyarok már régen elfelejtettek bennünket”. Ida ezt kétli. Szerinte, ha jönnek a magyarok „a börtönök felnyílnak”. A kúriára betérő és igen furcsa nyelvet beszélő kozák gúnyolódik a magyarokon: „Ugyan valami kis háború talán lesz. Nem mondom, a szerbek ellen mozgósíttattak. Na ja, a szerbek betörtek Magyarországba, és hoppon kapták az egész magyar bandát. Most szorítják őket fölfelé.”

A Dalmát tengerparton is a magyarokról folyik a beszéd, ahol is egy Bánhidai nevű ember a következőképpen győzködi a Blanka nevű hölgyet: „Higgye el Blanka, az emberben a magyar ősök minden harcos öröksége megelevenedik. Az az ágyúszó délről, mint a cigánymuzsika…”

A színmű elején megismert kis lengyel határ menti városban épületes beszélgetés zajlik egy magyar huszár és egy kozák között. A magyar huszár történetesen szlovák, azaz a korabeli szóhasználattal „tót”. A beszélgetés a következőképpen néz ki:

„Kozák: Hé, te tót ember!

Tót: Na de kozák!

Kozák: Igaz-e, hogy a magyar huszárnak kutya feje van?

Tót: Az anyád! Én is huszár vagyok.

Kozák: Mi a fene!”

A sajátos diskurzus tovább folytatódik. A tót megkérdezi, hogy mit akarnak velük kezdeni az oroszok. A kozák közli, hogy miután idegen alattvalókról van szó, vélhetőleg internálva lesznek. A tót megkérdezi, hogy az mi? A kozák közli, hogy ezt a nyavalya tudja, de az biztos, hogy meg fogják őket korbácsolni. Mire a tót – amolyan magyaros virtussal – azt válaszolja: „Fogod ám az anyád keserves kozák teremtésit! Egyet ütsz, és aztán én se tudlak többet összedrótozni, pedig én mindent összedrótozok.” A tót odaszól a társaságukban lévő románhoz, akit a korabeli szóhasználatban a magyarok oláhnak neveztek, s közli vele, hogy az orosz meg akarja korbácsolni, s ezért a románnak nem lehet barátja az orosz. A román azonnal elhatárolódik az orosztól, s azt mondja, hogy az orosz a Belzebub barátja, de nem az övé. A sokszínűséget fokozandó a diskurzust hallgató zsidó megkérdezi a tóttól: „Magyar vagy?” Mire a tót: „Tót voltam mikor idejöttem, de amióta megtaláltam a rokont (a pánszláv elképzelések szerint a szlávok összetartoznak, s így a szlovák és az orosz rokonok – GA.), magyar vagyok.” A zsidó erre örül, mert a magyar az egyenlő a felszabadítóval.

Ez a kis szürreális életkép jelzi, hogy a magyar képes a szlovákot is magyarrá tenni, s a románt is magához vonzani. A zsidók pedig helyzetükből következően csakis a magyarok barátai lehetnek.

A közelgő magyar csapatok hírére az oláh a tóttal együtt úgy dönt, hogy a magyarok részére elfognak egy kozákot. Ahogy az oláh megfogalmazza: „Fogjunk egy kozákot a magyar testvérnek!”

A bevonuló magyar katonák kijelentik: „Ahol magyarok vannak, ott megnyílnak a börtönök”. Elhangzik a felszólítás: „Lengyelek, a lánc lehullott. Most a ti dolgotok, hogy kardot vegyetek szabad kezetekbe. Elég az imádkozásból! Verekedni kell!” S tényleg: a börtön kinyílik, és Kázmér, az igaztalanul megvádolt lengyel tiszt hitet tesz a magyarok mellett.

A darab utolsó része szinte örömünnep. A tót azt énekli: „Mikulás cár (Miklós cár – GA.) füle tövét vakarja a drukktól; elvertük a Visztulától, elvertük a Bugtól; Hogy ez így van, mindhiába, el kell neki hinni; A zsidókkal kínjában már brudert akar inni.”

A magyar tót katonával összebarátkozó kozák is hajlik arra, hogy magyarrá váljon. Eddig ugyan Fedornak hívta magát, ami egy szláv keresztnév, de barátja, a magyar tót katona új nevet ad neki, Fodornak hívja, ami egy magyar családnév.

A magyar katonákkal bevonuló osztrák kapitány is lelkesedik: „Nagyszerű pofák vagytok ti magyarok! Nekem ezután beszélhetnek a rebellis magyarokról. Mi osztrákok azt hittük, hogy gyűlöltök bennünket! Pedig nem igaz. Végre megtaláltuk egymást. Mi már idegenek sohasem lehetünk.” A homoerotikusnak is értelmezhető vallomás nyomán úgy tűnik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában fennállt osztrák-magyar ellentét is semmivé foszlik.

De még nincs vége a háborúnak, ezért – a darab befejező mondataiban – elhangzik a töretlen optimizmus szava: „És győzni fogunk! Rettentő nehéz, tengernyi ellenség van előttünk, és patakokban ömlik a vér. Talán nehezen megy, talán ér balszerencse és a délceg rohamok egy pillanatra megállanak. Lehet, hogy ér balszerencse, de minket legyőzni nem lehet. Minden rab népek imája segít, és velünk van az Isten. Fogtok talán rossz híreket is hallani rólunk, de mi talpra ugrunk, és hajrá! A magyarnak győzni kell, és mi győzni fogunk!”

Zárómondatként az addig istentagadó nihilista is megszólal: „Most tudom, hogy van Isten!”

S miután a magyarok győztek, felszabadították a lengyeleket, a zsidókat, a tót és a kozák magyarrá, a román a magyarok barátjává vált, az istentagadó nihilista pedig Istenhívővé lett, utolsó mozzanatként, együtt mindannyian eléneklik a Himnuszt.

A színmű alapján úgy tűnik, hogy a magyar több mint háborús győztes: megváltó.

Egy nappal a bemutató után az orosz hadsereg körülzárta Przemyslt, Galícia védelmének alappillérét.

 

„Akik itthon maradtak”

A verses prózában megírt darab műfaja szerint: „alkalmi játék 1 felvonásban”.

Heltai Jenő[22] színművét[23] 1914. szeptember 19-én mutatta be a Vígszínház[24] – egy nappal azelőtt, hogy megindult Szerbia ellen a Monarchia második offenzívája. A rövid darab egy családi életképet mutat be, melyben az otthon maradt idős és női hozzátartozók fohászkodnak a bevonult családtag épségéért és a háború sikeres kimeneteléért.

A színmű színtere egy nyár esti kispolgári enteriőr. Itt ül együtt a nagypapa, a fiatalasszony, a fiatal lány és egy kisfiú. Az ő beszélgetésüket hallhatjuk a darabban. A beszélők megállapítják, hogy az utcán katonazene hangjaira katonák vonulnak. Tetszésüket fejezik ki, hogy a muzsika szerintük szép magyar nóta. A fiatalasszony az ablakon át zsebkendővel integet a katonáknak, és megállapítja: „Sehol semmi bánat, bátrak és erősek, büszkék és vidámak. Barna piros arcuk a jókedvtől sugárzik, zászlót tart az egyik”. A fiatal lány erősíti a mondandót: „Énekel a másik, bokréta a puskán, a sapkán kokárda, mintha bálba menne, úgy megy a csatába.”

Az idillikus képet némileg megtöri, hogy a fiatalasszony közli, az ő férje is katona, a fiatal leány pedig elmondja, hogy a vőlegénye szintén. A kisfiú kifejezi vágyát, hogy ő is katona szeretne lenni, mint az apja. A nagyapa szintén elmondja, hogy családilag van köze a háborúhoz, hiszen három fia katona. Sajnálatát fejezi ki, hogy ő kora miatt nem szolgálhat a seregben, de határozottan közli: „Előre, előre!”

A gyereknek vigasztalólag mondja, hogy „őneki még biztos lesz alkalma kardot rántani a hazáért”; szemben vele, akit „bilincsel az agg kor”.

A fiatalasszony máshova helyezi a hangsúlyt: „Csöndesedjen drágám! Fogadjuk jó szívvel, amit a sors ránk mér. Egyformán harcolunk mi mind a hazáért. Karddal az erősek, részvéttel a gyöngék, vér és könny áztatja a haza szent földjét, egyformán jótékony harmat mindkettő, az a föld melyre hull, nem maradhat meddő. Ó, hogy mennék én is lobogó zászlóval, jókedvű fiúkkal, vidám zeneszóval. Könnyű könnyű szívvel a csatába menni, ádáz ellenséggel vígan verekedni. Csaták mámorában mindent elfeledni. Nehéz nehéz szívvel itthon dideregni, sírni és aggódni, várni és szeretni. Álomtalan éjjel semmit sem feledni.” A gyerek erre azonnal válaszol: „Én nem féltem apát, se Magyarországot, csak mi fogunk győzni akárhány az ellen. Ha magunk leszünk is egész világ ellen. Hiába az ármány, árulás és gazság, apuka megmondta, mienk az igazság. És ha apa mondta, úgy kell annak lenni, minket ugye nem fog senki leteperni.”

A fiatal leány, akinek vőlegénye ment el a sereggel, osztja a gyerek véleményét, de kételyeit fejezi ki atekintetben, hogy a vőlegénye élve visszatér-e a háborúból. Ha nem jön vissza, akkor ő itt marad „csókolatlan ajkkal”, amit azért problémaként érzékel.

A nagypapa is erősíti az optimizmust, amikor azt mondja: „Nem szabad csüggedni. Bizalom, bátorság. Áll Buda, él magyar, él még Magyarország.”

Ezután közösen imádkoznak Istenhez, ahol mindenki elmondja, hogy mit kíván. Szeretnék, ha Isten megsegítené az országot, enyhítené a szenvedést, a fájdalmat, reményt és bizalmat adna a csüggedőknek, kenyeret, vizet adna, a nyomor helyett áldást és hamari viszontlátást biztosítana. Végül mind együtt úgy fejezik be: „Isten, kinek neve mindörökké áldott, adj nekünk egy erős új Magyarországot!”

Heltai más utat követett, mint az addigi szerzők. Ő az otthon maradottak szemével láttatja a háborút, és megpróbálja annak emberi oldalát érzékeltetni a nézővel. Ugyanúgy kívánja az ország győzelmét, de nem szólít fel vérontásra, nem kívánja az ellenség halálát, s legfőképpen egyetlen egy katonát sem szerepeltet rövid színdarabjában. Írásműve egyértelműen propagandisztikus, de úgy háborúpárti, hogy egyben emberpárti is. Érzékelteti a hátország aggódását és elkötelezettségét, s nem állítja azt, hogy a magyar több és jobb, mint a más nemzethez tartozók.

Olyan propaganda, amely nem háborús uszítás; inkább patrióta, mint nacionalista.

 

„Nagy dolog a háború”

A darab[25] műfaja szerint „énekes játék 4 képben”. Írója Vágó Géza.[26]

A színművet 1914. szeptember 27-én mutatták be a Király Színházban.[27] A játékban a faluból bevonuló ifjú honvédek, azzal a céllal vállalják a front küzdelmeit, hogy ott „muszka zászlót” szerezzenek, és azt haza hozzák, elnyerve vele a helyi kocsmáros leányának kegyeit. A küzdők sorából legnagyobb meglepetésre, egy zsidó ifjú kerül ki győztesen, aki csellel állt katonának, majd tanúbizonyságot téve bátorságáról, feleségül vehette a kocsmáros leányát.[28]

A darab szerkezete: I. kép: A gyáva legény; II. kép: A megváltók; III. kép: Misó angyal lesz; IV. kép: Virradat.

A színmű egy dallal kezdődik, amely tükrözi a teljes eszmei mondanivalót. A szín egy kocsma, ahol a jelenlévők csárdást táncolnak, s a zene szövege a következő:

„Belgrád felé magyar bakák járnak;

Belgrád felé sötét felhők szállnak,

A felhőkből véres eső patakzik,

Ferenc Jóska a szerbekre haragszik.

 

A határon magyar bakák járnak,

A határon szuronyerdők állnak,

Nem téveszt célt magyar baka golyója,

Bekergeti a szerbeket a folyóba.

 

Azt üzenjük a nagy orosz cárnak,

Hogy mivélünk nagyon rosszul járnak.

Mert a magyar nem ijed meg senkitől,

Nincsen oka félni csak az Istentől.”

A mulatozók között a felhevült férfiemberek ilyesmiket beszélnek: „Olyan cudar a kedvem, valami muszkát vagy rácot felaprítanék”, „…majd megtudja az a muszka, hogy nem jó lesz a somogyi fiúkkal kukoricázni”. Újra dalra fakadnak:

„Három szinű a mi zászlónk

Nincsen párja annak,

Petár királyt kötjük fel rá,

Győzelmi szalagnak.”[29]

A szereplők kifejezik reményüket, hogy a háború nem tart soká: „Először rendet csinálunk a rácok között, azután megverjük a muszkát, … aztán majd csak vége lesz egy-kettőre.”

A kocsmában szóba kerül 1848 emléke, s az egyik idős megszólaló el is mondja, hogy lényegében minden ugyanúgy van, mint egykoron: „… éppen ugy van minden, mint akkor régen. Csak a mundér más, de a lelketek szakasztott olyan, mint az enyém volt. Akkor is csak egyszer mondták, hogy menni kell, de el is mentünk mindannyian. Akkor Kossuth apánk, most pediglen Ferenc Jóska – mindnyájunknak édesapja.”

Feltűnik a színen Simi, a falubeli zsidó fiú, akit nem vettek be katonának, mert csenevész, tyúkmellű. A többiek gyávának tartják, de ő ezt kikéri magának, és eldönti, hogy mindenáron belép a seregbe. Mivel titokban szerelmes a kocsmáros lányába motivációját csak növeli, hogy egy zsákmányolt muszka zászlóval elnyerheti Rozi szerelmét.

Simi végül is eléri, hogy beállhasson katonának. Hadnagya itt szózatot intéz hozzá: „Az igazi, az új megváltás most fog elkövetkezni. Felszakadnak a rabok láncai, és diadalmasan fog keresztülharsogni a világon a szabadság győzelmes harsonája. A vér, az ártatlan emberek vére, amely ebben a rettenetes győzelemben vérrózsákkal fogja behinteni a harcmezőket, a keresztrefeszített Megváltó vérével fognak egyesülni örök jelvényeként az igaz, boldog és békés életnek!” Ennek hatására Simi a hadnagy társaságában lévő hölgynek rögtön megadja a címét: „Pardon, kisasszony! Elfelejtettem a címünket megmondani; ha írni akarna, a címem: Simi Fröhlich, Szentpétervár, poste-restante!”

A következőkben a férfiakat már a fronton látjuk. Itt harci érintkezésbe kerülnek az oroszokkal, és miközben a falubeli fiúk közül van, aki meghal, Simi zsákmányol egy orosz zászlót. A magyar katona halálát a hadnagy úgy kommentálja, hogy „A háború borzalma – a jövő tisztasága.” Majd letakarja a halottat egy nemzetiszínű zászlóval.

A következőkben – immár újra a falusi kocsmában – a helyiek részletesen és dalban elemzik a helyzetet. Belpolitikailag az elemzésük nagyon egyértelmű. Bátran és egyöntetűen hitet tesznek a korabeli miniszterelnök és rendszere mellett:

„Szidtuk eddig nagyon az

Adózási srófot,

Abcugoltuk cudarul

Tisza István grófot,

De azóta kiderült,

Hogy okosabb lesz tán,

Ha egy-szivvel kiáltjuk:

Éljen Tisza István!”

A szerb politikai elit lesújtó kritikában részesül:

„György a szerbek hercege,

Elment a csatába,

Hát egy magyar golyóbis

Rögtön eltrafálta.

Kanászfamiliából

Származik a Gyurka,

Nem marad majd belőle

Csak egy véres hurka!”

De nemcsak a szerb elit, hanem a szerb nép is kritika tárgya:

„Mitroviczán a vad rác

De csunyán megjárta,

Egy tót baka a rácnak

A kezét levágta.

„Miért vágtad le a kezét?”

– felelj erre tót, –

„Mit csináljak, hogy ha már

Akkor feje – nem vót!”

A magyar öntudat és a lehengerlőnek tekintett magyar erő nemzetközi politikai értékítéletekre is ösztönzi a kocsmában dalolókat:

„Én az angol flottáért

Nem adnám a gúnyám,

Londonban az emberek

Oda vannak csunyán.

Nevezzük az ángélust

britnek vagy angolnak,

Hajói a tengeren

Sirva brittangolnak!

 

A francia hadsereg

Nem tud felkészülni,

Mert a francia anyák

Nem szeretnek szülni,

Bezzeg büszkén nézhetünk

A mi seregünkre,

Mert a magyar menyecskék

Furtonfurt csak szülnek.”

Úgy tűnik, hogy a brit hajóhad a világtengereken nem tud tájékozódni, a franciák pedig demográfiai deficitben vannak, szemben a magyarokkal, akik lélekszámban, illetve reprodukciós képességben nyilván meghaladják őket.

Simi visszatér a falujába a zsákmányolt orosz zászlóval, s elnyeri Rozi kegyeit. De sajnos újra vissza kell menni a háborúba, ami egészen bizonyosan a magyar fegyverek győzelmével ér véget. Erről Simi hadnagya – Simivel együtt – biztosítja a falu lakóit és a színdarab nézőit: „Fiuk, megyünk! Bátran, jókedvűen előre! Új ütközetre! Újabb győzelemre! Mi nem csüggedhetünk gyerekek, mert a mi zászlónkon ez a jelszó csillog: „Diadal!”. És ha visszatérünk, büszkén, emelt fővel emlékszünk majd szent küzdelmeinkre, és szenvedéseinkre, mert nagy dolog a háború.”

Mindenki dalra fakad, s azt éneklik, amit 1848-ban is: „Fel-fel vitézek a csatára!”

Minden jó, ha a vége jó!

Két nappal a színdarab bemutatója után orosz csapatok nyomultak be az Uzsoki-szoroson keresztül Magyarország területére.

 

 

Nemzeti erotika és kábulat

A vizsgált színdarabok alapján kirajzolódik a kép: 1914 augusztusában-szeptemberében a háború kezdetekor milyen tartalmi – és érzelmileg hitelesíteni szándékozott – üzeneteket kívántak eljuttatni a nagybecsű publikumnak.

A háború nemzeti ügy. Éppen ezért hozzátársítják a modern magyar nemzettudatban rögzült dicsőségteli nemzeti tartalmat, s ez történetileg 1848-ban mint érzelmi kiindulópontban fogható meg. 1848 sehol nincs részletezve. Nincs szó arról, hogy a folyamat annak idején 1849-re eljutott a Függetlenségi Nyilatkozatig, illetve nincs szó az 1848-49-et jellemző belső megosztottságokról. 1848 önmagában mint pozitív kollektív nemzeti emlékezeti pont van jelen, s személyileg csak Kossuth Lajossal (esetleg Petőfi Sándorral) társul.

Ezt a nemzeti konszenzusnak tekintett pontot kötik össze 1914-gyel, illetve Kossuthot Ferenc Józseffel. Az összekötést indokolja az, hogy 1848-ban (pontosabban szólva 1848-49-ben) a magyaroknak ellenfelei voltak a szerbek és az oroszok, és 1914-ben is ellenük viselnek háborút. 1848 differenciálatlan összehangolása 1914-gyel egyszerre utal az annak idején levert magyar forradalomért és szabadságharcért vett revansra, illetve az akkor megszakított folyamat folytatási szándékára, kiteljesítésére. Így feledhetővé válik a független Magyarország ideáját megtestesítő Kossuth és ezt az ideát opponáló Ferenc József ellentéte. A háború harmóniába rendezi a magyar múltat.

1848 a modern magyar nemzettudat szakrális, érzelmileg nem megkérdőjelezhető pontja, és ha ezt összekötjük 1914-gyel, akkor azt mondjuk: a háború is szakrális és érzelmileg megkérdőjelezhetetlenül magyar.

Fontos és az 1848-as forradalom 1914-gyel való azonosításában nagy szerepet játszó mozzanat a szabadság értékének kihangsúlyozása. Ahogy 1848-ban, úgy 1914-ben is a magyarok a szabadságukért küzdenek. Ez az elgondolás szinte mindenütt megjelenik, de más is társul hozzá. A magyarok olyan fontosnak tekintik a szabadságot, hogy ezt másoknak is elviszik. Éppen ezért a magyar felszabadító, ami a háborús részvétel igazolását erkölcsileg és érzelmileg még inkább erősíti, felmagasztosítja.

