Sorsok Háza, másként

A helyzet, ahogy én látom

2014-ben elkészült az az épületegyüttes, amely a Sorsok Háza nevet viseli. A Sorsok Háza rendelkezik kiállítótérrel, oktatási központtal és rendezvények megtartására alkalmas területtel. Egyikben sincs élet, mert az épület ugyan kész, de tetszhalott állapotban van. A sokszor gerjesztett nézetkülönbségek, illetve az egymást keresztező nemzetközi politikai-hatalmi szándékok és maga a kormány mint megrendelő ellehetetlenítették az intézmény megnyitását.

  1. szeptemberében a kormány egy új határozattal újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse lett: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány.

Belpolitikailag ez a projekt része lett a pro-Orbán, anti-Orbán törésvonalnak. A tényleges tartalom kevésbé vált fontossá, ezzel szemben lényegessé vált az, hogy ezt a kormány akarja, aki pedig nem kormánypárti, az – ha megszólal – ellenzi. A tartalom tekintetében olyanok nyilvánítottak véleményt, akik egy percig nem voltak tisztában a tényekkel, és soha nem mondtak semmit arról, hogy mi legyen az oktatási központban, amely pedig legalább olyan fontos része az intézménynek, mint a kiállítás. Érzékelhetően és bizonyíthatóan a „nem” volt a fontosabb, mint az „igen”-hez való kreatív hozzájárulás.

A neológ zsidó vallási szervezet saját szétesettségét közös ellenségképpel kompenzálandó beállt az ellenzők közé, s így a baloldal szövetségese lett; az ortodox tartalmú zsidó vallási szervezet beállt a kormány mögé, s így újabb csapást mért a neológia pozícióira. A köztük lévő ellentét és küzdelem jószerivel 1868 óta – amióta bekövetkezett a zsidó vallási szervezetek intézményes szakadása – nyílt, tehát ők a saját logikájuk mentén folytonosan reprodukálódó évszázados harcot vívnak. Ennek a harcnak lett újabb állomása a Sorsok Háza, amely így nem önmagában, hanem egy régi ellentét mentén immár politikailag értelmeződik.

Nemzetközileg is hasonló folyamat zajlott le. A jobboldal esetében állandóan antiszemitizmust szimatoló nemzetközi intézmény, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) elébb részt vett a projektben, felajánlotta segítségét, amit a felelősök igényeltek is, utóbb – ígéretét nem teljesítve – kihátrált belőle. A nemzetközileg hegemón helyzetbe került holokauszttal foglalkozó intézmények (United States Holocaust Memorial Museum és különösen a jeruzsálemi Yad Vashem) azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a Sorsok Háza csak úgy valósulhat meg, ha követi az ő narratívájukat. Szimbolikus hatalmi kérdést kreáltak a Sorsok Háza ügyéből – úgy gondolták, hogy a gyanús magyar kormány csak akkor lesz kóser, ha azt csinálja, amit ők mondanak.

A washingtoni holokauszt múzeum inkább emberjogi, mintsem nemzeti tragédiának láttatja a holokausztot, ami nem is csoda, hiszen Észak-Amerikában nem volt zsidók ellen irányuló tömeges állami erőszak. A Yad Vashem pedig a szétszóratásban élt zsidó nép tragédiájaként értelmezi a holokausztot, ami ellen viszont a legbiztosabb garanciát a zsidó nemzeti lét és állam jelenti. Így a Yad Vashem megalapítása, 1953 óta az izraeli nemzetépítés eszköze volt, és ma is az. (Ez annyira így van, hogy az iskolásoknak és a katonáknak gyakorlatilag kötelező meglátogatni az intézményt.)

Mindkét, részben eltérő megközelítés a maga szempontjából vitathatatlanul indokolt és jogos, de nem kell egybevágnia azzal, hogy Magyarország magyar nemzeti tragédiának tekintse zsidó származású állampolgárainak üldözését, elpusztítását. Ha a holokausztot magyar tragédiaként (is) értelmezzük, akkor nemcsak az a fontos, hogy zsidó származású embereket különböztettek és gyilkoltak meg, hanem az is, hogy a nemzeti közösség ezáltal milyen csonkolást szenvedett el, és – fájdalmasan fontos ez is – milyen öncsonkolást hajtott végre. Ezért egy magyar narratíva szempontjából a tragédiának erős nemzeti vetülete van. Ha ezt nem itt, Budapesten, a nemzet fővárosában mondjuk el, akkor ezt sehol sem mondják el. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nincs a magyar társadalom számára az önreflexív nemzettudatot érintő, értékelhető értelme a Sorsok Házának. Ha nem sikerül a magyar társadalomban tudatosítani azt, hogy a holokauszt magyar szempontból egyfajta „második Trianon” volt, akkor ez nehezen lesz a nemzeti emlékezet szerves része.

Tehát a magyar narratíva nem lehet ugyanaz, mint az izraeli vagy az amerikai, noha természetesen közös elemek szükségesek és lehetségesek.

A Sorsok Háza történetébe belépett Izrael Állam is. Az utóbbi években a magyar-izraeli államközi viszony – okkal – stratégiai jelentőségre tett szert. Ebben a stratégiai viszonyban kontextualizálódik a Sorsok Háza; azaz a Sorsok Háza tartalma ennek a stratégiai viszonynak vált részévé. Nem cáfolt sajtóhírek szerint ma éppen úgy áll a helyzet, hogy a Sorsok Háza adott tematikával történő tényleges megvalósulása az izraeli belpolitika, Izrael Állam függvénye, ami egy meghatározott és általam nem ellenzett magyar állami stratégia mentén lehet politikailag indokolt, de számomra intellektuálisan – pontosan azért, amit a narratívák különbségeiről gondolok – mégiscsak szürreális. Most egy külpolitikai stratégiai viszony következményeképpen nagy esélye van annak, hogy egy magyar közpénzből létrehozott és a magyar nemzet számára fontos létesítmény jelentős részben egy olyan narratíva jegyében valósul meg, ami egy másik politikai és kulturális közösség normái és céltételezése mentén formálódott ki. Ezt én sem intellektuálisan, sem lehetséges hatását tekintve nem látom túl szerencsés lehetőségnek. Ezért a magam részéről új utakat keresek – írásom erről szól.

 

Saját beszédhelyzet

Amikor majd’ öt évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok – itt nem részletezendő – ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. Amikor 2018 szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, ez őszinte örömmel töltött el, noha voltak kételyeim.

Részvételemért nem kaptam díjazást, és szerződéses kötelezettségem sem volt és ma sincs a projektben. Lojalitásom a projektben megjelölt felelősök iránt van, de szerepkötöttségem nincsen, így szabadon nyilatkozhatok meg. Már 2014-ben is elköteleztem magam a projekt mellett (A felülről megosztott felelősség. Ki építi a Sorsok Házát? In: Magyar Narancs, 2014. október 9. 50-51.pp.). 2018-ban az annakidején elkészült, félbetört koncepciót nyilvánosan ismertettem. (A holokauszt története és a Gonosz mibenléte. 24.hu; 2018.10.09. https://24.hu/poszt-itt/2018/10/09/gero-andras-a-holokauszt-tortenete-es-a-gonosz-mibenlete/#hogyan) A sokszor méltatlan, átpolitizált vitahelyzetek sosem tartottak vissza érvelt elkötelezettségem kinyilvánításától.

 

Kiútak a helyzetből

  1. A kormányzat, azaz a Sorsok Háza megrendelője szerint az a kiút, hogy mindenki értsen egyet mindennel; addig míg ez be nem következik, nincs ok a sietségre. Megítélésem szerint ez politikai szövegnek megteszi, megoldásként használhatatlan. Olyan még nem volt, hogy egy politikailag is értelmezhető történetben teljes egyetértés alakult volna ki. Ezt a tételemet az ezeréves magyar történelem hol felszínesebb, hol mélyebb ismeretében mondom. Az államalapításról, illetve a kereszténység felvételéről sem jutott konszenzusra István és Koppány. 1848-49-ről sem jutott konszenzusra Kossuth és Kemény Zsigmond vagy éppen Görgei Artúr és az általa kivégeztetett Zichy Ödön. S ez még csak két olyan esemény, amelynek a mai magyar kultúrában jelölt napja, ünnepe van. Amit tehát a kormány mond, tartalmilag használhatatlan, és ténylegesen vagy azt jelenti, hogy soha ne valósuljon meg a Sorsok Háza, hanem előbb-utóbb más célra használják az épületet, vagy pedig annyit tesz, hogy ne kössék meg a kezüket, és az éppen aktuális politikai célra használják a projektet.
  2. A kormány – azaz a megrendelő – megváltoztatja véleményét, és nem törekszik teljes konszenzusra. Ez – ismerve a kormány eddigi ténykedését – teljességgel lehetséges. A kormányt sem belpolitikailag, sem nemzetközileg eddig sem tartotta vissza semmi attól, hogy ne demonstrálja saját szuverenitását, mert meghatározott kérdésekben ettől politikai hasznot remélt, hiszen a politikai haszonszerzés minden modern politikai rendszerben és kurzusban a politika egyik fő mozgatója. Ebben az esetben azonban a haszonszerzés konkrétan úgy áll, hogy az intézmény az adott tematikával akkor kap zöld utat, ha az izraeli kormány ráüti a kóser pecsétet. Ezt valószínűleg csak úgy teszi meg, hogy a Sorsok Háza, amennyire lehet, belesimul a Yad Vashem izraeli nemzetépítést szolgáló narratívájába, ami – ismétlem – Izrael esetében indokolt, a magyar esetben intellektuálisan indokolhatatlan.
  3. Minden úgy marad ahogy van: az épület áll üresen, és nincs benne semmi. Ez az adófizetők pénzének pazarlása, és semmilyen probléma rendezéséhez nem járul hozzá. Ez is lehetséges, hiszen a Sorsok Háza a regnáló miniszterelnöknek belpolitikailag egyetlen egy szavazatot sem hoz, egyébként pedig a körülötte gerjesztett belpolitikai játszma nem éri el érzékelhető módon a magyar választók ingerküszöbét.
  4. Kitalálunk valami újat. Én ez utóbbit kísérlem meg azért, mert elkötelezett vagyok a Sorsok Háza iránt, és magyar értelmiségiként úgy gondolom, hogy saját történelmünk értelmezéséhez mi teremtsük meg a számunkra fontos szempontok mentén érvényesülő narratívát – még akkor is, ha nagyon is odafigyelünk mások véleményére. Ha úgy tetszik, saját kulturális tőkém, habitusom mentén tényleges kiutat keresek ebből az áldatlan, mérhetetlenül és többszörösen átpolitizált helyzetből; olyat, ami nem engedi be a projekt egészébe sem az évszázados vallási civódásokat, sem a kíméletlen hegemóniára törekvő nemzetközi akaratot, sem egy másik, Magyarország számára indokoltan fontos nemzeti, politikai és kulturális közösség jelentős részben más koordináták mentén kialakított, saját céltételezését segítő narratíváját.

