Nemzeti princípium

A princípium szó elvet jelent. A nemzeti princípium nemzeti elvet jelent. Azért használom a régiesen hangzó latin kifejezést, hogy jelezzem: amiről írok, az nem új, noha újult erővel és új kontextusban jelenkorunk része.

Az elv és versenytársai 

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.

A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

Először megjelent a Látószög blogban: http://latoszogblog.hu/blog/nemzeti_principium

Múlt, félmosollyal

Kossuth Lajos 1862-ben írta meg a „Dunai Szövetség” tervezetét. Ebben egy olyan közép-európai állam képét vázolja fel, amely az itt élő népek szabad egyesülésén alapul. Szövetséges államrendszert képzel el, amely egybefogja a magyarok országát (adott esetben Erdély nélkül), Romániát, Szerbiát, Horvátországot s a Szerbiához csatlakozni akaró tartományokat. A 11 pontból álló tervezet, így ér véget: „Egység, egyetértés, testvériség a magyarok, a románok és a szlávok között! – Íme, ez az én legforróbb vágyam, íme, legőszintébb tanácsom, íme, a mosolygó jövő mindezen népek számára!”[1]

A Kossuth-féle elgondolás csekély politikai támogatásban részesült – a magyar politikai elit egyértelműen elutasította.

Nem lett belőle semmi.

Aurel Popovici 1906-ban kidolgozott egy tervezetet, amely a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” szólt.[2] Ebben a föderális államban 11 egység jöhetett volna létre (Erdély itt is önállóan szerepel). A trónörökös Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó szerző elképzelésében Magyarország csak azokra a területekre terjedt volna ki, ahol a magyarok vannak többségben. Így a történelmi Magyarországhoz képest egy jóval kisebb szövetségi állam lett volna az általa Magyarországnak hívott terület.

A Popovici-féle elgondolást a trónörökös támogatta, a magyar politikai elit nem. A trónörököst 1914-ben meggyilkolták, így soha nem tudjuk meg, hogy mit tett volna, ha ő lesz a császár-király.

A tervezetből nem lett semmi.

Ezzel szemben 1867-ben létrejött egy olyan kiegyezés,[3] amelynek eredményét úgy hívjuk: Osztrák–Magyar Monarchia. A Monarchia 1918-ig állt fenn, s mindenfajta egyéb elképzeléssel szemben ez maga volt a realitás. Annyira reális volt, hogy 1871-ben a magyar politikai elitnek sikerült megakadályoznia, hogy a kétcentrumú (Bécs-Budapest) államalakulat háromcentrumúvá (Bécs-Budapest-Prága), azaz trializmussá alakuljon át.

Az egykori politikai hatalmi realitásból azonban ma már semmi nincs. Nincs Habsburg Birodalom, nincs történelmi Magyarország, sőt, már azoknak az államoknak egy része sincsen meg, amelyek a Habsburg Birodalom romjain létrejöttek (Csehszlovákia, Jugoszlávia). Ma a térségben még monarchikus államforma sem létezik.

Úgy tűnik, hogy az egykor nem realizált elképzelések és a hatalmi struktúraként létrejött gyakorlat is a múlt ködébe vész. Mindannyian – Krúdy Gyula kifejezésével élve – „a tegnapok ködlovagjaivá”[4] váltak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kora tehát olyan, mint Atlantisz: elsüllyedt világ.

Másrészt az egykor volt Habsburg Birodalom utolsó létformája sokágú módon ér bele az egykoron egy államalakulatba tartozott népek-nemzetek életébe, s épp ezért egyáltalán nem olyan, mint Atlantisz. Pont ellenkezőleg: örökségünk, s mindennapjaink része. Egyszerre két igazságunk is van: a Monarchia meghalt, a Monarchia öröksége él.

Itt és most, én az örökségről, vagy legalább is annak kis szeletéről írok.

 

Polgárosodás

Ami az örökség szempontjából a legfontosabb: a Monarchia, a kiegyezés kora a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás időszaka volt.[5] Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultusz és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatórikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be. Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ennek része volt az állam korszerűsödése, a kor normái szerinti professzionális bürokrácia kialakulása, az állam nagyjából kalkulálható működése. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás komfortossága, a béke és konszolidáció együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz.[6]

Amióta a polgárosodás folyamata elindult, azóta sokan nem tudatosították, hogy ennek a tendenciának nincs alternatívája. Voltak, akik a XX. század első felében úgy gondolták, hogy igent mondanak a polgárosodásra, de állami segédlettel ki akarnak zárni belőle egy meghatározott embercsoportot. Voltak, akik Magyarországon a XX. század második felében az egész polgárosodást és polgárságot meg akarták szüntetni – ők modernizálni akartak polgárok nélkül.

Ma már talán mindenki számára egészen egyértelmű, hogy a polgárosodás alternatívátlan. Történelmileg alternatívája a polgárosodás minőségének van; annak, hogy a társadalomban mennyire tud diffúz, azaz szétáramló módon működni. Jószerivel mai társadalmi érvényességű vitáink is ekörül folynak. Általában nem akörül van nézeteltérés, hogy a polgárosodás minél szétáramlóbb legyen, hanem inkább az eszközök, a módszerek, a politikai alkalmasság tekintetében. A magyar reformkor kidolgozott polgárosodási alternatívákat, amelyeket 1848-ban törvényekben realizált. Az 1849-ben uralomra jutott abszolutizmus a maga módján már polgárosítani akart, de a fő tendenciaként bekövetkező polgárosodási folyamat a kiegyezés, a Monarchia korára tehető. Az elképzelésekből a Monarchia kora teremtett gazdasági, társadalmi és mentális realitást.

Jelenleg más körülmények között, más feltételekkel csak folytatunk valamit.

Jó mutatója ennek az a „hardware”, amit a Monarchia, a kiegyezés kora ránk hagyott. Épített környezetünk, civilizációs örökségünk (vasút, csatornarendszer, kórházak, stb.) mind olyan, amivel nap mint nap élünk, használjuk, beépült mindennapjainkba. Ez az épített környezet arra is alkalmas, hogy a polgárellenes időszak elmúltával az utóbbi negyed évszázadban polgári módon revitalizálódjon. Példának okáért a magyar parlament épülete újra betölti eredeti funkcióját, a Sándor-palota újra államhatalmi hely, a vidéki városházák közgyűlési termeiben újra aktív élet zajlik. Budapest újra vitális város lett – rákerült Európa és a világ polgári térképére. Mindazt fel tudja kínálni, amit az országunknál szerencsésebb államok fővárosai.

A „hardware”-ről sokat tudunk, de kevésbé ismerjük a kiegyezés korából ránk hagyott örökség „software” részét; pontosabban szólva azokat a lágyabb felületeket, amelyek egyfajta kulturantropólógiai jellegzetességként is felfoghatók.

 

Közép-Európa

Sokan, sokfélét értenek az alatt, hogy mi is az a Közép-Európa. Mióta elkezdték a fogalmat használni szélesebb körben – s ez a folyamat a XIX. század első felétől indul, majd a század végére, a XX. század végére teljesedett be –, eltérő értelmezések tapadtak hozzá. A kifejezés történetében benne van a német expanzió, s általában a dominancia igénye épp úgy, mint a kereszténység ortodox változatától való elhatárolódás mozzanata. De ott bujkál benne az is, hogy van Európának egy olyan régiója, ami nem egyenlő a Nyugattal, de nem is ugyanolyan mint Kelet-Európa, vagy éppen a Balkán.[7]

A fogalom a közép-európai rendszerváltozásokat követő ún. „tranzitológiai” irodalomban is megjelent. 1990 után többször használták a „Köztes Európa” [Europe in between] kifejezést. Valami, ami kettő között egy harmadikra utal.[8]

Közép-Európa saját arca, saját története nem az egyes nemzetek története, nem egyenlő az egyes nemzetek külön kultúrájával, de nem is ugyanaz, mint egész Európa története, kultúrája. Közép-Európa fogalma történetileg leginkább egy olyan birodalom formájában fejeződött ki, ami évszázadokon át némileg változó hatásokkal magában foglalta azt a térséget, ami a német, az orosz és a török birodalom közé ékelődött. S ez nem volt más, mint a Habsburg-monarchia, illetve utolsó létformája az Osztrák-Magyar Monarchia.[9] Ez a közös történet kerete.

De itt rögtön el is jutunk az örökség egyik legfontosabb, napjainkban is élő eleméhez, ami egyben a Habsburg Birodalom belső problémája volt.

A birodalom nemzetek feletti intenciót hordozott – pont úgy, mint most az Európai Unió. Másfelől pedig azzal a folyamattal szembesült, amit nemzetállami aspirációnak hívhatunk. Az itt élő népek – a XIX. század elejétől kezdve, de az Osztrák–Magyar Monarchiában kiteljesedően – eltérő ütemben, eltérő intenzitással arra törekedtek, hogy saját nemzeti területeket (esetleg államokat) hozzanak létre. Ezt jobb híján hívom nemzetállami aspirációnak, hiszen valójában itt olyan törekvésekről volt szó, amelyekbe az is beleértődött, hogy egy-egy adott nemzet, illetve nemzetiség dominanciája alatt jelentős nemzeti kisebbségek éljenek.

A két tendencia – a szupranacionális és a nacionális – erős konfliktusmezőt hozott létre és a XIX. század második felében már strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték, hogy a Habsburg Birodalom főként ebbe rokkant bele.

A nemzetek felettiség intézményesültsége és a nemzetállami aspirációk együttes jelenléte mindig konfliktusforrás. Az volt, és az is maradt.

Európa ma önmagát úgy fogalmazza meg: „Egység a sokféleségben”. Ez az Unió jelszava. A sokféleség természetesen arra a történelmileg kialakult kaleidoszkópra vonatkozik, amit a nemzeti kultúrák és a társadalmi szubkultúrák jelentenek. Az egység pedig annyit tesz, hogy ezek a nemzetek politikai szinten egyforma alapelveket vallanak, amelyeknek kulcsszava az együttműködés, az egyenjogúság, a tolerancia, az emberi jogok tisztelete és a demokratikus alapértékek respektálása.

Az új Európa szándéka szerint univerzális, de szekuláris és demokratikus intenciójú.  Ez annyit tesz, hogy a különbözőségeket tudomásul veszi és – legalábbis egyelőre – nem fojtja el az eltérések, a regionalitások kulturális világát. Őszintén szólva nem is igen tehet mást. A keresztény univerzalizmus ugyanis széttört: a szekularizáció, a modernitás, a nemzeti kultúrák és identitások létrejötte s persze a polgári fejlődéssel együttjáró individualizáció nem írható felül semmilyen erőltetett, központilag preferált normával. Európának nincs más lehetősége, mint az, hogy tudomásul vegye a paradoxont: a különböző népek adják, adhatják egységét, egységének garanciáját.

Ez az új Európa nem tudja és nem is akarja elkerülni a múltat, az eltérő történeteket. Az eltérő történetek pedig eltérő kulturális hangsúlyokat, eltérő attitűdöket jelentenek.

Másfelől viszont – részben az Unióban és részben az Unión kívül is – azt látjuk, hogy egy XIX. században induló nemzetállami folyamat végpontjához érkeztünk, méghozzá abban az értelemben, hogy a nemzeti államok kialakulása most teljesedett ki. (Amikor a nemzetállam kifejezést használom, akkor – ismétlem – nem feltétlenül nemzetileg homogén politikai struktúrákra gondolok, hanem nemzeti dominanciájú államokra.)

A volt szovjet birodalom területén a ’90-es években sorra-rendre jöttek létre a nemzetállamok – ebbe a sorba illeszkedik a XVII. század óta először újból tartósan független státusszal bíró Ukrajna is. Legalább ilyen sodró erejű a folyamat a volt Jugoszlávia és a Balkán tekintetében is.  Most már ott tartunk, hogy a tökéletesen szétdarabolódott Jugoszlávia utódállamai sorába egy második albán állam, Koszovó is bekerült. Természetesen ez a folyamat a ma már az Unió keretébe tartozó volt Csehszlovákia esetében is lezajlott. Most már egyébként két román államot is számon tarthatunk: az egyiket az Unión belül, a másikat – Moldáviát – az Unión kívül.

Az említett nemzetállamok természetesen egy erős nacionalista energiatöbblettel jöttek és jönnek létre, már csak azért is, mert a nemzetállam létrehozásához elengedhetetlen a sok esetben intoleráns nemzeti gondolat jelenléte. Jól példázza ezt a volt Jugoszlávia esete, ahol az ott élő népek nacionalizmusa extrém és embertelen formákat öltött önmaga érvényesítésekor. Ezt közönségesen polgárháborúnak hívjuk, ami Európában az 1990-es évek egészét beárnyékolta.

Mindez azzal jár, hogy ezeknek az államoknak az esetében ugyan szükséges lenne a regionális együttműködés, a tolerancia, az egység a sokféleségben, valójában azonban mindenki mindenkit utál, mindenki a másikkal szemben próbálja meg önmagát meghatározni.

Úgy látom tehát, hogy van egy európai uniós gondolkodás és gyakorlat, és részben vele szemben van egy olyan, még a Monarchia korából öröklött érzelmi és történelmivé vált realitás, aminek köszönő viszonya sincsen az Unió világával. Van egy nemzetek feletti nyelv és gondolkodás, s van egy nemzeti önérdeket kiteljesítő tényleges történelmi folyamat.

S ha valami, akkor ez is a Monarchia történelmi örökségének mai továbbélése.

 

Tömegkulturális normavilág

A kultúrák egymás mellett élése és keveredése – ez Közép-Európa egyik legfontosabb jellemzője. Mondhatnám úgy is: Közép-Európa multietnikus és multikulturális.

Az egymás mellett élés azt jelentette, hogy mindenki követte, követhette saját vallási, a vallásiból derivált kulturális, illetve nemzeti normáit. Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a XX. századi értelemben vett tényleges belső kolonializáció; egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs és ellenreformációs küzdelmek nyugvópontra jutottak; bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése; számtalan esetben kiderült, hogy a szándékolt erőszakos asszimilálás nem működik.

A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei között. A XIX-XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált;[10] a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált gondolkodóvá vált; vagy éppen csehből németté változott.

Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata.

Mert minden civilizatórikus változás, minden polgárosodás, minden konszolidáltság mellett a Habsburg Birodalomban nagyjából-egészében ekkorra mindenki mindenkit utált. Minden mögött ott állt a „nem szeretem” érzete. A különféle nemzeti mozgalmak – az emlékezetre tartós hatással – egyaránt arra panaszkodtak, hogy a másik elnyomja őket. Történelmi hősöket kreáltak, s ezek a hősök általában a szomszéddal szembeni hősök. S persze a szomszéd ugyanígy cselekedett. A hősök – hőseink, hőseik – szemüvegén keresztül nézett világ pedig már nagyon is megosztó – pont úgy, és annyira, ami ahhoz kell, hogy az emlékezet önazonossággá váljék.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Rennwegnél kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől, illetve az ő lakóhelyétől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót.

A kulturális identitás egy részének egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába.

A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egykoron egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a német-osztrákok viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A másik lekezelése, utálata, a kétlelkűségek halmaza abszolút beépült az itt élő népek kultúrájába. Olyannyira, hogy a rendszerváltozások utáni szabad választások bekövetkeztével politikai energetizáló erőként is felhasználhatóak, s térségünk politikusai élnek is vele. Persze, mint minden jelenség, ez sem határtalan, de létező, politikailag hasznosítható. S ami hasznosítható, az így vagy úgy hasznosul is.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai”[11] című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember”[12] című műve éppúgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[13] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[14] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – ifj. Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, A Csárdáskirálynőt[15] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A keringők és az operett világa napjaink kultúrájának is jellegzetes része – népszerűségükön nem fog az idő.

Mindez arra utal, hogy az itt élők továbbra is szeretik a látszatot és annak esztétizálását. Vélhetően azért, mert a jelen e tekintetben  nem túlzottan különbözik a múlttól.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra éppúgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában csak a töményt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[16]

Ma, éppen továbbélésük okán, sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmód-normaként létezett tömegkulturális – közös, de nem mindig integráló – elemek szerepét, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

 

Uniós előkép

A Monarchia megelőlegezte az Európai Unió gazdasági szemléletét és rendszerét.

Az egységes pénz valóság volt, s volt abban valami impresszív, hogy Lembergben és Innsbruckban, Karlovy Varyban és Opatijában ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni. (A történelmi fejlődés eredményeképpen, az emberi tökéletesedés nagyobb örömére ez ma nincs így. Ma – a fenti példában szereplő helyeken – grivnában, euróban, koronában és kunában lehet fizetni. Egy helyett négy a pénz. ) A munkavállalásnak nem volt akadálya – a munkavállalók dolgát a rendszer nem nehezítette. A belső piac szabad volt, ami annyit tesz, hogy semmiféle vám nem terhelte az árut. A magyar Ganz éppúgy szabadon szállíthatott, mint a cseh Skoda, vagy éppen az osztrák Steyr.[17] Ez persze azt is jelentette, hogy a munka kultúrája is szabadon áramlott. Német és cseh szakmunkások vitték szét a maguk munka és munkáskultúráját, tették általánossá azt, ami a szakmunkáslét szakmai és életvitelbeli normativitását jelentette. Ahova nem jutottak el, ott a szakmunkás már kalap helyett csak sapkát viselt. A Monarchia kalapos munkásmozgalmáraitól keletre már csak a sapkás Leninnek maradt hely.[18]

A gazdaság fejlettségi szintje azonban nagyon is különbözött. Csehország közép-európai vezető szerepét csak a szocializmusban veszíti el. Ekkor előzi meg a mai Ausztria, ami addig mögötte volt. De a felzárkózás általános, noha egyenlőtlen. S nagyon úgy tűnik, hogy az akkor létrejött gazdasági erőviszonyrendszer előbb-utóbb, némi módosulással a XXI. században is reinkarnálódik. A szocializmus homogenizáló világa után újból előkerülnek a már eltűntnek képzelt különbségek.