Ebben a harcban a magyarok egységesek. A nemzet történelme és elkötelezettsége a szabadság iránt megteremti a nemzeti egységet. A nemzeti egység szellemében nincs szegény és gazdag, nincs úr és paraszt. Aki ellenzi a háborút, az kizárja magát a nemzeti egységből, ezért még a háborús konfliktus egykori ellenzői is beállnak a nemzeti egységbe.

A magyar nem egyszerűen önmagát képviseli, hanem felszabadító missziójával világtörténelmi szerepre tesz szert. Győzelmes küzdelme hozzájárul ahhoz, hogy ezután a háború után minden háború megszűnjön. Felszabadító feladatával pedig önmaga és más népek megváltójának szerepébe kerül. A magyarnak biblikus a missziója, és megvan hozzá az isteni ereje is.

A nemzeti egység, az érzelmileg megalapozott történelmi elhivatottság a magyart erősebbé és jobbá teszi azokhoz képest, akikkel harcban áll. Ezért lesz képes legyőzni szerbet és oroszt, s ezért retteghetnek tőle a franciák és a britek. A magyar mind közül a legjobb.

A kiemelkedő minőség vonzóvá teszi a magyart. Mondhatnám úgy is, hogy a magyar szexi, egyfajta erotikus kisugárzása van, amit hívhatunk nemzeti erotikának is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a szlovákok is magyarok akarnak lenni, a zsidók kifejezetten törekszenek erre, és még a kozák is elcsábul – ő is úton van ahhoz, hogy magyarrá legyen.

Ebben a megközelítésben a magyarral együtt élő másféle emberek nem ellenségek. Nem ellenség a zsidó, nem ellenség a szlovák. Sőt! A magyar asszimiláló ereje erősíti a nemzetet, s a nemzet erősödik is. A zsidóból vagy a szlovákból lehet a legmagyarabb magyar, a legvitézebb hős.

Az ellenség az, aki el akarja lehetetleníteni a magyart, aki el akarja őt tiporni, aki el akarja venni tőle hazáját. Ezekkel szemben kíméletlenül fel kell lépni, s vérüket kell venni. Ebben a harcban természetesen lesznek magyar áldozatok is, de ők a hősök, szemben azokkal, akik szintén meghalnak, de a magyarok ellenében halnak meg. A tárgyilagos szemlélő ezt látja, hiszen a meggyilkolt szerb kém lánya is elismeri, hogy apja halála az igazságos Isten műve volt.

Feltűnő, hogy a magyarnak ugyan vannak szövetségesei, de alapvetően magában áll szemben ellenségeivel. Maga veri le a szerbet, maga veri le a muszkát. Csak véletlenül és utalásszerűen értesülünk arról, hogy a háborúban a magyaroknak nincs saját hadserege, mert egy olyan ármádia tagjai, amely az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadserege.

A színdarab általában a fikció világa. Nincs ez másként most sem. Az úgynevezett valósághoz vajmi kevés köze van annak, amit ezek a művek a korabeli nézőnek mondtak, s amivel kicsiholták az elfogadásukhoz szükséges érzelmi többletet. Esetünkben azonban mégis némi fontosságra tesz szert, amit közönségesen realitásnak hívunk. Egyszerűen azért, mert egy akkoriban létező háborúról van szó mindazzal a vérrel és verítékkel, amivel ez az eseménysor jár, illetve járhat. A színdarabok háborús világképe fiktív, de bemutatásukkor a háború már valóságos. A fikció a realitásból táplálkozik, de nem sok közük van egymáshoz; a fikcióból jószerivel semmi nincs a realitásban. Úgy tűnik tehát, hogy Budapest színpadain 1914 augusztusában-szeptemberében a fikció teljesen felülírta a realitást, s egy olyan magyar önképet és helyzetet konstruált, amely racionálisan még nyomaiban is nehezen volt érvelhető. Persze nem is ez volt a feladat.

A háborúban álló országokban mindenütt hasonló lelkesedés és azonosulás volt megfigyelhető. Éppen ezért nincs okom feltételezni, hogy máshol más lett volna a nemzeti öntömjénezés érzelmi miliője és logikája. Valószínű, hogy a magyar szó behelyettesíthető a szerbbel, a franciával vagy éppen a némettel; az önkép tekintetében csak árnyalatnyi és nem lényegi különbségek lennének.

Mindezek alapján vélelmezhető, hogy a háború elején a nemzeti érzés teljesen parttalan kitörése – még ha ez esztétizált formában is történt – alapvetően egy sajátos érzelmi állapotot idézett elő. Ezt az állapotot lehetne nemzeti kábulatnak, delíriumnak, esetleg részegségnek hívni.

A mértéktelen alkoholfogyasztás eltorzítja az ítélőképességet, megváltoztatja a reakciókat, leépíti a gátlásokat és egy – az alkohol hatása által teremtett – szürreális világba helyezi bele az embert. Ha valaki mértékkel fogyaszt tudatbefolyásoló- és módosító italt, akkor annak inkább hasznát látja, mert nem megváltoztatja a tudata állapotát, hanem csak jobb kedvre hangolja az egyént.

A nemzeti érzés mértéktartó alkalmazása segítheti egy-egy politikai közösség összetartozását. Különösen akkor, ha nagy és megoldandó feladat áll az adott közösség előtt.[30] Abban a pillanatban, amikor ez mértéktelenségbe fordul át, az adott politikai közösség önértékelése teljesen elszakad a realitásoktól, és merőben szürreális világba kerül.

Megítélésem szerint ez az állapot állt elő 1914 őszén Európában. Abban – már csak az általam áttekintett színdarabok alapján is – biztos vagyok, hogy Magyarországon is ez volt a helyzet. A háború kitörése és a nemzeti bornírtság tobzódása egybeesett.

1914 szeptemberében – képletesen szólva – Magyarország elkábította magát önnön tételezett nemzeti nagyságától. Mondhatnám azt is: Magyarország más európai országokkal egyetemben módosult tudatállapotba került. Sok idő kellett ahhoz, amíg kijózanodott, hogy aztán megint ittassá váljék.

A Nagy Háború utáni időszak tapasztalata alapján ugyanis tudnunk kell, hogy nem csak a nemzeti érzéstől lehet megrészegülni.

 

 

 

 

 

[1] Az írás első változata az Élet és Irodalom 2014. július 25-i számában jelent meg.

[2] Ezt a folyamatot mutatja be: Merénylettől hadüzenetig. A béke utolsó hónapja a Monarchia Magyarországán. (1914. június 28. – 1914. július 28.). (Szerk.: Gerő András) Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2014.

[3] Esti Újság. 1914. XIX. évf. 165. sz.

[4] Kecskeméti Lapok. 1914. 145. sz.

[5] Lehetséges olyan megközelítés, amely minden háborús tematikát vagy katonaszereplőt tartalmazó darabot a háborús propagandába sorol be. Én a magam részéről csak azt tekintem háborús hitvallásnak, amely kifejezetten ebből a célból íródott. Kétségtelenül igaz azonban, hogy jó néhány 1914 előtt írott darabot átalakítottak, és a háborúról szóló hangsúlyokkal láttak el. Ezeknek a rendezői elképzeléseknek a számbavétele igazi színháztörténeti, kutatói feladat, de az én megközelítésem ezt nem tartalmazza.

[6] A háborús propagandaszínház külön vonulatát képezik a gyerekeknek szóló színdarabok. Így például a Komor Gyula és Stephanides Károly által írott „Szepi, a főcserkész”, amelyet a Vígszínház mutatott be 1914. december 19-én. A szüzsé szerint Bombaország (értsd Szerbia) agitátort küld Komitácsi személyében, hogy a háború ellen hangolja a szittyákat. Nem jár azonnal sikerrel, és mindenki nagy örömmel vonul a bombák ellen. Nyebogár, miután a szittyák elfoglalták a fővárost, hiába menekül a földalatti börtönei miatt rettegett „Gonoszok gonoszához” segítségért, a szittyák győzedelmeskednek. (Magyar Színpad. 1914. dec. 19. 329. szám). De ilyen darab volt az ugyancsak a Vígszínházban 1915 decemberében bemutatott, Komor Gyula által írott színmű, amely a „Hindenburg bácsi” címet viselte. A darab nem túl bonyolult történetében Hungária és Konrád vitéz együtt sikerrel szállnak szembe a gonosz Nyikolajevics-Muszkával, aki végül elnyeri méltó büntetését (Színházi Élet. 1915. december 21. 15. szám).

[7] A Népopera mutatta be a „Vörös ördögök” című színművet. Műfaja szerint alkalmi játék 7 képben. Írói: Mérei Adolf és Dr. Béldi Izor. A darab szerkezete: I. A vörös ördögök. II. A mitrovicai tánc. III. A nazarénus. IV. Mindenütt jó, de legrosszabb otthon. V. Megfizettem Világosért. VI. Vive la Kaiser. VII. Magyarország nem volt, hanem lesz. Történet két magyar huszárról, akik sikeresen küzdenek a fronton. Egy volt negyvennyolcas honvéd bosszút áll egy orosz tábornok megölésével régi sérelmeiért. Párizsban forradalom tör ki és a nép követeli, hogy tegyék le a fegyvert a németek előtt: Napóleon szelleme megjelenik, és babérkoszorúját Vilmos császár fejére teszi. A Magyar Országgyűlés háború utáni első ülésén deklarálja, hogy Lengyelország és Szerbia koronája a királyhoz tartozik immár. (Magyar Színpad. 1914. szeptember 12. 231. és 235. szám).

A Vígszínház mutatta be Gábor Andor „Előre!” című színjátékát 5 felvonásban. Egy, a hadüzenet miatt Franciaországban rekedt magyar földbirtokost és lányát megtámadja a csőcselék, mire egy magyar diplomata védelmükre kel: közben a támadók szétszélednek a porosz közeledésének hírére. A két fiatal közel kerül egymáshoz. Közben hadba vonuló katonák gyülekeznek az Astoriában, Budapesten, és a „nagyszerb-komité” két kémje is feltűnik. (Magyar Színpad 1914. szeptember 17. 236. szám).

[8] Pásztor Árpád – a Magyar Életrajzi Lexikon tanúsága szerint – 1877-ben született, és 1940-ben halt meg. Színműíróként, fordítóként, újságíróként tevékenykedett. Sárközi Mátyás, Molnár Ferenc monográfusa és egyben unokája szóbeli közlése szerint a színház eredetileg Molnár Ferencet kérte fel a darab megírására, de ő ezt nem vállalta, viszont tanácsaival segítette Pásztor Árpád munkáját.

[9] A Király Színház – a Magyar Színházművészeti Lexikon adatai szerint – 1903-ban kezdte meg működését Budapest 7. színházaként. Beöthy László alapította. Itt mutatták be 1904-ben Kacsóh Pongrác János Vitéz c. darabját, s innentől a színház a zenés darabok bemutatását részesítette előnyben. A Király Színház 1936-ig működött. Bemutatói közül említést érdemel Jacobi Viktor Leányvásár és Sybill, Huszka Jenő Gül Baba, Kálmán Imre Luxemburg grófja és A csárdáskirálynő, Szirmai Albert Mágnás Miska c. operettje.

[10] A darab főbb szerepeit Fedák Sári, Z. Molnár László, Huszár Károly és Rátkai Márton játszotta. A színmű gépiratos formában az OSZK Színháztörténeti Tárában lelhető fel.

[11] Magyar Színpad 1914. augusztus 25. 213. szám

[12] Abzug: le vele!

[13] Mungó: kormánypárti, a kormányt kritikátlanul kiszolgáló (gúnyos)

[14] A színmű kéziratos formátumban az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában lelhető fel.

[15] Hegedüs Gyula (1870-1931): színész. 1896-tól – megszakításokkal – 1926-ig a Vígszínházban játszott, később a Magyar Színházhoz szerződött. (Magyar Színházművészeti Lexikon)

[16] Faragó Jenő (1872-1940): író, újságíró. Nagyszámú színdarabot, operettlibrettót, filmszöveget, regényt és elbeszélést írt. (Magyar Színházművészeti Lexikon, Magyar Életrajzi Lexikon)

[17] A Vígszínház 1896-ban nyílt meg, s szinte azonnal a fővárosi polgári közönség egyik leglátogatottabb színházává vált. Eredendően is célul tűzte ki kortárs magyar drámaírók műveinek színrevitelét, de ugyanakkor elkötelezte magát a modern külföldi drámák bemutatása mellett is. A színház napjainkig működik, épülete 1945-ben, Budapest ostromakor megsérült; helyreállítását követően, 1951-től a Magyar Néphadsereg színházaként tevékenykedett. 1960-ban visszakapta nevét, s újból Vígszínház lett. (Lásd: Magyar Színházművészeti Lexikon). A darab főbb szerepeit Vendrey Ferenc, Tanay Frigyes, Virányi Sándor, Hegedüs Gyula és Gombaszögi Frida játszották.

[18] Magyar Színpad. 1914. szeptember 2. (231. szám)

[19] A színmű kéziratos formában az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában lelhető fel.

[20] A főbb szerepeket Törzs Jenő, Tarnay Ernő és Latabár Árpád játszotta. (Magyar Színpad, 1914. szeptember 15. 235. szám)

[21] Márkus László (1881-1948): író, kritikus, színházi- és filmrendező, díszlet- és jelmeztervező, színházigazgató. Élete során volt a Nemzeti Színház és az Operaház igazgatója is. (Magyar Színházművészeti Lexikon)

[22] Heltai Jenő 1871-ben született és 1957-ben halt meg. A Magyar Színházművészeti Lexikon, illetve a Magyar Életrajzi Lexikon besorolása szerint költő, író, drámaíró, színházigazgató. Már a foglalkozási felsorolás is jelzi, hogy rendkívül sokoldalú művészeti tevékenységet fejtett ki.

[23] A darab kéziratos formában az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában lelhető fel.

[24] A Heltai darab főbb szerepeit Hegedűs Gyula, Sz. Varsányi Irén és Gombaszögi Ella játszotta.

[25] A színmű kézirata fellelhető az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárában.

[26] Vágó Géza (1882-?): Színész, rendező, színházigazgató.

[27] A darab főbb szerepeit Tanay Frigyes, Latabár Árpád, Z. Molnár László, Huszár Károly és Rátkai Márton játszották.

[28] Magyar Színpad 1914. szeptember 27. 246. szám

[29] A háromszínű zászló itt a piros-fehér-zöld magyar zászlót jelenti, Petár király pedig a szerb uralkodó.

[30] Az általam vizsgált 5 színmű közül csak Heltai Jenő műve felel meg ennek a kritériumnak.

Nemzeti mese – az Árpád-ház esete

             A XVIII. századtól az európai történelem egyik legmeghatározóbb gondolati jelensége a kialakuló nemzettudatok működése és a belőlük kisarjadzó nacionalizmus jelenléte. A magyar históriában és a históriáról való vélekedésben inkább a XIX. századtól észlelhető a folyamat. Sok ága és sok leágazása jött létre.

Jelen írás egy magyar históriai jelenséggel, az Árpád-házzal, illetve az Árpád-házat nemzeti dinasztiának tartó értelmezéssel, értelmezéstörténettel foglalkozik. Hit, tudás és interpretációk sajátos keveréke jelenik meg; tudomány, képzelet és identitás mosódik össze egymással. A hit sokaknál értelmet ad a tudásnak, és a tudás sokszor nem ad értelmet a hitnek.

Történetünkben egyaránt jelen van a tudomány bizonyosságra törekvő önhittsége, és a nemzetiesített múlt meseszerűsége.

 

Az Árpád-ház – változó elnevezések

       Minél régebbre megyünk vissza az időben, történeti tudásunk annál bizonytalanabb, annál kevesebb igazolható tényszerűséget lelhetünk fel. A bizonytalanság, pontosabban szólva az egyértelmű bizonyítottság hiánya kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy különféle elméletekkel, illetve képzelettel pótoljuk a tényszerűnek tekinthető állításokat. Így aztán inkább arról beszélhetünk, hogy egy-egy vélekedés mennyire elfogadott, de azt nem állíthatjuk, hogy amit mondunk, az annak idején úgy is volt.

Az Árpád-ház esetében is nagyjából-egészében ez a helyzet. Leginkább csak azt tudjuk elmondani, hogy a különböző korokban hogy’ hívták őket, s keveset tudunk arról, ők miként nevezték magukat.

Úgy tűnik, hogy az Árpád-ház kifejezés a 18. századi jezsuita történetíróktól származik – noha ezek a történetírók inkább tudós egyházi embernek, mint mai értelemben vett történésznek tekinthetőek. Pray György (1723-1801) elgondolása szerint igazat kell adni Bíborbanszületett Konstantin 10. századi álláspontjának, miszerint Árpád volt a magyarok első fejedelme. Noha egy másik jezsuita történetíró, Katona István (1732-1811) nem értett vele egyet, merthogy ő inkább Anonymus 12. század végi, 13. század eleji állítását fogadta el, miszerint Álmos volt az első fejedelem, mégiscsak ő terjesztette el az Árpád-ház és az Árpád-kor fogalmakat. A kifejezés kitalálása Pálma Károly Ferenc (1735-1787) nevéhez kötődik, de Katona volt az, aki közkeletűvé tette.[2]

Így tehát bizonnyal állíthatjuk, hogy az Árpád-ház (Árpád dinasztia) mint kifejezés a 18. század előtt, ha létezett is, nem volt használatos.

Persze felmerül a kérdés: hogyan hívták magukat az 1000-től 1301-ig uralkodó család tagjai? Kézai Simon krónikájában – amely a 13. század vége felé keletkezett, tehát még akkor, amikor Magyarországnak Árpád-házi királyai voltak – az uralkodócsaládot úgy hívja mint Turul-nemzetségét (de genere turul). Csak ő nevezi így őket, de nincs nyoma annak, hogy bárki tiltakozott volna ellene.

Itt persze újfent emlékeztetni kell arra, hogy tudásunk nagyon is töredékes. Egyszer valaki ezt úgy jellemezte, mintha egy ezer darabból álló puzzle néhány elemét megtalálnánk, és ebből akarnánk az összképre következtetni.[3]

Mai tudásunk szerint ők a 12. századtól önmagukra a szent királyok nemzetsége megnevezést alkalmazták. Ha ez igaz, akkor vélhetően azért, mert a keresztény világképben kifejezetten hangsúlyos szerepe volt a szentek kultuszának, és a családhoz kötődően több szentet is fel lehetett sorolni, mutatni.[4]

Ha az elmondottakat időben is ábrázolni akarjuk, akkor még inkább kiderül tudásunk töredezettsége és bizonytalansága. A szent királyok nemzetsége tekinthető egyfajta, a kereszténységhez kötődő nem specifikus, hanem inkább közhelyes állításnak; Kézai Szent István trónralépte után majd’ háromszáz évvel említi a Turul-nemzetségét; a jezsuita történetírók pedig a dinasztia kihalása után majd 500 évvel nevezik el őket Árpád-háznak.  Kulturantropológiai értelemben más volt akkor az idő fogalma, mint a XX.- XXI. században, tehát kicsit eltérő mércével kell a ritmust mérni. De így is figyelemreméltó, hogy – ha egy nemzedéket harminc évnek veszünk – 10 vagy éppen 15, 16 nemzedék telik el egy-egy megnevezésváltás között. Jószerivel semmit sem tudunk arról, hogy mi volt a köztes időben.

Az elnevezés ilyenfajta időben igencsak elnyújtott változásai jól mutatják, hogy inkább egy-egy kor uralkodó felfogása, és nem a valaha volt történeti időszak belső logikája, nyelvi világa a mérvadó.

 

Mitől lehet magyar?

Az Árpád-házat közkeletűen magyar dinasztiának, magyar uralkodóháznak tartják, s az árpádsávos lobogót manapság is sokan nemzeti zászlóként használják. Különösen igaznak látják ezt akkor, ha az őket követő dinasztiákat is számításba veszik. Az Anjouk, a vegyesházi királyok, a Jagellók, vagy éppen a Habsburgok nem számítanak magyarnak.

Itt persze megint meg kell állnunk. Ahogy az Árpád-ház megnevezés is egy félezer éves visszavetítés, ugyanígy a nemzeti gondolkodás is valami olyannak a felemlegetése, ami az 1000 és 1301 közötti időszakban nem létezett,[5] hiszen a modern értelemben vett nemzet felfogása a magyar kultúrában a 18. század utolsó negyedében kezdett formálódni, a reformkorban öltött testet, és 1848-49 eseménysorában vált tömegesen átélhető valósággá.