Szerintem éppen ezért van értelme a név és az épület megváltoztatása nélkül egy olyan új koncepcióról gondolkozni, ami a magyar társadalom és az itt élő zsidók modernitásban megélt sokrétű viszonyára vonatkozik, és nem kizárólagosan a holokauszt a tárgya.

 

A koncepció

Az új koncepció a modernitás korában a magyarországi zsidóság és a magyar társadalom viszonyát hivatott bemutatni öt, a magyarországi zsidóságot ért kihívás mentén. Nem a teljes történetről (ami vélhetően nem is létezik), hanem az adott kihívások és a rájuk adott válaszok történetéről szól. Mindazonáltal ezek a kihívások és a rájuk adott válaszok lefedik azokat a lényegi kérdéseket, amelyek a magyar modernitás és a zsidóság kapcsolatát jellemezték.

Az adott tematikus blokkok sorrendje nem tükröz fontossági sorrendet. Mindegyik témakör fontos, és sok esetben van átjátszás köztük, amit természetesen minden alkalommal lehet jelezni. A témakörök időbeli kezdetét az adott tematika történeti előzményei adják, a végpont pedig a jelen időben lehet, hiszen némelyikük érvényessége nemcsak a múltra, hanem saját korunkra is kiterjed. Tehát az adott témák nem statikus, hanem dinamikus ábrázolásáról lenne szó. A személyeket tekintve viszont előnyben részesíteném azt a megoldást, hogy a kiállításon csak halott emberek szerepeljenek.

  1. A zsidó vallási reform kihívása.

Ebben a tematikus blokkban lenne szó az ortodoxia, a neológia és a status qou ante szétválásáról és történetéről, beleértve ebben a reformkortól húzódó előtörténetet is. Szólni kell az 1868-as zsidó kongresszusról, az ottani szakadás előzményeiről. Elmondhatjuk, hogy melyik irányzatot mi jellemezte; melyik miért alakult úgy, ahogy; kik voltak vezető alakjai; ma – a holokauszt pusztítása után – mi maradt belőlük; milyen szerepet játszanak a mai magyar társadalomban. Beszélni kell a különféle irányzatok vezető rabbijairól s arról is, hogy az eltérő zsidó vallási vonulatok különféle és nagy számú zsinagógával gazdagították a magyar településeket. De arra is érdemes külön kitérni, hogy milyen társadalomtörténeti felhajtóerői voltak a zsidó vallás többszörös hasadásának; a vallási szakadás milyen nemzetközi kontextusba illik.

  1. Az asszimiláció kihívása

Ebben a szerkezeti részben lenne arról szó, hogy mi volt a liberális ihletettségű magyar polgárosodás ajánlata a zsidóknak, és miként reagáltak erre a zsidók. Hogyan vezetett el ez a jogegyenlőséghez (emancipáció), majd a zsidó vallás egyenjogúsításához (recepció); hogyan hatott ez a magyarországi zsidóságra; mit jelentett a magyar kultúrának, társadalomnak, gazdaságnak a magyarsághoz való zsidó asszimiláció. E tekintetben külön lehetne szólni Budapestről mint a zsidó asszimiláció egyik legfontosabb színteréről. Nyilván itt kitérhetünk arra is, hogy a Trianon után más országokhoz került területeken a magyar identitás jelenlétét mennyiben biztosították az asszimilálódott zsidók. Arról is szót kell ejteni, hogy a holokauszt óriási többségében magyar anyanyelvű és magyar nemzeti identitású embereket pusztított el. Ennek a szerkezeti blokknak az is részét képezi, hogy a szocializmus évtizedeiben mihez asszimilálódtak a Magyarországon maradt zsidók, és a rendszerváltás után miként alakult egy részben integratív jellegű zsidó identitás.

  1. A politikai cionizmus kihívása

Ez a blokk értelemszerűen kiemelt figyelmet fordítana a pesti születésű és másodéves egyetemista koráig a magyart elsődleges nyelvének valló Theodor Herzlre és Max Nordaura; a magyarországi cionizmus történetére, ami persze szembement az asszimilációval s arra is, hogy Herzl miért tarthatta a zsidóság kiszáradt ágának a magyar zsidóságot. Szó eshet a két háború közötti cionizmusról, a holokauszt alatti zsidó embermentésről és arról, hogy a magyar zsidók később milyen szerepet játszottak Izrael állam létrehozásában, az izraeli társadalomban. Ebben az esetben is jószerivel el lehetne jutni napjainkig, utalva a magyarországi cionista szerveződésekre és arra, hogy a mai Izraelben jó néhány olyan ember él, akinek van kötődése Magyarországhoz és a magyar kultúrához.

  1. Az antiszemitizmus kihívása

Itt lehet beszélni arról, hogy a jogegyenlősítő gyakorlat és az asszimilációs folyamat mellett, részben azzal összefüggésben megjelent a nem vallási, hanem a faji alapú zsidóellenesség, amelynek politikai vetületei is lettek (például Országos Antiszemita Párt). A két háború közti Magyarországon az antiszemitizmus változó erejű állami politikává vált, amely a ’30-as évek végétől kezdve egyértelmű és folytonos zsidóellenes törvénykezésben öltött testet. Természetesen itt hangsúlyosan szót kell ejteni a holokausztról és arról is, hogy mi történt a holokauszt után megmaradt zsidósággal, különös tekintettel arra, hogy 1945 után voltak antiszemita pogromok, s az 1956-os emigrációban is – lakossági arányszámukhoz képest – jelentős mértékben felülreprezentált volt a zsidó származásúak aránya. Szólni kell a Rákosi-rendszer anticionista fellépéséről, és nem kerülhetjük meg azt sem, hogy volt-e a Kádár-rendszernek burkolt antiszemita politikája. (Természetesen itt is be lehet emelni a nemzetközi vetületeket nevezetesen azt, hogy akár Szovjetunió, akár Lengyelország, akár Csehszlovákia miként viszonyult zsidó származású polgáraihoz.) Azzal is foglalkozni kell, hogy a rendszer megváltozása után a szabad Magyarországon milyen szerepet tölt be a társadalmi és politikai antiszemitizmus.

  1. A szocializmus kihívása

Mint az közismert, a szocialisztikus, kommunisztikus típusú baloldali szerveződésekben kezdettől fogva jelentős szerepet játszottak zsidó származású emberek, akik a világi megváltás tanát választották a vallási megváltás helyett. El kellene magyarázni, hogy ez miért alakult így, és persze azt is, hogy ezek a zsidó származású szocialista, illetve kommunista vezérek miként hirdettek kíméletesebb vagy kíméletlenebb osztályharcot a társadalom azon polgári része ellen, ahol is a zsidó származás éppúgy jelen volt. Nagyjából itt arról lenne szó, hogy az identitásválasztások nem származási, hanem inkább szociális és világnézeti alapon történtek. Ebben a szellemben bátran tárgyalható lenne akár a kommün, akár az ’50-es évek politikai vezetőgarnitúrája. A szocializmus mint világi vallás hite részben értelmezhető egyfajta alternatív asszimilációs gyakorlatként is, hiszen itt nem egy nemzeti, hanem egy internacionalista, nemzetek feletti identitásválasztás történt. (Eközben persze arról is szót lehet ejteni, hogy a zsidó származású magyarokra nem feltétlenül az a politikai identitás volt jellemző, mint a zsidó származású internacionalistákra.) Érdemes kitérni arra is, hogy a ma Magyarországon élő zsidó származású emberek jelentős része miért találja meg a baloldalban saját politikai identitását.

 

A koncepció szervezeti megoldása

A Sorsok Háza eredeti koncepciója esetében a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány volt a kormányhatározatban megjelent felelős. A 2018-as kormányhatározat szerint az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) is bekerült a felelősséggel bíró szereplők közé.

Ez a felelősségi kör nem fedi le azt a koncepciót, amit felvázoltam. Tehát érdemes lenne elgondolkodni egy olyan megoldáson, ahol csak egy, a koncepció végleges összehangolásáért felelőse van a projektnek. A megjelölt felelőssel szemben három kritérium együttállására van szükség. Képes legyen egy ilyen projekt szakmai összehangolására; bírja a megrendelő bizalmát; képes legyen sikeresen megvalósítani a feladatot. Ebből a három kritériumból az következik, hogy – ha a kormány, a megrendelő úgy dönt – ez továbbra is lehetne a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány vagy más. Az egy felelős alá tartozna az öt témakör, amelynek lehetnek saját témafelelősei.

Az öt témacsoporthoz tehát – ha szükséges – öt részfelelőst társítanék. Ezeket a témacsoport vezetőket a projekt egészének felelőse nevezi ki, és ők választhatják meg munkatársaikat.

A vallási kérdéskör bemutatására felkérném az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetemet, illetve az EMIH vezető rabbiját. Ők, munkatársaikkal együtt, felelnének azért a tartalomért, amelyik kiállításra kerülne. (Itt például nem lenne kinevezett témacsoport vezető.)

Az asszimilációs kérdéskör esetében bevonnám azokat a kutatókat – vagy legalábbis egy részüket –, akiknek munkássága kötődik az asszimiláció folyamatához. E tekintetben több diszciplinából elég sok szakember van Magyarországon.

A cionizmus esetében felkérném az izraeli Herzl Múzeumot, illetve Izrael államot az együttműködésre. (Ez már csak azért is indokolt, mert Izrael esetében Herzl egyfajta „államalapító”-ként tisztelt személy, továbbá maga Izrael a politikai cionizmus legfontosabb „terméke”.) Ebben az esetben sem indokolt témacsoport vezető kijelölése.

Az antiszemitizmus esetében olyan kutatókat vonnék be, akik foglalkoztak a 19. századi magyar antiszemitizmussal, a két háború közti antiszemita törvényhozással. A szorosan ide tartozó holokauszt tematikát pedig tényszerűen ismertetném. Itt döntő szerepet kapna a HDKE (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely).

A szocializmus, kommunizmus esetében – ami szintén érzékeny, de nem megkerülhető terület – ma már néhány fontos kutatással rendelkezünk, ezek felhasználhatóak.

A fő felelős által kinevezett kutatócsoportok meghatározott határidőre prezentálják a számukra releváns anyagokat. Ezután a kutatócsoportok vezetői egyeztetnek, hogy elkerüljék a lehetséges átfedéseket, illetve megállapítsák a lehetséges kölcsönhatásokat. Végül pedig a projekt kormány által megjelölt felelőse dönti el azt, hogy ténylegesen mi marad benne a kiállításban. (Lehet ugyanis, hogy az anyag a rendelkezésre álló térhez képest túl bőséges lesz.)