Amiben a Monarchia bizonyosan nem volt az Unió előképe, az a politikai szerkezet egésze. Míg a gazdasági kiegyezés[19] tízévente újratárgyalható volt, s így a rendszer a gazdasági teherviselés tekintetében vitáktól nem mentes önkorrekciókra volt képes, addig a politikai kiegyezés törvényesen felmondhatatlan volt, s önkorrekcióra képtelennek bizonyult. A birodalom szerkezetének egésze rugalmatlan volt. Ezért a német nyelvűeken és a magyarokon kívül mindegyik nemzetiség – legalábbis kollektív szinten – azt érezhette, hogy nemigen tud beleszólni az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeibe. Utólag is jó néhányan vélik úgy, hogy ez a rugalmatlanság volt a birodalom egyik legfőbb és gyógyíthatatlan betegsége, hiszen a századfordulón már jól kitapintható volt a szerkezeti változások kényszere. (Nem véletlen, hogy a trónörökös föderációs átalakításban gondolkozott.)

A politikai önkorrekcióra való képtelenség Magyarországon a belső viszonyok tekintetében is testet öltött. A magyar politikai elit, belemerevülve a rugalmatlanságba, képtelen volt érdemi reform-választ adni az agrár- és munkáskérdésre és az ország nemzetiségi problémáira. A választójog kiterjesztését is húzták-halasztották, s csak az Osztrák-Magyar Monarchia bukása előtt pár héttel voltak képesek saját addigi alapállásukat módosítani. Mindeközben a rendszer elitje joggal volt büszke arra, hogy a napi politikai lét részét képezték a liberális szabadságjogok.

Az Unió és benne Magyarország egész politikai rendszerét az önkorrekcióra való képesség jegyében alakította ki – ezért lehetséges politikai váltógazdaság; ezért lehetségesek a jelentősebb reformok, ezért nem lehetetlen az eltérő nemzeti érdekek kompromisszumos érvényesítése.

Tehát amíg a Monarchia gazdaságilag az Uniós tagállamok számára egyfajta előkép s némelyeknek a történelem által megszakított folytatás, addig politikailag nem előkép és nem folytatás.

 

Illúziók kultúrája

Közép-Európa a XX. századra Európa és a világ egyik „legforróbb” térsége lett. A XX. század két világháborújából éppen kettő itt tört ki. A Monarchia déli peremén történt az a merénylet, ami az első háborúra formális okot szolgáltatott. A II. világháború a német-lengyel határon tört ki azzal súlyosbítva a tényt, hogy közvetlen előzményei is Közép-Európáról szóltak: Ausztria megszállására, illetve a Harmadik Birodalomhoz csatolására és Csehszlovákia feldarabolására gondolok. Mindez azt tanúsítja, hogy a térség képes vészterhes feszültségeket termelni, hordozni; alkalmas arra, hogy önmagán túlmutató konfliktusokat teremtsen. Igaz, ez máshol is előfordult, de mégsem vezetett világháborúhoz. S itt tört ki a második háború utáni Európa legkegyetlenebb és legvéresebb konfliktusa is: a délszláv háború.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Más is adódik belőle. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében, és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az irrealitásból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Ráadásul Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen. Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.[20]

Mindebből az is következik, hogy térségünkben a bevallott kompromisszumnak, a kiegyezésnek kevés becsülete van. Az emberek szeretik önmagukat hajthatatlannak, elvhűnek láttatni, miközben egyébként egyfolytában kompromisszumok között élnek, de ritkán vállalják azokat fel. Sőt, az itt élő nemzetek általában azokat tekintik nemzeti hősöknek, akik tevékenységükbe belehaltak. Az elvhűséggel felruházott kudarc többet ér, mint a kompromisszummal elért siker. Ha szinte mindenki így vagy úgy megalkuszik, de senki sem hajlandó ezt elismerni, s inkább a kompromisszumképtelenségből teremt tartásos viselkedési normát, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az emberek előbb-utóbb egy sajátos skizofréniát alakítanak ki: másként cselekszenek, és másként beszélnek. A közbeszéd ezért hajlamos életidegenségbe, adott esetben idiotizmusba fordulni, ami persze aztán hat a cselekedetekre is. A térség ontológiai illúzionizmusa körbeér.

Persze mindez összefügg a térség nacionalizmusainak természetével is, része annak. A nacionalizmusok közül különösen kettő olyan, amelyik illúzióteli volta miatt jószerivel mindent elvesztett, amit önmaga számára fontosnak gondolt.

A szerb és a magyar nacionalizmusról beszélek.

A XXI. század elejére a szerbek kénytelenek szembenézni azzal, hogy már az általuk oly fontosnak tartott Koszovó sem része Szerbiának. Nem akarják tudomásul venni, de ez akkor is így van.

A magyar nacionalizmus esetében másként, de hasonló a helyzet. Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött a történelmi Magyarország területi egysége. Ez oksági módon összefüggött azzal, amit a Habsburgokkal történő megegyezés jelentett: nevezetesen Magyarország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Innentől a magyar nacionalizmus számára axiómaként rögzült Nagy-Magyarország területi integritása, de úgy, hogy Magyarország lehetőleg önálló, teljes szuverenitással bíró ország legyen – miközben létét egy, a teljes függetlenségről szóló lemondást tartalmazó kompromisszumnak köszönhette. A másik axióma abban állt, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s noha más népekhez tartozók is élnek itt (1900-ig többségben), csak egy politikai nemzet, a magyar létezik. A harmadik axióma pedig az volt, hogy a magyarokat Magyarországon társadalmi, politikai és kulturális szupremácia illeti meg.

Amikor megszűnt a Habsburg Birodalom, megszűnt a történelmi Magyarország is. Az axiómák azonban tovább éltek, és a két háború között állami politikává váltak.

Napjainkban is virulensek, hiszen még mindig sokan gondolják úgy, hogy Nagy-Magyarországhoz[21] a magyaroknak joga van, hogy ők jobbak, mint a többiek, hogy joguk van uralkodni másokon, hogy ők kulturálisan többet érnek szerbnél, románnál, szlováknál.

Az illúziótelivé vált lúzer nacionalizmus pedig – különösen a történelmi tapasztalatok fényében – inkább szánalmas, mint felemelő.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyar nacionalizmusnak ez a Monarchia világában kialakult változata ma már nem oly életerős, mint a két háború között. De azért itt van velünk, létezik.

A látszatvalóság kialakulását és továbbélését segítette a nacionalizmus, és fordítva, a látszatvalóság kulturális normái segítették a nemzeti önkép formálását.

A magát anti-nacionalizmusként megfogalmazó szocializmus sem ment szembe a látszatvalóság normáival, hiszen céltételezésében és napi gyakorlatában úgy termelte ki magából a szürrealizmust, hogy az mintegy a természetéhez tartozott.

A szocialista korszak látszólag – megint csak a látszat! – eltűntette Közép-Európát, hiszen a térség nagy része a szovjet, azaz egy szekuláris bizánci típusú birodalom részévé vált. A szovjet birodalomból importált kommunista kultusz jelentős része azonban csak rátelepült Közép-Európára s nem vált annak szerves részévé, miközben azt hazudta magáról, hogy ő itt őshonos, mert a nép évszázados vágyát fejezi ki. Közép-Európa politikai-kulturális tagoltságát jól jelezte a kommunizmus szétesésének, a szovjet impérium felbomlásának politikai menete, pontosabban szólva a rendszerváltozások kulturális vetülete. Míg a Szovjetunió egyes vidékein, illetve Romániában vér folyt, addig Varsó, Prága és Budapest békés, bársonyos stílusban vetett véget a kommunisták egyeduralmának. Közép-Európának a politika és a mindennapi lét kompromisszumait megjelenítő egyik arca újból felbukkant.

De szinte azonnal megjelent Közép-Európa másik képe is. Az, amelyik az elhatárolódásban, a konfrontációban s nem az együttéléses kooperációban fejeződik ki. Nemcsak a kommunizmus szűnt meg, hanem újraéledt a nacionalizmus, a maga teljes politikai és kulturális vertikumában. Mindehhez rég elfeledettnek hitt kultuszok, rituálék társultak, társulnak. Az újsütetű nacionalizmus tradíciókat keres, s ezeket nem egyszer azok képében leli fel, akik a szomszéd nemzettel szemben szereztek érdemeket, vagy akik a saját nemzetükkel együttélőkkel szembeni intoleranciában jeleskedtek.

Közép-Európa a kommunizmus évtizedei után felébredt a maga Csipkerózsika-álmából. Újból keresi a saját tradícióit, saját arcát. Része az új Európának, de mégsem teljesen olyan, mint az úgynevezett Nyugat s természetesen eltér mindattól, amit Keletnek nevezünk. Nem is olyan, mint a balkáni térség, s igencsak más, mint Észak-Európa, azaz a skandináv világ.

Önálló szín Európa térképén.

 

A szép és a rút

Tudom, nehéz elmondani, leírni Közép-Európa, a Monarchia-örökség velünk élő kulturális karakterisztikáját; azt, amiben különbözik és amiben hasonlít más régiókhoz. Mégis, ha valaki megkérdezné: miben tudnám kifejezni Közép-Európa, a Monarchia-örökség lényegét, akkor három nevet mondanék, hangsúlyozva, hogy a három együtt igaz, külön-külön nem ugyanazt jelentik.

Megemlítenék egy valaha élt személyt, aki 1889-ben Ausztriában, Braunauban született, s 24 éves korában hagyta el a Monarchiát. A német hadseregben szolgált, káplári rangig vitte. Ausztriában festegetett, érdeklődött az építészet és a zene iránt és olyanfajta szerzőktől olvasott, akik misztikus jelképekben – például a horogkeresztben –, az árja faj fensőbbrendűségében és a Németországgal egységes Ausztriában hittek. A közép-európai ellenségképző logika faji nacionalista változatát testesítette meg. A Monarchiából jött és igazából Németországban vitte sokra.[22] Hindenburg – valamilyen láthatatlan ok miatt – valójában csak cseh káplárnak hívta, de azért kinevezte kancellárnak. Vesztes háborújának végére 1945-ben öngyilkos lett. Őt Adolf Hitlernek hívták.

Mondanék aztán egy másik embert is. Ő Magyarországon Nagyszentmiklóson (ma Románia, Sannicolau Mare) az egykori Torontál vármegyében született, nyolc évvel a fentemlített osztrák előtt, 1881-ben. Fiatal korától a zene érdekelte, eleinte Richard Strauss volt rá nagy hatással. 25 évesen kezdett el népzenét gyűjteni s innentől zeneszerzőként is a „népek testvérré válásának” eszméje felé fordult. Előadóművészként is nagy sikereket aratott, és színpadi műveiben is a humanista eszmények mellett tett hitet.  Leghíresebb műveit – Cantata Profana, Concerto, II. hegedűverseny – az egész világon játsszák. 1940-ben a fentemlített osztrák miatt elhagyta Magyarországot. Élete vége felé Lisztben fedezte fel saját művészi előképét. Úgy vélte, hogy a közép-európai népek kultúrája csak együtt, egymásrahatásában él és csak így értelmezhető. 1945-ben New Yorkban halt meg. 5 hónappal élte túl az öngyilkos osztrákot. Bartók Béláról van szó.[23]

Aztán lenne itt még valaki: Ő Csehországban született, valószínűleg és látszólag nagyjából egy időben az említett két személlyel. Valójában kortalan és valójában nem is élt.[24] Az első világháborúban közkatonaságig vitte, még káplár sem lett belőle. A Monarchia hadseregében szolgált és számtalan kaland esett meg vele. Mivelhogy kortalan, lehet hogy a derék katona most is él. Vagy hülye volt, vagy olyan okos, hogy mindenkivel elhitette saját hülyeségét. Ő a közép-európai kisember, aki tudja, hogy mindent túl lehet élni, mindent túl kell élni, túl szabad élni. Tőle lehetnek szörnyetegek vagy éppen nemesebb eszmék képviselői hatalmon. Ő tudja, amit tud: a bornírtság megvéd, a hülyeség reflexivitás-mentessége mindenre immunissá tesz. Ő Švejk.

Nos hát ők hárman és csak együtt – ha csonkán is, ha tökéletlenül is – szerintem kifejezik Közép-Európát, a Monarchia-örökséget; a térséget, a kultúráját, amit méltán lehet gyűlölni és méltán lehet szeretni; ami kitermelte magából a szemetet, a szennyet és a legtisztább értéket. És persze azt a kisembert, aki képes elviselni és túlélni a kettő együttes jelenlétét.

***

A Birodalom meghalt, sokrétű öröksége új és megújult kontextusokban azóta is itt van velünk. Fizikai örökségét használjuk, civilizációs vívmányaival élünk és tovább fejlesztjük azokat, kulturális produktumait fogyasztjuk. S talán az elmondottakból az is kiderült, hogy gondolkodásunk, attitűdjeink alapkoordinátáit is megszabja mindaz, amit a kiegyezés, a ténylegesen bekövetkezett polgárosodás kora teremtett.

Örökségünk oszthatatlan, de abban minden generáció minden tagja dönthet, hogy a hozomány mely részét kívánja gyarapítani. Ettől függ ugyanis, hogy a jövő mosolygós, félmosollyal bíró avagy szomorú lesz.

[1] A Dunai Szövetség terve. Marco Antonio Canini Kossuth nevében fogalmazott, utóbbi által jóváhagyott és aláírt összefoglalója kettejük megbeszéléséről. In: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 437. p. (Továbbiakban Pajkossy, 2003.)

[2] Popovici, Aurel: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und staatrechtlichen Krisen in Österreich-Ungarn. Leipzig 1906. Már a világháborús vereség tudatában, 1918 őszén jelent meg Jászi Oszkár: A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok c. könyve (Budapest, 1918. Kiadja az Új Magyarország Rt.). Jászi egy demokratikus, föderatív államot vízionál, amelynek tagjai: Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és Illyria néven egy délszláv államalakulat. A történelmi Magyarországot Jászi nem kívánja föderatív módon átalakítani. 1918-ban – Jászi munkáját fél évvel megelőzően – jelent meg az osztrák szociáldemokrata, Karl Renner föderatív átalakítási tervezete Ausztriára vonatkozólag. (Renner, Karl: Das Selbstbestimmungerecht des Nationen in besonderer Anwendung auf Österreich. Leipzig und Wien, 1918.) Ezekből az elképzelésekből sem lett semmi.

[3] 1867. évi XII. törvénycikk. Pajkossy, 2003. 468-476. pp.

[4] Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Tevan kiadás, Budapest, 1925.

[5] A Habsburg Birodalom szakirodalma elképesztően nagy. A legfrissebb összefoglaló is jelentős terjedelemben foglalkozik az Osztrák-Magyar Monarchia időszakával: Judson, Pieter M: The Habsburg Empire: A New History. Belkamp, Cambridge, Massachusetts, 2016.

[6] Zweig, Stefan: A tegnap világa. Európa Kiadó, Budapest, 1981. Persze, a realistább hangra is találunk példát: Roth, Joseph: Radetzky-induló. Európa Kiadó, Budapest, 1957.

[7] Közép-Európa mint német expanziós célterület Friedrich Naumann munkásságában jelent meg igen markánsan. A kérdést feldolgozza Irinyi Károly: A Naumann-féle „Mitteleuropa tervezet” és a magyar politikai közvélemény. Értekezések a történeti tudományok köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. A behatárolásra példa: Jászi Oszkár: Középeurópa. In: Huszadik Század, 1916. I. szám. A Közép-Európa problematika történeti értelmezését adja: Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. Szűcs is használja a „köztes Európa” kifejezést.

[8] Volt olyan is – mint Jacques Rupnik – aki inkább a „másik Europa” szófordulatot használta.

[9] Hasonló a felfogása Claudio Magrisnak is. Lásd: Magris, C.: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. Európa Kiadó, Budapest, 1988.

[10] Lásd erről: Carl E. Schorske: Fin-De-Siècle Vienna. Politics and culture. Vintage Books, New York, 1981.; és Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 1999.

[11] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[12] Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[13] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. A figurát már 1912-ben kitalálta, de a derék katona kalandjait bemutató könyv 1923-ban jelent meg. Kevésbé tudott, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[14] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988.; illetve Uő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[15] A Csárdáskirálynő történetéről: Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[16] Budapest a kávéváros. In: Budapesti Negyed. 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[17] Lásd erről: David F. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984. 162-256. pp.

[18] Gerő András – Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996. – angolul: Once upon a time in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 1996.

[19] 1867. XIV, XV. és XVI. törvénycikk. In: Pajkossy, 2003. 486-494. pp.

[20] A térség két háború közti átfogó története. Rotschild, Joseph: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.

[21] Jelzi ennek a problémának a kétarcúságát az 1920. június 4-én elfogadott trianoni béke politikai emlékezetének mai állása. A magyar kormányzat június 4-ét nem a revízió szellemében nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjává, de a tényleges megemlékezések jelentős része a revíziós igények hagyományosnak tekinthető forgatókönyve alapján zajlik. Lásd erről. Gerő András: A Nemzeti Összetartozás Napja. In: Uő.: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.

[22] Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktáror tanulóévei. Európa Kiadó, Budapest, 2006. Az ausztriai ifjúkor Norman Mailert is megihlette [Várkastély a vadonban. Ulpius-Ház, Budapest, 2007.]

