Habsburg megújulás: Habsburg Ottó

Habsburg Ottó 1912-ben született[1] és 2011-ben halt meg. Élete átfogta a történelmi értelemben vett teljes 20. századot. Sőt, túl is nyúlt rajta. Egy olyan világba született bele, amelyben a dinasztiák – köztük családjának – uralma még megkérdőjelezhetetlen volt. Amikor meghalt, akkor születéséhez képest már nagyot változott a monarchiák helyzete a világban, s neki soha nem adatott meg, hogy császár és király legyen. Amibe beleszületett, az eltűnt, s hosszú élete során – hacsak nem akart egy régi világ reménytelen rekvizituma maradni – újra kellett értelmeznie saját helyzetét, hivatását.

 

Monarchia-körkép

Száz évvel ezelőtt, Európában és a világban is az államok többsége monarchia volt. Gyarmataik révén az európai monarchiák hatóköre más kontinensekre is kiterjedt. Kétségtelen, hogy sok helyen már hosszú idő óta meginogni látszott a császárok és királyok trónja, de végül is a XX. század történései vetettek véget annak az állapotnak, hogy a világ és az emberiség nagy része monarchikus államformában éljen.

Az első nagy törést a XIX. és XX. század fordulója utáni időszak, illetve az I. világháború és annak befejezése jelentette. Csak Európában a világháború következtében megszűnt az Orosz, az Osztrák-Magyar, a Német és a Montenegrói monarchia. 1922-ben a török nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot, s 1923-tól az egykori Oszmán Birodalomból Török Köztársaság lett. Az akkoriban nagy gyarmattartó hatalomnak számító Portugália már az I. világháborút megelőzően államformát váltott. A Távol-Keleten sem volt más a helyzet. Koreában, 1910-ben véget ért a Ri-dinasztia, Kínában pedig 1912-ben a Chang-ok uralkodása.

A monarchiák térvesztését követő, az államformát illető látszólagos nyugalmi állapotot a II. világháború után újból dinamikus változások követték. Olaszország 1946-ban váltott államformát. A kommunista hatalomátvételek következtében trónját vesztette az albán, a jugoszláv, a román és a bolgár királyi ház is. Magyarország királyságból köztársasággá változott. 1967-ben a görög monarchia szűnt meg.

Ázsiában és Afrikában ugyancsak a monarchiák erőteljes visszaszorulása volt megfigyelhető. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy erőre kapott a gyarmatbirodalmak függetlenedése. A folyamat nagyjából-egészében feltartóztathatatlannak bizonyult, hiszen – ha belevesszük az indiai szubkontinens kisebb monarchiáit is – több száz király vesztette el a hatalmát.

Nem egy esetben belpolitikai indíttatású államformaváltások történtek. Az arab világban 1953-ban Egyiptomban Nasszer elnök került hatalomra, Tunéziában pár évvel később történt meg a király „leváltása”. 1969-ben Kadhafi ezredes döntötte meg a líbiai király hatalmát. Az 1970-es években mind Ázsiában, mind Afrikában kiteljesedett a folyamat, hiszen Afganisztánban 1973-ban, Etiópiában 1974-ben változtattak államformát. S ugyanebbe a folyamatba illeszkedik az is, hogy a 70-es évek közepén a kommunista mozgalmak Kambodzsában és Laoszban felszámolták a monarchiát. 1979-ben szűnt meg legutóbb monarchia a világon, Iránban, amikor Khomeini ajatollah megfosztotta hatalmától a sahot, Reza Pahlavit.

A monarchiák XX. századi általános térvesztését csak színezi, de nem ellensúlyozza, hogy volt, ahol visszaállították a királyságot. Európában erre Spanyolország a példa: 1975-ben János Károly került trónra. Ázsiában pedig 1993-ban, a sok évtizedes polgárháborút lezárva, Kambodzsában vezették be újra a monarchia intézményét.

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a köztársaság demokratikus, a monarchia pedig egyfajta önkényuralmi államforma.

Ám pontosan a monarchiák térvesztése jelzi, hogy az államforma és a belső politikai berendezkedés demokratizmusa között nincs oksági összefüggés. A II. világháború utáni Európában sokaknak lehettek személyes tapasztalatai arról, hogy az adott esetben népköztársasági államforma miként járhat kommunista diktatúrával. Sőt, a köztársaság ezen formája kifejezetten lényegének tekintette az ilyen-olyan mértékű és léptékű önkényuralmi berendezkedést. De az afrikai kontinensen, Ugandában is szembesülhettek azzal, hogy például Idi Amin Dada köztársasági elnöki rendszere pontosan olyan vérengzően önkényes tudott lenni, mint az emberevéssel is megvádolt Bokassa császár rezsimje a Közép-afrikai Császárságban (ami napjainkban viszont újra köztársaság).

Talán nem kell a példákat szaporítani ahhoz, hogy belássuk: a monarchia vagy éppen a köztársaság mint államforma és a belpolitikai rendszer demokratizmusa között nem oksági-logikai, hanem legfeljebb történeti az összefüggés.

Amikor a XX. században, különféle szakaszokban a monarchiákat megdöntötték, illetve a monarchikus államformát megváltoztatták, valószínűleg pontosan az a nem megalapozott hit munkált sokakban, hogy az önkény uralma helyett majd egy boldogabb világot nyernek el. Utólag nézve ez a hit vagy igazolódott, vagy nem. De az bizonyos, hogy annyira nem igazolódott, mint amennyi monarchiát megdöntöttek.

Ma a világon 29 szuverén monarchia létezik, és 3 olyan különleges státuszú állam, illetve szervezet, amelyik deklarált elvei szerint monarchiának tekinthető. Úgy is nézhetnénk, hogy a világ összlakosságának kb. 13-15%-a, azaz erős kisebbsége él monarchikus államformában, miközben ezelőtt száz évvel az arány a túlnyomó többséget adta[2].

Pusztán Európát tekintve megállapíthatjuk, hogy a 29-ből 10 európai monarchia, illetve a különleges státuszúak közül mind a 3 európai. A világ összes monarchiáinak 40%-a európai. Ezek a monarchiák szinte kivétel nélkül demokráciák is. (A Vatikánt nem számítom ide.) Mindez azt mutatja, hogy a II. világháború utáni európai fejlődésben a monarchikus államforma kiválóan megfér a liberális-demokratikus belpolitikai rendszer mindig tökéletesíthető követelményeivel. De – mint említettem – ez alapvetően történeti, és nem oksági-logikai összefüggés.

A ma Európában uralkodó dinasztiák az adott ország rendszerében az állam, illetve a nemzet szimbolikus egységét jelenítik meg. A végrehajtó hatalom gyakorlása nem tartozik illetékességi körükbe. A végrehajtó hatalmat mindenütt a választójogosultak által választott parlamenti többségnek felelős kormány gyakorolja, és ellenőrzését is részben a parlament, részben független intézmények végzik.

Úgy tűnik, hogy – megint csak maradva Európánál – az emberek ragaszkodnak a történetileg kialakult monarchikus államformához, hiszen, ha nem ragaszkodnának, nagyon egyszerűen meg lehetne szüntetni őket. (A diktatúra időszaka után – mint láttuk – Spanyolország a monarchiát választotta, szemben Görögországgal, amelyik úgy döntött, hogy nem tér vissza a királyság intézményéhez. Ez is azt mutatja, hogy a nép akaratán, illetve választott képviselőin múlik az európai monarchiák léte vagy nem léte).

A mai európai monarchiák, illetve a monarchiát fenntartó, politikai akaratnyilvánításban érdekelt emberek a maguk szintjén valószínűleg elfogadták Alexis de Tocqueville elgondolását, amit ő még a XIX. század első felében az Egyesült Államok politikai berendezkedéséről írt.[3] Szerinte ugyanis az amerikai rendszer azért működik olyan jól, mert három elv egészséges kombinációjára épül: a demokratikus, az arisztokratikus és a monarchikus princípiumra.  A demokratikus elvet a képviselőház, illetve a szenátus testesíti meg; az arisztokratikus elvről tanúskodik a rendkívül nagyhatalmú legfelsőbb bíróság tagjainak élethosszig tartó kinevezése; a monarchikus elvet pedig az elnöki intézmény jeleníti meg.

Nem gondolom, hogy az európai monarchiák állampolgárainak Tocqueville rendszeres olvasmánya lenne, és azt sem, hogy a XIX. századi francia szerző gondolatai egyértelműen alkalmazhatók lennének a mai európai monarchiák rendszerére. Az alapgondolat azonban jellemzi a mai európai monarchiákat: az uralkodó a monarchikus elvet testesíti meg, s úgy tűnik, hogy ezek a demokráciák képesek magukba építeni a stabilitás, a szimbolikus egység értékét a változó kormányok, változó parlamentek, változó néphangulatok világában.

Talán érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a monarchiák pusztulásának századát mely dinasztiák élték túl, mely családok vették tudomásul a változó viszonyokat úgy, hogy uralkodó pozíciójukat meg tudták tartani.[4] Angliát, illetve Nagy-Britanniát a Windsor dinasztia uralja (ők eredetileg Hannoveri dinasztia voltak, s Albert és Viktória királynő házassága után vették fel a Szász-Coburg-Gotha-ház megnevezést. 1917-ben változtattak nevet, amikor Nagy-Britannia és Németország hadban állt). Belgium királya a Szász-Coburg-Gotha dinasztia tagja, Dánia uralkodója az Oldenburgi dinasztia mellékágából, a Schleswig-Holstein-Sondenburg-Glücksburg családból származik. Hollandia és az Orániai család összetartozik (az Orániai név a narancsra utal, így aztán nem véletlen, hogy a holland futballválogatott előszeretettel játszik narancssárga mezben). Liechtenstein esetében a nagyhercegség neve megegyezik a dinasztia nevével. Luxemburg a von Nassaui dinasztia tagjaihoz kötődik. Monaco és a Grimaldi família összetartozik, Norvégia a Glücksburg dinasztiából nyeri uralkodóit, Spanyolország a Bourbonok történelmi folytonosságát példázza, Svédország pedig a még Napóleon által trónhoz juttatott Bernadotte-házzal fonódik össze. Andorrában társhercegek vannak, ezek egyike általában a francia köztársasági elnök, a másik egy egyházi méltóság, a Máltai Lovagrend nagymestert választ, a Vatikán vezetője pedig a mindenkori pápa.

A mai uralkodók ceremoniális, reprezentatív szerepükhöz méltó környezetet tudnak magukénak, de jelentős részük idomult a polgári világhoz. Nyilvános képzésben vesznek részt, vonatkoznak rájuk az állam szabályai, előjogaik néhány eset kivételével nem léteznek, s ha gyorsan hajtanak, a közlekedési rendőr éppúgy megbünteti őket, mint bármely más állampolgárt. A gyereket pedig – ha nem tanul jól – az iskolában megbuktatják.

A mai európai monarchák általában élnek a modern demokratikus nyilvánosság nyújtotta lehetőségekkel. Országuknak ők nemcsak uralkodói, hanem – bizonyos értelemben – tömegkulturális ikonjai is. Családi eseményeik közfigyelemre tartanak számot. Jól példázza ezt az angol királyi családból Károly herceg és Diana hercegnő viszonya, és persze az a szerep is, amit éppen a médianyilvánosság okán Diana betöltött. De ugyanígy megemlíthetjük Károly és Diana egyik fiának, Vilmos hercegnek Catherine Middletonnal tartott esküvőjét is, amit a világ televízióinak jóvoltából kétmilliárdnyian láttak! Ha nem a királyi családról lenne szó, ez a szám elképzelhetetlen lenne. Egy olyan alkalom, mint az esküvő, arra is módot nyújt, hogy a monarchiák ceremonialitása beépüljön a tömegkulturális normák világába; az adott ország saját kulturális normáinak egy részét szétsugározza a világba.

Az egykori európai monarchiák egyes ma élő tagjai is feltűnnek itt-ott, adott esetben közszerepet is vállalnak. 2001 után a demokratikus Bulgária miniszterelnökévé választották az egykori bolgár cárt. A Svájcban élő román király is rendszeresen látogatta hazáját. S Karagyorgyevics Sándor, a szerb királyi dinasztia sarja is közelebbi kapcsolatba került a délszláv háború utáni Szerbiával. Mindazonáltal a volt uralkodói dinasztiák tagjai ma már inkább csak kuriózumként jelennek meg a hírekben – tényleges politikai súlyúk nemigen van. Az egykori uralkodó családok leszármazottai között – életútja, személyes kvalitásai, politikai szerepe okán – kivételnek számított a 99. életévében, 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó, aki magyar vonatkozásban is fontos szerepet töltött be.

 

Egy trónörökös trón nélkül

Habsburg Ottó édesapja osztrák császárként I., magyar királyként IV. Károly néven uralkodott. Apja halála (1922) után ő lett a címek örököse. Az örökös helyzetéhez azonban nem társult tényleges örökség: Ausztria és Magyarország a Monarchia felbomlása után különféleképpen, de egyöntetűen megszüntette a Habsburgok uralkodói jogfolytonosságát.[5]

A Habsburgok valójában 645 évig uralkodtak Európában. Bizonyos értelemben ez elképesztő teljesítmény, különösen más európai dinasztiákkal összevetve. A Romanovoknak sokkal kevesebb jutott, a Hohenzollernek famíliájának szintén, s a Hannoveriből Windsorrá vált királyi ház sem büszkélkedhet ilyen időtartammal. De nézhetjük másként is a dolgot: Hitler ezer évesnek gondolt harmadik birodalma alig több mint 12 évet élt. S Lenin alkotása, a Szovjetunió még a 80 esztendőt sem érte meg.

A Habsburgok lényegében Európa majd 700 évére nyomták rá a bélyegüket; nélkülük Európa elképzelhetetlen volt. Európai jelenséggé váltak.

Az életút alapján úgy tűnik, hogy Habsburg Ottó történetében két alapvető vonulat érvényesült: az egyik a családi örökség kisugárzó és szerepet előíró ereje, a másik ugyanennek az örökségnek a megváltozott európai viszonyok között általa újraértelmezett és így hasznosíthatónak bizonyuló része.

Habsburg Ottó egész életében, jószerivel születésétől haláláig, alapvetően „homo politicus” volt.[6] Élete nagy részét kitöltötte a politikai tevékenység. A családi örökség különféle tényezői tevékenységében, kulturális habitusában, gondolkodásában egyaránt jelen voltak, de sorrendjük, erejük változott.

Első nyilvános szereplése 1916 novemberében Ferenc József temetési menetéhez kötődik. Négyévesen ekkor került a közfigyelem fókuszába.  A magyar királykoronázáson, 1916 végén már trónörökösi minőségében vett részt.[7] Tíz éves volt, amikor apja száműzetésben meghalt, s innentől – jórészt anyja, Zita hatására – abban a szellemben nevelték és tevékenykedett, hogy mindent meg kell tennie az elvesztett trón visszaszerzése érdekében.

 

A múlt reménytelen öröksége

Mint tudjuk, a Monarchia visszaállítása történelmileg lehetetlennek bizonyult, Ottó e szerepének vajmi kevés volt a realitásfedezete. De a családi örökség egyértelműen predesztinálta erre.

Ausztria 1918 novemberében lett köztársaság, s 1919. április 3-án elfogadták az úgynevezett Habsburg-törvényt, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai ház azon tagjainak száműzését és vagyonelkobzását, akik nem mondtak le trónigényükről. A megnevezés félrevezető, hiszen a törvény tartalmi okok miatt inkább Habsburg-ellenesnek hívható.

Ausztriában az 1930-as években a legitimizmustól ösztönzött divattá vált, hogy különféle települések díszpolgárrá avatják Habsburg Ottót.[8] Az 1930-as évek során összesen 58 település választotta őt díszpolgárrá. Ezek jelentős részben kisebbek, de van köztük jelentősebb lélekszámú is, így például Salzburg, Eisenstadt vagy éppen Traun. 1932-ben létrejött a „Vasgyűrű” elnevezésű, a Habsburg-restaurációt célul kitűző legitimista szervezet. A törekvést segítette az akkori osztrák államnak a tekintélyuralmi rendszer irányába történő elmozdulása, s persze az is, hogy 1933-tól az Anschlusst, azaz Ausztria és Németország egyesítését nyíltan hirdető Adolf Hitler vezette náci rendszer került hatalomra Németországban. Ez utóbbi fejlemény mind az akkori – s később meggyilkolt – kancellárt, Engelbert Dollfusst, mind a meggyilkolása után őt követő Kurt Schuschniggot arra ösztönözte, hogy a német nacionalista célokat leginkább egy Habsburg-restaurációval lehetne kivédeni.

Ottó ugyanis kezdettől fogva elutasította a nemzetiszocializmust és Adolf Hitler rendszerét. Egyértelműen képviselte Ausztria önállóságának eszméjét. Schuschnigg éppen ezért 1935. június 10-én hatályon kívül helyeztette a Habsburgok kiutasítását és magánvagyonuk elkobzását elrendelő törvényt. A kancellár hitt abban, hogy Európa másik meghatározó diktátora, Mussolini – és persze Magyarországot is irányító Horthy Miklós, illetve akkori kormányfője, Gömbös Gyula – érdekelt Ausztria önállóságának fenntartásában. Látva az európai politika fordulatait, a brit, illetve francia politika erőteljes tartózkodását a Habsburg-restaurációtól, az osztrák kancellár elbizonytalanodott, s így végül is – noha személyében monarchista volt – nem erőltette a Habsburg hatalom helyreállítását. 1938 márciusától, az Anschluss után ez a kérdés pedig le is került a napirendről.

Az Anschluss katonai tervének a nácik az Ottó nevet adták. Hitler újra helyreállította a Habsburg-törvények – helyesebben szólva Habsburg-ellenes törvények – érvényességét. Ausztria a náci birodalom része lett.

A két háború közötti Habsburg restaurációs szándék erős anti-náci éllel rendelkezett, Hitler-ellenes mozgalom és követelés, a politikai elit legfelső körei által is burkoltan támogatott elképzelés volt. Bár nem vezetett sikerre, egyfajta politikai realitásként létezett. Azaz lehetett vele ésszerűen kalkulálni, noha ez a számítás nem kapott elég ösztönzést a kor egyéb politikai realitásaitól.[9]

A háború után az osztrák köztársaságban a szociáldemokraták egyik első dolga volt megerősíteni a Habsburg törvényeket, olyannyira, hogy ezek a törvények 1955-ben az osztrák államszerződésbe is bekerültek. Habsburg Ottó 1961-ben mondott le trónigényéről, s némi bírósági huzavona után 1966-ban léphetett Ausztria területére. A Habsburg-törvényt 10 nappal Ottó halála előtt, 2011 júniusában semmisítették meg.[10]

Magyarország tekintetében némileg más volt a helyzet. Károly király 1921-ben kétszer is vissza akart térni Magyarországra, második visszatérését Horthy Miklós kormányzó fegyverrel akadályozta meg. Az antant hatalmak követelésére a magyar országgyűlés 1921 novemberében elfogadta a XLVI. tc.-t, azaz a Habsburgok trónfosztását. Mindeközben az ország nem köztársaság, hanem királyság volt, s a Habsburgok magánvagyonát – szemben Ausztriával – itt nem kobozták el. Sőt, a két háború közti Magyarország megbecsült közéleti figurái közé számított József vagy éppen Frigyes főherceg. Ennek ellenére Habsburg Ottó élete végéig, csakúgy, mint a két háború között az Ottó-vacsorákat adó magyar legitimista mozgalom, Horthyt esküszegőnek tartotta, hiszen a kormányzó annak idején felesküdött Károly királyra, s úgy gondolták, hogy az eskü egy életen át kötelez. Horthy pedig ennek a követelménynek nem felelt meg.

A legitimizmus a két háború közti Magyarországon nem volt meghatározó erejű politikai mozgalom. Szervezeti keretrendszere és politikai hatása változónak bizonyult. Tömegessége nemigen létezett, de szerencsésen ötvözte az arisztokrácia és a polgárság képviselőinek azon szándékát, hogy részben magának a Horthy-rendszernek, részben pedig a ’30-as évektől egyre nagyobb német befolyásnak egyfajta konzervatív-liberális alternatívát jelentsen.[11] Ebben támaszkodhatott a katolikus egyház meghatározott részére is. A legitimisták Ottót II. Ottó néven törvényes magyar királynak tekintették, adott esetben arcképét felvésték a szombathelyi püspöki palota könyvtárának plafonjára,[12] folyamatosan tartották a kapcsolatot az általuk legitim trónörökösnek, illetve királynak tekintett Ottóval, s erről részletesen beszámoltak a magyar közvéleménynek. Úgy tekintettek a királyfira, mint aki megmentőként jön majd el, s aki kizárólagosan azokat a jó tulajdonságokat hordozza, amelyek Imre herceget, Szent István fiát jellemezték. A királyfi ebben a megközelítésben a becsület, a hűség és a tisztaság mintaképe.[13] Ottó körül egyfajta mitológiát teremtettek, amely nemcsak a politika, hanem még a gyermekirodalom világába is kisugárzott.[14]

A két háború között a legitimisták ugyan tudomásul vették, hogy a nemzetközi viszonyok eleve kizárják a Habsburg királykoronázást, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy ébren tartsák Ottó trónigényét. 1930. november 20-án, amikor Ottó nagykorú lett, köszöntő távirattal üdvözölték, s felszólították a főváros polgárságát, hogy ezen a „történeti napon” házaikat lobogózzák fel. Bronzérmet bocsátottak ki, melynek felirata szerint: „II. Ottó, Magyarország örökös királya, 1922-1930.”[15]

Az újabb vesztes háború után Magyarország köztársaság lett, s megszűnt a mozgástér mindenfajta restaurációs kísérlet számára. A legitimizmus politikai vállalása lehetetlenné vált. A hatóságok adminisztratív üldözéssel vetettek véget a legitimisták tevékenységének. Volt, akit a szovjetek egyszerűen elvittek, s volt, akinek a tevékenységét törvénnyel lehetetlenítették el. Az 1946-os VII. törvény[16] még a királyságról való nyilvános gondolkodást is bűncselekménnyé tette.

Habsburg Ottónak a magyar trónigényről önálló nyilatkozat formájában nem is kellett lemondania, hiszen ilyen lemondást a két háború között semmiféle magyar törvény nem követelt meg, a második világháború után pedig egyértelmű lett, hogy Magyarország államformát is váltott. A politikai realitások mindkét esetben kizárták a restaurációt.

Összegezve azt lehet mondani, hogy a trónigény érvényesítése a két háború között Ausztriában és Magyarországon is kapott realitásimpulzusokat, de messze nem annyit, amennyi szükséges és elégséges lett volna valóra váltásához. Tehát Habsburg Ottó trónörökösi szerepvállalása esetében részéről nem egyszerűen sajátos, szűklátókörű atavizmusról volt szó, hanem valami olyasmiről, aminek volt, de nem volt elegendő belpolitikai realitástartalma, és nem volt semmilyen külpolitikai realitásfedezete.

A kor nemzetközi döntéshozói által az abban az időszakban elgondolt nagy ívű koncepciók sem voltak túlzottan sikeresek, s messze nem állták ki az életképesség próbáját. Illúziónak bizonyult a francia politika vágya a „cordon saniter”, azaz az „egészségügyi övezet” kapcsán, ami majd gátat szab egyfelől az orosz, másfelől a német terjeszkedésnek; és kudarcba fulladt a hitleri Németország megszelídítését célzó brit megbékélési politika is.[17]

A Habsburg-restauráció nélküli térség itt maradt egyfelől a német, majd később a szovjet nagyhatalmi aspirációknak kiszolgáltatva. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a Habsburg-restauráció jobb vagy rosszabb opció lett volna, csak annyit, hogy egy inkább elvileg, mint gyakorlatilag lehetséges opció volt, s azok, amelyek megvalósultak legalább annyira sikertelennek bizonyultak, mint Habsburg Ottó törekvése trónigénye érvényesítésére.