 

A koncepció járulékos elemei

  1. Az új koncepció nem negligálja a holokausztot (több helyen is tartalmazza), de nem ragad bele a kizárólagos holokauszt tematikába. Így kikerülhetővé és megkerülhetővé válik majdnem mindaz, ami most – szerintem – tehertételként nehezedik a projektre.
  2. Az új koncepció végig a magyar társadalom és az itt élő, különféle identitásformákat és vallási megközelítéseket választó zsidó származású emberek modernitásbeli viszonyáról szól, azaz beteljesíti azt a célt, amiért egyáltalán értelme lehet a Sorsok Házának.
  3. Az új koncepció megjeleníti a lehetséges főbb „zsidó” fogalmakat. A cionizmus miatt szerepel az etnikai felfogás, a vallási tematika miatt szerepel a vallási, halachikus megközelítés, az antiszemitizmus beemelése okán szerepel a „faji” értelmezés, az asszimiláció miatt szerepel az identitásként való interpretáció. Mindegyik felfogás értelmezve és kontextualizáltan kap helyet.
  4. Az új koncepció egyértelműen azt bizonyítja, hogy nincs homogén zsidóság. Tehát aki akár vallási alapon, akár antiszemita alapon, akár cionista alapon így gondolkodik, az megteheti ezt, de szembe megy a tényleges történelmi folyamatokkal és identitásformákkal. Egy ilyen kiállításból az derül ki, hogy nincs zsidó esszencialitás, nincs „a” zsidó, hanem csak az identitásformák sokszínűsége létezik.
  5. Az új koncepció alkalmas arra, hogy biztosítsa a Sorsok Háza számára az eredetileg is eltervezett fiatal célközönséget, hiszen a magyar középiskolai és egyetemi tananyagban a modernitás esetében jó néhány ponton jelennek meg a zsidók.
  6. Az új koncepció alapüzenetében azt tartalmazza, hogy a magyar társadalom akkor igazán működőképes, ha bármely kisebbségét nem üldözi, bántja, hanem integrálja és/vagy szabad akarat alapján asszimilálja. A zsidók modernitásbeli története e tekintetben egyfajta lakmuszpapírként működik.
  7. Az új koncepció tematikai sokszínűsége kitágítja a lehetséges partnerek körét.
  8. Az új koncepció arra is lehetőséget ad, hogy az épületben létrejövő oktatási központ oktatási tematikája lényegesen bővüljön, ami nagyobb becsatlakozást tesz lehetővé a tanárképzésbe is, hiszen a modernitás egészét metszik keresztbe a tematikák. Ezáltal tágul az oktatható anyag, és persze bővül az előadók lehetséges köre is. Így értelemszerűen egy ilyen oktatási központban helyet kaphat más vallási, illetve etnikai közösségek és a magyar társadalom viszonya.
  9. Az új koncepció értelemszerűen szükségessé teszi a kiállításhoz kapcsolódó tudásközpont anyagának alapos kibővítését, hiszen ebben az esetben nemcsak a holokausztról, hanem több témakörről kell rövid, tényszerű információt nyújtani.
  10. Az új koncepció jelentősen kitágítja az időszaki kiállítások tematikai körét.
  11. Az új koncepció nagyobb mozgásteret enged a Sorsok Házának a tekintetben, hogy milyen típusú rendezvényeket enged be falai közé.
  12. Az új koncepció kifejezetten erősíti a Sorsok Háza név megtartását; minden értelemben vitathatatlanná teszi.
  13. Az új koncepció nem érinti a Páva utcai holokausztközpont kiállítását, de nem érinti sem a már létező Magyar Zsidó Múzeumot és a Rumbach utcai zsinagóga szűkös kiállítóterének lehetséges – ismereteim szerint családtörténeti súlypontú – anyagát sem. Azaz nem jár érdeksérelemmel, nem jár létező és majdan létrejövő kiállítások elleni „tematikai agresszióval”, „tematikai imperializmussal”.
  14. Az új koncepció olyan kihívásokkal és válaszokkal foglalkozik, amelyek ilyen-olyan módon a mai magyar közbeszédben is jelen vannak. Tehát bevallottan nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól.
  15. Meg kell változtatni a kormányhatározatot, de ez – figyelembe véve a Sorsok Háza eddigi történetét – nagy nehézséget nem okozhat.
  16. Lehetnek új típusú viták, de az bizonyos, hogy ezekben a diskurzusokban a magyar társadalom tekintetében csekély befolyású vallási szervezetek csak alárendelt szerepet játszhatnak, hiszen per definitionem nincs közük meghatározott tematikákhoz. Csak ott kapnának szerepet, ahol kompetenciájuk megkérdőjelezhetetlen. Máshol viszont nincs helyük. Ugyanígy kevés tér nyílna arra, hogy izraeli és/vagy amerikai narratívák mentén kelljen értelmezni saját múltunkat. Az izraeli narratívának is csak ott jutna helye, ahol illetékessége nem vitatható. Tehát mindenkinek van helye, de csak ott és akkor, ahol és amikor ez indokolt. A nemzetközi összefüggéseket és a létező narratívákat nyilván nem nélkülöző magyar nyilvános és műhelyviták – a tematikus bővülés miatt – kifejezetten jót tennének az új koncepció mentén kialakuló kiállításnak és oktatási központnak.
  17. Ez a koncepció – szemben a félbetört előzővel – kevéssé kíván az érzelmekre hatni. Pont ellenkezőleg: alapvetően az értelmet, a racionalitást részesíti előnyben, ami bizonnyal nehezíteni fogja a befogadó dolgát. Éppen ezért ennek a lehetséges kiállításnak a megtekintése – szemben az eredeti elképzelés szerinti 45-50 perccel – több, de nem elviselhetetlen mértékű időt vesz igénybe.

 

Összegzés

A jelenlegi helyzetet – mint azt láttuk, látjuk – fenn lehet tartani. Külpolitikai okok miatt létre lehet hozni valamit, amelynek narratívája csak részben szól a magyar társadalomnak. Én azonban mégiscsak azt gondolom, hogy nem a semmi a kívánatos. Az sem túl vonzó, hogy olyan eredmény szülessen, ami nem kellően segíti a magyar társadalmat a maga kritikus önismeretében.

Megítélésem szerint az a kívánatos, ha elmozdulunk ettől a helyzettől. Az elmozdulás iránya pedig az lehet, hogy nem sértjük meg a teremtett épület jellegét, nem változtatjuk meg az épület nevét és valami olyat teszünk bele, ami felülírja az eddigi ellentéteket, még akkor is, ha új és remélhetőleg termékeny vitákat eredményez. Saját múltunkat és jelenünket elsődlegesen saját magunknak kell értelmezni, mert csak így lesz a miénk, csak így tud a magyar nemzettudat részévé válni.

Az új koncepció ehhez kíván segítséget nyújtani.

Sorsok Háza kiskáté

Mi közöm a Sorsok Házához?

Amikor majd’ négy évvel ezelőtt felkértek, hogy vegyek részt a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozásában, nagyon örültem, és igent mondtam. Sok ok miatt úgy gondoltam és gondolom, hogy egy ilyen intézmény igencsak hasznos lenne. A koncepció kidolgozása elindult, eljutott egy már érzékelhető és a szűken vett érintetteknek bemutatható pontig, de félbeszakadt, mert a megrendelő befagyasztotta elkészítését. Így aztán hiába készültek tanulmányok, írott anyagok, jött létre egy látványvilág, maga a koncepció mégsem vált teljessé. Úgy tűnt, hogy ez egy kárba veszett munka, mert a politikai megrendelő olyan feltételrendszert alakított ki, ami nem volt teljesíthető. Ez alatt azt értem, hogy teljes konszenzust várt el, ami ebben az esetben gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a létesítmény szellemileg ne jöjjön létre. Az ezeréves magyar történelemben én nem ismerek olyan kérdést, ami teljes konszenzussal oldódott volna meg.

Az akkori kormányhatározat végrehajtásának felelőse elzárkózott attól, hogy a részleges és félbetört koncepció nagyobb nyilvánosság előtt megvitatásra kerüljön, amelynek alapos indokait megértettem, de nem értettem vele egyet. Ha ugyanis kommunikációs vákuum alakul ki, akkor ezt azok töltik ki, akik vagy nem tudnak semmit, vagy/és saját politikai érdekeik és szerepjátékaik mentén mást fognak mondani, mint amit a koncepció ténylegesen tartalmazott. Nagyjából-egészében ez történt.

  1. szeptemberében a kormány újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse van: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Az újraindítás őszinte örömmel töltött el, hiszen egy ilyen létesítmény iránti elkötelezettségem változatlan. Másfelől viszont jelenleg nincs semmifajta szerepkötöttségem, azaz a négy évvel ezelőtti helyzethez képest semmilyen hivatalos felkéréssel nem rendelkezem. Szabadon nyilatkozhatok meg a projekt tartalmát illetően.

Amit az alábbiakban elmondok, az jórészt a félbetört koncepcióra épül, részben azóta formálódott ki. Ezeket az elképzeléseket közöltem a kormányhatározatban érdekelt intézmények vezetőivel is, és ők nem emeltek kifogást ellene.

Sok közöm van tehát a Sorsok Házához, és remélem, hogy sok közöm is lesz hozzá. Egészen addig, amíg számomra vállalható. Eddig az volt, noha ilyen megbízhatatlan kormányzati magatartással ritkán találkoztam.

 

Mit jelent a Sorsok Háza név?

A magyar nyelv szabályai szerint ez egy birtokos szerkezet. A sors szó a magyar nyelv értelmező szótára és a köznyelv értelmezésében is az életkörülmények alakulását, illetve valaki életének kedvezőtlen, súlyos változását jelenti. Van, aki sorsát a végzettel azonosítja, van, aki Isten elrendelésének gondolja, van, aki a szabad akarat mindenhatóságában hisz és úgy gondolja, hogy sorsát maga alakítja és van, aki sorsát a véletlenek összejátszásának tulajdonítja. A különféle vallásfilozófiai értelmezések is különféleképpen határozzák meg a sorsot. Az adott név vonatkozásában a köznapi értelmezés a mértékadó. Sorsunk az, ami velünk történik. Akár kedvező ez számunkra, akár nem. Sok embernek – még hasonló életesemények során is – sokféle sorsa lehet. Ezért van a többesszám.

A ház szó ebben az esetben részben a valóságot fejezi ki, részben képletes. Az, amit Sorsok Házának hívnak több, részben a föld alá épített objektum együttese. Tehát nem pusztán egy ház. A Sorsok Háza név köznyelvi telitalálat: a nélkül, hogy a létesítmény működne, kezdettől fogva mindenki így hívja. Még az is, aki tartalmi ismeretek nélkül is gyűlöli.

