Sorsok Háza kiskáté

Mi közöm a Sorsok Házához?

Amikor majd’ négy évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. A koncepció kidolgozása elindult, eljutott egy már érzékelhető és a szűken vett érintetteknek bemutatható pontig, de félbeszakadt, mert a megrendelő befagyasztotta elkészítését. Így aztán hiába készültek tanulmányok, írott anyagok, jött létre egy látványvilág, maga a koncepció mégsem vált teljessé. Úgy tűnt, hogy ez egy kárba veszett munka, mert a politikai megrendelő olyan feltételrendszert alakított ki, ami nem volt teljesíthető. Ez alatt azt értem, hogy teljes konszenzust várt el, ami ebben az esetben gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a létesítmény szellemileg ne jöjjön létre. Az ezeréves magyar történelemben én nem ismerek olyan kérdést, ami teljes konszenzussal oldódott volna meg.

Az akkori kormányhatározat végrehajtásának felelőse elzárkózott attól, hogy a részleges és félbetört koncepció nagyobb nyilvánosság előtt megvitatásra kerüljön, amelynek alapos indokait megértettem, de nem értettem vele egyet. Ha ugyanis kommunikációs vákuum alakul ki, akkor ezt azok töltik ki, akik vagy nem tudnak semmit, vagy/és saját politikai érdekeik és szerepjátékaik mentén mást fognak mondani, mint amit a koncepció ténylegesen tartalmazott. Nagyjából-egészében ez történt.

  1. szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse van: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Az újraindítás őszinte örömmel töltött el, hiszen egy ilyen létesítmény iránti elkötelezettségem változatlan. Másfelől viszont jelenleg nincs semmifajta szerepkötöttségem, azaz a négy évvel ezelőtti helyzethez képest semmilyen hivatalos felkéréssel nem rendelkezem. Szabadon nyilatkozhatok meg a projekt tartalmát illetően.

Amit az alábbiakban elmondok, az jórészt a félbetört koncepcióra épül, részben azóta formálódott ki. Ezeket az elképzeléseket közöltem a kormányhatározatban érdekelt intézmények vezetőivel is, és ők nem emeltek kifogást ellene.

Sok közöm van tehát a Sorsok Házához, és remélem, hogy sok közöm is lesz hozzá. Egészen addig, amíg számomra vállalható. Eddig az volt, noha ilyen megbízhatatlan kormányzati magatartással ritkán találkoztam.

 

Mit jelent a Sorsok Háza név?

A magyar nyelv szabályai szerint ez egy birtokos szerkezet. A sors szó a magyar nyelv értelmező szótára és a köznyelv értelmezésében is az életkörülmények alakulását, illetve valaki életének kedvezőtlen, súlyos változását jelenti. Van, aki sorsát a végzettel azonosítja, van, aki Isten elrendelésének gondolja, van, aki a szabad akarat mindenhatóságában hisz és úgy gondolja, hogy sorsát maga alakítja és van, aki sorsát a véletlenek összejátszásának tulajdonítja. A különféle vallásfilozófiai értelmezések is különféleképpen határozzák meg a sorsot. Az adott név vonatkozásában a köznapi értelmezés a mértékadó. Sorsunk az, ami velünk történik. Akár kedvező ez számunkra, akár nem. Sok embernek – még hasonló életesemények során is – sokféle sorsa lehet. Ezért van a többesszám.

A ház szó ebben az esetben részben a valóságot fejezi ki, részben képletes. Az, amit Sorsok Házának hívnak több, részben a föld alá épített objektum együttese. Tehát nem pusztán egy ház. A Sorsok Háza név köznyelvi telitalálat: a nélkül, hogy a létesítmény működne, kezdettől fogva mindenki így hívja. Még az is, aki tartalmi ismeretek nélkül is gyűlöli.

 

Mi a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza egyszerre kiállítás, tudáscentrum, oktatási intézmény és rendezvényközpont. Négy funkció együttese, amelyek külön-külön, de szinergiába rendezve is működhetnek.

 

Miről szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza a holokausztról, pontosabban szólva a holokauszt bemutatásáról szól. A holokauszt reprezentációja értelemszerűen nem egyenlő a holokauszttal.

Erről alapvetően kétféleképpen lehet beszélni: történetileg és a Gonosz mibenlétét firtatva. A történeti elbeszélés annyit tesz, hogy igyekszünk elmondani azt, ami történt. Közönségesen ezt hívják hitelességnek. A Gonosz mibenlétét firtató megközelítés pedig jórészt azt tartalmazza, hogy mit tekintünk ma olyannak, ami számunkra tanulságul szolgál, ami rólunk szól, vagy aminek segítségével újraépíthetjük, újragondolhatjuk magunkat. Ezt a megközelítést jobb szó híján esszencialistának hívom, noha nevezhetném az emlékezeti érvényesség látószögének is.

Történeti értelemben a Sorsok Háza nemcsak a zsidó származású emberek iparszerű legyilkolásáról beszél, hanem a hozzá vezető útról és arról is, hogy akik túlélték, azoknak milyen további életlehetőség jutott osztályrészül.

A holokauszt egyetemes történeti esemény volt. Történeti értelemben a Sorsok Háza fókuszpontjában – nem megfeledkezve a nemzetközi kontextusról – a magyar történelem áll. Az egyetemes történeti tragédiát magyar tragédiaként értelmezi.

A holokauszt azonban nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúránk legbensőbb lényegét érintő kérdés, ezért tehát nyitott végű történet. Kulturálisan a holokauszt lényege a Gonosz teljesértékű megjelenése. A holokauszt históriájában a Gonosz rettenetes és banális arca is feltűnik. Így tehát a kiállítás – átvitt értelemben – a Gonoszról szól, s egészen bizonyos, hogy e tekintetben témájához csak közelíteni tud, hiszen még soha senkinek sem sikerült teljesértékűen megfogalmazni a Gonosz lényegét.

A két megközelítés, nevezetesen a történeti és az esszencialista emlékezeti út, eltérő tartalmakat és módszertant igényel. Az előbbi célja az okadatolt történelmi hitelesség, az utóbbi pedig inkább az érvényességre törekszik.

A holokauszt esetében a Gonosz tombolásával szemben fel kell mutatni a Jót; azt, ami értelmezhetővé teszi a holokausztot, azaz a Gonoszt. Így aztán a holokauszt reprezentációjában elengedhetetlen az ember érzelmi világára ható tényezők együttes jelenléte is. A holokauszt reprezentációja nemcsak racionalitáson nyugvó tudományos szakkérdés, hanem kultúránk egészének ügye; megértéséhez, feldolgozásához értelmünk és érzelmünk együttműködésére van szükség.

A Sorsok Háza a történeti és az esszencialista, emlékezeti megközelítés együttesét, egyvelegét kívánja létrehozni, még akkor is, ha sok esetben nehezen összeegyeztethető a két irány. A történeti megközelítésben viszonylag szerény szerep jut az embermentőknek, az emlékezeti megközelítésben azonban jelenlétük nagyon is hangsúlyos. A hitelesség mit sem ér érvényesség nélkül; az érvényesség ereje csorbul, ha nincs mögötte hitelesség.

 

Kinek szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza elsődlegesen a magyar társadalomnak szól. Ezen belül is kiemelt szerepet játszik a 14 és 25 év közötti korcsoport. A Sorsok Háza összetett funkciói miatt nagy jelentőséget kap a képzés, az érzelmi és tudati hatás együttese. Ez nem zárja ki azt, hogy az idősebb generációkhoz tartozók is látogassák. Sőt, az sem lenne haszontalan, ha külföldiek is minél nagyobb számban megismerkednének a holokauszt magyar tragédiájával.

 

Hogyan szól erről a Sorsok Háza?

A különféle funkcióknak megfelelően eltérően, de azonos irányultsággal.

  1. Kiállítás és tudáscentrum.

A 45 perces látogatásra tervezett kiállítás döntően és főként érzelmi élményt nyújt. Azt kívánja bemutatni, hogy a zsidótörvények, majd a gettósítás miként zúzta szét a mindennapi élet konszolidált kereteit, azaz hogyan állt feje tetejére a világ, és ezt az elszenvedők miként élték meg. Ugyanez vonatkozik a deportálásokra és a koncentrációs táborbeli létre s arra a mérhetetlen veszteségre, amit a tömeggyilkosság okozott. S persze arról is szó lesz, hogy a túlélőkkel mi történt – életsorsukban a holokauszt milyen törést vagy éppen életútváltozást okozott.

Éppen ezért a kiállítás időkerete 1938 és 1948. Az előbbi évszám a vissza nem vont, és a későbbiekben csak súlyosbított magyar állami antiszemitizmus kezdőpontja, az utóbbi évszám részben Izrael megalakulására, részben a magyarországi totális sztálinista diktatúra kezdetére utal.

Az érzelmi hatást egyrészt erős vizuális effektek biztosítják. Másrészt megjelennek a visszaemlékezők, akik gyerekként megélt emlékeik szűrőjén mondják el – sok esetben gyermeki szinten megőrzött nyelvi szókészlettel – mi történt velük, miként borult fel az életük, miként vesztették el szeretteiket. Harmadrészt megjelennek azok a tárgyak, tárgyi világok, amelyek az emberi lét minimalizálásáról s megszűnéséről szólnak. Kevés felirat, sok érzelmi élmény. Itt elsődleges az átélhető érvényesség szempontja.

A nagy kiállítási terem mellett négy kisebb különterem található.

Az egyik kisebb különterem Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író holokausztot érintő munkásságáról szól. Az ő teremtett alakja, a gyermek Köves Gyuri az érzelmi megértés egyik kulcsfigurája.

A kiállítás alapvetően érzelmi és így esszencialista jellegét a művészeti ábrázolás erősíti, annak nélkülözhetetlen eleme.

Egy másik kisteremben a magyarországi születésű és a politikai cionizmus alapító atyjának tekintett Herzl Tivadar alakja és eszmei életműve kerül bemutatásra. Mint ahogy más, úgy Herzl sem láthatta előre a holokausztot, de a zsidó nemzetállam gondolata azért alakult ki benne, mert érezte és tudta, hogy a liberális ihletettségű zsidó asszimiláció igencsak törékeny. A politikai cionizmus így tehát egyfajta potenciális alternatívát jelentett a holokauszttal bekövetkező történettel szemben. Ez az egyik ok, amiért helye van, helye lehet a kiállításon. A másik ok az, hogy a kiállítás egyik végpontja Izrael megalakulása. Ebben a folyamatban igen sok olyan magyar zsidó vett részt, aki a holokauszt borzalmai után nem kívánt Magyarországon maradni. Az ő választásukat csak úgy tudjuk megindokolni, ha megmondjuk, mit választottak. S egy harmadik ok az, hogy a kiállítás részét képezik azok, akik cionista alapon állva álltak ellen, mentettek embert.

Összességében a kiállítás inkább azt érzékelteti, hogy miként lehetett emberek egy csoportját – a zsidó származásúakat – méltóságuktól megfosztani, megbélyegezni, halálba küldeni, a túlélők életét visszavonhatatlanul megváltoztatni.

Az érzelmi nyitottság és megrendültség után be lehet lépni a kiállítással egybeépült tudáscentrumba, ami nem más, mint egy számítógépes terem. Itt az érdeklődők az érzelmi élmény után rövid, mintegy lexikonszerű, de befogadható és feldolgozható tudásanyagot kapnak azokról a területekről, amelyek érdeklődésüket felkeltették. Meg lehet tudni, hogy mi volt a munkaszolgálat, mi volt a koncentrációs tábor, mi volt a haláltábor, kik voltak a nyilasok, a nácik, mi volt a fajelmélet, hogyan alakult a magyar antiszemitizmus története, mit jelent a háborús bűnös kitétel, s miben áll a magyar felelősség, stb. Mindebből az következik, hogy a kiállítás kevés szöveggel készül, a tudáscentrum viszont szinte csak szövegcentrikus módon működik. Itt a történeti hitelesség játssza a főszerepet. A tudásközpont anyaga felkerülhet az internetre, sőt, telefonos applikációként is megjelenhet, hiszen az a cél, hogy minél többen részesülhessenek az itt megjelenő információkból. A tudásközpont kiállításhoz kötődő fizikai jelenlétére azért van szükség, mert ha oktatási-nevelési folyamatként fogjuk fel a kiállítás-tudásközpont-oktatási központ hármasságát, akkor lehetővé kell tenni a csoportokban érkező diákok számára, hogy – a lehetséges és előzőleg rögzített oktatási témához kötődően – előre megadott kategóriákat tanulmányozzanak. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a helyben található számítógépek együttes használata. A mobiltelefonos applikáció vagy az interneten való hozzáférés inkább az egyéni látogatókat segítheti, azonban a tudásközpont használatának a lehetősége számukra is nyitva áll. A lényeg, hogy a kiállításhoz kötődő tudástartalmak – a számítógépes teremtől függetlenül – tértől és időtől függetlenül is hozzáférhetőek legyenek.

  1. Oktatási intézmény.

Az oktatási intézmény alkalmas arra, hogy képzett előadók a holokauszt témájával összefüggő 45 perces, azaz tanórányi hosszúságú előadást tartsanak azoknak a középiskolás és egyetemista diákoknak, akik ellátogatnak a Sorsok Házába. Az előadások tematikája nem feltétlenül csak a holokausztot érintheti, hanem azt is, hogy más származási kisebbségeknek miként alakult a sorsa Magyarországon (svábok, cigányok, stb.) és adott esetben Magyarországon kívül (így például a kisebbségi magyarok sorsa Trianon után). Ebben az esetben tehát a holokauszt tematika kitágul, hiszen az emberi méltóság sárba tiprásának megélése és a jogfosztás elviselése nem zsidó privilégium. Ezekkel az oktatási programokkal pontosan azt lehet éreztetni, hogy az, ami a zsidókkal megtörtént, részben másokkal is megtörtént vagy másokkal is megtörténhetett volna. A Sorsok Háza oktatási programja megítélésem szerint tehát akkor működik jól, ha a holokauszt tematikát kitágítja, s a problémakört mindenki által érzékelhetően kiemeli a gettósított emlékezetből. Azt kell jelezni, hogy a zsidók elleni népirtás ugyan kivételes volt, de az oda vezető út gyötrelmeit más csoportok is megélhették.

Az oktatási intézmény arra is alkalmas, hogy a történeti kérdések mellett erkölcsi problémák is megtárgyalhatóak legyenek; azaz az oktatási centrum nemcsak képzést, hanem az erkölcsi normák tudatosítását is lehetővé teszi. Ez nevelési szempontból rendkívül fontos, és arról szól, hogy a holokauszt tematika nem csak történeti tematika.

Az oktatási intézmény pedagógus továbbképzésre is alkalmas, nagyban segítheti a magyarországi tanári kar speciális irányú felkészítését.

  1. Rendezvényközpont.

A vasútállomás épületének belső tere úgy lett kialakítva, hogy kiválólagosan alkalmas kulturális és tudományos rendezvények lebonyolítására. Ebbe a kínálatba éppúgy belefér egy koncert, művészeti esemény, mint egy konferencia vagy egy-egy nagyobb előadás.

 

És ha mindent megnéztünk, elolvastunk, honnan tudjuk, kik voltak a jók és kik a rosszak?

Az állandó kiállítás, illetve a tudáscentrum nem értékmentes alkotás, hanem világképét az európai humanizmus alapnormái, vagy másképpen szólva az ún. európai alapértékek szabják meg.

Az áldozatok áldozati mivoltáért valakik felelnek.

Az elsődleges felelősség a náci Németországot terheli, hiszen ennek az államnak volt az ideája és gyakorlata a zsidók iparszerű kiirtása. A történelemben előttük is létezett állami antiszemitizmus, de csak ők teremtettek ebből holokausztot. A holokauszt részben, de csak részben ettől egyedi.