Habsburg Ottó tehát a Habsburg-örökséget a nácizmussal szemben is értelmezte. Ugyanakkor a Habsburg család nem minden tagja volt elutasító Adolf Hitler rendszerével szemben. A Magyarországon élő Frigyes főherceg nem volt ugyan náci, de erőteljes szimpátiával kísérte a nemzetiszocialista mozgalmat: olyannyira, hogy Hitler „tisztelete jeléül” 1936-ban koszorút küldött Frigyes temetésére. Frigyes fia, Albrecht (Albert) magyar királyi törekvéseit a szélsőjobb segítségével kívánta megvalósítani. Erőteljesen vonzódott a nácikhoz, noha a frankhamisítási botrányban kompromittálódott, s így igazi aktív politikai szerepet kevéssé játszhatott.

De a náciellenesség nem volt jellemző az Ottó apjának birodalmával szoros szövetségben élő Hohenzollern dinasztiára sem. Az I. világháború után hollandiai száműzetésbe kényszerült Vilmos császár kifejezetten lelkesedett a Führer mozgalmáért, amit az sem csorbított, hogy az nem kívánta visszaállítani a császárság intézményét. Vilmos fia pedig egyértelműen belesodródott a náci mozgalomba.

Ebben a viszonyítási keretben Habsburg Ottó antinácizmusa még erősebben jelentkezik, hiszen a nemzetiszocializmus nemcsak az Anschluss, hanem egész társadalmi-politikai nézetrendszere okán is szembenállt az autentikus Habsburg kulturális-politikai örökséggel. A Habsburgok ugyanis soha nem uralkodhattak volna többnyelvű, több nemzetiségű birodalmon, ha a rasszizmus eszméjét magukénak vallották volna.[18] Persze mindehhez hozzájárult Habsburg Ottó mély keresztény elkötelezettsége. Mint tudjuk a kereszténység és a faji gondolat diametrálisan szemben áll egymással, kizárják egymást. Habsburg Ottó következetes Hitler-ellenessége arra is felhívja a figyelmet, hogy az egykorú Európában a náciellenesség nemcsak baloldali, de konzervatív-keresztény alapról is érvényesíthető volt.

Az Anschluss és a nácizmus kérdése – történelmi értelemben – a II. világháború után lekerült a politikai napirendről. Ausztria önállóságát visszaállították, és 1955-től a nagyhatalmak által garantált államszerződés rögzítette az osztrák állam független és semleges státuszát. A náci Németország elvesztette a háborút, s Németország mint egységes állam meg is szűnt. Egy Németország helyett kettő lett.[19] Az európai változások és átrendeződések úgy következtek be, hogy végképp nem maradt tér a trónigény bármilyen szintű érvényesítésére. Politikailag értelmezhetően, opcionálisan sem jelent meg ez a lehetőség.

A trónörökösnek újra kellett hangsúlyoznia az örökséget. Az újrahangsúlyozás nyilván újragondolást is jelentett.

 

Újratervezés

A dinasztia mindig is európai jelenség volt, épp ezért az európai indíttatás és jelleg a Habsburg múlt megkérdőjelezhetetlen része. A kérdés az volt, hogy a II. világháború utáni Európában mekkora tér nyílik ennek érvényesítésére.

Habsburg Ottó életében az európai egység gondolatát valló Páneurópai Mozgalom[20] régóta szerepet játszott. 1936-tól volt tagja e szerveződésnek, 1957-től lett alelnöke, 1973-tól pedig elnöke. Adott volt tehát az a szervezetileg létező „ugródeszka”, ami lehetőséget nyújtott az örökség újrahangsúlyozására. Az osztrák császári trónigényről való lemondás már jelezte, hogy élni fog a kínálkozó összeurópai perspektívával. Ez annál is inkább indokolt volt, mert az 1950-es évektől kezdetben Nyugat-Európa egyes országaiban, majd egyre több államban és területen intézményesült egy olyan európai kooperáció, amely előbb gazdasági, utóbb politikai szinten megpróbált egyfajta európai egységgondolatot érvényesíteni.

Elindult az a történet, amiből a mai Európai Unió kinőtt.

Habsburg Ottó e történethez kapcsolódott. 1978-ban megkapta a német állampolgárságot, s 1979-től 1999-ig a bajorországi CSU és szavazói jóvoltából az Európai Parlament képviselője lett.  Személyisége, emberi karaktere miatt az Európai Parlamentben nagyjából-egészében mindenkivel szót értett; nem számított, hogy ki milyen pártállású, a lényeg, hogy meg kellett és lehetett találni azokat a közös értékeket, amelyek alapján szót lehet érteni. Habsburg Ottónak kifejezetten érzéke volt ahhoz, hogy megtaláljon közös pontokat, amiből kiindulva konstruktív együttműködést lehet megvalósítani.

Talán furcsa, de tény: ez az ember minél öregebb lett, annál inkább képes volt a jövőre orientáltan gondolkodni. Szerintem ez annak tudható be, hogy a trónigényre, s így bizonyos értelemben a múltra fókuszált gondolkodását képes volt áthangsúlyozni, s az európai egység megvalósításának nagy feladatára koncentrálni. Ez pedig nem a múltat, hanem a jövőt érintő megközelítést inspirálta. A személyiség magja megmaradt, de a személyiség rugalmassága párosult a gondolkodás rugalmasságával. Gyakran mondta: „Én több száz évre visszamenőleg mindenért felelős vagyok”. E kijelentés valójában a jövő – az alakítható jövő – iránti felelősségérzetet mutatta.

Európai parlamenti képviselőként rendkívül nagy súlyt fektetett arra, hogy az akkor még szovjet befolyás alatt álló országok számára is maradjon hely az egységesülő Európában. Ez elvi antikommunizmusával is összefüggött, de ott volt benne a Monarchia utódállamaiért érzett felelősség is. 1989-ben, amikor kezdett realitássá válni a szovjet tömb szétesése – politikai értelemben – élete egyik legboldogabb szakaszát kezdte el. Az állítás nem légből kapott, hiszen akkor is és később is ezt így gondolta – mondta.

Az 1989. augusztus 19-én, a magyar-osztrák határ magyar oldalán tartott páneurópai piknik egyik fővédnöke volt. A piknik ténylegesen és szimbolikusan is jelezte az addig Európa két felét szétválasztó vasfüggöny semmibevételét, hiszen több mint 600 német – ők a szocialista tömbbe tartozó Német Demokratikus Köztársaság állampolgárai voltak – használta fel a pikniket arra, hogy átmenjen a számukra szabad világot jelentő Ausztriába.

Habsburg Ottó a kommunista rendszer lebontása után sokszor járt Magyarországon. Nem legitimista ösztönzésből, hanem az iránta tanúsított tisztelet jeléül 52 település – köztük az ország fővárosa, Budapest – választotta díszpolgárává.[21] Neve köztársasági elnökjelöltként is felmerült.[22]

Külön figyelmet fordított Magyarország sorsára, és minden rendelkezésére álló eszközzel pártolta az ország uniós csatlakozását: azt, hogy Magyarország újból visszakerüljön az európai történelem fő sodrába.

Nem véletlen, hogy a kapucinus kriptában, ahol Habsburg Ottó teste nyugszik, a koporsó mellett olvasható rövid felirat hangsúlyozza az európai egység megvalósításában betöltött szerepét. De az sem véletlen, hogy míg teste Bécsben nyugszik, addig – végakarata szerint – szíve Pannonhalmára került.[23]

***

Habsburg Ottó egész életét a Habsburg-örökség értelmezése szabta meg. A kitűzött célokhoz képest pályája első szakasza sikertelennek és eredménytelennek mondható. A trónörökösi helyzetből nem tudott kitörni, s képtelen volt realizálni a trónigényt.[24] Örökös királyfi maradt, királyi korona nélkül.

Shakespeare azt írja Hamletről: lehet, hogy nagy király lett volna. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy – mint apjával történt – 35 éves korában meghal, akkor az utókor talán meg sem említené, s ha beszélnének róla, legfeljebb azt emelnék ki, hogy Habsburg trónörökösként szembeszállt Hitlerrel.

A politikai pálya második szakasza – ha nem is egyenes vonalú – egyértelműen sikeresnek ítélhető. Felismerte, hogy az európai realitások nem teszik lehetővé trónigénye érvényesítését, de helyette megtalálta az örökségnek azt a részét, ami illeszkedett az európai fősodorhoz. A maga történelmi-morális és politikai tőkéjét egy olyan vállalkozásba fektette, amelynek lettek, lehettek eredményei. Az európai egységgondolat soha korábban nem vált olyan izmossá, mint a II. világháború következményeit lassan kiheverő Európában. A folyamatba történő intézményes bekapcsolódást az európai képviselőség adta, de miután az Európai Parlamentnek már 1979-ben is több száz tagja volt, ez nem lett volna elég. Kellett a személyes súly, a személyiség ereje is. A kettő együtt viszont nem egyszerűen egy intézményes képviselői besorolást vagy pusztán egy történelmi név viselőjét jelentette, hanem azt, hogy Habsburg Ottó maga vált intézménnyé.[25]

Ottó apja, Károly személyes hitében sikeres, politikai tevékenységében kudarcos életutat tudhatott maga mögött. Fia, Ottó személyes spiritualitásából, hitéből, a Habsburg-örökséget újraértelmező meggyőződéséből teremtett politikai szerepet, s ebben lett sikeres.[26]

Noha egész életében a Habsburg-örökséget értelmezte, a személyes intézményesülési aktussal túl is lépett azon. A túllépés abban áll, hogy – szemben a családi tradíciókkal – rájött: a spirituális hatalom legalább annyit, ha nem többet ér, mint a tényleges politikai hatalom. Egy európai dinasztia reménytelen trónkövetelőjéből az adott jelent és a lehetséges jövőt alakítani képes formátumos európai politikussá vált.

A Habsburg-dinasztiában, amíg uralkodtak, ez senkinek sem jutott eszébe. Ő az uralkodás lehetősége nélkül rákényszerült az öröklött szerep újragondolására, s érdeme, hogy ezt megtette. Benne maradt családja történetében, de túl is lépett rajta.

Úgy tűnik, hogy a pozitív tartalmú emlékezet terén a magyar nemzet szűkmarkúan bánik a Habsburg uralkodókkal. A honi – mondhatnám azt is: honfi – szívek és lelkek általában zártak a Habsburgok irányában.

A magyar Habsburg-panteonban, ahol legfeljebb József nádornak és Erzsébet királynénak van megkérdőjelezhetetlen helye, talán teremtődik egy új hely. Ez – ha létrejön – vélhetőleg Habsburg Ottót illetheti.

[1] Születésekor kapott keresztnevei: Ferenc József Ottó Róbert Mária Antal Károly Miksa Henrik Szixtusz Xavér Félix Renátusz Lajos Gaetan Piusz Ignác

[2] A rend kedvéért soroljuk fel a mai monarchiákat: Anglia (Nagy-Britannia), Bahrein, Belgium, Bhután, Brunei, Dánia, Egyesült Arab Emírségek, Hollandia, Japán, Jordánia, Kambodzsa, Katar, Kuvait, Lesotho, Liechtenstein, Luxemburg, Malajzia, Marokkó, Monaco, Nepál, Norvégia, Omán, Spanyolország, Svédország, Szamoa, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Thaiföld, Tonga. A három monarchikusnak tekinthető különleges állami szervezet: Andorra, Vatikán, illetve a Szuverén Máltai Lovagrend (ez utóbbi székhelye Róma).

[3] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. A szerző művét 1835 és 1840 között írta, magyarul először 1843-ban jelent meg.

[4] Celler Tibor: A világ uralkodócsaládjai. K. u. K. Kiadó, Budapest, 2002.

[5] Habsburg Ottó egy velem folytatott beszélgetés során a rá jellemző, távlatosságban gondolkodni tudó, a múltat nem megtagadó, de mégis bölcsen ironikus látószöggel egyszer azt mondta: „A mi családunk majd 700 éven át uralkodott itt-ott Európában. Ez az utóbbi 80-90 év lehet, hogy csak egy intermezzo.”

[6] Ottó életútjához magyar nyelven is hozzáférhető szakirodalom: Gordon Brook –Shepherd: A megkoronázatlan király. Habsburg Ottó élete és kora. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003.; Dr. Huszár Pál: Történelmi háttérrel az egységes Európáért. Habsburg Ottó közéleti tevékenységéről. Faa Produkt Kiadó és Nyomda, Budapest, é.n.; Patrick German: Károly és Zita. Helikon Kiadó, Budapest, 2005.; Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler. Legitimisták az Anschluss ellen, az önálló Ausztriáért. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010.; Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora. Nap Kiadó, Budapest, 1997.; S. Baier – E. Demmerle: Habsburg Ottó élete. Európa, Budapest, 2003.

[7] Lásd erről a kötet IV. Károlyról szóló tanulmányát.

[8] Ottót díszpolgárrá választó ausztriai települések névsora: Ampass Tirol, Axams, Baumkirchen, Breitenbach am Inn, Dietrichschlag, Döllach, Dölsach, Eckatrsau, Eisenstadt, Empersdorf, Erl/Tirol, Gaimberg, Gramatneusiedl, Großdorf, Großkircheim, Güssing, Heiligenblut, Hintersdorf, Hof bei Salzburg, Hollabrunn N.Ö., Innervillgraten, Kals, Kapelln N.Ö., Lanzenkirchen, Leogang, Lienz, Maria Lanzendorf, Maria Schmolln, Mariazell, Marktgemeinde Kirchberg an der Pielach, Matrei am Brenner, Matrei in Osttirol, Neudörfl, Neustift im Stubaital, Oberndorf bei Salzburg, Oberfuss, Obertilliach, Oeynhausen, Oggau, Perschling, Reichenau an der Rax, Rotenturm an der Pinka, Salzburg, Schwendau, Sieggraben, St. Andrä -Wörden, St. Veit am Vogau, Stams, Stattegg, Steinacham Brenner, Thannheim, Traun, Tulfes, Umbausen bei Innsbruck, Werndorf, Wies, Wartberg, Zwentendorf. A szövegben szereplő díszpolgári címet adományozó települések listájáért köszönettel tartozom Hittig Gusztávnak, aki ezt rendelkezésemre bocsátotta.

[9] A kép megrajzolásához felhasználtam Fiziker Róbert és Kerekes Lajos már hivatkozott műveit.

[10] A Habsburg-törvény az Európai Unió utolsó diszkriminatív törvénye volt.

[11] Ebben 1938-tól nagyon fontos szerepet játszott a Pethő Sándor főszerkesztésében megjelenő Magyar Nemzet című lap. A két háború közötti magyar legitimizmusról átfogóan szól: Békés, 2009.

[12] Sill Aba Ferenc – Konkoly István – Kovács Géza: A szombathelyi Püspöki Palota. Szombathely, 2004, 38. p.

[13] Ady Lajos – gróf Apponyi Albert – Bánhegyi Jób – Csekonics Iván – Balassa Imre (szerk.): Ottó. Az ifjú király élete. Budapest, 1931, Hornyánszky. Imrén kívül Csaba királyfihoz szerették Ottót hasonlítani. A legitimizmussal szemben jött létre az Országos Habsburg-ellenes Liga. Lásd kiáltványukat: Országos Habsburg-ellenes Liga kiáltványa. Centrál-nyomda, Budapest, 1930.

[14] Lásd erről: Nagyillés Anikó: A száműzött királyfi. Habsburg Ottó alakjának szimbolikája narratív megformálásai. In: Királyhűség, 2016. 457-468. pp. A tanulmány főként Blaskó Mária: A Kiskirály című ifjúsági elbeszélését (Pallas kiadása, Budapest, 1924.) veszi górcső alá. Ennek kapcsán szól arról a katolikus mozgalomról, amely a Szívgárda nevet viselte, s a gyerekek keresztény értékrendre való nevelését tűzte ki célul.

[15] Lásd erről: Speidl Zoltán: A „számkivetett” és a „mesebeli” király. IV. Károly és fia, Ottó – legitimista „legendák” In: Királyhűség, 2016. 423-443. pp. Az Ottó nagykorúságáról szóló rész: 439-441. pp.

[16] http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/VII46.htm

[17] Lásd erről: Diószegi István: Két világháború árnyékában – nemzetközi kapcsolatok története 1919-1939. Gondolat, Budapest, 1974.

[18] Nem véletlen, hogy a két háború közti Magyarországon a legitimizmusra kevéssé volt jellemző az antiszemitizmus.

[19] Ha valaki annyit él, mint Habsburg Ottó, akkor megérheti, hogy a második Német Birodalomból Harmadik Birodalom lesz, majd létrejön a Német Szövetségi Köztársaság és a szovjet blokkba tartozó Német Demokratikus Köztársaság, s végül újra egy Németország lesz, amely nem gondolja magát birodalomnak, következőleg nem expanzív, és így az Anschlusst sem akarja.

[20] A Nemzetközi Páneurópai Uniót 1923-ban alapította Richard Coudenhove-Kalergi gróf. A mozgalom célja a szupranacionális egyesült Európai állam megteremtése. A mozgalom szerint az egységes Európa alapelvei: szabad akarat, kereszténység, szociális felelősségvállalás és az európai integráció iránti elkötelezettség.

[21] Balatonboglár, Balatonlelle, Bánk, Budaörs, Budapest, Budapest XI., Budapest XXIII., Bugyi, Celldömölk, Császártöltés, Csehimindszent, Dombóvár, Dorog, Dunaföldvár, Eger, Fadd, Feked, Gödöllő, Gyula, Hévíz, Hódmezővásárhely, Jászberény, Keszthely, Kiskörös, Kocsola, Letenye, Lulla, Makó, Mezőberény, Mezőkövesd, Nagyesztergár, Nagykónyi, Nagymaros, Nagytevel, Ópályi, Oroszlány, Palotabozsok, Paloznak, Pomáz, Sóskút, Szászvár, Szécsény, Szigetvár, Tiszadob, Tiszafüred, Tiszaújváros, Tokaj, Tótszentmárton, Und, Vaskeresztes, Velem, Veszprém.

[22] Az azóta megszűnt Független Kisgazda és Polgári Párt részéről megfogalmazott felkérést Ottó elhárította. Elvállalta viszont a 2003-ban létrejött Habsburg Kori Kutatások Közalapítvány kuratóriumi elnöki funkcióját. Ebben a minőségében is sok alkalommal volt módom találkozni és beszélgetni vele. Személyében egy rendkívül bölcs, ironikus és önironikus, szerethető embert ismertem meg.

[23] http://www.reformatus.hu/mutat/oekumenikus-aldassal-helyeztek-oeroek-nyugalomra-habsburg-otto-szivurnajat/

[24] A két háború közti magyar legitimizmusnak manapság alig létezik folytonossága. Ehhez tájékozódási pontot nyújt: http://regnumportal.hu/ A Habsburg-Lotharingiai család uralkodói ágának tagjai ugyanakkor aktív közéleti szerepet játszanak. A családhoz kötődik a Habsburg-Lotharingiai Szent György Lovagrend is, amelynek eredete I. Rudolf koráig, azaz a 13. századig vezethető vissza. A nácik által betiltott lovagrendet 2008-ban újraalapították. Az alapítók között volt Habsburg Ottó. Ma a rend nagymestere Károly, Habsburg Ottó legidősebb fia.

[25] Nemzetközi díszpolgárságai: Brandys nad Labem, Csehország; Františkovy Lazně, Csehország; Holič, Szlovákia; Opatija, Horvátország; Pöcking, Németország; Sarajevo, Bosznia – Hercegovina; Varazdin, Horvátország.

[26] A Habsburg család és a magyar állam megegyezése szerint Ottó személyes archívuma Budapestre kerül. Ez páratlan lehetőséget biztosít arra, hogy a 20. századot átívelő életpálya tanulmányozása magyar kutatók számára is elérhetővé váljék.

Magyar esszencialitás (kései gyászbeszéd)

1918. október 31-én, csütörtökön a Hermina úti Röheim villában este öt és fél hat között lelőtték-megölték az 57 éves Tisza István grófot. Pénteken felesége részvétlátogatásokat fogadott, majd szombaton délután a villa hálószobájában felravatalozott halottnak egyházi végtisztességet adtak. Itt Petri Elek református püspök mondott imát. Gyászbeszéd nem volt. Szombat este a holttestet Nagyszalontára, majd onnan a család lakóhelyére, Gesztre szállították, és vasárnap délután helyezték a geszti családi kriptában örök nyugalomra. Gyászbeszéd itt sem hangzott el.[1]

Érdekes, hogy Tisza István apja, Kálmán[2], aki egyébként 15 éven át volt Magyarország miniszterelnöke, esetében is ugyanez a helyzet állt elő. Akkor István kérte, hogy se a gyászháznál, se Geszten ne mondjanak beszédeket, mert a szertartás így hosszúra nyúlna, s ezt az özvegy nehezen viselné.[3] Tisza Kálmánnak is részéül jutott a református ceremonialitás, de gyászbeszéddel őt sem búcsúztatta senki.

Száz év elteltével, az akkori hektikus idők múltával talán megengedhető egy kései gyászbeszéd Tisza Istvánról.

 

Ki volt Tisza István?

Tisza István magyar nacionalista politikus volt.[4]

A kijelentés egyik tagja – a politikus – egyértelmű. 1885-ben lett képviselő. Két ízben volt Magyarország miniszterelnöke, először 1903 és 1905, másodjára pedig 1913 és 1917 között. Egy ízben, 1912 és 1913 között a képviselőház elnöki tisztét is betöltötte. Képviselőként előbb a Szabadelvű, utóbb a Nemzeti Munkapártot erősítette. Mindkét alakzat kormánypártként a dualista rendszer fenntartásában volt érdekelt. Tisza akkor is változó nevű pártjai „erős embere” volt, amikor éppen nem töltött be formális hatalmi pozíciót. A politikus minősítés esetében tehát nincs sok ok az értelmezésre.

Annál inkább fontos a magyar és a nacionalista terminus magyarázata.

Tisza apja, Tisza Kálmán Bihar megyei, református vallású nagybirtokos volt. Anyja, Degenfeld-Schomburg Ilona egy Baden-Würtembergből származó magyarországi grófi család leszármazottja. Tisza István tehát etnikai értelemben csak részben magyar. Identitásában azonban teljesen az volt. Mit jelenthetett Tiszának a magyar identitás? Nagyjából azt, amit a reformkor e tekintetben örökül hagyott. Magyar az, aki azonosul a magyar nemzeti célokkal, vagy/és magyarul beszél. (Tisza még az általa bírt idegen nyelveken – németül, angolul és franciául – is magyar akcentussal beszélt.)

Tiszának a magyarság elsődlegesen tehát nem etnikai kategóriaként jelent meg, hanem a magyar nemzeti célokkal való azonosulásban. Éppen ezért – származástól függetlenül – magyarnak tekintett mindenkit, aki magyarnak tartotta magát. Ezért nem volt partnere a politikai antiszemitizmusnak sem. Felfogása a magyart nem kizárásban, hanem befogadásban gondolta el. E tekintetben jelentősen eltért a két háború közti Magyarország hivatalossá váló nemzetfelfogásától, amely a magyar fogalmát etnikai alapú lehatárolásban, s így – adott esetben – kitaszításban fogalmazta meg. Tiszának mindenki magyar volt, aki tevékenységével a magyarság életerejét erősítette, növelte.

Nacionalizmusa is magyarázatra szorul.