A kiformálódó és a már kiformált nemzeti világkép több dimenzióban teszi értelmezhetővé a „magyar” fogalmát.

Eredetileg – gondolok itt a reformkorra – két vetület volt érdekes. Egyrészt a nyelvi megközelítés, miszerint a nemzeti tartalmat a nemzeti nyelv, illetve a nemzeti kultúra biztosítja. Nem véletlen, hogy Magyarországon 1844-től lett kizárólagos államnyelv a magyar. Másrészt az is jelentőségre tett szert, ha valaki azonosult a nemzetinek tekintett üggyel – lett légyen szó kultúráról vagy politikáról. Ezért kerülhettek a nemzeti mártírok sorába azok az Aradon kivégzett tábornokok is, akik egy részének a magyar nem elsődlegesen beszélt, használt nyelve volt.

Később a nemzet fogalmában egyre nagyobb szerepet játszott az etnikai elem – nevezetesen az, hogy valaki származását tekintve magyar-e.

A kulturális és etnikai tartalmú magyarságfelfogás természetesen ellentétbe kerülhetett, hiszen etnikai alapon a szláv származású Petőfi Sándor vagy Kossuth Lajos nem magyar. Az etnikai elv főként a 20. századra elég alaposan és mélyen beépült a nemzetfogalomba.

Így tehát a 18. század előtt nem létező, ellentmondásokkal telített, modernnek tekinthető magyarságfogalmat kell számon kérnünk az Árpád-házi uralkodókon – feltéve, ha magyarnak akarjuk őket nevezni.

 

A nyelv

1000-1301 között 23 királya volt Magyarországnak; ők kivétel nélkül – most már a 18. század óta így tudjuk – az Árpád-ház férfi tagjai voltak. Számomra most érdektelen, hogy közülük volt olyan, akit ellenfele nem tartott törvényes királynak, nekem pusztán az a lényeg, hogy Magyarország uralkodóinak deklarálták magukat. Listába szedve a következő emberekről van szó[6]:

Magyarország Árpád-házi királyai

Uralkodó Uralkodott
I. (Szent) István 1000/10011038
(Orseolo) Péter 10381041
Aba Sámuel 10411044
(Orseolo) Péter 10441046
I. András 10461060
I. Béla 10601063
Salamon 10631074
I. Géza 10741077
I. (Szent) László 10771095
Könyves Kálmán 10951116
II. István 11161131
II. (Vak) Béla 11311141
II. Géza 11411162
III. István 11621172
II. László 11621163
IV. István 11631165
III. Béla 11721196
Imre 11961204
III. László 12041205
II. András 12051235
IV. Béla 12351270
V. István 12701272
IV. (Kun) László 12721290
III. András 12901301

 

Hitelt érdemlő információnk nincs arról, hogy ezek az emberek milyen nyelven beszéltek. Azt tudjuk, hogy királyként, az általuk kibocsátott törvényekben és oklevelekben latinul nyilvánultak meg,[7] ami teljesen megfelelt a korabeli európai kulturális normáknak. Hivatalos minőségben tehát a latint használták, magánemberi minőségükben viszont vélhetően több nyelvet is beszélhettek. Erősen valószínűsíthető, hogy például a Velencében született Orseolo Péter, vagy az olasz környezetben nevelkedett III. András számára nem volt életidegen az olasz, és a lengyel közegben született I. Géza fülének nem hangzott idegenül a lengyel szó.

Nagyon nehéz lenne a nyelvi homogenitás tételét felállítani, s nem csak azért, mert a magánnyelvhasználat tekintetében a 23 emberről nincsenek biztos adataink, hanem azért is, mert bizonyosan csak az valószínűsíthető, hogy anyanyelvként nem egy nyelvi kultúra jelent meg számukra.

Egyértelműnek és életszerűnek tekinthető, hogy a magyarnyelvűség kizárólagossága nem volt az Árpád-dinasztia sajátja.

 

A nemzeti ügy

Most nézzük azt a kritériumot, miszerint a nemzethez tartozás a nemzeti üggyel való azonosulásból áll.

Ezek az emberek kivétel nélkül Magyarország királyai voltak. Ha úgy tetszik közjogi szerepük számukra előírta, hogy mindig az országot, illetve a királyságot kell megszemélyesíteniük. Ebben az értelemben bizonysággal magyar királyok voltak – pontosan annyira, mint azok az Anjouk, a vegyesházi uralkodók, Jagellók, Habsburgok, akiket szintén megkoronáztak.

Mikor az anekdota szerint II. Józsefet megkérdezték, hogy – felvilágosult gondolkodása ellenére – miért nem híve a respublikának, azt válaszolta: „Foglalkozásomnál fogva royalista vagyok.” Ha most II. József mondatát lefordítjuk a mi kérdésünkre, akkor azt mondhatjuk: aki magyar király, az magyar király. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az Árpád-házi királyok – szemben másokkal – csak Magyarország királyai voltak, más királyi címmel nem rendelkeztek, ezért életvitelszerűen itt éltek, s ettől nemzetiek. Ez nem túlzottan meggyőző érv, hiszen például Anjou uralkodónk is volt csak magyar király (Károly Róbert), s azon magyar királyok egy része, akik más uralkodói címmel is rendelkeztek, szintén életvitelszerűen éltek Magyarországon, (I. (Nagy) Lajos, II. Ulászló, II. Lajos). Tehát az egyetlen lehetséges argumentum, amely az Árpád-ház nemzetinek tekinthető jellege mellett szól, gyenge, erőltetett és ingatag lábakon áll.

Még egyszer hangsúlyozom: az egész magyar, illetve nemzeti problematika beleerőltetése az Árpád-házi királyokba utólagos kreálmány, de – úgy tűnik – történelmünk visszafelé történő nemzetiesítése, nacionalizálása a modern nemzetfogalom létrejöttének mintegy szükségszerű következménye volt.

 

Az etnikum

Most térjünk rá a modern nemzeti gondolkodás következő összetevőjére, az etnikai vetületre. Mennyiben tekinthetők etnikailag magyarnak Árpád-házi királyaink?

Megítélésem szerint a választ az édesanyák világában kell keresni – még akkor is, ha tudjuk, hogy a kor logikája az apai leszármazási vonalat tartotta számon. Abból indulok ki, hogy az anya biztos, az apa pedig csak biztosnak tartott. Tekintsük át, hogy az uralkodó helyzetbe került Árpád-házi férfiaknak ki volt az anyja.[8]

Az Árpád-házi uralkodók édesanyjai

Uralkodó Édesanyja Édesanya származása Uralkodó ház, ahonnan az édesanya származik
I. István Sarolt magyar (erdélyi) erdélyi gyula leszármazottja
Orseolo Péter Gizella, Ilona vagy Mária magyar (Géza lánya) Árpád-ház és erdélyi gyulák
Aba Sámuel
I. András magyar (Tátony nembeli?)
I. Béla magyar (Tátony nembeli?)
Salamon Jaroszló Anasztázia szláv (kijevi és édesanyja svéd) Rurik ház és Yngling-ház
I. Géza Richeza szláv (lengyel) Piast-ház
I. László Richeza szláv (lengyel) Piast-ház
Könyves Kálmán Loozi Zsófia belga (limburgi és édesanyja namuri)
II. István Buzilla olasz (szicíliai) Hauteville-ház
II. Béla Predszláva szláv (kijevi) Rurik-ház
II. Géza Ilona szláv (szerb) Uroš-ház
III. István Eufrozina szláv (kijevi és édesanyja novgorodi) Rurik-ház
II. László Ilona szláv (szerb) Uroš-ház
IV. István Ilona szláv (szerb) Uroš-ház
III. Béla Eufrozina szláv (kijevi és édesanyja novgorodi) Rurik-ház
Imre Châtillon Anna bizánci (antiókhiai)
III. László Aragóniai Konstancia spanyol (aragóniai és édesanyja kasztíliai) Barcelonai-ház
II. András Châtillon Anna bizánci (antiókhiai)
IV. Béla Gertrúd német (merániai) Andechs-meráni-ház
V. István Laszkarisz Mária bizánci (nikeai) Laszkarisz-ház
IV. László Kun Erzsébet kun
III. András Morosini Tomasina olasz (velencei)

 

A táblázat alapján – minden tétova adat ellenére – megállapítható: etnikai értelemben a magyarnak tekintett királyok mérsékelten vagy egyáltalán nem voltak magyarok. Vegyük számításba azt is, hogy apai ágon is kumulatív módon zajlott az etnikai keveredés, tehát az adott három évszázados időintervallumban azt lehet mondani, hogy folyamatosan épült le az eredetileg egyneműnek tekinthető etnikai jelleg.

A házasodási stratégia megfelelt az akkor szokásos európai normáknak: nem a szerelem bizonyossága, hanem a politikai-hatalmi érdek mentén formálódott logikája. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy etnikai értelemben dominánsan nem a magyar elem jelenik meg – királyaink jól tették, amit tettek, úgy viselkedtek, ahogy akkor egy európai uralkodócsaládnak viselkednie kellett. A magyar állam szempontjából akkor végezték volna rosszul a dolgukat, ha valamiféle etnikai endogámiában képzelték volna el folytonosságukat.

Összefoglalóan tehát a következőket lehet elmondani: Árpád-házi uralkodóink a visszavetített nemzetfogalom jegyében nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyek mentén úgymond magyarnak lehet őket tekinteni. Még csak Árpád-házinak sem tartották magukat – ezt is az utókor találta ki. Hivatalos nyelvhasználatuk a latin volt, s nem a magyar, magánvilágukban pedig vélhetően többes nyelvhasználat jellemezte őket. Megítélésem szerint abból kell kiindulnunk, hogy mindegyik király az anyjától is tanult nyelvet, vele is akart beszélni. Uralkodóként az országot, a királyságot jelenítették meg, és nem a nemzetet. Származásukban – különösen az idő előrehaladtával – etnikailag egyre inhomogénebb képet mutatnak.

Tény viszont, hogy Magyarország királyai voltak, és életvitelszerűen itt is éltek. Sokukat Székesfehérváron temették el, maradványaik napjainkra szinte kibogozhatatlanul összekeveredtek; pont úgy, ahogy ők annak idején más etnikumokkal.

 

A hivatalos történetírás és a „nemzeti dinasztia”

A hivatalosnak tekinthető, azaz intézményesült történetírás esetében elég jól áttekinthető, hogy mikor, miként viszonyultak az Árpád-házhoz. Különösen szerencsésnek mondható körülmény, hogy a korszak professzionális kutatója, a 2004-ben elhunyt Kristó Gyula még a XX. század végén megírta az Árpád-kor kutatástörténetét.[9] Rövid megállapítása szerint: „Az Árpád-kor (895–1301) a magyar történelem legrégebben és legjobban kutatott korszaka. A megkülönböztetett és kitüntetett figyelem több körülménnyel kapcsolatos. Mindenekelőtt azzal a helyzeti előnnyel, hogy az Árpád-korra vonatkozó legkorábbi, bizonyos értelemben tudományos értékűnek nevezhető összefoglalások már a 18. században elkészültek. Amikor meghatározó szerephez jutott a történeti folyamatok ábrázolásában a nemzeti szempont, az Árpád-kor szintén előnyt élvezett (lévén az ún. „nemzeti” dinasztia időszaka). Mivel pedig legtöbb intézményünk, egész berendezkedésünk eredete az Árpád-korra vezethető vissza, a kezdeteket megillető kíváncsiság, felfokozott érdeklődés ugyancsak kedvezett e korszak kutatásának.”[10]

Lehet vitatkozni azon, hogy az Árpád-kor a magyar történelem legjobban kutatott korszaka-e, de számunkra ez most érdektelen. Az érdekes az, hogy a fenti idézetben – mintegy a történettudomány mai állását tükröző módon – a nemzeti szó idézőjelben szerepel. Ez teljesen jogos és indokolt idézőjel, hiszen mai fogalmaink és tudásunk szerint nincs tudományosan igazolható alapja a visszavetített modern nemzetfogalom használatának. Mindenesetre Kristó munkája bizonyos értelemben felmentést ad az alól, hogy részletesen áttekintsem az Árpád-házhoz kötődő terminológia történetét, így most vázlatosan csak a fő csomópontokat kívánom jelezni.

A hivatalos történetírásban is létezett a nemzetfogalom visszavetítése. A magyar történetírás a XIX. századtól kezdett el intézményesülni és intellektuálisan a korabeli német tudományos normákhoz igazodni. Ez az időszak alapvetően a nemzeti tartalomban gondolkodott, s mindent az akkor kiformálódott nemzetfogalom szemüvegén át értelmezett; tehát a magyar történelem egészét modern értelemben felfogott nemzeti történelemként érzékelte. Így nem csoda, hogy a millenniumkor (ami egyébként is az időtlenített nemzeti nagyságról és dicsőségről szólt) a kor vezető történetírója, Marczali Henrik így fogalmazott: „Lehetetlen történeti érzékkel végignézni a magyar nemzet történetén az Árpádok honában, és el nem ámulni azon út nagyságán, melyet a nép a nemzeti dynastia vezetése alatt több, mint négy évszázada bejárt.”[11]

Marczali szóhasználata abban az időszakban abszolút elfogadott és közkeletű volt, más történetírók is éltek vele, lett légyen szó Szádeczky Lajosról vagy Fraknói Vilmosról.[12]

A két háború közti magyar történetírás is használta a nemzeti dinasztia fogalmát. A korszak reprezentatív történetírói teljesítményének számított Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története. A munka több kiadást is megért, jószerivel a Horthy-éra történeti műveltségi mintázatát testesítette meg. A vonatkozó részek Hóman Bálint nevéhez fűződnek, és ő magától értetődően használta a nemzeti dinasztia fogalmát. Erre csak egy példát kívánok felhozni, hiszen evidenciáról van szó. Hóman azt írja: „Első, nemzeti dinasztiánk – Szent István egyetemes békekoncepciójáról és az időnként epizódszerűen felmerült keleti tájékozódásról nem szólva – két reálpolitikai értékű külpolitikai koncepciót termelt ki. Ezek egyike az egész német és észak-olasz komplexumot felölelő császári birodalommal való szövetségnek keleti veszedelem esetén időszerű, honvédelmi koncepciója. Másik a nyugati kultúrkör határán élő népeket egyesítő lengyel-magyar-horvát-(bosnyák) szövetségnek dél és kelet felé expanzív tartalommal telített császárellenes koncepciója, hátterében a császárral elégedetlen német tartományurak és valamelyik nyugati hatalom – a pápa, Franciaország, Velence vagy Nápoly szövetségével. Amannak a tatárjárás után IV. Béla, majd Zsigmond és Mátyás király ennek – a XIII. század elején már nagyhatalmi méretekre szélesbült, majd közel egy százados szunnyadás után újra imperialisztikus keretben jelentkező – koncepciónak III. Béla fiai és 1324 óta I. Károly voltak a főképviselői s ennek lett megszemélyesítőjévé Nagy Lajos is.”[13]

Hómanék történeti megközelítésében a szellemtörténet elgondolása uralkodott. Eszerint „…a mai történetírás a szó igazi értelmében vett művelődéstörténeti, ma szellemtörténetinek is nevezett módszer előnyeit kihasználva a nemzeti történetet … mint egyetlen szerves folyamatot fogja fel.” Úgy gondolták, hogy az emberi történelemben a „lelkiek azok, melyek primer voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét. Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története, így tanítja ezt a modern történettudomány.”[14] Így aztán ők az időtlenített magyar lélek történeti feltárását tekintették történetírói krédójuknak. Felfogásukban az Árpád-házat nem is tekinthették másnak mint nemzetinek.

Nem állítom, hogy a két háború közti magyar történetírást parttalanul eluralta volna a szellemtörténet, de azt állítom, hogy a főáramlatot megtestesítő Hóman (és Szekfű) ebben a felfogásban fogalmaztak, s mindezt nagy hatással tették.

A szellemtörténettel szembeni legnagyobb kihívást a történelmi materialista, marxista történetfelfogás jelentette – különösen akkor, amikor 1945 után hatalmi helyzetbe került. Ez az elképzelés főként az osztályellentétek és materiális gazdasági viszonyok mentén értelmezte a múltat; kulcskategóriái között nem szerepelt a nemzet. A marxizmus a termelőerők, termelési viszonyok, osztályok, osztályellentétek terminológiáját vetítette vissza azokra a korszakokra is, amikor ezek a kifejezések még nem voltak igazán értelmezhetőek. A nemzet kategóriája az ő interpretációjukban nem volt fontos, és így általában a nemzetfogalom visszavetítésével sem éltek – legfeljebb a nemzeti függetlenség fogalma tekintetében tették ezt meg (Mód Aladár). Az Árpád-ház mint nemzeti dinasztia az elbeszélésmódból eltűnt, vagy legfeljebb véletlenszerűen bukkant, bukkanhatott elő. (Léderer Emma, vagy éppen Elekes Lajos ezirányú munkássága jól példázza ezt.)

Az 1960-as évek végétől főként Szűcs Jenő és Engel Pál írásaiban már megjelent egyfelől a marxizmus óvatos meghaladásának igénye, másfelől annak tudományos elismerése, hogy a XIX. századtól élő nemzetfogalom nem alkalmazható az Árpád-ház és általában a koraközépkor, középkor értelmező kategóriájaként.

Nagyjából-egészében innentől kezdett egy olyan fajta történeti nyelv kialakulni, amelynek eredményeként Kristó Gyula már idézőjelesen használhatja, használja a nemzeti jelzőt. [15]

Mint azt az igen rövidre fogott historiográfiai áttekintés mutatja: az úgynevezett tudományos szóhasználat nagyot változott az idők során. Bizonyossággal csak azt mondhatjuk, hogy jelen tudásunk szerint a nemzeti kategória használata indokolatlan. A fenti mondatokban fontos szó a tudás és a bizonyosság. Mindkettő a tudományos gondolkodás alapértéke. Nem az a döntő, hogy valamiről változik a vélemény, hanem az, hogy ez a változás racionálisan érvelhető módon történjék; történeti összefüggésekre, bizonyítható fogalmi különbségekre épüljön.

 

Nem hivatalos történetírás, történelemértelmezés

A hivatalos struktúrán kívüli történelemértelmezés[16] képviselői manapság is nagy előszeretettel tekintik az Árpád-házat nemzeti dinasztiának. A „magyar nemzeti dinasztia” fogalma szinte mindenütt megjelenik.[17] Sok szerzőről van szó, s gondolataik többféle variációban léteznek. Én most nagyrészt eltekintek az egyedi jellemzőktől, és inkább megpróbálom rekonstruálni azt a gondolatmenetet, amely közösen jellemzi őket.

Vannak, akik a nemzeti dinasztián belül különbségeket tesznek. Úgy gondolják, hogy nemzeti szempontból az Árpád-háznak is voltak nem teljesen megbízható tagjai; olyanok, akiket nem lehet igazából magyarnak tartani. Erre példa Bakay Kornél régész írása. Azt írja: Orseolo „Péter királyt az elmúlt fél évszázad óta felmagasztalják a történészek, s úgy állítják be, mintha a „pogány és barbár” magyarok lettek volna a maradiak, a haladó és nagyon sikeres Péter királlyal szemben. Ezért tört ki úgymond a palotaforradalom, s tették meg királlyá Aba Sámuelt, akit viszont már a német kortársak trónbitorlónak (usurpator) neveztek, holott Aba király ez első nemzeti királyunk volt, aki megvédte az országot a német császár hadától. Péter király német dühvel uralkodott, bevezette a magyar királyság szuverenitását (sic!- G.A.). Az elárult Aba király Ménfőnél csatát vesztett, s amikor menekülni próbált, az idegen foglyok kerítették kézre, s adták át a németeknek. S Henrik császár, elsőízben Álmos nagyfejedelem óta, kivégeztette a magyar királyt! Holott Aba király nem volt pogány, csakhogy a hitvány és aljas III. Leó pápa átok alá helyeztette a Krisztus-követő magyar uralkodót, aki templomokat építtetett, és vissza akart térni az ókeresztények tisztaságához, az erkölcstelen és züllött pápákkal és főpapokkal szemben. Megbecsülte a szabadokat, ha közrendűek voltak is.”[18]

De valójában mi szükség van arra, hogy az Árpádokat így vagy úgy magyarnak tartsák?