[23] Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete. Csillag, Budapest, 1955.

[24] Roberts, Andrew: From Good King Wenceslas to the Good Soldier Svejk. A Dictionary of Czech Popular Culture. CEU Press, Budapest, New York 2005, 164-167. pp.

Széljegyzetek a Kommunista kiáltványhoz

Karl Marx és Friedrich Engels írt egy szöveget, amelynek A kommunista kiáltvány címet adták.

A kiáltvány azért született, mert 1847 novemberében a Kommunisták Szövetsége nevű titkos szervezet Londonban kongresszust tartott, és megbízta a fent említett két személyt, hogy foglalják össze azt az elméleti és gyakorlati pártprogramot, amit a kommunisták a nyilvánosságnak szánnak.

A szerzők munkához láttak, és 1848. februárjának második felében németül közreadták A kommunista kiáltványt. A kiáltvány viszonylag kis példányszámban jelent meg – akkoriban nem váltott ki nagy érdeklődést; egy volt a napvilágot látott nagy számú politikai megnyilatkozások sorában.

Nem így a későbbiekben. Előbb-utóbb nagyon sok nyelven kiadták, és a kommunisták számára rövid, alig több mint 2 ív terjedelmű világi Bibliává vált. Ez olyannyira így lett, hogy akkor, amikor a XX. században a kommunizmus nevében több államban uralomra kerültek az adott párt hívei, a kiáltvány egyfajta napi használatra tett szert. Nem biztos, hogy el is olvasták, de hivatkoztak rá.  Utolsó mondatát, miszerint „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóként használták, a különböző nemzeti nyelveken megjelenő kommunista pártlapok jelmondatává vált – minden lapszám elején ott virított a szöveg.

Mindebből le lehet vonni azt a következtetést – anélkül, hogy számszerűsítenénk a jelenséget –, hogy A kommunista kiáltvány a világ legnagyobb karriert befutott röpiratává vált, noha ezt a karriert nagyban segítették azok a diktatúrák, ahol a kommunizmus „államvallássá” lett.

Ehhez képest talán meglepő, hogy mindaz, ami a röpiratban van, a legkevésbé sem valósult meg.

Tehát amíg a röpirat sikertörténet, addig a röpirat tartalma kudarctörténet.

Lehet ezt elhamarkodott kijelentésnek tartani, hiszen megfogalmazása óta még csak alig 170 év telt el, s aki örökérvényű igazságnak tartja az ott leírtakat, az bátran mondhatja: nem jelent semmit ez a majd’ 170 év, mert előbb-utóbb majdcsak igazolódnak a világi próféták szavai.

Ebben az okoskodásban valószínűleg lenne igazság, ha nem próbálták volna ki azoknak az eszméknek az érvényesítését, amelyek a kiáltványban vannak. De kipróbálták őket, és minél inkább kipróbálták őket, annál kudarcosabbaknak bizonyultak.

Ma már a mutatóba megmaradt, magukat kommunistának mondó államok is csak részlegesen követik A kommunista kiáltvány útmutatásait. Amiből az következik, hogy a kommunisták hatalmi helyzetben is képtelenek voltak megvalósítani a kiáltvány egymásból logikailag következő intencióit.

***

A kiáltvány politikai röpirat. Ez a műfaja, és a szerzők eredendően nem filozófiai, hanem politikai célt szántak neki. Tehát én is így viszonyulok hozzá. Kevéssé veszem figyelembe azt, hogy a kommunista hatalomgyakorlás mennyire tért el a kiáltványban megfogalmazottaktól, hanem inkább arra figyelek, hogy ez az írás mennyire volt életszerű vagy éppen életszerűtlen. Éppen ezért nem a kiáltvány szisztematikus elemzésére koncentrálok, hanem 170 évvel megírása után – újraolvasva a szöveget – mintegy széljegyzeteket fűzök Marx és Engels politikai célú gondolatai mellé.

Tudom, hogy a széljegyzet nem a kimerítő elemzés műfaja. Tudom, hogy a széljegyzet nem minősíti Marx és Engels egész életművét. Tudom, hogy a széljegyzet nem képes a kommunista eszme teljes világát bemutatni és azt kritikailag értékelni.

A széljegyzet ebben az esetben nem más, mint amolyan „intellektuális tüske”. A tüske a maga fizikai valójában kellemetlen, fájdalmas, de általában nem lehet belehalni. A szellem világában azonban ez egy kicsit másként működik. Egy politikai röpirat esetében be lehet azt bizonyítani, hogy eszmeileg nagyon is megkérdőjelezhető, életidegen világból indul ki, és életidegen világot tételez. Ez persze nem érinti lehetséges politikai hatását, de intellektuális értelemben szinte halálos.

A modern európai történelem leghatásosabb jelszavai általában intellektuálisan belső ellentmondásokkal telítettek. Ettől még milliók érezhetik sajátjukénak. A kritikai gondolkodás azonban nem a politikai hatékonyság mentén formálódik. Ezért van értelme kitenni a kérdőjeleket. A széljegyzetek kivétel nélkül kérdőjelek.

Merem remélni, hogy megalapozott kérdőjelek.

 

Pozicionálás

1848-ban Európában forradalmi hullám söpört végig. A kiáltvány februári megjelenésének közvetlen időkörnyezetében több forradalmi jellegű megmozdulás is történt. Január 12-én Palermóban, január 27-én Nápolyban, február 8-án Piemontban, február 17-én Toszkánában, február 24-én Párizsban, február 27-én Karlsruhéban, március 4-én Münchenben, március 13-án Bécsben, március 14-én Rómában, március 15-én Pesten, március 27-én Milánóban tört ki olyan forrongás, forradalom, amely jelezte, hogy az emberek egy része elégedetlen a fennálló viszonyokkal.

Ugyanebben az évben, ha nem is forradalmi módon, de Angliában a chartizmus jelentős felfutása következett be. Mint az közismert, a chartizmus alapvetően munkás-érdekvédelmi mozgalom volt, kommunisztikus követelések nélkül.

Ezek a társadalmi, politikai mozgalmak kivétel nélkül tartalmazták a liberális szabadságjogok követelését, helyenként a demokrácia iránti igényt, és egyben a nemzeti önmeghatározás célját. Ez Olaszországban részben Bourbon-, részben Habsburg-ellenes módon jelent meg; Magyarországon egyértelműen liberális mozgalom volt, de ugyanígy német területen is. A lényeg, hogy részben eltérő célokkal történtek a forradalmi jellegű megmozdulások, de egyikre sem volt jellemző az, hogy kommunista rendszert akartak volna.

Ehhez képest a kiáltvány a kommunizmust elképesztően felnagyítja. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – írják a szerzők.[1] Úgy gondolják, hogy mindenki őket üldözi – így többek között a pápa, a cár, sőt, Metternich is. Miután megtették az önfelértékelő és egyébként teljesen hamis állítást, közlik: „A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.”[2]

A szerzők a bekövetkezett és bekövetkező európai forradalmi hullám esetében minden alapot nélkülözően abszolút túlértékelték a kommunista gondolatok szerepét, de ez alkalmat adott nekik arra, hogy aktuálisan olyannak láttassák a kommunizmust, amilyen akkor nem volt.

A kommunista kiáltvány egy hamis politikai állítással és önfelértékeléssel kezdődik. Mondhatnám úgy is: az önértékelés köszönőviszonyban sincs a korabeli valósággal.

 

Szerep és cél

Noha a kiáltványban célként még az szerepel, hogy a kommunisták tárják a világ elé nézeteiket, törekvéseiket, Marx és Engels az 1882-es orosz kiadáshoz írott előszóban már másként fogalmazza ezt meg. Szerintük „A kommunista kiáltvány feladata az volt, hogy proklamálja a modern polgári tulajdon elkerülhetetlenül küszöbön álló felbomlását.”[3] Ezt a gondolatot nemcsak a kiáltványban, hanem az általuk hozzáírt előszavak szinte mindegyikében hangsúlyozzák. Úgy vélik, hogy ők, illetve a kommunisták nem egyszerűen fel akarják számolni a magántulajdont, hanem ez a történelmi folyamatból következik, s ők nem tesznek mást, minthogy a felismert, tudományosan igazolt törvényszerűséget lefordítják politikai gyakorlattá. Ahogy még 1845-ben a Feuerbach-tézisekben írták: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”[4]

Ezzel lényegében megfogalmazzák saját szerepüket, amely nem más, mint a tudományosan felismert egyetlen igazság politikai aktivitásba való átültetése. Lényegében ezzel megteremtik azt, amit később követőik a „haladó értelmiség” kategóriájaként fogalmaznak meg. A „haladó értelmiségi” birtokában van a felismert tudományos igazságnak, és az a dolga, hogy ezt minden körülmények között képviselje – akkor is, ha a tényleges gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Az elméletnek mindig elsőbbsége van a gyakorlattal szemben.

Marx és Engels 1845 tavaszán a második Feuerbach-tézisben ugyan még hitet tesz a gyakorlat elsődlegessége mellett,[5] de 1848-ra ez a felismerés a kiáltványban már nem jelenik meg, hiszen különben nem gondolnák önmagukról azt, hogy tőlük retteg Metternich.

Mindenesetre az egyetlen tudományos igazság letéteményeseként megjelenő politizáló értelmiségiként tudatossá teszik a francia forradalom jakobinusaiban már megjelenő szerepfelfogást, amely később alapjául szolgált a különféle típusú értelmiségi megszállottságoknak, a mindentudás magabiztosságát valló értelmiségi politikai szerepnek.

 

Az igazolt erőszak

Engels A kommunizmus alapelvei c. munkájában leírja, hogy a magántulajdon helyébe az „összes termelési szerszámoknak közös használata és az összes termékek közös megállapodás szerinti elosztása, vagyis a vagyonközösség fog lépni.”[6]

De hogy vesszük el a magántulajdont azoktól, akik éppen birtokolják azt?

E tekintetben a kiáltvány nagyon határozott. Úgy fogalmaz, hogy ez „zsarnoki beavatkozások útján történhetik”.[7] Később a szerzők ezt a megfogalmazást egyértelműbbé teszik. A kommunisták „nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”[8] Ezért reszketnie kell az uralkodó osztályoknak.

Azt hiszem, ennél határozottabban nem lehet fogalmazni. A kommunisták magukhoz társítják az erőszakot, de úgy vélik, hogy mivel ők képviselik a történelem logikáját, ezért erőszakuk indokolt, jogos s nem más, mint a történelmi szükségszerűség érvényesítése. Ebből persze az is következik, hogy a felismert és egyetlen igazság nevében megtehetünk olyat, amelyet a hagyományos európai zsidó-keresztény kultúra tilt.[9] Adott esetben a lopás az forradalmi tett, a gyilkolás pedig lehet legitim, a történelem mindent igazoló logikája által érvényessé tett aktus.

Mindebből számomra az következik, hogy a kommunista morál nagyon is más, mint a megszokottnak tekinthető erkölcsi magatartás. A kommunista, ha ezt a burzsoázia elleni harc megkívánja, lophat, gyilkolhat és más szokatlannak tekinthető dolgot is elkövethet.

A szöveg erkölcsileg felmagasztosítja a bűnt, s forradalmi erénnyé teszi azt.

Joszif Visszarionovics Sztálin 1924-ben, Lenin halála után nem véletlenül mondhatta: „Mi, kommunisták különös emberek vagyunk. Minket különleges anyagból faragtak.”[10]

 

A leegyszerűsített társadalom

A szerzők abból indulnak ki, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nézetük szerint „a mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra”.[11]

A kép megdöbbentően leegyszerűsített, de ez nem idegen egy politikai kiáltvány műfajától. A leegyszerűsítést talán nem kell magyarázni, hiszen magától értetődőnek tűnik. Nyugat-Európában éppen hogy túl vagyunk az ipari forradalmon, amely erős városiasodást idézett elő, de azért még a legiparosodottabb társadalmakban is szilárdan élt a rurális világ, amely alapvető jellegzetességeiben különbözött a polgári közeg miliőjétől. A falu-város különbség legalább akkora volt, mint a bérmunkás-tőkés különbség. De ugyanígy jelentős különbségek jellemezték a nők és a férfiak helyzetét is. És persze tudott volt, hogy a világban létező kultúrkörök, civilizációk is nagyon eltérőek. Nem feltétlenül érdemes teljes értékűen felsorolni a lehetséges és létezett társadalmi és kulturális töréspontokat; így is kiviláglik a leegyszerűsítés.

És akkor még nem is beszéltem Európának azon részeiről, ahol az ipari forradalom még csak csírájában létezett, és a társadalom óriási többsége a paraszttársadalmakra jellemző tagolódásban és életviszonyok rendszerében élt. Tehát a „mi korszakunk” kifejezés is igencsak durván elnagyoltnak tűnik.

Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a két szerző, Friedrich Engels és Karl Marx miként sorolja be magát ebbe az ellenséges dichotómiába. Engels gyáros, Marx egy olyan értelmiségi, aki bérmunkából, illetve barátja támogatásából él. Ha úgy tetszik, ők két ellenséges osztály, tábor tagjai. Mégis együtt írnak kiáltványt a burzsoázia ellen.

Meglepő, hogy az ideologikus kijelentés mennyire mentes az önreflexivitástól, hiszen ha a két osztály között kibékíthetetlen ellentét van, akkor ők miként képesek barátságban együtt dolgozni. Ez is arra utal, hogy a leegyszerűsítés politikai retorikája a lét sokszínűségét messze nem képes lefedni; pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a két szerző saját viszonyában megél.

Másfelől az önreflexivitás-mentesség azt mutatja, hogy az értelmiség az a speciális emberfajta, amely eszmeileg teljes meggyőződéssel képes hirdetni valamit, ami tökéletesen ellentmond az általa megélt életnek.

 

Az egydimenziós állam

A világtörténeti perspektívában fogalmazó kiáltvány az államról azt írja: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit intéző bizottság”.[12]

Lehet, hogy a korabeli államhatalmat illetően ebben van igazság, de ha a történelem dinamikáját nézzük – és a szerzők a kommunizmust a történelem önmozgásából vezetik le –, akkor ez az állítás messzemenően nem igaz a modern államhatalom lehetséges és valós természetét illetően. Marx és Engels mintha megfeledkeznének arról, hogy a modernitás civilizációs átalakulást is jelent, s az államnak ebben lehet szerepe – akár úgy, hogy szabályoz, akár úgy, hogy beavatkozik. Úgy tűnik, hogy míg egyfelől a burzsoázia léte miatt messzemenően tudomásul veszik azt, hogy a világ megváltozott, az állam tekintetében csak azt érzékelik, amit ők osztályjellegnek tételeznek, s nem gondolnak arra, hogy ugyanez a burzsoázia – akár szándékoltan, akár szándékolatlanul – érdekelt az egész társadalmat érintő civilizációs változásokban és az állam ennek megfelelő szerepében.

Az eszme rabságából kicsírázó politikai céltételezés intellektuálisan is vakká tehet.

 

Globalizáció

A kiáltvány világtörténelmi perspektíváját jól példázza az, amit mai szóval a globalizációról írnak. Eszerint „a burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolabbi országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok helyi és nemzeti irodalomból világirodalom alakul ki.”[13]

A globalizáció felfedezése nem túl eredeti találmány. A 17. század elején alapított Brit, illetve Holland Kelet-indiai Társaság, az 1800-as évek elején létrejött Londoni Értéktőzsde, a gyarmatosítás már létező jelensége mind arról szólt, hogy a globalizált világ egyre határozottabban létező valóság.

Mindazonáltal nem lehet elvitatni a kiáltvány szerzőitől, hogy ezt a jelenséget kontextusba helyezték, és meghatározott következményeket tulajdonítottak neki.

A felismert globalizációból a szerzők számára az a következtetés adódik, hogy „a népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.”[14]

Amilyen helytálló a globalizációt illető felismerés, annyira nem párosul azzal a logikailag idetartozó gondolattal, miszerint a világpiac léte képessé válhat a helyi burzsoázia kialakítására és arra, hogy a gyarmatokon ezáltal nemzeti mozgalmak jöjjenek létre. Ami persze egy újabb feszültségforrással gyarapítja a leegyszerűsített képet, hiszen a globalizáció képes ellene hatni, de generálni is a nemzeti mozgalmakat. A nemzetköziesedés a nemzeti gondolatnak jelenthet – és jelentett is – komoly felhajtóerőt.

A történelemnek nemcsak logikája, hanem dialektikája is van.

Egyszerűen azért, mert a történelemben egyszerre több logika működik, amelyek kölcsönösen hatnak is egymásra. Nagyon úgy tűnik, hogy minden eddigi társadalom története nem csak az osztályharcok története.

 

Az ördögösített burzsoázia

A kiáltványban a burzsoázia egyszerre teremtő és pusztító aktor; olyan, amely az addigi értékeket lerombolja, megteremti a világpiacot, megteremti a maga kultúráját, de egyben szörnyű szolgaságba taszítja azokat, akik nem tartoznak közéjük. A burzsoázia – Marxék szerint – leszaggatja a családi viszonyokról a szentimentális fátylat, puszta bérviszonnyá változtatja azt; a munkást a gép tartozékává teszi, és még lehetne folytatni a burzsoázia bűneinek a felsorolását.

A kiáltvány szerzői úgy látják, hogy a burzsoázia nem dolgozik, s a polgárság műveltsége az óriási többség számára nem jelent mást, mint a géppé idomítást.[15]

Megint csak meglepő az önreflexió és az életszerűség teljes hiánya.