Tisza gondolkodásában axiomatikus erővel bírt a történelmi Magyarország területi egysége. Ugyanilyen axiomatikus volt számára az 1868-as nemzetiségi törvény elgondolása, miszerint „…Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja…”[5] Tehát a történelmi Magyarország területi egységén belül számára egy politikai nemzet létezett, a magyar. Úgy gondolta, hogy Magyarországon a magyarokat illeti a vezető szerep bármennyi nemzetiség él is itt. Vallotta a magyar szupremácia gondolatát, de nem vallotta az erőltetett erőszakos magyarosítás eszméjét. Legnagyobb belpolitikai riválisai, a különféle neveken feltűnő függetlenségi pártalakzatok politikusai is a magyar szupremácia hívei voltak, de közülük némelyek az erőltetett magyarosításban is hittek.

A függetlenségi politikusok is nacionalisták voltak, de másként, mint Tisza. Tisza és a kormánypárt nacionalizmusa alapvetően abban különbözött a függetlenségiektől, hogy ő, illetve ők szilárdan hitték: a Habsburg Birodalom léte garantálja a történelmi Magyarország egységét, s a birodalom kiegyezéssel létrejött dualisztikus szerkezete biztosítja egyedül a magyar szupremáciát Magyarországon. Megítélésem szerint ebben nem tévedtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy amikor a függetlenségi nacionalizmus 1906 és 1910 között hatalmi helyzetbe került, semmi lényegeset nem tudott elérni az ország függetlensége tekintetében. S amikor a dualista Magyarország megszűnt, akkor elveszett a történelmi Magyarország is. A megmaradt országban pedig értelmetlenné vált a magyar szupremácia gondolata, hiszen jószerivel csak magyarok lakták. Legfeljebb a zsidókkal szemben lehetett a szupremáciát erőltetni – amit persze Tisza sosem tett volna meg.

Tisza magyar liberális nacionalista politikus volt.

Itt a liberális szó szorul magyarázatra. Tisza a Szabadelvű Pártban kezdett el politizálni, amikor apja éppen miniszterelnök volt. A Szabadelvű Párt nevéből a szabadelvű kifejezés a liberalizmus szó magyarosításából jött létre, ami azért utal a liberális tartalomra, noha tudjuk, hogy egy párt nevének nem feltétlenül van köze a névben megjelenő értékhez. De családi szocializációja is a liberális elkötelezettség jelenlétére utal. A legfontosabb jellemzők azonban tartalmiak: híve volt a közigazgatás centralizálásának, mint Eötvös József báró, híve volt a törvények uralmának, mint Deák Ferenc, híve volt a cenzusos választójognak, mint Andrássy Gyula gróf, híve volt a parlamentarizmusnak, az ország alkotmányos működésének, mint Kossuth Lajos, s ellenezte a gazdaságba történő állami beavatkozást, mint minden liberális. (Amit egyébként az agráriusok nagyon is helyeseltek volna.)

Mindazonáltal – s ez nem csak Tiszát jellemezte – a kor liberalizmusa állagőrzésben volt érdekelt. Talán paradox módon hangzik, de egyfajta metternich-i örökséget vitt tovább: non movere, azaz a nyugalomban lévő dolgokat nem kell megmozdítani. Különösen vonatkozott ez arra, ami a ’67-es magyar nacionalizmus axiómáit érintette. Ha a dualizmus biztosítja a magyar állam egységét és ezen belül a magyar szupremáciát, akkor semmi olyanhoz nem szabad hozzányúlni, ami veszélyezteti a Habsburg Birodalom kétosztatú konzisztenciáját, és olyan belpolitikai változásokat indítana el Magyarországon, amelyek megkérdőjeleznék ezt a szerkezetet. Tisza ezért következetesen ellenezte a választójog kiterjesztését, mert attól tartott, hogy a kiterjesztett választójogon keresztül a nemzetiségek aktivitása halálos lenne nemzeti axiómái számára. Ellenezte azokat a változásokat is, amelyek az állagőrző liberalizmust a demokratizálódás irányába vitték volna.

Sokan az állagőrző liberalizmust úgy értelmezik, mint valami liberális-konzervatív értékszövetséget. Szerintem tévednek, mert az alapszövet Tisza esetében is a liberalizmus. A konzervatív elemek abból adódnak, amit ez a ’67-es liberalizmus politikai pozicionáltságában beteljesített. Az állagőrzés tűnik konzervativizmusnak, pedig ez nem konzervativizmus, hanem az önkorrekcióra képtelen politikai szerkezetből adódó sajátosság, amelynek Tisza is egyik aktora és kifejezője volt. Tisza liberalizmusát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ahol nacionalista axiómáit nem fenyegette veszély, igen szabadelvű gyakorlatot folytatott, így például a református egyház dunántúli főgondnokaként. Kifejezetten respektálta az egyén szabadságát és szabad választását. Segítette például egyik legnagyobb kritikusának, Ady Endre házasságának egyházi engedélyezését az apai engedélyt el nem nyerő Boncza Bertával, akit a magyar irodalomtörténet Csinszka néven ismer.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus volt.

Itt az úri szó szorul magyarázatra. Tisza úgy vélte, hogy a magyar államban a magyar szupremácia politikai képviseletét az állagőrző liberalizmusban érdekelt dzsentrik és arisztokraták dolga ellátni. Ő maga – noha megörökölte nagybátyja grófi címét – dzsentri családból származott, s a dzsentriken belül is az igen jómódúak közül való volt. (1911-ben majd 20 ezer katasztrális holdat birtokolt.)[6] Szilárdan hitt abban, hogy a dzsentri nemzetfenntartó szerepet játszik, és nemzete és hazája iránt kötelezettségei vannak. Ez a társadalmi fensőbbségtudattal párosult nacionalizmus személyiségképletében egyfajta rendíthetetlenséget eredményezett. Ebből az is következik, hogy nem hitt a tömegpolitikában, nem volt ebben az értelemben modern politikus. Tradicionális politikus volt egy olyan korban, amely egyre inkább haladt a tömegpolitika irányába. Mondhatnánk azt is, hogy az elitizmus híve volt, ami egyáltalán nem állt szemben a klasszikus liberalizmus világképével, sőt, erősítette azt.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.

Tisza ugyan magyar nacionalista megfontolások okán ellenezte a háborút – döntően attól tartott, hogy a védtelenné vált Erdélyt a románok lerohanják[7] –, de miután kételyeit eloszlatták, beállt a háborút támogatók táborába, és innentől nagyon határozottan identifikálódott a háborúval. Sajátos magyar történelmi paradoxon, hogy egy olyan ember meggyilkolása volt a háborús ok, akinek uralkodói pozícióba kerülése a legnagyobb veszélyt jelentette volna Tisza politikai axiómáira. Ferenc Ferdinánd akár a trializmus, akár a centralista föderalizmus útját választotta volna, aláásta volna a magyar nacionalizmus addig élvezett helyzetét. Tisza legjelentősebb és legveszélyesebb politikai ellenfele Ferenc Ferdinánd volt, s legnagyobb szövetségesének Ferenc József bizonyult.

Tisza annak ellenére azonosult a háborúval, hogy tökéletesen tisztában volt mindazzal a szenvedéssel, amit a háború okoz. Családjában is megélte a háború borzalmait. Lajos öccse súlyosan megsérült, vérmérgezést kapott, amibe majdnem belehalt – élete végéig mankóval tudott csak járni. Kálmán öccse térdlövést kapott. Ennek ellenére – személyi és családi tekintetek nélkül – kiállt az általa támogatott háború mellett. Kiállt amellett is, amikor kezdeményezésére letörték a parlamenti obstrukciót, mert úgy vélte, hogy a magyar parlament megbénítása ellenkezik a magyar államérdekkel. Szilárd hite és meggyőződése azt a képet sugározta róla, hogy érzéketlen és megszállott, pedig csak axiómáihoz ragaszkodott, s ha kellett, személyes érdekeit alárendelte az általa vallott politikai világképnek. Megítélésem szerint többek között ettől lesz valaki államférfi. (Horthy, amikor a németek fiát elrabolták, zsarolásuk hatására kinevezte Szálasit miniszterelnöknek. Mércém szerint Horthy nem államférfihoz méltó módon viselkedett.) Tisza nem egyszerűen irányította, hanem vezette az országot. Azért is felelősséget vállalt, amit közvetlenül nem ő idézett elő. A teljes felelősség vállalása is államférfivá avatja őt.

Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.

Tisza küldetéstudata abban állt, hogy az általa veszélyesnek ítélt tendenciákat letörje, érvényesülésüket megakadályozza, mert úgy vélte, hogy nemzete és országa csak az őáltala vallott politikai elkötelezettség mentén tartható fenn. Ennek érdekében vállalta a személyes veszélyeztetettséget is. Élete során négy merényletet kíséreltek meg vele szemben, amiből a negyedik volt halálos. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy 1918 október végére ez a küldetéstudat megtört. Október közepe után nyilvánvaló lett, hogy a Monarchia a megszűnés szélére került, a dualizmus Ausztria föderatív átalakításával megszűnt, a háború elveszett, a nemzetiségi vezetők egy része Tiszával már szóba sem akar állni, és tárgyalás közben otthagyja. Tisza nem láthatta előre Trianont, de azt érzékelhette, hogy nem csak a dualizmusnak van vége, hanem a történelmi Magyarországnak is. S persze vége van az elitista politizálásnak, az állagőrző liberalizmusnak. Október utolsó két hetében minden összedőlt, amire politikai világképét, küldetéstudatát alapozta.  Önmaga által is tudottan politikai halottá vált. Egyetlen egy maradt meg neki: a személyes tartás. A halálos merénylet előtt két héttel élte át a harmadik – sikertelen – gyilkossági kísérletet. Annak ellenére, hogy sokan figyelmeztették, miszerint ne maradjon Budapesten; itt maradt. Emellett családi oka is lett volna, hogy távozzon, hiszen fia súlyos betegen feküdt Geszten, unokái menyével együtt egy másik vidéki kastélyban tartózkodtak. De nem ment, mert úgy gondolta, hogy a családi tekinteteknél fontosabb az általa tudottan is szétporlott politikai eszméi melletti kiállás. Nem állítom, hogy várta a merénylőket, de azt igen, hogy nem akart kitérni a fizikai halál elől; adott egy esélyt esetleges gyilkosainak.

A politikai és a fizikai halál együttese, egyidejűsége számára egy lehetséges megoldás volt. Vélhetően nem gondolt arra, hogy a megváltozott körülmények között nemzetének még szüksége lehetne rá, hiszen úgy vélte, hogy amit ő tudott, az már érvénytelen, megszűnt.

 

Feszültségek

Tisza politikai pályája számtalan konfliktus hordozott, hiszen világképe okán a magyar sovinisztáktól a radikális társadalomátalakítókig mindenkivel ütközött.[8] A háború melletti kiállása ezt a sokirányú gyűlöletet egy idő után tömegérzületté tette, s amikor megölték, vélhetően nem volt népszerűtlenebb ember Magyarországon, mint ő. Mindazonáltal, ha nem az összesűrűsödött gyűlöletkoalícióban gondolkodunk, akkor sem kerülhetjük meg az általam vallott mondatból – Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt – adódó belső feszültségeket.

Tisza magyar nacionalista elkötelezettsége okán is akarta a magyar ipar fejlesztését, de nem akart munkáskérdést; a szociáldemokráciát nem engedte a parlament falai közé, s úgy gondolta, hogy az iparfejlesztésből nem következik a munkáskérdés politikai kezelése. Ezért hajlamos volt a politikailag is megjelenő munkásköveteléseket rendészeti problémaként kezelni. Ennek halálos áldozatai is lettek.

Magyar nacionalistaként és földbirtokosként akarta a mezőgazdaság fejlesztését, de mint magyar dzsentri védte a sajátjait, következőleg nem akart a földbirtokviszonyokhoz hozzányúlni, sőt – folytatva apja gyakorlatát – támogatta az újabb és újabb hitbizományok létrehozását.

Magyar nacionalistaként csak annyi engedményt akart tenni a nemzetiségeknek, amennyi nem veszélyeztette volna a történelmi Magyarország egységét és a magyar szupremáciát. Ezért tárgyalt a románokkal s a délszlávokkal is, de amit ajánlani tudott, az mérhetetlenül kevés volt a túloldali nacionalistáknak. Nem érzékelte, hogy a nacionalizmusok – jellegükből következően – eredendően párbeszédképtelenek, s csak az erő dönti el, hogy ki, milyen engedményeket tud kicsikarni a másikból. Amikor az erő az ő oldalán állt, nem kívánt lényeges engedményt tenni, amikor pedig az erő a másik oldalra került, semmilyen engedményt nem kapott.

Magyar liberálisként – s erről már ejtettem szót – ragaszkodott a parlamentarizmushoz, az ország alkotmányosságához, de mereven ellenállt annak, hogy a társadalmi részvételt növeljék (azaz bővítsék a választójogot), s tette ezt akkor is, amikor emberek százezrei haltak meg a háborúban a nélkül, hogy a politikában szavazatuk lett volna.

Az idő előrehaladtával az is nyilvánvalóvá lett, hogy egyre kevésbé működőképes az „ami nyugszik, ne bolygassuk” politikája. Lassan már semmi sem nyugodott, de Tisza még mindig azt hitte, hogy lehet érdemben nem hozzá nyúlni a feltorlódó problémákhoz; egyszerűbbnek tűnt lefojtani őket, mintsem megoldásokat keresni. Tiszának nagy szerepe van abban, hogy a századforduló társadalmi kérdései és feszültségei a magyar hatalmi elit részéről konstruktív válasz nélkül maradtak. Nem gondolom azt, hogy a nemzetiségi kérdés a történelmi Magyarország keretei között, a történelmi Magyarország eszméjének fenntartásával megoldható lett volna,[9] de azt igen, hogy az agrár- és munkásnépesség helyzetében és a jogkiterjesztés területén érdemi változásokat lehetett volna elérni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Tisza politikai életműve komoly belső ellentmondásokkal terhelt alkotás – valószínűleg a háború nélkül is összeroppant volna.

 

Mi volt, mi lett Tisza István?

Tisza egyfajta magyar esszencialitást fejezett ki: azt, amit a dualista Magyarország önmagán túlnyúló magyar nacionalizmusának egyik – a korban fő – ága jelent. Az esszencialitás erejét meggyőződése következetességének és szilárd személyiségének kombinációja adta. Mások is gondolkodtak úgy, mint Tisza, de egyikük sem tudta önmagát szimbolikus szintre emelni. Ehhez kellett Tisza lénye, elszántsága, politikai ereje.

Miután a gyűlölet ölte meg, inkább erről, mármint a gyűlöletről beszélünk. Ennek ellenére voltak elszánt hívei, karizmatikusságot sugárzó személyiségének csodálói. A sváb származású Herczeg Ferenc, vagy éppen a zsidó gyökerekkel bíró Kóbor Tamás egyaránt Tisza hívei voltak – jelezve, hogy Tisza számára is mit jelenthetett a magyar, s a nem magyar etnikai eredettel bíróknak mit jelenthetett Tisza. Halálakor, 1918-ban Reményik Sándor erdélyi protestáns költő írta Tisza István képzeletbeli sírfelirataként: „Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!”[10]

Némileg egyoldalúan általában csak Adyt szoktuk idézni, aki 1912-es versében Tiszát „vad geszti bolond”-nak hívja, úrként és magyarként egyként rongynak tartja.[11] De Ady kíméletlen kritikája is elismeri: Tisza az „Idők kiküldöttje”, az akkor uralkodó magyar világ esszenciális jelensége. Adyt a historikus Szekfű Gyula is Tisza lényegi ellenpontjának tartja. Azt írja: „Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérő élet, de mindkettő magyar élet…”[12]

Noha meggyilkolása idején Tiszát még azok sem gyászolták meg igazán, akiknek az érdekében politizált;[13] noha politikai életműve meghalt, mégis Reményiknek lett igaza, aki 1918 november elején azt írta: „lesz feltámadása”.[14] Az a fajta nacionalizmus, amit Tisza hitelesen és esszenciálisan képviselt, kultuszt teremtett személye köré. Ez élt a két háború közti Magyarországon, s változó erővel életre kel akkor is, amikor Magyarországnak éppen jobboldali kormányzata van. A baloldal továbbra is a Tisza-gyűlöletben, ellenkultuszban, Tisza ördögösítésében érdekelt: 1945 után Kossuth téri szobrát ledöntötték, a róla elnevezett – mert általa létrehozott – debreceni egyetem nevét megváltoztatták, és még lehetne folytatni a sort. A gyűlöletkultúra baloldali folytonosságára különösen jellemzőnek tartom, hogy egyik elítélt gyilkosának az MSZMP KB 1963-ban nyugdíjemelést biztosított, merthogy az illető tagja volt annak a katonai járőrnek, amely – a párt korabeli, igencsak hazug megfogalmazása szerint – „Tisza Istvánt őrizetbe vétel közben agyonlőtte”.[15]

Pedig száz év elteltével tudatosítani lehetne, hogy több magyar esszencialitás létezik. Sőt, azt tudom mondani, hogy a magyar esszencialitás kifejezetten normális formája a többesszám. A kultuszok és ellenkultuszok alkalmasak a nagyon fontos politikai identitásteremtésre, de nem alkalmasak arra, hogy múltunkat a maga sokszínűségében önmagunkhoz vezető egységként érzékeljük. A kultuszok és ellenkultuszok identitást teremtő ereje pedig arra végképp’ nem alkalmas, hogy a mienktől eltérő esszencialitásnak is megadja az esszencialitás rangját és a neki kijáró tiszteletet.

Ez így volt, így van, így lesz. Megítélésem szerint tehát a magyar esszencialitás lényege a többesszám, de ezt a tényt nem tudatosítva sokan csak egyfajta, a többit kizáró esszencialitásban érdekeltek. Így száz év után is nehéz mindenre kiterjedő érvényességgel gyászbeszédet tartani Tisza Istvánról. Már csak azért is, mert ha több esszencialitás van, és mindenki a magáét tekinti kizárólagosnak, akkor soha nem lehet egységes értelmezés.

 

Társ a sorsban

Nincs gyászbeszéd az elhunyt családjának említése nélkül. Tehát szólni kell Tisza társáról, feleségéről, Tisza Ilonáról[16] is.

István és Ilona szerelmi házasságot kötöttek. Ilona öt évvel volt idősebb férjénél, aki egyébként elsőfokú unokatestvére volt, tehát a házassághoz – a családi ellenállás leküzdésén túl – külön egyházi engedélyre volt szükség. Harmincévesen ment férjhez, ami a korszakban igencsak szokatlanul kései életkornak számított. A házasságkötésig Tisza Ilona egyetlen feljegyzésre méltó tevékenysége, hogy a család által a 18. századtól gyűjtött ételrecepteket lemásolta, és apjával együtt kötetté szerkesztette őket. A házasságból két gyermek született, egy fiú és egy lány. Juliska hatéves korában diftériában meghalt. A karcsú nő a századfordulótól krónikusan elhízott, kifejezetten korpulens alkattá vált, egyesek szerint 130 kilós lett. Férje testileg elhidegült tőle, és ezért – Ilona által is tudottan – prostituáltak szolgálatait vette igénybe, s azok közül is az olcsóbbakat. Ilona ezzel együtt lojális maradt férjéhez, rendszeresen eljárt a képviselőházba, hogy meghallgassa ura beszédeit, segített neki a levelezése lebonyolításában. Testének megváltozása kihatott lelkületére, és természetesen fizikai teljesítőképességére is. Az 1910-es években, már a háború időszakában ízületi problémái több hónapra mozgásképtelenné tették, s állandó fájdalmat okoztak neki. 1918 őszén végignézte férje meggyilkolását, öt nappal később Geszten megélte fia halálát, aki egyébként spanyolnáthában hunyt el, s két hétre rá a hozzá legközelebb álló húga ugyanebben a betegségben halt meg. Nem csoda, hogy a csapásoktól sújtott életút eredményeképpen Tisza Ilona 1918 után visszavonult életet élt. 1925-ben, 70. életévében gyomormérgezésben halt meg. Élete minden olyat tartalmazott, amely egy író számára izgalmas lehet: elköteleződés, a családdal való konfliktus, lojalitás, megcsalatás, fizikai és lelki szenvedés, a tragédiák sűrített jelenléte, s mindez egy vagyonilag konszolidált világon belül.

A babaház biztonságában minden lehetséges emberi sérülékenység, sérelem megjelent. Élete igazi irodalmi téma, amit – ismereteim szerint – eleddig egyetlen magyar író sem aknázott ki.

***

  1. szeptember elején jártam Geszten. Előtte harminc éve voltam ott. A lanyha, de vállalt kormányzati Tisza-kultusz árnyékában meglepő, hogy a kastély éppoly romos, mint három évtizede. A megváltozott időket csak az mutatja, hogy a templom melletti első világháborús emlékmű domborművén lévő, Tisza képmását formázó katona arcát kijavították – eltűntették róla azt a golyónyomot, amit az okozott, aki az első háború után rálőtt a képzeletbeli Tiszára.

A református temetőben található családi kripta viszonylag jó állapotban van, noha Tisza Kálmán kőszarkofágján látszanak azok a csákánynyomok, amik akkor kerültek oda, amikor sírját ki akarták fosztani. A fosztogatók sikertelenül jártak.

Tisza István sírkamrájának borítólapján napjainkig látszik az a törés, ami akkor keletkezett, amikor sírját 1983-ban feldúlták.[17] Csak koponyáját vitték-lopták el. Mostanáig sem tudjuk, ki tette, miért tette – az is elvihette, aki istenítette Tiszát, de az is, aki gyűlölte.

A kripta egyik oldalán van a bejárat, a másik három oldalt szabad kijárattal rendelkező, föld alatti szellőzőrendszer veszi körül. A Geszten élők számára tapasztalati tény, hogy az egyik oldali szellőzőrendszerbe beköltöztek a borzok, a másikba a rókák, a harmadikba pedig a kóbor macskák. Közös otthonuk a kripta, de mindegyik tiszteletben tartja a másikat; nem bántják egymást.

Tanulhatunk tőlük.

[1] Lásd erről a Budapesti Hirlap 1918. november 2-i, november 5-i számait, továbbá a Pesti Hirlap november 2-i, illetve november 3-i tudósításait.

[2] Tisza Kálmánról lásd: Kozári Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003.

[3] Lásd erről: http://www.huszadikszazad.hu/cikk/tisza-kalman-temetese

[4] Tisza Istvánról az elmúlt évtizedekben három életrajz is született: Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz, Budapest, 2000.; Vermes Gábor: Tisza István. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.; Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2014. (Ez utóbbi könyv kibővített változata az 1985-ben megjelent életrajznak.) Ezek a könyvek eltérő felfogásban születtek – a szerzők nézeteit részben osztom, részben nem.

[5] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86800044.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fextraparams%3D%7B%2522ID%2522%3A%2522FullTextSearch%2522%2C%2522Year%2522%3A%25221868%2522%2C%2522Kibocsato%2522%3A%2522TV0%2522%7D

[6] Anka László: Gróf Tisza István társadalmi háttere és magánélete. http://epa.oszk.hu/02900/02924/00036/pdf/EPA02924_valosag_2015_12_020-034.pdf

[7] A béke háborúja. Magyarország 1918. november 3. – december 3. In: A béke első hónapja Magyarországon (1918. november 3. – december 3.). A bevezető tanulmányt írta és a kötetet szerkesztette: Gerő András. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2018. 9-29. pp.

[8] Erről a sok irányú ütközésről ír ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István. In: Kommentár, 2011/5. http://kommentar.info.hu/iras/2011_5/a_gyulolt_tisza_istvan

[9] Ez a kijelentés nem Trianon igazolását jelenti, hanem csak annyit, hogy sem demokratikus, sem liberális eszközökkel a nemzetiségek ilyen-olyan függetlenedési vágya nem volt letörhető. Eredményessége és mértéke azonban alternatív.