 

Mi a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza egyszerre kiállítás, tudáscentrum, oktatási intézmény és rendezvényközpont. Négy funkció együttese, amelyek külön-külön, de szinergiába rendezve is működhetnek.

 

Miről szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza a holokausztról, pontosabban szólva a holokauszt bemutatásáról szól. A holokauszt reprezentációja értelemszerűen nem egyenlő a holokauszttal.

Erről alapvetően kétféleképpen lehet beszélni: történetileg és a Gonosz mibenlétét firtatva. A történeti elbeszélés annyit tesz, hogy igyekszünk elmondani azt, ami történt. Közönségesen ezt hívják hitelességnek. A Gonosz mibenlétét firtató megközelítés pedig jórészt azt tartalmazza, hogy mit tekintünk ma olyannak, ami számunkra tanulságul szolgál, ami rólunk szól, vagy aminek segítségével újraépíthetjük, újragondolhatjuk magunkat. Ezt a megközelítést jobb szó híján esszencialistának hívom, noha nevezhetném az emlékezeti érvényesség látószögének is.

Történeti értelemben a Sorsok Háza nemcsak a zsidó származású emberek iparszerű legyilkolásáról beszél, hanem a hozzá vezető útról és arról is, hogy akik túlélték, azoknak milyen további életlehetőség jutott osztályrészül.

A holokauszt egyetemes történeti esemény volt. Történeti értelemben a Sorsok Háza fókuszpontjában – nem megfeledkezve a nemzetközi kontextusról – a magyar történelem áll. Az egyetemes történeti tragédiát magyar tragédiaként értelmezi.

A holokauszt azonban nemcsak eseménytörténet, hanem a kultúránk legbensőbb lényegét érintő kérdés, ezért tehát nyitott végű történet. Kulturálisan a holokauszt lényege a Gonosz teljesértékű megjelenése. A holokauszt históriájában a Gonosz rettenetes és banális arca is feltűnik. Így tehát a kiállítás – átvitt értelemben – a Gonoszról szól, s egészen bizonyos, hogy e tekintetben témájához csak közelíteni tud, hiszen még soha senkinek sem sikerült teljesértékűen megfogalmazni a Gonosz lényegét.

A két megközelítés, nevezetesen a történeti és az esszencialista emlékezeti út, eltérő tartalmakat és módszertant igényel. Az előbbi célja az okadatolt történelmi hitelesség, az utóbbi pedig inkább az érvényességre törekszik.

A holokauszt esetében a Gonosz tombolásával szemben fel kell mutatni a Jót; azt, ami értelmezhetővé teszi a holokausztot, azaz a Gonoszt. Így aztán a holokauszt reprezentációjában elengedhetetlen az ember érzelmi világára ható tényezők együttes jelenléte is. A holokauszt reprezentációja nemcsak racionalitáson nyugvó tudományos szakkérdés, hanem kultúránk egészének ügye; megértéséhez, feldolgozásához értelmünk és érzelmünk együttműködésére van szükség.

A Sorsok Háza a történeti és az esszencialista, emlékezeti megközelítés együttesét, egyvelegét kívánja létrehozni, még akkor is, ha sok esetben nehezen összeegyeztethető a két irány. A történeti megközelítésben viszonylag szerény szerep jut az embermentőknek, az emlékezeti megközelítésben azonban jelenlétük nagyon is hangsúlyos. A hitelesség mit sem ér érvényesség nélkül; az érvényesség ereje csorbul, ha nincs mögötte hitelesség.

 

Kinek szól a Sorsok Háza?

A Sorsok Háza elsődlegesen a magyar társadalomnak szól. Ezen belül is kiemelt szerepet játszik a 14 és 25 év közötti korcsoport. A Sorsok Háza összetett funkciói miatt nagy jelentőséget kap a képzés, az érzelmi és tudati hatás együttese. Ez nem zárja ki azt, hogy az idősebb generációkhoz tartozók is látogassák. Sőt, az sem lenne haszontalan, ha külföldiek is minél nagyobb számban megismerkednének a holokauszt magyar tragédiájával.

 

Hogyan szól erről a Sorsok Háza?

A különféle funkcióknak megfelelően eltérően, de azonos irányultsággal.

  1. Kiállítás és tudáscentrum.

A 45 perces látogatásra tervezett kiállítás döntően és főként érzelmi élményt nyújt. Azt kívánja bemutatni, hogy a zsidótörvények, majd a gettósítás miként zúzta szét a mindennapi élet konszolidált kereteit, azaz hogyan állt feje tetejére a világ, és ezt az elszenvedők miként élték meg. Ugyanez vonatkozik a deportálásokra és a koncentrációs táborbeli létre s arra a mérhetetlen veszteségre, amit a tömeggyilkosság okozott. S persze arról is szó lesz, hogy a túlélőkkel mi történt – életsorsukban a holokauszt milyen törést vagy éppen életútváltozást okozott.

Éppen ezért a kiállítás időkerete 1938 és 1948. Az előbbi évszám a vissza nem vont, és a későbbiekben csak súlyosbított magyar állami antiszemitizmus kezdőpontja, az utóbbi évszám részben Izrael megalakulására, részben a magyarországi totális sztálinista diktatúra kezdetére utal.

Az érzelmi hatást egyrészt erős vizuális effektek biztosítják. Másrészt megjelennek a visszaemlékezők, akik gyerekként megélt emlékeik szűrőjén mondják el – sok esetben gyermeki szinten megőrzött nyelvi szókészlettel – mi történt velük, miként borult fel az életük, miként vesztették el szeretteiket. Harmadrészt megjelennek azok a tárgyak, tárgyi világok, amelyek az emberi lét minimalizálásáról s megszűnéséről szólnak. Kevés felirat, sok érzelmi élmény. Itt elsődleges az átélhető érvényesség szempontja.

A nagy kiállítási terem mellett négy kisebb különterem található.

Az egyik kisebb különterem Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író holokausztot érintő munkásságáról szól. Az ő teremtett alakja, a gyermek Köves Gyuri az érzelmi megértés egyik kulcsfigurája.

A kiállítás alapvetően érzelmi és így esszencialista jellegét a művészeti ábrázolás erősíti, annak nélkülözhetetlen eleme.

Egy másik kisteremben a magyarországi születésű és a politikai cionizmus alapító atyjának tekintett Herzl Tivadar alakja és eszmei életműve kerül bemutatásra. Mint ahogy más, úgy Herzl sem láthatta előre a holokausztot, de a zsidó nemzetállam gondolata azért alakult ki benne, mert érezte és tudta, hogy a liberális ihletettségű zsidó asszimiláció igencsak törékeny. A politikai cionizmus így tehát egyfajta potenciális alternatívát jelentett a holokauszttal bekövetkező történettel szemben. Ez az egyik ok, amiért helye van, helye lehet a kiállításon. A másik ok az, hogy a kiállítás egyik végpontja Izrael megalakulása. Ebben a folyamatban igen sok olyan magyar zsidó vett részt, aki a holokauszt borzalmai után nem kívánt Magyarországon maradni. Az ő választásukat csak úgy tudjuk megindokolni, ha megmondjuk, mit választottak. S egy harmadik ok az, hogy a kiállítás részét képezik azok, akik cionista alapon állva álltak ellen, mentettek embert.

Összességében a kiállítás inkább azt érzékelteti, hogy miként lehetett emberek egy csoportját – a zsidó származásúakat – méltóságuktól megfosztani, megbélyegezni, halálba küldeni, a túlélők életét visszavonhatatlanul megváltoztatni.

Az érzelmi nyitottság és megrendültség után be lehet lépni a kiállítással egybeépült tudáscentrumba, ami nem más, mint egy számítógépes terem. Itt az érdeklődők az érzelmi élmény után rövid, mintegy lexikonszerű, de befogadható és feldolgozható tudásanyagot kapnak azokról a területekről, amelyek érdeklődésüket felkeltették. Meg lehet tudni, hogy mi volt a munkaszolgálat, mi volt a koncentrációs tábor, mi volt a haláltábor, kik voltak a nyilasok, a nácik, mi volt a fajelmélet, hogyan alakult a magyar antiszemitizmus története, mit jelent a háborús bűnös kitétel, s miben áll a magyar felelősség, stb. Mindebből az következik, hogy a kiállítás kevés szöveggel készül, a tudáscentrum viszont szinte csak szövegcentrikus módon működik. Itt a történeti hitelesség játssza a főszerepet. A tudásközpont anyaga felkerülhet az internetre, sőt, telefonos applikációként is megjelenhet, hiszen az a cél, hogy minél többen részesülhessenek az itt megjelenő információkból. A tudásközpont kiállításhoz kötődő fizikai jelenlétére azért van szükség, mert ha oktatási-nevelési folyamatként fogjuk fel a kiállítás-tudásközpont-oktatási központ hármasságát, akkor lehetővé kell tenni a csoportokban érkező diákok számára, hogy – a lehetséges és előzőleg rögzített oktatási témához kötődően – előre megadott kategóriákat tanulmányozzanak. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a helyben található számítógépek együttes használata. A mobiltelefonos applikáció vagy az interneten való hozzáférés inkább az egyéni látogatókat segítheti, azonban a tudásközpont használatának a lehetősége számukra is nyitva áll. A lényeg, hogy a kiállításhoz kötődő tudástartalmak – a számítógépes teremtől függetlenül – tértől és időtől függetlenül is hozzáférhetőek legyenek.

  1. Oktatási intézmény.

Az oktatási intézmény alkalmas arra, hogy képzett előadók a holokauszt témájával összefüggő 45 perces, azaz tanórányi hosszúságú előadást tartsanak azoknak a középiskolás és egyetemista diákoknak, akik ellátogatnak a Sorsok Házába. Az előadások tematikája nem feltétlenül csak a holokausztot érintheti, hanem azt is, hogy más származási kisebbségeknek miként alakult a sorsa Magyarországon (svábok, cigányok, stb.) és adott esetben Magyarországon kívül (így például a kisebbségi magyarok sorsa Trianon után). Ebben az esetben tehát a holokauszt tematika kitágul, hiszen az emberi méltóság sárba tiprásának megélése és a jogfosztás elviselése nem zsidó privilégium. Ezekkel az oktatási programokkal pontosan azt lehet éreztetni, hogy az, ami a zsidókkal megtörtént, részben másokkal is megtörtént vagy másokkal is megtörténhetett volna. A Sorsok Háza oktatási programja megítélésem szerint tehát akkor működik jól, ha a holokauszt tematikát kitágítja, s a problémakört mindenki által érzékelhetően kiemeli a gettósított emlékezetből. Azt kell jelezni, hogy a zsidók elleni népirtás ugyan kivételes volt, de az oda vezető út gyötrelmeit más csoportok is megélhették.