Magyarország esetében a „rosszak” csoportjába tartoznak azok, akik – noha személyükben nem feltétlenül voltak nácik – zökkenőmentesen csatlakoztak a náci gyakorlathoz, s ennek befogadásához saját állami antiszemitizmusukkal megágyaztak a náci tömeggyilkosságnak. Éppen ezért hangsúlyos felelősség terheli a korabeli magyar államot és vezetőit (beleértve az államfőt is), akik bírták a társadalom jelentős részének támogatását is. Tehát a kiállítás, illetve a tudáscentrum (de igaz ez az oktatási központ lehetséges tevékenységére is) nem állítja a magyarság kollektív felelősségét, de azt sem, hogy a magyar állam és társadalom ártatlan szűz lányként szenvedte volna el ezt az időszakot. A kollektív felelősség elvétől a létesítmény tartalma mereven elhatárolódik, hiszen ez a tézis az antiszemitizmus egyik alappillére is volt, de éppúgy elhatárolódik attól, hogy a kollektív ártatlanság tanát védelmezze. Más szempontból mindazok, akik a holokauszttörténet kialakulásáért felelnek, a Gonosz eszközei, a Gonosz világi kifejeződései. Nem feltétlenül nevük, hanem a folyamatban betöltött szerepük a meghatározó.

Azonban beszélni kell a „jókról” is. Nem számarányuk, hanem az erkölcsi ellenpont jellegük az érdekes és fontos; nem tényleges történeti súlyuk, hanem erkölcsi különneműségük a meghatározó. Soha nem fogjuk tudni elhitetni senkivel, hogy érdemes egy-egy embertelen hatalommal szembeszállni, ha nem mutatjuk fel azokat, akik ezt az elsöprő túlerő ellenére megtették. Éppen ezért kiemelt szerep jut azoknak, akik akár keresztényként, akár a világi humanizmus által vezérelten, akár a cionista önmentés miatt, akár nemzetközi mandátummal mások számára segítséget nyújtottak. Emléküket az egyik kisterem kiállítási anyaga örökíti meg. A Gonosz elsöprő erejével szemben fel kell mutatni az egykorúan létezett Jót. Az ő jelenlétük nélkül nincs ellenpontja a korabeli Gonosznak.

 

Hogyan jelenik meg a nemzetközi beágyazottság?

A nemzetközi beágyazottság abszolút jelen van a tudásközpontban, hiszen egy-egy szócikknél nélkülözhetetlen a nemzetközi kontextusra való utalás. S persze az sem mellékes, hogy a kiállítás immanensen tartalmaz egyetemes történeti elemeket, hiszen a zsidókat nem Magyarországon gázosították el. Arról nem is beszélve, hogy a végpont egyik ága (Izrael) ugyancsak egyetemes történeti keretbe illeszti a folyamatokat. Mint említettem, négy kisebb terem is a kiállításhoz tartozik. A Kertész/Köves Gyuri, Herzl és embermentő termen kívül a negyedik tér időszaki kiállításokra szolgál. Itt kívánatos lenne külföldi intézményeket felkérni, hogy saját országuk holokauszttörténetéből, holokausztfeldolgozásából vagy holokausztemlékezetéből teremtsenek kamarakiállítást. Sajnos bőven volt holokausztesemény, s hál’ Istennek, bőven van intézmény, amely eleget tudna tenni egy ilyen igénynek.

 

A Sorsok Háza feleslegessé teszi a Holokauszt Dokumentációs Központot és Emlékhelyet?

A rövid és a hosszú válasz megegyezik: nem.

A két intézmény nem versenytársa egymásnak, hanem kiegészítő része. A kevéssé látogatott Páva utcai kiállítás csak hasznot remélhet a Sorsok Házától. Az ottani kiállítás ugyan kevésbé korszerű és élményszerű, mint amilyennek a Sorsok Háza készül, de a Sorsok Háza megtekintése után bizonnyal többen lesznek kíváncsiak rá. A más-más módszertani alapon, részben eltérő hangsúlyokkal működő kiállítás közös élménnyé tud összeadódni. Az biztos, hogy a Sorsok Háza és a HDKE tartalmilag nem rivalizáló, nem alá- és fölérendeltségben működő, hanem egymást kiegészítő intézmény. A HDKE tudásanyagának egy része beépülhet a Sorsok Háza tudásközpontjába.

 

Mit lehet várni a Sorsok Házától?

Először is azt, hogy sokan megnézik. Az is elvárható, hogy oktatási programját, rendezvényeit szép számmal vegyék igénybe az érdeklődők.

Mindez előfeltétele annak, hogy elérjük a legfőbb célt: a felnövekvő, felnőtté váló generációkon keresztül a magyar társadalom emlékezeti kultúrájának szerves része legyen a holokauszt, tágabb értelemben pedig kialakuljon egy olyan erkölcsi világkép, ami bárki esetében megnehezíti az emberi méltóság elvételét. A holokauszt ugyan a zsidókkal történt, de tanulságai az egész európai kultúrát s ezen belül a számunkra kiemelten fontos magyar nemzeti közösséget érintik.

A magyar azért kiemelten fontos, mert ez az ország a hazánk.

Elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidókkal történt, s az egyetlen garancia arra, hogy ez ne így legyen, ha a társadalom egyre nagyobb része rezisztenssé válik a jogfosztásra. A Sorsok Háza ebben felbecsülhetetlen segítséget jelenthet. Különösen akkor, ha sikerül a hitelesség és érvényesség megfelelő arányát megtalálni; az emberi minőségünkre oly jellemző érzelmi reakciók és racionális megfontolások együttesét egy irányba működtetni.

Életünk nem színház, azaz szégyenünket, szégyeneinket katarzissal nemigen tudjuk orvosolni. Egyetlen lehetőségünk, hogy kicsit jobb emberek legyünk, s utóbb ne kelljen szégyellni magunkat azért, amit tettünk vagy éppen nem tettünk.

A Sorsok Háza egy esély arra, hogy kicsivel jobb emberek, jobb minőségű állampolgárok legyünk. Ennél többet egy intézménytől nem várhatunk. De már az esély is megéri azt, hogy megteremtsük.

A Monarchia Magyarországának képviselőháza

A Monarchia Magyarországának képviselőháza elébb a Sándor utca 8-ban (ma a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet), utóbb – 1902-től – a Duna-parti, jelenleg is a magyar országgyűlést szolgáló épületben ülésezett.

A dualista rendszer idején a képviselőház karaktere sokat változott.

 

Patriarchalitás, személyesség

Nyilvánvaló­an többarcú jelenségről van szó. Az egyik „arc” – s ez különö­sen a korszak indulásánál érezhető – a politikai-közéleti múlt­tal „megszolgált”, a személyes teljesítménnyel kivívott tekin­télyből adódik. Ilyen forrásból táplálkozott Deák autoritása, s még jó néhány politikus jó értelemben vett „tekintélye”, beleértve azokat is, akik időlegesen vagy végképp ellenzéki helyzetben voltak. (Ghyczy Kálmán, Irányi Dániel, Simonyi Ernő stb. – hogy csak az ismert neveket soroljuk fel.) Ezt a fajta tekintélyt csak erősítette az illető magánéleti tisztessége, az a kettős morális alap, ami a magán- és közéleti erkölcs összezárkózásából adódott.

Természetesen mindemellett jelen volt egy másik „arc” is: a szociológiai azonosságokból adódó egy­nemű viselkedéskultúra; a nemesi eredetű s kasztosodó elkü­lönülésre is utaló vonulat. Ezt jelentette a képviselők között a szinte kötelező érvényű tegezés (nem a nyilvánosság előtt, hanem a magánérintkezésben), a társasági élet „átfedései” (gondoljunk csak a kaszinóra vagy a különféle asztaltársasá­gokra). Az Országos (vagy más néven Gentry) Kaszinó 1883-ban alakult meg. Elnöke – a korszakban mindvégig – Wekerle Sándor volt. 1890-ig a Hungária nagyfogadóban, majd 1895-ig a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, a Nemzeti Színház bérházában lelt otthonra. 1896. január 1-jén nyílt meg a Kaszinó új épülete az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. (Jelenleg a Magyarok Világszövetsége). Alapítási évének végén már 652 tagja volt, s 1910-re ez a szám elérte a kétezret. Itt valóban – politikai pártállástól függetlenül – létrejött a politikai információk társasági élettel ötvözött börzéje.

S ott volt a harmadik „arc” is, szoros összefüggésben az előzőekkel, mely a politikai életben elengedhetetlen – ko­rabeli normák szerint értendő – „pártfegyelem” ellensúlyozá­sára szolgált. Ez leginkább a pártklubokban öltött testet.

Többrétegű jelenségről van tehát szó, amelynek azonban volt egy olyan eleme is – a személyes erkölcsi és politikai tőké­ből származó, a személyességben oldott tekintély –, amely le­hetővé tette, hogy a személyi integritást többé-kevésbé ak­ceptálva folyjanak a viták –legalábbis eleinte. Ez nem zárta ki a „csipkelődéseket”, kis „szurkálódásokat” – a személyesség más szintjei kedveztek is ennek –, de azt igen, hogy a véle­ményre ható reflexió helyett a személyre szóló támadás ural­kodjék. Ahogy azonban kirostálódott a hozott tekintély – részben biológiai okok, részben pedig a rendszer kiépülésével együtt járó, már ismertetett mechanizmusok miatt –, úgy épült le ez az elem, hiszen szerezni, „újratermelni” ugyanilyen tekintélyt egyre nehezebb lett. A korszakon végigvonulva megmaradt a patriarchális személyesség másik két eleme, de miután fokozatosan kimaradt a teljesítményből táplálkozó mozzanat, ezért a hatalmi versenyfutásból adódó, belső ellen­tétektől szabdalt „kasztszerűség” lassan-lassan mindenfelé fel­feslő burkát jelentette csupán.

A személyességnek volt egy „technikainak” is nevezhető foka: maga a képviselőház mint munkahely. Hiszen végül is évi kilenc-tíz hónapon keresztül többé-kevésbé rendszeres összezártságot jelentett, még akkor is, ha nem volt kötelező a mindennapos megjelenés, s a ház előtt ácsorgó egyfogatúak éppen azért várakoztak ott, hogy a környező vendéglőkből szavazáskor összeszedjék az oda átruccant képviselőket. Álta­lában tíztől kettőig, háromig együtt lehetett – jelesebb, fonto­sabb viták alkalmával: kellett – lenni. Mint láttuk, az épület „munkahely” jellege, ugyanakkor intimitást sugalló belső el­rendeződése hozzájárult ahhoz, hogy társaséleti színtér is legyen. Az igazi központ azonban az ülésterem volt, ahol min­den olyan jelenség teret kapott, amit a személyesség és az „összezártság” indukált.

Igen, mindaz igaz, amit Mikszáth a parlamenti karcolatok szá­zaiban megrajzolt: a sze­mélyesség, az intimitás légköre, ami a 80-as évek végéig, a 90-es évek elejéig egyre gyengülő erővel, de jellemezte a kép­viselőházat. S a munkahely atmoszférája érződött a „munka­eszközön”, a beszéden, a szereplésen is.

 

Parlamenti szónoklatok és szónokok

A beszéd, a szereplés módjait részben a házszabályok szab­ták meg. Előre kellett a napirendi ponthoz hozzászólónak fel­iratkozni. Beszédét a képviselő nem olvashatta. Csak akkor lehetett azonnal, napirenden kívül szót kérni, ha a képviselő a házszabályokhoz vagy a személyét érintő ügyben kívánt hoz­zászólni. A Ház elnökének rendre kellett utasítani azt a hozzá­szólót, aki a Házat vagy valamely tagját becsületében sértő megjegyzésekkel illette. Neki kellett arról is gondoskodnia, hogy a beszélő zavartalanul elmondhassa mondandóját. A va­lóság, az íratlan szabályok némileg másként festettek. A kép­viselők általában a helyükről és nem a szószékről beszéltek, s mondandójukat inkább a sajtónak, mint a képviselőtársaknak tálalták. A képviselőtársaknak azonban megvolt a lehetősé­gük, hogy a zavartalan szereplést szavak nélkül is akadályoz­zák, akár a tüntető érdektelenséggel, akár a feltűnő érdeklő­déssel. Néhányan kilógatják lábukat a padból, miközben idegesen-ütemesen valamilyen ritmust vernek, mások olvas­nak. Cédulák járnak körbe, amelyek rendszerint nevetésre ingerlik a továbbítókat és a címzetteket. Akin nevetnek, ép­pen szónokol. De nemcsak a cédulák mozognak, hanem az emberek is. Ki-be, le-fel járkálnak. A nagyothalló közelebb megy a beszélőhöz, esetleg keres egy üres helyet, leül. A füg­getlenségi Csanády Sándor például kezét füléhez emelve rendszeresen ezt tette. Volt, aki letelepedett az éppen beszélő szónok elé és elkezdett láthatóan unatkozni. Rendszerint ásítozott.

Természetesen az erre specializálódott, erős hangú közbe­szólók sem tétlenkedtek, s hol a megerősítést, hol a tagadást szolgáló közbeszólásokkal támogatták vagy éppen ingerelték a beszélőt, esetenként hangosan beszélgetve zavarták.

Az egyes képviselők persze nem egyforma szónoki képes­séggel rendelkeztek, így sokszor érthető is volt az unalmas, néha érthetetlen okfejtésekkel szembeni tiltakozás.

Kétségtelenül hozzájárult az időnként túlbonyolított be­szédstílushoz, hogy a képviselőknek nem lehetett beszédjeiket felolvasni, hanem azt fejből kellett elmondani. Sokan leírták mondanivalójukat, hogy aztán a biztonság kedvéért maguk elé téve, bele-bele pillantva tegyék meg hozzászólásukat. Egyesek előre bejegyezték a helyeslő közbeszólásokat is és így, „készen” vitték be a gyorsíróhoz. Mások ugyan szintén elő­re megfogalmaztak mindent, de aztán a vita hevében eltértek tőle, elkalandoztak. Divattá vált a spontaneitás látszatát keltve az „előttem szólóra” hivatkozni. Ilyenkor azonban – feltéve, ha aznap már több „előttem szóló” is volt – az élelmes közbe­kiáltok azonnal megkérdezték, kiről van szó? S ez a legna­gyobb összezavarodáshoz vezetett. „Valamilyen Izé” – mo­tyogta a spontaneitásra sokat adó képviselő, s ez máris elegen­dő volt ahhoz, hogy egész, nagy munkával kidolgozott beszé­dét tönkretegye. Ugyancsak „öngólt” lőtt az, aki leírt szöve­gébe sűrűn belepillantva úgy kezdte mondandóját: „Nem volt szándékomban hozzászólni…”

Mivel olvasni nem lehetett a beszédeket, a tér azoké volt, akik ugyan felkészültek a témából, jegyzeteket is készítettek maguknak, de mindig készek voltak a közbeszólókkal vagy éppen az előttük beszélőkkel riposztozni, szellemes és könnyed szurkákat eregetni. Ha például elolvassuk Tisza Kálmán be­szédeit, azt tapasztaljuk, hogy sokszor él ezzel az eszközzel. Egy-egy találó anekdota, szellemes „bonmot”, azaz megvilá­gító erejű, gondolatteli mondat többet nyomott a latban, mint a hosszú okfejtések. Az egyik politikus például sok sta­tisztikai adattal, kimerítő részletességgel bizonygatta az Oszt­rák–Magyar Bank szabadalmának és a szabadalom meghosszabbításának szükségességét, szemben az önálló Nemzeti Bankot követelőkkel. Hosszú és adatokkal túlzsúfolt beszéde után egy ellenzéki képviselő egy tipikus „riposztot” elenged­ve, megtakarítva magának a közgazdasági bizonyítás fáradsá­gos munkáját, s egyben tönkretéve a kormánypárti szóló re­noméját, így replikázott: „A statisztikai csoportosítással min­dent a világon be lehet bizonyítani, be lehet bizonyítani azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert a statisztika szerint a tífuszbetegeknek csak 40 százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak.” Mit lehet erre mondani?!