A nem hivatalos történelemértelmezésben – még akkor is, ha nemzeti szempontból különbségeket tesznek az Árpád-ház különböző tagjai között – a nemzeti tartalomnak sajátos funkciói vannak.

Az egyik cél az, hogy bebizonyítsák: ami idegen (nem magyar), az rombolja a magyarságot. Ez persze feltételez valamifajta állandó – definiálatlan – nemzeti esszencialitást, öntörvényű magyar lényeget, amit az idegenek el akarnak venni tőlünk, el akarnak pusztítani.

Úgy tűnik, hogy az Árpádok magyarként való beállítása magában hordozza a nehezen meghatározható magyar lényeg tételezését, és egyben minden olyannak az elutasítását, ami idegennek tekinthető.

Ebben a logikai-elméleti konstrukcióban az elsődleges történelmi ellenfelek a Habsburgok. Jól jelzi az értelmezés irányát a következő idézet: „Csakhogy ha elkezdjük helyhez kötni az Árpád fejedelem sírját meghatározó Óbudát és Fejéregyházat, rögtön ismét a Habsburg-házba ütközünk, amelynek érdekében és császári parancsára, annak a városnak a törökök pusztítása után még megmaradt részeit, amely tehát a magyar állami kezdetek helyszíne és tanúja volt, nehogy újabb kiemelt tiszteletünkre méltó maradhasson, egyszerűen lerombolták, a magyar várakkal együtt felrobbantották a török kiűzése után, de még a kalapos király idejében is, nehogy kuruckodni tudjunk. Miközben e parancsot elrendelő személy magyar királynak tekintetett egyesek részéről… A kuruc név pedig eredetileg a keresztes, az a szent sereg, amelynek megtámadása létrejöttétől kezdve pogány tettnek számított, tehát már a Magyar Királyság területén is. Ezért nemcsak a magyar alkotmány miatt, amely nem engedi a Magyar Királyságot házassági szerződéssel senki számára átadni, hanem a keresztes hadak elleni támadással kialakított szükséghelyzettel, polgárháborúval vagy vallásháború kényszerhelyzetével is, azaz kétszeresen istentelen, embertelen és törvénytelen a Habsburgok magyarországi trónszerzése.” A szerző arra a következtetésre jut, hogy a Habsburgok esetében „nem csupán egy stupid család érzékenységéről van szó, hanem egy szellemi rendszer aljasságáról, amely országunkra és népünkre is rátámadt, erre szándékozván terjeszkedni.”[19]

A képlet tehát világos: egyfelől léteztek a magyar érdekeket és lényeget kifejező Árpádok, másfelől pedig jöttek az idegenek (Habsburgok), akik szembementek a magyar érdekekkel, és tudatosan leromboltak mindent, ami magyarnak tekinthető.

A gondolatmenetet nagyon plasztikusan fejti ki egy másik szerző. Azt mondja: „Miként egykorú források megvilágították, két cápa, két világhatalom – a török és a német – falta akkoriban Magyarországot. S a legtragikusabb nem is az volt, hogy szétszakították az országot, hanem az, hogy az ország élére a Habsburg-házzal olyan idegen királyok kerültek – idegen származásúak voltak az ország felemeléséért szívvel- lélekkel küzdő Anjouk is – akik idegen szellemiségtől, mi több, magyargyűlölettől fűtötten, királyi esküjüket megszegve, hamissá téve, nem a magyarság, nem Magyarország felemeléséért küzdöttek, hanem álarcos királyokként a nemzet és az ország tönkretételéért, elnyomorításáért. Vajon eltávolodunk-e az igazságtól, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a Habsburgok hatalomra kerülésével azért növekedett majdnem kétszeresére a királyok uralkodásának időtartama és életkora, mert általuk annak a külső titkos hatalmi erőnek (kiemelés tőlem – GA) egyik főcsoportjának sikerült a Magyarország fölötti hatalom megszerzése, amely nyílt és titkos támadó erőként évszázadokon át ostromolta, s rombolta álcázott hadoszlopaival az országot, hogy azt befolyása alá vonja s ha lehet, gyarmatává tegye, s amely éppen ezért a titkos erők tudásával és gyakorlatával bírván védetté vagy legalábbis védettebbé vált a titkos erők pusztító ostromaival szemben?

Ha feltevésünket elvetjük, megokolatlanul marad nemcsak az idegen és ellenséges Habsburg-ház rejtélyes s észokokkal, ésszerű tényekkel meg nem magyarázható magyarországi hatalomra kerülése, de az is, hogy miért nyúlt a Habsburg-királyok uralkodási- és élettartama a régebbiek, így az Árpád-házi királyok uralkodási és élettartamának a kétszeresére s mi a magyarázata annak a rejtélyes jelenségnek, hogy míg a magyar nemzeti királyok időszakában külső és belső ármánykodások viharaiban szüntelenül úgy rázkódott az ország, akár a szív a rátört infarktus halálcsapásai alatt, addig az idegenérdekű, magyar királyi voltukat – a magyar nép legfelsőbb képviseletét, védelmét – csak színleg, megtévesztésül vállaló; a magyar népet idegenuralmi célokból elnyomó s a pusztulás halálzónái felé szorító, közgyűlöletnek örvendő hóhérkirályok uralma jószerivel, a régiekkel való egybevetés alapján úgyszólván zökkenő mentesnek tekinthető: csak fenti következtetésünk adhatja magyarázatát, hogy ennek a Magyarországra orvul rámalterozott idegenuralmi korszaknak a hatalmát a négy évszázadon át lényegében csupán egyetlen erő fenyegette: az idegenuralmi elnyomása ellen újra meg újra felkelő magyar nép nemzeti szabadságháborúinak a világtörténelemben egyedülálló sorozata.

Hajdanta, régidőben, kiváltképp az Árpádi- korban a magyar trón körül, a magyar királyok körül feszült a trónjukat megdöntő, életüket elragadó leplezett halálzóna. A Habsburgok uralomra kerülésével a történelmi tények tanúsága szerint ez a halálzóna elkerült a királyok feje körül és a magyar népre tevődött át, annak széles tömegei kerültek a pusztulás, megsemmisülés útjára. Történelmi tények tanúsítják a Habsburgok négyszáz éves idegen uralmának, álságos orvuralmának irtózatos következményeit: roppant színmagyar területekről irtódott ki a magyarság, szüntelenül folyt a magyarság önelidegenítése; idegen célokért idegen háborúkban való elvéreztetése, szüntelenül folyt az idegen és ellenséges népességek betelepítése az őslakos magyarság hátraszorítására, elnyomására, és szüntelenül folyt az ellenséges idegen nációk feluszítása, felfegyverzése az őket befogadó, szállásadó magyarság ellen. És mindezzel egyidejűleg szüntelenül folyt a még népirtásnál is pusztítóbb következményű politikai-hatalmi szellemi háború a magyar nép lelke, szelleme, hagyományai, önvédelmi tudata, eredettudata és összetartozás tudata: nemzettudata ellen és tudásszintje, műveltsége ellen a magyarság kiszorításáért a hatalom után a közéletből és a tudás területeiről, vagyis a magyar nép szellemi leszerelése és szellemi megsemmisítése.

Vagyis a Habsburgok, noha felkent “magyar királyok” voltak, hódítókként viselkedtek, holott a magyarságot fegyverrel sohasem hódították meg, hisz választás útján – noha csalárd módszerekkel, megvesztegetéssel, csalással, hatalmi presszióval: orv-módszerekkel kicsikart “választással” kerültek az ország trónjára. Így állt elő a tragikus helyzet, hogy a magyarság ellen négy évszázadon át saját koronás királyai viseltek álcázott, alattomos háborút. Vagyis a magyarság – anélkül, hogy meghódították volna – alávetett, s elnyomott néppé vált saját hazájában. Így történt a nagy fordulat, s így fordult fonákjára a magyar történelem ritmusa a törésvonalakkal együtt.”[20]

Ebben az okfejtésben már az is felsejlik, hogy a Habsburg-ház mögött külső titkos erők állnak, amelyek arra is képesek, hogy a Habsburg uralkodók élettartamát mágikus hatalmuknál fogva megnöveljék. A gondolatmenet ily módon arra utal, hogy a spirituális Gonosz ártó munkájának esnek áldozatul a magyarok. Külső erők csapdájában vergődünk, így történelmünk alakulásában saját felelősségünk nincs.

Máshol az Árpád- és a Habsburg-házat szembeállítva – mintegy történeti summázatként – ugyanez a szerző megállapítja: „Ha van királyi ház a kerek nagyvilágban, amelyre népe, országa áldással, mélységes hálával tekinthet, úgy a magyar Árpád királyi ház az. Aligha akad még olyan királyi család, aki annyit tett volna nemzetéért, mint az Árpádok. Éppen ezért tiszteletük, szeretetük mélységes mélyen bele van ivódva a magyar néplélekbe, jóllehet és különösen az utóbbi évszázadok pusztításai valósággal kiirtották az Árpádok emlékezetét népünk tudatából.” A titkos hatalmak ezzel a dinasztiával számoltak le, és segítettek hatalomra idegen uralkodókat. Mindezt azért tették, mert „a nemzet hű királyai voltak, érdemeik felmérhetetlenek:

– Ők foglalták vissza az Avar Birodalom megsemmisülése után hazánkat a hódítóktól

– Ők mentették meg a magyarságot a terjeszkedő idegenuralom nemzetpusztító szolgaságától

– Ők űzték el a ránk telepedő szláv hódítókat, akik hatfelé darabolták szét az országot

– Ők egyesítették újra a hazát és a nemzetet

– Ők tartották fenn négy évszázad vérviharai közepette a nemzetet

Elmúlhatatlan hálával tartozik Árpád-királyainknak a nemzet.”[21]

A nemzeti Árpád-házzal szembeállított nemzetietlen, idegen, titkos háttérerők által vezérelt Habsburgok ellentéte abban is testet öltött, hogy a Habsburg uralom ki akarta törölni a nép emlékezetéből az Árpádokat, esetleg kisebbíteni akarta a szerepüket. Ennek az értelmezési vonulatnak példája a következő állítás: „Ezek után már jobban felfogjuk a Habsburgok, illetve a Habsburg-pártiak érdekében megvalósított történelem-hamisításnak az ő számukra való nagy jelentőségét, sőt az Árpád-ház kisebbítésének fényes uralkodása nyomainak emlékezetből való kitörlésének kényszerét, aminek részeként a régi fővárost eltüntették és elfelejttették. Ezt a valamiképpen máig folyó érdekharcot ezen tudományosként jórészt megközelíthetetlen, még most is politikai erővonalak árkaival szabdalt történeti területen az igazság feltárásával, elmutatásával kell megszüntetnünk. Köztudottá téve például, hogy az Árpád-házi uralkodók és elődeik a többi európai, főként nyugati uralkodó családoktól a nép szolgálatában különbözve, kiváltották azok haragját, üldözését, titkos és megsemmisítő mesterkedéseit, még ha uralkodó családunk több tagja a katolikus egyház szentje lett, illetve házasodási gyakorlatával az Árpád-ház lényegében Európa minden uralkodócsaládját erősen behálózta is. E felső hatalmi osztozkodást, hatalmi harcot leginkább a magyar nép szenvedte meg, a török hódítás pusztítását, és az osztrák uralkodók magyar király létükre magyarellenes tevékenységét, erősen nemzetromboló hatású intézkedéseit.”[22]

Más szerzők is vallják, a Habsburgok célja a magyar nemzet kultúrájának elpusztítása, eltörlése volt, s ebben őket áruló együttműködők segítették.[23] Nem csoda tehát, hogy – szerintük – nemzeti emlékezetünk az Árpádok tekintetében hiányos, kopott és nem ragyog azzal a fénnyel, ami megilletné.

Az Árpádok nemzeti dinasztiaként való feltüntetése tehát egy nemzeti esszencializmust feltételező, idegenellenes elbeszélésmódot eredményez. Ennek a narratívának a hívei úgy vélik, hogy minden – vagy majdnem minden -, ami a Habsburgok uralma alatt szellemileg történt, nem más, mint ennek az esszenciának a lerombolása, illetve lerombolási kísérlete. Éppen ezért önmagukat az igazi lényeg feltáróinak tartják. Kevéssé foglalkoznak a felhalmozott tudásanyag cáfolatával, inkább törődnek vélelmezett igazságuk felmutatásával.

Ha így gondolják, akkor logikusan másként kell vélekedni a magyar őstörténetről is, s éppen ezért körükben elfogadott és kultivált a szittya-hun eredettörténet, illetve a sumer-magyar, vagy éppen az etruszk-magyar nyelvrokonság, s adott esetben az is, hogy Jézus Krisztus is valamelyik ilyetén kulturális-származási vonulatba illeszkedjék.[24]

Jól példázza ezt a gondolkodást a következő megfogalmazás: „Az ide erőszakkal kinevezett egyének idegenek voltak, idegen szellemiséget képviseltek és mindenben hazánk tönkretételének eszközei voltak. Például: Ferenc József császár kitüntetett kegyence Wamberger Ármin – bár korábbi történelemszemlélete a valóság határain belül igyekezett mozogni – egy császárnál elköltött ebéd után a magyarok ázsiai eredetét kezdte hirdetni, s Árpád népének Kárpátmedencébe érkezését az összmagyarság megjelenésének feltüntetni. Az ő, s a hozzá hasonló bécsi kegyencek munkájának gyümölcse szellemi tatárjárással volt egyenlő.”[25]

Az idézett szövegben fellelhető – könnyen dekódolható – antiszemita utalás (Vámbéry helyett Wamberger) arra utal, hogy a nemzetrontó Habsburgok mögötti sötét erők valójában zsidók, akik el akarják venni nemzeti tudatunkat, s ezért pusztítják a magyar kultúrát, ezért kicsinyítik az Árpád-ház szerepét, ezért találnak ki olyan származás elméleteket, amelyek kitaszítják a magyarokat a világ élenjáró nemzetei közül. A Habsburgokra gyakorolt, általuk felkarolt nemzetromboló zsidó befolyás más metszetben is megjelenik. Az egyik szerző a következőt írja: „Tanulmányozzuk a Habsburg család rejtélyes történetét. A megoldást a Rothschild család történetének felgöngyölítésénél találjuk meg. Volt egyszer egy Rothschild család. Apró, jelentéktelen pénzváltó üzlet, amely a valódi nagyok árnyékában egy sikátorban vegetált. A hatalom igazi birtokosa a Fugger család volt!

A Fugger család lassan minden nagy pénzügyi dinasztiát maga alá gyűrt, de az örökös harc egy idő után már elgyengítette. Szüksége volt egy titkos megbízottra, akit a többiek nem ismernek, akinek az utazásaira a legyőzött, (de még nem kivérzett!) vetélytársak nem figyelnek fel. Szüksége volt egy apró kis szövetségesre, aki sehol nem kelt feltűnést. Elvégez minden felderítést, megbízatást (a Fugger család ekkor már császárt és pápát jelölt ki…) és megelégszik apró morzsákkal a nagy, “nemzetközivé vált” üzletekből. Az elefánt és az egér baráti kapcsolata.

Az „egér” lassan, türelmesen erősödött és növekedett. A titkos megbízatásokból szolid haszonra tett szert. Közben, lassan megismerte egész Európa királyi házait a felderítő munkák során. Közben megismerte a Vatikán és a Porta titkosszolgálatát, majd idővel a világ minden ismert uralkodójának a titkosszolgálatát is. A titkosszolgálatoknak mindig szükségük van és volt a pénzre és az információra. A Rothschildok zseniális találmánya: egyesíteni a titkosszolgálatok, az ellenséges titkosszolgálatok pénzügyeit! Apró közös üzletekkel kezdődött, majd óriási pénzügyi világbirodalom bontakozott ki a jótékony homályban. Ahogy lenni szokott: a világbirodalom is lassan elindult a saját útján, és önállósodott napjainkra. Na, nem függetlenedett! Csak már nem egyedül a Rothschildok irányítják.”[26]

De persze, ha a gondolatmenetet következetesen végigvisszük, akkor el lehet oda is jutni, hogy maguk a Habsburgok voltak zsidók, és nemzetpusztító indulatukat ez magyarázza. A Habsburgok mint zsidók motívum az alternatív történetértelmezés híveinek egy részénél meg is jelenik. Ahogy egyikük írja: „A Habsburg családnál nem az volt a baj, hogy a gazdag római Pierleone zsidó családból származott és ennek egyik Genoán keresztül érkező tagja vagyonával Svajcban megvette a romos Habsburg-várat és a vele járó német császárság kedvezményeket, (Meyers Konversatione Lexikon, 1875.).  Sokkal inkább jelentős az a tény, hogy rokonságnak még a Talmud szerint élő tagjai, ismerősei a hatalomba segítetve, olyan környezetbe vonták be, hogy szabad döntési képességét elveszítve, bankárok világpolitikai terveinek játék szere lett.  Ez végig kimutatható a magyar történelemben is.  A lelki tulajdonságaik átöröklése szintén kimutatható.”[27]

A gondolati kör bezárult: a nemzeti dinasztia művét lerombolták a Habsburgok, akik nemcsak azért folytattak nemzetietlen politikát, mert mögöttük a Rotschildok álltak, hanem azért is, mert ereikben zsidó vér csörgedez. A Habsburg képében a zsidó a magyar igazi ellenfele.

Vélhetőleg túl messze kerültünk az Árpád-ház mint nemzeti dinasztia gondolatától. Erre azért volt szükség, hogy kirajzolódjon a másik jelenlévő vonulat, amelyik szembemegy a hivatalos történetírással, s ennyiben egyfajta határozott kurucos, anti-establishment éllel is rendelkezik. Ez utóbbi elem biztosítja az adott területen működők ellenzéki ethoszát, amivel mindig magukhoz tudják társítani az alternativitás izgató képzetét. Igaz, hogy ennek ára van: kívül rekednek a tudományosság elfogadott fórumain.

***

Talán most már az is nyilvánvaló, hogy egy értelmezési kérdés nem pusztán önmagával egyenlő, hanem nagyon is sokféle következmény adódik belőle. Az Árpád-ház visszavetített nemzetiesítését, nacionalizálását nem lehet pusztán elintézni azzal, hogy az adott uralkodócsalád semmilyen modern értelemben felfogott nemzeti kritériumnak sem felelt meg. Többről, másról van szó.

Ahogy a magyar nemzettudat megszületett, úgy vele párhuzamosan létrejött a különféle formákban és tartalmakban megnyilvánuló magyar nacionalizmus is. (A nacionalizmus kifejezést itt leíró értelemben használom.) A nemzetiesített történelem önmagában csak azt mutatja, hogy a modern nemzeti tudat visszamenőlegesen is milyen nagy gondolati erővel rendelkezik – képes saját koordinátái mentén rendezni és újraértelmezni a múltat. Ezt megteheti úgy is, hogy a modern nemzettudattal együtt, de tőle részben függetlenül kiformálódott tudományos normák alapján dolgozik; úgy ahogy ezt a hivatalos történetírás a XIX. században és XX. század első felében meg is tette. De megteheti úgy is, hogy a tudományos normáktól elszakad, és egy döntően képzeletre alapított világot hoz létre, amelynek elsősorban nem a múltra, hanem – minden látszat ellenére – főként a jelenre van vonatkozása; a jelen keresletére és a nem a múlt logikájára reagál.

Mind a nemzettudatnak, mind a nacionalizmusnak közös összetevője a képzelet. A kérdés csak az, hogy fogalmilag és tartalmilag kötjük-e a képzelet szárnyalását a bizonyítottan megismerthez, vagy sem. Az alternatív, nem hivatalos történelemértelmezés abban érdekelt, hogy elbeszélését a bizonyítottság, a bizonyíthatóság ne korlátozza. Inkább hit jellegű, s a hitet tudásként prezentálja. Generálja, s egyben ki is szolgálja a nacionalizmus egyik válfaját: a hiten és képzeleten alapuló magyar érzést és gondolatot.

Nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is szükségük van mesére.

A nacionalizmus mint szekuláris hit éppúgy igényli a mitológiát, a meseszerűséget, mint az eredeti vallási hitvilág. Az Árpád-ház esete a nacionalizmussal ezt példázza.

 

 

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2013.