[10] Reményik Sándor: Magányos cipruság – Tisza István ravatalára. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos

[11] Ady Endre: Rohanunk a forradalomba. http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0803.htm

[12] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Miután nekem az 5. kiadás van meg, innen idéztem. (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. 367. p.) Szekfűvel egyetértek az ellenpontozásban, de másban diametrálisan eltér a megítélésem.

[13] Hatos Pál: Felemás gyász. Tisza István meggyilkolása és a magyar közvélemény 1918-ban. In: Kommentár, 2018/2 12-23. pp. Internetes változat: http://kommentar.info.hu/attachment/0001/742_kommentar-1802-02-hatos.pdf (Továbbiakban: Hatos, 2018.)

[14] Reményik Sándor: A geszti sírbolt előtt. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos

[15] Hatos, 2018. 23. p.

[16] Anka László: Férje kultuszának mellékszereplőjévé avatták. In: Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz https://mult-kor.hu/20120610_ferje_kultuszanak_mellekszereplojeve_avattak

[17] http://www.origo.hu/utazas/magyarorszag/20160919-geszt-tisza-csalad-kripta-ellopott-koponya-kastely-evszazados-platanfak.html

A Monarchia Magyarországának képviselőháza

A Monarchia Magyarországának képviselőháza elébb a Sándor utca 8-ban (ma a Bródy Sándor utcai Olasz Intézet), utóbb – 1902-től – a Duna-parti, jelenleg is a magyar országgyűlést szolgáló épületben ülésezett.

A dualista rendszer idején a képviselőház karaktere sokat változott.

 

Patriarchalitás, személyesség

Nyilvánvaló­an többarcú jelenségről van szó. Az egyik „arc” – s ez különö­sen a korszak indulásánál érezhető – a politikai-közéleti múlt­tal „megszolgált”, a személyes teljesítménnyel kivívott tekin­télyből adódik. Ilyen forrásból táplálkozott Deák autoritása, s még jó néhány politikus jó értelemben vett „tekintélye”, beleértve azokat is, akik időlegesen vagy végképp ellenzéki helyzetben voltak. (Ghyczy Kálmán, Irányi Dániel, Simonyi Ernő stb. – hogy csak az ismert neveket soroljuk fel.) Ezt a fajta tekintélyt csak erősítette az illető magánéleti tisztessége, az a kettős morális alap, ami a magán- és közéleti erkölcs összezárkózásából adódott.

Természetesen mindemellett jelen volt egy másik „arc” is: a szociológiai azonosságokból adódó egy­nemű viselkedéskultúra; a nemesi eredetű s kasztosodó elkü­lönülésre is utaló vonulat. Ezt jelentette a képviselők között a szinte kötelező érvényű tegezés (nem a nyilvánosság előtt, hanem a magánérintkezésben), a társasági élet „átfedései” (gondoljunk csak a kaszinóra vagy a különféle asztaltársasá­gokra). Az Országos (vagy más néven Gentry) Kaszinó 1883-ban alakult meg. Elnöke – a korszakban mindvégig – Wekerle Sándor volt. 1890-ig a Hungária nagyfogadóban, majd 1895-ig a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, a Nemzeti Színház bérházában lelt otthonra. 1896. január 1-jén nyílt meg a Kaszinó új épülete az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. (Jelenleg a Magyarok Világszövetsége). Alapítási évének végén már 652 tagja volt, s 1910-re ez a szám elérte a kétezret. Itt valóban – politikai pártállástól függetlenül – létrejött a politikai információk társasági élettel ötvözött börzéje.

S ott volt a harmadik „arc” is, szoros összefüggésben az előzőekkel, mely a politikai életben elengedhetetlen – ko­rabeli normák szerint értendő – „pártfegyelem” ellensúlyozá­sára szolgált. Ez leginkább a pártklubokban öltött testet.

Többrétegű jelenségről van tehát szó, amelynek azonban volt egy olyan eleme is – a személyes erkölcsi és politikai tőké­ből származó, a személyességben oldott tekintély –, amely le­hetővé tette, hogy a személyi integritást többé-kevésbé ak­ceptálva folyjanak a viták –legalábbis eleinte. Ez nem zárta ki a „csipkelődéseket”, kis „szurkálódásokat” – a személyesség más szintjei kedveztek is ennek –, de azt igen, hogy a véle­ményre ható reflexió helyett a személyre szóló támadás ural­kodjék. Ahogy azonban kirostálódott a hozott tekintély – részben biológiai okok, részben pedig a rendszer kiépülésével együtt járó, már ismertetett mechanizmusok miatt –, úgy épült le ez az elem, hiszen szerezni, „újratermelni” ugyanilyen tekintélyt egyre nehezebb lett. A korszakon végigvonulva megmaradt a patriarchális személyesség másik két eleme, de miután fokozatosan kimaradt a teljesítményből táplálkozó mozzanat, ezért a hatalmi versenyfutásból adódó, belső ellen­tétektől szabdalt „kasztszerűség” lassan-lassan mindenfelé fel­feslő burkát jelentette csupán.

A személyességnek volt egy „technikainak” is nevezhető foka: maga a képviselőház mint munkahely. Hiszen végül is évi kilenc-tíz hónapon keresztül többé-kevésbé rendszeres összezártságot jelentett, még akkor is, ha nem volt kötelező a mindennapos megjelenés, s a ház előtt ácsorgó egyfogatúak éppen azért várakoztak ott, hogy a környező vendéglőkből szavazáskor összeszedjék az oda átruccant képviselőket. Álta­lában tíztől kettőig, háromig együtt lehetett – jelesebb, fonto­sabb viták alkalmával: kellett – lenni. Mint láttuk, az épület „munkahely” jellege, ugyanakkor intimitást sugalló belső el­rendeződése hozzájárult ahhoz, hogy társaséleti színtér is legyen. Az igazi központ azonban az ülésterem volt, ahol min­den olyan jelenség teret kapott, amit a személyesség és az „összezártság” indukált.

Igen, mindaz igaz, amit Mikszáth a parlamenti karcolatok szá­zaiban megrajzolt: a sze­mélyesség, az intimitás légköre, ami a 80-as évek végéig, a 90-es évek elejéig egyre gyengülő erővel, de jellemezte a kép­viselőházat. S a munkahely atmoszférája érződött a „munka­eszközön”, a beszéden, a szereplésen is.

 

Parlamenti szónoklatok és szónokok

A beszéd, a szereplés módjait részben a házszabályok szab­ták meg. Előre kellett a napirendi ponthoz hozzászólónak fel­iratkozni. Beszédét a képviselő nem olvashatta. Csak akkor lehetett azonnal, napirenden kívül szót kérni, ha a képviselő a házszabályokhoz vagy a személyét érintő ügyben kívánt hoz­zászólni. A Ház elnökének rendre kellett utasítani azt a hozzá­szólót, aki a Házat vagy valamely tagját becsületében sértő megjegyzésekkel illette. Neki kellett arról is gondoskodnia, hogy a beszélő zavartalanul elmondhassa mondandóját. A va­lóság, az íratlan szabályok némileg másként festettek. A kép­viselők általában a helyükről és nem a szószékről beszéltek, s mondandójukat inkább a sajtónak, mint a képviselőtársaknak tálalták. A képviselőtársaknak azonban megvolt a lehetősé­gük, hogy a zavartalan szereplést szavak nélkül is akadályoz­zák, akár a tüntető érdektelenséggel, akár a feltűnő érdeklő­déssel. Néhányan kilógatják lábukat a padból, miközben idegesen-ütemesen valamilyen ritmust vernek, mások olvas­nak. Cédulák járnak körbe, amelyek rendszerint nevetésre ingerlik a továbbítókat és a címzetteket. Akin nevetnek, ép­pen szónokol. De nemcsak a cédulák mozognak, hanem az emberek is. Ki-be, le-fel járkálnak. A nagyothalló közelebb megy a beszélőhöz, esetleg keres egy üres helyet, leül. A füg­getlenségi Csanády Sándor például kezét füléhez emelve rendszeresen ezt tette. Volt, aki letelepedett az éppen beszélő szónok elé és elkezdett láthatóan unatkozni. Rendszerint ásítozott.

Természetesen az erre specializálódott, erős hangú közbe­szólók sem tétlenkedtek, s hol a megerősítést, hol a tagadást szolgáló közbeszólásokkal támogatták vagy éppen ingerelték a beszélőt, esetenként hangosan beszélgetve zavarták.

Az egyes képviselők persze nem egyforma szónoki képes­séggel rendelkeztek, így sokszor érthető is volt az unalmas, néha érthetetlen okfejtésekkel szembeni tiltakozás.

Kétségtelenül hozzájárult az időnként túlbonyolított be­szédstílushoz, hogy a képviselőknek nem lehetett beszédjeiket felolvasni, hanem azt fejből kellett elmondani. Sokan leírták mondanivalójukat, hogy aztán a biztonság kedvéért maguk elé téve, bele-bele pillantva tegyék meg hozzászólásukat. Egyesek előre bejegyezték a helyeslő közbeszólásokat is és így, „készen” vitték be a gyorsíróhoz. Mások ugyan szintén elő­re megfogalmaztak mindent, de aztán a vita hevében eltértek tőle, elkalandoztak. Divattá vált a spontaneitás látszatát keltve az „előttem szólóra” hivatkozni. Ilyenkor azonban – feltéve, ha aznap már több „előttem szóló” is volt – az élelmes közbe­kiáltok azonnal megkérdezték, kiről van szó? S ez a legna­gyobb összezavarodáshoz vezetett. „Valamilyen Izé” – mo­tyogta a spontaneitásra sokat adó képviselő, s ez máris elegen­dő volt ahhoz, hogy egész, nagy munkával kidolgozott beszé­dét tönkretegye. Ugyancsak „öngólt” lőtt az, aki leírt szöve­gébe sűrűn belepillantva úgy kezdte mondandóját: „Nem volt szándékomban hozzászólni…”

Mivel olvasni nem lehetett a beszédeket, a tér azoké volt, akik ugyan felkészültek a témából, jegyzeteket is készítettek maguknak, de mindig készek voltak a közbeszólókkal vagy éppen az előttük beszélőkkel riposztozni, szellemes és könnyed szurkákat eregetni. Ha például elolvassuk Tisza Kálmán be­szédeit, azt tapasztaljuk, hogy sokszor él ezzel az eszközzel. Egy-egy találó anekdota, szellemes „bonmot”, azaz megvilá­gító erejű, gondolatteli mondat többet nyomott a latban, mint a hosszú okfejtések. Az egyik politikus például sok sta­tisztikai adattal, kimerítő részletességgel bizonygatta az Oszt­rák–Magyar Bank szabadalmának és a szabadalom meghosszabbításának szükségességét, szemben az önálló Nemzeti Bankot követelőkkel. Hosszú és adatokkal túlzsúfolt beszéde után egy ellenzéki képviselő egy tipikus „riposztot” elenged­ve, megtakarítva magának a közgazdasági bizonyítás fáradsá­gos munkáját, s egyben tönkretéve a kormánypárti szóló re­noméját, így replikázott: „A statisztikai csoportosítással min­dent a világon be lehet bizonyítani, be lehet bizonyítani azt is, hogy sokkal jobb tífuszbetegnek lenni, mint milliomosnak, mert a statisztika szerint a tífuszbetegeknek csak 40 százaléka hal meg, a milliomosok pedig mind meghalnak.” Mit lehet erre mondani?!

Ezek a megnyilatkozások arra az egyszerű, minden közös­ségben érvényes tételre épültek, hogy bármilyen felkészült is valaki, ha lehetőséget ad arra, hogy nevetségessé váljék – s ha lehetőség van arra, hogy nevetségessé tegyék –, akkor a legkomolyabb kérdésben is, a legnagyobb szakértelem birtoká­ban is alulmaradhat. S miután a magyar képviseleti nyilvánosságban az említett lehetőség adott volt, kifejlődött az erre való érzékenység is.

Volt aztán jó néhány olyan szónok is, aki hosszan, de élve­zetesen, kérlelhetetlen logikával szedte szét az ellenfél érveit. Ilyen volt Szilágyi Dezső, aki egy-két óránál kevesebbet álta­lában nem beszélt. Úgy készült fel ezekre a „fellépésekre”, hogy napokig gondolkozva számba vette az ő véleménye el­len szóló összes lehetséges érvet, majd úton-útfélen felszólítot­ta a környezetében levőket – s ez a mondása szállóigévé is vált: „Mondj valamit, hogy megcáfolhassam!” Így próbálgatta minél hatásosabb formába önteni a tartalmilag már eleve ki­gondolt érveket. Felszólalásai szinte attrakció értékű előadás­számba mentek, kedvéért a képviselők odahagyták a folyosót. Az 1890-es évek közepén, az egyházpolitikai vitákban őt ne­vezte el Csáky Albin „Nagy Cséplőgép”-nek. Azt mondta, hogy ő már csak az elejtett kalászokat szedegetheti fel, hiszen a Nagy Cséplőgép – s itt Szilágyira mutatott – már elvégezte a munka oroszlánrészét. Apponyi Albert arisztokratikus megjelenésével, pallérozott beszédével, szép orgánumával, széleskörű műveltségre utaló példáival szintén vonzotta a hallgatóságot.

Már első parlamenti szereplése, 1873-ban, is feltűnést kel­tett. A költségvetési vitában a Zeneakadémia felállításának pénzügyi támogatását szorgalmazta. Tudatosan készült rá, hiszen szinte pontokba szedhetően tudott beszámolni arról, hogy mi a sikeres parlamenti „belépő”, a szűzbeszéd titka: szóljon a kultúráról, vagy valami emberbaráti dologról; ne polemizáljon a tekintélyekkel; rövid legyen; a képviselő ne magáról, hanem a tárgyról beszéljen. Egyben arról is meg­emlékezik, hogy a Ház – pártállásra való tekintet nélkül – jóakaratúan és barátságosan fogadta, betartva azt a hallgatóla­gos szabályt, hogy nem illetik közbeszólásokkal az első parla­menti szereplését átélő szónokot. Az ideálisnak tartott parlamenti szónoklat öt ismérvét állapította meg: kerülni kell a népieskedő hangot; az egyszerűségre és világos fogalmazásra kell törekedni; a hasonlatokat lehetőleg a gazdasági életből kell venni; az emberek alapérzelmeiből kell kiindulni; anek­dotaszerű betétekkel kell a mondandót frissen tartani. Az ily módon felépített beszédekkel Apponyi valóban – a Képvise­lőházi Naplóból igazából nem is érezhetően – nagy hatást tudott kelteni.

Valóban nehéz utólag a hatást felidézni, hiszen sokat számí­tott a hanghordozás, a hangszín, a külső megjelenés, ami ott és akkor volt csupán érezhető. A tartalom nem volt titok, arról a sajtón keresztül az egész ország részletesen értesülhe­tett, hiszen a korabeli újságok állandó rovata volt a képviselőházi beszámoló, ahol igen részletesen szóltak mindenről, ami a Házban elhangzott. Az ülésterem napi „hősei” országosan ismertek lettek; nevük állandó eleme volt a kávéházi, klubokbeli beszélgetéseknek. A nyilvánosság közvetlen jelenléte – s közvetett formája – amit a lelkesedő avagy ledorongoló sajtó­nyilvánosság biztosított – a jó szónokoknak óriási reputációt adott. Persze a többség „munkaeszköze”, különösen a „mamelukság” elburjánzásával, nem a szereplés, hanem a szavazás volt, az a nevezetes aktus, amikor is a házelnök által szavazásra bocsátott kérdésben egyetértése jeléül megmozdult a szabad­elvű párti „erdő”: helyükről felállva adták voksukat a képvi­selők. S miután egyre inkább „szavazógép” lett a parlament (a 80-as évektől pedig egyértelműen azzá is vált), a jeles szó­noklatoknak kétirányú hatása maradt: a nyilvánosságnak szóltak, és az egyén tekintélyét voltak hivatottak emelni.

Végül is az egész hangulati kép azt dokumentálja, hogy a csipkelődésektől és éles politikai vitáktól sem mentes képviselőházi légkörre, legalábbis az 1880-as évekig, nem mondható jellemzőnek a személyi pocskondiázás, s a parlamenti illem íratlan kódexe – pártállástól függetlenül – nem engedte meg a Ház méltóságát sértő magatartást. A politikai konfrontációk értelemszerűen emberi ütközéseken keresztül jelentkeztek, de ez még nem lépte át azt a küszöböt, ami már a képviselet tekintélyét csorbította volna. Hogy milyen határozott „ön­kontroll” működött e téren, azt a maga anekdotikus plaszti­kusságával jól jelzi az 1875 és 1879 között házelnöki tisztet betöltő Ghyczy Kálmánnak egy szólásra jelentkező, felhevült képviselőt leintő mondata: „Amit a képviselő úr mondani akar, az a házszabályokkal ellenkezik.”

 

Személyesség helyett személyeskedés

Az „idill” azonban nem sokáig tart. Megváltozik a parlamenti viselkedés, következőleg a képviselőház légköre. A mamelukok, azaz az együtt szavazó kormánypárti képviselők táborának tömeges megjelenése és a jelenlétüket biztosító választási eszközök közismertsége kialakítja – nem­csak bennük – azt az önigazoló gondolkodásmódot, amely a korteskedés korrupt és hatalmi befolyásolástól átitatott mód­szereit már nem szégyellnivalónak, hanem virtusnak tekin­ti. Nem tartják becstelenségnek, társadalmilag nem bélyeg­zik meg. A mamelukság egyfajta életelvvé is válik, amit az egyik szabadelvű párti képviselő, Urbanovszky Ernő fogalmazott meg igen frappánsan. Ő, amikor a kormány bukásáról beszéltek neki, teljes nyugalommal csak azt kérdezte: „De kormány csak lesz?!” Mindez az 1880-as években bontakozik ki, akárcsak a képviselők között az anyagi kérdések körül ki­alakuló magatartás, amit a Háznak egy névtelen, ámde szelle­mes tagja disztichonban is kifejezett: „Törvényes feleségre te­kints mint fix fizetésre. Nem jó lenne csupán, élni a fixum után.”

Az 1880-as évektől lényegében két magatartásbeli elemben jelentkezik a tendencia. Az egyik a képviselőházi hang határo­zott eldurvulása, a személyi vádaskodások állandósulása. A másik a válaszreakció: a párbaj a képviselők között általános szokás lesz, ami megint csak annak egy vetülete, hogy a képvi­selet nem tudott ellensúlyt teremteni a társadalom bizonyos köreiből szétsugárzó feudális jellegű közéleti normák ellené­ben. Ezt megkönnyítette, hogy az 1878-as büntetőtörvénykönyv V. tc. 19. fejezete rendkívül enyhén, mindössze állam­fogházzal büntette a párbajvétséget. A bírói gyakorlat pedig igen rövid időre – volt, amikor mindössze pár napra – korlá­tozta a büntetést. Így az úri becsület eme sajátos, az 1880-as évektől reneszánszát élő eszköze egyre inkább bevonult a po­litikába.

Az eldurvuló hang – s vele a párbaj – először még amolyan kedélyes, a kasztszerűség személyességét tükröző módon je­lentkezik. Képviselőházi összeszólalkozásuk után 1882-ben párbaj zajlik le a kormánypárti zsidó Wahrmann Mór és az antiszemita áramlatot vezető Istóczy Győző között, de a segé­dek használhatatlan pisztolyokat adtak a felek kezébe. Az 1880-as években azonban már sorra-rendre tűntek fel a kedé­lyes személyességet romboló esetek. Az ellentétek a Házban is felszínre törtek. 1883. december 13-án egy előzőleg már bur­kolt vádaskodásokkal teli ügy kapcsán az egyik függetlenségi politikus, Almássy Sándor odakiáltott az ugyancsak függet­lenségi Herman Ottónak: „Bitang … igen, bitang vagy!” Az addig teljesen szokatlan hang még megütközést váltott ki a Házban. (Természetesen a bonyolult ügy résztvevői között párbaj is lett.) S hogy az 1880-as években még „egyensúly” volt a régi és az új, előretörő tendencia között, azt szintén egy 1883-as eset, az ún. Füzesséry-Polónyi-ügy demonstrálta. 1883. április 16-án a függetlenségi Füzesséry Géza interpellá­ciót intézett a belügyminiszterhez. A következő kérdéseket tette fel: „– Van-e miniszter úrnak tudomása arról, hogy a gráci rendőrség február közepén Glavotsnik nevű biztosát Budapestre küldötte abból a célból, hogy egy állítólagos Bu­dapesten tanyázó tolvajbandát kikutasson?

– Továbbá arról, hogy a gráci rendőrség birtokában levő névsorban egy magyar képviselő neve is szerepel.”

Miután nevet nem mondott, de tolvajlásban való részvétel­lel vádolt meg egy képviselőt, azért érthetően nagy izgalom támadt. Az információéhséget oldandó, Verhovay Gyula jól hallhatóan odasúgta valakinek: a függetlenségi Polónyi Gézá­ról van szó. Mint a későbbiekben kiderült, a vád teljesen alap­talan volt, pusztán Polónyi lejáratását célozta. S óriási ellenér­zést váltott ki. Madarász József, aki a legrégebben volt képvi­selő, azt mondta: ilyen eset a régi parlamentben nem fordul­hatott volna elő. Azt javasolta, hogy amíg ez az ügy meg­nyugtatóan nem tisztázódik, addig semmi másról ne tárgyal­jon a Ház, hiszen erkölcsi tekintélye forog kockán. Ezt az in­dítványt a képviselők egyhangúan elfogadták. Végül is Füzes­séry nyilvánosan, a Ház előtt bocsánatot kért, a belügyminisz­teri tisztet is betöltő Tisza Kálmán pedig felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a Ház méltóságát csak az intézmény tag­jainak erkölcsi nyomása védheti meg, hiszen az erősebb min­den házszabálynál. A házelnök Péchy Tamás is óvta a képvise­lőket: immunitásuk, sérthetetlenségük védelme alatt ne kövessenek el effajta visszaéléseket.

Fokozatosan már nem a politikai állásponttal kell megküzdeni, hanem az azt képviselő személyt kell kiiktatni – vallja ez a magatartás. A módszer valószínűleg minden képviseleti nyilvánosságban megszületik, de uralkodóvá csak akkor válhat, ha a változtatá­sok lehetősége a hatalmon, illetve a politikai életen belül a személyi fluktuációra korlátozódik, hiszen a dualista politikai rendszer alkotmányos eszközökkel megváltoztathatatlan. Ennek tudatosulása, illetve magatartásformává válása idézi elő azt a jelenséget, hogy szükségképpen ki kell éleződnie a személyeskedő, a már nem tartalmi politikai szembenállást hordozó hangnemnek, s ha erre van nyilvánosság – mint ahogy volt –, akkor a nyilvánosság előtt is. Ahogy bővül azoknak a köre, akik a képviseleti tudat törvényszerű leépülé­sével alkalmasak elvfeladásra, s így a rendszer működtetésére, úgy nyílik egyre tágabb tér a személyi konfrontációknak, hi­szen ugyanazért végső soron ugyanolyanok versenyeznek, ezért aztán nem elvi-tartalmi, hanem csak személyi pozíciók dönthetnek. Ebben kell lavírozni, itt kell kiemelkedni és víz alá nyomni.