Ezek a megnyilatkozások arra az egyszerű, minden közös­ségben érvényes tételre épültek, hogy bármilyen felkészült is valaki, ha lehetőséget ad arra, hogy nevetségessé váljék – s ha lehetőség van arra, hogy nevetségessé tegyék –, akkor a legkomolyabb kérdésben is, a legnagyobb szakértelem birtoká­ban is alulmaradhat. S miután a magyar képviseleti nyilvánosságban az említett lehetőség adott volt, kifejlődött az erre való érzékenység is.

Volt aztán jó néhány olyan szónok is, aki hosszan, de élve­zetesen, kérlelhetetlen logikával szedte szét az ellenfél érveit. Ilyen volt Szilágyi Dezső, aki egy-két óránál kevesebbet álta­lában nem beszélt. Úgy készült fel ezekre a „fellépésekre”, hogy napokig gondolkozva számba vette az ő véleménye el­len szóló összes lehetséges érvet, majd úton-útfélen felszólítot­ta a környezetében levőket – s ez a mondása szállóigévé is vált: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Így próbálgatta minél hatásosabb formába önteni a tartalmilag már eleve ki­gondolt érveket. Felszólalásai szinte attrakció értékű előadás­számba mentek, kedvéért a képviselők odahagyták a folyosót. Az 1890-es évek közepén, az egyházpolitikai vitákban őt ne­vezte el Csáky Albin „Nagy Cséplőgép”-nek. Azt mondta, hogy ő már csak az elejtett kalászokat szedegetheti fel, hiszen a Nagy Cséplőgép – s itt Szilágyira mutatott – már elvégezte a munka oroszlánrészét. Apponyi Albert arisztokratikus megjelenésével, pallérozott beszédével, szép orgánumával, széleskörű műveltségre utaló példáival szintén vonzotta a hallgatóságot.

Már első parlamenti szereplése, 1873-ban, is feltűnést kel­tett. A költségvetési vitában a Zeneakadémia felállításának pénzügyi támogatását szorgalmazta. Tudatosan készült rá, hiszen szinte pontokba szedhetően tudott beszámolni arról, hogy mi a sikeres parlamenti „belépő”, a szűzbeszéd titka: szóljon a kultúráról, vagy valami emberbaráti dologról; ne polemizáljon a tekintélyekkel; rövid legyen; a képviselő ne magáról, hanem a tárgyról beszéljen. Egyben arról is meg­emlékezik, hogy a Ház – pártállásra való tekintet nélkül – jóakaratúan és barátságosan fogadta, betartva azt a hallgatóla­gos szabályt, hogy nem illetik közbeszólásokkal az első parla­menti szereplését átélő szónokot. Az ideálisnak tartott parlamenti szónoklat öt ismérvét állapította meg: kerülni kell a népieskedő hangot; az egyszerűségre és világos fogalmazásra kell törekedni; a hasonlatokat lehetőleg a gazdasági életből kell venni; az emberek alapérzelmeiből kell kiindulni; anek­dotaszerű betétekkel kell a mondandót frissen tartani. Az ily módon felépített beszédekkel Apponyi valóban – a Képvise­lőházi Naplóból igazából nem is érezhetően – nagy hatást tudott kelteni.

Valóban nehéz utólag a hatást felidézni, hiszen sokat számí­tott a hanghordozás, a hangszín, a külső megjelenés, ami ott és akkor volt csupán érezhető. A tartalom nem volt titok, arról a sajtón keresztül az egész ország részletesen értesülhe­tett, hiszen a korabeli újságok állandó rovata volt a képviselőházi beszámoló, ahol igen részletesen szóltak mindenről, ami a Házban elhangzott. Az ülésterem napi „hősei” országosan ismertek lettek; nevük állandó eleme volt a kávéházi, klubokbeli beszélgetéseknek. A nyilvánosság közvetlen jelenléte – s közvetett formája – amit a lelkesedő avagy ledorongoló sajtó­nyilvánosság biztosított – a jó szónokoknak óriási reputációt adott. Persze a többség „munkaeszköze”, különösen a „mamelukság” elburjánzásával, nem a szereplés, hanem a szavazás volt, az a nevezetes aktus, amikor is a házelnök által szavazásra bocsátott kérdésben egyetértése jeléül megmozdult a szabad­elvű párti „erdő”: helyükről felállva adták voksukat a képvi­selők. S miután egyre inkább „szavazógép” lett a parlament (a 80-as évektől pedig egyértelműen azzá is vált), a jeles szó­noklatoknak kétirányú hatása maradt: a nyilvánosságnak szóltak, és az egyén tekintélyét voltak hivatottak emelni.

Végül is az egész hangulati kép azt dokumentálja, hogy a csipkelődésektől és éles politikai vitáktól sem mentes képviselőházi légkörre, legalábbis az 1880-as évekig, nem mondható jellemzőnek a személyi pocskondiázás, s a parlamenti illem íratlan kódexe – pártállástól függetlenül – nem engedte meg a Ház méltóságát sértő magatartást. A politikai konfrontációk értelemszerűen emberi ütközéseken keresztül jelentkeztek, de ez még nem lépte át azt a küszöböt, ami már a képviselet tekintélyét csorbította volna. Hogy milyen határozott „ön­kontroll” működött e téren, azt a maga anekdotikus plaszti­kusságával jól jelzi az 1875 és 1879 között házelnöki tisztet betöltő Ghyczy Kálmánnak egy szólásra jelentkező, felhevült képviselőt leintő mondata: „Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.”

 

Személyesség helyett személyeskedés

Az „idill” azonban nem sokáig tart. Megváltozik a parlamenti viselkedés, következőleg a képviselőház légköre. A mamelukok, azaz az együtt szavazó kormánypárti képviselők táborának tömeges megjelenése és a jelenlétüket biztosító választási eszközök közismertsége kialakítja – nem­csak bennük – azt az önigazoló gondolkodásmódot, amely a korteskedés korrupt és hatalmi befolyásolástól átitatott mód­szereit már nem szégyellnivalónak, hanem virtusnak tekin­ti. Nem tartják becstelenségnek, társadalmilag nem bélyeg­zik meg. A mamelukság egyfajta életelvvé is válik, amit az egyik szabadelvű párti képviselő, Urbanovszky Ernő fogalmazott meg igen frappánsan. Ő, amikor a kormány bukásáról beszéltek neki, teljes nyugalommal csak azt kérdezte: „De kormány csak lesz?!” Mindez az 1880-as években bontakozik ki, akárcsak a képviselők között az anyagi kérdések körül ki­alakuló magatartás, amit a Háznak egy névtelen, ámde szelle­mes tagja disztichonban is kifejezett: „Törvényes feleségre te­kints mint fix fizetésre. Nem jó lenne csupán, élni a fixum után.”

Az 1880-as évektől lényegében két magatartásbeli elemben jelentkezik a tendencia. Az egyik a képviselőházi hang határo­zott eldurvulása, a személyi vádaskodások állandósulása. A másik a válaszreakció: a párbaj a képviselők között általános szokás lesz, ami megint csak annak egy vetülete, hogy a képvi­selet nem tudott ellensúlyt teremteni a társadalom bizonyos köreiből szétsugárzó feudális jellegű közéleti normák ellené­ben. Ezt megkönnyítette, hogy az 1878-as büntetőtörvénykönyv V. tc. 19. fejezete rendkívül enyhén, mindössze állam­fogházzal büntette a párbajvétséget. A bírói gyakorlat pedig igen rövid időre – volt, amikor mindössze pár napra – korlá­tozta a büntetést. Így az úri becsület eme sajátos, az 1880-as évektől reneszánszát élő eszköze egyre inkább bevonult a po­litikába.

Az eldurvuló hang – s vele a párbaj – először még amolyan kedélyes, a kasztszerűség személyességét tükröző módon je­lentkezik. Képviselőházi összeszólalkozásuk után 1882-ben párbaj zajlik le a kormánypárti zsidó Wahrmann Mór és az antiszemita áramlatot vezető Istóczy Győző között, de a segé­dek használhatatlan pisztolyokat adtak a felek kezébe. Az 1880-as években azonban már sorra-rendre tűntek fel a kedé­lyes személyességet romboló esetek. Az ellentétek a Házban is felszínre törtek. 1883. december 13-án egy előzőleg már bur­kolt vádaskodásokkal teli ügy kapcsán az egyik függetlenségi politikus, Almássy Sándor odakiáltott az ugyancsak függet­lenségi Herman Ottónak: „Bitang … igen, bitang vagy!” Az addig teljesen szokatlan hang még megütközést váltott ki a Házban. (Természetesen a bonyolult ügy résztvevői között párbaj is lett.) S hogy az 1880-as években még „egyensúly” volt a régi és az új, előretörő tendencia között, azt szintén egy 1883-as eset, az ún. Füzesséry-Polónyi-ügy demonstrálta. 1883. április 16-án a függetlenségi Füzesséry Géza interpellá­ciót intézett a belügyminiszterhez. A következő kérdéseket tette fel: „– Van-e miniszter úrnak tudomása arról, hogy a gráci rendőrség február közepén Glavotsnik nevű biztosát Budapestre küldötte abból a célból, hogy egy állítólagos Bu­dapesten tanyázó tolvajbandát kikutasson?

– Továbbá arról, hogy a gráci rendőrség birtokában levő névsorban egy magyar képviselő neve is szerepel.”

Miután nevet nem mondott, de tolvajlásban való részvétel­lel vádolt meg egy képviselőt, azért érthetően nagy izgalom támadt. Az információéhséget oldandó, Verhovay Gyula jól hallhatóan odasúgta valakinek: a függetlenségi Polónyi Gézá­ról van szó. Mint a későbbiekben kiderült, a vád teljesen alap­talan volt, pusztán Polónyi lejáratását célozta. S óriási ellenér­zést váltott ki. Madarász József, aki a legrégebben volt képvi­selő, azt mondta: ilyen eset a régi parlamentben nem fordul­hatott volna elő. Azt javasolta, hogy amíg ez az ügy meg­nyugtatóan nem tisztázódik, addig semmi másról ne tárgyal­jon a Ház, hiszen erkölcsi tekintélye forog kockán. Ezt az in­dítványt a képviselők egyhangúan elfogadták. Végül is Füzes­séry nyilvánosan, a Ház előtt bocsánatot kért, a belügyminisz­teri tisztet is betöltő Tisza Kálmán pedig felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a Ház méltóságát csak az intézmény tag­jainak erkölcsi nyomása védheti meg, hiszen az erősebb min­den házszabálynál. A házelnök Péchy Tamás is óvta a képvise­lőket: immunitásuk, sérthetetlenségük védelme alatt ne kövessenek el effajta visszaéléseket.

Fokozatosan már nem a politikai állásponttal kell megküzdeni, hanem az azt képviselő személyt kell kiiktatni – vallja ez a magatartás. A módszer valószínűleg minden képviseleti nyilvánosságban megszületik, de uralkodóvá csak akkor válhat, ha a változtatá­sok lehetősége a hatalmon, illetve a politikai életen belül a személyi fluktuációra korlátozódik, hiszen a dualista politikai rendszer alkotmányos eszközökkel megváltoztathatatlan. Ennek tudatosulása, illetve magatartásformává válása idézi elő azt a jelenséget, hogy szükségképpen ki kell éleződnie a személyeskedő, a már nem tartalmi politikai szembenállást hordozó hangnemnek, s ha erre van nyilvánosság – mint ahogy volt –, akkor a nyilvánosság előtt is. Ahogy bővül azoknak a köre, akik a képviseleti tudat törvényszerű leépülé­sével alkalmasak elvfeladásra, s így a rendszer működtetésére, úgy nyílik egyre tágabb tér a személyi konfrontációknak, hi­szen ugyanazért végső soron ugyanolyanok versenyeznek, ezért aztán nem elvi-tartalmi, hanem csak személyi pozíciók dönthetnek. Ebben kell lavírozni, itt kell kiemelkedni és víz alá nyomni.

A tendencia az 1890-es évekre, a századfordulóra bonta­kozik ki teljes nyíltságában. Már rég nem divat a szűzbeszédet mondó képviselőt csendben végighallgatni. A tegezés szoká­sával sem él már mindenki. A párton belüli klikkek tagjai kölcsönösen igyekeznek egymást „erkölcsileg” kirekeszteni, lejáratni. Horánszky Nándor 1898-ban azzal a parlamentben elhangzott mondandóval akarja – nem teljesen sikertelenül – „kikoptatni” a miniszterelnököt, hogy „nincsen az országnak olyan kaszinója, vagy olvasóköre, amely ily tagot a maga ke­belében megtűrne”. A párbajsegédek ezért majd megve­rekszenek egymással – noha csak formai okokon múlt, hogy az ország miniszterelnöke nem kezdett el párbajozni. (Ehhez a király engedélye kellett volna.) Andreánszky Gábor az 1890-es évek második felében a Házban összeszólalkozik a belügyminiszterrel, aki nem habozik elégtételt kérni a sérté­sért. Mily dicső pillanat: a rendőrség legfőbb főnöke nyilvá­nosan megszegi a büntetőtörvénykönyv egyik paragrafu­sát! S 1905-ben, már az új épületben, egy összeszólalkozásban gróf Keglevich István megkapja titulusát, imigyen: Kegydíjas marha! Az eredmény: párbaj, súlyos feltételekkel. S Keglevich belehal sérülésébe.

 

Az obstrukció: hatás és ellenhatás

Az 1890- es években, a századforduló idején a magyar parla­menti élet állandó elemévé lett a kisebbség legszélsőségesebb parlamenti reagálási módja: az obstrukció. Az obstrukció tör­vényes eszköz volt. Lényegében nem jelentett mást, mint élve a házszabályok biztosította képviselői jogokkal, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat „agyonbeszélését”; a vita végtelenségig való elhúzását, az ún. technikai obstrukciót. A törvényhozás munkáját technikailag megakasztó helyzetet lehetett létrehozni, ami előbb-utóbb politikailag is kényel­metlenné vált a kormány számára. Így remény lehetett arra, hogy valamiféle, az ellenzék igényeit is figyelembe vevő kompromisszumot lehet kialakítani. Az obstrukció, noha egyrészt törvényes eszköz volt, másrészt azonban egy – a libe­rális intézményrendszerben – abszurd következménnyel járt: a kisebbség „lenyelhette” a többséget, azaz működésképtelen­né tehette a majoritást. Az első obstrukció – mint tudjuk – 1872-ben volt, éppen a választójogi vita során, amivel sikerült is két évvel kitolni a választójog szabályozását.

Az 1890-es évektől állandóvá vált obstrukciós magatar­tás – noha továbbra is a „többséget kifejező kisebbség”-helyzet mögé bújhatott –, már messze nem volt ugyanaz, mint az egy alkalomra korlátozódó 1872-es fellépés. Itt már a hata­lomban való részesedésigény s nem az ügyekért való elkesere­dett kiállás dominált, habár nyilván – kis számban – léteztek olyanok is, akiket ez az utóbbi motívum vezérelt. A részese­dési igény mozgatórugója inkább a személyi előrejutás szán­déka volt, mintsem az eltérő pártpolitikai célok megvalósítá­sa. Lényegében ez 1906-ban, amikor az addigi ellenzék hata­lomra került, be is bizonyosodik. Ezért az 1889-től ismétlődő obstrukciós hullámok a látszat ellenére tulajdonképpen már az egyre mohóbbá váló hatalmi készültséget jelezték, azzal – a helyzetből adódó – paradoxonnal, hogy erősnek és acélos­nak láttassák azt az erőt, amely valójában, a képviselet szétzüllése miatt, belül már igencsak „puha” volt. Ez a „látszatfélelmetesség” viszont megnehezítette a hatalom birtokosai – így többek között az uralkodó – számára a belső „puhaság” pon­tos feltérképezését. Bizonyos értelemben – amint ez 1905-1906-ban, amikor az ellenzék parlamenti többséget szerzett, megint csak igazolódott – veszélyesebbnek ítélték az ellenzéket, mint amilyen az valójában volt. Így ma­guk is áldozatai lettek az obstrukció ellentmondásos voltából adódó optikai csalódásnak.