[2] Az elnevezés történetét tárgyalja: Szabados György: 907 emlékezete. Tiszatáj, 2007. december. 64-70. pp. http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/07-12/szabados-2.pdf

[3] A puzzle hasonlat folklorizálódott, de könnyen lehet, hogy eredete a 2001-ben elhunyt Engel Pál történész nevéhez köthető. http://beszelo.c3.hu/01/02/07engel.htm

[4] Az Árpád-házi szentek és boldogok névsora viszonylag terjedelmes. Időben az első közülük Szent István, az államalapító király, az utolsó közöttük Boldog Erzsébet, III. András lánya, aki az Árpád-ház trónvesztése után 37 évvel halt meg. http://www.katolikus.hu/legend.html

[5] Szűcs Jenő már 1970-ben rámutatott erre a problémára: Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

[6] A táblázat alapjául szolgáló munka: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. Szukits Kiadó, Budapest, 2000. Felhasználtam még: Magyar királyok nagykönyve. Uralkodóink, kormányzóink és az erdélyi fejedelmek életének és tetteinek képes története. Reader’s Digest, Budapest, 2012.

[7] A nagyjából 10.000-es számot elérő Árpád korabeli oklevelek között – amelyek természetesen nem mind királyi kibocsátásúak – előfordul görög nyelvű is (a veszprémvölgyi apácakolostor alapítólevele) és van olyan, amelyben magyar nyelvemlék lelhető fel (az 1055-ben kibocsátott tihanyi alapítólevél). Természetesen azt is számításba kell venni, hogy a királyi kancellárián más államból idekerült „hivatalnokok” is dolgoztak (pl. Heribert C kódnevű írnok, aki korábban a német-római császárok kancelláriáján is dolgozott).

[8] A királyanyák listájának elkészítéséhez felhasználtam: Estók János: Királynék könyve. Magyarország királynői, királynéi, kormányzónéi és fejedelemasszonyai. Helikon, Budapest, 2005.; Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában. Corvina, Budapest, 2003.; Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest, 2007. A királynék dinasztikus hátterének feltárása Nagy Beatrix munkája, akit ezért köszönet illet.

[9] Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Osiris, Budapest, 1998. 295-303.pp. (továbbiakban Kristó, 1998)

[10] Kristó,1998. 295.p. A vonatkozó szövegrész interneten elérhető az alábbi címen: http://tortenelemszak.elte.hu/data/21345/Kristo_Gyula.pdf

[11] Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038-1301). Budapest, 1896. Athenaeum. 667. p.

[12] Szádeczky Lajos: Az erdélyi fejedelemség politikájának vezéreszméi. Erdélyi Múzeum X. kötet 1893. III. füzet. 147. p. A szöveg online megtekinthető itt: http://epa.oszk.hu/00900/00979/00051/pdf/EM_1893_10_03_145-152.pdf; Fraknói Vilmos: A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440-1526). Budapest, 1896. Athenaeum. 169-170. pp.

[13] Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Budapest. 1936. II. kötet. 159. p.

[14] Idézi Kristó, 1998, 298.p.

[15] A terminológiaváltás átszivárgása rendszerint lassú folyamat. Még napjainkban is előfordul, hogy az Árpád-házat – idézőjel nélkül – nemzeti dinasztiának nevezik, miközben tartalmilag már nem így ábrázolják. Lásd például: „Törzsekből egységes nemzet, gyepükkel határolt szállásterületből ország, keresztény birodalom született Árpád örökében egy olyan nemzeti dinasztia uralma alatt, amelynek nagyszerűségét a kor azzal ismerte el, hogy férfi és nőtagjai egész sorát avatta szentté, s nem csak Magyarhonban, hanem német, lengyel, cseh, spanyol, olasz, görög is máig élő a tiszteletük.” (Idézet a könyv fülszövegéből. Csorba Csaba: Árpád örökében. Officina Nova – Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.)

[16] Külön köszönetemet szeretném kifejezni Kanyó Ferencnek, aki segített feltárni a nem hivatalos történelemértelmezés irodalmát.

[17] Lásd például Bunyevácz Zsuzsa: A kazárok nem zsidó etnikumúak voltak. 2012. április 15. hunhir.info http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=52484

[18] Bakay Kornél: A nemzeti királyeszme az Árpád-korban. In: Professoribus salutem. Találkozások neves történészekkel. Belvedere meridionale. Szeged, 2001. 101-111. o. Bakay Kornél két társszerzővel egyetemben 2004-ben alternatív tankönyvet írt. http://mek.oszk.hu/02100/02161/. Zsidóellenes tartalma miatt határozott kritikát váltott ki: http://tte.hu/_public/nyagy_laszlo_alternativitas_hatara.pdf A kritikai írója, Nagy László a hungarista, illetve nyilas jelzővel illeti a könyvet. Bakay a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselőjelöltje is volt. 2013-ban kormánykitüntetésben részesült.

[19] Darai Lajos: Kitagadott Árpád-örökség? Acta Historica  Hungarica Turiciensia XXIV. Évf. 2. szám – A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 59. számú kiadványa 44-73. pp. Az idézet helye: 45-46. pp. Online elérhetőség: http://epa.oszk.hu/01400/01445/00002/pdf/acta_hist_01445_2009_2.pdf

 

[20] Grandpierre Kolozsvári Endre: Magyarok titkos története 1.  Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok. Titokfejtő Könyvkiadó. 1991. 37-38. pp. http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/mittort1.htm

[21] Grandpierre Kolozsvári Endre: Árpád kirekesztése az Árpádházból, avagy a magyar királyok új rendje. Történelmünk központi titkai 9. Titokfejtő Kiadó. Magyar Védőkar Igazság- és Hagyományvédő Egyesület kiadványai. 1996. [hely nélkül] Az idézetek lelőhelye: 11.p.; 15.p.

[22] Darai Lajos: Miért fontos, miért nehéz szent városunk kutatása? Zürichi Magyar Történelmi Egyesület. 2011. június 16. Előadásvázlat. 11-12. o.

[23] Lásd például: Noszlopi Németh Péter: Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben. 1998. Budapest. Püski Kiadó.; Mesterházy Zsolt: A magyar ókor. Budapest. 2002. Kárpáti Ház.

[24] Az alternatív őstörténet nyelvészeti metszeteit sokan cáfolták, így például Komoróczy Géza: Sumer és magyar? Magvető Kiadó, Budapest, 1976.; Pusztay János: Az „ugor-török háború” után. Magvető Kiadó, Budapest, 1977.

[25] Tomory Zsuzsa: Magyar-etruszk rokonság kérdése magyar szemmel. http://www.szittya.com/ETRUSZK.htm

[26] Elek Attila: Kossuth kudarcot vallott, Orbánnak sincs sok esélye. Független Szabad Európa 2010. augusztus 5.; http://szabadeuropa.shp.hu/hpc/web.php?a=szabadeuropa&o=heti_tema_2010_08_05__A1xd

[27] Szatmári István: Mi történt Mohács után. Online dokumentum: http://www.magtudin.org/Mohacs%20utan.htm A Habsburgok mint zsidók motívum több ponton megjelenik. Itt most csak néhány példát kívánok kiemelni: http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/harcaink/item/3003-a-habsburgok-zsid%C3%B3-sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa ; http://hu.metapedia.org/wiki/A_Habsburgok_zsid%C3%B3_sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa ; http://www.angelfire.com/realm3/hmult/cikkek/habsb.htm ; http://hu.metapedia.org/wiki/Habsburg-h%C3%A1z

A nacionalista illuzionizmus

A nacionalizmus lényege szerintem a nemzetvallás.

A nemzetvallás a zsidó-antik-keresztény kultúrkör terméke. Szekuláris, azaz világi vallás[i].

Hasonló jegyeket mutat mindenütt, ahol kialakult.

A nemzetet közösségnek tételezi. Ezt a képzelt közösséget szakralizálja, s létrehozza mindazt a szerepet, szimbolikát, ami az úgymond eredeti vallási világképre volt jellemző A nemzetnek lehet megváltója, apja, júdása. A nemzetnek lehet imája (himnusza), színkombinációk mentén történő beazonosítása; lehetnek mártírjai, szentjei; lehetnek szentnek tekintett helyei. A nemzetvallásnak minden olyan kelléke meglehet, ami az eredeti valláshoz is társul.

A legfontosabb, hogy hinni kell benne. A hit teszi működőképessé.

A nemzet, s a hozzá tartozó szimbolikus tartalmak – az eredetmítosztól a küldetéstudatig –, a hit következményei, s egyben tárgyai[ii]. De hinni sokféle alapon és széles skálán lehetséges.

Lehet hinni abban, hogy a nemzethez tartozás vállalása, azaz az identitás tesz a nemzet tagjává. Lehet hinni abban, hogy a nyelvi-kulturális közösségben való részvételtől lesz valaki a nemzet része. Lehet azt gondolni, hogy genetikai-faji alapon válhatsz a nemzet tagjává. A XVIII. század óta kialakult modern nemzetfogalomban fokozatosan mindegyik elgondolás teret nyert.

Bármi is a hit alapja, az közös bennük, hogy azonosságot adnak. Az azonosságtudat fontos része az, hogy valaki mi nem. Nem francia, mert nem tekinti magát franciának. Nem olasz, mert nem tud olaszul. Nem német, mert nem árja.

A nemzetvallás, mint hit, széles skálán mozog – pont úgy, és annyira, ahogy és amennyire ez a vallási hitnél is megmutatkozik. Lehet valaki bigott, s lehet valaki lazán hívő. Lehet valaki fanatikus és saját hitéhez (identitásához) arányérzékkel viszonyuló. S lehet valaki nemzetvallástagadó – képletesen szólva: nemzeti ateista. Persze ilyenkor fennáll az a lehetőség, hogy a nemzetvallás helyein egy másfajta, éppúgy hitalapú, vallási struktúrájú gondolkodásmód és viselkedéskultúra alakul ki.

A nemzetvallás történetileg egy olyan identitáskultúra elsődlegességét foglalta el, ami eredendően univerzális volt. Az eredeti vallási kultúra nem a nemzeti identitás mentén szerveződött. Tartalmazott töréspontokat (például: katolikus-protestáns), de ez, és nem a nemzetvallás volt fontos. Az univerzális identitás – a maga megosztó pontjaival együtt – nem tűnt el, csak éppen a nemzetvallás elsődlegessé válásával vesztett erejéből. Jól mutatja ezt az első világháború – amit a kortársak Nagy Háborúnak hívtak, hisz akkor még nem tudták, hogy jön a Még Nagyobb Háború – kezdete: ugyanazok az egyházak mindkét oldalon megáldották a nemzetvallás nevében egymást öldökölni kész hadseregeket és fegyvereiket.

A nemzetvallás tehát – szemben az „eredetivel” – szekuláris és partikuláris. Ez utóbbi sajátossága azonban egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenütt hasonló alapra, hasonló strukturális jegyeket mutatva épüljön ki.  [A nemzetvallásnak még egyháza is lett: ezt hívjuk nemzetállamnak.]

A hasonlóságok azonban különféle történeteket takarnak; kialakulásuk útja mindig egyedi, még ha az eredmény nagyjából azonos is. A konkrét történetek különbségei adják a különféle nemzetvallások eltérő kulturális zamatát, ízét.

A nacionalizmus azonban – legalábbis szerintem – más, mint a nemzetvallás. Más és több is.

Attól más, amitől több.

A nacionalizmusnak a nemzetvallás a magja. De a mag körül ott van a lédús gyümölcs.

A nemzetvallás strukturális toposzokban, rituálékban és szimbolikus tartalmakban fejezi ki önmagát.

A nacionalizmus több: képes politikát teremteni mindebből. Képes arra, hogy az aktuálisan nemzeti céloknak tekintett folyamatokhoz idomítsa a nemzetvallás szimbolikus tartalmait. Képes arra, hogy a történetileg napirenden levőnek tekintett feladatokhoz elbeszélésmódot, nyelvet, diskurzust teremtsen. A nacionalizmus az a gyümölcs, amit a politika termel és fogyaszt. Visszahatásában képes a nemzetvallás hangsúlyainak módosítására is, de azt tartósan nem tudja megváltoztatni.

Mondhatnám azt is, hogy míg a nemzetvallást a modernitáshoz kötődő történeti-kultúrantropológiai[iii], addig a nacionalizmust inkább történeti-politikai jelenségnek tartom. Összefüggnek, de egymással nem egyenlőek. Az egyik identitás, a másik identitáspolitika és politika.

Mindezek alapján talán közelebb jutunk a magyar eset általános és specifikus jellemzőihez.

A magyarok a XVIII. század végétől kezdték kialakítani a maguk nemzetvallását, s ez a folyamat a XIX. század első felében erősödött fel, majd a század második felében fixálódott. A hosszú, – azaz a francia forradalomtól a Nagy Háborúig tartó – XIX. század a magyar nemzetvallás nagy korszaka[iv].

Ebben nincs semmi sajátos. Ütemeltolódásokkal Európa népeinek többsége ekkor alakította ki saját nemzeti hitét.

Abban sincs semmi különös, hogy a magyar folyamatra hatott a francia minta. A francia minta nagyonis sok helyen hatott.

Abban pedig végképp nincs nagy eltérés, ami a nemzetvallás struktúráját jellemzi. A szerkezeti sajátosságok – némileg eltérő súllyal – szinte mindenütt létrejöttek, működtek. A magyaroknak is lett mindenük: himnuszuk, messiásuk, nemzeti színeik, nemzetvallási ünnepük, árulójuk, világi szentjeiknek szobraik, szakrális helyeik.

Van azonban néhány elem, ami ha önmagában nem is megkülönböztető, de együtt már nagyonis sajátos hatást fejthetett – szerintem fejtett – ki a magyar nemzetvallás lehetséges politikai gyakorlatára, a magyar nacionalizmusra, az identitáspolitikára.

Talán kezdjük azzal, amire – megítélésem szerint – eleddig kevés figyelmet fordítottak.

A társadalmi értelemben vett nemi szerepekről, az angolul „gender”-problémának nevezett jelenségről van szó.

A XIX. század elején, első harmadában a nemzet és az ország eltérő nemi karakterisztikára tett szert. Az akkoriban festett képeken Pannónia, vagy Hungária, azaz az ország megszemélyesítője nő. Általában fiatal és a kor normái szerint jókiállású. Ilyen persze máshol is van. A franciáknál ugyanez a helyzet Marianne alakjával. Az oroszok hazaanyáról, hazaanyácskáról beszélnek és Oroszország vizuálisan is anya, s nem fiatal nő. A németeknél is létezik Germánia alakja – igaz viszont, hogy náluk a nemi jelleg nem egyértelmű, hiszen eközben Vaterlandról, azaz apaföldről beszélnek. A reformkorban Magyarországon Magyarországot fiatal nőként általában osztrák festők festették meg – valószínűleg azért, mert megrendelőik így és ezt várták el tőlük.

A nemzet viszont férfi. Amikor a nemzetről megszemélyesítve beszélnek – lett légyen szó korabeli tankönyvről, vagy költeményről – mindig maszkulinnak tekintett tulajdonságokban fogalmaznak. A magyar nemzet – énképe szerint – vitéz és lovagias, harcias és nagylelkű. Ez is van máshol, ez sem meglepő és unikális. Persze a férfiszerephez követelmény is társul: képesnek kell lennie arra, hogy megvédje a nőt, azaz a hazát. Ha ez nem sikerül neki, akkor vagy azt teszi, hogy feláldozza magát a szerepkövetelmény oltárán; vagy örökre meggyűlöli a támadót; vagy megutálja a nőt, azaz a hazát, s adott esetben el is hagyja; vagy úgy csinál, mintha mi sem történt volna. A férfiszerep követelményének nem teljesítése mindenképp kudarcélmény, s általában frusztrációval jár, amit többféleképpen lehet feldolgozni. Későbbi mondandómban ennek a mozzanatnak lesz jelentősége.

A következő mozzanatra elég sok figyelmet fordítottak és az előbbinél jóval hangsúlyosabban kötik a magyar nemzetvallás kialakulásának és életének kulturális-lelki klímájához.

A félelemről van szó.

A magyarok megteremtették saját nemzeti identitásukat, de az első pillanattól fogva féltek, s ennek hangot is adtak.

A félelem elsődleges tárgya az volt, hogy a magyar könnyen elsüllyedhet a németek és a szlávok összeérő hatalmas tengerében. Esetleg önmagában a szláv tengerben tűnik el. Esetleg önmagában a germanizáció vet véget életének. Egyik rosszabb lehetőség, mint a másik.

Ez a tényező – szemben a gender-kérdéssel – azért kaphatott nagy figyelmet, mert a magyar nemzetvallás kialakulásának időszakában sokan és sokszor elmondták, méghozzá olyanok, akik aztán bekerültek a nemzeti szentek Pantheonjába. Széchenyi István épp úgy küzdött a nemzethalál vízióval mint példának okáért Vörösmarty Mihály, aki a Szózatban még a nemzet temetését is megírta.

Voltak érvek a nemzethalál forgatókönyv mellett. Volt németesítési szándék, s a szlávok tényleg sokkal többen vannak, mint a magyarok. A nemzethalál azonban azóta sem következett be. Ennyiben érvelhető, s érvelt illúziónak is nevezhető, ami aztán nagyonis mélyen beépült a magyar nacionalizmus realitásába.

A harmadik mozzanat olyan, ami volt ahol Európában jelen volt, volt ahol nem. Ennyiben nem sajátosan magyar – a lengyeleknél hasonló a helyzet -, másfelől viszont specifikáló tényező.

Az „alul levő kutya”, azaz az underdog-helyzetről van szó.

A magyar nemzetvallás apostolai érvelhettek – s érveltek is – azzal, hogy őket balsors tépi. Tatár, török, Habsburg iga alatt nyögtek, nyögnek. Érveik mellett tényeket tudtak felsorakoztatni. Persze a tények egy olyan kultúrantropológiai mezőben jelentek meg, amiben a múlt és az adott jelen kevésbé vált szét. A múlt nem történelemként jelent meg, hanem a jelen időbeli kiterjesztéseként. Ezt a gondolkodásmódot jelzi, hogy Széchényi 1830-ban megjelent ”Hitel”-e alapvetően egy XIV. századi törvény, az ősiség ellen íródik. Deák az 1860-as években érvelésében egy 1723-as, tehát nagyjából száznegyven éves törvényt tekint irányadónak, s egyáltalán egy nemesi indíttatású intellektuális szocializációban a múlt a teljes jogfolytonosság képzetével társul – ezért is alapul a reformellenzék érvelési stratégiája az aktuális jelen új minőséget kívánó követelményének múltbeliségből következő folytonosságára. De az élet más területén is igaz, hogy múlt és jelen inkább egy, mintsem két kategória. Magyarországon csak az 1870-es évek elején intézményesül a műemlékvédelem – ami arra utal, hogy a múlt és jelen különneműsége addig egyáltalán nem volt magától értetődő.

Egy ilyen világképben az 1241-ben bekövetkezett tatárjárás abszolút képes arra, hogy az adott jelen olyan fájó mozzanataként jelenjen meg, ami az underdog-helyzet (a „balsors”) jelenlétét és jelenvalóságát igazolja. [Mint ahogy ez, az eseményhez képest ötszáznyolcvankét évvel később 1823-ban írott Himnuszban meg is jelenik!]

A tények kulturális kontextusa így kitágult, de azért a tények még tények maradtak. Így például egy formálódó, kialakuló nemzetvallás szemszögéből, a magyar-tudat újraértelmezéséből tényszerűségként jelent meg az, hogy 1541-től, Buda török megszállásától a Magyar Királyság területén mindig voltak olyan katonák, akik nem Magyarország iránt tartoztak felelősséggel.

Az „underdog” helyzetet hosszú idősoron át a magyar politikai élet is tudatosította: a magyar rendek diskurzusnyelvévé vált az, amit ők „sérelmi”, azaz gravaminális politikának hívtak. Ez, – jellegéből következően – arról szólt, hogy őket egyfolytában el akarják nyomni, jogaik sérelmeket szenvednek. Így egyfajta önvédelmi magatartásra kényszerülnek. Az önvédelem mozzanata viszont mintegy erkölcsi igazolást is ad fellépésüknek.

Ha most elgondolkozunk arról, hogy a magyar nemzetvallást övező lelki klíma fent említett három tényező – a nem artikulált, de létező gender-jelleg, a félelem–logika és az alul levő kutya helyzetérzékelés – összeadódásával miként is alakult, talán közelebb jutunk a magyar nacionalizmus természetének megértéséhez. Ha a mag kulturális karakterisztikájához közelebb kerülünk, akkor többet tudhatunk meg a gyümölcsről is.

Az összegződés érdekes kettősségekkel járt.