Marx házasságban élt, családja volt. Családjának alapja a tőke, a magánszerzés volt? De ha így is volt, attól még szerethette feleségét, gyerekeit. A szeretet nem lehet a család alapja? Puszta szentimentalizmus lett volna családjának érzelmi miliője?

Engels mint gyáros is dolgozott, arról nem is beszélve, hogy elképesztő mennyiségű munkát tett bele a kommunista mozgalom létrehozásába, kibontakoztatásába. A bérmunkából megélni nem tudó, és Engels anyagi támogatásával dolgozó Marx óriási életművet hagyott maga után, ami arról szól, hogy a gyáros barátja által kizsákmányolásból szerzett pénzből nem a burzsoázia műveltségét gyarapította.[16]

Ráadásul úgy gondolom, hogy Engels a maga köreiben is találkozhatott olyan tőkésekkel, akik nem a restségben voltak érdekeltek, hanem igen sok szorgalommal és munkával élték az életüket. Nyilván voltak másfajta tőkések is, de a lustaság nem feltétlenül társadalmi réteghez kötődő változó. Nincstelen ember is tud lusta lenni.

Saját világukban a szerzők is találkozhattak olyanokkal, akik kulturális tevékenységükkel egyáltalán nem a géppé idomítást szolgálták. (Talán itt elegendő Heinrich Heine-re utalni.) Arról nem is beszélve, hogy nagyon egysíkú értelmezés a kultúrát, a műveltséget a proletariátus géppé idomítása eszközének látni és láttatni. Mert hát miért lesz gép valaki attól, hogy megtanul írni-olvasni, s elolvas olyasmit, ami élvezetet okoz neki?

Bármennyire értem is Marx és Engels politikai szándékát a burzsoázia ördögösítésére – az ellenségkép a politikában strukturális szükséglet –, ilyen módon nem értelmezhető számomra az ördögi mivolt. Életszerűtlen, önreflexiómentes, az egysíkú elméleti rögeszme következményének látom.

 

A megváltó proletár

A burzsoá ellentéte a proletár. Ő az, akinek „nincsen tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának már semmi köze a polgári családi viszonyhoz; a modern ipari munka, a tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban, Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás az ő szemében csupa polgári előítélet, amelyek mögött megannyi polgári érdek rejtőzik.”[17]

A proletár egyre rosszabbul él. „A munkás pauperré (koldus – G.A.) válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a népesség és a gazdaság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal.” Ezért aztán „a nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”[18]

A proletár itt a megváltó szerepébe kerül: ő lesz az, aki megássa a legfőbb ellenség, a burzsoá rend sírját.

Egészen furcsa, hogy továbbra is azt tételezik, miszerint a proletárnak nincs nemzeti jellege. 1848-ban, amikor is a forradalmi hullám jelentős része a nemzeti önérvényesítésről szólt, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, s az igazság az, hogy az azóta eltelt időszak is azt jelzi: a nemzet nélküli munkás nem általános jelenség. A munkásmozgalomban is egyszerre van jelen a nemzeti és a nemzetközi jelleg.

A kizárólagosan nemzetközinek tekintett munkás fikció – a gyakorlat próbáját ez a politikai megfogalmazás nem állja ki.

De még nagyobb probléma az, hogy úgymond tudományos igénnyel feltételezik a munkás pauperizálódását. Saját logikájukon belül is szerepelhetne az a megfontolás, hogy a burzsoázia haszonban érdekelt, s ennek feltétele, hogy a magántulajdonban lévő üzemei számára minél nagyobb keresletet generáljon. A nagyobb kereslet pedig azt jelenti, hogy minél több fizetőképes egyénre van szükség. Ez a piacgazdaságból következő tendencia pedig nem arra hat, hogy egyre rosszabbul fizetettek legyenek a proletár létbe tartozók. Tehát itt ők a tőkés rend egy tendenciáját abszolutizálják, s nem gondolnak arra, ami a szerkezetből következően egy másik tendencia lehet. (A piacgazdaságok hosszútávú fejlődése egyébként a fizetőképes kereslet nem egyenes vonalú növelése irányába hatott.) Eszükbe se jut, hogy részben a munkásmozgalom, részben a munkásköveteléseket magába építő állami politika nyomán a proletárból kispolgár lehet.

Ha pedig a proletár kispolgárosodik, esetleg középosztályosodik, akkor mint proletár eltűnik; s ha eltűnik, nem fog sírt ásni.

 

A lényegétől megfosztott szabadság

A kiáltványban nemigen esik szó a szabadságról. Ez azért is érdekes, mert 1848 az európai történelemben alapvetően a szabadságról szólt, lett légyen szó egyénről, egyéni jogokról, nemzeti közösségekről. 1848 európai politikai karakterisztikájához a liberalizmus és esetenként a demokratizmus tartozott, amelyeknek központi kategóriája a szabadság.

Marxék kiáltványában egyetlen egyszer határozzák meg a szabadság fogalmát: „szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a szabad kereskedelmet, a szabad adás-vételt értik”.[19]

A szabadság azonosítása a szabad kereskedelemmel a fogalom valami egészen elképesztő leszűkítése. Ahelyett, hogy a szabadkereskedelmet a gazdasági szabadság egyik dimenziójaként emlegetnék – ami intellektuálisan és politikailag indokolható megközelítés lenne –, magát a szabadság fogalmat fosztják meg lényegétől. A szabadság ugyanis – s 1848 Európában tényleg erről szólt – alapvetően a politikai szabadságot, a korlátoktól mentes akaratnyilvánítást, a szólás-, a gyülekezés-, a lelkiismeret szabadságát jelentette.

Úgy tűnik, 1848 Európájában Marx és Engels a történelem fő sodrán kívül helyezte magát. Leszűkített szabadságfogalmuk inkább a polgári szabadság kritikáját, mintsem a szabadság értékének saját elméletükbe való beépítését jelentette.

Nem tartom véletlennek, hogy a szerzők elképzelésébe nem fért bele a szabadság teljességének hangsúlyozása. Az ő tételezett világuk már annyira szabadnak ígérkezett, hogy nem is kellett beszélni a szabadságról. Az odavezető út biztosításához pedig – felfogásuk szerint – erőszakra és nem szabadságra van szükség.

 

Az egyetemes forradalom

A tételezett világ szerintük forradalom útján jön létre, s mint láttuk, erőszakban születik. Úgy vélik, hogy a globalizáció a civilizált országokban egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hiszen itt mindenütt létrejött a burzsoázia és a proletariátus. A köztük lévő harc pedig az adott időszak fő harca. Számukra – Engels megfogalmazásában – ebből az következik, hogy „a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ez országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban fejlődni, hogy az egyik vagy a másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában. A világ többi országában szintén jelentékenyen visszahat majd, egészen megváltoztatja fejlődésük eddigi módját és nagyon felgyorsítja ezt a fejlődést. A kommunista forradalom egyetemes, s ezért területe is egyetemes lesz.”[20]

Azok, akik hisznek Marxnak és Engelsnek, immár 170 éve várják, hogy elébb Angliában, majd Amerikában, Franciaországban, s legvégül Németországban kitörjön a győztes kommunista forradalom.

Persze igénytelen megoldás lenne számonkérni a tökéletesen téves jóslatot. A megíráshoz képest több mint másfélszáz év után, az utólagos tudás birtokában, nem nagy szellemi teljesítmény okosabbnak látszani. De azért mégsem érdemes megmosolyogni ezt a kommunista jóslatot.

Mint már említettem, már az is a kiáltvány alapállásából következik, hogy meg lehet tenni ezt a jóslatot. Ha ugyanis birtokukban van a történelem egyetlen felismert igazsága, akkor meg is tudják jósolni a história menetét.

Pontosan ezt teszik.

A nem beteljesedett jóslat pedig egyértelműen jelzi, hogy Marx és Engels gondolkodási premisszái alkalmatlannak bizonyultak a társadalmi fejlődés irányának politikai értelmezésére. Amit jósoltak, az logikusan következett a két ellentétes osztály harcának általuk abszolutizált tételéből.

Nem az ő logikájukkal volt baj, hanem azzal, amiből a jóslatot levezették.

A radikálisan téves jóslat arról szól, hogy elméletük nem felelt meg a gyakorlatnak.

 

A tételezett világ

Abban a világban, ami az erőszakkal dúsított kommunista forradalmi időszak nyomán bekövetkezik, nem lesz magántulajdon. Az új világ: „A társadalom összes tagjainak általános társulása a termelőerők közös és tervszerű kiaknázására, a termelés olyan fokú kiterjesztésére, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégítse, annak az állapotnak a megszűnése, amelyben egyesek szükségletei mások rovására elégíttetnek ki, az osztályoknak és ellentéteiknek teljes megsemmisítése, a társadalom minden tagja képességeinek mindenoldalú kifejlesztése az eddigi munkamegosztás kiküszöbölésével, az ipari neveléssel, a tevékenység váltakozásával, mindenki részesedésével a mindenki által előállított javak élvezetében, a város és a falu egybeolvasztásával – ezek a magántulajdon eltörlésének fő eredményei.”[21]

A felvázolt jövőkép nagyon vonzó. Különösen az a része, amely arról szól, hogy az új világ mindenki szükségleteit kielégíti, mindenki élvezheti az előállított javakat és mindenki mindenoldalúan kifejlesztheti személyes képességeit.

A kommunista jövő egyfajta materialista mennyország. De azért van benne néhány olyan pont, ami megkérdőjelezi a lehetségességét.

 

A munkamegosztás megszüntetése

A jövőkép szerint „az egész társadalom által közösen és tervszerűen űzött ipar meg éppenséggel olyan embereket feltételez, akik képesek áttekinteni a termelés egész rendszerét. Az a munkamegosztás tehát, amelyet a gépek máris aláástak, s amely az egyik emberből parasztot, a másikból susztert, a harmadikból gyári munkást, a negyedikből tőzsdespekulánst csinál, teljesen el fog tűnni. A nevelés gyorsan végig tudja majd vezetni a fiatalokat a termelés egész rendszerén, képessé teszi őket, hogy sorban egyik termelési ágról áttérjenek a másikra, mindenkor aszerint, hogy mire késztetik őket a társadalom szükségletei vagy saját hajlamaik. A nevelés tehát megszabadítja őket attól az egyoldalú jellegtől, amelyet a mostani munkamegosztás minden egyesre rányom. Ekképpen a kommunista módon megszervezett társadalom alkalmat fog adni tagjainak, hogy mindenoldalúan kifejlesztett adottságaikat mindenoldalúan működtessék.”[22]

Mi az életszerűsége ennek az elképzelésnek?

Tételezzük fel, hogy világunk folyamatosan civilizálódik, és ennek megfelelően szükség van arra, hogy civilizációs vívmányainkat működtessük. Civilizációnk minél differenciáltabb, annál inkább szüksége van a professzionalitásra; arra, hogy egyre speciálisabban képzett emberek működtessék.

Itt van például az orvoslás területe. Ha valaki érsebész lesz, akkor nyilván ahhoz fog érteni, abban szerez gyakorlatot, abban professzionalizálódik. Egy másik ember a vízvezetékszerelésben válik mesterré. Kicserélhetőek ők egymással? Szabadon lehet áramlani a szakmák között? Szívesen befeküdnék műtétre ahhoz a sebészhez, aki azt mondja, hogy eddig a vízcsapokkal babrált, és szabad áramlással került érsebészi pozícióba?

Vagy mondjuk itt van a művészet. Tehetség és nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valakiből jó hegedűs, jó festőművész legyen. Biztos, hogy mindenkinek egyaránt talentuma és szorgalma lenne erre? Van olyan, hogy „mindenoldalúság”? Nem arról van inkább szó, hogy – ideális helyzetben – egy ember a tehetség alapján választ szakmát, és abban lesz kiváló, amire specializálódott?

Személy szerint még elképzelni sem tudom a munkamegosztás megszüntetését. Egészen pontosan rettegnék attól a világtól, ahol kontárok végzik el azt a munkát, amire nem jogosítja fel őket tehetségük, végzettségük, gyakorlatuk, professzionalitásuk.

Amit itt jövőképnek állítanak, az nem egyszerűen idealizmus, hanem ostobaság. Maga a teljes életszerűtlenség.

 

A feloldott ellentét

A kommunizmusban „a város és falu közötti ellentét ugyancsak el fog tűnni. Az, hogy a földművelést és az ipart ugyanazok az emberek űzik, nem pedig két különböző osztály, ez szükségszerű feltétele a kommunista társulásnak, már egészen anyagi okokból is. A földművelő népesség szétforgácsolódása a falun, s ugyanakkor az ipari népesség összezsúfolódása a nagyvárosokban olyan állapot, mely csak a földművelés és az ipar még fejletlen fokának felel meg, akadálya minden további fejlődésnek, s ez már most nagyon érezhető.”[23]

Azt állítani, hogy ugyanazok az emberek városban is és vidéken is lehetnek földművelők, vagy éppenséggel nagyipari alkalmazottak, eléggé életidegen ötlet, hiszen a városi parasztnak kellene a munkájához föld a városban – s mint köztudott, a városok nem mezőgazdasági vidékek –, a falusi nagyipari munkásnak pedig egy gyár kellene a falun, de – mint köztudott – a gyárak nem a falvakba települnek.

A létforma szempontjából pedig a város és a falu nagyon is különbözik. A zajszennyezés, a népsűrűség, a szolgáltatási ellátottság, az infrastruktúra és még sok minden más teszi a különbséget. Szürreális azt állítani, hogy a két szféra egynemű lenne, mert lételméletileg különböznek. Az pedig merő fantáziálás, hogy akinek a földművelés a fő tevékenysége, az egyben ipari munkás is, és fordítva; akinek az ipari munka a fő tevékenysége, az földművelő is. Ez a gondolat figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy nap 24 órából áll. Ha valaki valamit komolyan vesz, másra kevesebb ideje jut.

Nem lehet mindenki mindenben egyenrangúan képzett. Ezt még a kommunista jövő sem tudja felülírni.

 

Nőközösség

A nőközösség tekintetében a kiáltvány furcsán fogalmaz. Erről a következőket írják: „Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állnak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják. A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak a szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik.”[24]

Egyfelől azt állítják, a burzsoázia találmánya, hogy az emberek megcsalják egymást és létezik a prostitúció. Ez az állítás természetesen nem igaz, hiszen a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot nem lehet a polgárság nyakába varrni – nagyon úgy tűnik, hogy ez azóta létezik, mióta van házasság. A prostitúció pedig, mint közismert, a legősibb társadalmi jelenségek egyike. A prostituáltakat egy ősi mesterség képviselőinek tartják.

A magántulajdon eltörlése vagy jelentős visszaszorítása sem a megcsalás, sem a prostitúció jelenségét nem tűntette el, mint azt egyébként az egykori szocialista országok gyakorlata bizonyítja is. Igaz persze, hogy ezek még nem kommunista, hanem csak szocialista társadalmak voltak, de a tendencia mégsem arról szólt, hogy folyamatosan csökkenne a házasságtörés és a pénzért nyújtott szexuális szolgáltatások jelentősége.

Az mindenesetre érdekes, hogy a kiáltvány úgy fogalmaz miszerint a kommunisták „hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni”.

Itt nagyon sok kérdés vetődik fel.

Ha egy tradicionális gondolkodás mentén két nemet – férfit és nőt – tételezünk, és a kommunizmust a minden dimenzióra kiterjedő teljes egyenlőség társadalmának fogjuk fel, akkor lesz-e a nőközösség mellett férfiközösség is? Ki fogja megszabni a férfi- és nőközösségben érvényesülő szabályokat – nevezetesen, hogy melyik nőt melyik férfi viheti ágyba és fordítva? Be lesz-e tiltva a monogám házasság? Ki lesz a születendő gyerek apja? Számít-e, hogy ki az apa? Ha nő- és férfiközösség lenne, akkor maradhatna-e intim a szexuális aktus? Esetleg nyilvánossá tennék?

Valószínűleg ezekkel a kérdésekkel elérkeztünk a kommunista jövő legizgalmasabb problémájához.

Nem tudom és nem is akarom őket megválaszolni.

 

Az elfelejtett ember

A kiáltvány ír burzsoákról, proletárokról és persze a kommunistákról.

Úgy általában az emberekről nincs szó.

Ugyanezen szerzők három évvel a kiáltvány megjelenése előtt már megfogalmazták, hogy mit értenek ember, illetve emberi lényeg alatt. A hatodik Feuerbach-tézis szerint: „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”[25]

Ha így gondolják, akkor nem véletlen az, hogy az általuk kijelölt osztályhelyzet, illetve az osztályhelyzet egyfajta elemzéséből adódó politikai álláspont alapján kategorizálják a homo sapienst. Önmagukhoz hűek.

Nem várható el tőlük, hogy ismerjék a kiáltvány megírása után 25-30 évvel később intézményesült pszichológiát. De mivel filozófiai képzettségű emberek, igenis elvárható tőlük, hogy ismerjék az európai kultúra azon intellektuális vonulatát, amely Arisztotelésztől Descartes-on át Hume-ig, Locke-ig, John Stuart Millig kiemelten foglalkozott az emberi lényeggel, adott esetben az ún. „lélekkel”. Képzettségük azt is lehetővé tette, hogy vallásos nézeteket is ismerjenek. Empirikus tapasztalataik is lehettek arról, hogy a homo sapiensben ott rejlik az agresszió, a féltékenység, az irigység, a nagyképűség, a hiúság, a boldogságra és a bánatra való képesség, a szexuális vágy, a bosszúállás érzete és még sok minden más. Ezeknek tárgya lehet társadalmilag meghatározott, de létezésük immanensen az emberhez tartozik.