A többször ismétlődő obstrukció ugyanis – éppen techni­kai jellemzői miatt – kikerülhetetlenül „bohóc”-szerepbe kényszerítette a vele élő képviselőket és magát a parlamentet. Hogy ezt érzékelni tudjuk – az egyik képviselő visszaemlékezése alapján –, idézzük fel példának okáért egy „technikai” obstrukció egyik elemét, mondjuk 1899-ből:

„A technikai obstrukcióból néha a legfurcsább dolgok ala­kultak ki. így például Blaskovics Ferenc azt kérte, hogy napirend előtt szólalhasson fel. Ám 20 képviselő név szerinti szavazást kért, másik 20 pedig kérte a szavazásnak a legközelebbi ülésre való halasztását. Így azután megtörtént, hogy a Ház másnap döntött arról, felszólalhat-e Blaskovics az elmúlt ülésen napirend előtt.”

A technikai obstrukció menetét néha négy-öt órás beszé­dekkel lehetett „színesíteni”, ami parttalan, tartalmatlan fe­csegést jelentett.

A „bohóc”-szerep aztán óhatatlanul tovább erodálja az amúgy is erősen megrongált „képviselői tudatot”. Herczeg Ferenc írja: 1896-ban, amikor „elfoglaltam helyemet a Sándor utcai régi Házban, nemigen tudtam örülni a törvényhozói tisztemnek. A választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, továbbá az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, meg­mérgezték az örömömet. Az a kínos gyanú üldözött, hogy mi talán nem is vagyunk igazi képviselők?”

Minden bizonnyal így volt, hiszen joggal érezhette valaki, hogy ilyen körülmények között végképp nevetséges valami megszolgált képviseleti tekintélyről szólani. Nem az obstrukció süllyesztette le a magyar közélet színvonalát, hanem maga is csak – kétségtele­nül látványos – következménye volt a kiegyezéses politikai rendszer legitimációja hiányosságainak; a sokágú konzekvenciák közül csak az egyik. A létrehozott szerkezet „késleltetetten robbanó” aknája volt csupán.

A felszín, a látszat világában azonban a következmény ok­nak tűnhetett, hiszen a megelőző évtizedek hatásos eróziója lassan és nem ennyire látványosan kezdte ki a képviseletet. S itt bekövetkezhetett a teljes abszurdum: a parlamentarizmus megmentésének szerepében (és hitével) jelenhetett meg az, aki azt a rendszert képviselte, amely eredendően tette tönkre a parlamentarizmust, idézőjeles „népképviseletté” téve azt. A „népképviselet” megmentése pedig erkölcsileg igazolhatta a parlament szabályainak teljes semmibevételét. Mert abban a logikában, amelyik a szétrothadt képviselet egyik következ­ményét, a rendszeressé váló obstrukciót tekinti oknak, fel sem merül, hogy a megmentés első lépéseként a legitimáció ha­zugságát kell felszámolni: kiterjeszteni és végül általánossá és titkossá tenni a válasz­tójogot, s utána – egy immár megkérdőjelezhetetlen törvé­nyességre támaszkodva – hozzálátni a már-már önállósult kö­vetkezmények nyesegetéséhez. Nem, ez az út járhatatlan, hiszen akkor pontosan az a politikai rendszer sérülne, amelynek a fenntartását kell biztosítani. Így viszont csak a következ­mény lehet ok, s valós reform helyett marad a politikai rendszerfenntartást szolgáló korrekció.

Ezt a korrekciót gróf Tisza István végezte el. 1904. novem­ber 18-án zajlott le a színdarab az új, reprezentatív Országház üléstermében. A rendező Tisza volt, de a főszereplő Dániel Gábor kormánypárti képviselő, Perczel Dezső házelnök és a szabadelvű párti „erdő”. A Dániel-féle házszabály-módosítási javaslat a technikai obstrukció letörését és az ún. állami szük­ségletek (költségvetés, újoncmegszavazás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazta. Az ellenzék természetesen el­kezdte az obstrukciót. Erre színre lépett személyesen a rende­ző: Kossuth és Deák szellemét patetikusan megidézve hevesen rátámadt a „szent nemzeti értékek eltékozlóira”. Nincs más választás: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának. Ez volt a végszó. Perczel Dezső házelnök zsebkendőjével jelt ad a szavazásra, a szabadelvű erdő felemel­kedik – és a vita befejezése előtt, házszabályellenesen megsza­vazza a javaslatot. A már előre elkészített királyi leirattal rög­tön el is napolják a Ház működését.

A parlamentarizmus nyílt semmibevétele a parlamentariz­mus megmentéséért. Lényegében ebben az abszurdumban sű­rűsödött össze a népképviselet sokirányú megroppanásának folyamata. És persze a válaszreakciókban is. December 13-án, az új ülés megnyitásán az ellenzék széttöri a Ház bútorzatát. Darabokra. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök (immár el­lenzéki ő is) jeleskedik a rombolásban. S van még egy reakció: Tisza fellépése – amely a rendszerfenntartásnak alárendelt nyilvánosság konzekvens érvényesítése volt – éppen radikális következetessége miatt a 67-es tábor jelentős részét is eltávolí­totta az effajta magatartástól. Hiszen Tisza lépése pontosan azt a látszatot zúzta szét, amely szervesen hozzátartozott a legitimáció hazugságához: a parlament belső liberalizmusát cson­kolta meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy nyílttá vál­toztatta az addigi szétrothadás tényét. Ez pedig sértette azok érdekét, akik személyes érvényesülésüket eddig a közügy képviseletének jelszavával tudták befedni. For­málisan is dróton rángatható bábokká tette azokat, akik eddig önszántukból vállalták ezt a szerepet. Ezért kellett megosz­tódnia a kiegyezés táborának. Így viszont lehetővé vált az, hogy a parlamentarizmus tartalmi szétrothadásában magukat jól ér­ző, de liberális játékszabályainak nyílt megsértését nem válla­ló 67-esek és a rendszer fenntartására már jó ideje megérett 48-asok koalíciója létrejöjjön. Négy évig övék lehet majd Magyarország. Úgysem változtatnak semmin.

Az obstrukció történetének – s egyben a liberális parlamen­ti gyakorlatnak – epilógusa, az önmagát lejárató koalíció bu­kása után, 1912-ben zajlik le, az 1910-ben újra hatalmi helyzetbe került Tisza István aktív közreműködésével. Az 1904-es akció ugyanis csak részlegesen – az állami szükségletekre vo­natkozva – korlátozta a képviselőházi tevékenység eme sajá­tos formáját. Az obstrukció tehát folytatódott. 1912. május 22-én Tiszát házelnökké választják. Az ellenzék éppen a véde­rőjavaslatot obstruálja. 1912. június 4-én, amikor az ellenzék – jogai alapján – zárt ülést kért, Tisza ezt megtagadta s elren­delte a teljesen házszabályellenes szavazást. A felbőszült ellen­zéki képviselőket rendőrökkel vitette ki a teremből, majd a mentelmi bizottsággal húsz-húsz napra kitiltatta őket az ülésekről.

A reakció nem késett: Kovács Gyula ellenzéki képviselő június 7-én háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégiscsak keresztülvitte tervét. 1912 októberének végén törvény született a házelnöki jogkör kiterjesztéséről (ami gyakorlatilag az obstrukció teljes letörését jelentette), s a képviselőkkel szem­ben is erőszakot alkalmazható parlamenti őrség felállításáról.

***

A Monarchia Magyarországának népképviselete nemcsak tartalmilag, hanem immár formailag is kiürült, idézőjeles „népképviseletté” vált. Az egyé­nek többségének politikai autonómiavesztését követte a tes­tületé is. Egy korszak zárult le – hamarabb, mintsem valóban véget ért volna.

Budapest és a magyar állam

 

  1. április 8-án Magyarországon választások lesznek, tehát új országgyűlés és új kormány alakul. Még nem tudjuk, hogy milyen erőviszonyok jellemzik majd az új parlamentet.

A demokráciában egy új választás mindig új kezdet is. Újra lehet, és újra is kell gondolnunk a megszokottnak tűnő viszonyokat. Az újragondolás célja az, hogy lehetőleg egy jobb országban éljünk. A konkrétumok szintjére lefordítva ez annyit tesz, hogy miként lehet a dolgokat jobbá tenni.

Ebben az írásban én Budapestről és a magyar államról kívánok szólni; mit tehet a város önmagáért és a magyar állam az ország fővárosáért – azért, hogy mindkét fél lehetőleg a legtöbbet nyújtsa magának és a másiknak.

 

Néhány tény

Magyarország fővárosa Budapest. Ezt a jogállást az ország alkotmánya, azaz Alaptörvénye is tartalmazza.[1]

Budapest súlyát illetően érdemes néhány tényt jelzésszerűen felidézni.

A város lakosainak száma 2015-ben 1 757 618 fő, területe 525,13 km². A lélekszámot tekintve az itt élők Magyarország 9,8 milliós népességének durván 18%-át, 93 000 km²-es területének nagyjából 0,5%-t teszi ki.

A statisztikai adatok szerint Budapest az Európai Unió lakosságszám szerinti kilencedik legnagyobb városa – előtte van London, Berlin, Madrid, Róma, Párizs, Bécs, Hamburg és Bukarest. Közvetlenül mögötte van Varsó, Barcelona, München és Milánó.[2]

A főváros 2015-ben a magyar GDP 36,6%-át állította elő. Ha európai összevetésben tekintjük ezt a számot, akkor a város adott gazdaságon belüli súlya Lisszabonnal, Helsinkivel, Ljubljanával, Szófiával és nagyjából Stockholmmal van egy szinten. Tallinn, Riga, Dublin, Vilnius és Amsterdam (noha nem főváros) előtte áll; Zágráb, Bécs, Prága, Bukarest, Pozsony mögötte foglal helyet.

A Magyarországon lévő külföldi érdekeltségű vállalatok 60%-a Budapesten működik.[3]

A Magyarországon beszedett összes helyi iparűzési adó 38%-át fizették be Budapesten 2016-ban.

Budapest kiemelten vonzza a külföldieket is. 2016-ban az országban eltöltött majd’ 14 millió vendégéjszakából Budapest több mint 8 millióval részesedett.[4]

Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy Budapest az Európai Unión belül is jelentősnek számító és vonzó település. Magyarország életében pedig abszolút kiemelkedő szerepet játszik.

 

A tudatosan teremtett főváros

A reformkor nemzeti és vele szorosan összefonódó polgárosító szándéka hozta létre azt a gondolatot, miszerint kell az országnak egy szív, s ez a szív Buda és Pest egyesüléséből álljon elő, amelyet Budapestnek kellene hívni.[5] Budapestet végül is formailag egy 1872-es törvény[6] hozta létre, s 1873-ban ült össze először a város közgyűlése.

A főváros a magyar nemzetteremtés része és eredménye volt. Nem úgy jött létre, hogy hosszú évszázadokon keresztül mintegy szerves fejlődés nyomán királyi székhelyből vált nemzeti fővárossá, hanem tudatos nemzeti szándék emelte erre rangra.

Abban a történelmi pillanatban, amikor megfogalmazódott Budapest mint főváros szükségessége, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Budapest-szándék több mint nemzeti szándék. Ha ugyanis sikerül Budapestet a történelmi magyar állam nemzeti építményévé tenni, akkor ez az egész térséget befolyásoló képződménnyé válhat.

A nemzetteremtés mindenütt igényelte a nemzeti nagyság és dicsőség mozzanatát. Ezt lehetett belelátni a történelmi múltba, lehetett hőskölteményekben megfogalmazni, de az akkori Európa számára civilizatórikusan is bizonyítani kellett, hogy az adott nemzet életképes, és magához zárkóztatja mindazt, ami a kor vívmányának tekinthető.

Az alkotók tudták: ha a magyar főváros civilizációs mintát teremt, akkor a tágan vett térség számára is vonzerőt biztosít. A Habsburg birodalom legjelentősebb városa Bécs volt, de úgy gondolták, hogy az új nemzeti főváros révén versenybe szállhatnak a császárvárossal. A királyi Budapest civilizációs versenytársa lehet a császári Bécsnek.[7] S ha nem is sikerül rövid időn belül utolérni a császárvárost, akkor is előállhat az a helyzet, hogy a térségben Budapesttel sem észak, sem kelet, sem dél felé más város nem versenghet.

Budapest létrejötte után politikusok, városvezetők, polgárok, vállalkozók, művészek s egyáltalán a városlakók, illetve a városba betelepülők sokat tettek azért, hogy a magyar nemzeti főváros méltó arca legyen Magyarországnak. A 19-20. század fordulójára elérték azt, hogy Budapest a kor normái szerint világvárossá vált.

 

A főváros helyzetének változásai

Az első világháborúig világvárossá, európai nagyvárossá vált Budapest egy 50 milliós lélekszámú nagyhatalom – az Osztrák-Magyar Monarchia – két fővárosából az egyik centrum volt. Ez persze önmagában is rangot adott neki. A Monarchia felbomlása-szétverése után a nagynak maradt Budapest egy kis ország fővárosa lett. Magyarország nemzetközi rangja hanyatlott, és ez nyomot hagyott Budapesten is. A két háború közti Magyarország fővárosának civilizációs megújulása lelassult – kevesebb beruházás, kevesebb tőke jelenléte jellemezte az akkori időket. Az uralgó politikai rendszer pedig inkább bűnösnek, mintsem példaadónak látta a fővárost.

Budapest a nagy felfutás után elkezdett provincializálódni.

A város szörnyűséges módon megszenvedte a második világégést. Pusztultak az emberek, pusztultak az épületek, az infrastruktúra. A Budát és Pestet összekötő hidakat a megszálló németek felrobbantották – fizikailag szűnt meg a város egysége.

A háború után – jelezve a főváros élniakarását – megindult az újjáépítés. Budapest feltámadt, de már nem az volt, ami annak előtte. A berendezkedő sztálinista típusú kommunista rendszer drasztikusan leépítette mindazt, ami a város polgári jellegét adta. Budapest nemzetközileg betagolódott a Szovjet Birodalom vöröset és szürkét egyesítő színvilágába – nagy és érdektelen város lett; folyamatosan szakadt le arról az európai köldökzsinórról, amely így vagy úgy addigi sorsát alakította.

Budapest 1950-től nagyobb lett, mint addig volt. 1949-ben ugyanis törvényt fogadtak el arról, hogy a város addigi agglomerációs övezeteit Budapesthez csatolják. Így létrejött Nagy-Budapest. Nagyobb lett a terület, a lakosság, a kerületek száma.

A ’60-as évektől a város valamelyest vitalizálódott; sorra épültek azok a lakótelepek, amelyek a népesség jelentős részének civilizációs megújulást hoztak, de sokan csak a munkaerő kilövő silóit látták bennük.[8]

Az eredetileg 19. század végi karakterű Budapest a sok szocialista panel téglalap bűvöletébe feledkezett bele. A város népességszámát tekintve soha nem volt akkora, mint a ’70-es évek végén és a ’80-as években. Több mint 2 millióan éltek akkor itt.

Budapest a tömeges szocialista kispolgárosodás színterévé vált. Az első világháború utáni időszakhoz hasonlóan provinciális maradt, noha ennek a szocialista korszakban más okai voltak.

A rendszerváltozás utáni, napjainkig tartó időszak Budapestet egyértelműen kiemelte provincializálódott állapotából. A város minden értelemben színesedett, kulturálisan sokszínűvé vált. Polgári karaktere felerősödött. A magántőke egyre jelentősebb jelenléte rozsdaövezeteket vitalizált, szórakozónegyedeket, bevásárlóközpontokat teremtett, korszerű irodaházakat, lakóövezeteket és jelentős gazdasági beruházásokat hozott létre. A város ismét kezdett megfelelni az európai sztenderdeknek. Budapest fokozatosan felébredt Csipkerózsika-álmából, és újra emelkedőpályára került.