Egyfelől a magyar nemzetvallás hősei, szentjei inkább vesztesek – Zrínyi Miklós, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Batthyány – lettek. A vesztes kifejezést abban az értelemben használom, hogy ezeknek az embereknek általában tragikus sors jutott. /Elegendő ennek tudatosításához egy pillantást vetni a XX. századi magyar települések utcaneveire. Őket – épp azért, mert ügyeket képviseltek, s éppen ezért alakult a sorsuk úgy, ahogy -, hívhatjuk illúziók rabjainak is. A nemzeti Pantheon egyetlen, igazán sikeres tagja Szent István, de ő még a magyar nemzetvallás kialakulása előtt, a keresztény állam létrehozójaként kanonizálódott./

 

Akik viszont az úgymond „reálist” képviselték, azoknak vagy az árulás vádja, vagy a távolságtartó „emlékezet” jutott. Gondoljunk csak Görgei Artúrra, vagy a Rákóczi szabadságharcot lezáró békét megkötő Károlyi Sándorra. A realitás nem magasztosul és magasztosít fel.

A magyar nemzetvallás „személyi mitológiájának” ez egy létező kettőssége, de azért a valóság – mint mindig – itt is árnyaltabb. Van arra is példa, hogy a siker, a reálpolitikai siker tesz valakit „szentté”. Deák Ferencre gondolok. Ő ebben a kulturális hangsúlymegoszlásban inkább szabályerősítő kivétel. A valóság szövete mindig finomabb, mint a tipizálás és az absztrakció durvasága.

Hasonló, és a fentivel összefüggő kettősség figyelhető meg a nemzetvallás tónusát, kulturális hangütését illetően is. A nyelv, amin a nemzetvallás szól, inkább mélabús, önsajnáló, fájdalmas, mintsem aktivizáló, optimista, tettrekész. Azok az esztétikai alkotások, amelyek a magyar nemzetvallás szimbolikus önkifejezésének rangjára emelkedtek – Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata –, jól tükrözik ezt a kulturális miliőt. A hozzájuk társult zene pedig még inkább ráerősít erre.

A dicsőséges nemzethalál víziója a Szózat egyik fő motívuma. Mindez a haza iránti hűség rendületlenségének erkölcsi értékével magasztosul fel. Az önsajnálatnak megkérdőjelezhetetlen etikai rangja lesz, s ez emelődik be a magyar nemzetvallás egyik önartikulációs pontjaként.

A Himnuszban ott a nemzet, ami a rá mért balsorsot elszenvedi. Ugyan ő maga is tehet róla, de azért inkább a külső erők a felelősek. Ezért állítható be úgy, mint aki főként nem saját felelőssége okán megbűnhődte a múltat és a jövendőt. Így aztán Istennek – a világ mindenható urának – kötelessége a nemzet számára biztosítani a boldog jövőt. Nem a nemzet, hanem Isten felelőssége az, ami a magyarokra várt, vár. A Himnusz – ami ugyancsak a nemzetvallás szekuláris imája lett – a mélabús felelősségáthárítás poémája.

Mindez – megítélésem szerint – arról tanúskodik, hogy a félelem, az underdog-helyzet és tudat, a gender szerep sajátosságai egy szenvedéstörténet lehetőségévé állnak össze. A szenvedéstörténet egyrészt erősíti a nemzetfogalom szakrális jellegét, másrészt viszont egy inaktivitásban érdekelt narratívát társít a nemzetvalláshoz. Ha meg kell halni, akkor ezt tartással tegyük – ha szenvedtünk, akkor Isten dolga a szebb jövő biztosítása.

Az eszmetörténeti és mentális következmények bizonyos értelemben nyilvánvalóak. A magyar fogalomhoz hozzátársíthatóvá vált – és hozzá is társult – a kulturálisan elfogadott búsongás, komorság, a saját felelősséggel nem szembenéző, sorsunkat szenvedéstörténetként és nem alakítható történetként felfogó elbeszélésmód. Habár valószínűbb, hogy a Himnusz és a Szózat azért emelkedhetett szakrális szerepbe, mert a nemzetvallás kialakulását, s működését körülvevő érzelmi környezet ezt lehetővé tette. Azaz: a következmény és az ok vélhetően ugyanaz.

Az érdekes és jellemző kettősség abban lelhető fel, hogy míg a nemzetvallás kulturális önképe egyfajta fájdalommal teli passzivizmust sugall, addig azt ezt kitermelő személyekre nagyfokú aktivizmus volt jellemző. Példának okáért Kölcseyt nemcsak költészeti, hanem bátor, és igencsak aktív politikai munkásságáért is tisztelet illeti meg. Vörösmartyról is elmondható, hogy nemcsak kiváló poétaként, hanem a nemzeti irodalmi élet egyik fő szervezőjeként és a nemzeti nyelv működőképessé tételéért is megbecsülés illeti meg. De az aktivitás másokra is érvényesen vonatkozik: az összes magyar nemzeti szent – Zrínyitől Rákócziig, Széchényitől Batthyányig – a maga helyén és idejében egyáltalán nem a merengés, hanem a tevékenység embere volt.

De mindebből nem következik az, hogy a magyar nemzetvallás aktivista elbeszélésmódba öltözött volna. Pont ellenkezőleg áll a helyzet. Természetesen a valóság itt is árnyaltabb. Ha megnézzük a magyar nemzetvallás harmadik emblematikus költeményét (szerintem ugyanis három ilyen vers van), Petőfi Sándor Nemzeti Dal-át, ott nyomát sem leljük a mélabúnak, a passzivizmus kultuszának. Ott aktivizmus van, méghozzá a személyes felelősség súlyával megterhelten. Ott választani kell. Mégsem a Nemzeti Dalból lett Himnusz, vagy Szózat – noha ezt a költeményt is sokszor megzenésítették, s ezt a verset is minden olyan gyereknek meg kell tanulni, aki iskolába járt. Talán megint szabályerősítő kivételről van szó, talán a valóság szövete megint finomabb, mint a tipizálás durvasága.

A magyar nemzetvallás a maga strukturális jellegében – mint említettem – nem igazán különbözik más, európai nemzetvallásoktól. Kulturális hangsúlyaiban – különösen akkor, ha azok egymást erősítik esetleg összezárkózódnak – azonban már igen. Ez a kulturális miliő alkalmas teljes kultúraként és ellenkultúraként is működni. Ellenkultúra alatt itt azt értem, hogy kettősségeivel képes tényleges történéseket ellenpontozni, és önmagát a történések logikájával szembehelyezni. Ettől önmagában még nem ösztönöz illuzionizmusra, de nyitott rá. A nyitottság – a potencialitás – abból adódik, hogy más kulturális beállítódást és beszédmódot társít magához, mint amit egyébként főszereplői, szakralizált kulcsfigurái cselekedetei jelentenek. A narratíva etikailag igazolt tragikuma és a szereplők aktivizmusa önmagában is feszültséget jelent. De mindez lefordíthatóvá válik úgy is, hogy a kudarc igazol, a siker gyanús, s erkölcsileg vagy igazolhatatlan, vagy megbélyegzendő. Aki igaz és igazi magyar, az vagy pusztuljon bele, vagy szenvedjen, esetleg legyen öngyilkos. Akkor válhat a nemzetvallás ikonjává. A reálisan sikeresek ebben a kulturális kontextusban mindig „percemberré” válnak, akik – Ady Endre kifejezésével – rendszerint dáridóznak. A rendes magyar ezalatt szenved. Az ellenkultúra fogalmat így is lehet értelmezni: ellenkultúra, mert ellenzéki kultúra.

Azért itt álljunk meg egy pillanatra.

Mint arra az illúzió és realitás fogalmánál utaltam: szinte megmondhatatlan, hogy melyik micsoda. Már csak azért is, mert ami ma illúziónak látszik, az holnap realitás, s holnapután ismét illúzió. A nemzetvallás szimbolikus alakjait részben ilyen-olyan fajtájú, műfajú tragikumuk emelte hőssé, s tette őket a magyar underdog helyzetérzékelés etikailag emelkedetté váló kulcsfiguráivá – olyanokká, akik ugyan elbuktak, de bátrak voltak a nemzetvallás férfias szerepkívánalmainak teljesítésében. A hozzájuk is köthető elbeszélésmód egyszerre lehetett a balsors elleni küzdelemnek, és magának a balsorsnak a kifejezője. Tartós ikonszerepbe kerültek, s ezt segítette az is, hogy a hatalom ellenében is lehetett őket definiálni. Ezért – egyik kulturális ágon – lehettek ellenkultúraként felemlegetett hősök.

Ha persze a nemzetvallás kialakulása óta eltelt idő hatalmilag emblematikus figuráinak sorsát is felidézzük, akkor – a személyi sorsok tekintetében – egyáltalán nem jobb a kép, mint a magyar nemzetvallás állócsillagait illetően.

Vegyük őket sorra.

Ezek az emberek kivétel nélkül egy-egy pillanatra, vagy akár évtizedekre korszakjelölő névként a hatalom jellegadó birtokosai lettek. Mindannyian férfiak, hiszen a politika maszkulin.

Tisza Istvánt, Magyarország egykori nagyhatalmú miniszterelnökét 1918. október végén fegyveres katonák gyilkolják meg Pesten, Hermina úti bérelt villájában. Tehát megölik.

Károlyi Mihály, aki 1918. október végén miniszterelnök, majd 1919. január 11-től köztársasági elnök lett, a kommün hatalomra jutása után emigrál. 1946-ban hazatér, majd párizsi nagykövet lesz, s a Rákosi-rendszer elleni tiltakozásul lemond. Másodszori emigrációjában, a franciaországi Vence-ben éri a halál, 1955. március 19-én. Tehát száműzetett.

A Károlyit felváltó Kun Béla a tanácskormány külügyi és hadügyi népbiztosaként a főhatalom tényleges birtokosa. A diktatúra bukása után emigrál, előbb Ausztriába, majd a Szovjetunióba kerül. A Kommunista Internacionálé vezető funkcionáriusai közé tartozik. Elvtársai letartóztatják, és 1939-ben (?) kivégzik. Tehát meggyilkolják.

A kommünt követő tartós konszolidációt hozó korszakban a stabil kormányzás, a gazdasági élet rendbetétele Bethlen István nevéhez kötődik. Több mint tíz évig miniszterelnök, s lemondása után a politikai élet meghatározó szereplője maradt. A háború folyamán az angolszász orientáció egyik megszemélyesítője, a különbéke híve. A szovjet csapatok bevonulása után a Szovjetunióba szállítják, ahol is 1947-ben (?) meghal (megölik ?).     A kommün után az ország legfőbb közjogi méltóságává emelkedő katonapolitikus Horthy Miklós. Kormányzó. Ekként éli meg az ország német megszállását, és 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlete után átadja a hatalmat Szálasi Ferencnek. Cserébe családjával együtt elhagyhatja az országot. Végül is Porugáliában telepedett le. Itt, Estorilban halt meg 1957. február 9-én. Tehát emigrál.

Szálasi Ferencet, a nyilas nemzetvezetőt a háborút követően az amerikaiak elfogták és kiadták Magyarországnak. A népbíróság halálra ítélte, és 1946-ban ki is végezték.

A rövid, demokratikus intermezzo után – sőt, már közben is – Rákosi Mátyás uralta a magyar politikát. A Tanácsköztársaság egykori népbiztosa már szovjetunióbeli emigrációja idején a kommunista párt élére küzdötte fel magát. Az 1945 utáni időkben már magas állami tisztségeket visel, és – Sztálin követőjeként – igen agresszívan törekszik a hatalom teljességének megszerzésére. Célját elérve az ország tényleges diktátorává válik, és nevéhez kötődnek a honi kommunista kísérlet legembertelenebb évei. A szovjet desztalinizációs hullám őt is eléri, s 1956. július elején leváltják első titkári posztjáról. A Szovjetunióba távozik. 1962-ben a pártból is kizárják. 1971-ben hal meg, Gorkij, a mai Nyizsnyij Novgorod városában. Tehát száműzik.

Rákosi bukása politikai ellenfelét, Nagy Imrét segíti hozzá a hatalomhoz. 1956 forradalma ismét Nagy Imrének juttatja a miniszterelnöki posztot. (1953 és 1955 között már betöltötte ezt a tisztséget.) Nagy Imre a demokratikus politikai berendezkedés és a nemzeti függetlenség iránti kiállása és elkötelezettsége miatt – 1956 leverését követően – bíróság elé kerül. Halálra ítélik. 1958 júniusában kivégzik. Tehát megölik.

Az ország vezetője ekkor Kádár János, aki 1956 novemberétől kerül kulcshelyzetbe. Nagy Imre halálra ítélése és kivégzése idején is ő viseli a politikai felelősséget. 1988. májusáig ő a politikai hatalmat gyakorló Magyar Szocialista Munkáspárt első embere. 1989-ben nem sokkal azután hal meg, hogy Nagy Imrét és más kivégzetteket ünnepélyes külsőségek közepette újratemetik. Megéri saját maga és rendszere politikai halálát.

A felvázolt sor – azt hiszem, ez túlzás nélkül állítható – megdöbbentő és tragikus. A történetek azonban – éppen a különféle halálok körülményei miatt – nem érnek véget a fizikai elmúlással. Ezeknek az embereknek egy része fizikai haláluk után is megmozdul.

Tiszát a családi kriptában, Geszten temetik el. A kriptát az 1980-as évek elején ismeretlen tettesek feltörik, és elviszik a gróf koponyáját. A misztikus történetre máig nem tudjuk a magyarázatot.

Károlyit 1962-ben hazahozzák Magyarországra.

Kun ismeretlen helyen nyugszik.

Bethlent 1994-ben temetik újra, nem messze az első mártírhalált halt magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf sírjától.

Horthyt 1993-ban hozzák haza, hogy Kenderesen leljen nyugalomra – miközben újratemetése jelentős vihart kavar, hiszen az akkori magyar kormány hét minisztere jelenik meg a kegyeleti gesztus alkalmából. Az újratemetés hangsúlyos politikai eseménnyé válik.

Rákosit csendben hazaszállítják, és a kor normái szerint „népfrontos”-nak tekintett nyughelyre, a Farkasréti temetőbe viszik.

Nagy Imrét bűnözőként, mérhetetlenül méltatlan körülmények között földelték el. 1989. június 16-i újratemetése valójában a Kádár-rendszer szimbolikus befejezése lett.

Kádárt abba a temetőbe – a Kerepesi útiba – temették, ami a múlt század óta a főváros kiemelt jelentőségű temetkezési helye. Itt, a Munkásmozgalmi Pantheonhoz közel, az ún. munkásmozgalmi parcellában találtak helyet számára. 2007-ben az ő sírját is feltörik, koponyáját ellopják.

Remélhetőleg a halottak nem mozdulnak többet, nyugalmukat többé nem zavarják. Mindenesetre az újratemetések ténye is jelzi: haláluk, annak körülményei, politikai kontextusa annak idején nyughatatlanságot, a megoldatlanság érzetét hordozta magában, s ezért merült fel újraértékelésük szüksége is.

Valójában ez a sok, utólag korrigálni kívánt „rendezetlenség”, elvarratlannak érzett és tudott jelleg arra utal, hogy a személyek egyfelől korszakok feldolgozatlanságát, megemészthetetlenségét jelölték, másfelől azonban nagyon is egyedi tragédiákat jelentenek. Ezek az emberek – lett légyen bármily nagy hatalmuk hosszabb-rövidebb időre – képtelennek bizonyultak arra, hogy saját életüket megnyugtatóan uralják. Miközben egy országot, egy népet irányítottak, tökéletesen kiszolgáltatottá váltak saját sorsuknak.

Lehetne azt mondani, hogy a Sors az ország sorsa volt, s a főszereplők csak szimbolizálták a folyamatokat. Ez bizonyos értelemben nyílván igaz is, de az egyes ember élete mindig esetlegesebb, mint egy országé, egy társadalomé. Ha vége a dualista rendszernek, akkor abból nem következik egyértelműen Tisza meggyilkolása; ha valaki – példának okáért Kun Béla – kommunistaként szovjet emigrációba kerül, abból nem következik magától értetődően, hogy ki is végzik. (Rákosival például nem ez történt!) Ha Magyarország elveszti a világháborút, akkor nem kizárólagos lehetőség, hogy az ország 1931-ben visszavonult miniszterelnökét az oroszok elvigyék, és pusztulásra ítéljék. Így tehát nem lehet azt mondani, hogy ezek az emberek pusztán „leképezték” az ország sorsfordulóit. Nem. Ezek mind nagyon is személyes sorsok, amelyek azonban éppen sorozattá összeállva tesznek szert némi misztikumra. A sorsszerűség tehát az ismétlődésben, méghozzá a racionalitást nem mindig tükröző ismétlődésben áll. A hatalom – legalábbis itt, Magyarországon, ebben a században – riasztóan szerencsétlen emberré varázsolja viselőjét.

Érdekes, ámde érthető módon az effajta hatalomhoz kötődő sors is erősítette a magyar nemzetvallás komor kulturális színezetét. Itt a hős és az áruló egyaránt szerencsétlen, itt a jó és a rossz ügy képviselője egyaránt balsorsra jut.

Itt a reális szürreálissá vált és a szürreálisból reális lett.

A magyar nemzetvallás kulturális kontextusát ez a tapasztalat – megítélésem szerint – alapvetően befolyásolta. Az induló sajátosságok – gender-szereposztás, félelem, underdog-helyzetérzékelés – megmaradtak, sőt konzerválódtak és összezárkózódhattak.

Abból a nemi szereposztásból, ami a nemzetet férfi, az országot nő-funkcióban érzékelte, Hungária többszöri megerőszakolása nyomán támadhatott erőteljes és nem bevallott, terápiásan alig kezelt frusztrálódás. A félelemből származhatott kompenzációs szükséglet. Az underdog – helyzetérzékelésből származhatott a sikertelenség erkölcsi felértékelődése.

Mindez a nemzetvallás politikai gyakorlatán, a nacionalizmuson át mérődhetett le, ott minősülhetett.

Ott derülhetett ki, hogy az illúziók realitássá válhatnak-e.

 

***

 

Két állítást mindazonáltal előre bocsátanék. Az egyik, hogy a magyar nemzetvallást sikeres történetnek tartom. A nemzetvallás – mint ezt jeleztem – szekuláris hit, identitás. Kialakult, teljes struktúrára tett szert, működött és működik. Ugyanúgy, mint más népből nemzetté vált közösségek esetében, hiszen éppenhogy a nemzetvallás teremtette meg a történetileg újtípusú közösség képzetét. Saját és sajátos zamata lett, és ezt is sikernek tartom, merthogy ha megkülönböztető identitás, akkor meg is kell különböződnie.

A másik állítás, hogy a magyar nacionalizmus történetét alapvetően kudarctörténetnek tartom. A nacionalizmus – felfogásom szerint – identitáspolitika, illetve politika. Ennek megfelelően mércéje az, hogy a nemzeti identitás (nemzetvallás) által konstruált értékeket és érdekeket képes-e sikeres gyakorlattá formálni; képes-e rugalmasan idomulni a változó körülményekhez. Ez annyit tesz, hogy képes-e egyfajta arányérzéket érvényesíteni saját céljai és a körülmények kényszere között. (A jelenséget érdekérvényesítő kompromisszumkészségnek is hívhatjuk.) Szerintem a magyar nacionalizmus részben azért lett kudarctörténet, mert kitűzött céljai illuzórikusak voltak és ahhoz illuzórikusan ragaszkodott. Így persze realitássá is tette magát és ezért vált érzékelhető kudarctörténetté.

Állításom durvaságát és sommás jellegét természetesen árnyalni akarom. Nem csak azért, mert így, a maga pőreségében félrevezető, hanem azért is, mert történeti értelemben, különböző időszakokban nem egyformán hiteles.

A magyar nacionalizmus története nagyonis jól indult. Kezdetben arról szólt, hogy megteremtse a magyar nemzetvallást és megpróbálja biztosítani ennek politikai realizálását. Közönségesen ezt az időszakot nevezzük egyébként reformkornak.

Itt lényegében minden olyasmi megtörtént, aminek meg kellett történnie, s amit a magyar nacionalizmus ért el, s ami egyébként hosszútávra is visszacsinálhatatlannak bizonyult, tehát tartós siker lett.

Csak néhány példa.

A magyar kulturális identitás létrejöttéhez kellett a nemzeti nyelv megújítása. Lelkes értelmiségiek ezt a munkát elvégezték, de jogokat adni a nyelvnek (azaz végeredményben államnyelvvé tenni), már politikai feladat volt.  Ez 1844-re sikerült is[v].