Gondolkodásukban az emberi lényeg ezen oldala egyáltalán nem játszik szerepet, elméleti korlátoltságuk ezt a tényezőt kilúgozta a teóriából.

Ha az emberi lényeget csak a társadalmi viszonyok összességeként értelmezik, akkor joggal vélik azt, hogy ha megváltoznak a viszonyok – kommunizmus lesz –, eltűnik majd a vallás. Ahogy Engels írja: „Minden eddigi vallás egyes népek vagy népcsoportok történelmi fejlődési fokainak a kifejezése volt. A kommunizmus azonban az a fejlődési fok, amely minden fennálló vallást feleslegessé tesz és megszüntet.”[26]

Természetesen az ő logikájukban figyelmen kívül lehet hagyni azt a tényt, hogy az ember emberi mivoltából adódóan rendelkezik spiritualitással. A vallás, illetve a vallások minden esetben az ember spiritualista igényeinek megnyilvánulásai. Léteztek az írott történelem előtt is, s napi tapasztalat, hogy még a vallástalan embernek is van spirituális igénye. Az ember lényegéhez tartozik a hit mozzanata – a hit pedig maga az esszenciális spiritualitás.

Mindenki hisz valamiben – adott esetben a kommunizmusban.

Saját dehumanizált emberképük alapján az is nehezen érthető, hogy számukra miként élvezhető a világirodalom, hiszen az ott szereplők általában – társadalmi rendszertől függetlenül – bírnak azokkal a jellemvonásokkal, amelyek emberszabásúvá teszik őket.

Ha komolyan veszem A kommunista kiáltványból kirajzolódó emberképet, miszerint az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, s a kommunizmus gyökeresen meg fogja változtatni a társadalmi viszonyokat, akkor ebből az is következik, hogy az eddigi világirodalom elavul, élvezhetetlenné válik, egy eltűnésre ítélt korszak terméke csupán. Mindebből az következik, hogy ha Marxnak és Engelsnek igaza lenne, akkor a kommunistákra szép munka vár: újra kellene írniuk a világirodalmat.

Fel tehát vörösök, fel tehát proletárok! Nagy munka vár Rátok!

***

A kommunista kiáltvány magát tudományosan megalapozottnak láttató evilági megváltást ígér. Követi a dualitásra alapozott egyházias gondolkodást, miszerint a világban Isten és a Sátán harca folyik. A Sátán a burzsoázia, a Megváltó a proletariátus, s a Megváltó győzni fog. A proletariátus feladata tehát világtörténelmi, leghívebb képviselői pedig az elmélettel felfegyverkezett kommunisták, akik könyörtelenül képviselik a felismert tudományos igazságból következő politikai akaratot.  Nekik szól a kiáltvány, nekik mondja meg azt, hogy mi az elmélet és mi a cél. A cél az addigi rend gyökeres megváltoztatása, ami természetesen csak erőszakkal lehetséges. Az erőszak a világtörténelmi megváltás okán igazolt, jogos.

Ha megtörténik a megváltás, akkor a proletárok elvesztik láncaikat, és cserébe egy egész világot nyerhetnek. A megnyert világ pedig maga lesz a földi paradicsom, ahol mindenki szükségletei szerint fogyaszthat, mindenki mindenoldalúan kifejlesztett képességei szerint élvezheti a szakmák közti szabad áramlást, eltűnik a falu és a város különbsége, a munkamegosztás megszűnik, a vallásnak nyoma sem marad, és ha minden sikerül, akkor nőközösség is lesz.

Ahogy a vallás sikere részben abban állt, hogy túlvilági örömöket ígért, úgy a kommunizmus sikerét nagyban megszabta az, hogy evilági mennyországgal kecsegtette híveit.

A kommunista kiáltvány rövid materialista Biblia. Megítélésem szerint döntően ebben rejlik sokak számára vonzónak bizonyult jellege, hiszen emberi lényegünk része, hogy így-úgy törekszünk a boldogságra. Paradox, de így van: a kiáltvány sikerének titka az, amit a szerzők a maguk emberképének felvázolásakor mellőztek.

Marx és Engels egy szekularizált vallásos hit prófétái lettek.

Sokan azt gondolják, hogy a kommunista kísérlet azért bukott meg, mert megvalósítói eltértek az eredeti elképzelésektől. Ha teljesen betartották volna Marx és Engels intencióit, elgondolásait, akkor töretlenül haladhatnánk előre az evilági mennyország megteremtésének útján.

Én ezt A kommunista kiáltvány újraolvasása nyomán másként látom.

A létező szocializmusban még az volt a leginkább elviselhető, ami eltért az eredeti ideáktól. Nagyobb baj lett volna, ha betartották volna A kommunista kiáltvány felvázolt, tökéletesen életszerűtlen, jórészt hamis premisszákra épülő tételeit.

Mindazonáltal továbbra is él és életképes az emberi lényegünkhöz tartozó világi megváltásba vetett hit. A kommunista kísérlet pedig – legalábbis Európában – elhalt. A hit él, a megvalósítási kísérlet és a neki megfelelő rendszer halott.

Fordítva rosszabb lenne.

 

[1] A kommunista kiáltvány esetében a következő kiadást használtam: Marx-Engels: A kommunista kiáltvány. Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest – Uzsgorod, 1980. 37. p. Továbbiakban: Kiáltvány, 1980. Ez a kiadás tartalmazza a szerzők által a kiáltványhoz írott előszavakat, Engels írását a kommunizmus alapelveiről, a Kommunisták Szövetségének szervezeti szabályzatát és ugyancsak Engels szövegét a Kommunisták Szövetségének történetéről. A kommunista kiáltványhoz kötődően, vele egyenértékűen használom Engelsnek a kommunizmus alapelveiről szóló írását, amelyet a jegyzetapparátusban Alapelvek, 1980. névvel jelölök. Az Engels-féle szöveg nem más, mint A kommunista kiáltvány kérdés-felelet formájában történő megformálása.

[2] Kiáltvány, 1980. 37. p.

[3] Kiáltvány, 1980. 11. p.

[4] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[5] „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania. Az olyan gondolkodás valóságáról vagy nem-valóságáról folytatott vita, amely el van szigetelve a gyakorlattól – tisztára skolasztikus kérdés.” https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[6] Alapelvek, 1980. 105. p.

[7] Kiáltvány, 1980. 68. p.

[8] Kiáltvány, 1980. 89. p.

[9] Lukács György 1918 decemberében írta meg cikkét, melynek címe: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Talán helyesebb lett volna, a bolsevizmus helyett a marxizmus szót használni. Lásd: https://www.marxists.org/magyar/archive/lukacs/bmep.htm

[10] http://beszelo.c3.hu/cikkek/toredekek-a-mumiarol

[11] Kiáltvány, 1980. 38-39. pp.

[12] Kiáltvány, 1980. 41. p.

[13] Kiáltvány, 1980. 43-44. pp.

[14] Kiáltvány, 1980. 65. p.

[15] Kiáltvány, 1980. 62. p.

[16] Ha igaz az, amit a kiáltvány elején állítanak, miszerint a kommunizmus létező hatalom, röpiratuk pedig a burzsoázia ellen szól, akkor miként tartható az az állításuk, hogy „valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”? (Kiáltvány, 1980. 66. p.) Ők éppúgy már általuk hatalomnak tekintett eszmét termeltek, amely éppenhogy az adott uralkodó osztály ellen szólt.

[17] Kiáltvány, 1980. 54. p.

[18] Kiáltvány, 1980. 55-56. pp.

[19] Kiáltvány, 1980. 61. p.

[20] Alapelvek, 1980. 111-112. pp.

[21] Alapelvek, 1980. 115. p.

[22] Alapelvek, 1980. 114-115. pp.

[23] Alapelvek, 1980. 115. p.

[24] Kiáltvány, 1980. 64-65. pp.

[25] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[26] Alapelvek, 1980. 116-117. pp.

A magyar nemzeti világkép és hivatalos önreprezentációja a Monarchia Magyarországán

Millennium 1896[1]

 

A magyar nacionalizmus axiómái

 

A magyar nemzeti gondolat- és érzésvilág – az európai trendekkel összhangban, de Nyugat-Európához képest némi késéssel – a 19. század ’20-’30-as éveitől kezdett kiformálódni, és 1848–49-ben vált tömeges érzelmi realitássá.[2]

A folyamat struktúrájában – a máshol már létező mintákat követte – kulturális (nyelvújítás, nemzeti kultúra), majd politikai szakaszra (nemzeti önrendelkezés) bontható. A szakaszok között erőteljes átfedés is volt: a kulturális vetület akkor is jelen volt, amikor a politikai követelések domináltak, a nemzeti kultúra megteremtése pedig azonnal politikai tartalmat is hordozott.

A kiformálódó magyar nemzettudat nyelvi vetületében eredetileg a személyt – ily módon a nemzet tagját – akarta megszólítani. Kölcsey Ferenc 1823-ban írott Himnuszában Isten áldását a magyarra kéri, azaz egy vagy több olyan személyre, aki magyarnak gondolja magát. Vörösmarty Mihály 1836-ban írt Szózatában a nemzetről beszél, azaz azon személyek összességéről, akik magyarnak gondolják magukat. Igaz, hogy a magyarhoz, a nemzethez képest alárendelten, de már Kölcseynél is megjelenik az ország, a haza fogalma.[3]

Úgy tűnik tehát, hogy a személyes és többek által vallott nemzeti identitás kezdettől fogva valamilyen szinten magában foglalja az ország, a haza képzetét, ugyanakkor nem mindegy, hogy ez mekkora területre terjed ki, és mennyire domináns az érzelmiből politikaivá vált nemzetfogalom egészében. Mert azért lássuk be: a terület és birtoklása már egyértelműen politikai dimenzió, hiszen a területi igény érvényesítése politikai és sok esetben csak háborús konfliktusok árán lehetséges. Ezért mondom azt, hogy eredetileg érzelmi, de politikaivá válik.

Vajon az ország egyenlő-e a hazával? A két kifejezésnek lehet viszonya egymással, de nem egyenértékű fogalmak.

Az ország olyan földrajzi terület, amelyet általában egységes államszervezet fog össze. Az országnak lehetnek részei (országrészek), lehetnek államjogilag intézményesült szervei (országgyűlés, országnagy, országbiztos = ombudsman), és politikai, infrastrukturális vetületei (országhatár, országzászló, országház, országút). Aki rosszat tesz az országnak, arra azt mondjuk: országvesztő. Aki ribilliót szít, azt országháborítónak nevezzük. Aki az ország polgára, az nem feltétlenül a nemzet tagja, hiszen nemzeti identitásában tarthatja magát más nemzethez tartozónak. Ezt a problémát általában a „politikai nemzet” fogalmával szokták megoldani, ami szerint politikai értelemben valaki lehet például szerb állampolgár, még akkor is, ha kulturálisan magyar identitása van, és a szerbek így is tartják nyilván. De létezik arra is példa, hogy az adott többségi kultúra az országhoz tartozó állampolgári helyzet alapján jelöli ki a nemzeti hovatartozást – Franciaországban, aki francia állampolgár, azt hivatalosan a francia nemzethez tartozónak tekintik.

A haza sokkal spirituálisabb kategória – mintegy alátámasztva azt, hogy az érzelmek a nyelvhasználaton is nyomot hagynak. Hazafinak azt hívjuk, aki hazáját szereti, érte önzetlenül tevékenykedik, cselekedeteit a hazaszeretet motiválja. (Hazafi van, országfi nincs.) Az országot is lehet hazának tekinteni, de lehet azt is mondani, hogy a haza az emberben belül, a lelkében van. Az ország nem lehet belső, lelki kategória – a haza fogalmához viszont ez szervesen hozzátartozik, mert az otthon, az otthonosság képzetét idézi fel. Elárulni az országot nem lehet, a hazát viszont igen (hazaáruló és nem országáruló). A haza tehát több mint az ország – olyan embernek is lehet hazája, akinek nincs országa.[4] Az ország politikai-földrajzi és államjogi kategória. A hazát lehet földrajzilag értelmezni, de inkább spirituális, mintsem tényleges territórium.

Lényegében azt lehet mondani, hogy a kiformálódott nemzeti identitások – ha rögtön nem is, de hosszabb-rövidebb idő után – földrajzi és spirituális territorialitásra fordították le önmagukat. A kérdés mindig az volt, hogy mennyit éreznek jogosnak, mennyitől érzik jól magukat, hol látják nemzeti határaikat?

A magyar nemzeti gondolkodás kifejlődésével is megjelent a politikailag is értelmezhető territorialitás fogalma. Elég csak az 1848-as magyar forradalmi március 12 pontjára gondolnunk: az egyik követelés az Erdéllyel való uniót érinti. Igaz, hogy csak az utolsó pontként jelenik meg, de megjelent az ország egységének képzete.

Köztudott, hogy a „nemzeti Magyarországot” akkoriban igen sok kultúra és nemzetiség alkotta. 1848 előtt a Habsburg hatalom igazgatási szempontból széttagolta az országot: Erdélynek önálló rendi gyűlése volt, az ország déli területeit közvetlenül katonai igazgatás alá rendelték. Közigazgatásilag Magyarország tehát nem volt egységes. Nemzeti Magyarországot nem lehetett követelni, mert túl sok nemzet, illetve nemzetiség élt itt, ám igazgatásilag egységes Magyarországot lehetett kívánni, ez kivitelezhetőnek tűnt.

Anélkül, hogy a történelmi eseményeket részletesen felidézném, megállapítható: az 1848-ban hatalomra került felelős magyar kormány tényleges hatalma soha nem terjedt ki az egykori középkori rendi állam teljes területére. Az 1849-ben győzedelmeskedő Habsburg hatalom pedig igazgatási szempontból megint csak szétdarabolta az irányítása alá visszatért magyar királyságot.

Az 1867-es kiegyezés nyomán állt elő az a helyzet – ami azután 1918-ig, az első világháború végéig tartott –, hogy a magyar kormány autoritása a középkori Magyarország teljes területére kiterjedt. Innentől magától értetődővé vált, hogy Magyarország területi integritásának képzete megegyezik Nagy-Magyarország fogalmával.

Az egyértelműsítést a Szent Korona tan hangsúlyváltozásával oldották meg.[5] A Szent Korona – legalábbis 1867, a kiegyezés után – egyre egyértelműbben az ország területi egységét, területi integritását jelentette; annak lett szimbolikus önkifejezése. Ez jól érzékelhetően megjelent az 1868-as magyar-horvát kiegyezés esetében, amikor is Fiumét (a mai Rijekát) a Szent Korona „különálló testé”-nek, azaz „corpus separatum”-nak nyilvánították, és így elkerülték azt, hogy a város Horvátország részét képezze. De ugyanez a gondolkodás jelent meg akkor is, amikor 1878-ban az Osztrák–Magyar Monarchia a Szent Korona jogán okkupálta – majd 1908-ban annektálta – Bosznia-Hercegovinát. (Annak ellenére, hogy a jogcím a Szent Korona volt, a terület igazgatását a közös pénzügyminiszter felelősségi körébe utalták.)[6]

A kiformálódó magyar nemzettudatban így az eredetileg eléggé alárendelt szerepet játszó territorialitás fogalma egy középkori idea átértelmezésével lett hangsúlyos tényező.

A magyar nemzeti gondolkodás sajátos csapdahelyzetbe került. Egyfelől úgy gondolta, hogy a teljes önrendelkezéssel bíró Magyarország a kívánatos. Másfelől azonban területi egységét annak köszönhette, hogy megegyezett a Habsburgokkal, aminek az volt az ára, hogy az ország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Így tehát a magyar államiság létezett, de a magyar állam nem rendelkezett teljes szuverenitással.

Magyarország területi integritása olyan fontos nemzeti célnak bizonyult, hogy ez sokak számára elviselhetővé tette a birodalmi létet is, annak ellenére, hogy szívük mélyén azt gondolták, az ország adott kiterjedésében és nemzeti, nemzetiségi összetételében, a magyarok államaként megállna a saját lábán is.

Axiómaként rögzült, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s ezért területén – noha sok nemzet él – csak egy politikai nemzet, a magyar létezik.

Ebből következően az is axiomatikus lett, hogy a magyarok országában, Magyarországon a magyarok vannak uralkodó helyzetben, őket illeti a szupremácia.

Az érzelmek szintjén az is axiómaként rögzült, hogy kívánatos lenne, ha Nagy-Magyarország a magyarok szupremáciájával önálló lehetne. Tehát a Habsburg birodalom kényszerű adottság, ami csak gátolja a magyar önkifejezést. Ezt az axiómát fejezte ki a dualista korszak legmarkánsabban és legtömegesebben megjelenő ellenzéki tartalmú politikai mozgalma, a Függetlenségi Párt, illetve különböző variációinak eszmei tartalma.

Az 1867 és 1918 közötti Magyarország területén 1900-ig a magyarok kisebbségben voltak. 1900 után statisztikai értelemben többségbe kerültek. A többségi helyzet egyfelől valós, másfelől látszólagos volt. A statisztikai adatok a számszerűség kérlelhetetlenségével jelezték: az ország területén élő embereknek alig több mint fele magyar. Mindez viszont nem jelentette azt, hogy az ország minden településén ez lett volna a helyzet. Egyes vidékeken elsöprő volt a szlovák, szerb vagy éppen román többség. (Bizonyos, hogy Erdélyben már a 18. századtól a románok voltak többségben.) Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi nemzetiségek egy részének anyaállama jött létre a szomszédos országokban. Az erdélyi románok mögött kiformálódott Románia, a magyarországi szerbek mögött kialakult Szerbia. Mindeközben a magyarországi nemzetiségek is ráléptek arra az útra, hogy önálló nemzeti tudattal, érzelemvilággal s önálló territoriális céllal bírjanak.