 

A főváros igazgatása – eltérő modellek

1873-ban Budapestnek 10 kerülete volt. Ma 23 van belőlük. A számosság növekedése arra utal, hogy a város fokozatosan nőtt – egyre több és több település vált a főváros részévé. Eredetileg azonban a kerületek nem képviseleti alapon működtek – elöljáróságok voltak. Ez a szerkezet vélhetően azzal függött össze, hogy a nagy nemzeti-polgári vállalkozás létrehozói egységes és nem széttagoltságban működő fővárosban gondolkodtak. Úgy vélték – megítélésem szerint helyesen –, hogy az egység, illetve az egységesség fontosabb, mint a különbözőség. Felfogásukat visszaigazolta, hogy Budapest nagy fejlődési pályáját ebben a szerkezetben futotta be. Ebben a szerkezetben vált képessé arra, hogy a korabeli európai mintákhoz igazodva az eredetileg rendészeti és igazgatási funkciót átalakítsa, és a várost szolgáltatási egységgé is tegye.

Az egységesség érdekében brit minta alapján létrehoztak egy olyan szervezetet is – a Fővárosi Közmunkák Tanácsát[9] –, amelyik az állam és a törvényhatóság paritásos alapon működő közös szerveként központi módon szólhatott és szólt is bele a város életébe, döntően a városrendezés kérdéseibe. A Közmunkatanács – rövid megszakítással – 1870 és 1948 között működött, noha a két háború között már kisebb jelentősége volt, mint annak előtte. Eljelentéktelenedett, de bizonyos: nélküle a város nem lehetett volna naggyá.

1950-től a tanácsrendszer uralta el az országot és így Budapestet is. A tanácsrendszerben a pártállam politikai akarata dominált. Hiába módosítgattak a szerkezeten időről-időre, az emberek hiába választottak tanácstagokat, ettől a struktúra nem lett sem demokratikusabb, sem Budapest érdekeit jobban szolgáló.

A rendszerváltás után az 1990. évi LXV. tc. megszüntette a tanácsrendszert, és létrehozta Budapest Főváros Önkormányzatát. A kerületekben is választott önkormányzatok jöttek létre, saját polgármesterekkel és képviselőtestülettel. A fővárosnak is lett választott közgyűlése és saját főpolgármestere. Kisebb-nagyobb változtatásokkal majd’ három évtizede ez a szerkezeti megoldás van érvényben.

 

Új városegyesítés

Ennyi év után talán érdemes mérlegelni: mik az előnyei és hátrányai Budapest eddigi városirányítási struktúráinak?

Mérlegelésünk köréből nyugodt szívvel kizárhatjuk a pártállamhoz kötődő tanácsrendszert. Tehetjük ezt azért, mert a városirányítás a politikai diktatúra keretei között, annak alárendelten történt. Reményeink szerint Magyarország jövőjét nem a diktatúrához kívánja kötni, következőleg nem opció az egyeduralom bármely szerkezeti elemének vitalizálása.

Így valójában – most eltekintve a fontos, de itt nem tárgyalandó részletektől – két variációt mérlegelhetünk.

Az egyik szerint a fővárosnak van közgyűlése, tényleges hatalommal bíró vezetője, illetve vezetése, a városrendezésért egységesen felelős intézménye, de a kerületeket elöljáróságok irányítják, ahol az elöljáró vezetésével működik a közvetlenül választott kerületi választmány. Az elöljáróság végrehajtja a főváros döntéseit, noha néhány – törvényben rögzített ügyben – saját hatáskörben is eljárhat.[10]

A másik szerint a fővárosnak van kevert rendszerű, közvetett és közvetlen módon választott közgyűlése, kevés hatalommal rendelkező vezetője, illetve vezetése, a kerületek saját önkormányzattal és saját polgármesterrel bírnak, és nincs olyan egységes és közös városi-állami intézmény, amely rendelkezne a városrendezés tekintetében.

Az előbbi rendszer – kisebb-nagyobb korrekciókkal – 1873 és formailag 1950 között működött. Az utóbbi rendszer 1990-től napjainkig jellemzi a főváros irányítási szerkezetét.

Ha az 1873-tól tartó Budapest-történetet csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a városegység elsődlegessége mikor érvényesült – és ebbe a számításba a pártállami városirányítási modellt is belevesszük –, akkor ez az idősor 117 évet tesz ki. Így tehát az 1990 óta tartó időszak az egységes városelképzelés és gyakorlat tekintetében igencsak különbözik az azt megelőző több mint száz évtől.

A két rendszert sokféle aspektusból vizsgálhatjuk. Itt most csak két nézőpontot emelek ki.

Az egyik aspektus nyilván az önkormányzatiság, a demokratikus képviseleti rendszer szempontja. Ebben az értelemben az 1990 óta létező rendszer minden eddiginél demokratikusabb, az önkormányzatiság elve, amennyire lehetséges, érvényesül. Az elöljáróságokon alapuló rendszer kevésbé demokratikus – inkább hierarchikus –, de éppen a fővárosi közgyűlés, illetve a kerületi választmány jelenléte miatt nem nélkülözi a választott jelleget.

A fentiekből következően az sem utolsó szempont – miután a kerületi önkormányzatok képviselőkkel, bizottságokkal rendelkeznek –, hogy az 1990 utáni többpárti politikai struktúra számára kívánatos a kerületi önkormányzatok fenntartása, hiszen a különféle pártok saját kádereiket helyzetbe tudják hozni, különféle jövedelmeket képesek számukra biztosítani. A demokratikus alapon működő pártklientúra pedig szükséges a többpártrendszer önkormányzati szintű működéséhez. S ráadásul az önkormányzati szint az országos politikába is belépőt jelenthet. Persze az egy nagy kérdés, hogy tartalmilag érdemes-e a kerületi önkormányzatokat pártviszonyok mentén működtetni, hiszen számtalan példáját látjuk annak, hogy a vélemények nem feltétlenül pártalapon oszlanak meg; ráadásul a felmerülő kérdések nagy részének a helyi közpolitikát, és nem a pártpolitikát illető vetülete van.

Amennyiben a fővárosi közgyűléssel bíró elöljárósági rendszerben gondolkodunk, ott értelemszerűen főként nem a politikai, hanem a szakirányítási dimenzió kerül túlsúlyba. A helyi lakosok az önálló kerületi önkormányzat hiánya miatt a kerületi választmány révén tudnak, tudnának közvetlen kontrollt gyakorolni.

De van egy olyan szempont is, amely legalább olyan lényeges, mint a lehető legnagyobb mértékű önkormányzatiság és a demokratikus részvétel elve: melyik szerkezet képes hatékonyabban működtetni Budapestet; melyik szerkezet garantálja inkább, hogy Budapest a maga sokszínűségében egységes város legyen-e avagy – mint mostanság – 23 kerület „szövetségi városaként” működjön?

Ennek a szempontnak a figyelembevételével egyértelmű, hogy az 1873 utáni szerkezet a kívánatosabb. Nemcsak azért, mert Budapest ebben a szerkezetben lett európai rangú várossá, hanem azért is, mert ebben a szerkezetben tudott azzá lenni. Azaz a struktúra nem gátolta, hanem pont ellenkezőleg, elősegítette az európai nagyvárossá – vagy ami akkor ezzel egyenértékű volt –, világvárossá válást. Nem önkormányzattal bíró kerületek viszálya nyomán dőlt el, hogy felépüljenek-e a Duna hidak, nem kerületi szinten működő eltérő szabályozások szabták azt meg, hogy hány kutya lehet egy háztartásban, nem a különböző önkormányzatok szeszélyétől függött, hogy a Nagykörút kapjon-e egységes karácsonyi díszkivilágítást, s az sem, hogy egy terület milyen mértékben beépíthető. A város közgyűlése és a Fővárosi Közmunkatanács egységesítette Budapest képét, karakterét – a nélkül, hogy az eltérő városrészek sajátos jellegét megszűntette volna.

Az 1990 óta működő, Budapestet 23 városra tagoló önkormányzati rendszer jelentős részben formálissá tette a főpolgármester, illetve a főváros vezetésének hatalmát. A város legfőbb választott vezetője, a főpolgármester, a magyar protokollrendszer szerint a második rangosztályba tartozik; eszerint miniszteri rangú személy. Hatalma azonban jóval kisebb, mint azoké a minisztereké, akiket a protokoll ide sorol.[11] A rangja miniszteri, de ezenkívül semmi más nem az. Az 1990 óta működő rendszer a fővárosi közgyűlés szerepét az elöljárósági rendszerhez képest lefokozta, és kiiktatta a városrendezésért felelős és hatalommal bíró szervezetet.

Az adott rendszer sajátos szürrealitását sok példával lehetne illusztrálni. Engedtessék meg egy legfrissebb eset.

Egy 21. századi európai nagyváros státuszához hozzátartozik a szórakozónegyed vagy szórakozónegyedek jelenléte. Ez fontos turisztikai szempontból, de fontos azoknak a fiataloknak is, akik ilyen módon kívánják szabadidejüket eltölteni. A szórakozónegyed esetében egyszerre kell figyelni arra, hogy ez jó a városnak, de nem lehet úgy jó Budapestnek, hogy rossz legyen Budapest lakosai egy részének; azoknak, akik a szórakozónegyed területén laknak, és életüket elnehezíti, hogy hajnalig zajossá válik a környék.

Itt nyilván kompromisszumokat kell kötni. A jelen szerkezetben a nem feltétlenül jó  kompromisszum útját az jelenti, hogy a ma létező ún. „bulinegyed” területén lévő önkormányzat helyi népszavazást ír ki a kérdésről.[12] A bulinegyed főutcájának egyik oldala a népszavazást kiíró önkormányzathoz tartozik, a másik oldala egy másik önkormányzat területén van, amelyik nem írt ki népszavazást arról, hogy éjfélkor be kell-e zárni a szórakozóhelyeket.

A struktúrából az következik, hogy – amennyiben az egyik kerület népszavazása érvényes és eredményes – az utca egyik oldalán éjfélkor záróra lesz, a másik oldalán bármeddig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek.

A megoldási mód mindenképpen demokratikus, az eredmény viszont szürreális lehet.

Úgy vélem, hogy előbb-utóbb érdemes lenne újragondolni az 1990 óta létező budapesti önkormányzati szerkezetet. Most már több évtizedes tapasztalat gyűlt fel a működést illetően – nagyjából-egészében pontosan lehet látni az eddigi struktúra előnyeit és hátrányait. A hozzáértők nyilván sok pro és kontra érvet tudnak felsorolni. De egy ilyen diskurzusban, megítélésem szerint, két alapelvnek mindenképpen érvényesülni kell: az egyik a demokratikus társadalmi részvétel, a másik Budapest egységének gondolata. A kettő kompromisszumát kell megtalálni, mert megítélésem szerint a mai rendszer nem képes kielégítően biztosítani Budapest elgondolóinak, létrehozóinak alapvető eszméjét: az egységes főváros ideáját.

1873 után – nagyon megváltozott körülmények és feltételek között – ismét meg lehetne teremteni a városegyesítést, a város sokszínűségében megőrzött és fejleszthető egységét.

 

Az állami felelősség

Budapest hatékonysága, emelkedési pályája persze nem csak azon múlik, hogy miként alakul a város irányításának szerkezete. Piacgazdaságot feltételezve az sem mindegy, hogy mennyi magántőke áramlik be a városba; mennyire vonzó befektetési célpont Magyarország fővárosa. Ezt a tényezőt tudatosan nagyon nehéz befolyásolni, de van egy másik faktor, ami céltételezett cselekvés mentén tőlünk függ. Nevezetesen arról van szó, hogy ha a fővárost egy nemzetközi kihatásokkal bíró nemzeti vállalkozásnak értelmezzük, akkor ebben mennyi a magyar állam szerepe. Azaz a város hatékony igazgatása az egyik tényező, de legalább ilyen fontos az, hogy a magyar állam mit tesz az ország fővárosáért.

Ez nem egy elvont, istentől-embertől elrugaszkodott elvárás.

A magyar államnak felelőssége van Budapest iránt. Mint ahogy Budapestnek is felelőssége van a magyar állam iránt. Ez a felelősség döntően abban áll, hogy lakosainak beleszólási jogát biztosítva hatékonyan üzemeltesse és fejlessze az egységes Budapestet. Ezért sem mindegy, hogy milyen képviseleti, illetve irányítási szerkezetben működik a város. De erről már beszéltem.

Most a magyar állam felelősségéről ejtek szót.

A magyar állam felelőssége szinte minden téren létezik. Gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális vetületben egyaránt. Ez a többszörös felelősség történetileg is létezett – noha az Fővárosi Közmunkák Tanácsa révén csak egy dimenziója intézményesült –, de leginkább a maga természetességében, szervességében érvényesült.

A fővárosi rang – persze egy időben létezett a székesfőváros titulus is – annyit jelent, hogy az állam legfőbb intézményei itt összpontosulnak. Ezek az intézmények – pontosabban szólva fizikai, térbeli megfelelőik – olyan erős jelenléttel bírnak, hogy képesek karaktert adni a városnak, és kivétel nélkül az állam közreműködésével jöttek létre. Nem a főváros, hanem Magyarország finanszírozta őket. A Budapest életét és látképét meghatározó Duna-hidak esetében is (a Lánchíd kivételével) megkerülhetetlen volt az állam pénzügyi szerepvállalása.

Ha Budapest a főváros, akkor itt van az országgyűlés – épülete Pest látképét erőteljesen meghatározza. Ha Budapest a főváros, akkor itt van a Kúria, a legfelsőbb bírói fórum – revitalizálódó épülete a Kossuth téren található. Ha Budapest a főváros, akkor itt teremtik újjá a millennium alkalmából a királyi palotát, amely nélkül Buda látképe elképzelhetetlen. Ha Budapest a főváros, akkor itt építik fel a magyar nagyság és dicsőség emlékét, a Millenniumi Emlékművet, amely nem egyszer szolgált az ország kultúrájának szimbolikus megjelenítéseként. Ha Budapest a főváros, akkor itt kapnak helyet a nagy közgyűjtemények a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumon át az újonnan épülő múzeumi negyedig.

A főváros tele van nemzeti intézménnyel. Többek között ezért főváros.

A fővárosi minőséghez tartozik az is, hogy ez a város biztosítja a külföld felé a magyar állam önreprezentációját. Itt vannak a diplomáciai képviseletek, ide látogatnak a külföldi állam- és kormányfők, ide összpontosulnak az ország vagy különféle intézményei által szervezett nemzetközi események, konferenciák.

Budapest Magyarország arca – legalábbis az az arc, ahol a magyar nemzet és a magyar állam mind a külföld, mind saját lakossága felé megmutatja önmagát.

Budapest életében mindig is nagy szerepe volt az államnak, egyszerűen azért, mert ez a város a főváros, ez a város egy európai rangú város és ez a város jeleníti meg a magyar államiságot.

A magyar államnak tehát feladata és felelőssége is van Budapest iránt. Egy állam esetében azonban a felelősség nem pusztán elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét kategória. Az állam pedig akkor képes konkrétan felelősséget viselni, ha intézményesültséget társít ehhez. A honvédelem felelősségét a hadsereg példázza, a végrehajtó hatalom felelősségét a kormány és intézményei jelenítik meg, a törvényhozás felelőssége az országgyűlés képében jelenik meg, a bírói hatalom felelőssége pedig a többszintű bírósági rendszerben ölt testet.