A magyar nemzetvallás azonosításához kellettek a nemzeti színek, ami – mint közismert – a piros-fehér-zöld. Ez is akkor alakult, s 1848-ban törvény tette a magyarokhoz társult színkombinációvá. Üzenete, a korban még ismert értéktartalma is volt a francia minta nyomán törvénybe iktatott trikolórnak. Sorrendben a három szín jelentése: erő, hűség, remény. Ez – a mára már nagyrészt elfeledett három érték – a magyar identitás szentháromsága[vi].

Létrejött a natio hungaricát leváltani akaró új, modern nemzetfogalom, ami a magyart kulturális és szabadságközösségként definiálta. (”Éljen a magyar szabadság, éljen a haza” – ahogy azt a 48-as Kossuth-nóta szövege közérthetően összegzi.) A reformkor ezirányú intellektuális és politikai építkezése, 1848 vált törvényes áttöréssé, – a magyar szabadság fogalmába beleértve a kötelező örökváltságot is.

Megindult a magyar nemzetvallás egyháza, a korszerű magyar állam megteremtéséről szóló gondolkodás és politikai aktivitás. Áttörés itt is 1848-ban következett be. Az ország történelmében először lett népképviselet és neki felelős kormány[vii]. S noha erőteljesen kompromisszumos jellegű volt az, amit ebből önálló magyar államiságnak hívhatunk, mégis – különösen az addigiakhoz képest – jelentős előrelépésként és a magyar nacionalizmus sikereként élhették meg a résztvevők.

Nem kívánom a kelleténél szebbnek és jobbnak feltüntetni a reformkort, azaz nem kívánom esztetizálni a múlt eme szeletét. A kor természetesen tele volt kisszerűséggel is; nem volt ritka a személyeskedő viselkedés és jónéhányszor megjelent a nemzeti szándékokba bújtatott naivitás, illúziókeltés, ostobaság is.

De az én nézőpontomból most mindez mellékes. A lényeg az, hogy a szereplők mit tűztek ki célul és céljukat tartós érvénnyel elérték-e.

Cél volt a nemzetteremtés. Ők ezt nem hívták volna nemzetvallásnak, valami olyasmit mondtak volna, hogy egy nemzetet akarnak adni az emberiségnek. Cél volt, hogy ez a folyamat intézményesüljön, törvényesedjen.

Mindkét céljukat elérték, méghozzá úgy, hogy a maguk egészében ezek visszacsinálhatatlanná váltak.

Hittek benne, megcsinálták.

Volt hozzá erejük, hűségük, reményük. Lett hozzá piros-fehér és zöld.

Ezért gondolom azt, hogy a magyar nacionalizmus induló korszaka siker. Az akkor kitűzött célok és a célok realizálása igazolja vissza ezt az állítást.

A reformkor azonban csak a történet kezdete. S a kezdeti siker még nem garancia a történet további alakulásának eredményességére. Merthogy a magyar nacionalizmus története akkor indult és azóta is tart.

***

 

Itt megállnék egy pillanatra, méghozzá egy tartalmi-módszertani megjegyzés kedvéért.

Nyilvánvaló, hogy ahogy haladunk időben előre, a már egyszer létrejött nemzetvallás és főként a nacionalizmus egyre összetettebb és bonyolultabb képet mutat. Ez részben azért van, mert minél hosszabb egy folyamat, annál több szereplő (és generáció) válik benne érdekeltté, s természetesen mindegyikük hozzá kívánja adni saját színeit. Másrészt azonban a körülmények, a konkrét helyzetek is változnak, s ez is gazdagítja a nacionalizmus lehetséges reaktív, válaszoló tematikáját.

Én azonban – tudva a bővülő sokszínűségről –, bizonyos értelemben leegyszerűsíteni kívánom a problémát. Ha a nacionalizmust politikai jelenségként kezelem, akkor számomra a politikai mező a fontos. S e területen azt tekintem mértékadónak, amit mainstream-ként, azaz egy-egy időszak főáramlataként lehet megragadni.

A reformkor és 1848/49 örökséget hagyott a magyar nacionalizmusra. Fixálódott a magyar nemzetvallás, de bővíthető maradt. Önmagába azonnal beemelte a forradalmat és szabadságharcot, jellegadó személyiségeit szinte azonnal a nemzeti ikonosztáz tagjaivá tette. Petőfi körül legendárium alakult ki, Kossuth már 1848 őszére bekerült a nemzeti megváltó szerepébe. 1848/49 a nemzetvallás érzelmi átcsapási pontjává vált – a hit tömegessé lett.

Mindebből közvetlen politikai örökség is származott, méghozzá axiomatikus erővel.

A magyar nacionalizmus nem megkérdőjelezhető alaptételévé vált Magyarország területi egysége, integritása. Ez több száz éven át nem létezett, de most axióma lett belőle.

A másik alaptétel az lett, hogy Magyarországot a magyaroknak kell uralni és irányítani.

A harmadik alaptétel szerint ez csak úgy érhető el, ha az ország…

Nyilván ide azt kellene írni, hogy független.

De az intellektuálisan és érzelmileg logikusnak tűnő következtetés itt – a történelmi erőviszonyok okán – megbicsaklik.

Megbicsaklik, mert a magyar nacionalizmus axiomatikussá vált tételei jegyében fogant politikai kísérlet a nemzetiségek egy részével polgárháborúhoz vezetett – akiket egyébként a magyarok még képesek lettek volna legyűrni -, de ami rosszabb: két nagyhatalom fegyveres intervencióját is kiváltották. A Habsburgok és a Romanovok katonái ellen pedig esély sem volt.

A magyar nacionalizmus – amely realitássá lett – itt és ekkor ütközött először frontálisan a rajta kívül létező realitással.

A frontális ütközésből azonban nem következett az axiómák feladása. Következett viszont az, hogy 48/49 és az alaptételekhez társult erő, hűség és remény képessé tette a magyar nacionalizmust arra, hogy elérje mindazt – majdnem mindazt, – amire vágyott.

Ez a „majdnem mindaz” az 1867-es kiegyezés volt.

Az ország területi egysége létrejött.

Magyarországot a magyarok uralták. Meg is mondták: itt élhetnek és élnek is nemzetiségek, de politikai értelemben csak magyar nemzet van.

Viszont Magyarország nem lett független.

A függetlenség hiánya több dimenzióban is megjelent. Az országnak közös uralkodója volt a Habsburg-birodalom többi részével. Nem volt saját külpolitikája (egyébként ezt a 48-as szerkezet sem nagyon tette törvényesen lehetővé – ezért nem volt az első felelős magyar kormánynak külügyminisztere). Nem volt önálló pénze, mert a Monarchia egészében azonos pénz volt. Közös volt a hadsereg, s a magyar honvédség ennek csak kiegészítő részét képezte – pedig hát azért létezett a magyar kormányban hadügyminiszteri poszt. A magyar gazdaság szimbiózisban élt Ausztriával, amiből egyébként inkább előnye, mint hátránya származott.

A kiegyezés esetében a magyar nacionalizmus óriási sikert könyvelhetett el. Axiómáinak politikai érvényesítése terén tartós jelleggel eljutott lehetősége szélső határáig. Persze ehhez az is kellett, hogy maga alá gyűrhesse az országlakosok többségét kitevő, saját nemzetvallást és saját nacionalizmust kiépítő nemzetiségeket. S ugyan a magyarok fokozatosan számszerű többségbe kerültek Magyarországon, de az itt honos nemzetiségek egy részének saját állami „hátvédje” is lett: a románok mögött lett egy Románia, a szerbek mögött lett egy Szerbia. Árnyékok a magyar nacionalizmus sikerén.

A 67-es nacionalizmus energiáját és erejét sikere adta. Azt lehetett mondani, hogy majdnem mindent elértünk abból, amit akartunk, és mindent elértünk abból, ami lehetséges volt. Az ország gazdaságilag fejlődik, a magyar kultúra virágzik. A nacionalizmus egyetlen dolga, hogy óvja mindazt, amit kivívott, amit elért. Sikere az igazolása.

A függetlenség hiánya azonban egy ugyancsak mainstsreammé váló, alternatív nacionalizmus kialakulására ösztönzött. Ez önmagát – a hatalmon levővel szemben – ellenzékivé tette.

Alapkövetelése a harmadik axiómára, a függetlenségre irányult. Ezt közjogi ellenzékiségnek hívta, hívták. Valójában nacionalista ellenzékiség volt, formájában volt csak közjogi. Azzal érvelt, hogy a kiegyezés, a korlátozott szuverenitás nem elég, az a nemzet ügyének elárulása, s az 1848-as közjogi állapothoz kell ragaszkodni, ami – szerintük – azt jelentette, hogy Ausztria és Magyarország között csak az uralkodó személye közös, azaz csak a perszonálunió létezik. Ezért hívták önmagukat és különféle pártalakzataikat 48-asnak, vagy függetlenséginek.

Ez a nacionalizmus látszólag – tartalmilag – lojális volt, hiszen elfogadta, hogy a Habsburg-ház uralja Magyarországot, s ezzel elhatárolta magát a trónfosztó 1849-től. Valójában valami olyasmit követelt, ami több ponton ütközött az egyéb politikai realitásokkal, illetve a magyar nacionalizmus más axiómáival[viii].

Először is 1848 nem volt perszonáluniós állapot, hanem államjogilag igencsak kompromisszív helyzetet tükrözött – így például azt, hogy – mint már említettük –  a kormánynak nem volt külügyminisztere.

Másodszor erősen kérdéses volt, hogy a nemzetiségi többséggel, illetve az egyes nemzetiségek mögött lévő nemzetállami háttérrel mi tudná garantálni a magyarok politikai szupremáciáját Magyarországon.

Harmadszor 48-nak volt tanulsága mind a Habsburgok, mind a magyarok számára, s ezeknek a tanulságoknak a kölcsönös tudomásul vétele éppenhogy a kiegyezés volt. Miért gondolták a függetlenségiek azt, hogy a Habsburgoknak a kelleténél több, nekik pedig a kelleténél kevesebb tanulságot kell tudomásul venniök?

De ez csak a problémák egyik oldala volt.

Az alternatív nacionalizmus a hatalmi politikában teljesen használhatatlannak bizonyult. Története során egyszer került hatalmi–kormányzati pozícióba (1906 és 1910 között) és akkor sem ért el kitűzött céljából semmit. Tökéletes politikai kudarcként írta be magát a történelembe.

Viszont kiválóan értett ahhoz, hogy a politikai impotenciát, pontosabban annak kultuszát közérzületté, meg nem kérdőjelezhető evidenciává emelje. Ezáltal teremtette meg a saját realitását.

Épített a magyar nemzetvalláshoz kulturálisan kötődő underdog érzetre. Úgy vélte, hogy még feljebb kerülhetnénk, mint ahol vagyunk, ha.…. Ha nem nyomnának el minket, nem Bécsből diktálnának mindent és ehhez nem lennének partnerek olyan magyarok, akik rossz magyarok, azaz labancok. Az underdog-helyzetérzékelésből erkölcsi kategória, a kompromisszumból nemzetfeladás lett.

A félelem motívumából hamis, a magyarok erőpozícióját túlértékelő világkép fakadt. [Ennek volt vadhajtása a 30 milliós Magyar Birodalomról szóló ábránd is.]

A magyar nemzetvallást saját nacionalizmusukon átszűrve térítő vallássá kívánták tenni, s hatalmi helyzetben ennek gyakorlati realizálására is kísérletet tettek. A nemzetiségeket is magyarítani akarták. Mondanom sem kell, hogy politikailag teljes eredménytelenség övezte tevékenységüket – hacsak azt nem vesszük eredménynek, hogy a nemzetiségi nacionalizmusok még több életerőre tettek szert.

A legfőbb energiaforrást az alternatív nacionalizmusnak az érzelmi töltet biztosította.

Az érzelmi töltet több komponensből állt össze. Az ellenzékiség önmagában is fontos volt, de ha ez antihabsburgiánus, azaz kuruc stigmát kap, akkor a magyar függetlenségi tradíciók szakralizált sorába illeszthető. (Ehhez a szakralizáltsághoz nyújtott nyelvi-fogalmi fogódzót a „48-asság”, ami a nemzetvallásnak az emlékezetben is rögzült érzelmi átcsapási pontjára utalt.) Az érzelmi legitimációt erősítette exkluzív kapcsolattartásuk az 1849-es emigrációja óta politikai realitásérzékét fokozatosan elvesztő Kossuthtal, aki a magyar nemzetvallás Messiásává vált. Kossuth egyébként – felismerve saját szakralizáltságát és a politikai tér hiányát -, önmagát a vátesz pozíciójába helyezte, és a trónfosztásos, teljes függetlenségi álláspontot képviselte. Ezért mindig hangsúlyozta különállását az itthoni függetlenségiekhez képest. Saját nacionalizmusához demokratikus politikai értékeket társított, mert ezek másfelől elvettek volna az általa is létrehozott nacionalizmus minimum két axiómájának vállalhatatlan durvaságából, a magyar szupremáciából és az ország területi integritásából. Így aztán maradt az intranzigens függetlenségi, antihabsburgiánus kritikai álláspont. Kossuth érzelmi hatását nem érintette reálpolitikai elszigeteltsége – ahogy 48 zászlóra tűzésénél, úgy Kossuth esetében sem számítottak a tényszerűségek.

Az érzelmi azonosulás olyan erős volt, hogy a kiegyezés utáni korszakban a magyarlakta területeken mindig a függetlenségi nacionalizmus kapott választási többséget.

Ehhez az érzelmi erőhöz azonban kellett a 67-es nacionalizmus érzelmi sivársága is. A 67-esek „csak” a reálisan elérhetővel tudtak érvelni, gazdasági előrehaladásról meg civilizatorikus vívmányokról tudtak beszélni, de érzelmileg is vállalható identitást nem voltak képesek teremteni. A kompromisszumot nem lehet szeretni. El lehet fogadni, de nehéz vele azonosulni.

A helyzet többféle következménnyel járt.

Először is mindenki megpróbált pragmatikusan viselkedni, mert a konszolidált reálpolitikai tér ezt a magatartást részesítette előnyben. A függetlenségi sem rúgta fel a kereteket, ő is kompromisszumot kötött. Szavakban nem, de tettekben igen.

Másodszor a magyar világ szerves részévé vált a kétlelkűség. A magyarok józanul elfogadták azt, ami van, de néhány pohár bor után már éltették Kossuthot. Éljen Ferenc József, éljen Kossuth Lajos! – fogalmazódott meg a magyar nacionalizmus kétarcúságának gyakran elhangzó mondatban megfogalmazódó credója.

Harmadszor a racionalitás és az érzelmi azonosulás két, ellentétes oldalra került, amiből az következett, hogy a nem ésszerűért lehetett lelkesedni, az ésszerűt viszont mindig le  lehetett szólni. Mondhatnám úgy is, hogy a létezőt mindig lehetett kevésre és az imagináriust, a képzeltet lehetett nagyra tartani. Ez a sajátosság képessé vált arra, hogy – Arany László kifejezésével, aki egyébként megalkotta a délibábok hősét, Hűbele Balázst – kulturálisan lehetővé és elfogadottá tegye a „panasz egyhangú búgását”, amit más szóval hívhatnak panaszkultúrának is.

Negyedszer a magyar nacionalizmus két ágának egymásra vonatkoztatott együttélése ellehetetlenítette azt, hogy közösen, avagy külön-külön megújuljanak. Képletesen szólva „fogták egymást” és így nem tették lehetővé azt, hogy az axiómákat a változó kor változó igényei mentén újragondolják. A 67-es nacionalizmus állagőrzésbe merevült, a 48-as belesavanyodott saját politikai impotenciájába. Ez nem ösztönzött a részben közösen vallott alaptételek revideálására, hanem csak arra, hogy az érzelmi és politikai deficitet mindkét fél intranzigenciával kompenzálja. (Jól jelzi ezt, hogy amikor Károly császár és király 1918 októberében a Monarchia végnapjaiban meghirdette a megkésett föderatív átalakulást, ezt – az itt összeérő 67-es és 48-as magyar nacionalizmus miatt – csak Ausztriára nézvést deklarálhatta.)

Ami nacionalista újragondolás megindult, az jórészivel csak a „magyar” fogalmát érintette, és ennek egy része csak egy későbbi időszakban tett szert jelentőségre. [Gondolok itt a faji-antiszemita interpretációra, amit politikailag az Antiszemita Párt jelenített meg és a keresztény olvasatra, amit a Katolikus Néppárt artikulált.]

Fogták és nem engedték el egymást, de energiájuk el is pazarlódott erre.

Ötödször a nacionalizmus mindkét ágának társadalmi-nemzeti hozadéka is lett. A magyar nemzetvallás erőszakos térítő vallásként nem működött, de önkéntes „betérésként” sok embernek adott lehetőséget arra, hogy identitásában magyarrá váljon. A német nyelvű Budapest főként magyarul beszélő várossá vált. A német és cseh munkások magyarrá lettek. És magyarrá váltak a zsidóság tömegei is – részben ennek tudható be, hogy 1900 után a magukat magyarnak vallók némileg többségbe kerültek az egykori Magyarországon.

Habár a legfontosabb következmény mégiscsak az volt, hogy a magyar nacionalizmus belelavírozta magát egy olyan intellektuális és politikai térbe, ami egyre több ponton tette lehetővé a frontális ütközést a rajta kívüli realitással. Így olyan realitássá vált illúzió lett, ami rugalmasságát is elvesztette. Lúzerrá válhatott. A történet, ami sikernek indult, egyre inkább kudarcba fordult át. És erről nem csak a világ tehetett.

 

***

 

A magyar nacionalizmus egyik axiómája, a függetlenség, a Nagy Háborút követően valósággá vált. Méghozzá nagyhatalmi segédlettel.

Eltűntek a Habsburgok, eltűnt az államközösség Ausztriával.

Ami sokáig illuzórikusnak tűnt, kemény realitássá volt.

A magyar nacionalizmusnak oka lett volna örülni és oka lett volna arra, hogy történelmileg visszaigazoltnak érezhesse több évtizedes múltra visszatekintő erőfeszítéseit.

De a magyar nacionalizmus nem örült. Sőt! Tragédiaként élte meg a függetlenség megvalósulását.

Azért élte meg tragédiaként, mert másik két axiómáját a realitás semmibe vette.

A történelmi Magyarország darabjaira hullott – a területi integritás a múlt ködébe veszett.

Következőleg eltűnt a magyarok szupremáciája is. A maradék Magyarországon a magyarok már csak magyarok felett uralkodhattak. A környező államokban viszont az egykori magyarok által uralt nemzetiségek uralkodhattak az odakerült magyarok felett. A környezők nacionalizmusa győzött a magyar nacionalizmus felett.

Mindezt – tudva a magyar nacionalizmus eszmei-politikai kereteit -, úgy lehetett megélni, mint a nemzetvallást kísérő kulturális miliő vérvalósággá válását.

A félelem, a balsors beteljesedett. Hungáriát többen, többször megerőszakolták. A magyar kutya került legalulra.

A 67-es és a 48-as együttesen és külön-külön mainstreammé vált magyar nacionalizmus axiómavilága frontális ütközéssel csattant Trianonban. Lehetett volna az egészet újragondolni. A magyar nemzetvallás ehhez fogódzókat biztosított.

A magyarok nemzeti imájává vált Himnuszában szó sincs Magyarországról. A magyarokról beszél a költő. Nekik kéri, követeli Isten áldását. Bűnhődni és megbűnhődni is csak ők tudnak, merthogy emberek. A Nemzeti dalban a magyarok azt mondják: a magyarok Istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem eszünk. A magyarok Istene pedig nem más, mint a szabadság. A magyarok közössége szabadságközösség – legalábbis az eredeti nemzetvallási dogmatikában. A magyar szabadság teszi az országot hazává. A magyar nem más, mint önazonosság, s a magyar identitás politikai közege a szabadság.

Ez a fajta, a nemzetvallástól nem idegen megközelítés lehetővé tette volna a magyar nacionalizmus axiómarendszerének újragondolását. Azt, amit már a XIX. század második felében el kellett volna kezdeni, s így talán – talán – lett volna lehetőség arra, hogy uralgó helyzetbe került valóság váljék belőle.

Mindennek pontosan az ellenkezője történt.

A továbbra is mainstreamként működő magyar nacionalizmus addigi kulturális tatalmát még inkább visszaigazolva lehetett látni és láttatni és a politikai, s intellektuális reakciókat is ennek szellemében lehetett megformálni.