Az oktatási intézmény arra is alkalmas, hogy a történeti kérdések mellett erkölcsi problémák is megtárgyalhatóak legyenek; azaz az oktatási centrum nemcsak képzést, hanem az erkölcsi normák tudatosítását is lehetővé teszi. Ez nevelési szempontból rendkívül fontos, és arról szól, hogy a holokauszt tematika nem csak történeti tematika.

Az oktatási intézmény pedagógus továbbképzésre is alkalmas, nagyban segítheti a magyarországi tanári kar speciális irányú felkészítését.

  1. Rendezvényközpont.

A vasútállomás épületének belső tere úgy lett kialakítva, hogy kiválólagosan alkalmas kulturális és tudományos rendezvények lebonyolítására. Ebbe a kínálatba éppúgy belefér egy koncert, művészeti esemény, mint egy konferencia vagy egy-egy nagyobb előadás.

 

És ha mindent megnéztünk, elolvastunk, honnan tudjuk, kik voltak a jók és kik a rosszak?

Az állandó kiállítás, illetve a tudáscentrum nem értékmentes alkotás, hanem világképét az európai humanizmus alapnormái, vagy másképpen szólva az ún. európai alapértékek szabják meg.

Az áldozatok áldozati mivoltáért valakik felelnek.

Az elsődleges felelősség a náci Németországot terheli, hiszen ennek az államnak volt az ideája és gyakorlata a zsidók iparszerű kiirtása. A történelemben előttük is létezett állami antiszemitizmus, de csak ők teremtettek ebből holokausztot. A holokauszt részben, de csak részben ettől egyedi.

Magyarország esetében a „rosszak” csoportjába tartoznak azok, akik – noha személyükben nem feltétlenül voltak nácik – zökkenőmentesen csatlakoztak a náci gyakorlathoz, s ennek befogadásához saját állami antiszemitizmusukkal megágyaztak a náci tömeggyilkosságnak. Éppen ezért hangsúlyos felelősség terheli a korabeli magyar államot és vezetőit (beleértve az államfőt is), akik bírták a társadalom jelentős részének támogatását is. Tehát a kiállítás, illetve a tudáscentrum (de igaz ez az oktatási központ lehetséges tevékenységére is) nem állítja a magyarság kollektív felelősségét, de azt sem, hogy a magyar állam és társadalom ártatlan szűz lányként szenvedte volna el ezt az időszakot. A kollektív felelősség elvétől a létesítmény tartalma mereven elhatárolódik, hiszen ez a tézis az antiszemitizmus egyik alappillére is volt, de éppúgy elhatárolódik attól, hogy a kollektív ártatlanság tanát védelmezze. Más szempontból mindazok, akik a holokauszttörténet kialakulásáért felelnek, a Gonosz eszközei, a Gonosz világi kifejeződései. Nem feltétlenül nevük, hanem a folyamatban betöltött szerepük a meghatározó.

Azonban beszélni kell a „jókról” is. Nem számarányuk, hanem az erkölcsi ellenpont jellegük az érdekes és fontos; nem tényleges történeti súlyuk, hanem erkölcsi különneműségük a meghatározó. Soha nem fogjuk tudni elhitetni senkivel, hogy érdemes egy-egy embertelen hatalommal szembeszállni, ha nem mutatjuk fel azokat, akik ezt az elsöprő túlerő ellenére megtették. Éppen ezért kiemelt szerep jut azoknak, akik akár keresztényként, akár a világi humanizmus által vezérelten, akár a cionista önmentés miatt, akár nemzetközi mandátummal mások számára segítséget nyújtottak. Emléküket az egyik kisterem kiállítási anyaga örökíti meg. A Gonosz elsöprő erejével szemben fel kell mutatni az egykorúan létezett Jót. Az ő jelenlétük nélkül nincs ellenpontja a korabeli Gonosznak.

 

Hogyan jelenik meg a nemzetközi beágyazottság?

A nemzetközi beágyazottság abszolút jelen van a tudásközpontban, hiszen egy-egy szócikknél nélkülözhetetlen a nemzetközi kontextusra való utalás. S persze az sem mellékes, hogy a kiállítás immanensen tartalmaz egyetemes történeti elemeket, hiszen a zsidókat nem Magyarországon gázosították el. Arról nem is beszélve, hogy a végpont egyik ága (Izrael) ugyancsak egyetemes történeti keretbe illeszti a folyamatokat. Mint említettem, négy kisebb terem is a kiállításhoz tartozik. A Kertész/Köves Gyuri, Herzl és embermentő termen kívül a negyedik tér időszaki kiállításokra szolgál. Itt kívánatos lenne külföldi intézményeket felkérni, hogy saját országuk holokauszttörténetéből, holokausztfeldolgozásából vagy holokausztemlékezetéből teremtsenek kamarakiállítást. Sajnos bőven volt holokausztesemény, s hál’ Istennek, bőven van intézmény, amely eleget tudna tenni egy ilyen igénynek.

 

A Sorsok Háza feleslegessé teszi a Holokauszt Dokumentációs Központot és Emlékhelyet?

A rövid és a hosszú válasz megegyezik: nem.

A két intézmény nem versenytársa egymásnak, hanem kiegészítő része. A kevéssé látogatott Páva utcai kiállítás csak hasznot remélhet a Sorsok Házától. Az ottani kiállítás ugyan kevésbé korszerű és élményszerű, mint amilyennek a Sorsok Háza készül, de a Sorsok Háza megtekintése után bizonnyal többen lesznek kíváncsiak rá. A más-más módszertani alapon, részben eltérő hangsúlyokkal működő kiállítás közös élménnyé tud összeadódni. Az biztos, hogy a Sorsok Háza és a HDKE tartalmilag nem rivalizáló, nem alá- és fölérendeltségben működő, hanem egymást kiegészítő intézmény. A HDKE tudásanyagának egy része beépülhet a Sorsok Háza tudásközpontjába.

 

Mit lehet várni a Sorsok Házától?

Először is azt, hogy sokan megnézik. Az is elvárható, hogy oktatási programját, rendezvényeit szép számmal vegyék igénybe az érdeklődők.

Mindez előfeltétele annak, hogy elérjük a legfőbb célt: a felnövekvő, felnőtté váló generációkon keresztül a magyar társadalom emlékezeti kultúrájának szerves része legyen a holokauszt, tágabb értelemben pedig kialakuljon egy olyan erkölcsi világkép, ami bárki esetében megnehezíti az emberi méltóság elvételét. A holokauszt ugyan a zsidókkal történt, de tanulságai az egész európai kultúrát s ezen belül a számunkra kiemelten fontos magyar nemzeti közösséget érintik.

A magyar azért kiemelten fontos, mert ez az ország a hazánk.

Elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidókkal történt, s az egyetlen garancia arra, hogy ez ne így legyen, ha a társadalom egyre nagyobb része rezisztenssé válik a jogfosztásra. A Sorsok Háza ebben felbecsülhetetlen segítséget jelenthet. Különösen akkor, ha sikerül a hitelesség és érvényesség megfelelő arányát megtalálni; az emberi minőségünkre oly jellemző érzelmi reakciók és racionális megfontolások együttesét egy irányba működtetni.

Életünk nem színház, azaz szégyenünket, szégyeneinket katarzissal nemigen tudjuk orvosolni. Egyetlen lehetőségünk, hogy kicsit jobb emberek legyünk, s utóbb ne kelljen szégyellni magunkat azért, amit tettünk vagy éppen nem tettünk.

A Sorsok Háza egy esély arra, hogy kicsivel jobb emberek, jobb minőségű állampolgárok legyünk. Ennél többet egy intézménytől nem várhatunk. De már az esély is megéri azt, hogy megteremtsük.

Budapest és a magyar állam

 

  1. április 8-án Magyarországon választások lesznek, tehát új országgyűlés és új kormány alakul. Még nem tudjuk, hogy milyen erőviszonyok jellemzik majd az új parlamentet.

A demokráciában egy új választás mindig új kezdet is. Újra lehet, és újra is kell gondolnunk a megszokottnak tűnő viszonyokat. Az újragondolás célja az, hogy lehetőleg egy jobb országban éljünk. A konkrétumok szintjére lefordítva ez annyit tesz, hogy miként lehet a dolgokat jobbá tenni.

Ebben az írásban én Budapestről és a magyar államról kívánok szólni; mit tehet a város önmagáért és a magyar állam az ország fővárosáért – azért, hogy mindkét fél lehetőleg a legtöbbet nyújtsa magának és a másiknak.

 

Néhány tény

Magyarország fővárosa Budapest. Ezt a jogállást az ország alkotmánya, azaz Alaptörvénye is tartalmazza.[1]

Budapest súlyát illetően érdemes néhány tényt jelzésszerűen felidézni.

A város lakosainak száma 2015-ben 1 757 618 fő, területe 525,13 km². A lélekszámot tekintve az itt élők Magyarország 9,8 milliós népességének durván 18%-át, 93 000 km²-es területének nagyjából 0,5%-t teszi ki.

A statisztikai adatok szerint Budapest az Európai Unió lakosságszám szerinti kilencedik legnagyobb városa – előtte van London, Berlin, Madrid, Róma, Párizs, Bécs, Hamburg és Bukarest. Közvetlenül mögötte van Varsó, Barcelona, München és Milánó.[2]

A főváros 2015-ben a magyar GDP 36,6%-át állította elő. Ha európai összevetésben tekintjük ezt a számot, akkor a város adott gazdaságon belüli súlya Lisszabonnal, Helsinkivel, Ljubljanával, Szófiával és nagyjából Stockholmmal van egy szinten. Tallinn, Riga, Dublin, Vilnius és Amsterdam (noha nem főváros) előtte áll; Zágráb, Bécs, Prága, Bukarest, Pozsony mögötte foglal helyet.

A Magyarországon lévő külföldi érdekeltségű vállalatok 60%-a Budapesten működik.[3]

A Magyarországon beszedett összes helyi iparűzési adó 38%-át fizették be Budapesten 2016-ban.

Budapest kiemelten vonzza a külföldieket is. 2016-ban az országban eltöltött majd’ 14 millió vendégéjszakából Budapest több mint 8 millióval részesedett.[4]

Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy Budapest az Európai Unión belül is jelentősnek számító és vonzó település. Magyarország életében pedig abszolút kiemelkedő szerepet játszik.

 

A tudatosan teremtett főváros

A reformkor nemzeti és vele szorosan összefonódó polgárosító szándéka hozta létre azt a gondolatot, miszerint kell az országnak egy szív, s ez a szív Buda és Pest egyesüléséből álljon elő, amelyet Budapestnek kellene hívni.[5] Budapestet végül is formailag egy 1872-es törvény[6] hozta létre, s 1873-ban ült össze először a város közgyűlése.

A főváros a magyar nemzetteremtés része és eredménye volt. Nem úgy jött létre, hogy hosszú évszázadokon keresztül mintegy szerves fejlődés nyomán királyi székhelyből vált nemzeti fővárossá, hanem tudatos nemzeti szándék emelte erre rangra.