Ha igaz az, hogy a magyar állam felelősséggel bír Budapest esetében, akkor ennek ideje intézményes formát adni. Nem úgy, ahogy eddig történt. Nevezetesen akként, hogy egyedi döntések és különféle minisztériumokhoz tartozó hatáskörök mentén realizálódik ez a sokszor ötletszerű, lobbiérdekeket érvényesítő, összehangolatlan tevékenység. A közelmúltban és jelenleg is több állami projekt valósult, illetve valósul meg Budapesten. Van, amelyiket az Emberi Erőforrások Minisztériuma, van, amelyiket a Miniszterelnökség felügyelte. És folytatni lehetne a sort…

Itt is engedtessék meg egy példa: a 2014-től többször átadott Várkert Bazárról van szó. A Miniszterelnökség Európai Uniós és magyar költségvetési pénzből újította fel az épületegyüttest. A munka sok minőségi hiányossággal készült el, de nem ez a döntő. A hibák kijavíthatók, és ki is javítják őket. A Várkert Bazár Buda látképének kiemelt eleme, romos állapota Budapest szégyene volt. A felújítás esztétikailag harmonikussá tette a panorámát, a 19. századi királyi Budapest patináját jeleníti meg. Mindazonáltal soha senki nem döntötte el azt, hogy az épületegyüttes miként illeszkedjék a 19. századihoz képest megváltozott város szövetébe. Továbbá azt sem döntötték el, hogy használható-e kiállítás, illetve kiállítások céljára a Várkert Bazár épülete. Én két ott megvalósult kiállítás létrehozatalában vettem részt. Bizton állíthatom, hogy a kialakított terek csak a legnagyobb nehézségek árán alkalmasak egy történeti kiállítás számára. Valójában inkább az alkalmatlanságról van szó.

Sok pénzért megszűnt a város egyik szégyenfoltja, de éppen a funkciók tisztázatlansága miatt nem egy vitális tér jött létre. A Várkert Bazár nagyjából-egészében pont annyira kívül esik a város szövetén, mint akkor, amikor zárva tartó romként csak ott állt. Szép lett, de nem tudni, hogy mire jó. Nem része Budapest kulturális vérkeringésének, mert senki nem gondolta át azt, hogy milyen koncepcióba illeszkedjék az épületegyüttes funkciója.

A széttagoltság – minden kormányzati jó szándék ellenére – kevésbé használ Budapestnek. Az összehangoltság lenne kívánatosabb.

Megítélésem szerint éppen ezért Budapest kiemelt jelentősége miatt itt lenne az ideje, hogy az állam a maga végrehajtó hatalmi rendszerében létrehozzon egy Budapest kormánybiztosságot, amely minden olyan állami fejlesztést kezdeményez és koordinál, amely az egységes főváros és így az ország javát szolgálja. Jelenleg – éppen a széttagoltság miatt – még azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy költségvetési évben hány forintot fordít a magyar állam Budapestre.

Ez így nincs rendjén.

A Budapest kormánybiztosság – az átalakított fővárosi önkormányzattal együttműködve – konceptualitásba rendezve az eddigieknél jóval hatékonyabban kezelhetné Budapest problémáit, gondoskodhatna a város fejlődési és fejlesztési pályájáról. Az oly nagy szerepet játszó magántőke számára is fontos lenne a kiszámítható, kalkulálható állami és önkormányzati környezet.

A magyar állam 2017-ben létrehozott egy tárca nélküli miniszteri pozíciót a vidéki városok fejlesztésének összehangolására, tehát tisztában van azzal, hogy a vidéki városfejlesztés olyan kormányzati felelősség, amelyet intézményesíteni kell.

Ma a Budapestet érintő állami szerepvállalásért több miniszteri és kormánybiztos felel. Ezen a területen semmifajta egységesség, egyeztetett konceptualitás sem tapasztalható.

A főváros esetében tehát továbbra is létezik a projektalapú, összehangolatlan széttagoltság. S úgy tűnik, hogy ez sokaknak érdeke is, hiszen mindegyik projektgazda – lett légyen szó szakminisztériumról vagy miniszterelnökségről – saját hatalmi körét tágítja. Nem valószínű, hogy önként lemondanának erről az érdekorientált rendetlenségről. Nekik ez lehet, hogy így jó, de bizonyosan nem jó Magyarországnak és különösen Budapestnek.

Úgy látszik, hogy a kormányzat már teljeskörűen felismerte intézményes felelősségét a vidéki városok iránt, de a kellő mértékben és államigazgatási szinten még nem tudatosította felelősségét Budapest iránt.

 

Amiről nem esett szó

Tisztában vagyok azzal, hogy az itt elmondottak korlátozottsággal bírnak.

Gondolkodásom csak Budapest lehetséges fejlődési potenciáljára, illetve az állam ebben való szerepére korlátozódott. Ezen belül is „csak” arról szóltam, milyen modell mentén lehetne újraformálni Budapest önkormányzati szerkezetét, illetve hogy az állam hogyan tudná koncentráltan és intézményesülten érvényesíteni a főváros iránti felelősségét. Nem esett szó a részletekről pedig, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. De én most nem a részletekkel, hanem egyfajta konceptualitással foglalkoztam.

Egyetlen részletre azonban kitérnék.

Nem gondolom, hogy az állam és Budapest egyenrangú részvételével egykor működött Fővárosi Közmunkák Tanácsát vissza kellene állítani. Egy ilyen intézmény a mai alkotmányos rendszerben bizonyosan alkotmányos aggályokat is felvetne, hiszen sértené az önkormányzatiság elvét; sokan azt vélelmezhetnék, hogy a központi kormányzat uralni akarja a főváros önkormányzatát.  Megítélésem szerint a tisztán állami pénzből készülő beruházások esetében az államnak joga van maga dönteni, de figyelembe kell vennie az egységessé és így erőssé vált főváros véleményét. Az egységes fővárosnak is joga van a maga által kezdeményezett beruházások esetében az önrendelkezéshez, s képes kézben tartani a városrendezés ügyét. Tehát úgy gondolom, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ma már nem egy időszerű intézmény, hiszen ahhoz képest, amikor létezett, igencsak megváltozott a város és az állam hatásköre és tevékenysége, szándékaik érvényesítési lehetősége, az anyagi források köre s az alkotmányos rendszer is. A tanács két háború közti eljelentéktelenedése pedig egyáltalán nem volt véletlen; már akkor is meghaladottá vált. Arról nem is beszélve, hogy az 1870-es évekhez képest ma már nagyon mást jelent a közmunka kifejezés. Pontosan annyit változott a közmunka kifejezés tartalma, mint amennyire elavult a Közmunkatanács intézménye.

Ez nem jelenti azt, hogy a két alkotmányos entitás, azaz a magyar állam és Budapest főváros önkormányzata között ne jöhetne létre állandó egyeztető fórum.

Gondolatmenetem korlátozottsága azonban nem csak a részletek hiányában jelenik meg. Egész érvelésemben a Budapest szót használtam, ami valójában csak az ország jogilag vett fővárosát jelenti. Egy szót sem ejtettem arról, amit az agglomeráció jelent.

Budapest agglomerációs övezetében több mint 1,2 millió ember él. Nagy részük szervesen kötődik a városhoz – ide jár be dolgozni, itt járnak iskolába a gyerekei, itt vesz igénybe egészségügyi és egyéb szolgáltatást. Táplálják a várost, és élnek a városból. Budapest teljesítményének az ő teljesítményük is a része; Budapest szükségletei pedig részben az ő szükségleteik.

Mentségemre szolgál, hogy noha gazdaságilag és társadalmilag ők igen fontos szereplők, de közvetlenül nem vonatkozik rájuk sem a fővárosi önkormányzat működése, sem egy lehetséges Budapest kormánybiztosi intézmény.

Mint erre utaltam, számtalan érdek szól az ellen, hogy a mai helyzet változzék. Kétségtelenül igaz, hogy Budapest az elmúlt majd’ 30 évben is működött, és az állam is így-úgy hozzátette a magáét a főváros fejlődéséhez, arculatának változásaihoz. De azt is tudjuk, hogy ebben a működésben számtalan hiányosság volt és van, és az is egyértelmű, hogy mind a főváros, mind az állam működhetne jobban, hatékonyabban.

Elgondolásaim arról szólnak, hogy ez lehetőleg így is legyen!

 

Summázat

Budapest nemzeti érték. Hogy azzá váljon, azért sokat tettek elődeink.

A tények és az adatok azt bizonyítják, hogy Budapest minden értelemben sokkal nagyobb szerepet játszik az ország életében, mint lakossági aránya azt indokolná.

Budapest nemcsak magyar, hanem nemzetközi szintű, európai metropolisz. A nemzeti jelleg és tartalom mellé európai karakter is társul.

Budapest a rendszerváltás után szerkezetében demokratizálódott, de csonkult egysége.

A magyar állam mindig is sokat tett fővárosáért.

Azt gondolom, hogy Budapest és a magyar állam szimbiózisa lehetne hatékonyabb és jobb a mostaninál.

Ehhez az kell, hogy Budapest irányítási szerkezete megváltozzék: a demokratikusan választott fővárosi önkormányzat élén álló, közvetlenül választott főpolgármester, illetve a város vezetése tényleges hatalommal bírjon, és a kerületek ne önkormányzati, hanem a fővárosi önkormányzatnak, illetve a főpolgármesternek alárendelt elöljárósági struktúrában működjenek.

Az állam részéről pedig helyes lenne, ha létrejönne egy Budapest kormánybiztosság, amely képes kezelni azokat a problémákat, amelyekre az önkormányzatnak nincs költségvetési kerete, s a fővárosi önkormányzattal karöltve koncepcionális módon alkalmas Budapest fejlesztésében kezdeményezni és koordinálni az eleddig széttagolt és sok esetben koncepcióhiányos állami részvételt.

Ez az elgondolás tehát két lábon áll. A fővárosi önkormányzat reformja segíti Budapest felelősségének érvényesítését önmaga és a magyar állam iránt, az állam intézményes felelősségének érvényesítése pedig segíti Budapestet abban, hogy befussa azt a pályát, amit a magyar história nyomatéka és a város európai beágyazottsága jelent.

Véleményem szerint az a legszerencsésebb, ha ez a két változás párhuzamosan valósul meg. De ha csak egyik része realizálódik, az is nagy előrelépés.

Jókai Mór a millennium után azt írta: Magyarországnak nem nőni, hanem emelkedni kell!

Ha Budapest emelkedik, akkor Magyarország is emelkedik.

Win-win helyzet. Csak rajtunk múlik, hogy mennyire élünk vele.

 

 

Megjelent: http://www.es.hu/cikk/2018-02-16/gero-andras/budapest-es-a-magyar-allam.html

[1] Alaptörvény: Alapvetés, F cikk (1). https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV

[2] Ha a brit kilépés jogérvényessé válik, akkor Budapest a 8. helyre lép előre. https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Eur%C3%B3pai_Uni%C3%B3_legn%C3%A9pesebb_v%C3%A1rosai

[3] http://www.mvfportal.hu/data/regio/20/news/budapest%20gazdasaga.pdf

[4] A statisztikai adatok forrása a Központi Statisztikai Hivatal.

[5] Széchenyi István: Világ, vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 509, 516. p.

[6] 1872. évi XXXVI. törvénycikk: Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakitásáról és rendezéséről. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5570 A törvény rögzíti, hogy „Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margit-sziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesittetnek.”

[7] Császári Bécs, királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből. Szerkesztette: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke. Hanák Péter előszavával. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1996.

[8] Ahogy Petri György Lakótelep című verse megfogalmazza:

„Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.”

A vers eredetileg az Örökhétfő című kötetben jelent meg.

In: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=782&secId=72452

[9] 1870. évi X. törvénycikk

a Duna-folyamnak a főváros mellett szabályozásáról s a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesitendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e közmunkák végrehajtási közegeiről https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5416

[10] Lásd erről: 1893. évi XXXIII. tc. Budapest székes főváros kerületi elöljáróságairól. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6516

[11] www.protokoll.uni-nke.hu

[12] A VII. kerületi népszavazásról: https://index.hu/belfold/2017/10/03/nepszavazas_fog_donteni_a_bulinegyed_sorsarol/; http://nepszava.hu/cikk/1149284-bulinegyed—megvan-a-nepszavazas-idopontja. A népszavazási kiírása a kerület egészére vonatkozik – így azok is szavaznak, akik egész máshol, de értelemszerűen a kerület területén élnek. Azok viszont, akik a bulinegyed VI. kerületi oldalán laknak és teljes mértékben érintik őket a szórakozónegyed létéből adódó problémák, nem szavaznak.

Nemzeti princípium

A princípium szó elvet jelent. A nemzeti princípium nemzeti elvet jelent. Azért használom a régiesen hangzó latin kifejezést, hogy jelezzem: amiről írok, az nem új, noha újult erővel és új kontextusban jelenkorunk része.

Az elv és versenytársai 

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.

A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

Először megjelent a Látószög blogban: http://latoszogblog.hu/blog/nemzeti_principium

Múlt, félmosollyal

Kossuth Lajos 1862-ben írta meg a „Dunai Szövetség” tervezetét. Ebben egy olyan közép-európai állam képét vázolja fel, amely az itt élő népek szabad egyesülésén alapul. Szövetséges államrendszert képzel el, amely egybefogja a magyarok országát (adott esetben Erdély nélkül), Romániát, Szerbiát, Horvátországot s a Szerbiához csatlakozni akaró tartományokat. A 11 pontból álló tervezet, így ér véget: „Egység, egyetértés, testvériség a magyarok, a románok és a szlávok között! – Íme, ez az én legforróbb vágyam, íme, legőszintébb tanácsom, íme, a mosolygó jövő mindezen népek számára!”[1]

A Kossuth-féle elgondolás csekély politikai támogatásban részesült – a magyar politikai elit egyértelműen elutasította.

Nem lett belőle semmi.

Aurel Popovici 1906-ban kidolgozott egy tervezetet, amely a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” szólt.[2] Ebben a föderális államban 11 egység jöhetett volna létre (Erdély itt is önállóan szerepel). A trónörökös Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó szerző elképzelésében Magyarország csak azokra a területekre terjedt volna ki, ahol a magyarok vannak többségben. Így a történelmi Magyarországhoz képest egy jóval kisebb szövetségi állam lett volna az általa Magyarországnak hívott terület.

A Popovici-féle elgondolást a trónörökös támogatta, a magyar politikai elit nem. A trónörököst 1914-ben meggyilkolták, így soha nem tudjuk meg, hogy mit tett volna, ha ő lesz a császár-király.

A tervezetből nem lett semmi.

Ezzel szemben 1867-ben létrejött egy olyan kiegyezés,[3] amelynek eredményét úgy hívjuk: Osztrák–Magyar Monarchia. A Monarchia 1918-ig állt fenn, s mindenfajta egyéb elképzeléssel szemben ez maga volt a realitás. Annyira reális volt, hogy 1871-ben a magyar politikai elitnek sikerült megakadályoznia, hogy a kétcentrumú (Bécs-Budapest) államalakulat háromcentrumúvá (Bécs-Budapest-Prága), azaz trializmussá alakuljon át.

Az egykori politikai hatalmi realitásból azonban ma már semmi nincs. Nincs Habsburg Birodalom, nincs történelmi Magyarország, sőt, már azoknak az államoknak egy része sincsen meg, amelyek a Habsburg Birodalom romjain létrejöttek (Csehszlovákia, Jugoszlávia). Ma a térségben még monarchikus államforma sem létezik.

Úgy tűnik, hogy az egykor nem realizált elképzelések és a hatalmi struktúraként létrejött gyakorlat is a múlt ködébe vész. Mindannyian – Krúdy Gyula kifejezésével élve – „a tegnapok ködlovagjaivá”[4] váltak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kora tehát olyan, mint Atlantisz: elsüllyedt világ.

Másrészt az egykor volt Habsburg Birodalom utolsó létformája sokágú módon ér bele az egykoron egy államalakulatba tartozott népek-nemzetek életébe, s épp ezért egyáltalán nem olyan, mint Atlantisz. Pont ellenkezőleg: örökségünk, s mindennapjaink része. Egyszerre két igazságunk is van: a Monarchia meghalt, a Monarchia öröksége él.

Itt és most, én az örökségről, vagy legalább is annak kis szeletéről írok.