Ha győzött a nemzetiségek nacionalizmusa, akkor erre a magyar kultúrfölény hangoztatása volt a válasz. Ha bekövetkezett a történelmi Magyarország feldarabolása, akkor erre az volt a válasz, hogy a valaha létező politikai egység több önmagánál: valójában a természet által kialakított egység volt.

A magyar nacionalizmus semmit sem engedett axiómáiból.

Azt mondta, hogy nem, nem, soha. Azt mondta, hogy Kis Magyarország nem ország, Nagy Magyarország mennyország. Azt mondta, hogy ha a világ Isten kalapja, akkor Magyarország a bokréta rajta[ix].

Azt mondta, hogy erkölcsi kötelesség mindezt hinni és elhinni. Azt mondta, hogy ezen hit ad erőt és reményt. Hinni kell egy Istenben, hinni kell egy hazában, s egy Isteni örök igazságban, ami nem más, mint Magyarország feltámadása. Nem a Himnusz magyarjairól, hanem Magyarországról volt szó. Nem a közösségképző szabadságról, hanem az isteni örök igazságról volt szó.

A területi revizionizmussal feltöltekezett magyar nacionalizmus francia mintára megteremtette a maga Elzászát. Létrehozta a területi sérelmek szimbolikus azonosítási pontjaiként az Erdély-mítoszt, az Erdély-mitológiát.

Az igazi magyar vidék az Erdély –  miközben tökéletesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy Erdélyben a XVIII. századtól román többség volt. Az igazi magyar ember a székely – miközben elfelejtették azt, hogy a XIX. században, míg a magyaroké volt Erdély, a székelyek voltak a magyar állam első tömeges kivándorlói, mert sorsuk a magyar kormányzat számára érdektelen volt. A nemzeti ritualitásba és szakralitásba beépült a Székely Himnusz, amely szerint a székelyek maroknyian állnak a nagy viharban.

Erdély magyar divattá vált, s az erdélyi származás felértékeltté tette az embert – miközben elfelejtették, hogy a magyarországi arisztokrácia mindig lenézte az erdélyit.

Erdély a magyar politika és kultúra történelmi letéteményesévé stilizálódott – miközben valamilyen láthatatlan ok miatt a nemzeti emlékezetből kihullott az a Mikó Imre, aki egy személyben volt Erdély Széchenyije és Deákja.

Erdélyből a revízió erkölcsi, történeti, s ami ennél is több – esztétikai igazolása lett. A tradicionális – vagy más szóval: az elmaradott – esztetizálódott, s ez rögzült magyarként. Amihez pedig egyébként istenadta jogunk van.

A magyar nacionalizmus – híven első axiómájához – Nagy-Magyarország visszaállítását tűzte ki céljául.

A cél gyakorlati realizálásáért sokat, nagyon sokat tett.

A tevékenység – sok részletét tekintve – egyáltalán nem volt eredménytelen. A magyar lakosság jelentős részét meggyőzte igazságáról, s 1938-tól – négy lépcsőben – sok területet vissza is szerzett. Nem az egészet, de sokat. Így persze megint egyre több nemzetiségi lakosa lett az országnak, s megint lehetett demonstrálni a magyar szupremáciát. Nem olyan mértékben mint régen, de azért reménytkeltően meggyőzően.

A revízió sikerére, illetve sikereire azért árny is vetült. Míg az első revíziós döntés erős nemzetközi legitimációs háttérrel jött létre, addig a következők már nemzetközileg csonkább támogatásban részesültek, s az utóbbik már egy olyan háborúban realizálódtak, ahol felsejlett: Magyarország nem biztos, hogy a győztes oldalon áll.

A csonkolt ország csonka revíziója egyfelől társult a teljességre törekvés illuzionizmusával és az illuzionizmus pragmatizmusával. A részeredményekhez nagyon sok pragmatizmusra volt szükség. De ugyanígy jelentős pragmatizmus kellett ahhoz is, hogy a nemzetközi viszonyok változásaihoz is idomulóképessé tegyék a revízió gondolatát. Ez utóbbi ugyan kevésbé sikerült, de a törekvés megvolt rá. S ha valaki úgy érezte, hogy a revízió általa is szentnek tekintet gondolata semmiképpen sem állja ki a tartós realitás próbáját – nos, ebben az esetben még mindig lehetett az öngyilkosságot választani, mint ahogy ez Teleki Pál esetében meg is történt.

Az axiómák változatlansága érdekében a revízió a magyar nacionalizmusnak csak az egyik reakciója volt.

A másik reakció a magyar fogalmának meghatározott irányú és jellegű újrafogalmazásában állott.

Az újrafogalmazás már a XIX. század utolsó harmadában megkezdődött, de jellegadó erejűvé csak a két háború között vált.

A második axióma szerint a magyaroknak a saját országukban kijár a magyar szupremácia.

Amíg Magyarországon sok és nagyszámú nemzetiség élt, addig ez a magyar nacionalizmus számára nem is volt probléma. Magyarnak azt tekintették, aki magyarnak vallotta magát, mert volt elég ember, aki egyáltalán nem gondolta magát magyarnak, s lehetett uralkodni felettük. Sőt, túlontúl sok ilyen ember volt. Ezért is volt erőszakos nemzetvallási térítés. Aki önként, szabad akaratából tért be magyarnak, az – a magyar nacionalizmus szemében – nagy értéknek számított. Az önkéntesen betértek növelték a magyarok számbeli arányát és betérésükkel mintegy igazolták, hogy a magyaroknak már csak a kulturális fennsőbbrendűség okán is kijár a politikai vezetőhelyzet. Az önkéntes betérés pedig főként német, s nagyobbrészt zsidó származású embereket érintett. A magyar nacionalizmusnak éppen ezért nem állt érdekében elzárkózó magatartást tanúsítani – annak ellenére sem, hogy ezeket a „betéréseket” sok előítéletesség kísérte.

Amikor Magyarország kicsi és független lett, társadalmából lényegében eltűntek a nemzetiségek, azaz megszűnt a belső, etnikai ellenségkép. Belső ellenségkép nélkül pedig a nacionalizmus – mint minden, önmagát kollektivizmusban is megfogalmazó identitás – félkarú óriás.

A belső ellenségképet a nacionalizmus szempontjából az teszi, hogy kívül van a nemzet, a magyar fogalmán. Ha addig belül volt, akkor ki kell tuszkolni belőle azért, hogy bizonyítani és energetizálni lehessen a szupremáciáért való harcot és a harc győzedelmes voltát.

Ami addig üdvözölt cél volt, az hirtelen átfordult saját ellentétébe.

Ki kellett zárni a zsidókat a magyar nemzetvallás bűvköréből[x].

A magyar nacionalizmus – saját történetéből és illuzionistává vált axiómarendszeréből következően – úgy döntött, hogy ezt meg is teszi. Ebben sok minden segítette. Segítették nemzetközi példák, nemzetközileg is létező argumentációk, modellek. Segítette az, hogy a „zsidót” metafóraként is lehetett használni, s minden olyan kifejezést mögé lehetett érteni, amit egyébként sem szeretett. Segítette az is, hogy a zsidóellenesség lehetett antikapitalista és antikommunista tartalmú; a zsidó egyaránt lehetett a tőke és a tőke-ellenesség megszemélyesítője, lehetett a nemzetköziség szimbolikus alakja. S természetesen lehetett a kereszténységbe addig mélyen beívódott antijudaizmus célpontja.

Tisztában vagyok azzal, hogy az antiszemitizmus nem magyar találmány. De itt én most arra kívánok valamiféle magyarázatot találni, hogy miért az antiszemitizmus lett az, amitől a magyar nacionalizmus a nemzetfogalom újraértelmezését remélte. Nekem itt most nem az antiszemitizmus, hanem a magyar nacionalizmus az intellektuálisan fontos rendezőelv. Nekem azt kell fellelnem, hogy az antiszemitizmusra eredetileg egyáltalán nem nyitott magyar nacionalizmusból miért lett olyan jelenség, ami szervesen magához rántja, magába építi a zsidóellenességet. Mert hát ez történt.

A Nagy Háború előtti, főáramlatnak akkor egyáltalán nem nevezhető jelenségek némelyike hirtelen előzménnyé vált.

A magyar definíciója mellé odakerült a keresztény. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy nem zsidó. Az magyar, aki nem zsidó. Egészen pontosan az magyar, aki nem zsidó vallású.

Természetesen a németből – esetleg szlávból – magyarrá  letteket ez nem érintette. A két háború közti Magyarországon ezekből az emberekből bármi lehetett, tábornoktól miniszterelnökig bezárólag. A magyar nacionalizmus főárama őket nem kívánta a nemzettestből kizárni. [Az már más kérdés, hogy ők maguk – azaz inkább egy részük – a harmincas évektől engedett a „visszaaszimilációs” kihívásnak, és elkezdte magát „népi németnek” tartani. Ennek tudható be a Volksbund létszámának gyarapodása.]

A keresztény szó antiszemita tartalmú használata testet öltött a zsidó vallásúak társadalmi-tanulási lehetőségeit korlátozó törvényben. A keresztény nemzeti kurzust hívhatom antiszemita kurzusnak is. Tartalmilag vélhetően ez találóbb megnevezés.

A magyar nacionalizmus strukturálissá vált összefonódását az antiszemitizmussal még az is csak átmenetileg tudta lazítani, aki hatalmi pozícióból látta ennek hátulütőjét (így például Bethlen István.).

A folyamat – irányát tekintve – megállíthatatlannak bizonyult, s végül eljutott egy nagyon differenciált, az élet minden területére kiterjedő jog-, vagyon-, s végül életfosztó stádiumig, aholis a zsidó már nem vallási, hanem származási, faji kategória lett. Eszerint – identitásától, vallásától függetlenül a magyar és a zsidó két ellentétes fogalommá vált, ahol is a magyar dolga az, hogy uralja, korlátozza, és mindenben rendelje maga alá a zsidót. Erre az ad neki jogcímet, hogy ő magyar, amaz pedig zsidó. Ez persze nem más, mint a frusztráció és a kompenzáció klasszikus esete. A zsidók voltak azok, akik ellen a magyar nacionalizmus győzni tudott.

A magyar nacionalizmusnak célja lett a zsidók ellehetetlenítése, jogfosztása, elnyomása. A magyar szupremácia axiómája történetileg teljesen és tökéletesen szembekerült a nemzetvallás szabadságközpontú dogmatikájával. (Persze kreált magának más, pogány eredetmítoszban gondolkodó nemzetvallást.)

A cél gyakorlati realizálásáért sokat, nagyon sokat tettek.

Pragmatikusan viszonyultak a feladathoz – beleértve azt is, hogy segédkeztek az addigra már a független magyar állam által megalázott, kifosztott zsidóság fizikai likvidálásában is.

A magyar nacionalizmus eljutott oda, hogy önnön szabad akaratából realitássá tette a nemzet csonkolását is.

Csonkolt nemzet – csonka ország. Ez nem illúzió, – ez az abszurd realitása.

Nincs miért sikertörténetről beszélni.

***

 

 

A XIX. század és a XX. század első fele – bármi is volt az ország közjogi státusza – a magyar nacionalizmus kora volt. Ez a kor véget ért. Törmelékei itt éltek és élnek velünk, de a nacionalista kornak vége. Ami belőle most is itt van, az már nem ugyanaz, mint ami volt, még ha néha annak is látszik.

A nacionalista kor kidolgozta a maga axiómáit, s mindent meg is tett azért, hogy ezeket realitássá tegye. Akárhogy is ügyködött, ez együtt sohasem sikerült. Amiből azért lehet arra következtetni, hogy egészében illuzionizmus volt. Másfelől azonban a létező legerősebb realitásnak bizonyult – csak éppen más realitások sokszor erősebbek voltak.

A nacionalizmus kora úgy ért véget, hogy a történelmi Magyarország nincs többé, a magyar szupremácia eltűnt, mert elveszett az ország függetlensége is. A magyarok maradék országában német, majd orosz megszállók lettek; a magyarok alárendelt pozícióba kerültek.

A magyar nacionalizmus végül mindent elvesztett, amit fontosnak gondolt, s mást nem tudott fontosnak gondolni, mint amit elvesztett. Ezért lúzer. Vesztes.

A nemzetvallás viszont soha, egy pillanatra sem tűnt el. Sikere töretlen, noha intenzitása, ereje változó. Nem mindenki hisz benne erősen, de mindenki hisz benne annyira, hogy ettől a vallásgyakorlattól tekintse magát magyarnak. Általában nem buzgó hívő, de ritka az, hogy egyáltalán nem hívő.

Érdekes ügy ez: ami képzeletbeli, mint a nemzetvallás, az köszöni szépen, jól van. Erőnléte váltakozik, de hát ez kivel nincs így? Ami a realitássá tett politika, az pedig meghatározónak tűnik, s aztán úgy szívódik fel, esik darabokra, mintha sosem lett volna ereje teljében. Úgy tűnik, a lelki konstrukció tartósabb, mint a hatalmi-politikai.

Márai Sándor írja valahol második világháborús naplójában: a magyarokkal az tenné a legnagyobb jót, ha valaki elhitetné velük, hogy akkorák, amekkorák.

Én is így gondolom.

 

[1] Az írás eredetileg megjelent: In Gerő András: Magyar illuzionizmus. Új Mandátum Kiadó, Budapest 2006.

[i] Sokan, sokféleképpen értelmezik a nemzet fogalmát, de a nemzetközi szakirodalomból leginkább Benedict Anderson felfogása áll közel hozzám (Benedict ANDERSON: Imagined Communities. Reflections on the Origin and spread of Nationalism. New York, 1991, revised edition). A nemzetvallás kifejezést Hankiss Elemér használta egy 1984-ben írott tanulmánya címéül és tárgyául. (HANKISS Elemér: Nemzetvallás. In Kovács Ákos szerk.: Monumentumok az első világháborúból. Budapest, 1991, 64-90. o.) Ő az amerikai szakirodalomban megjelenő „civil religion” fogalmat interpretálta így, európai, közép-európai kontextusba ágyazva. (Lásd R. N. BELLAH: Varieties of Civil Religion. San Francisco, Harper, 1980: M. W. HUGHEY: Civil Religion and Moral Order. Westport, Greenwood, 1983; Charles S. LIEBMAN: Civil Religion in Israel. Berkeley, University of California Press, 1983: G. A. KELLEY: Politics and Religious Consciousness in America. New Brunswick, Transaction Books, 1984.)

Másfelől nagyon közel áll hozzám az amerikai kultúrantropológia jeles képviselőjének, Geertznek a gondolatmenete, miszerint nem szükséges és nem is lehetséges általános elméleti keretet adni az értelmezésnek, hiszen az értelmezés sikere a konkrét szituáció és a konkrét személy érzékenységének függvénye; azaz vagy megértünk valamit, vagy nem (Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris Kiadó, 1984, 191., 197. o.)

[ii] Anthony D. Smith három átfogó könvet is írt a nemzet mibenlétéről (The Ethnic Origins of Nations. Oxford–Cambridge, Blackwood, 1986; National Identity. London, Penguin Books, 1991; Nationalism and Modernism. A Critical Survey of Recent Theories of Nations and Nationalism. London–New York, Routledge, 1998). Ő a nemzetet a modern kultúra hordozójának látja. A nemzeti szimbolika részének tartja a zászlót, a himnuszt, az emblémákat, az ünnepeket, a szokásokat, a nemzeti fizetőeszközt, az esküt, a parádékat, a népi szokásokat, a „nemzeti táj” fogalmát, az ősök mítoszát, a viseletet, sőt a nyelvi kódokat is. Horizontjának részét képezik az ún. „szent helyek” is. Megközelítése – éppen mert modern kultúrának tartja a nemzetet – igen fontos, de eltér az én történeti felfogásomtól, nemzetvallás koncepciómtól. Az ő interpretációja gyakorlatilag parttalanná teszi a nemzet fogalmát, az én nemzetvallás koncepcióm viszont inkább képes a súlyozott lehatárolásra.

[iii] A nemzetközi szakirodalomban az én felfogásomhoz leginkább George L. Mosse felfogása áll közel (George L. MOSSE: The Nationalization of the Masses. Political Symbolism and Mass Movements in Germany from the Napoleonic Wars Through the Third Reich. Cornell University Press, Ithaca and London, 1975). Mosse főként a tömegpolitika szükségleteivel dolgozik, a vallási analógiát kevésbé használja. A „szimbolikus politika” helyett a „politikai szimbolizmus” kifejezést alkalmazza. Az ő vizsgálati területeit főként a politikai szimbolizmus esztétizálóereje, valamint – a történetileg elemzett dimenziók tekintetében – a nemzeti emlékművek, a tömegmozgalmak adják, beleértve ebbe a munkásmozgalmak és a nácizmus hozzájárulását is. Mosse elméletét elemzi: S. DRESCHER – D. SABEAN – A. SHARLIN (szerk.): George Mosse and Political Symbolism. In Political Symbolism in Modern Europe. Essays in Honor of George L. Mosse. New Brunswick, USA and London, 1982. Lásd még W. SIEMANN: Fahnen, Bilder und Medaillen. Medien politischer Kommunikation im 19. Jahrhundert. Sozialwissenschaftliche Informationen, 15. Jahrgang, Heft 3. 1986.

[iv] A magyar nemzetvallásról, illetve ennek szimbolikus politikai vetületéről önálló monográfiát írtam, amely nemzetközi összevetést is tartalmaz. András Gerő: Imagined History. Chapters from Nineteenth and Twentieth Century. Hungarian Symbolic Politics. Social Science Monographs, Boulder, Colorado – Center for Hungarian Studies and Publications Inc., Wayne, New Jersey, Columbia University Press, New York, 2006. A szöveg gondolatmenete a könyvben elemzett toposzokra épül.

[v] 1790-től 1844-ig fokozatosan valósult meg a magyar nyelv államnyelvi státusa. A nyelvpolitika állomásai a következő törvények voltak: az 1791. évi 16 tc., amely előírta, hogy nyilvános ügyek intézésére idegen nyelv ne használtassék, a magyar nyelv pedig megtartassék; az 1792. évi 7. tc. a magyar nyelv tanításáról és használatáról; az 1805. évi 4. tc. a magyar nyelv használatáról; az 1830. évi 8. tc. a nemzeti nyelv használatáról; az 1836. évi 3. tc. a magyar nyelvről; az 1840. évi 6. tc. a magyar nyelvről; az 1844. évi 2. tc. a magyar nyelv és nemzetiségről.

Mai tudásunkat összefoglalja BÁRCZI Géza – BENKŐ Loránd – BERRÁR  Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

[vi] „1848. évi XXI. Törvény-czikk. A nemzeti színről és ország czímeréről. 1. § A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. §  Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon s nemzeti lobogó és ország czímere használtassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és czímere mellett, saját színeiket és czímerüket is használhassák.” In Magyar Törvénytár 1836-1868. évi törvénycikkek. Budapest, 1896, 244. o.

[vii] 1848. III. és V. törvénycikk

[viii] Ezt a kérdést elemzem „The Hungarian Parliament (1867-1918). A Mirage of Power” című könyvemben (Social Science Monographs, Boulder, Colorado; ARP, New Jersey – Columbia University Press, New York, 1997.) Az itt közölt gondolatmenet erre a könyvre épül.

[ix] A revízió nemzettudatáról: GERGELY Jenő – PRITZ Pál: A trianoni Magyarország 1918-1945. Budapest, 1998; GERGELY Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, 2001; PÖLÖSKEI Ferenc: Horthy és hatalmi rendszere (1919-1922). Budapest, 1977; Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből 1925-1945. Budapest, 1975. (Glatz Ferenc és Stier Miklós tanulmányai elemzik az idevágó ideológiai, politikai vetületet.) Egészen plasztikus és eredeti képet ad a nemzettudat szűkítő értelmezéséről egy ember tevékenységén keresztül ORMOS Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919-1941). I-II. kötet. Budapest, 2000., Balázs ABLONCZY: Pál Teleki (1874-1941). The Life of a Controversial Hungarian Politician. Boulder, Colorado, Center for Hungarian Studies and Publications Inc. Wayne, New Jersey, Columbia University Press, New York 2006; továbbá ZEIDLER Miklós: Magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, 2002.

[x] Erről a kérdésről a legátfogóbb munka: GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001., illetve UNGVÁRI Tamás: Ahasvérus és Shylock: A „zsidókérdés” Magyarországon. Budapest, 1999.