Abban a történelmi pillanatban, amikor megfogalmazódott Budapest mint főváros szükségessége, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Budapest-szándék több mint nemzeti szándék. Ha ugyanis sikerül Budapestet a történelmi magyar állam nemzeti építményévé tenni, akkor ez az egész térséget befolyásoló képződménnyé válhat.

A nemzetteremtés mindenütt igényelte a nemzeti nagyság és dicsőség mozzanatát. Ezt lehetett belelátni a történelmi múltba, lehetett hőskölteményekben megfogalmazni, de az akkori Európa számára civilizatórikusan is bizonyítani kellett, hogy az adott nemzet életképes, és magához zárkóztatja mindazt, ami a kor vívmányának tekinthető.

Az alkotók tudták: ha a magyar főváros civilizációs mintát teremt, akkor a tágan vett térség számára is vonzerőt biztosít. A Habsburg birodalom legjelentősebb városa Bécs volt, de úgy gondolták, hogy az új nemzeti főváros révén versenybe szállhatnak a császárvárossal. A királyi Budapest civilizációs versenytársa lehet a császári Bécsnek.[7] S ha nem is sikerül rövid időn belül utolérni a császárvárost, akkor is előállhat az a helyzet, hogy a térségben Budapesttel sem észak, sem kelet, sem dél felé más város nem versenghet.

Budapest létrejötte után politikusok, városvezetők, polgárok, vállalkozók, művészek s egyáltalán a városlakók, illetve a városba betelepülők sokat tettek azért, hogy a magyar nemzeti főváros méltó arca legyen Magyarországnak. A 19-20. század fordulójára elérték azt, hogy Budapest a kor normái szerint világvárossá vált.

 

A főváros helyzetének változásai

Az első világháborúig világvárossá, európai nagyvárossá vált Budapest egy 50 milliós lélekszámú nagyhatalom – az Osztrák-Magyar Monarchia – két fővárosából az egyik centrum volt. Ez persze önmagában is rangot adott neki. A Monarchia felbomlása-szétverése után a nagynak maradt Budapest egy kis ország fővárosa lett. Magyarország nemzetközi rangja hanyatlott, és ez nyomot hagyott Budapesten is. A két háború közti Magyarország fővárosának civilizációs megújulása lelassult – kevesebb beruházás, kevesebb tőke jelenléte jellemezte az akkori időket. Az uralgó politikai rendszer pedig inkább bűnösnek, mintsem példaadónak látta a fővárost.

Budapest a nagy felfutás után elkezdett provincializálódni.

A város szörnyűséges módon megszenvedte a második világégést. Pusztultak az emberek, pusztultak az épületek, az infrastruktúra. A Budát és Pestet összekötő hidakat a megszálló németek felrobbantották – fizikailag szűnt meg a város egysége.

A háború után – jelezve a főváros élniakarását – megindult az újjáépítés. Budapest feltámadt, de már nem az volt, ami annak előtte. A berendezkedő sztálinista típusú kommunista rendszer drasztikusan leépítette mindazt, ami a város polgári jellegét adta. Budapest nemzetközileg betagolódott a Szovjet Birodalom vöröset és szürkét egyesítő színvilágába – nagy és érdektelen város lett; folyamatosan szakadt le arról az európai köldökzsinórról, amely így vagy úgy addigi sorsát alakította.

Budapest 1950-től nagyobb lett, mint addig volt. 1949-ben ugyanis törvényt fogadtak el arról, hogy a város addigi agglomerációs övezeteit Budapesthez csatolják. Így létrejött Nagy-Budapest. Nagyobb lett a terület, a lakosság, a kerületek száma.

A ’60-as évektől a város valamelyest vitalizálódott; sorra épültek azok a lakótelepek, amelyek a népesség jelentős részének civilizációs megújulást hoztak, de sokan csak a munkaerő kilövő silóit látták bennük.[8]

Az eredetileg 19. század végi karakterű Budapest a sok szocialista panel téglalap bűvöletébe feledkezett bele. A város népességszámát tekintve soha nem volt akkora, mint a ’70-es évek végén és a ’80-as években. Több mint 2 millióan éltek akkor itt.

Budapest a tömeges szocialista kispolgárosodás színterévé vált. Az első világháború utáni időszakhoz hasonlóan provinciális maradt, noha ennek a szocialista korszakban más okai voltak.

A rendszerváltozás utáni, napjainkig tartó időszak Budapestet egyértelműen kiemelte provincializálódott állapotából. A város minden értelemben színesedett, kulturálisan sokszínűvé vált. Polgári karaktere felerősödött. A magántőke egyre jelentősebb jelenléte rozsdaövezeteket vitalizált, szórakozónegyedeket, bevásárlóközpontokat teremtett, korszerű irodaházakat, lakóövezeteket és jelentős gazdasági beruházásokat hozott létre. A város ismét kezdett megfelelni az európai sztenderdeknek. Budapest fokozatosan felébredt Csipkerózsika-álmából, és újra emelkedőpályára került.

 

A főváros igazgatása – eltérő modellek

1873-ban Budapestnek 10 kerülete volt. Ma 23 van belőlük. A számosság növekedése arra utal, hogy a város fokozatosan nőtt – egyre több és több település vált a főváros részévé. Eredetileg azonban a kerületek nem képviseleti alapon működtek – elöljáróságok voltak. Ez a szerkezet vélhetően azzal függött össze, hogy a nagy nemzeti-polgári vállalkozás létrehozói egységes és nem széttagoltságban működő fővárosban gondolkodtak. Úgy vélték – megítélésem szerint helyesen –, hogy az egység, illetve az egységesség fontosabb, mint a különbözőség. Felfogásukat visszaigazolta, hogy Budapest nagy fejlődési pályáját ebben a szerkezetben futotta be. Ebben a szerkezetben vált képessé arra, hogy a korabeli európai mintákhoz igazodva az eredetileg rendészeti és igazgatási funkciót átalakítsa, és a várost szolgáltatási egységgé is tegye.

Az egységesség érdekében brit minta alapján létrehoztak egy olyan szervezetet is – a Fővárosi Közmunkák Tanácsát[9] –, amelyik az állam és a törvényhatóság paritásos alapon működő közös szerveként központi módon szólhatott és szólt is bele a város életébe, döntően a városrendezés kérdéseibe. A Közmunkatanács – rövid megszakítással – 1870 és 1948 között működött, noha a két háború között már kisebb jelentősége volt, mint annak előtte. Eljelentéktelenedett, de bizonyos: nélküle a város nem lehetett volna naggyá.

1950-től a tanácsrendszer uralta el az országot és így Budapestet is. A tanácsrendszerben a pártállam politikai akarata dominált. Hiába módosítgattak a szerkezeten időről-időre, az emberek hiába választottak tanácstagokat, ettől a struktúra nem lett sem demokratikusabb, sem Budapest érdekeit jobban szolgáló.

A rendszerváltás után az 1990. évi LXV. tc. megszüntette a tanácsrendszert, és létrehozta Budapest Főváros Önkormányzatát. A kerületekben is választott önkormányzatok jöttek létre, saját polgármesterekkel és képviselőtestülettel. A fővárosnak is lett választott közgyűlése és saját főpolgármestere. Kisebb-nagyobb változtatásokkal majd’ három évtizede ez a szerkezeti megoldás van érvényben.

 

Új városegyesítés

Ennyi év után talán érdemes mérlegelni: mik az előnyei és hátrányai Budapest eddigi városirányítási struktúráinak?

Mérlegelésünk köréből nyugodt szívvel kizárhatjuk a pártállamhoz kötődő tanácsrendszert. Tehetjük ezt azért, mert a városirányítás a politikai diktatúra keretei között, annak alárendelten történt. Reményeink szerint Magyarország jövőjét nem a diktatúrához kívánja kötni, következőleg nem opció az egyeduralom bármely szerkezeti elemének vitalizálása.

Így valójában – most eltekintve a fontos, de itt nem tárgyalandó részletektől – két variációt mérlegelhetünk.

Az egyik szerint a fővárosnak van közgyűlése, tényleges hatalommal bíró vezetője, illetve vezetése, a városrendezésért egységesen felelős intézménye, de a kerületeket elöljáróságok irányítják, ahol az elöljáró vezetésével működik a közvetlenül választott kerületi választmány. Az elöljáróság végrehajtja a főváros döntéseit, noha néhány – törvényben rögzített ügyben – saját hatáskörben is eljárhat.[10]

A másik szerint a fővárosnak van kevert rendszerű, közvetett és közvetlen módon választott közgyűlése, kevés hatalommal rendelkező vezetője, illetve vezetése, a kerületek saját önkormányzattal és saját polgármesterrel bírnak, és nincs olyan egységes és közös városi-állami intézmény, amely rendelkezne a városrendezés tekintetében.

Az előbbi rendszer – kisebb-nagyobb korrekciókkal – 1873 és formailag 1950 között működött. Az utóbbi rendszer 1990-től napjainkig jellemzi a főváros irányítási szerkezetét.

Ha az 1873-tól tartó Budapest-történetet csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a városegység elsődlegessége mikor érvényesült – és ebbe a számításba a pártállami városirányítási modellt is belevesszük –, akkor ez az idősor 117 évet tesz ki. Így tehát az 1990 óta tartó időszak az egységes városelképzelés és gyakorlat tekintetében igencsak különbözik az azt megelőző több mint száz évtől.

A két rendszert sokféle aspektusból vizsgálhatjuk. Itt most csak két nézőpontot emelek ki.

Az egyik aspektus nyilván az önkormányzatiság, a demokratikus képviseleti rendszer szempontja. Ebben az értelemben az 1990 óta létező rendszer minden eddiginél demokratikusabb, az önkormányzatiság elve, amennyire lehetséges, érvényesül. Az elöljáróságokon alapuló rendszer kevésbé demokratikus – inkább hierarchikus –, de éppen a fővárosi közgyűlés, illetve a kerületi választmány jelenléte miatt nem nélkülözi a választott jelleget.

A fentiekből következően az sem utolsó szempont – miután a kerületi önkormányzatok képviselőkkel, bizottságokkal rendelkeznek –, hogy az 1990 utáni többpárti politikai struktúra számára kívánatos a kerületi önkormányzatok fenntartása, hiszen a különféle pártok saját kádereiket helyzetbe tudják hozni, különféle jövedelmeket képesek számukra biztosítani. A demokratikus alapon működő pártklientúra pedig szükséges a többpártrendszer önkormányzati szintű működéséhez. S ráadásul az önkormányzati szint az országos politikába is belépőt jelenthet. Persze az egy nagy kérdés, hogy tartalmilag érdemes-e a kerületi önkormányzatokat pártviszonyok mentén működtetni, hiszen számtalan példáját látjuk annak, hogy a vélemények nem feltétlenül pártalapon oszlanak meg; ráadásul a felmerülő kérdések nagy részének a helyi közpolitikát, és nem a pártpolitikát illető vetülete van.