 

Polgárosodás

Ami az örökség szempontjából a legfontosabb: a Monarchia, a kiegyezés kora a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás időszaka volt.[5] Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultusz és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatórikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be. Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ennek része volt az állam korszerűsödése, a kor normái szerinti professzionális bürokrácia kialakulása, az állam nagyjából kalkulálható működése. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás komfortossága, a béke és konszolidáció együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz.[6]

Amióta a polgárosodás folyamata elindult, azóta sokan nem tudatosították, hogy ennek a tendenciának nincs alternatívája. Voltak, akik a XX. század első felében úgy gondolták, hogy igent mondanak a polgárosodásra, de állami segédlettel ki akarnak zárni belőle egy meghatározott embercsoportot. Voltak, akik Magyarországon a XX. század második felében az egész polgárosodást és polgárságot meg akarták szüntetni – ők modernizálni akartak polgárok nélkül.

Ma már talán mindenki számára egészen egyértelmű, hogy a polgárosodás alternatívátlan. Történelmileg alternatívája a polgárosodás minőségének van; annak, hogy a társadalomban mennyire tud diffúz, azaz szétáramló módon működni. Jószerivel mai társadalmi érvényességű vitáink is ekörül folynak. Általában nem akörül van nézeteltérés, hogy a polgárosodás minél szétáramlóbb legyen, hanem inkább az eszközök, a módszerek, a politikai alkalmasság tekintetében. A magyar reformkor kidolgozott polgárosodási alternatívákat, amelyeket 1848-ban törvényekben realizált. Az 1849-ben uralomra jutott abszolutizmus a maga módján már polgárosítani akart, de a fő tendenciaként bekövetkező polgárosodási folyamat a kiegyezés, a Monarchia korára tehető. Az elképzelésekből a Monarchia kora teremtett gazdasági, társadalmi és mentális realitást.

Jelenleg más körülmények között, más feltételekkel csak folytatunk valamit.

Jó mutatója ennek az a „hardware”, amit a Monarchia, a kiegyezés kora ránk hagyott. Épített környezetünk, civilizációs örökségünk (vasút, csatornarendszer, kórházak, stb.) mind olyan, amivel nap mint nap élünk, használjuk, beépült mindennapjainkba. Ez az épített környezet arra is alkalmas, hogy a polgárellenes időszak elmúltával az utóbbi negyed évszázadban polgári módon revitalizálódjon. Példának okáért a magyar parlament épülete újra betölti eredeti funkcióját, a Sándor-palota újra államhatalmi hely, a vidéki városházák közgyűlési termeiben újra aktív élet zajlik. Budapest újra vitális város lett – rákerült Európa és a világ polgári térképére. Mindazt fel tudja kínálni, amit az országunknál szerencsésebb államok fővárosai.

A „hardware”-ről sokat tudunk, de kevésbé ismerjük a kiegyezés korából ránk hagyott örökség „software” részét; pontosabban szólva azokat a lágyabb felületeket, amelyek egyfajta kulturantropólógiai jellegzetességként is felfoghatók.

 

Közép-Európa

Sokan, sokfélét értenek az alatt, hogy mi is az a Közép-Európa. Mióta elkezdték a fogalmat használni szélesebb körben – s ez a folyamat a XIX. század első felétől indul, majd a század végére, a XX. század végére teljesedett be –, eltérő értelmezések tapadtak hozzá. A kifejezés történetében benne van a német expanzió, s általában a dominancia igénye épp úgy, mint a kereszténység ortodox változatától való elhatárolódás mozzanata. De ott bujkál benne az is, hogy van Európának egy olyan régiója, ami nem egyenlő a Nyugattal, de nem is ugyanolyan mint Kelet-Európa, vagy éppen a Balkán.[7]

A fogalom a közép-európai rendszerváltozásokat követő ún. „tranzitológiai” irodalomban is megjelent. 1990 után többször használták a „Köztes Európa” [Europe in between] kifejezést. Valami, ami kettő között egy harmadikra utal.[8]

Közép-Európa saját arca, saját története nem az egyes nemzetek története, nem egyenlő az egyes nemzetek külön kultúrájával, de nem is ugyanaz, mint egész Európa története, kultúrája. Közép-Európa fogalma történetileg leginkább egy olyan birodalom formájában fejeződött ki, ami évszázadokon át némileg változó hatásokkal magában foglalta azt a térséget, ami a német, az orosz és a török birodalom közé ékelődött. S ez nem volt más, mint a Habsburg-monarchia, illetve utolsó létformája az Osztrák-Magyar Monarchia.[9] Ez a közös történet kerete.

De itt rögtön el is jutunk az örökség egyik legfontosabb, napjainkban is élő eleméhez, ami egyben a Habsburg Birodalom belső problémája volt.

A birodalom nemzetek feletti intenciót hordozott – pont úgy, mint most az Európai Unió. Másfelől pedig azzal a folyamattal szembesült, amit nemzetállami aspirációnak hívhatunk. Az itt élő népek – a XIX. század elejétől kezdve, de az Osztrák–Magyar Monarchiában kiteljesedően – eltérő ütemben, eltérő intenzitással arra törekedtek, hogy saját nemzeti területeket (esetleg államokat) hozzanak létre. Ezt jobb híján hívom nemzetállami aspirációnak, hiszen valójában itt olyan törekvésekről volt szó, amelyekbe az is beleértődött, hogy egy-egy adott nemzet, illetve nemzetiség dominanciája alatt jelentős nemzeti kisebbségek éljenek.

A két tendencia – a szupranacionális és a nacionális – erős konfliktusmezőt hozott létre és a XIX. század második felében már strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték, hogy a Habsburg Birodalom főként ebbe rokkant bele.

A nemzetek felettiség intézményesültsége és a nemzetállami aspirációk együttes jelenléte mindig konfliktusforrás. Az volt, és az is maradt.

Európa ma önmagát úgy fogalmazza meg: „Egység a sokféleségben”. Ez az Unió jelszava. A sokféleség természetesen arra a történelmileg kialakult kaleidoszkópra vonatkozik, amit a nemzeti kultúrák és a társadalmi szubkultúrák jelentenek. Az egység pedig annyit tesz, hogy ezek a nemzetek politikai szinten egyforma alapelveket vallanak, amelyeknek kulcsszava az együttműködés, az egyenjogúság, a tolerancia, az emberi jogok tisztelete és a demokratikus alapértékek respektálása.

Az új Európa szándéka szerint univerzális, de szekuláris és demokratikus intenciójú.  Ez annyit tesz, hogy a különbözőségeket tudomásul veszi és – legalábbis egyelőre – nem fojtja el az eltérések, a regionalitások kulturális világát. Őszintén szólva nem is igen tehet mást. A keresztény univerzalizmus ugyanis széttört: a szekularizáció, a modernitás, a nemzeti kultúrák és identitások létrejötte s persze a polgári fejlődéssel együttjáró individualizáció nem írható felül semmilyen erőltetett, központilag preferált normával. Európának nincs más lehetősége, mint az, hogy tudomásul vegye a paradoxont: a különböző népek adják, adhatják egységét, egységének garanciáját.

Ez az új Európa nem tudja és nem is akarja elkerülni a múltat, az eltérő történeteket. Az eltérő történetek pedig eltérő kulturális hangsúlyokat, eltérő attitűdöket jelentenek.

Másfelől viszont – részben az Unióban és részben az Unión kívül is – azt látjuk, hogy egy XIX. században induló nemzetállami folyamat végpontjához érkeztünk, méghozzá abban az értelemben, hogy a nemzeti államok kialakulása most teljesedett ki. (Amikor a nemzetállam kifejezést használom, akkor – ismétlem – nem feltétlenül nemzetileg homogén politikai struktúrákra gondolok, hanem nemzeti dominanciájú államokra.)

A volt szovjet birodalom területén a ’90-es években sorra-rendre jöttek létre a nemzetállamok – ebbe a sorba illeszkedik a XVII. század óta először újból tartósan független státusszal bíró Ukrajna is. Legalább ilyen sodró erejű a folyamat a volt Jugoszlávia és a Balkán tekintetében is.  Most már ott tartunk, hogy a tökéletesen szétdarabolódott Jugoszlávia utódállamai sorába egy második albán állam, Koszovó is bekerült. Természetesen ez a folyamat a ma már az Unió keretébe tartozó volt Csehszlovákia esetében is lezajlott. Most már egyébként két román államot is számon tarthatunk: az egyiket az Unión belül, a másikat – Moldáviát – az Unión kívül.

Az említett nemzetállamok természetesen egy erős nacionalista energiatöbblettel jöttek és jönnek létre, már csak azért is, mert a nemzetállam létrehozásához elengedhetetlen a sok esetben intoleráns nemzeti gondolat jelenléte. Jól példázza ezt a volt Jugoszlávia esete, ahol az ott élő népek nacionalizmusa extrém és embertelen formákat öltött önmaga érvényesítésekor. Ezt közönségesen polgárháborúnak hívjuk, ami Európában az 1990-es évek egészét beárnyékolta.

Mindez azzal jár, hogy ezeknek az államoknak az esetében ugyan szükséges lenne a regionális együttműködés, a tolerancia, az egység a sokféleségben, valójában azonban mindenki mindenkit utál, mindenki a másikkal szemben próbálja meg önmagát meghatározni.

Úgy látom tehát, hogy van egy európai uniós gondolkodás és gyakorlat, és részben vele szemben van egy olyan, még a Monarchia korából öröklött érzelmi és történelmivé vált realitás, aminek köszönő viszonya sincsen az Unió világával. Van egy nemzetek feletti nyelv és gondolkodás, s van egy nemzeti önérdeket kiteljesítő tényleges történelmi folyamat.

S ha valami, akkor ez is a Monarchia történelmi örökségének mai továbbélése.

 

Tömegkulturális normavilág

A kultúrák egymás mellett élése és keveredése – ez Közép-Európa egyik legfontosabb jellemzője. Mondhatnám úgy is: Közép-Európa multietnikus és multikulturális.

Az egymás mellett élés azt jelentette, hogy mindenki követte, követhette saját vallási, a vallásiból derivált kulturális, illetve nemzeti normáit. Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a XX. századi értelemben vett tényleges belső kolonializáció; egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs és ellenreformációs küzdelmek nyugvópontra jutottak; bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése; számtalan esetben kiderült, hogy a szándékolt erőszakos asszimilálás nem működik.

A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei között. A XIX-XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált;[10] a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált gondolkodóvá vált; vagy éppen csehből németté változott.

Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata.

Mert minden civilizatórikus változás, minden polgárosodás, minden konszolidáltság mellett a Habsburg Birodalomban nagyjából-egészében ekkorra mindenki mindenkit utált. Minden mögött ott állt a „nem szeretem” érzete. A különféle nemzeti mozgalmak – az emlékezetre tartós hatással – egyaránt arra panaszkodtak, hogy a másik elnyomja őket. Történelmi hősöket kreáltak, s ezek a hősök általában a szomszéddal szembeni hősök. S persze a szomszéd ugyanígy cselekedett. A hősök – hőseink, hőseik – szemüvegén keresztül nézett világ pedig már nagyon is megosztó – pont úgy, és annyira, ami ahhoz kell, hogy az emlékezet önazonossággá váljék.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Rennwegnél kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől, illetve az ő lakóhelyétől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót.

A kulturális identitás egy részének egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába.

A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egykoron egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a német-osztrákok viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A másik lekezelése, utálata, a kétlelkűségek halmaza abszolút beépült az itt élő népek kultúrájába. Olyannyira, hogy a rendszerváltozások utáni szabad választások bekövetkeztével politikai energetizáló erőként is felhasználhatóak, s térségünk politikusai élnek is vele. Persze, mint minden jelenség, ez sem határtalan, de létező, politikailag hasznosítható. S ami hasznosítható, az így vagy úgy hasznosul is.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai”[11] című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember”[12] című műve éppúgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[13] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[14] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – ifj. Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, A Csárdáskirálynőt[15] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A keringők és az operett világa napjaink kultúrájának is jellegzetes része – népszerűségükön nem fog az idő.

Mindez arra utal, hogy az itt élők továbbra is szeretik a látszatot és annak esztétizálását. Vélhetően azért, mert a jelen e tekintetben  nem túlzottan különbözik a múlttól.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra éppúgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában csak a töményt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[16]

Ma, éppen továbbélésük okán, sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmód-normaként létezett tömegkulturális – közös, de nem mindig integráló – elemek szerepét, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

 

Uniós előkép

A Monarchia megelőlegezte az Európai Unió gazdasági szemléletét és rendszerét.

Az egységes pénz valóság volt, s volt abban valami impresszív, hogy Lembergben és Innsbruckban, Karlovy Varyban és Opatijában ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni. (A történelmi fejlődés eredményeképpen, az emberi tökéletesedés nagyobb örömére ez ma nincs így. Ma – a fenti példában szereplő helyeken – grivnában, euróban, koronában és kunában lehet fizetni. Egy helyett négy a pénz. ) A munkavállalásnak nem volt akadálya – a munkavállalók dolgát a rendszer nem nehezítette. A belső piac szabad volt, ami annyit tesz, hogy semmiféle vám nem terhelte az árut. A magyar Ganz éppúgy szabadon szállíthatott, mint a cseh Skoda, vagy éppen az osztrák Steyr.[17] Ez persze azt is jelentette, hogy a munka kultúrája is szabadon áramlott. Német és cseh szakmunkások vitték szét a maguk munka és munkáskultúráját, tették általánossá azt, ami a szakmunkáslét szakmai és életvitelbeli normativitását jelentette. Ahova nem jutottak el, ott a szakmunkás már kalap helyett csak sapkát viselt. A Monarchia kalapos munkásmozgalmáraitól keletre már csak a sapkás Leninnek maradt hely.[18]

A gazdaság fejlettségi szintje azonban nagyon is különbözött. Csehország közép-európai vezető szerepét csak a szocializmusban veszíti el. Ekkor előzi meg a mai Ausztria, ami addig mögötte volt. De a felzárkózás általános, noha egyenlőtlen. S nagyon úgy tűnik, hogy az akkor létrejött gazdasági erőviszonyrendszer előbb-utóbb, némi módosulással a XXI. században is reinkarnálódik. A szocializmus homogenizáló világa után újból előkerülnek a már eltűntnek képzelt különbségek.

Amiben a Monarchia bizonyosan nem volt az Unió előképe, az a politikai szerkezet egésze. Míg a gazdasági kiegyezés[19] tízévente újratárgyalható volt, s így a rendszer a gazdasági teherviselés tekintetében vitáktól nem mentes önkorrekciókra volt képes, addig a politikai kiegyezés törvényesen felmondhatatlan volt, s önkorrekcióra képtelennek bizonyult. A birodalom szerkezetének egésze rugalmatlan volt. Ezért a német nyelvűeken és a magyarokon kívül mindegyik nemzetiség – legalábbis kollektív szinten – azt érezhette, hogy nemigen tud beleszólni az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeibe. Utólag is jó néhányan vélik úgy, hogy ez a rugalmatlanság volt a birodalom egyik legfőbb és gyógyíthatatlan betegsége, hiszen a századfordulón már jól kitapintható volt a szerkezeti változások kényszere. (Nem véletlen, hogy a trónörökös föderációs átalakításban gondolkozott.)

A politikai önkorrekcióra való képtelenség Magyarországon a belső viszonyok tekintetében is testet öltött. A magyar politikai elit, belemerevülve a rugalmatlanságba, képtelen volt érdemi reform-választ adni az agrár- és munkáskérdésre és az ország nemzetiségi problémáira. A választójog kiterjesztését is húzták-halasztották, s csak az Osztrák-Magyar Monarchia bukása előtt pár héttel voltak képesek saját addigi alapállásukat módosítani. Mindeközben a rendszer elitje joggal volt büszke arra, hogy a napi politikai lét részét képezték a liberális szabadságjogok.