A tendencia az 1890-es évekre, a századfordulóra bonta­kozik ki teljes nyíltságában. Már rég nem divat a szűzbeszédet mondó képviselőt csendben végighallgatni. A tegezés szoká­sával sem él már mindenki. A párton belüli klikkek tagjai kölcsönösen igyekeznek egymást „erkölcsileg” kirekeszteni, lejáratni. Horánszky Nándor 1898-ban azzal a parlamentben elhangzott mondandóval akarja – nem teljesen sikertelenül – „kikoptatni” a miniszterelnököt, hogy „nincsen az országnak olyan kaszinója, vagy olvasóköre, amely ily tagot a maga ke­belében megtűrne”. A párbajsegédek ezért majd megve­rekszenek egymással – noha csak formai okokon múlt, hogy az ország miniszterelnöke nem kezdett el párbajozni. (Ehhez a király engedélye kellett volna.) Andreánszky Gábor az 1890-es évek második felében a Házban összeszólalkozik a belügyminiszterrel, aki nem habozik elégtételt kérni a sérté­sért. Mily dicső pillanat: a rendőrség legfőbb főnöke nyilvá­nosan megszegi a büntetőtörvénykönyv egyik paragrafu­sát! S 1905-ben, már az új épületben, egy összeszólalkozásban gróf Keglevich István megkapja titulusát, imigyen: Kegydíjas marha! Az eredmény: párbaj, súlyos feltételekkel. S Keglevich belehal sérülésébe.

 

Az obstrukció: hatás és ellenhatás

Az 1890- es években, a századforduló idején a magyar parla­menti élet állandó elemévé lett a kisebbség legszélsőségesebb parlamenti reagálási módja: az obstrukció. Az obstrukció tör­vényes eszköz volt. Lényegében nem jelentett mást, mint élve a házszabályok biztosította képviselői jogokkal, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat „agyonbeszélését”; a vita végtelenségig való elhúzását, az ún. technikai obstrukciót. A törvényhozás munkáját technikailag megakasztó helyzetet lehetett létrehozni, ami előbb-utóbb politikailag is kényel­metlenné vált a kormány számára. Így remény lehetett arra, hogy valamiféle, az ellenzék igényeit is figyelembe vevő kompromisszumot lehet kialakítani. Az obstrukció, noha egyrészt törvényes eszköz volt, másrészt azonban egy – a libe­rális intézményrendszerben – abszurd következménnyel járt: a kisebbség „lenyelhette” a többséget, azaz működésképtelen­né tehette a majoritást. Az első obstrukció – mint tudjuk – 1872-ben volt, éppen a választójogi vita során, amivel sikerült is két évvel kitolni a választójog szabályozását.

Az 1890-es évektől állandóvá vált obstrukciós magatar­tás – noha továbbra is a „többséget kifejező kisebbség”-helyzet mögé bújhatott –, már messze nem volt ugyanaz, mint az egy alkalomra korlátozódó 1872-es fellépés. Itt már a hata­lomban való részesedésigény s nem az ügyekért való elkesere­dett kiállás dominált, habár nyilván – kis számban – léteztek olyanok is, akiket ez az utóbbi motívum vezérelt. A részese­dési igény mozgatórugója inkább a személyi előrejutás szán­déka volt, mintsem az eltérő pártpolitikai célok megvalósítá­sa. Lényegében ez 1906-ban, amikor az addigi ellenzék hata­lomra került, be is bizonyosodik. Ezért az 1889-től ismétlődő obstrukciós hullámok a látszat ellenére tulajdonképpen már az egyre mohóbbá váló hatalmi készültséget jelezték, azzal – a helyzetből adódó – paradoxonnal, hogy erősnek és acélos­nak láttassák azt az erőt, amely valójában, a képviselet szétzüllése miatt, belül már igencsak „puha” volt. Ez a „látszatfélelmetesség” viszont megnehezítette a hatalom birtokosai – így többek között az uralkodó – számára a belső „puhaság” pon­tos feltérképezését. Bizonyos értelemben – amint ez 1905-1906-ban, amikor az ellenzék parlamenti többséget szerzett, megint csak igazolódott – veszélyesebbnek ítélték az ellenzéket, mint amilyen az valójában volt. Így ma­guk is áldozatai lettek az obstrukció ellentmondásos voltából adódó optikai csalódásnak.

A többször ismétlődő obstrukció ugyanis – éppen techni­kai jellemzői miatt – kikerülhetetlenül „bohóc”-szerepbe kényszerítette a vele élő képviselőket és magát a parlamentet. Hogy ezt érzékelni tudjuk – az egyik képviselő visszaemlékezése alapján –, idézzük fel példának okáért egy „technikai” obstrukció egyik elemét, mondjuk 1899-ből:

„A technikai obstrukcióból néha a legfurcsább dolgok ala­kultak ki. így például Blaskovics Ferenc azt kérte, hogy napirend előtt szólalhasson fel. Ám 20 képviselő név szerinti szavazást kért, másik 20 pedig kérte a szavazásnak a legközelebbi ülésre való halasztását. Így azután megtörtént, hogy a Ház másnap döntött arról, felszólalhat-e Blaskovics az elmúlt ülésen napirend előtt.”

A technikai obstrukció menetét néha négy-öt órás beszé­dekkel lehetett „színesíteni”, ami parttalan, tartalmatlan fe­csegést jelentett.

A „bohóc”-szerep aztán óhatatlanul tovább erodálja az amúgy is erősen megrongált „képviselői tudatot”. Herczeg Ferenc írja: 1896-ban, amikor „elfoglaltam helyemet a Sándor utcai régi Házban, nemigen tudtam örülni a törvényhozói tisztemnek. A választási visszaélések, amelyeknek emlékétől az ország visszhangzott, továbbá az a mélypont, amelyre az obstrukció a magyar közélet színvonalát lesüllyesztette, meg­mérgezték az örömömet. Az a kínos gyanú üldözött, hogy mi talán nem is vagyunk igazi képviselők?”

Minden bizonnyal így volt, hiszen joggal érezhette valaki, hogy ilyen körülmények között végképp nevetséges valami megszolgált képviseleti tekintélyről szólani. Nem az obstrukció süllyesztette le a magyar közélet színvonalát, hanem maga is csak – kétségtele­nül látványos – következménye volt a kiegyezéses politikai rendszer legitimációja hiányosságainak; a sokágú konzekvenciák közül csak az egyik. A létrehozott szerkezet „késleltetetten robbanó” aknája volt csupán.

A felszín, a látszat világában azonban a következmény ok­nak tűnhetett, hiszen a megelőző évtizedek hatásos eróziója lassan és nem ennyire látványosan kezdte ki a képviseletet. S itt bekövetkezhetett a teljes abszurdum: a parlamentarizmus megmentésének szerepében (és hitével) jelenhetett meg az, aki azt a rendszert képviselte, amely eredendően tette tönkre a parlamentarizmust, idézőjeles „népképviseletté” téve azt. A „népképviselet” megmentése pedig erkölcsileg igazolhatta a parlament szabályainak teljes semmibevételét. Mert abban a logikában, amelyik a szétrothadt képviselet egyik következ­ményét, a rendszeressé váló obstrukciót tekinti oknak, fel sem merül, hogy a megmentés első lépéseként a legitimáció ha­zugságát kell felszámolni: kiterjeszteni és végül általánossá és titkossá tenni a válasz­tójogot, s utána – egy immár megkérdőjelezhetetlen törvé­nyességre támaszkodva – hozzálátni a már-már önállósult kö­vetkezmények nyesegetéséhez. Nem, ez az út járhatatlan, hiszen akkor pontosan az a politikai rendszer sérülne, amelynek a fenntartását kell biztosítani. Így viszont csak a következ­mény lehet ok, s valós reform helyett marad a politikai rendszerfenntartást szolgáló korrekció.

Ezt a korrekciót gróf Tisza István végezte el. 1904. novem­ber 18-án zajlott le a színdarab az új, reprezentatív Országház üléstermében. A rendező Tisza volt, de a főszereplő Dániel Gábor kormánypárti képviselő, Perczel Dezső házelnök és a szabadelvű párti „erdő”. A Dániel-féle házszabály-módosítási javaslat a technikai obstrukció letörését és az ún. állami szük­ségletek (költségvetés, újoncmegszavazás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazta. Az ellenzék természetesen el­kezdte az obstrukciót. Erre színre lépett személyesen a rende­ző: Kossuth és Deák szellemét patetikusan megidézve hevesen rátámadt a „szent nemzeti értékek eltékozlóira”. Nincs más választás: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának. Ez volt a végszó. Perczel Dezső házelnök zsebkendőjével jelt ad a szavazásra, a szabadelvű erdő felemel­kedik – és a vita befejezése előtt, házszabályellenesen megsza­vazza a javaslatot. A már előre elkészített királyi leirattal rög­tön el is napolják a Ház működését.

A parlamentarizmus nyílt semmibevétele a parlamentariz­mus megmentéséért. Lényegében ebben az abszurdumban sű­rűsödött össze a népképviselet sokirányú megroppanásának folyamata. És persze a válaszreakciókban is. December 13-án, az új ülés megnyitásán az ellenzék széttöri a Ház bútorzatát. Darabokra. Bánffy Dezső, a volt miniszterelnök (immár el­lenzéki ő is) jeleskedik a rombolásban. S van még egy reakció: Tisza fellépése – amely a rendszerfenntartásnak alárendelt nyilvánosság konzekvens érvényesítése volt – éppen radikális következetessége miatt a 67-es tábor jelentős részét is eltávolí­totta az effajta magatartástól. Hiszen Tisza lépése pontosan azt a látszatot zúzta szét, amely szervesen hozzátartozott a legitimáció hazugságához: a parlament belső liberalizmusát cson­kolta meg. Nem kevesebbet tett, mint azt, hogy nyílttá vál­toztatta az addigi szétrothadás tényét. Ez pedig sértette azok érdekét, akik személyes érvényesülésüket eddig a közügy képviseletének jelszavával tudták befedni. For­málisan is dróton rángatható bábokká tette azokat, akik eddig önszántukból vállalták ezt a szerepet. Ezért kellett megosz­tódnia a kiegyezés táborának. Így viszont lehetővé vált az, hogy a parlamentarizmus tartalmi szétrothadásában magukat jól ér­ző, de liberális játékszabályainak nyílt megsértését nem válla­ló 67-esek és a rendszer fenntartására már jó ideje megérett 48-asok koalíciója létrejöjjön. Négy évig övék lehet majd Magyarország. Úgysem változtatnak semmin.

Az obstrukció történetének – s egyben a liberális parlamen­ti gyakorlatnak – epilógusa, az önmagát lejárató koalíció bu­kása után, 1912-ben zajlik le, az 1910-ben újra hatalmi helyzetbe került Tisza István aktív közreműködésével. Az 1904-es akció ugyanis csak részlegesen – az állami szükségletekre vo­natkozva – korlátozta a képviselőházi tevékenység eme sajá­tos formáját. Az obstrukció tehát folytatódott. 1912. május 22-én Tiszát házelnökké választják. Az ellenzék éppen a véde­rőjavaslatot obstruálja. 1912. június 4-én, amikor az ellenzék – jogai alapján – zárt ülést kért, Tisza ezt megtagadta s elren­delte a teljesen házszabályellenes szavazást. A felbőszült ellen­zéki képviselőket rendőrökkel vitette ki a teremből, majd a mentelmi bizottsággal húsz-húsz napra kitiltatta őket az ülésekről.

A reakció nem késett: Kovács Gyula ellenzéki képviselő június 7-én háromszor rálőtt Tiszára, aki végül mégiscsak keresztülvitte tervét. 1912 októberének végén törvény született a házelnöki jogkör kiterjesztéséről (ami gyakorlatilag az obstrukció teljes letörését jelentette), s a képviselőkkel szem­ben is erőszakot alkalmazható parlamenti őrség felállításáról.

***

A Monarchia Magyarországának népképviselete nemcsak tartalmilag, hanem immár formailag is kiürült, idézőjeles „népképviseletté” vált. Az egyé­nek többségének politikai autonómiavesztését követte a tes­tületé is. Egy korszak zárult le – hamarabb, mintsem valóban véget ért volna.

Budapest és a magyar állam

 

  1. április 8-án Magyarországon választások lesznek, tehát új országgyűlés és új kormány alakul. Még nem tudjuk, hogy milyen erőviszonyok jellemzik majd az új parlamentet.

A demokráciában egy új választás mindig új kezdet is. Újra lehet, és újra is kell gondolnunk a megszokottnak tűnő viszonyokat. Az újragondolás célja az, hogy lehetőleg egy jobb országban éljünk. A konkrétumok szintjére lefordítva ez annyit tesz, hogy miként lehet a dolgokat jobbá tenni.

Ebben az írásban én Budapestről és a magyar államról kívánok szólni; mit tehet a város önmagáért és a magyar állam az ország fővárosáért – azért, hogy mindkét fél lehetőleg a legtöbbet nyújtsa magának és a másiknak.

 

Néhány tény

Magyarország fővárosa Budapest. Ezt a jogállást az ország alkotmánya, azaz Alaptörvénye is tartalmazza.[1]

Budapest súlyát illetően érdemes néhány tényt jelzésszerűen felidézni.

A város lakosainak száma 2015-ben 1 757 618 fő, területe 525,13 km². A lélekszámot tekintve az itt élők Magyarország 9,8 milliós népességének durván 18%-át, 93 000 km²-es területének nagyjából 0,5%-t teszi ki.

A statisztikai adatok szerint Budapest az Európai Unió lakosságszám szerinti kilencedik legnagyobb városa – előtte van London, Berlin, Madrid, Róma, Párizs, Bécs, Hamburg és Bukarest. Közvetlenül mögötte van Varsó, Barcelona, München és Milánó.[2]

A főváros 2015-ben a magyar GDP 36,6%-át állította elő. Ha európai összevetésben tekintjük ezt a számot, akkor a város adott gazdaságon belüli súlya Lisszabonnal, Helsinkivel, Ljubljanával, Szófiával és nagyjából Stockholmmal van egy szinten. Tallinn, Riga, Dublin, Vilnius és Amsterdam (noha nem főváros) előtte áll; Zágráb, Bécs, Prága, Bukarest, Pozsony mögötte foglal helyet.

A Magyarországon lévő külföldi érdekeltségű vállalatok 60%-a Budapesten működik.[3]

A Magyarországon beszedett összes helyi iparűzési adó 38%-át fizették be Budapesten 2016-ban.

Budapest kiemelten vonzza a külföldieket is. 2016-ban az országban eltöltött majd’ 14 millió vendégéjszakából Budapest több mint 8 millióval részesedett.[4]

Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy Budapest az Európai Unión belül is jelentősnek számító és vonzó település. Magyarország életében pedig abszolút kiemelkedő szerepet játszik.

 

A tudatosan teremtett főváros

A reformkor nemzeti és vele szorosan összefonódó polgárosító szándéka hozta létre azt a gondolatot, miszerint kell az országnak egy szív, s ez a szív Buda és Pest egyesüléséből álljon elő, amelyet Budapestnek kellene hívni.[5] Budapestet végül is formailag egy 1872-es törvény[6] hozta létre, s 1873-ban ült össze először a város közgyűlése.

A főváros a magyar nemzetteremtés része és eredménye volt. Nem úgy jött létre, hogy hosszú évszázadokon keresztül mintegy szerves fejlődés nyomán királyi székhelyből vált nemzeti fővárossá, hanem tudatos nemzeti szándék emelte erre rangra.

Abban a történelmi pillanatban, amikor megfogalmazódott Budapest mint főváros szükségessége, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Budapest-szándék több mint nemzeti szándék. Ha ugyanis sikerül Budapestet a történelmi magyar állam nemzeti építményévé tenni, akkor ez az egész térséget befolyásoló képződménnyé válhat.

A nemzetteremtés mindenütt igényelte a nemzeti nagyság és dicsőség mozzanatát. Ezt lehetett belelátni a történelmi múltba, lehetett hőskölteményekben megfogalmazni, de az akkori Európa számára civilizatórikusan is bizonyítani kellett, hogy az adott nemzet életképes, és magához zárkóztatja mindazt, ami a kor vívmányának tekinthető.

Az alkotók tudták: ha a magyar főváros civilizációs mintát teremt, akkor a tágan vett térség számára is vonzerőt biztosít. A Habsburg birodalom legjelentősebb városa Bécs volt, de úgy gondolták, hogy az új nemzeti főváros révén versenybe szállhatnak a császárvárossal. A királyi Budapest civilizációs versenytársa lehet a császári Bécsnek.[7] S ha nem is sikerül rövid időn belül utolérni a császárvárost, akkor is előállhat az a helyzet, hogy a térségben Budapesttel sem észak, sem kelet, sem dél felé más város nem versenghet.

Budapest létrejötte után politikusok, városvezetők, polgárok, vállalkozók, művészek s egyáltalán a városlakók, illetve a városba betelepülők sokat tettek azért, hogy a magyar nemzeti főváros méltó arca legyen Magyarországnak. A 19-20. század fordulójára elérték azt, hogy Budapest a kor normái szerint világvárossá vált.

 

A főváros helyzetének változásai

Az első világháborúig világvárossá, európai nagyvárossá vált Budapest egy 50 milliós lélekszámú nagyhatalom – az Osztrák-Magyar Monarchia – két fővárosából az egyik centrum volt. Ez persze önmagában is rangot adott neki. A Monarchia felbomlása-szétverése után a nagynak maradt Budapest egy kis ország fővárosa lett. Magyarország nemzetközi rangja hanyatlott, és ez nyomot hagyott Budapesten is. A két háború közti Magyarország fővárosának civilizációs megújulása lelassult – kevesebb beruházás, kevesebb tőke jelenléte jellemezte az akkori időket. Az uralgó politikai rendszer pedig inkább bűnösnek, mintsem példaadónak látta a fővárost.

Budapest a nagy felfutás után elkezdett provincializálódni.

A város szörnyűséges módon megszenvedte a második világégést. Pusztultak az emberek, pusztultak az épületek, az infrastruktúra. A Budát és Pestet összekötő hidakat a megszálló németek felrobbantották – fizikailag szűnt meg a város egysége.

A háború után – jelezve a főváros élniakarását – megindult az újjáépítés. Budapest feltámadt, de már nem az volt, ami annak előtte. A berendezkedő sztálinista típusú kommunista rendszer drasztikusan leépítette mindazt, ami a város polgári jellegét adta. Budapest nemzetközileg betagolódott a Szovjet Birodalom vöröset és szürkét egyesítő színvilágába – nagy és érdektelen város lett; folyamatosan szakadt le arról az európai köldökzsinórról, amely így vagy úgy addigi sorsát alakította.

Budapest 1950-től nagyobb lett, mint addig volt. 1949-ben ugyanis törvényt fogadtak el arról, hogy a város addigi agglomerációs övezeteit Budapesthez csatolják. Így létrejött Nagy-Budapest. Nagyobb lett a terület, a lakosság, a kerületek száma.

A ’60-as évektől a város valamelyest vitalizálódott; sorra épültek azok a lakótelepek, amelyek a népesség jelentős részének civilizációs megújulást hoztak, de sokan csak a munkaerő kilövő silóit látták bennük.[8]

Az eredetileg 19. század végi karakterű Budapest a sok szocialista panel téglalap bűvöletébe feledkezett bele. A város népességszámát tekintve soha nem volt akkora, mint a ’70-es évek végén és a ’80-as években. Több mint 2 millióan éltek akkor itt.

Budapest a tömeges szocialista kispolgárosodás színterévé vált. Az első világháború utáni időszakhoz hasonlóan provinciális maradt, noha ennek a szocialista korszakban más okai voltak.

A rendszerváltozás utáni, napjainkig tartó időszak Budapestet egyértelműen kiemelte provincializálódott állapotából. A város minden értelemben színesedett, kulturálisan sokszínűvé vált. Polgári karaktere felerősödött. A magántőke egyre jelentősebb jelenléte rozsdaövezeteket vitalizált, szórakozónegyedeket, bevásárlóközpontokat teremtett, korszerű irodaházakat, lakóövezeteket és jelentős gazdasági beruházásokat hozott létre. A város ismét kezdett megfelelni az európai sztenderdeknek. Budapest fokozatosan felébredt Csipkerózsika-álmából, és újra emelkedőpályára került.

 

A főváros igazgatása – eltérő modellek

1873-ban Budapestnek 10 kerülete volt. Ma 23 van belőlük. A számosság növekedése arra utal, hogy a város fokozatosan nőtt – egyre több és több település vált a főváros részévé. Eredetileg azonban a kerületek nem képviseleti alapon működtek – elöljáróságok voltak. Ez a szerkezet vélhetően azzal függött össze, hogy a nagy nemzeti-polgári vállalkozás létrehozói egységes és nem széttagoltságban működő fővárosban gondolkodtak. Úgy vélték – megítélésem szerint helyesen –, hogy az egység, illetve az egységesség fontosabb, mint a különbözőség. Felfogásukat visszaigazolta, hogy Budapest nagy fejlődési pályáját ebben a szerkezetben futotta be. Ebben a szerkezetben vált képessé arra, hogy a korabeli európai mintákhoz igazodva az eredetileg rendészeti és igazgatási funkciót átalakítsa, és a várost szolgáltatási egységgé is tegye.

Az egységesség érdekében brit minta alapján létrehoztak egy olyan szervezetet is – a Fővárosi Közmunkák Tanácsát[9] –, amelyik az állam és a törvényhatóság paritásos alapon működő közös szerveként központi módon szólhatott és szólt is bele a város életébe, döntően a városrendezés kérdéseibe. A Közmunkatanács – rövid megszakítással – 1870 és 1948 között működött, noha a két háború között már kisebb jelentősége volt, mint annak előtte. Eljelentéktelenedett, de bizonyos: nélküle a város nem lehetett volna naggyá.

1950-től a tanácsrendszer uralta el az országot és így Budapestet is. A tanácsrendszerben a pártállam politikai akarata dominált. Hiába módosítgattak a szerkezeten időről-időre, az emberek hiába választottak tanácstagokat, ettől a struktúra nem lett sem demokratikusabb, sem Budapest érdekeit jobban szolgáló.

A rendszerváltás után az 1990. évi LXV. tc. megszüntette a tanácsrendszert, és létrehozta Budapest Főváros Önkormányzatát. A kerületekben is választott önkormányzatok jöttek létre, saját polgármesterekkel és képviselőtestülettel. A fővárosnak is lett választott közgyűlése és saját főpolgármestere. Kisebb-nagyobb változtatásokkal majd’ három évtizede ez a szerkezeti megoldás van érvényben.

 

Új városegyesítés

Ennyi év után talán érdemes mérlegelni: mik az előnyei és hátrányai Budapest eddigi városirányítási struktúráinak?

Mérlegelésünk köréből nyugodt szívvel kizárhatjuk a pártállamhoz kötődő tanácsrendszert. Tehetjük ezt azért, mert a városirányítás a politikai diktatúra keretei között, annak alárendelten történt. Reményeink szerint Magyarország jövőjét nem a diktatúrához kívánja kötni, következőleg nem opció az egyeduralom bármely szerkezeti elemének vitalizálása.

Így valójában – most eltekintve a fontos, de itt nem tárgyalandó részletektől – két variációt mérlegelhetünk.

Az egyik szerint a fővárosnak van közgyűlése, tényleges hatalommal bíró vezetője, illetve vezetése, a városrendezésért egységesen felelős intézménye, de a kerületeket elöljáróságok irányítják, ahol az elöljáró vezetésével működik a közvetlenül választott kerületi választmány. Az elöljáróság végrehajtja a főváros döntéseit, noha néhány – törvényben rögzített ügyben – saját hatáskörben is eljárhat.[10]

A másik szerint a fővárosnak van kevert rendszerű, közvetett és közvetlen módon választott közgyűlése, kevés hatalommal rendelkező vezetője, illetve vezetése, a kerületek saját önkormányzattal és saját polgármesterrel bírnak, és nincs olyan egységes és közös városi-állami intézmény, amely rendelkezne a városrendezés tekintetében.

Az előbbi rendszer – kisebb-nagyobb korrekciókkal – 1873 és formailag 1950 között működött. Az utóbbi rendszer 1990-től napjainkig jellemzi a főváros irányítási szerkezetét.