Amennyiben a fővárosi közgyűléssel bíró elöljárósági rendszerben gondolkodunk, ott értelemszerűen főként nem a politikai, hanem a szakirányítási dimenzió kerül túlsúlyba. A helyi lakosok az önálló kerületi önkormányzat hiánya miatt a kerületi választmány révén tudnak, tudnának közvetlen kontrollt gyakorolni.

De van egy olyan szempont is, amely legalább olyan lényeges, mint a lehető legnagyobb mértékű önkormányzatiság és a demokratikus részvétel elve: melyik szerkezet képes hatékonyabban működtetni Budapestet; melyik szerkezet garantálja inkább, hogy Budapest a maga sokszínűségében egységes város legyen-e avagy – mint mostanság – 23 kerület „szövetségi városaként” működjön?

Ennek a szempontnak a figyelembevételével egyértelmű, hogy az 1873 utáni szerkezet a kívánatosabb. Nemcsak azért, mert Budapest ebben a szerkezetben lett európai rangú várossá, hanem azért is, mert ebben a szerkezetben tudott azzá lenni. Azaz a struktúra nem gátolta, hanem pont ellenkezőleg, elősegítette az európai nagyvárossá – vagy ami akkor ezzel egyenértékű volt –, világvárossá válást. Nem önkormányzattal bíró kerületek viszálya nyomán dőlt el, hogy felépüljenek-e a Duna hidak, nem kerületi szinten működő eltérő szabályozások szabták azt meg, hogy hány kutya lehet egy háztartásban, nem a különböző önkormányzatok szeszélyétől függött, hogy a Nagykörút kapjon-e egységes karácsonyi díszkivilágítást, s az sem, hogy egy terület milyen mértékben beépíthető. A város közgyűlése és a Fővárosi Közmunkatanács egységesítette Budapest képét, karakterét – a nélkül, hogy az eltérő városrészek sajátos jellegét megszűntette volna.

Az 1990 óta működő, Budapestet 23 városra tagoló önkormányzati rendszer jelentős részben formálissá tette a főpolgármester, illetve a főváros vezetésének hatalmát. A város legfőbb választott vezetője, a főpolgármester, a magyar protokollrendszer szerint a második rangosztályba tartozik; eszerint miniszteri rangú személy. Hatalma azonban jóval kisebb, mint azoké a minisztereké, akiket a protokoll ide sorol.[11] A rangja miniszteri, de ezenkívül semmi más nem az. Az 1990 óta működő rendszer a fővárosi közgyűlés szerepét az elöljárósági rendszerhez képest lefokozta, és kiiktatta a városrendezésért felelős és hatalommal bíró szervezetet.

Az adott rendszer sajátos szürrealitását sok példával lehetne illusztrálni. Engedtessék meg egy legfrissebb eset.

Egy 21. századi európai nagyváros státuszához hozzátartozik a szórakozónegyed vagy szórakozónegyedek jelenléte. Ez fontos turisztikai szempontból, de fontos azoknak a fiataloknak is, akik ilyen módon kívánják szabadidejüket eltölteni. A szórakozónegyed esetében egyszerre kell figyelni arra, hogy ez jó a városnak, de nem lehet úgy jó Budapestnek, hogy rossz legyen Budapest lakosai egy részének; azoknak, akik a szórakozónegyed területén laknak, és életüket elnehezíti, hogy hajnalig zajossá válik a környék.

Itt nyilván kompromisszumokat kell kötni. A jelen szerkezetben a nem feltétlenül jó  kompromisszum útját az jelenti, hogy a ma létező ún. „bulinegyed” területén lévő önkormányzat helyi népszavazást ír ki a kérdésről.[12] A bulinegyed főutcájának egyik oldala a népszavazást kiíró önkormányzathoz tartozik, a másik oldala egy másik önkormányzat területén van, amelyik nem írt ki népszavazást arról, hogy éjfélkor be kell-e zárni a szórakozóhelyeket.

A struktúrából az következik, hogy – amennyiben az egyik kerület népszavazása érvényes és eredményes – az utca egyik oldalán éjfélkor záróra lesz, a másik oldalán bármeddig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek.

A megoldási mód mindenképpen demokratikus, az eredmény viszont szürreális lehet.

Úgy vélem, hogy előbb-utóbb érdemes lenne újragondolni az 1990 óta létező budapesti önkormányzati szerkezetet. Most már több évtizedes tapasztalat gyűlt fel a működést illetően – nagyjából-egészében pontosan lehet látni az eddigi struktúra előnyeit és hátrányait. A hozzáértők nyilván sok pro és kontra érvet tudnak felsorolni. De egy ilyen diskurzusban, megítélésem szerint, két alapelvnek mindenképpen érvényesülni kell: az egyik a demokratikus társadalmi részvétel, a másik Budapest egységének gondolata. A kettő kompromisszumát kell megtalálni, mert megítélésem szerint a mai rendszer nem képes kielégítően biztosítani Budapest elgondolóinak, létrehozóinak alapvető eszméjét: az egységes főváros ideáját.

1873 után – nagyon megváltozott körülmények és feltételek között – ismét meg lehetne teremteni a városegyesítést, a város sokszínűségében megőrzött és fejleszthető egységét.

 

Az állami felelősség

Budapest hatékonysága, emelkedési pályája persze nem csak azon múlik, hogy miként alakul a város irányításának szerkezete. Piacgazdaságot feltételezve az sem mindegy, hogy mennyi magántőke áramlik be a városba; mennyire vonzó befektetési célpont Magyarország fővárosa. Ezt a tényezőt tudatosan nagyon nehéz befolyásolni, de van egy másik faktor, ami céltételezett cselekvés mentén tőlünk függ. Nevezetesen arról van szó, hogy ha a fővárost egy nemzetközi kihatásokkal bíró nemzeti vállalkozásnak értelmezzük, akkor ebben mennyi a magyar állam szerepe. Azaz a város hatékony igazgatása az egyik tényező, de legalább ilyen fontos az, hogy a magyar állam mit tesz az ország fővárosáért.

Ez nem egy elvont, istentől-embertől elrugaszkodott elvárás.

A magyar államnak felelőssége van Budapest iránt. Mint ahogy Budapestnek is felelőssége van a magyar állam iránt. Ez a felelősség döntően abban áll, hogy lakosainak beleszólási jogát biztosítva hatékonyan üzemeltesse és fejlessze az egységes Budapestet. Ezért sem mindegy, hogy milyen képviseleti, illetve irányítási szerkezetben működik a város. De erről már beszéltem.

Most a magyar állam felelősségéről ejtek szót.

A magyar állam felelőssége szinte minden téren létezik. Gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális vetületben egyaránt. Ez a többszörös felelősség történetileg is létezett – noha az Fővárosi Közmunkák Tanácsa révén csak egy dimenziója intézményesült –, de leginkább a maga természetességében, szervességében érvényesült.

A fővárosi rang – persze egy időben létezett a székesfőváros titulus is – annyit jelent, hogy az állam legfőbb intézményei itt összpontosulnak. Ezek az intézmények – pontosabban szólva fizikai, térbeli megfelelőik – olyan erős jelenléttel bírnak, hogy képesek karaktert adni a városnak, és kivétel nélkül az állam közreműködésével jöttek létre. Nem a főváros, hanem Magyarország finanszírozta őket. A Budapest életét és látképét meghatározó Duna-hidak esetében is (a Lánchíd kivételével) megkerülhetetlen volt az állam pénzügyi szerepvállalása.

Ha Budapest a főváros, akkor itt van az országgyűlés – épülete Pest látképét erőteljesen meghatározza. Ha Budapest a főváros, akkor itt van a Kúria, a legfelsőbb bírói fórum – revitalizálódó épülete a Kossuth téren található. Ha Budapest a főváros, akkor itt teremtik újjá a millennium alkalmából a királyi palotát, amely nélkül Buda látképe elképzelhetetlen. Ha Budapest a főváros, akkor itt építik fel a magyar nagyság és dicsőség emlékét, a Millenniumi Emlékművet, amely nem egyszer szolgált az ország kultúrájának szimbolikus megjelenítéseként. Ha Budapest a főváros, akkor itt kapnak helyet a nagy közgyűjtemények a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumon át az újonnan épülő múzeumi negyedig.

A főváros tele van nemzeti intézménnyel. Többek között ezért főváros.

A fővárosi minőséghez tartozik az is, hogy ez a város biztosítja a külföld felé a magyar állam önreprezentációját. Itt vannak a diplomáciai képviseletek, ide látogatnak a külföldi állam- és kormányfők, ide összpontosulnak az ország vagy különféle intézményei által szervezett nemzetközi események, konferenciák.

Budapest Magyarország arca – legalábbis az az arc, ahol a magyar nemzet és a magyar állam mind a külföld, mind saját lakossága felé megmutatja önmagát.

Budapest életében mindig is nagy szerepe volt az államnak, egyszerűen azért, mert ez a város a főváros, ez a város egy európai rangú város és ez a város jeleníti meg a magyar államiságot.

A magyar államnak tehát feladata és felelőssége is van Budapest iránt. Egy állam esetében azonban a felelősség nem pusztán elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét kategória. Az állam pedig akkor képes konkrétan felelősséget viselni, ha intézményesültséget társít ehhez. A honvédelem felelősségét a hadsereg példázza, a végrehajtó hatalom felelősségét a kormány és intézményei jelenítik meg, a törvényhozás felelőssége az országgyűlés képében jelenik meg, a bírói hatalom felelőssége pedig a többszintű bírósági rendszerben ölt testet.

Ha igaz az, hogy a magyar állam felelősséggel bír Budapest esetében, akkor ennek ideje intézményes formát adni. Nem úgy, ahogy eddig történt. Nevezetesen akként, hogy egyedi döntések és különféle minisztériumokhoz tartozó hatáskörök mentén realizálódik ez a sokszor ötletszerű, lobbiérdekeket érvényesítő, összehangolatlan tevékenység. A közelmúltban és jelenleg is több állami projekt valósult, illetve valósul meg Budapesten. Van, amelyiket az Emberi Erőforrások Minisztériuma, van, amelyiket a Miniszterelnökség felügyelte. És folytatni lehetne a sort…

Itt is engedtessék meg egy példa: a 2014-től többször átadott Várkert Bazárról van szó. A Miniszterelnökség Európai Uniós és magyar költségvetési pénzből újította fel az épületegyüttest. A munka sok minőségi hiányossággal készült el, de nem ez a döntő. A hibák kijavíthatók, és ki is javítják őket. A Várkert Bazár Buda látképének kiemelt eleme, romos állapota Budapest szégyene volt. A felújítás esztétikailag harmonikussá tette a panorámát, a 19. századi királyi Budapest patináját jeleníti meg. Mindazonáltal soha senki nem döntötte el azt, hogy az épületegyüttes miként illeszkedjék a 19. századihoz képest megváltozott város szövetébe. Továbbá azt sem döntötték el, hogy használható-e kiállítás, illetve kiállítások céljára a Várkert Bazár épülete. Én két ott megvalósult kiállítás létrehozatalában vettem részt. Bizton állíthatom, hogy a kialakított terek csak a legnagyobb nehézségek árán alkalmasak egy történeti kiállítás számára. Valójában inkább az alkalmatlanságról van szó.