Az Unió és benne Magyarország egész politikai rendszerét az önkorrekcióra való képesség jegyében alakította ki – ezért lehetséges politikai váltógazdaság; ezért lehetségesek a jelentősebb reformok, ezért nem lehetetlen az eltérő nemzeti érdekek kompromisszumos érvényesítése.

Tehát amíg a Monarchia gazdaságilag az Uniós tagállamok számára egyfajta előkép s némelyeknek a történelem által megszakított folytatás, addig politikailag nem előkép és nem folytatás.

 

Illúziók kultúrája

Közép-Európa a XX. századra Európa és a világ egyik „legforróbb” térsége lett. A XX. század két világháborújából éppen kettő itt tört ki. A Monarchia déli peremén történt az a merénylet, ami az első háborúra formális okot szolgáltatott. A II. világháború a német-lengyel határon tört ki azzal súlyosbítva a tényt, hogy közvetlen előzményei is Közép-Európáról szóltak: Ausztria megszállására, illetve a Harmadik Birodalomhoz csatolására és Csehszlovákia feldarabolására gondolok. Mindez azt tanúsítja, hogy a térség képes vészterhes feszültségeket termelni, hordozni; alkalmas arra, hogy önmagán túlmutató konfliktusokat teremtsen. Igaz, ez máshol is előfordult, de mégsem vezetett világháborúhoz. S itt tört ki a második háború utáni Európa legkegyetlenebb és legvéresebb konfliktusa is: a délszláv háború.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Más is adódik belőle. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében, és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az irrealitásból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Ráadásul Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen. Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.[20]

Mindebből az is következik, hogy térségünkben a bevallott kompromisszumnak, a kiegyezésnek kevés becsülete van. Az emberek szeretik önmagukat hajthatatlannak, elvhűnek láttatni, miközben egyébként egyfolytában kompromisszumok között élnek, de ritkán vállalják azokat fel. Sőt, az itt élő nemzetek általában azokat tekintik nemzeti hősöknek, akik tevékenységükbe belehaltak. Az elvhűséggel felruházott kudarc többet ér, mint a kompromisszummal elért siker. Ha szinte mindenki így vagy úgy megalkuszik, de senki sem hajlandó ezt elismerni, s inkább a kompromisszumképtelenségből teremt tartásos viselkedési normát, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az emberek előbb-utóbb egy sajátos skizofréniát alakítanak ki: másként cselekszenek, és másként beszélnek. A közbeszéd ezért hajlamos életidegenségbe, adott esetben idiotizmusba fordulni, ami persze aztán hat a cselekedetekre is. A térség ontológiai illúzionizmusa körbeér.

Persze mindez összefügg a térség nacionalizmusainak természetével is, része annak. A nacionalizmusok közül különösen kettő olyan, amelyik illúzióteli volta miatt jószerivel mindent elvesztett, amit önmaga számára fontosnak gondolt.

A szerb és a magyar nacionalizmusról beszélek.

A XXI. század elejére a szerbek kénytelenek szembenézni azzal, hogy már az általuk oly fontosnak tartott Koszovó sem része Szerbiának. Nem akarják tudomásul venni, de ez akkor is így van.

A magyar nacionalizmus esetében másként, de hasonló a helyzet. Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött a történelmi Magyarország területi egysége. Ez oksági módon összefüggött azzal, amit a Habsburgokkal történő megegyezés jelentett: nevezetesen Magyarország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Innentől a magyar nacionalizmus számára axiómaként rögzült Nagy-Magyarország területi integritása, de úgy, hogy Magyarország lehetőleg önálló, teljes szuverenitással bíró ország legyen – miközben létét egy, a teljes függetlenségről szóló lemondást tartalmazó kompromisszumnak köszönhette. A másik axióma abban állt, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s noha más népekhez tartozók is élnek itt (1900-ig többségben), csak egy politikai nemzet, a magyar létezik. A harmadik axióma pedig az volt, hogy a magyarokat Magyarországon társadalmi, politikai és kulturális szupremácia illeti meg.

Amikor megszűnt a Habsburg Birodalom, megszűnt a történelmi Magyarország is. Az axiómák azonban tovább éltek, és a két háború között állami politikává váltak.

Napjainkban is virulensek, hiszen még mindig sokan gondolják úgy, hogy Nagy-Magyarországhoz[21] a magyaroknak joga van, hogy ők jobbak, mint a többiek, hogy joguk van uralkodni másokon, hogy ők kulturálisan többet érnek szerbnél, románnál, szlováknál.

Az illúziótelivé vált lúzer nacionalizmus pedig – különösen a történelmi tapasztalatok fényében – inkább szánalmas, mint felemelő.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyar nacionalizmusnak ez a Monarchia világában kialakult változata ma már nem oly életerős, mint a két háború között. De azért itt van velünk, létezik.

A látszatvalóság kialakulását és továbbélését segítette a nacionalizmus, és fordítva, a látszatvalóság kulturális normái segítették a nemzeti önkép formálását.

A magát anti-nacionalizmusként megfogalmazó szocializmus sem ment szembe a látszatvalóság normáival, hiszen céltételezésében és napi gyakorlatában úgy termelte ki magából a szürrealizmust, hogy az mintegy a természetéhez tartozott.

A szocialista korszak látszólag – megint csak a látszat! – eltűntette Közép-Európát, hiszen a térség nagy része a szovjet, azaz egy szekuláris bizánci típusú birodalom részévé vált. A szovjet birodalomból importált kommunista kultusz jelentős része azonban csak rátelepült Közép-Európára s nem vált annak szerves részévé, miközben azt hazudta magáról, hogy ő itt őshonos, mert a nép évszázados vágyát fejezi ki. Közép-Európa politikai-kulturális tagoltságát jól jelezte a kommunizmus szétesésének, a szovjet impérium felbomlásának politikai menete, pontosabban szólva a rendszerváltozások kulturális vetülete. Míg a Szovjetunió egyes vidékein, illetve Romániában vér folyt, addig Varsó, Prága és Budapest békés, bársonyos stílusban vetett véget a kommunisták egyeduralmának. Közép-Európának a politika és a mindennapi lét kompromisszumait megjelenítő egyik arca újból felbukkant.

De szinte azonnal megjelent Közép-Európa másik képe is. Az, amelyik az elhatárolódásban, a konfrontációban s nem az együttéléses kooperációban fejeződik ki. Nemcsak a kommunizmus szűnt meg, hanem újraéledt a nacionalizmus, a maga teljes politikai és kulturális vertikumában. Mindehhez rég elfeledettnek hitt kultuszok, rituálék társultak, társulnak. Az újsütetű nacionalizmus tradíciókat keres, s ezeket nem egyszer azok képében leli fel, akik a szomszéd nemzettel szemben szereztek érdemeket, vagy akik a saját nemzetükkel együttélőkkel szembeni intoleranciában jeleskedtek.

Közép-Európa a kommunizmus évtizedei után felébredt a maga Csipkerózsika-álmából. Újból keresi a saját tradícióit, saját arcát. Része az új Európának, de mégsem teljesen olyan, mint az úgynevezett Nyugat s természetesen eltér mindattól, amit Keletnek nevezünk. Nem is olyan, mint a balkáni térség, s igencsak más, mint Észak-Európa, azaz a skandináv világ.

Önálló szín Európa térképén.

 

A szép és a rút

Tudom, nehéz elmondani, leírni Közép-Európa, a Monarchia-örökség velünk élő kulturális karakterisztikáját; azt, amiben különbözik és amiben hasonlít más régiókhoz. Mégis, ha valaki megkérdezné: miben tudnám kifejezni Közép-Európa, a Monarchia-örökség lényegét, akkor három nevet mondanék, hangsúlyozva, hogy a három együtt igaz, külön-külön nem ugyanazt jelentik.

Megemlítenék egy valaha élt személyt, aki 1889-ben Ausztriában, Braunauban született, s 24 éves korában hagyta el a Monarchiát. A német hadseregben szolgált, káplári rangig vitte. Ausztriában festegetett, érdeklődött az építészet és a zene iránt és olyanfajta szerzőktől olvasott, akik misztikus jelképekben – például a horogkeresztben –, az árja faj fensőbbrendűségében és a Németországgal egységes Ausztriában hittek. A közép-európai ellenségképző logika faji nacionalista változatát testesítette meg. A Monarchiából jött és igazából Németországban vitte sokra.[22] Hindenburg – valamilyen láthatatlan ok miatt – valójában csak cseh káplárnak hívta, de azért kinevezte kancellárnak. Vesztes háborújának végére 1945-ben öngyilkos lett. Őt Adolf Hitlernek hívták.

Mondanék aztán egy másik embert is. Ő Magyarországon Nagyszentmiklóson (ma Románia, Sannicolau Mare) az egykori Torontál vármegyében született, nyolc évvel a fentemlített osztrák előtt, 1881-ben. Fiatal korától a zene érdekelte, eleinte Richard Strauss volt rá nagy hatással. 25 évesen kezdett el népzenét gyűjteni s innentől zeneszerzőként is a „népek testvérré válásának” eszméje felé fordult. Előadóművészként is nagy sikereket aratott, és színpadi műveiben is a humanista eszmények mellett tett hitet.  Leghíresebb műveit – Cantata Profana, Concerto, II. hegedűverseny – az egész világon játsszák. 1940-ben a fentemlített osztrák miatt elhagyta Magyarországot. Élete vége felé Lisztben fedezte fel saját művészi előképét. Úgy vélte, hogy a közép-európai népek kultúrája csak együtt, egymásrahatásában él és csak így értelmezhető. 1945-ben New Yorkban halt meg. 5 hónappal élte túl az öngyilkos osztrákot. Bartók Béláról van szó.[23]

Aztán lenne itt még valaki: Ő Csehországban született, valószínűleg és látszólag nagyjából egy időben az említett két személlyel. Valójában kortalan és valójában nem is élt.[24] Az első világháborúban közkatonaságig vitte, még káplár sem lett belőle. A Monarchia hadseregében szolgált és számtalan kaland esett meg vele. Mivelhogy kortalan, lehet hogy a derék katona most is él. Vagy hülye volt, vagy olyan okos, hogy mindenkivel elhitette saját hülyeségét. Ő a közép-európai kisember, aki tudja, hogy mindent túl lehet élni, mindent túl kell élni, túl szabad élni. Tőle lehetnek szörnyetegek vagy éppen nemesebb eszmék képviselői hatalmon. Ő tudja, amit tud: a bornírtság megvéd, a hülyeség reflexivitás-mentessége mindenre immunissá tesz. Ő Švejk.

Nos hát ők hárman és csak együtt – ha csonkán is, ha tökéletlenül is – szerintem kifejezik Közép-Európát, a Monarchia-örökséget; a térséget, a kultúráját, amit méltán lehet gyűlölni és méltán lehet szeretni; ami kitermelte magából a szemetet, a szennyet és a legtisztább értéket. És persze azt a kisembert, aki képes elviselni és túlélni a kettő együttes jelenlétét.

***

A Birodalom meghalt, sokrétű öröksége új és megújult kontextusokban azóta is itt van velünk. Fizikai örökségét használjuk, civilizációs vívmányaival élünk és tovább fejlesztjük azokat, kulturális produktumait fogyasztjuk. S talán az elmondottakból az is kiderült, hogy gondolkodásunk, attitűdjeink alapkoordinátáit is megszabja mindaz, amit a kiegyezés, a ténylegesen bekövetkezett polgárosodás kora teremtett.

Örökségünk oszthatatlan, de abban minden generáció minden tagja dönthet, hogy a hozomány mely részét kívánja gyarapítani. Ettől függ ugyanis, hogy a jövő mosolygós, félmosollyal bíró avagy szomorú lesz.

[1] A Dunai Szövetség terve. Marco Antonio Canini Kossuth nevében fogalmazott, utóbbi által jóváhagyott és aláírt összefoglalója kettejük megbeszéléséről. In: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 437. p. (Továbbiakban Pajkossy, 2003.)

[2] Popovici, Aurel: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und staatrechtlichen Krisen in Österreich-Ungarn. Leipzig 1906. Már a világháborús vereség tudatában, 1918 őszén jelent meg Jászi Oszkár: A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok c. könyve (Budapest, 1918. Kiadja az Új Magyarország Rt.). Jászi egy demokratikus, föderatív államot vízionál, amelynek tagjai: Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és Illyria néven egy délszláv államalakulat. A történelmi Magyarországot Jászi nem kívánja föderatív módon átalakítani. 1918-ban – Jászi munkáját fél évvel megelőzően – jelent meg az osztrák szociáldemokrata, Karl Renner föderatív átalakítási tervezete Ausztriára vonatkozólag. (Renner, Karl: Das Selbstbestimmungerecht des Nationen in besonderer Anwendung auf Österreich. Leipzig und Wien, 1918.) Ezekből az elképzelésekből sem lett semmi.

[3] 1867. évi XII. törvénycikk. Pajkossy, 2003. 468-476. pp.

[4] Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Tevan kiadás, Budapest, 1925.

[5] A Habsburg Birodalom szakirodalma elképesztően nagy. A legfrissebb összefoglaló is jelentős terjedelemben foglalkozik az Osztrák-Magyar Monarchia időszakával: Judson, Pieter M: The Habsburg Empire: A New History. Belkamp, Cambridge, Massachusetts, 2016.

[6] Zweig, Stefan: A tegnap világa. Európa Kiadó, Budapest, 1981. Persze, a realistább hangra is találunk példát: Roth, Joseph: Radetzky-induló. Európa Kiadó, Budapest, 1957.

[7] Közép-Európa mint német expanziós célterület Friedrich Naumann munkásságában jelent meg igen markánsan. A kérdést feldolgozza Irinyi Károly: A Naumann-féle „Mitteleuropa tervezet” és a magyar politikai közvélemény. Értekezések a történeti tudományok köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. A behatárolásra példa: Jászi Oszkár: Középeurópa. In: Huszadik Század, 1916. I. szám. A Közép-Európa problematika történeti értelmezését adja: Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. Szűcs is használja a „köztes Európa” kifejezést.

[8] Volt olyan is – mint Jacques Rupnik – aki inkább a „másik Europa” szófordulatot használta.

[9] Hasonló a felfogása Claudio Magrisnak is. Lásd: Magris, C.: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. Európa Kiadó, Budapest, 1988.

[10] Lásd erről: Carl E. Schorske: Fin-De-Siècle Vienna. Politics and culture. Vintage Books, New York, 1981.; és Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 1999.

[11] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[12] Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[13] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. A figurát már 1912-ben kitalálta, de a derék katona kalandjait bemutató könyv 1923-ban jelent meg. Kevésbé tudott, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[14] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988.; illetve Uő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[15] A Csárdáskirálynő történetéről: Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[16] Budapest a kávéváros. In: Budapesti Negyed. 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[17] Lásd erről: David F. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984. 162-256. pp.

[18] Gerő András – Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996. – angolul: Once upon a time in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 1996.

[19] 1867. XIV, XV. és XVI. törvénycikk. In: Pajkossy, 2003. 486-494. pp.

[20] A térség két háború közti átfogó története. Rotschild, Joseph: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.

[21] Jelzi ennek a problémának a kétarcúságát az 1920. június 4-én elfogadott trianoni béke politikai emlékezetének mai állása. A magyar kormányzat június 4-ét nem a revízió szellemében nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjává, de a tényleges megemlékezések jelentős része a revíziós igények hagyományosnak tekinthető forgatókönyve alapján zajlik. Lásd erről. Gerő András: A Nemzeti Összetartozás Napja. In: Uő.: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.

[22] Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktáror tanulóévei. Európa Kiadó, Budapest, 2006. Az ausztriai ifjúkor Norman Mailert is megihlette [Várkastély a vadonban. Ulpius-Ház, Budapest, 2007.]

[23] Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete. Csillag, Budapest, 1955.

[24] Roberts, Andrew: From Good King Wenceslas to the Good Soldier Svejk. A Dictionary of Czech Popular Culture. CEU Press, Budapest, New York 2005, 164-167. pp.