Ha az 1873-tól tartó Budapest-történetet csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a városegység elsődlegessége mikor érvényesült – és ebbe a számításba a pártállami városirányítási modellt is belevesszük –, akkor ez az idősor 117 évet tesz ki. Így tehát az 1990 óta tartó időszak az egységes városelképzelés és gyakorlat tekintetében igencsak különbözik az azt megelőző több mint száz évtől.

A két rendszert sokféle aspektusból vizsgálhatjuk. Itt most csak két nézőpontot emelek ki.

Az egyik aspektus nyilván az önkormányzatiság, a demokratikus képviseleti rendszer szempontja. Ebben az értelemben az 1990 óta létező rendszer minden eddiginél demokratikusabb, az önkormányzatiság elve, amennyire lehetséges, érvényesül. Az elöljáróságokon alapuló rendszer kevésbé demokratikus – inkább hierarchikus –, de éppen a fővárosi közgyűlés, illetve a kerületi választmány jelenléte miatt nem nélkülözi a választott jelleget.

A fentiekből következően az sem utolsó szempont – miután a kerületi önkormányzatok képviselőkkel, bizottságokkal rendelkeznek –, hogy az 1990 utáni többpárti politikai struktúra számára kívánatos a kerületi önkormányzatok fenntartása, hiszen a különféle pártok saját kádereiket helyzetbe tudják hozni, különféle jövedelmeket képesek számukra biztosítani. A demokratikus alapon működő pártklientúra pedig szükséges a többpártrendszer önkormányzati szintű működéséhez. S ráadásul az önkormányzati szint az országos politikába is belépőt jelenthet. Persze az egy nagy kérdés, hogy tartalmilag érdemes-e a kerületi önkormányzatokat pártviszonyok mentén működtetni, hiszen számtalan példáját látjuk annak, hogy a vélemények nem feltétlenül pártalapon oszlanak meg; ráadásul a felmerülő kérdések nagy részének a helyi közpolitikát, és nem a pártpolitikát illető vetülete van.

Amennyiben a fővárosi közgyűléssel bíró elöljárósági rendszerben gondolkodunk, ott értelemszerűen főként nem a politikai, hanem a szakirányítási dimenzió kerül túlsúlyba. A helyi lakosok az önálló kerületi önkormányzat hiánya miatt a kerületi választmány révén tudnak, tudnának közvetlen kontrollt gyakorolni.

De van egy olyan szempont is, amely legalább olyan lényeges, mint a lehető legnagyobb mértékű önkormányzatiság és a demokratikus részvétel elve: melyik szerkezet képes hatékonyabban működtetni Budapestet; melyik szerkezet garantálja inkább, hogy Budapest a maga sokszínűségében egységes város legyen-e avagy – mint mostanság – 23 kerület „szövetségi városaként” működjön?

Ennek a szempontnak a figyelembevételével egyértelmű, hogy az 1873 utáni szerkezet a kívánatosabb. Nemcsak azért, mert Budapest ebben a szerkezetben lett európai rangú várossá, hanem azért is, mert ebben a szerkezetben tudott azzá lenni. Azaz a struktúra nem gátolta, hanem pont ellenkezőleg, elősegítette az európai nagyvárossá – vagy ami akkor ezzel egyenértékű volt –, világvárossá válást. Nem önkormányzattal bíró kerületek viszálya nyomán dőlt el, hogy felépüljenek-e a Duna hidak, nem kerületi szinten működő eltérő szabályozások szabták azt meg, hogy hány kutya lehet egy háztartásban, nem a különböző önkormányzatok szeszélyétől függött, hogy a Nagykörút kapjon-e egységes karácsonyi díszkivilágítást, s az sem, hogy egy terület milyen mértékben beépíthető. A város közgyűlése és a Fővárosi Közmunkatanács egységesítette Budapest képét, karakterét – a nélkül, hogy az eltérő városrészek sajátos jellegét megszűntette volna.

Az 1990 óta működő, Budapestet 23 városra tagoló önkormányzati rendszer jelentős részben formálissá tette a főpolgármester, illetve a főváros vezetésének hatalmát. A város legfőbb választott vezetője, a főpolgármester, a magyar protokollrendszer szerint a második rangosztályba tartozik; eszerint miniszteri rangú személy. Hatalma azonban jóval kisebb, mint azoké a minisztereké, akiket a protokoll ide sorol.[11] A rangja miniszteri, de ezenkívül semmi más nem az. Az 1990 óta működő rendszer a fővárosi közgyűlés szerepét az elöljárósági rendszerhez képest lefokozta, és kiiktatta a városrendezésért felelős és hatalommal bíró szervezetet.

Az adott rendszer sajátos szürrealitását sok példával lehetne illusztrálni. Engedtessék meg egy legfrissebb eset.

Egy 21. századi európai nagyváros státuszához hozzátartozik a szórakozónegyed vagy szórakozónegyedek jelenléte. Ez fontos turisztikai szempontból, de fontos azoknak a fiataloknak is, akik ilyen módon kívánják szabadidejüket eltölteni. A szórakozónegyed esetében egyszerre kell figyelni arra, hogy ez jó a városnak, de nem lehet úgy jó Budapestnek, hogy rossz legyen Budapest lakosai egy részének; azoknak, akik a szórakozónegyed területén laknak, és életüket elnehezíti, hogy hajnalig zajossá válik a környék.

Itt nyilván kompromisszumokat kell kötni. A jelen szerkezetben a nem feltétlenül jó  kompromisszum útját az jelenti, hogy a ma létező ún. „bulinegyed” területén lévő önkormányzat helyi népszavazást ír ki a kérdésről.[12] A bulinegyed főutcájának egyik oldala a népszavazást kiíró önkormányzathoz tartozik, a másik oldala egy másik önkormányzat területén van, amelyik nem írt ki népszavazást arról, hogy éjfélkor be kell-e zárni a szórakozóhelyeket.

A struktúrából az következik, hogy – amennyiben az egyik kerület népszavazása érvényes és eredményes – az utca egyik oldalán éjfélkor záróra lesz, a másik oldalán bármeddig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek.

A megoldási mód mindenképpen demokratikus, az eredmény viszont szürreális lehet.

Úgy vélem, hogy előbb-utóbb érdemes lenne újragondolni az 1990 óta létező budapesti önkormányzati szerkezetet. Most már több évtizedes tapasztalat gyűlt fel a működést illetően – nagyjából-egészében pontosan lehet látni az eddigi struktúra előnyeit és hátrányait. A hozzáértők nyilván sok pro és kontra érvet tudnak felsorolni. De egy ilyen diskurzusban, megítélésem szerint, két alapelvnek mindenképpen érvényesülni kell: az egyik a demokratikus társadalmi részvétel, a másik Budapest egységének gondolata. A kettő kompromisszumát kell megtalálni, mert megítélésem szerint a mai rendszer nem képes kielégítően biztosítani Budapest elgondolóinak, létrehozóinak alapvető eszméjét: az egységes főváros ideáját.

1873 után – nagyon megváltozott körülmények és feltételek között – ismét meg lehetne teremteni a városegyesítést, a város sokszínűségében megőrzött és fejleszthető egységét.

 

Az állami felelősség

Budapest hatékonysága, emelkedési pályája persze nem csak azon múlik, hogy miként alakul a város irányításának szerkezete. Piacgazdaságot feltételezve az sem mindegy, hogy mennyi magántőke áramlik be a városba; mennyire vonzó befektetési célpont Magyarország fővárosa. Ezt a tényezőt tudatosan nagyon nehéz befolyásolni, de van egy másik faktor, ami céltételezett cselekvés mentén tőlünk függ. Nevezetesen arról van szó, hogy ha a fővárost egy nemzetközi kihatásokkal bíró nemzeti vállalkozásnak értelmezzük, akkor ebben mennyi a magyar állam szerepe. Azaz a város hatékony igazgatása az egyik tényező, de legalább ilyen fontos az, hogy a magyar állam mit tesz az ország fővárosáért.

Ez nem egy elvont, istentől-embertől elrugaszkodott elvárás.

A magyar államnak felelőssége van Budapest iránt. Mint ahogy Budapestnek is felelőssége van a magyar állam iránt. Ez a felelősség döntően abban áll, hogy lakosainak beleszólási jogát biztosítva hatékonyan üzemeltesse és fejlessze az egységes Budapestet. Ezért sem mindegy, hogy milyen képviseleti, illetve irányítási szerkezetben működik a város. De erről már beszéltem.

Most a magyar állam felelősségéről ejtek szót.

A magyar állam felelőssége szinte minden téren létezik. Gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális vetületben egyaránt. Ez a többszörös felelősség történetileg is létezett – noha az Fővárosi Közmunkák Tanácsa révén csak egy dimenziója intézményesült –, de leginkább a maga természetességében, szervességében érvényesült.

A fővárosi rang – persze egy időben létezett a székesfőváros titulus is – annyit jelent, hogy az állam legfőbb intézményei itt összpontosulnak. Ezek az intézmények – pontosabban szólva fizikai, térbeli megfelelőik – olyan erős jelenléttel bírnak, hogy képesek karaktert adni a városnak, és kivétel nélkül az állam közreműködésével jöttek létre. Nem a főváros, hanem Magyarország finanszírozta őket. A Budapest életét és látképét meghatározó Duna-hidak esetében is (a Lánchíd kivételével) megkerülhetetlen volt az állam pénzügyi szerepvállalása.

Ha Budapest a főváros, akkor itt van az országgyűlés – épülete Pest látképét erőteljesen meghatározza. Ha Budapest a főváros, akkor itt van a Kúria, a legfelsőbb bírói fórum – revitalizálódó épülete a Kossuth téren található. Ha Budapest a főváros, akkor itt teremtik újjá a millennium alkalmából a királyi palotát, amely nélkül Buda látképe elképzelhetetlen. Ha Budapest a főváros, akkor itt építik fel a magyar nagyság és dicsőség emlékét, a Millenniumi Emlékművet, amely nem egyszer szolgált az ország kultúrájának szimbolikus megjelenítéseként. Ha Budapest a főváros, akkor itt kapnak helyet a nagy közgyűjtemények a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumon át az újonnan épülő múzeumi negyedig.

A főváros tele van nemzeti intézménnyel. Többek között ezért főváros.

A fővárosi minőséghez tartozik az is, hogy ez a város biztosítja a külföld felé a magyar állam önreprezentációját. Itt vannak a diplomáciai képviseletek, ide látogatnak a külföldi állam- és kormányfők, ide összpontosulnak az ország vagy különféle intézményei által szervezett nemzetközi események, konferenciák.

Budapest Magyarország arca – legalábbis az az arc, ahol a magyar nemzet és a magyar állam mind a külföld, mind saját lakossága felé megmutatja önmagát.

Budapest életében mindig is nagy szerepe volt az államnak, egyszerűen azért, mert ez a város a főváros, ez a város egy európai rangú város és ez a város jeleníti meg a magyar államiságot.

A magyar államnak tehát feladata és felelőssége is van Budapest iránt. Egy állam esetében azonban a felelősség nem pusztán elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét kategória. Az állam pedig akkor képes konkrétan felelősséget viselni, ha intézményesültséget társít ehhez. A honvédelem felelősségét a hadsereg példázza, a végrehajtó hatalom felelősségét a kormány és intézményei jelenítik meg, a törvényhozás felelőssége az országgyűlés képében jelenik meg, a bírói hatalom felelőssége pedig a többszintű bírósági rendszerben ölt testet.

Ha igaz az, hogy a magyar állam felelősséggel bír Budapest esetében, akkor ennek ideje intézményes formát adni. Nem úgy, ahogy eddig történt. Nevezetesen akként, hogy egyedi döntések és különféle minisztériumokhoz tartozó hatáskörök mentén realizálódik ez a sokszor ötletszerű, lobbiérdekeket érvényesítő, összehangolatlan tevékenység. A közelmúltban és jelenleg is több állami projekt valósult, illetve valósul meg Budapesten. Van, amelyiket az Emberi Erőforrások Minisztériuma, van, amelyiket a Miniszterelnökség felügyelte. És folytatni lehetne a sort…

Itt is engedtessék meg egy példa: a 2014-től többször átadott Várkert Bazárról van szó. A Miniszterelnökség Európai Uniós és magyar költségvetési pénzből újította fel az épületegyüttest. A munka sok minőségi hiányossággal készült el, de nem ez a döntő. A hibák kijavíthatók, és ki is javítják őket. A Várkert Bazár Buda látképének kiemelt eleme, romos állapota Budapest szégyene volt. A felújítás esztétikailag harmonikussá tette a panorámát, a 19. századi királyi Budapest patináját jeleníti meg. Mindazonáltal soha senki nem döntötte el azt, hogy az épületegyüttes miként illeszkedjék a 19. századihoz képest megváltozott város szövetébe. Továbbá azt sem döntötték el, hogy használható-e kiállítás, illetve kiállítások céljára a Várkert Bazár épülete. Én két ott megvalósult kiállítás létrehozatalában vettem részt. Bizton állíthatom, hogy a kialakított terek csak a legnagyobb nehézségek árán alkalmasak egy történeti kiállítás számára. Valójában inkább az alkalmatlanságról van szó.

Sok pénzért megszűnt a város egyik szégyenfoltja, de éppen a funkciók tisztázatlansága miatt nem egy vitális tér jött létre. A Várkert Bazár nagyjából-egészében pont annyira kívül esik a város szövetén, mint akkor, amikor zárva tartó romként csak ott állt. Szép lett, de nem tudni, hogy mire jó. Nem része Budapest kulturális vérkeringésének, mert senki nem gondolta át azt, hogy milyen koncepcióba illeszkedjék az épületegyüttes funkciója.

A széttagoltság – minden kormányzati jó szándék ellenére – kevésbé használ Budapestnek. Az összehangoltság lenne kívánatosabb.

Megítélésem szerint éppen ezért Budapest kiemelt jelentősége miatt itt lenne az ideje, hogy az állam a maga végrehajtó hatalmi rendszerében létrehozzon egy Budapest kormánybiztosságot, amely minden olyan állami fejlesztést kezdeményez és koordinál, amely az egységes főváros és így az ország javát szolgálja. Jelenleg – éppen a széttagoltság miatt – még azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy költségvetési évben hány forintot fordít a magyar állam Budapestre.

Ez így nincs rendjén.

A Budapest kormánybiztosság – az átalakított fővárosi önkormányzattal együttműködve – konceptualitásba rendezve az eddigieknél jóval hatékonyabban kezelhetné Budapest problémáit, gondoskodhatna a város fejlődési és fejlesztési pályájáról. Az oly nagy szerepet játszó magántőke számára is fontos lenne a kiszámítható, kalkulálható állami és önkormányzati környezet.

A magyar állam 2017-ben létrehozott egy tárca nélküli miniszteri pozíciót a vidéki városok fejlesztésének összehangolására, tehát tisztában van azzal, hogy a vidéki városfejlesztés olyan kormányzati felelősség, amelyet intézményesíteni kell.

Ma a Budapestet érintő állami szerepvállalásért több miniszteri és kormánybiztos felel. Ezen a területen semmifajta egységesség, egyeztetett konceptualitás sem tapasztalható.

A főváros esetében tehát továbbra is létezik a projektalapú, összehangolatlan széttagoltság. S úgy tűnik, hogy ez sokaknak érdeke is, hiszen mindegyik projektgazda – lett légyen szó szakminisztériumról vagy miniszterelnökségről – saját hatalmi körét tágítja. Nem valószínű, hogy önként lemondanának erről az érdekorientált rendetlenségről. Nekik ez lehet, hogy így jó, de bizonyosan nem jó Magyarországnak és különösen Budapestnek.

Úgy látszik, hogy a kormányzat már teljeskörűen felismerte intézményes felelősségét a vidéki városok iránt, de a kellő mértékben és államigazgatási szinten még nem tudatosította felelősségét Budapest iránt.

 

Amiről nem esett szó

Tisztában vagyok azzal, hogy az itt elmondottak korlátozottsággal bírnak.

Gondolkodásom csak Budapest lehetséges fejlődési potenciáljára, illetve az állam ebben való szerepére korlátozódott. Ezen belül is „csak” arról szóltam, milyen modell mentén lehetne újraformálni Budapest önkormányzati szerkezetét, illetve hogy az állam hogyan tudná koncentráltan és intézményesülten érvényesíteni a főváros iránti felelősségét. Nem esett szó a részletekről pedig, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. De én most nem a részletekkel, hanem egyfajta konceptualitással foglalkoztam.

Egyetlen részletre azonban kitérnék.

Nem gondolom, hogy az állam és Budapest egyenrangú részvételével egykor működött Fővárosi Közmunkák Tanácsát vissza kellene állítani. Egy ilyen intézmény a mai alkotmányos rendszerben bizonyosan alkotmányos aggályokat is felvetne, hiszen sértené az önkormányzatiság elvét; sokan azt vélelmezhetnék, hogy a központi kormányzat uralni akarja a főváros önkormányzatát.  Megítélésem szerint a tisztán állami pénzből készülő beruházások esetében az államnak joga van maga dönteni, de figyelembe kell vennie az egységessé és így erőssé vált főváros véleményét. Az egységes fővárosnak is joga van a maga által kezdeményezett beruházások esetében az önrendelkezéshez, s képes kézben tartani a városrendezés ügyét. Tehát úgy gondolom, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ma már nem egy időszerű intézmény, hiszen ahhoz képest, amikor létezett, igencsak megváltozott a város és az állam hatásköre és tevékenysége, szándékaik érvényesítési lehetősége, az anyagi források köre s az alkotmányos rendszer is. A tanács két háború közti eljelentéktelenedése pedig egyáltalán nem volt véletlen; már akkor is meghaladottá vált. Arról nem is beszélve, hogy az 1870-es évekhez képest ma már nagyon mást jelent a közmunka kifejezés. Pontosan annyit változott a közmunka kifejezés tartalma, mint amennyire elavult a Közmunkatanács intézménye.

Ez nem jelenti azt, hogy a két alkotmányos entitás, azaz a magyar állam és Budapest főváros önkormányzata között ne jöhetne létre állandó egyeztető fórum.

Gondolatmenetem korlátozottsága azonban nem csak a részletek hiányában jelenik meg. Egész érvelésemben a Budapest szót használtam, ami valójában csak az ország jogilag vett fővárosát jelenti. Egy szót sem ejtettem arról, amit az agglomeráció jelent.

Budapest agglomerációs övezetében több mint 1,2 millió ember él. Nagy részük szervesen kötődik a városhoz – ide jár be dolgozni, itt járnak iskolába a gyerekei, itt vesz igénybe egészségügyi és egyéb szolgáltatást. Táplálják a várost, és élnek a városból. Budapest teljesítményének az ő teljesítményük is a része; Budapest szükségletei pedig részben az ő szükségleteik.

Mentségemre szolgál, hogy noha gazdaságilag és társadalmilag ők igen fontos szereplők, de közvetlenül nem vonatkozik rájuk sem a fővárosi önkormányzat működése, sem egy lehetséges Budapest kormánybiztosi intézmény.

Mint erre utaltam, számtalan érdek szól az ellen, hogy a mai helyzet változzék. Kétségtelenül igaz, hogy Budapest az elmúlt majd’ 30 évben is működött, és az állam is így-úgy hozzátette a magáét a főváros fejlődéséhez, arculatának változásaihoz. De azt is tudjuk, hogy ebben a működésben számtalan hiányosság volt és van, és az is egyértelmű, hogy mind a főváros, mind az állam működhetne jobban, hatékonyabban.

Elgondolásaim arról szólnak, hogy ez lehetőleg így is legyen!

 

Summázat

Budapest nemzeti érték. Hogy azzá váljon, azért sokat tettek elődeink.

A tények és az adatok azt bizonyítják, hogy Budapest minden értelemben sokkal nagyobb szerepet játszik az ország életében, mint lakossági aránya azt indokolná.

Budapest nemcsak magyar, hanem nemzetközi szintű, európai metropolisz. A nemzeti jelleg és tartalom mellé európai karakter is társul.

Budapest a rendszerváltás után szerkezetében demokratizálódott, de csonkult egysége.

A magyar állam mindig is sokat tett fővárosáért.

Azt gondolom, hogy Budapest és a magyar állam szimbiózisa lehetne hatékonyabb és jobb a mostaninál.

Ehhez az kell, hogy Budapest irányítási szerkezete megváltozzék: a demokratikusan választott fővárosi önkormányzat élén álló, közvetlenül választott főpolgármester, illetve a város vezetése tényleges hatalommal bírjon, és a kerületek ne önkormányzati, hanem a fővárosi önkormányzatnak, illetve a főpolgármesternek alárendelt elöljárósági struktúrában működjenek.

Az állam részéről pedig helyes lenne, ha létrejönne egy Budapest kormánybiztosság, amely képes kezelni azokat a problémákat, amelyekre az önkormányzatnak nincs költségvetési kerete, s a fővárosi önkormányzattal karöltve koncepcionális módon alkalmas Budapest fejlesztésében kezdeményezni és koordinálni az eleddig széttagolt és sok esetben koncepcióhiányos állami részvételt.

Ez az elgondolás tehát két lábon áll. A fővárosi önkormányzat reformja segíti Budapest felelősségének érvényesítését önmaga és a magyar állam iránt, az állam intézményes felelősségének érvényesítése pedig segíti Budapestet abban, hogy befussa azt a pályát, amit a magyar história nyomatéka és a város európai beágyazottsága jelent.

Véleményem szerint az a legszerencsésebb, ha ez a két változás párhuzamosan valósul meg. De ha csak egyik része realizálódik, az is nagy előrelépés.

Jókai Mór a millennium után azt írta: Magyarországnak nem nőni, hanem emelkedni kell!

Ha Budapest emelkedik, akkor Magyarország is emelkedik.

Win-win helyzet. Csak rajtunk múlik, hogy mennyire élünk vele.

 

 

Megjelent: http://www.es.hu/cikk/2018-02-16/gero-andras/budapest-es-a-magyar-allam.html

[1] Alaptörvény: Alapvetés, F cikk (1). https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV

[2] Ha a brit kilépés jogérvényessé válik, akkor Budapest a 8. helyre lép előre. https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Eur%C3%B3pai_Uni%C3%B3_legn%C3%A9pesebb_v%C3%A1rosai

[3] http://www.mvfportal.hu/data/regio/20/news/budapest%20gazdasaga.pdf

[4] A statisztikai adatok forrása a Központi Statisztikai Hivatal.

[5] Széchenyi István: Világ, vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 509, 516. p.

[6] 1872. évi XXXVI. törvénycikk: Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakitásáról és rendezéséről. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5570 A törvény rögzíti, hogy „Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margit-sziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesittetnek.”

[7] Császári Bécs, királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből. Szerkesztette: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke. Hanák Péter előszavával. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1996.

[8] Ahogy Petri György Lakótelep című verse megfogalmazza:

„Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.”

A vers eredetileg az Örökhétfő című kötetben jelent meg.

In: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=782&secId=72452

[9] 1870. évi X. törvénycikk

a Duna-folyamnak a főváros mellett szabályozásáról s a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesitendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e közmunkák végrehajtási közegeiről https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5416

[10] Lásd erről: 1893. évi XXXIII. tc. Budapest székes főváros kerületi elöljáróságairól. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6516

[11] www.protokoll.uni-nke.hu

[12] A VII. kerületi népszavazásról: https://index.hu/belfold/2017/10/03/nepszavazas_fog_donteni_a_bulinegyed_sorsarol/; http://nepszava.hu/cikk/1149284-bulinegyed—megvan-a-nepszavazas-idopontja. A népszavazási kiírása a kerület egészére vonatkozik – így azok is szavaznak, akik egész máshol, de értelemszerűen a kerület területén élnek. Azok viszont, akik a bulinegyed VI. kerületi oldalán laknak és teljes mértékben érintik őket a szórakozónegyed létéből adódó problémák, nem szavaznak.