A 19-20. század fordulóját követően – tehát miután a magyarok többségbe kerültek – egyre gyakrabban merült fel az igény az ország szerkezetének átalakítására. Ferenc Ferdinánd, az 1914-ben meggyilkolt trónörökös részben a nemzeti elv alapján akarta a Habsburg Monarchiát és benne Magyarországot átformálni. S persze voltak olyanok – mint például Tisza István gróf –, akik állagőrzésben gondolkoztak, és az ország területi egységét illetően semmifajta engedményre nem voltak hajlandóak.

Mindezzel csak azt kívánom hangsúlyozni: már az első világháború előtt komoly kételyek merültek fel annak kapcsán, hogy Magyarország, úgy ahogy van, politikailag csak a magyarok országa-e. A kételyek ellenére azonban a mértékadó magyar szellemi és politikai élet úgy gondolta, hogy az adott Magyarország a magyarok országa. (Látni fogjuk, hogy az 1896-os Millennium tömegméretekben is ezt a hitet és meggyőződést erősítette.)

A magyar nacionalizmus axiómáinak kulturális közege: szorongás, félelem, frusztráció. Éppen azért, mert a történelmi Magyarország jóval nagyobb volt, mint a magyar etnikum területi elterjedése, a magyar nemzettudatba kezdetektől fogva beépült a szorongás, a félelem. Attól féltek, hogy a magyarok eltűnnek az összeérő szláv és német tengerben. Ennek a szorongásnak az egyik legfontosabb nemzeti költemény, a Szózat szerzője, Vörösmarty Mihály (1800-1855) éppúgy hangot adott, mint a magyar reformkor egyik legnagyobb alakja, Széchenyi István gróf (1791-1860). Mindannyian féltek a nemzethaláltól. De a szorongás hangulata nem csak a nemzethalál formájában jelent meg.

Talán kezdjük azzal, amire – megítélésem szerint – eddig kevés figyelmet fordítottak. A társadalmi értelemben vett nemi szerepekről az angolul „gender” problémának nevezett jelenségről van szó. A 19. század elején, első harmadában a nemzet és az ország eltérő nemi karakterisztikára tett szert. Az akkoriban festett képeken Pannónia vagy Hungária, azaz az ország megszemélyesítője nő. Általában fiatal és a kor normái szerint jó kiállású. Ilyen persze máshol is van. A franciáknál ugyanez a helyzet Marianne alakjával, az oroszok viszont inkább hazaanyáról, hazaanyácskáról beszélnek, és Oroszország vizuálisan is anya, nem pedig fiatal nő. A németeknél is létezik Germánia alakja – igaz viszont, hogy náluk a nemi jelleg nem egyértelmű, hiszen eközben Vaterlandról, azaz apaföldről beszélnek. (A reformkorban Magyarországon Magyarországot fiatal nőként, általában osztrák festők festették meg – valószínűleg azért, mert megrendelőik így és ezt várták el tőlük.)

A nemzet viszont férfi. Amikor a nemzetről megszemélyesítve beszélnek – lett légyen szó korabeli tankönyvről vagy költeményről – mindig maszkulinnak tekintett tulajdonságokban fogalmaznak. A magyar nemzet – énképe szerint – vitéz és lovagias, harcias és nagylelkű. Ez is van máshol, ez sem meglepő és unikális. Persze a férfi szerephez követelmény is társul: képesnek kell lennie arra, hogy megvédje a nőt, azaz a hazát. Ha ez nem sikerül neki, akkor vagy azt teszi, hogy feláldozza magát a szerepkövetelmény oltárán; vagy örökre meggyűlöli a támadót; vagy megutálja a nőt, azaz a hazát, s adott esetben el is hagyja; vagy úgy csinál, mintha mi sem történt volna. A férfiszerep követelményének nem teljesítése mindenképpen kudarcélmény, s általában frusztrációval jár, amit többféleképpen lehet feldolgozni. A magyar esetben – miután a nemzet férfiszerepe kialakult – rengeteg kudarcélmény következett be, hiszen a nemzet már 1848–49-ben sem tudta megvédeni a hazát. S ez a folyamat történelmünkben azóta többször lejátszódott, tehát a frusztráció halmozott jelenlétéről beszélhetünk.[7]

A következő tényező az „alullévő kutya”, azaz az underdog helyzet esztétizált vállalása. A magyar nemzeti gondolkodás hívei érvelhettek – s érveltek is – azzal, hogy őket balsors tépi. Tatár, török, Habsburg iga alatt nyögtek, nyögnek. Érveik mellett tényeket tudtak felsorakoztatni. Persze a tények egy olyan kultúrantropológiai mezőben jelentek meg, amelyben a múlt és a jelen kevésbé vált szét. Egy ilyen világképben az 1241-ben bekövetkezett tatárjárás abszolút képes arra, hogy az adott jelen olyan fájó mozzanataként jelenjen meg, ami az underdog helyzetet (a „balsors”) jelenlétét és jelenvalóságát igazolja. (Mint ahogy ez az eseményhez képest 582 évvel később, 1823-ban írott Himnuszban meg is jelenik!)

Az „underdog” helyzetet hosszú idősoron át a magyar politikai élet is tudatosította: a magyar rendek diskurzusnyelvévé vált az, amit ők „sérelmi”, azaz gravaminális politikának hívtak. Ez – jellegéből következően – arról szólt, hogy őket egyfolytában el akarják nyomni, jogaik sérelmeket szenvednek. Így egyfajta önvédelmi magatartásra kényszerülnek. Az önvédelem mozzanata viszont mintegy erkölcsi igazolást is ad fellépésüknek. A kudarc erkölcsi sikerként jelenik meg. Következőleg a magyar hősi panteon nagy része tragikus és sikertelen alakokkal, figurákkal népesült be. Kultúránkban éppen ezért a siker gyanús, erkölcsileg problematikus, a kudarc viszont felemelő és erkölcsileg tiszta.

Ha elgondolkozunk azon, hogy a magyar nemzeti tudatot övező lelki klíma a fent említett három tényező – a nemzethalál motívum, a nem artikulált, de létező gender jelleg és az alullévő kutya helyzetérzékelés – összeadódásával miként is alakult, talán közelebb jutunk a magyar nacionalizmus természetének megértéséhez.

 

A Millennium

 

A Millennium 1896-os megünneplése három pillérre épült.[8] Az első pillért a civilizatórikus, kulturális beruházások adták. A másodikat a főként emlékműben, kiállításban realizálódó szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette; míg a harmadik pillért a ceremoniális rész, egyfajta ideologikus nyomatékot adva az egész rendezvénysorozatnak. Bár a három vonulat sokszor egymásba játszott, e felosztás fontossági sorrendet is jelent.

A civilizatórikus, kulturális nagyberuházások sorába illeszkedett a bírói hatalom legfelső fórumának, a Magyar Királyi Kúriának szentelt igazságügyi palota, az uralkodóról, Ferenc Józsefről elnevezett Duna-híd,  országszerte  négyszáz  új  népiskola,  az  Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum. Csatlakozott az ezredévi ünnepségek civilizatórikus „áttöréséhez” az Országház központi részének átadása, a királyi vár új szárnya, a Statisztikai Hivatal, a kontinens első földalattija, a Mátyás-templom környékének rendezése, a Műcsarnok, több kórház, illetve kórházi szárny átadása, több helyen a köztéri villanyvilágítás  bevezetése,  a  budapesti  Nagykörút  nagy  részének hivatalos „átadása”. A főváros 1896-ra tervezte öt vásárcsarnok átadását, ami aztán 1897-re be is következett. Természetesen a magántőke is megmozdult, hiszen a hatalmas infrastrukturális fejlesztések számára is teret, lehetőséget teremtettek. Ennek a felbuzdulásnak az eredményeként jött létre – többek között – a Royal Szálló, valamint a Vígszínház.

A messze nem teljes körű felsorolásból is látszik: az infrastrukturális-civilizatórikus vonulat oly meghatározó erejű volt, hogy napjainkban is élvezhetjük eredményeit. Természetesen ezek a beruházások jelentős összegekbe kerültek, de a kor döntéshozói úgy vélték: a jövőbe fektetik a tőkét, hiszen az ország helyzete, gazdasági ereje ezt indokolttá és lehetővé tette.

A szimbolikus tartalmú tettek tekintetében tulajdonképpen mindösszesen négyre vállaltak kötelezettséget. Az egyik a honfoglalókat, illetve a magyar történelem általuk jelentősnek tekintett alakjait megörökítő szoborcsoport, a Millenniumi Emlékmű, amely a magyar história addigi legdrágább emlékműállításának ígérkezett. A második egy Szent István-szobor. A harmadik hét emlékoszlop felállítása, ami a hét honfoglaló magyar törzs emlékét idézi. A negyedik – és a legköltségesebb – maga az Ezredévi Kiállítás, amely már átvezet a harmadik pillérhez, hiszen szimbolikus tartalma mellett az ezredév legnagyobb szabású eseményét is jelentette.

Az Ezredévi Emlékmű a tervek szerint sem készült volna el 1896-ra, már csak azért sem, mert az Emlékmű tervezett helyén volt az Ezredévi Kiállítás bejárata. Azonban azt sem gondolták, hogy csak 1929-re ölt az emlékmű majd véglegesnek tűnő formát. A Millenniumi Emlékműből lett az Ezredév legjobban elhúzódó beruházása.[9]

A kortársak a szimbolikus tettek sorában minden kétséget kizáróan a legjelentősebbnek az Ezredévi Kiállítást tekintették. A kiállítás egyébként – mintegy járulékosan – strukturálta is az egyik legszebb budapesti zöldterületet, a Városligetet. Néhány akkor emelt épület ma is látható, látogatható, közhasznú funkciót tölt be.

A magyar viszonyok között rendkívül nagyszabású kiállítás kettős célt tűzött ki maga elé: megmutatni a magyar gazdaság, állam, kultúra eredményeit és egyben az úgynevezett „történelmi csoportban” bemutatni a magyar históriát. A tudatos célkitűzés mellett járulékos elem volt a hagyományos értelemben vett népszórakozatás is (vendéglátás, mutatványosok stb.). Erre a célra jött létre az úgynevezett „Ősbudavár” rész, amihez hasonló funkciójú – megint csak magánkezdeményezésen alapuló – szórakoztató központ épült a város túlvégén, a mai Lágymányoson „Konstantinápoly” néven. (Szintén magántőkéből jött létre a honfoglalást bemutató, a készítőjéről, Feszty Árpádról elnevezett Feszty-körkép is.)

A kiállítás májustól októberig tartott nyitva, és több mint félmillióan látták, ami páratlan sikernek számított. A magyar ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és kultúra eredményei ennyi idő alatt ennyi emberhez még soha nem jutottak el. A látogató azzal az érzéssel távozhatott, hogy egy dinamikusan fejlődő ország polgára; egy olyan országé, amely büszke a múltjára, de még inkább büszke a jelenére és a jelen eredményei alapján lehetséges jövőjére. A bemutató azt sugallta: Magyarország képes helytállni a nemzetek gazdasági-kulturális versenyében.

Ahogy ezt a kortársak megfogalmazták:

„Összehordtuk nemzeti kincsinket, ősöktől ránkhagyott kincses ereklyéinket, felhordtuk iparunk, mezőgazdaságunk, kereskedelmünk, tudományunk, művészetünk és irodalmunk milliókat érő termékeit és ezt a varázslatos gyűjteményt a haladás szent oltárán bemutattuk a magyarok Istenének, bemutattuk az egész világnak. És az egész világ eljött, hogy szemtől-szembe meggyőződjék arról a haladásról, arról a bámulatos tökéletesedésről, a melyhez az ezredik magyar esztendőig eljutott Magyarország, de a mely ezer esztendő történetében vérázott betűkkel az is meg van írva, hogy ez a nemzet kétszáz évet nyögött török hódoltság alatt és száz esztendőre visszamaradt a haladás útján a tatárpusztítások után. És mégis felküzdöttük magunkat a művelt nyugat leghatalmasabb birodalmai sorába. Mégis megmutattuk, hogy van hatalmas önálló ipara, mezőgazdasága, kereskedelme, művészete és irodalma annak a magyar nemzetnek, a melyet alig ötven esztendővel la nation anonime-nek (névtelen nemzetnek – Gerő András) nevezett a nagy franczia irodalom. Pedig ez a kiállítás és minden, a mi csak a kiállításon látható volt – kivéve természetesen a történelmi csoport mesés és százados kincseit – alig másfél esztendő alatt készült. Hanem ezalatt a másfél esztendő alatt éjjel-nappal dübörögtek a gépek, füstöltek a gyárak kéményei, izzadt a magyar iparos és gazda és íróasztala mellett ült a tudós, festett a festő, formált a szobrász, hogy nagyot, minél nagyobbat adhassanak az országos nemzeti kiállítás mesés gyüjteményének. Megismertettük erőinket, bemutattuk képességeinket és azt az Anteusz-erőt, a mely a magyar izmokban, a magyar értelemben, a magyar akaraterőben lakozik, és mindez előtt meghajol a világ.”[10]

A némi túlzással elegyített mondatok híven adják vissza az önreprezentáció célját.

Az Ezredév harmadik vonulatát az egy-egy megnyitóhoz, vagy éppen külön alkalmakhoz kötődő ceremoniális, ideologikus keret adta. Ilyen volt például a parlament (a felsőház és a képviselőház) együttes ülése; nagyszabású banderiális felvonulás, amelynek útvonala érintette a Vérmezőt, a Várat és a Parlamentet; katonai parádé tizenhétezer katona részvételével, ökörsütéssel és tűzijátékkal; az Ezredévi Kiállítás megnyitója és más hasonló rendezvények. Számuk nem volt túl nagy, hiszen fényüket a király megjelenése adta, és a király – egy személyben osztrák császár – nem tartózkodott mindig az országban. Ezek az alkalmak azonban azt mutatták, hogy a ceremonialitásban rejtőző ideologikum rendies jellegű „zománcot” rakott az egyébként a modernitás értékeit felmutató ünnepségsorozatra. Különösen igaz ez a banderiális felvonulásra, ahol drága történeti kosztümökben jelentek meg a nemesi katonai szervezet felidézői: lovasmenet, díszmagyar, kardok, prémes kacagány és más hasonló kellékek utaltak a múlt tradícióira.

Mindazonáltal az 1896-os millenniumi évre nem a ceremonialitásban megnyilvánuló tradicionalitás, hanem az aktív, jelentős eredményeket felmutató beruházáspolitika volt a jellemző. Az ünnepi rituálék költsége a töredékét tette ki az infrastrukturális, civilizatórikus, kulturális beruházásoknak.

1896-ban, az Ezredévkor sokat beszéltek a múltról, de a jövőnek szóló tettek voltak az elsők.

1896 három fő értéket kívánt tudatosítani. Ezek az értékek egyenrangúnak tekinthetőek (még ha leírásuk csak egymás után történhet is).

Először  is  azt  akarták  tudatosítani,  hogy  a  magyar  állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást jelentő helyzetbe jutott. Erre utalt az, hogy az Ezredévi Emlékmű tizennégy helyet biztosító királygalériájába zárószoborként Ferenc Józsefet „tervezték be”. Erre utal az is, hogy a történelmi Magyarország (a „Szent István-i birodalom”) mint örök időkre szóló adottság szerepelt a különféle megnyilatkozásokban annak ellenére, hogy az országlakosok felét részben olyan nemzetiségek tették ki, amelyeknek komoly etnikai és állami hátvédjük volt a határ túloldalán. De erre utalt az is, hogy a ceremonialitás a historizálás jegyében fogant: az adott jelen a történelem pozitív beteljesedéseként jelent meg.

Másodszor az 1896-os millennium azt állította: Magyarországot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. Erre utalt magának a honfoglalásnak a mitizálása; a ma újra látható Feszty-körkép, amelyen a honfoglaló magyar férfiak „megszerzik” a szláv nőket.[11] De erre utalt az Ezredévi Kiállítás is, ahol a megszolgált szupremácia minden kellékét felvonultatták, s ahol a nemzetiségeknek csak egy skanzenszerű műfaluban jutott hely.

Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millennium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatórikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit. Erre utaltak az államigazgatási-hatalmi beruházások; az infrastrukturális fejlesztések; azok a kulturális nagyberuházások, amelyek – múzeumként – a kulturális tőkefelhalmozás képességéről tanúskodtak. A XIX. század „haladás”-eszméjét tették tárgyiasulttá, megfoghatóvá, mindenki számára beláthatóvá. S ha a haladás – a megkérdőjelezhetetlen haladás – megmutatkozik, akkor bizony hitelessé válik a nyugvópontra és beteljesültségre jutott történelmi politikai helyzet és a magyar szupremácia is. Ahogy a korszak legolvasottabb írója, a magyar irodalom klasszikusává lett Jókai Mór is megfogalmazta: „Terjeszkedni nem föladata Magyarországnak, de emelkedni igen.”[12]

1896 három értékállítása közül kettő illuzórikusnak bizonyult. Mire az Ezredévi Emlékművet befejezték, már nem létezett a Habsburg Birodalom, s megszűnt a történelmi Magyarország is. (A millennium után egészen pontosan 22 évet élt még a birodalom.) Magától értetődően ez a tény véget vetett a magyar szupremácia politikailag támogatott létének is. Úgy is mondhatnám: a három értékállításból kettő mindössze huszonkét esztendővel élte túl az ezredévi ünnepségeket. Ezzel szemben a civilizatórikus vívmányok tartósnak bizonyultak, napjaink, életünk részévé váltak.