Múlt, félmosollyal

Kossuth Lajos 1862-ben írta meg a „Dunai Szövetség” tervezetét. Ebben egy olyan közép-európai állam képét vázolja fel, amely az itt élő népek szabad egyesülésén alapul. Szövetséges államrendszert képzel el, amely egybefogja a magyarok országát (adott esetben Erdély nélkül), Romániát, Szerbiát, Horvátországot s a Szerbiához csatlakozni akaró tartományokat. A 11 pontból álló tervezet, így ér véget: „Egység, egyetértés, testvériség a magyarok, a románok és a szlávok között! – Íme, ez az én legforróbb vágyam, íme, legőszintébb tanácsom, íme, a mosolygó jövő mindezen népek számára!”[1]

A Kossuth-féle elgondolás csekély politikai támogatásban részesült – a magyar politikai elit egyértelműen elutasította.

Nem lett belőle semmi.

Aurel Popovici 1906-ban kidolgozott egy tervezetet, amely a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” szólt.[2] Ebben a föderális államban 11 egység jöhetett volna létre (Erdély itt is önállóan szerepel). A trónörökös Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó szerző elképzelésében Magyarország csak azokra a területekre terjedt volna ki, ahol a magyarok vannak többségben. Így a történelmi Magyarországhoz képest egy jóval kisebb szövetségi állam lett volna az általa Magyarországnak hívott terület.

A Popovici-féle elgondolást a trónörökös támogatta, a magyar politikai elit nem. A trónörököst 1914-ben meggyilkolták, így soha nem tudjuk meg, hogy mit tett volna, ha ő lesz a császár-király.

A tervezetből nem lett semmi.

Ezzel szemben 1867-ben létrejött egy olyan kiegyezés,[3] amelynek eredményét úgy hívjuk: Osztrák–Magyar Monarchia. A Monarchia 1918-ig állt fenn, s mindenfajta egyéb elképzeléssel szemben ez maga volt a realitás. Annyira reális volt, hogy 1871-ben a magyar politikai elitnek sikerült megakadályoznia, hogy a kétcentrumú (Bécs-Budapest) államalakulat háromcentrumúvá (Bécs-Budapest-Prága), azaz trializmussá alakuljon át.

Az egykori politikai hatalmi realitásból azonban ma már semmi nincs. Nincs Habsburg Birodalom, nincs történelmi Magyarország, sőt, már azoknak az államoknak egy része sincsen meg, amelyek a Habsburg Birodalom romjain létrejöttek (Csehszlovákia, Jugoszlávia). Ma a térségben még monarchikus államforma sem létezik.

Úgy tűnik, hogy az egykor nem realizált elképzelések és a hatalmi struktúraként létrejött gyakorlat is a múlt ködébe vész. Mindannyian – Krúdy Gyula kifejezésével élve – „a tegnapok ködlovagjaivá”[4] váltak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kora tehát olyan, mint Atlantisz: elsüllyedt világ.

Másrészt az egykor volt Habsburg Birodalom utolsó létformája sokágú módon ér bele az egykoron egy államalakulatba tartozott népek-nemzetek életébe, s épp ezért egyáltalán nem olyan, mint Atlantisz. Pont ellenkezőleg: örökségünk, s mindennapjaink része. Egyszerre két igazságunk is van: a Monarchia meghalt, a Monarchia öröksége él.

Itt és most, én az örökségről, vagy legalább is annak kis szeletéről írok.

 

Polgárosodás

Ami az örökség szempontjából a legfontosabb: a Monarchia, a kiegyezés kora a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás időszaka volt.[5] Értsük ezt úgy, hogy az emberek élete megváltozott, s amit a mindennapi életben egyszerűen modernitásnak hívunk, egyre többek számára a lét egyre meghatározóbb része lett. Lett oktatási rendszer és népiskolai törvény; épültek kórházak és lett járványügyi intézményrendszer; lett vezetékes víz és fürdőszoba; lett virágzó színházi kultusz és vibráló erejű modern művészet; lett újsütetű nagyvárosiasság és sajtószabadság; lett vasúthálózat és női továbbtanulás.

Ami lett, az valamihez képest lett. Ami lett, az vált a kor fő tendenciájává. A tendencia pedig az lett, hogy a térség egésze – belső ütemeltérésekkel s nem egyenlő mértékben – egyre inkább hasonult ahhoz az Európához, amit a kor gondolkodói mértékadónak tekintettek. A Monarchia kora volt, lett a civilizatórikus áttörés.

A civilizációs változásoknak keretet és tartalmat adott mindaz, amit összefoglalóan a polgári életforma kialakulásának és társadalmi rögzülésének, normává válásának nevezhetünk. S mivel a polgári életforma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. A szakmunkás épp úgy kalapban és nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő; a borjúbécsit a szegényebbek csak vasárnapi húsnak hívták – merthogy csak vasárnap jutott az asztalra, de akkor viszont ott volt a helye. Mindenki tudta, hogy a polgári létformának része a munkaszünet, s persze nem mindenkinek jutott ki a szabadság ilyesféle fogalmából. De normának tekintették és törekedtek rá. S persze egyre többen gondolták úgy, hogy a polgárnak illik sétálni, süteményt enni, kávéházba betérni.

A civilizációs áttörés, a polgári életforma rögzülése egy viszonylag hosszú békekor körülményei között következett be. Röviden ezt úgy lehetne mondani: a nagy változások közegét a konszolidáció, a konszolidáltságra való törekvés adta. Ennek része volt az állam korszerűsödése, a kor normái szerinti professzionális bürokrácia kialakulása, az állam nagyjából kalkulálható működése. Ami Nagy-Britannia esetében lehet, hogy természetes, az Közép-Európa esetében nagyrészt a csoda kategóriájának határait súrolta. A változás komfortossága, a béke és konszolidáció együttes jelenléte az emlékezet nosztalgikusságára ösztönöz.[6]

Amióta a polgárosodás folyamata elindult, azóta sokan nem tudatosították, hogy ennek a tendenciának nincs alternatívája. Voltak, akik a XX. század első felében úgy gondolták, hogy igent mondanak a polgárosodásra, de állami segédlettel ki akarnak zárni belőle egy meghatározott embercsoportot. Voltak, akik Magyarországon a XX. század második felében az egész polgárosodást és polgárságot meg akarták szüntetni – ők modernizálni akartak polgárok nélkül.

Ma már talán mindenki számára egészen egyértelmű, hogy a polgárosodás alternatívátlan. Történelmileg alternatívája a polgárosodás minőségének van; annak, hogy a társadalomban mennyire tud diffúz, azaz szétáramló módon működni. Jószerivel mai társadalmi érvényességű vitáink is ekörül folynak. Általában nem akörül van nézeteltérés, hogy a polgárosodás minél szétáramlóbb legyen, hanem inkább az eszközök, a módszerek, a politikai alkalmasság tekintetében. A magyar reformkor kidolgozott polgárosodási alternatívákat, amelyeket 1848-ban törvényekben realizált. Az 1849-ben uralomra jutott abszolutizmus a maga módján már polgárosítani akart, de a fő tendenciaként bekövetkező polgárosodási folyamat a kiegyezés, a Monarchia korára tehető. Az elképzelésekből a Monarchia kora teremtett gazdasági, társadalmi és mentális realitást.

Jelenleg más körülmények között, más feltételekkel csak folytatunk valamit.

Jó mutatója ennek az a „hardware”, amit a Monarchia, a kiegyezés kora ránk hagyott. Épített környezetünk, civilizációs örökségünk (vasút, csatornarendszer, kórházak, stb.) mind olyan, amivel nap mint nap élünk, használjuk, beépült mindennapjainkba. Ez az épített környezet arra is alkalmas, hogy a polgárellenes időszak elmúltával az utóbbi negyed évszázadban polgári módon revitalizálódjon. Példának okáért a magyar parlament épülete újra betölti eredeti funkcióját, a Sándor-palota újra államhatalmi hely, a vidéki városházák közgyűlési termeiben újra aktív élet zajlik. Budapest újra vitális város lett – rákerült Európa és a világ polgári térképére. Mindazt fel tudja kínálni, amit az országunknál szerencsésebb államok fővárosai.

A „hardware”-ről sokat tudunk, de kevésbé ismerjük a kiegyezés korából ránk hagyott örökség „software” részét; pontosabban szólva azokat a lágyabb felületeket, amelyek egyfajta kulturantropólógiai jellegzetességként is felfoghatók.

 

Közép-Európa

Sokan, sokfélét értenek az alatt, hogy mi is az a Közép-Európa. Mióta elkezdték a fogalmat használni szélesebb körben – s ez a folyamat a XIX. század első felétől indul, majd a század végére, a XX. század végére teljesedett be –, eltérő értelmezések tapadtak hozzá. A kifejezés történetében benne van a német expanzió, s általában a dominancia igénye épp úgy, mint a kereszténység ortodox változatától való elhatárolódás mozzanata. De ott bujkál benne az is, hogy van Európának egy olyan régiója, ami nem egyenlő a Nyugattal, de nem is ugyanolyan mint Kelet-Európa, vagy éppen a Balkán.[7]

A fogalom a közép-európai rendszerváltozásokat követő ún. „tranzitológiai” irodalomban is megjelent. 1990 után többször használták a „Köztes Európa” [Europe in between] kifejezést. Valami, ami kettő között egy harmadikra utal.[8]

Közép-Európa saját arca, saját története nem az egyes nemzetek története, nem egyenlő az egyes nemzetek külön kultúrájával, de nem is ugyanaz, mint egész Európa története, kultúrája. Közép-Európa fogalma történetileg leginkább egy olyan birodalom formájában fejeződött ki, ami évszázadokon át némileg változó hatásokkal magában foglalta azt a térséget, ami a német, az orosz és a török birodalom közé ékelődött. S ez nem volt más, mint a Habsburg-monarchia, illetve utolsó létformája az Osztrák-Magyar Monarchia.[9] Ez a közös történet kerete.

De itt rögtön el is jutunk az örökség egyik legfontosabb, napjainkban is élő eleméhez, ami egyben a Habsburg Birodalom belső problémája volt.

A birodalom nemzetek feletti intenciót hordozott – pont úgy, mint most az Európai Unió. Másfelől pedig azzal a folyamattal szembesült, amit nemzetállami aspirációnak hívhatunk. Az itt élő népek – a XIX. század elejétől kezdve, de az Osztrák–Magyar Monarchiában kiteljesedően – eltérő ütemben, eltérő intenzitással arra törekedtek, hogy saját nemzeti területeket (esetleg államokat) hozzanak létre. Ezt jobb híján hívom nemzetállami aspirációnak, hiszen valójában itt olyan törekvésekről volt szó, amelyekbe az is beleértődött, hogy egy-egy adott nemzet, illetve nemzetiség dominanciája alatt jelentős nemzeti kisebbségek éljenek.

A két tendencia – a szupranacionális és a nacionális – erős konfliktusmezőt hozott létre és a XIX. század második felében már strukturális feszültségeket okozott. Sokan úgy vélték, hogy a Habsburg Birodalom főként ebbe rokkant bele.

A nemzetek felettiség intézményesültsége és a nemzetállami aspirációk együttes jelenléte mindig konfliktusforrás. Az volt, és az is maradt.

Európa ma önmagát úgy fogalmazza meg: „Egység a sokféleségben”. Ez az Unió jelszava. A sokféleség természetesen arra a történelmileg kialakult kaleidoszkópra vonatkozik, amit a nemzeti kultúrák és a társadalmi szubkultúrák jelentenek. Az egység pedig annyit tesz, hogy ezek a nemzetek politikai szinten egyforma alapelveket vallanak, amelyeknek kulcsszava az együttműködés, az egyenjogúság, a tolerancia, az emberi jogok tisztelete és a demokratikus alapértékek respektálása.

Az új Európa szándéka szerint univerzális, de szekuláris és demokratikus intenciójú.  Ez annyit tesz, hogy a különbözőségeket tudomásul veszi és – legalábbis egyelőre – nem fojtja el az eltérések, a regionalitások kulturális világát. Őszintén szólva nem is igen tehet mást. A keresztény univerzalizmus ugyanis széttört: a szekularizáció, a modernitás, a nemzeti kultúrák és identitások létrejötte s persze a polgári fejlődéssel együttjáró individualizáció nem írható felül semmilyen erőltetett, központilag preferált normával. Európának nincs más lehetősége, mint az, hogy tudomásul vegye a paradoxont: a különböző népek adják, adhatják egységét, egységének garanciáját.

Ez az új Európa nem tudja és nem is akarja elkerülni a múltat, az eltérő történeteket. Az eltérő történetek pedig eltérő kulturális hangsúlyokat, eltérő attitűdöket jelentenek.

Másfelől viszont – részben az Unióban és részben az Unión kívül is – azt látjuk, hogy egy XIX. században induló nemzetállami folyamat végpontjához érkeztünk, méghozzá abban az értelemben, hogy a nemzeti államok kialakulása most teljesedett ki. (Amikor a nemzetállam kifejezést használom, akkor – ismétlem – nem feltétlenül nemzetileg homogén politikai struktúrákra gondolok, hanem nemzeti dominanciájú államokra.)

A volt szovjet birodalom területén a ’90-es években sorra-rendre jöttek létre a nemzetállamok – ebbe a sorba illeszkedik a XVII. század óta először újból tartósan független státusszal bíró Ukrajna is. Legalább ilyen sodró erejű a folyamat a volt Jugoszlávia és a Balkán tekintetében is.  Most már ott tartunk, hogy a tökéletesen szétdarabolódott Jugoszlávia utódállamai sorába egy második albán állam, Koszovó is bekerült. Természetesen ez a folyamat a ma már az Unió keretébe tartozó volt Csehszlovákia esetében is lezajlott. Most már egyébként két román államot is számon tarthatunk: az egyiket az Unión belül, a másikat – Moldáviát – az Unión kívül.

Az említett nemzetállamok természetesen egy erős nacionalista energiatöbblettel jöttek és jönnek létre, már csak azért is, mert a nemzetállam létrehozásához elengedhetetlen a sok esetben intoleráns nemzeti gondolat jelenléte. Jól példázza ezt a volt Jugoszlávia esete, ahol az ott élő népek nacionalizmusa extrém és embertelen formákat öltött önmaga érvényesítésekor. Ezt közönségesen polgárháborúnak hívjuk, ami Európában az 1990-es évek egészét beárnyékolta.

Mindez azzal jár, hogy ezeknek az államoknak az esetében ugyan szükséges lenne a regionális együttműködés, a tolerancia, az egység a sokféleségben, valójában azonban mindenki mindenkit utál, mindenki a másikkal szemben próbálja meg önmagát meghatározni.

Úgy látom tehát, hogy van egy európai uniós gondolkodás és gyakorlat, és részben vele szemben van egy olyan, még a Monarchia korából öröklött érzelmi és történelmivé vált realitás, aminek köszönő viszonya sincsen az Unió világával. Van egy nemzetek feletti nyelv és gondolkodás, s van egy nemzeti önérdeket kiteljesítő tényleges történelmi folyamat.

S ha valami, akkor ez is a Monarchia történelmi örökségének mai továbbélése.

 

Tömegkulturális normavilág

A kultúrák egymás mellett élése és keveredése – ez Közép-Európa egyik legfontosabb jellemzője. Mondhatnám úgy is: Közép-Európa multietnikus és multikulturális.

Az egymás mellett élés azt jelentette, hogy mindenki követte, követhette saját vallási, a vallásiból derivált kulturális, illetve nemzeti normáit. Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia megvalósította az emberek és eszmék szabad áramlásának gyakorlatát, nem volt a XX. századi értelemben vett tényleges belső kolonializáció; egyetlen népcsoport és vallás sem tudta rákényszeríteni a maga nyelvét és normáit a másikra. Ez persze inkább eredmény, mintsem adottság volt, hiszen a megelőző évszázadokban lejátszott reformációs és ellenreformációs küzdelmek nyugvópontra jutottak; bekövetkezett az állam és az egyház szétválasztásának liberális áttörése; számtalan esetben kiderült, hogy a szándékolt erőszakos asszimilálás nem működik.

A keveredés is bekövetkezett, méghozzá a városiasodás, a nagyvárossá válás keretei között. A XIX-XX. század fordulójára Bécs és Budapest igazi kulturális olvasztótégellyé vált;[10] a Monarchia különböző területeiről beáramló népesség idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Németből magyar lett, erősen vallásosból szekularizált gondolkodóvá vált; vagy éppen csehből németté változott.

Mindez nem feledtethette azt, hogy az eltérő nemzeti, vallási, illetve kulturális identitások sok esetben egymás ellenében definálták magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata.

Mert minden civilizatórikus változás, minden polgárosodás, minden konszolidáltság mellett a Habsburg Birodalomban nagyjából-egészében ekkorra mindenki mindenkit utált. Minden mögött ott állt a „nem szeretem” érzete. A különféle nemzeti mozgalmak – az emlékezetre tartós hatással – egyaránt arra panaszkodtak, hogy a másik elnyomja őket. Történelmi hősöket kreáltak, s ezek a hősök általában a szomszéddal szembeni hősök. S persze a szomszéd ugyanígy cselekedett. A hősök – hőseink, hőseik – szemüvegén keresztül nézett világ pedig már nagyon is megosztó – pont úgy, és annyira, ami ahhoz kell, hogy az emlékezet önazonossággá váljék.

A Birodalom ideális táptalaj volt az előítéletesség számára is. Metternich, aki a Habsburg Birodalom kancellárja, államminisztere volt a XIX. század első felében azt mondta: a Balkán a Rennwegnél kezdődik. Az ő világképében tehát minden, ami Bécstől, illetve az ő lakóhelyétől keletre volt, kulturálisan alacsonyabbrendűként stigmatizálódott. S ez a nyugatról kelet felé tartó lekezelési hullám a nemzeti kultúrákat is áthatotta. A cseh némileg lekezelte a szlovákot; a magyar a románt; a horvát a szerbet; az asszimilált zsidó a galíciai zsidót.

A kulturális identitás egy részének egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága. Az egymás mellett élés, a keveredés és az előítéletes lekezelésre épülő gyűlölködés egyidejűsége beépült Közép-Európa mentális kultúrájába.

A harmónia és a diszharmónia keveréke egészen furcsa felismerésekre és látásmódra ösztönzött.

Az emberek egykoron egy olyan államban éltek, ami stabil intézményes kereteket biztosított, többé-kevésbé kiszámítható viszonyokat és értékálló pénzt teremtett, s mindeközben senki sem érezte igazán a sajátjának. Ha megkaparták az úgynevezett osztrákot, kibukkant alóla a német. Ha németnek tekintették, akkor kiderült: mégsem német, hanem osztrák. A Birodalom nagy és bürokratikus volt, de mindenki tudta hogy a rend és a „slamperei” együtt él. A rend mögött ott volt a rendetlenség, de a rendetlenségnek mindig gátat szabott a rend. Nem véletlen, hogy Max Weber bürokráciaelmélete Németországban és nem a Monarchiában született. A magyarok – a dualista szerkezetből adódóan – uralkodó helyzetben voltak, de mindig elégedetlenkedtek. Ferenc Józsefet szolgálták és ellenfelének, az 1848/49-es szabadságharc vezetőjének, Kossuthnak hódoltak, neki teremtettek kultuszt. A csehek és a német-osztrákok viaskodtak, de tudták: gazdasági fejlettségük jórészt összezártságuknak köszönhető.

A másik lekezelése, utálata, a kétlelkűségek halmaza abszolút beépült az itt élő népek kultúrájába. Olyannyira, hogy a rendszerváltozások utáni szabad választások bekövetkeztével politikai energetizáló erőként is felhasználhatóak, s térségünk politikusai élnek is vele. Persze, mint minden jelenség, ez sem határtalan, de létező, politikailag hasznosítható. S ami hasznosítható, az így vagy úgy hasznosul is.

A Habsburg Monarchia alapvető kulturális normájává vált az, hogy semmi sem az, mint aminek látszik. Karl Kraus „Az emberiség végnapjai”[11] című művében felemlíti, hogy az innen kivándorolni akaróval kitöltettek egy kérdőívet, amin szerepet az a kérdés, hogy miért akar az illető kivándorolni. Kraus szerint a helyénvaló kérdés az lett volna: miért akar itt maradni. De Musil „A tulajdonságok nélküli ember”[12] című műve éppúgy tükrözi ezt a jelenséget, mint a sokkal komorabb képet sugárzó Franz Kafka alkotásai.

A „semmi sem az, mint aminek látszik” élménye máig ható erővel ösztönözte a térség kulturális produkcióját. A jelenségre adekvát reakció volt az irónia – az, ami látószöget és értelmet adott az abszurdnak, az értelmetlennek. Jaroslav Hašek világszemlélete alapján az idiotizmust csak idiotizmussal lehet túlélni.[13] A közép-európai nagybetűs HÜLYE – Švejk – az egész térség szimbolikus alakjává vált, noha a csehek joggal érzik magukénak. De más formában az irónia jelen van a magyar Mikszáth Kálmán műveiben épp úgy, mint az osztrák Arthur Schnitzler alkotásaiban. S mivelhogy a térség későbbi története sem cáfolt rá a „semmi sem az, mint aminek látszik” – közép-európai alaptételére, ezért a cseh filmrendező Jiří Menzel, vagy a magyar író Örkény István és a lengyel Sławomir Mrožek már egy tradíció folytatóiként jelentek meg.

S persze adódott egy másik kulturális következtetés is: ha amúgy is a látszat uralma érvényesül, akkor tegyük teljessé azt: esztétizáljuk a látszatot. A belső feszültségektől terhelt birodalmat építészetileg reprezentáló nagytehetségű építészektől származó alkotások a klasszicizálást idézték. Hatalmas középületek jöttek létre – az épületek nagysága sokszor fordított arányban állt a benne lakó intézmények tényleges súlyával, mint ahogy azt a magyar parlament épülete példázza.[14] Prága XVIII. századi intimitásán ez az elgondolás kevéssé hagyott nyomot, merthogy nem volt főváros. Bécs és Budapest azonban hűen reprezentálja a látszat esztétizálásának kultúráját. A magánépítkezések – ha lehet – még inkább kiteljesítették ezt a vonulatot. A nagy polgári bérházak homlokzata gipszatlaszokkal népesült be. A szecesszió és art nouveau már a lázadást tükrözte: a látszat esztétikumát egy más látszat esztétikumával kívánta kiváltani.

A látszat világának harmonizálása a zenében is megjelent, méghozzá nagyszerű minőségű szerzők kiváló műveiben. Az andalító keringő, csárdás és polka kultusza – többek között – ifj. Johann Strauss zenéjében öltött testet. Általa fényesedett a Monarchia. S természetesen ott volt az operett is, ami szintén világszínvonalú produkciókat eredményezett. Ha Kálmán Imre leghíresebb – s azóta is sikeres – operettjét, A Csárdáskirálynőt[15] hallgatjuk, nézzük, akkor úgy érezhetjük: a fantasztikus dallamvilág, a társadalmi különbségeket átívelő szüzsé és a happy end az életben csak a szépségre és az optimizmusra ad okot. Ha azt is tudjuk, hogy a darabot 1915-ben mutatták be Bécsben és 1916-ban Budapesten, akkor azért nem mentesülünk a kontextualizálás kényszere alól, hiszen akkoriban már tömegével feküdtek a csukaszürke egyenruhába bújtatott katonák holttestei az I. világháború csatamezőin.

A keringők és az operett világa napjaink kultúrájának is jellegzetes része – népszerűségükön nem fog az idő.