Nagy-Magyarország, Szent István-i Magyarország – vagy hívjuk, ahogy akarjuk – 1541-től, az ország három részre szakadásától fogva nem létezett területi egységként, s csak a modern nemzettudat korában, 1867 után jött újra létre. Ténylegesen 1918-ban, jogilag 1920-ban szűnt meg.

A Habsburgokkal történő kiegyezés hozta létre, és a Habsburg birodalom felszámolásával lett vége.

Ugyanazok a magyarok, akik a Habsburg birodalom utolsó létformája által biztosított Nagy-Magyarországot természetadta, istenadta hazájuknak tekintették, rendszerint undorral vagy éppen elutasítóan viszonyultak a dinasztiához – újabb bizonyságául annak, hogy a magyar nemzettudat és a belőle kisarjadt nacionalizmus mennyire nem volt képes a történelmi realitásokat önmagához közel engedni.

A magyarok egy részének képzeteiben, érzelmeiben, gondolkodásában Nagy-Magyarország hangsúlyosan jelen van. A magyarok közül sokan ma is olyan országot tekintenek hazájuknak, amely már nem létezik; sokan közülük ma is olyanért lelkesednek, ami már nincs; sokan közülük ma is egy halott entitástól hatódnak meg. Hívhatnám ezt nemzeti nekrofíliának is.

 

 

IRODALOM

 

GERŐ András

1996 Budapest, 1896. A város egy éve. Budapesti Negyed Alapítvány, Budapest.

2004 Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. Eötvös Kiadó-PolgArt Kiadó, Budapest.

2006 Imagined History. Chapters from Nineteenth and Twentieth Century Hungarian Symbolic Politics. Columbia University Press, New York.

2008 Hungarian Illusionism. Columbia University Press, New York.

JÓKAI Mór

1898    Utószó. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. 10. kötet. Athenaeum, Budapest. 840.

KARDOS József

1992 A  szent  korona  és  a  szentkorona-eszme  története.  Ikva Kiadó, Budapest.

KŐVÁRY László

1897 A millenium lefolyásának története és a millenáris emlékalkotások. Athenaeum, Budapest.

SZŰCS Árpád – WOJTOWICZ, Malgorzata

1996    A Feszty-körkép. Helikon Könyvkiadó, Budapest.

SZŰCS Jenő

1974 A Nemzet és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest.

TARR László

1979 Az Ezredév. Magvető Kiadó, Budapest.

TESZELSZKY, Kees

2009 Az ismeretlen korona: jelentés, szimbólumok és nemzeti identitás. Bencés Kiadó, Pannonhalma.

 

 

 

 

GERŐ, ANDRÁS

 

HUNGARIAN NATIONALISM AND IT’S SELF-REPRESENTATION

(Millennium – 1896)

 

The Hungarian nationalism had three important and specific elements.

  1. It was full of fear. The principal reason for the fear was the possibility that the Hungarians could easily be overwhelmed by the mighty waves of the Germans and Slavs. Perhaps they could disappear in the ocean of Slavs. Perhaps they could come to an end by becoming Germanized. Each of these possibilities was worse than the other.
  2. Hungarians thought that they are being the underdog. They were groaning under the yoke of the Tatars, the Turks, and the Habsburgs. They could also list facts to buttress their claims. To be sure, the facts appeared in such a cultural-anthropological setting in which the past and the present were hard to distinguish. (It has happend in the case of Pols too.)
  3. Hungary as a country is female; Hungarians as a nation is male. The masculine role means that the nation had to be able to protect the female i. e. the country. The Hungarians could not defend the country that’s why they became frustrated.

These elements worked together.

The Millennium of Hungary represented the official values and statements of Hungarian state in the Austro–Hungarian Monarchy.

The most important values were the idea of territorial integrity of Hungary and the Hungarian superiority of Hungarians.

These values could not survived: twentytwo years later disappeared not just the Austro–Hungarian Empire, but the greater Hungary and the Hungarian supremacy too.

[1] A tanulmány megjelent: A magyar nemzeti világkép és hivatalos önreprezentációja a Monarchia Magyarországán. In: „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Szerk.: Glässer Nobert és Zima András Nagyillés Anikó közreműködésével. Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2016. 57-71. pp.

[2] A magyar nacionalizmusról szóló álláspontomat elég részletesen kifejtem: GERŐ 2006.; illetve GERŐ 2008. 21-48.

[3] A Himnusz szövegének második versszaka: „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére,/ Általad nyert szép hazát/  Bendegúznak vére./ S merre zúgnak habjai/ Tiszának, Dunának,/ Árpád hős magzatjai/ Felvirágozának.”

[4] A pátria, azaz a haza fogalma történetileg sokat változott, és a modern nemzettudat úgy értelmezte át, ahogy a fenti szövegben én most használom a kifejezést. Nem célom a fogalomtörténeti feltárás, csak utalni szeretnék e téren Szűcs Jenő írásaira. A „Nemzet és történelem” című tanulmánykötetében több helyen is foglalkozik azzal, hogy miként változott a pátria kifejezés tartalma, így például „A patriotizmus historikuma” című fejezetben SZŰCS 1974. 109–140.

[5] A Szent Koronához kötődő képzeteknek elég nagy szakirodalma létezik, itt és most csak két munkára szeretnék utalni, amelyek mai szemlélettel közelítenek a kérdéshez lásd KARDOS 1992.; TESZELSZKY 2009.

[6] A Szent Korona mint az ország területi egységének kifejeződése az első világháború után is tovább élt, hiszen a revízió gondolatában igen fontos szerepet játszott az úgynevezett „Szent István-i birodalom” helyreállításának gondolata.

[7] Történelmi festészetünk meglehetősen jól leképezi ezt a frusztrációs jelenséget. Utalnék Madarász Viktor Dobozi Mihály és hitvese, illetve Székely Bertalan Dobozi és hitvese c. képeire (az előbbi 1868-as, az utóbbi 1861-es). Itt a török elől menekülő Dobozi inkább megöli feleségét, mintsem hogy az a török martaléka legyen. Társadalomlélektani olvasatban a kép nem másról szól, minthogy a férfi (azaz a nemzet) védelemre képes tehetetlenségében inkább megöli szerettét (hazáját), mert nem tudná elviselni azt, hogy idegen kézre jusson. A gyilkosság így erkölcsileg felmagasztosul.

[8] Az Ezredév leírásához lásd TARR 1979., valamint a Budapesti Negyed 10-11. számát (1995. tél – 1996. tavasz), ami a Budapest 1896 címet viseli, és a Millenniumról szóló dokumentációt tartalmazza. Ez utóbb könyv alakban is megjelent. GERŐ 1996.

[9] GERŐ 2004. 203–246.

[10] GERŐ 1896. 376-377. A kiállítás részletes leírását lásd KŐVÁRY 1897. A kiállítás két főcsoportba rendezte a tartalmakat: I. főcsoport. Történelmi kiállítás. Magyarország kulturális fejlődésének fő mozzanatai, nevezetesen a honfoglalástól, az azt követő századokban történeti korszakok szerint feltüntetve: a) történeti okmányokban; b) régi eszközökben, iparművekben és történeti emlékekben; c) művészi alkotásokban és pedig kölcsönös tekintettel: az egyházi életre, a közszellem nyilvánulására és a magánélet alakulására, a hadviselésre. II. főcsoport. Jelenkori kiállítás, és pedig: I. csoport: Művészet. a) Képzőművészet. b.) Előadó művészet. II. csoport: Közművelődés: különös tekintettel az irodalom és a sajtó termékeire, valamint a tudományos és közművelődési intézetek és egyletek működésére. Statisztika. III. csoport: Oktatásügy. IV. csoport: Egészségügy. Gyermeknevelés. V. csoport: Kereskedelem; pénz- és hitelügy. VI. csoport: Mezőgazdaság: gyümölcsészet; kertészet; borászat; méhészet; állattenyésztés; selyemtenyésztés; állati termékek, állategészségügy. VII. csoport: Erdészet, vadászat. VIII. csoport: Bányászat és kohászat; vas és fémipar. IX. csoport: Gépipar, műszerek és tudományos eszközök. X. csoport: Közlekedés; hajózás; tengerészet. XI. csoport: Építési ipar. XII. csoport: Faipar; bútoripar; dekoratív ipar; teljes lakberendezések. XIII. csoport: Anyag- és üvegipar. XIV. csoport: Bőripar; textilipar; ruházati ipar. XV. csoport: Papíripar; sokszorosító műiparágak. XVI. csoport: Arany-, ezüst- és díszműárúk, apró-árúk. XVII: csoport: Hadügy. XVIII. csoport Vegyészeti ipar. XIX. csoport: Élelmi czikkek mint ipartermékek. XX. csoport: Néprajzi kiállítás; háziipar.

[11] A Feszty-körképet sokéves munkával helyreállították és ma Ópusztaszeren látható. Történetét lásd SZŰCS–WOJTOWICZ 1996.

[12] JÓKAI 1898. 840.

Értékazonosságok és különbségek

Értékazonosságok és különbségek

Történész pályám indulásában Szabad Györgynek meghatározó szerepe volt. A teljesség igénye nélkül, csak a formálisan is érzékelhető részletekről szólva a következőket tartom érdemesnek megemlíteni: 1977-ben hozzá írtam a szakdolgozatomat, és 1979-ben az ő témavezetésével szereztem meg az akkor még létező úgynevezett kisdoktori fokozatot. Disszertációm címe: Az ellenzék és a dualizmus konszolidációja Magyarországon. Ez egy majd’ 300 oldalas munka volt, és Szabad szerette volna, ha a témán továbbdolgozva hosszútávon a függetlenségi ellenzék története lett volna a kutatási területem.

Nem így történt, mert úgy döntöttem, hogy inkább a Monarchia Magyarországának népképviseletével fogok foglalkozni. Ennek eredménye lett a kandidátusi disszertációm, amelyet aztán 1987-ben védtem meg. A munka 1988-ban jelent meg magyarul és 1997-ben angolul. (Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán.) A kandidátusi disszertációm elkészítése során Szabad sok tanáccsal látott el: ezek némelyikét elfogadtam, némelyikét mellőztem.

Még egyetemistaként intellektuálisan sokat jelentett számomra az a tudományos diákkör, amelyet Szabad vezetett. Ennek keretében formálódtak ki azok a tanulmánytémák, amelyek csak később öltöttek testet. Szabad mindig kész volt arra, hogy a különféle szakmai témákat megvitassa, és orientálja az embert. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Vele való viszonyomról viszonylag részletesen beszéltem abban az életút interjúkötetemben, amely 2012-ben jelent meg. (Individualista történet. Gerő András beszélgetései Mihancsik Zsófiával. ÚMK, Budapest, 2012.)

A nélkül, hogy részletesen felidézném az ott elmondottakat, a szigorú tényszerűség kedvéért itt is le kell szögeznem: abban, hogy megragadtam a történelemtudomány intézményes szerkezetében – nevezetesen, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának történelem szakán oktató lehettem – Szabadnak kulcsszerepe volt. Neki nem volt hatalma ahhoz, hogy úgymond elintézze ezt, de minden tanári és erkölcsi tekintélyével támogatott, különféle ajánlásokat írt a döntési jogkörrel rendelkező illetékeseknek. Azok a kollégái, akik abban a helyzetben voltak, hogy de facto segítséget tudtak nyújtani, szintén méltónak találtak a feladatra (Diószegi István, Arató Endre).

Összegezve ezt a rövid személyes bevezetőt, azt tudom mondani, hogy a fentiek miatt Szabad Györgynek életem végéig köszönettel tartozom – pályám indulása elképzelhetetlen lett volna nélküle.

***

Szabad egy olyan értelmiségi, oktatói, tudósi szerepet testesített meg, amelynek a szakmai pontosságon túlmenően rendkívül erős értéktartalma volt. Értékállításait többször és hangsúlyosan közölte.

A következőkben azt a módszertani alapelvet szeretném érvényesíteni, hogy sorra veszek néhány olyan értéket, amelyet Szabad oktatói, intellektuális magatartásában képviselt, hangoztatott, és megkísérlem a magam fejlődéstörténete alapján az ezekhez való viszonyomat röviden jelezni.  Természetesen minden esetben sokkal hosszabban és részletesebben lehetne elemezni Szabad értékállításait és persze azt is, hogy az én értékállításaim miben különböznek, vagy nem különböznek tőle, de az adott időbeli és terjedelmi keretek sokkal inkább jelzésekre, mintsem kimerítő elemzésekre ösztönöznek.

 

Magyar polgárosodás

Ha a Szabad által vallott és átadni kívánt, történetileg is értelmezhető értékeket sorra veszem, akkor az elsők között van a magyar polgárosodási folyamat fontosságának felismerése. Ez a felismerés abszolút része volt gondolkodásának és szakmai munkásságának.

Eddigi pályámon végigtekintve úgy vélem, hogy itt közte és köztem erős kontinuitás észlelhető. Magam is töretlenül vallom ezt az értéket. Úgy tartom, hogy a 18. század végétől napjainkig ez a magyar társadalom történetének legfontosabb folyamata; sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy a magyar polgárosodásnak nincs alternatívája, minőségének viszont annál inkább van.

Nem véletlenül jelentettem meg 1992-ben A polgárosodás kora címmel kismonográfiát, és nem véletlenül írtam 1993-ban Magyar polgárosodás címmel monográfiát.

A polgárosodás kérdése, fontosságának tudata – azt hiszem, most már nyugodtan mondhatom – egy életen át elkísér.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem mindig ugyanoda teszem a hangsúlyt, mint ahová Szabad. Számomra kiemelt fontosságú a mentális polgárosodás – ezért írogattam a 19-20. század fordulójának férfi-nő viszonyáról és a polgárosodás jó néhány viselkedésbeli vetületéről. Szabadhoz képest jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a polgári világ értékrendjének, például a „homo oeconomicus” fogalmának. A magyar polgárosodás minőségi jellemzőit illetően felfogásom sokkal inkább széchenyiánus – amit azért Szabadról soha nem lehetett elmondani.

Mindent összevetve itt Szabad és köztem nincs alapvető értékkülönbség, de a hangsúlykülönbség jelentős lett.

 

Nemzet

Szabad – talán éppen azért, mert munkásságának súlypontjai a reformkorhoz, 1848-hoz, illetve a neoabszolutizmushoz kötődtek – kiemelt jelentőséget tulajdonított a nemzet fogalmának. Ő a nemzetet egyértelműen pozitív értéknek tartotta, amire az általa feldolgozott források alapot is nyújtottak.

A Szabad által vallott, a nemzetre vonatkozó pozitív értéktartalom számomra sokkal ambivalensebb jelentéssel bír. Vélhetően ennek egyik oka az, hogy szakmai munkásságom súlypontja az Osztrák-Magyar Monarchiára és a szimbolikus politikára esik. Én ugyanis azt érzékeltem, hogy a reformkori és 1848-as nemzetfogalom, amely kulturálisból vált politikaivá, hogyan volt képes átalakulni egyfajta etnocentrikus és így kirekesztő nemzetfogalommá; hogyan fajult el odáig, hogy nemzeti tartalmak jegyében faji alapon embereket stigmatizáljon, jogfosztottá tegyen, majd partner legyen életük elvételében is. Szabad felfogása számomra azt jelentette, hogy ő makacsul ragaszkodott egy adott korszak nemzetfogalmához, és nem értelmezte azt, hogy a nemzet kulturális és politikai közösségteremtő ereje miként fordulhatott át az adott nemzeti közösséget szétromboló elméletté és gyakorlattá.

Az ő nemzetfelfogása a reformkorra és 1848-ra vonatkoztatva történetileg hitelesnek volt tekinthető, de továbbgondolva a folyamatot úgy láttam és látom, hogy Szabad nem akarta – vagy nem tudta – a maga tényleges és lehetséges kifejlésében végigvinni a történetet. Nála a nemzetfogalom históriája 1848-cal véget ért, amit a magam részéről nem tudtam elfogadni, hiszen azután is sok és meghatározó erejű változás zajlott le.

 

Függetlenség, önrendelkezés

Szabad értékvilágában kiemelt szerepe volt a nemzeti függetlenség és önrendelkezés értékének. Ő ezt szintén egyértelműen pozitív értéknek tartotta, és ehhez mérte azokat a politikai álláspontokat és gyakorlatokat, amelyekről írt. Következőleg elég rossz véleménnyel volt a Habsburg Birodalomról. Noha munkásságának nem állt a tengelyében az Osztrák-Magyar Monarchia, soha egy jó szava nem volt a Monarchia világáról.

Én ezt a kérdést elméletileg is, történetileg is eléggé másként látom. Egyfelől úgy gondolom, hogy általában a birodalmak egykori léte nem volt feltétlenül történelmi tragédia az államot alkotó népek számára. Konkrétan pedig úgy gondolom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia minden belső feszültsége és problémája ellenére összességében inkább fejlődést, civilizálódást és polgárosodást jelentett az itt élők számára, mintsem az elmaradottság konzerválását és a „sötét elnyomást”. Megítélésem szerint az itt élő, magukat magyaroknak vallók számára a Monarchia sokkal több szabadságot, élet- és munkalehetőséget biztosított, mint az őt követő független Magyarország. A történelmi tételt meghosszabbítva: ma is úgy látom – egyébként Szabaddal, a politikussal egyetértésben –, hogy Magyarországnak előnyösebb önként lemondani szuverenitása egy részéről azért, hogy egy új típusú birodalomnak, az Európai Uniónak része legyen.