Mindez arra utal, hogy az itt élők továbbra is szeretik a látszatot és annak esztétizálását. Vélhetően azért, mert a jelen e tekintetben  nem túlzottan különbözik a múlttól.

A közép-európai multietnicitás, multikulturalizmus tömegkulturális együttéléses modellje leginkább az étkezési kultúrában érvényesült. Mondhatnánk: itt találunk példákat az erőszak nélküli belső gyarmatosításra éppúgy, mint a hősies ellenállásra. Az olasz ideából származó, de nevében már Bécset idéző „Wiener Schnitzel” a Monarchiát – azaz Közép-Európát – meghódította. Sőt! Szétsugárzó ereje oly nagy volt, hogy hatalma túlterjedt a Monarchia határain s még az Újvilágba, Amerikába is elért. Ha a Monarchia nem is, a Wiener Schnitzel gyarmatosította a világ jelentős részét. A magyar gulyás is széleskörű expanzióba kezdett. Szinte mindenhova eljutott. Talán a gulyás története a legsikeresebb magyar történet. S ha ez az állítás igaz, akkor ez implicit vélemény a magyar történelem sikeregyenlegéről. A cseh knédli viszont hősiesen ellenállt. Nem adta meg magát, noha nem is terjeszkedett. Ezzel szemben a cseh sör – osztrák kollégájával egyetemben – leigázta a borhoz szokott magyar lelkeket – népi itallá vált. A pálinka, a snaps, a cujka, a vodka, a sligovica, a borovicska és a pesachovka viszont méltóságteljesen őrizte a pluralizmust – nem nőttek egymás rovására s mindegyik adott arra, hogy helyzete megingathatatlan legyen. (Egyébként ez is arról szól, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, hiszen azt hihetjük; hét különféle itallal van dolgunk, pedig valójában csak a töményt isszuk.) A polgári életforma kommunizmus utáni reinkarnációjának pedig szerves részét adja a kávéházak feltámadása.[16]

Ma, éppen továbbélésük okán, sokan többnek gondolják a politikum alatti, életmód-normaként létezett tömegkulturális – közös, de nem mindig integráló – elemek szerepét, mint azok egykoron az emberek tudatában jelen voltak. Lehet, hogy igazuk van.

 

Uniós előkép

A Monarchia megelőlegezte az Európai Unió gazdasági szemléletét és rendszerét.

Az egységes pénz valóság volt, s volt abban valami impresszív, hogy Lembergben és Innsbruckban, Karlovy Varyban és Opatijában ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni. (A történelmi fejlődés eredményeképpen, az emberi tökéletesedés nagyobb örömére ez ma nincs így. Ma – a fenti példában szereplő helyeken – grivnában, euróban, koronában és kunában lehet fizetni. Egy helyett négy a pénz. ) A munkavállalásnak nem volt akadálya – a munkavállalók dolgát a rendszer nem nehezítette. A belső piac szabad volt, ami annyit tesz, hogy semmiféle vám nem terhelte az árut. A magyar Ganz éppúgy szabadon szállíthatott, mint a cseh Skoda, vagy éppen az osztrák Steyr.[17] Ez persze azt is jelentette, hogy a munka kultúrája is szabadon áramlott. Német és cseh szakmunkások vitték szét a maguk munka és munkáskultúráját, tették általánossá azt, ami a szakmunkáslét szakmai és életvitelbeli normativitását jelentette. Ahova nem jutottak el, ott a szakmunkás már kalap helyett csak sapkát viselt. A Monarchia kalapos munkásmozgalmáraitól keletre már csak a sapkás Leninnek maradt hely.[18]

A gazdaság fejlettségi szintje azonban nagyon is különbözött. Csehország közép-európai vezető szerepét csak a szocializmusban veszíti el. Ekkor előzi meg a mai Ausztria, ami addig mögötte volt. De a felzárkózás általános, noha egyenlőtlen. S nagyon úgy tűnik, hogy az akkor létrejött gazdasági erőviszonyrendszer előbb-utóbb, némi módosulással a XXI. században is reinkarnálódik. A szocializmus homogenizáló világa után újból előkerülnek a már eltűntnek képzelt különbségek.

Amiben a Monarchia bizonyosan nem volt az Unió előképe, az a politikai szerkezet egésze. Míg a gazdasági kiegyezés[19] tízévente újratárgyalható volt, s így a rendszer a gazdasági teherviselés tekintetében vitáktól nem mentes önkorrekciókra volt képes, addig a politikai kiegyezés törvényesen felmondhatatlan volt, s önkorrekcióra képtelennek bizonyult. A birodalom szerkezetének egésze rugalmatlan volt. Ezért a német nyelvűeken és a magyarokon kívül mindegyik nemzetiség – legalábbis kollektív szinten – azt érezhette, hogy nemigen tud beleszólni az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeibe. Utólag is jó néhányan vélik úgy, hogy ez a rugalmatlanság volt a birodalom egyik legfőbb és gyógyíthatatlan betegsége, hiszen a századfordulón már jól kitapintható volt a szerkezeti változások kényszere. (Nem véletlen, hogy a trónörökös föderációs átalakításban gondolkozott.)

A politikai önkorrekcióra való képtelenség Magyarországon a belső viszonyok tekintetében is testet öltött. A magyar politikai elit, belemerevülve a rugalmatlanságba, képtelen volt érdemi reform-választ adni az agrár- és munkáskérdésre és az ország nemzetiségi problémáira. A választójog kiterjesztését is húzták-halasztották, s csak az Osztrák-Magyar Monarchia bukása előtt pár héttel voltak képesek saját addigi alapállásukat módosítani. Mindeközben a rendszer elitje joggal volt büszke arra, hogy a napi politikai lét részét képezték a liberális szabadságjogok.

Az Unió és benne Magyarország egész politikai rendszerét az önkorrekcióra való képesség jegyében alakította ki – ezért lehetséges politikai váltógazdaság; ezért lehetségesek a jelentősebb reformok, ezért nem lehetetlen az eltérő nemzeti érdekek kompromisszumos érvényesítése.

Tehát amíg a Monarchia gazdaságilag az Uniós tagállamok számára egyfajta előkép s némelyeknek a történelem által megszakított folytatás, addig politikailag nem előkép és nem folytatás.

 

Illúziók kultúrája

Közép-Európa a XX. századra Európa és a világ egyik „legforróbb” térsége lett. A XX. század két világháborújából éppen kettő itt tört ki. A Monarchia déli peremén történt az a merénylet, ami az első háborúra formális okot szolgáltatott. A II. világháború a német-lengyel határon tört ki azzal súlyosbítva a tényt, hogy közvetlen előzményei is Közép-Európáról szóltak: Ausztria megszállására, illetve a Harmadik Birodalomhoz csatolására és Csehszlovákia feldarabolására gondolok. Mindez azt tanúsítja, hogy a térség képes vészterhes feszültségeket termelni, hordozni; alkalmas arra, hogy önmagán túlmutató konfliktusokat teremtsen. Igaz, ez máshol is előfordult, de mégsem vezetett világháborúhoz. S itt tört ki a második háború utáni Európa legkegyetlenebb és legvéresebb konfliktusa is: a délszláv háború.

Itt persze újból visszajutunk ahhoz az alapvető kulturális örökséghez, hogy semmi nem az, aminek látszik. Merthogy ebből nem csak az irónia vagy éppen a látszat esztétizálásának sokágú problematikája fakad. Más is adódik belőle. Nevezetesen: az illúziókra való hajlam, illetve az, hogy sokszor nehéz megállapítani a látszat és az úgynevezett valóság közti különbséget. S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, akkor bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet.

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben egyik leglényegesebb és legveszélyesebb politikai kulturális örökségünk. Létének legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. A német nácik nem bíztak az Anschlussról szóló népszavazás eredményében, és bevonultak Ausztriába. Majd megtartották a népszavazást és fölényesen megnyerték úgy, hogy a szociáldemokraták is támogatták a csatlakozást.  Merthogy senki nem tudta azt, hogy mi is az az Ausztria, mi is – illetve mennyi – az az osztrák. A két háború közti, tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az irrealitásból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Ráadásul Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen. Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.[20]

Mindebből az is következik, hogy térségünkben a bevallott kompromisszumnak, a kiegyezésnek kevés becsülete van. Az emberek szeretik önmagukat hajthatatlannak, elvhűnek láttatni, miközben egyébként egyfolytában kompromisszumok között élnek, de ritkán vállalják azokat fel. Sőt, az itt élő nemzetek általában azokat tekintik nemzeti hősöknek, akik tevékenységükbe belehaltak. Az elvhűséggel felruházott kudarc többet ér, mint a kompromisszummal elért siker. Ha szinte mindenki így vagy úgy megalkuszik, de senki sem hajlandó ezt elismerni, s inkább a kompromisszumképtelenségből teremt tartásos viselkedési normát, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az emberek előbb-utóbb egy sajátos skizofréniát alakítanak ki: másként cselekszenek, és másként beszélnek. A közbeszéd ezért hajlamos életidegenségbe, adott esetben idiotizmusba fordulni, ami persze aztán hat a cselekedetekre is. A térség ontológiai illúzionizmusa körbeér.

Persze mindez összefügg a térség nacionalizmusainak természetével is, része annak. A nacionalizmusok közül különösen kettő olyan, amelyik illúzióteli volta miatt jószerivel mindent elvesztett, amit önmaga számára fontosnak gondolt.

A szerb és a magyar nacionalizmusról beszélek.

A XXI. század elejére a szerbek kénytelenek szembenézni azzal, hogy már az általuk oly fontosnak tartott Koszovó sem része Szerbiának. Nem akarják tudomásul venni, de ez akkor is így van.

A magyar nacionalizmus esetében másként, de hasonló a helyzet. Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött a történelmi Magyarország területi egysége. Ez oksági módon összefüggött azzal, amit a Habsburgokkal történő megegyezés jelentett: nevezetesen Magyarország belső, de nem külső önrendelkezéssel betagozódott a birodalomba. Innentől a magyar nacionalizmus számára axiómaként rögzült Nagy-Magyarország területi integritása, de úgy, hogy Magyarország lehetőleg önálló, teljes szuverenitással bíró ország legyen – miközben létét egy, a teljes függetlenségről szóló lemondást tartalmazó kompromisszumnak köszönhette. A másik axióma abban állt, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország a magyarok országa, s noha más népekhez tartozók is élnek itt (1900-ig többségben), csak egy politikai nemzet, a magyar létezik. A harmadik axióma pedig az volt, hogy a magyarokat Magyarországon társadalmi, politikai és kulturális szupremácia illeti meg.

Amikor megszűnt a Habsburg Birodalom, megszűnt a történelmi Magyarország is. Az axiómák azonban tovább éltek, és a két háború között állami politikává váltak.

Napjainkban is virulensek, hiszen még mindig sokan gondolják úgy, hogy Nagy-Magyarországhoz[21] a magyaroknak joga van, hogy ők jobbak, mint a többiek, hogy joguk van uralkodni másokon, hogy ők kulturálisan többet érnek szerbnél, románnál, szlováknál.

Az illúziótelivé vált lúzer nacionalizmus pedig – különösen a történelmi tapasztalatok fényében – inkább szánalmas, mint felemelő.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyar nacionalizmusnak ez a Monarchia világában kialakult változata ma már nem oly életerős, mint a két háború között. De azért itt van velünk, létezik.

A látszatvalóság kialakulását és továbbélését segítette a nacionalizmus, és fordítva, a látszatvalóság kulturális normái segítették a nemzeti önkép formálását.

A magát anti-nacionalizmusként megfogalmazó szocializmus sem ment szembe a látszatvalóság normáival, hiszen céltételezésében és napi gyakorlatában úgy termelte ki magából a szürrealizmust, hogy az mintegy a természetéhez tartozott.

A szocialista korszak látszólag – megint csak a látszat! – eltűntette Közép-Európát, hiszen a térség nagy része a szovjet, azaz egy szekuláris bizánci típusú birodalom részévé vált. A szovjet birodalomból importált kommunista kultusz jelentős része azonban csak rátelepült Közép-Európára s nem vált annak szerves részévé, miközben azt hazudta magáról, hogy ő itt őshonos, mert a nép évszázados vágyát fejezi ki. Közép-Európa politikai-kulturális tagoltságát jól jelezte a kommunizmus szétesésének, a szovjet impérium felbomlásának politikai menete, pontosabban szólva a rendszerváltozások kulturális vetülete. Míg a Szovjetunió egyes vidékein, illetve Romániában vér folyt, addig Varsó, Prága és Budapest békés, bársonyos stílusban vetett véget a kommunisták egyeduralmának. Közép-Európának a politika és a mindennapi lét kompromisszumait megjelenítő egyik arca újból felbukkant.

De szinte azonnal megjelent Közép-Európa másik képe is. Az, amelyik az elhatárolódásban, a konfrontációban s nem az együttéléses kooperációban fejeződik ki. Nemcsak a kommunizmus szűnt meg, hanem újraéledt a nacionalizmus, a maga teljes politikai és kulturális vertikumában. Mindehhez rég elfeledettnek hitt kultuszok, rituálék társultak, társulnak. Az újsütetű nacionalizmus tradíciókat keres, s ezeket nem egyszer azok képében leli fel, akik a szomszéd nemzettel szemben szereztek érdemeket, vagy akik a saját nemzetükkel együttélőkkel szembeni intoleranciában jeleskedtek.

Közép-Európa a kommunizmus évtizedei után felébredt a maga Csipkerózsika-álmából. Újból keresi a saját tradícióit, saját arcát. Része az új Európának, de mégsem teljesen olyan, mint az úgynevezett Nyugat s természetesen eltér mindattól, amit Keletnek nevezünk. Nem is olyan, mint a balkáni térség, s igencsak más, mint Észak-Európa, azaz a skandináv világ.

Önálló szín Európa térképén.

 

A szép és a rút

Tudom, nehéz elmondani, leírni Közép-Európa, a Monarchia-örökség velünk élő kulturális karakterisztikáját; azt, amiben különbözik és amiben hasonlít más régiókhoz. Mégis, ha valaki megkérdezné: miben tudnám kifejezni Közép-Európa, a Monarchia-örökség lényegét, akkor három nevet mondanék, hangsúlyozva, hogy a három együtt igaz, külön-külön nem ugyanazt jelentik.

Megemlítenék egy valaha élt személyt, aki 1889-ben Ausztriában, Braunauban született, s 24 éves korában hagyta el a Monarchiát. A német hadseregben szolgált, káplári rangig vitte. Ausztriában festegetett, érdeklődött az építészet és a zene iránt és olyanfajta szerzőktől olvasott, akik misztikus jelképekben – például a horogkeresztben –, az árja faj fensőbbrendűségében és a Németországgal egységes Ausztriában hittek. A közép-európai ellenségképző logika faji nacionalista változatát testesítette meg. A Monarchiából jött és igazából Németországban vitte sokra.[22] Hindenburg – valamilyen láthatatlan ok miatt – valójában csak cseh káplárnak hívta, de azért kinevezte kancellárnak. Vesztes háborújának végére 1945-ben öngyilkos lett. Őt Adolf Hitlernek hívták.

Mondanék aztán egy másik embert is. Ő Magyarországon Nagyszentmiklóson (ma Románia, Sannicolau Mare) az egykori Torontál vármegyében született, nyolc évvel a fentemlített osztrák előtt, 1881-ben. Fiatal korától a zene érdekelte, eleinte Richard Strauss volt rá nagy hatással. 25 évesen kezdett el népzenét gyűjteni s innentől zeneszerzőként is a „népek testvérré válásának” eszméje felé fordult. Előadóművészként is nagy sikereket aratott, és színpadi műveiben is a humanista eszmények mellett tett hitet.  Leghíresebb műveit – Cantata Profana, Concerto, II. hegedűverseny – az egész világon játsszák. 1940-ben a fentemlített osztrák miatt elhagyta Magyarországot. Élete vége felé Lisztben fedezte fel saját művészi előképét. Úgy vélte, hogy a közép-európai népek kultúrája csak együtt, egymásrahatásában él és csak így értelmezhető. 1945-ben New Yorkban halt meg. 5 hónappal élte túl az öngyilkos osztrákot. Bartók Béláról van szó.[23]

Aztán lenne itt még valaki: Ő Csehországban született, valószínűleg és látszólag nagyjából egy időben az említett két személlyel. Valójában kortalan és valójában nem is élt.[24] Az első világháborúban közkatonaságig vitte, még káplár sem lett belőle. A Monarchia hadseregében szolgált és számtalan kaland esett meg vele. Mivelhogy kortalan, lehet hogy a derék katona most is él. Vagy hülye volt, vagy olyan okos, hogy mindenkivel elhitette saját hülyeségét. Ő a közép-európai kisember, aki tudja, hogy mindent túl lehet élni, mindent túl kell élni, túl szabad élni. Tőle lehetnek szörnyetegek vagy éppen nemesebb eszmék képviselői hatalmon. Ő tudja, amit tud: a bornírtság megvéd, a hülyeség reflexivitás-mentessége mindenre immunissá tesz. Ő Švejk.

Nos hát ők hárman és csak együtt – ha csonkán is, ha tökéletlenül is – szerintem kifejezik Közép-Európát, a Monarchia-örökséget; a térséget, a kultúráját, amit méltán lehet gyűlölni és méltán lehet szeretni; ami kitermelte magából a szemetet, a szennyet és a legtisztább értéket. És persze azt a kisembert, aki képes elviselni és túlélni a kettő együttes jelenlétét.

***

A Birodalom meghalt, sokrétű öröksége új és megújult kontextusokban azóta is itt van velünk. Fizikai örökségét használjuk, civilizációs vívmányaival élünk és tovább fejlesztjük azokat, kulturális produktumait fogyasztjuk. S talán az elmondottakból az is kiderült, hogy gondolkodásunk, attitűdjeink alapkoordinátáit is megszabja mindaz, amit a kiegyezés, a ténylegesen bekövetkezett polgárosodás kora teremtett.

Örökségünk oszthatatlan, de abban minden generáció minden tagja dönthet, hogy a hozomány mely részét kívánja gyarapítani. Ettől függ ugyanis, hogy a jövő mosolygós, félmosollyal bíró avagy szomorú lesz.

[1] A Dunai Szövetség terve. Marco Antonio Canini Kossuth nevében fogalmazott, utóbbi által jóváhagyott és aláírt összefoglalója kettejük megbeszéléséről. In: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 437. p. (Továbbiakban Pajkossy, 2003.)

[2] Popovici, Aurel: Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich. Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und staatrechtlichen Krisen in Österreich-Ungarn. Leipzig 1906. Már a világháborús vereség tudatában, 1918 őszén jelent meg Jászi Oszkár: A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok c. könyve (Budapest, 1918. Kiadja az Új Magyarország Rt.). Jászi egy demokratikus, föderatív államot vízionál, amelynek tagjai: Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és Illyria néven egy délszláv államalakulat. A történelmi Magyarországot Jászi nem kívánja föderatív módon átalakítani. 1918-ban – Jászi munkáját fél évvel megelőzően – jelent meg az osztrák szociáldemokrata, Karl Renner föderatív átalakítási tervezete Ausztriára vonatkozólag. (Renner, Karl: Das Selbstbestimmungerecht des Nationen in besonderer Anwendung auf Österreich. Leipzig und Wien, 1918.) Ezekből az elképzelésekből sem lett semmi.

[3] 1867. évi XII. törvénycikk. Pajkossy, 2003. 468-476. pp.

[4] Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Tevan kiadás, Budapest, 1925.

[5] A Habsburg Birodalom szakirodalma elképesztően nagy. A legfrissebb összefoglaló is jelentős terjedelemben foglalkozik az Osztrák-Magyar Monarchia időszakával: Judson, Pieter M: The Habsburg Empire: A New History. Belkamp, Cambridge, Massachusetts, 2016.

[6] Zweig, Stefan: A tegnap világa. Európa Kiadó, Budapest, 1981. Persze, a realistább hangra is találunk példát: Roth, Joseph: Radetzky-induló. Európa Kiadó, Budapest, 1957.

[7] Közép-Európa mint német expanziós célterület Friedrich Naumann munkásságában jelent meg igen markánsan. A kérdést feldolgozza Irinyi Károly: A Naumann-féle „Mitteleuropa tervezet” és a magyar politikai közvélemény. Értekezések a történeti tudományok köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. A behatárolásra példa: Jászi Oszkár: Középeurópa. In: Huszadik Század, 1916. I. szám. A Közép-Európa problematika történeti értelmezését adja: Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. Szűcs is használja a „köztes Európa” kifejezést.

[8] Volt olyan is – mint Jacques Rupnik – aki inkább a „másik Europa” szófordulatot használta.

[9] Hasonló a felfogása Claudio Magrisnak is. Lásd: Magris, C.: A Habsburg-mítosz az osztrák irodalomban. Európa Kiadó, Budapest, 1988.

[10] Lásd erről: Carl E. Schorske: Fin-De-Siècle Vienna. Politics and culture. Vintage Books, New York, 1981.; és Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Balassi Kiadó, Budapest, 1999.

[11] Karl Kraus: Az emberiség végnapjai. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[12] Musil, Robert: A tulajdonságok nélküli ember. Európa Kiadó, Budapest, 1977.

[13] Hašeket elsősorban a Švejk tette ismertté. A figurát már 1912-ben kitalálta, de a derék katona kalandjait bemutató könyv 1923-ban jelent meg. Kevésbé tudott, hogy Hašek már 1906-ban a politikai idiotizmus prófétája volt, hiszen ekkor alapította „a törvény keretein belül mérsékelten haladó pártot”. Ezzel kapcsolatos írásait tartalmazza: J. Hašek: Szemelvények a törvény keretein belül mérsékelten haladó párt történetéből. Glória Kiadó és Švejk Társaság, Budapest, 2002.

[14] Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák–Magyar Monarchiában. Corvina Kiadó, Budapest, 1988.; illetve Uő.: Versengő látomások. Esztétikai újítás és társadalmi program az Osztrák–Magyar Monarchia építészetében. Vince Kiadó, Budapest, 1998.

[15] A Csárdáskirálynő történetéről: Gerő András – Hargitai Dorottya – Gajdó Tamás: A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története. Habsburg Történeti Intézet – Pannonica Kiadó, Budapest, 2006.

[16] Budapest a kávéváros. In: Budapesti Negyed. 12-13. szám, 1996. nyár-ősz

[17] Lásd erről: David F. Good: The Economic Rise of the Habsburg Empire 1750-1914. University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 1984. 162-256. pp.

[18] Gerő András – Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996. – angolul: Once upon a time in Hungary. Hungarian National Museum, Budapest, 1996.

[19] 1867. XIV, XV. és XVI. törvénycikk. In: Pajkossy, 2003. 486-494. pp.

[20] A térség két háború közti átfogó története. Rotschild, Joseph: East Central Europe between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle – London, 1977.

[21] Jelzi ennek a problémának a kétarcúságát az 1920. június 4-én elfogadott trianoni béke politikai emlékezetének mai állása. A magyar kormányzat június 4-ét nem a revízió szellemében nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjává, de a tényleges megemlékezések jelentős része a revíziós igények hagyományosnak tekinthető forgatókönyve alapján zajlik. Lásd erről. Gerő András: A Nemzeti Összetartozás Napja. In: Uő.: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.

[22] Brigitte Hamann: Bécs és Hitler. Egy diktáror tanulóévei. Európa Kiadó, Budapest, 2006. Az ausztriai ifjúkor Norman Mailert is megihlette [Várkastély a vadonban. Ulpius-Ház, Budapest, 2007.]

[23] Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete. Csillag, Budapest, 1955.

[24] Roberts, Andrew: From Good King Wenceslas to the Good Soldier Svejk. A Dictionary of Czech Popular Culture. CEU Press, Budapest, New York 2005, 164-167. pp.