A függetlenség, illetve az önrendelkezés időtől, tértől, konkrét helyzettől független pozitív értékként való beállítása az én felfogásomban sem történetileg, sem politikailag nem igazolható.

 

Politikai alternatíva

Szabad történelemszemléletében kiemelt és meghatározó szerepet játszott a politikai alternatíva fogalma. Vallotta, hogy a végső eredőt nem lehet és szabad összetéveszteni a folyamattal, s így különösen káros, ha az uralomra jutott létezőt tekintjük a történelmi szükségszerűségnek.

Ezt a szemléletet régen és most is teljes mértékben el tudom fogadni. Őszintén berzenkedem azoktól a művektől, amelyek a politikailag létezőt történelmi szükségszerűségnek vagy éppen az adott kor egyetlen lehetséges kifutásának láttatják. Akik így gondolkodnak, azok – szerintem – akarva vagy akaratlanul igazolást nyújtanak a mindenkori hatalmi rendszereknek.

Az alternatíva fogalmának használata teszi lehetővé a kritikai – és nem apologetikus intenciójú – történetírást; a nem elvont, hanem a történelmi folyamatok összetettségéből adódó történeti és morális mérce alkalmazását, az erkölcsi minősítést is.

Szabad György a politikai alternativitás jegyében írt egyik legfontosabb művének címe: „Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61)”. A monográfiát 1964-ben fejezte be, és a könyv 1967-ben, a kiegyezés 100. évfordulóján jelent meg.

1983 tavaszán ajándékozta nekem a könyv egy példányát. Az ajánlásban ezt írta: „Gerő Andrásnak, minthogy még szerszámot lát ebben a barátságunknál régibb könyvben”.

Több mint harminc év telt el azóta, de az alternativitás fogalma és ebből következően a kritikai történetírás számomra való fontossága továbbra is megkérdőjelezhetetlen.

Azért persze – Szabadhoz képest – itt is van köztünk különbség.

Szabad az említett művében tartalmilag erőteljesen kiegyezés-ellenes. Nekem döntően nem a kiegyezéssel van bajom, hanem azzal, hogy a századfordulót követően a regnáló magyar elit képtelen volt érdemben választ adni a felgyülemlett problémákra.

De a politikai alternatíva fogalmi koordinátája – Szabad nyomán – az én gondolkodásomban is rögzült.

Benyomásom szerint az a történész, aki a valaha hatalmi helyzetben létezettet kritikamentesen visszaigazolja, metaforikusan szólva „intellektuális labanc”. Ebből a logikából következően az a történész, aki gondolkodásába beépíti a valaha létezettel vagy az aktuálisan létezővel szembeni, alternativitáson alapuló kritikát – megint csak metaforikusan szólva –, „intellektuális kuruc”.

Szabad – az említett paraméterek mentén – mind tartalmi, mind fogalmi vetületben „kuruc” volt. (Szerintem ezt a teljes értékű „kuruckodást” még mentálisan is érzékeltette. Meggyőződésem szerint 2006-ban ezért nem fogott kezet Széchenyi-díja átvételekor az éppen regnáló miniszterelnökkel. Még a polgári viselkedéskultúra szabályait is durván áthágta azért, hogy érzékeltesse: ő egy alternatív realitást képvisel.)

Én – Szabaddal szemben – nem vagyok teljes értékű „kuruc”. A politikai alternatíva szemléleti-fogalmi fontossága miatt „csak” intellektuális „kuruc” vagyok. De ez elég erős kapocs – különösen egy olyan történetírás esetében, amely időről-időre törekszik elfogadhatatlan gyakorlatokat és neki megfelelő szóhasználatokat, logikákat relativizálni vagy éppen rehabilitálni.

 

Abszolutizmus, neoabszolutizmus

Szabad értékvilágában az abszolutizmus, illetve a neoabszolutizmus egyértelműen negatív értékhangsúllyal szerepelt. Élete egy jelentős részében a neoabszolutizmussal foglalkozott – egyetlen egy érdemét sem ismerte el annak a rendszernek, miközben a szakmában jó néhányan vannak, akik hol az oktatás, hol az állam professzionalizálódása mentén több pozitívumról is képesek beszámolni.

Én úgy gondolom, hogy Szabad itt helyesen járt el, még akkor is, ha szakmailag ezt egyesek joggal megkérdőjelezték. Kétségtelenül igaz, hogy nincs olyan rossz rendszer, amelynek ne lennének úgymond érdemei. Hitler felszámolta a munkanélküliséget és autópályákat épített; Sztálin fejlesztette a közoktatást és nagymértékben hozzájárult a szovjet államban a villamosításhoz. A sort lehetne folytatni. A nagyon rossz rendszereknek is vannak – úgymond – jó oldalai. De ha ezt elkezdjük mérlegelni, akkor előbb-utóbb eljutunk a lényeg megkérdőjelezéséig, nevezetesen ahhoz, hogy az önkényuralmi struktúrákat fokozatosan, mintegy észrevétlenül igazolhatóvá tesszük. Differenciálunk, differenciálgatunk, s ezt addig tesszük, amíg egy struktúra esszencialitása el nem tűnik.

Ha most én ezt lefordítom a saját felfogásomra, akkor azt mondhatom, hogy az abszolutizmus, a neoabszolutizmus, illetve esszenciális metamorfózisaik, azaz a 20. századi diktatúrák esetében én is úgy gondolom, hogy lényegüket sosem szabad szem elől téveszteni, miközben meg lehet említeni azt, ami utólagosan is értékállónak bizonyult. Ebben az esetben tehát – némi módosítással – ugyancsak kontinuitást érzek a Szabad által vallott felfogással.

 

Jogkiterjesztés, jogegyenlőség

Szabadnak az abszolutizmussal szembeni egyértelműen negatív értékítéletét erősen meghatározta az, hogy a jogkiterjesztést, a liberális és demokratikussá váló jogokat egyértelműen pozitívnak látta. Ezért mindazt, ami ezek ellen érvényesült értelemszerűen negatív kontextusba helyezte – így nemcsak az abszolutizmust, hanem általában a privilégium, a kiváltság, illetve a kiváltságok fogalmát is.

E tekintetben az ő és az én felfogásom között nincs lényegi különbség. Én is úgy gondolom, hogy a jogegyenlőség a polgári világ megkérdőjelezhetetlen és fundamentális értéke, sőt – ebből következően – maga a jogállam is az. (Éppen ezért nem tartom véletlennek hol nyílt, hol burkolt folyamatos harcát a Magyar Tudományos Akadémia szerkezetével és irányával, hiszen az Akadémia számára, mint ahogy számomra is, olyan privilégiumközösség, amelynek eredete a Szovjet Birodalom rendies gondolkodásában és gyakorlatában gyökeredzik.)

Szabad – éppen privilégiumellenessége miatt – egy olyan történeti folyamatban hitt, amely a jogegyenlőség feltételei között működő, meritokratikus, tehát megszolgált érdemeken és teljesítményen alapuló világot tekint céljának.

A hitet méltányolom, a célok tőlem sem állnak távol. A különbség köztünk az, hogy míg egyfelől én is hiszek a privilégiumközösségek lebonthatóságában, másfelől azt is érzékelem, hogy ugyanaz a struktúra, amelyik az egyiket lebontani akarja, más úton-módon termeli ki az újabb rendies jellegű privilégiumközösségeket.

Úgy látom, hogy a meritokratikus elv ugyan markánsan megjelent a magyar históriában, de – legalább is eleddig – sohasem volt képes eluralni a magyar társadalom és állam életét. Számomra úgy tűnik, hogy a rendies értékvilág eléggé jelentős tartalékokkal és reprodukciós képességgel rendelkezik.

Szabadnak tehát kétségtelenül igaza volt abban, hogy minden nehézség ellenére a jogegyenlőség, a jogállam, az így érvényre juttatható teljesítményelv a polgárosodás minőségét érintő vízválasztó. Magam is így gondolom, noha a történelmi és társadalmi tapasztalatokból adódó szkepszisem ezt a hitemet folyamatosan erodálja.

 

Participáció, demokrácia

Ismereteim szerint Szabad szóhasználatára nem volt jellemző a participáció kifejezés. Mindazonáltal szerette azokat a reformkorias szófordulatokat felidézni, amelyek arról szóltak, hogy „semmit rólunk, nélkülünk”; „adózni igen, de adóztatva lenni nem” és hasonlók. Ezek a megfogalmazások mind arra utaltak, hogy az ő gondolkodásában a participáció nagyon is fontos szerepet játszott. Mondhatnám azt is, hogy egyfajta reformkori ihletettséggel a részvételi demokrácia ideáját fogalmazta meg.

Mindig is nagyra tartottam azt a demokratikus elkötelezettséget, ami Szabad szavaiból kitetszett. Ez különösen fontos volt akkor, amikor Magyarországon a politikai rendszer – finoman szólva – nem volt demokratikusnak nevezhető.

Mindazonáltal én egyre inkább úgy éreztem, hogy Szabad részvételi demokrácia iránti elkötelezettsége kevéssé néz szembe azzal a jelenséggel, amit a tömegtársadalmak léte és a tudatosan manipulálható tömegkultúra befolyása jelent. Természetesen nem mindegy, hogy egy tömegtársadalomra alapuló politikai szerkezet autokratikus vagy demokratikus, és nyilvánvaló, hogy ebben az alternativitásban sokkal több érv szól a demokratikus, mintsem az autoriter vagy félautoriter megoldás mellett. Azonban a részvételi demokrácia csak az egyik változata a demokráciának, s nem biztos, hogy a legjobb változata. Szabad is érzékelte, hogy már a reformkorban sem feltétlenül a racionális érvek működtek, hiszen a Kemény Zsigmond által bunkokráciának nevezett kisnemesi – megvett vagy manipulált – közeg egészen durva akciókra volt képes. Pedig ebben az esetben még nem beszélhetünk tömegtársadalmi háttérről.

Én teljesen tudatosan vetettem fel 2009-ben azt, hogy az Egyesült Államok politikai rendszerének mintájára Magyarországon is be lehetne vezetni a választójogba a nemzeti kisebbségi választásoknál egyébként nálunk is már létező, regisztráció elemét. Ez ugyanis nem sérti az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választói akarat megnyilatkozását – azaz a választójog demokratikus alapon álló megvalósulását –, de képesnek bizonyulhat arra, hogy valamelyest korlátozza a tömegtársadalmak demokratikus működésében a manipulálhatóságot.

Megítélésem szerint tehát Szabad feltétlenül hitt a részvételi demokráciábanén nemcsak Tocquevillenek a „többség zsarnokságáról” szóló tétele, de az elmúlt negyed század tapasztalatai alapján is ennek ma már látom lehetséges veszélyeit, buktatóit is.

 

A nemzet, a polgár és a szabadság egysége

Szabad történeti gondolkodásában – megint csak reformkori és 1848-as impulzusok nyomán – a nemzet és a szabadság egységet alkotott, és ennek az egységnek a célja a polgári Magyarország megteremtése volt. A polgárosodás ebben az értelemben az a folyamat volt, ahol a szabadságban érdekelt nemzet és a nemzetté válásban érdekelt szabadságértékek kiformálják a magyar polgári világot. Természetesen ez itt most egy lekerekített és leegyszerűsített megfogalmazás, de Szabad interpretációjában is a belső feszültségek inkább leküzdendő akadályként, mintsem a történelmi folyamat immanens ellentmondásaiként jelentek meg.

A teljes értékegység szimbólumát Kossuth Lajosban lelte fel. Ahogy az idők során Kossuth is egyre tudatosabban kreálta meg saját politikai, eszmei, szimbolikussá és ikonikussá váló arculatát, úgy Szabad is létrehozta önmaga Kossuthját. A Szabad féle Kossuth egyrészt követte a Kossuth által létrehozott mintát amennyiben Kossuth önmagát tette kora normájává; önmagához képest szabta meg mindenki helyét. Másrészt azonban a Szabad féle Kossuth a teljes modern magyar történelmi folyamat értékmérőjévé is vált; olyanná, amellyel szemben Szabad semmilyen lényegi kritikát nem fogalmazott meg.

Annak ellenére, hogy Szabad sosem volt kommunista, a párt – a nagybetűs Párt – megszerette Szabad Kossuth-imádatát. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek elején, amikor is a rendszer logikájának megfelelően a pártközpont döntött arról, hogy ki lehet akadémikus és ki nem, Szabad akadémiai ajánlói között ott volt a sztálinista Andics Erzsébet és a pártállam egyik ideológiai oszlopa, Nemes Dezső. A kommunisták kezdettől fogva „használták” Kossuthot, és kapóra jött számukra az, hogy tőlük függetlenül, más alapállásból más is ápolja a számukra politikailag hasznosítható, intellektuális Kossuth-kultuszt.

Szabad Kossuth-imádata formailag egybeeshetett, és egybe is esett az akkori kommunista kurzussal, de ettől nemcsak műfajában, hanem tartalmában is különnemű volt. Ő idealizáltan pont azt látta meg Kossuthban, ami egy általa elképzelt világot szimbolizált: a szabad polgárokat a szabad hazában.

Az idők során megértően, de egyre idegenebbül viszonyultam ahhoz a szerephez, amibe Kossuth önmagát és Szabad Kossuthot beleszuszakolta. Eleve irritált a mérceszerep, és a hideg kirázott Szabad rossz időkre emlékezető, nagyon is ideologikus szóhasználatától, amely Kossuthról mint „hivatott vezetőről” beszélt.

Megértésemet más indokolta. Egyre inkább úgy láttam, hogy Szabad saját élettörténetének és élettapasztalatainak egyfajta szakmai levezetéseként feledkezik bele az idealizált kossuthi világba és stilizálja azt belső diszharmóniáktól mentes egységes értékvilággá.

Úgy érzékeltem, hogy a nemzetből zsidósága miatt egykoron kirekesztett, a politikai rendszer okán polgárként megtagadott és demokrataként ellehetetlenített ember identitás-konstrukciójának esetéről van szó.

Szerintem ebből a hármasságból a legfontosabb az, hogy Szabad – szemben jó néhány más, zsidósága miatt a magyar nemzetből egykorúan kitagadott emberrel – nem azt választotta, hogy itthagyta Magyarországot; nem azt választotta, hogy egy internacionális vallásba menekült; nem azt választotta, hogy egy tradicionális vallás menedékében lel otthonra. Azt választotta, hogy magyar, polgár és demokrata lesz, s ehhez az identitáshoz ideális fogódzót jelentett Kossuth.

Tehát Szabad életművében én Kossuthot nemcsak szakmai teljesítményként fogom fel, hanem választott identitásként is értelmezhetőnek tartom.

Az, hogy Kossuth Szabad számára identitás lett, szakmai és intellektuális árral is bírt. Noha itt nincs lehetőség ezt részletesen kifejteni, a szakmai árra már utaltam: Kossuth Szabadnál eléggé kritika- és reflexiómentes alak.

Az intellektuális ár azonban nagyobb.

Az a tételezett hármas egység, amely a nemzetit, a polgárit és a szabadságértékek együttesét alkotja, történelmünk során nem véletlenül, hanem saját belső ellentmondásai miatt eléggé szétvált, s ezt pont Szabad élhette meg leginkább. Mint erre már utaltam, a nemzetfogalom etnocentrikussá és kirekesztővé vált, a polgárnak több kín, mint siker jutott, a szabadság értékei pedig vagy kevéssé, vagy csak nagyon parciálisan érvényesültek – azaz egy Kossuthhoz kötött idealizált hármas egység alapján sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem értelmezhető azóta eltelt históriánk.

Valójában intellektuálisan ez a legnagyobb bajom Szabad normatív és idealizált kossuthiánus világával.

***

Itt és most jószerivel csak néhány olyan értékhez való viszonyomat tudtam jelezni, ami jellemezte Szabadot. Persze az elmondottak az én intellektuális világomat is jelzik, noha nem teljesértékűen és részletesen teszik ezt, mint ahogy Szabad intellektuális világát sem a maga teljességében és részletességében mutatja az, amiről itt beszéltem.

Még egy mozzanatról azonban szólni kell, amely nélkül még csonkább lenne a kép. Ennek a mozzanatnak intellektuális relevanciája nincsen, de nagyon fontosnak tartom, annál is inkább, mert ahogy idősödöm, telnek az évek, egyre lényegesebbnek látom az emberi magatartásokat, s egyre kevésbé érzem fontosnak az intellektuális tartalmat.

Szabad rendkívüli módon törekedett arra, hogy akár a maga szakmai közegében, akár az élet más területein tisztességes ember legyen. Voltak elvei, viselkedésbeli normái (melyeket sokszor lehetett életidegennek is látni), s ezekhez – bárhová sodorta is az élet – megpróbált hű maradni. Ezt azért tartom szükségesnek leszögezni, mert a magyar historiográfia – mint ahogy a magyar történettudomány általában is – sajnálatosan nélkülözi vagy alábecsüli ezeket a morális, viselkedésbeli dimenziókat. Komplett historiográfiai munkák szólnak úgy emberekről, hogy olvasásuk után fogalmunk sincs arról: tisztességesek voltak-e, vagy sem; pillanatnyi előnyökért vagy pénzért túlléptek-e hangzatosan vallott – általában változó – elveiken. Tehát ez a megjegyzés azoknak szól, akik a historiográfia művelése keretében egyszer majd írnak egy emberről, akit úgy hívtak: Szabad György.

[1] A szöveg rövidített változata 2015. december 4-én hangzott el a Szabad György emlékére rendezett konferencián az ELTE Bölcsészkarán. A teljes írás 2016 áprilisában jelenik meg a konferencia kötetében.

Lásd még:

A Hajmásiak