Sok pénzért megszűnt a város egyik szégyenfoltja, de éppen a funkciók tisztázatlansága miatt nem egy vitális tér jött létre. A Várkert Bazár nagyjából-egészében pont annyira kívül esik a város szövetén, mint akkor, amikor zárva tartó romként csak ott állt. Szép lett, de nem tudni, hogy mire jó. Nem része Budapest kulturális vérkeringésének, mert senki nem gondolta át azt, hogy milyen koncepcióba illeszkedjék az épületegyüttes funkciója.

A széttagoltság – minden kormányzati jó szándék ellenére – kevésbé használ Budapestnek. Az összehangoltság lenne kívánatosabb.

Megítélésem szerint éppen ezért Budapest kiemelt jelentősége miatt itt lenne az ideje, hogy az állam a maga végrehajtó hatalmi rendszerében létrehozzon egy Budapest kormánybiztosságot, amely minden olyan állami fejlesztést kezdeményez és koordinál, amely az egységes főváros és így az ország javát szolgálja. Jelenleg – éppen a széttagoltság miatt – még azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy költségvetési évben hány forintot fordít a magyar állam Budapestre.

Ez így nincs rendjén.

A Budapest kormánybiztosság – az átalakított fővárosi önkormányzattal együttműködve – konceptualitásba rendezve az eddigieknél jóval hatékonyabban kezelhetné Budapest problémáit, gondoskodhatna a város fejlődési és fejlesztési pályájáról. Az oly nagy szerepet játszó magántőke számára is fontos lenne a kiszámítható, kalkulálható állami és önkormányzati környezet.

A magyar állam 2017-ben létrehozott egy tárca nélküli miniszteri pozíciót a vidéki városok fejlesztésének összehangolására, tehát tisztában van azzal, hogy a vidéki városfejlesztés olyan kormányzati felelősség, amelyet intézményesíteni kell.

Ma a Budapestet érintő állami szerepvállalásért több miniszteri és kormánybiztos felel. Ezen a területen semmifajta egységesség, egyeztetett konceptualitás sem tapasztalható.

A főváros esetében tehát továbbra is létezik a projektalapú, összehangolatlan széttagoltság. S úgy tűnik, hogy ez sokaknak érdeke is, hiszen mindegyik projektgazda – lett légyen szó szakminisztériumról vagy miniszterelnökségről – saját hatalmi körét tágítja. Nem valószínű, hogy önként lemondanának erről az érdekorientált rendetlenségről. Nekik ez lehet, hogy így jó, de bizonyosan nem jó Magyarországnak és különösen Budapestnek.

Úgy látszik, hogy a kormányzat már teljeskörűen felismerte intézményes felelősségét a vidéki városok iránt, de a kellő mértékben és államigazgatási szinten még nem tudatosította felelősségét Budapest iránt.

 

Amiről nem esett szó

Tisztában vagyok azzal, hogy az itt elmondottak korlátozottsággal bírnak.

Gondolkodásom csak Budapest lehetséges fejlődési potenciáljára, illetve az állam ebben való szerepére korlátozódott. Ezen belül is „csak” arról szóltam, milyen modell mentén lehetne újraformálni Budapest önkormányzati szerkezetét, illetve hogy az állam hogyan tudná koncentráltan és intézményesülten érvényesíteni a főváros iránti felelősségét. Nem esett szó a részletekről pedig, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. De én most nem a részletekkel, hanem egyfajta konceptualitással foglalkoztam.

Egyetlen részletre azonban kitérnék.

Nem gondolom, hogy az állam és Budapest egyenrangú részvételével egykor működött Fővárosi Közmunkák Tanácsát vissza kellene állítani. Egy ilyen intézmény a mai alkotmányos rendszerben bizonyosan alkotmányos aggályokat is felvetne, hiszen sértené az önkormányzatiság elvét; sokan azt vélelmezhetnék, hogy a központi kormányzat uralni akarja a főváros önkormányzatát.  Megítélésem szerint a tisztán állami pénzből készülő beruházások esetében az államnak joga van maga dönteni, de figyelembe kell vennie az egységessé és így erőssé vált főváros véleményét. Az egységes fővárosnak is joga van a maga által kezdeményezett beruházások esetében az önrendelkezéshez, s képes kézben tartani a városrendezés ügyét. Tehát úgy gondolom, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ma már nem egy időszerű intézmény, hiszen ahhoz képest, amikor létezett, igencsak megváltozott a város és az állam hatásköre és tevékenysége, szándékaik érvényesítési lehetősége, az anyagi források köre s az alkotmányos rendszer is. A tanács két háború közti eljelentéktelenedése pedig egyáltalán nem volt véletlen; már akkor is meghaladottá vált. Arról nem is beszélve, hogy az 1870-es évekhez képest ma már nagyon mást jelent a közmunka kifejezés. Pontosan annyit változott a közmunka kifejezés tartalma, mint amennyire elavult a Közmunkatanács intézménye.

Ez nem jelenti azt, hogy a két alkotmányos entitás, azaz a magyar állam és Budapest főváros önkormányzata között ne jöhetne létre állandó egyeztető fórum.

Gondolatmenetem korlátozottsága azonban nem csak a részletek hiányában jelenik meg. Egész érvelésemben a Budapest szót használtam, ami valójában csak az ország jogilag vett fővárosát jelenti. Egy szót sem ejtettem arról, amit az agglomeráció jelent.

Budapest agglomerációs övezetében több mint 1,2 millió ember él. Nagy részük szervesen kötődik a városhoz – ide jár be dolgozni, itt járnak iskolába a gyerekei, itt vesz igénybe egészségügyi és egyéb szolgáltatást. Táplálják a várost, és élnek a városból. Budapest teljesítményének az ő teljesítményük is a része; Budapest szükségletei pedig részben az ő szükségleteik.

Mentségemre szolgál, hogy noha gazdaságilag és társadalmilag ők igen fontos szereplők, de közvetlenül nem vonatkozik rájuk sem a fővárosi önkormányzat működése, sem egy lehetséges Budapest kormánybiztosi intézmény.

Mint erre utaltam, számtalan érdek szól az ellen, hogy a mai helyzet változzék. Kétségtelenül igaz, hogy Budapest az elmúlt majd’ 30 évben is működött, és az állam is így-úgy hozzátette a magáét a főváros fejlődéséhez, arculatának változásaihoz. De azt is tudjuk, hogy ebben a működésben számtalan hiányosság volt és van, és az is egyértelmű, hogy mind a főváros, mind az állam működhetne jobban, hatékonyabban.

Elgondolásaim arról szólnak, hogy ez lehetőleg így is legyen!

 

Summázat

Budapest nemzeti érték. Hogy azzá váljon, azért sokat tettek elődeink.

A tények és az adatok azt bizonyítják, hogy Budapest minden értelemben sokkal nagyobb szerepet játszik az ország életében, mint lakossági aránya azt indokolná.

Budapest nemcsak magyar, hanem nemzetközi szintű, európai metropolisz. A nemzeti jelleg és tartalom mellé európai karakter is társul.

Budapest a rendszerváltás után szerkezetében demokratizálódott, de csonkult egysége.

A magyar állam mindig is sokat tett fővárosáért.

Azt gondolom, hogy Budapest és a magyar állam szimbiózisa lehetne hatékonyabb és jobb a mostaninál.

Ehhez az kell, hogy Budapest irányítási szerkezete megváltozzék: a demokratikusan választott fővárosi önkormányzat élén álló, közvetlenül választott főpolgármester, illetve a város vezetése tényleges hatalommal bírjon, és a kerületek ne önkormányzati, hanem a fővárosi önkormányzatnak, illetve a főpolgármesternek alárendelt elöljárósági struktúrában működjenek.

Az állam részéről pedig helyes lenne, ha létrejönne egy Budapest kormánybiztosság, amely képes kezelni azokat a problémákat, amelyekre az önkormányzatnak nincs költségvetési kerete, s a fővárosi önkormányzattal karöltve koncepcionális módon alkalmas Budapest fejlesztésében kezdeményezni és koordinálni az eleddig széttagolt és sok esetben koncepcióhiányos állami részvételt.

Ez az elgondolás tehát két lábon áll. A fővárosi önkormányzat reformja segíti Budapest felelősségének érvényesítését önmaga és a magyar állam iránt, az állam intézményes felelősségének érvényesítése pedig segíti Budapestet abban, hogy befussa azt a pályát, amit a magyar história nyomatéka és a város európai beágyazottsága jelent.

Véleményem szerint az a legszerencsésebb, ha ez a két változás párhuzamosan valósul meg. De ha csak egyik része realizálódik, az is nagy előrelépés.

Jókai Mór a millennium után azt írta: Magyarországnak nem nőni, hanem emelkedni kell!

Ha Budapest emelkedik, akkor Magyarország is emelkedik.

Win-win helyzet. Csak rajtunk múlik, hogy mennyire élünk vele.

 

 

Megjelent: http://www.es.hu/cikk/2018-02-16/gero-andras/budapest-es-a-magyar-allam.html

[1] Alaptörvény: Alapvetés, F cikk (1). https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV

[2] Ha a brit kilépés jogérvényessé válik, akkor Budapest a 8. helyre lép előre. https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Eur%C3%B3pai_Uni%C3%B3_legn%C3%A9pesebb_v%C3%A1rosai

[3] http://www.mvfportal.hu/data/regio/20/news/budapest%20gazdasaga.pdf

[4] A statisztikai adatok forrása a Központi Statisztikai Hivatal.

[5] Széchenyi István: Világ, vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 509, 516. p.

[6] 1872. évi XXXVI. törvénycikk: Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakitásáról és rendezéséről. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5570 A törvény rögzíti, hogy „Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margit-sziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesittetnek.”

[7] Császári Bécs, királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből. Szerkesztette: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke. Hanák Péter előszavával. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1996.

[8] Ahogy Petri György Lakótelep című verse megfogalmazza:

„Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.”

A vers eredetileg az Örökhétfő című kötetben jelent meg.

In: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=782&secId=72452

[9] 1870. évi X. törvénycikk

a Duna-folyamnak a főváros mellett szabályozásáról s a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesitendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e közmunkák végrehajtási közegeiről https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5416

[10] Lásd erről: 1893. évi XXXIII. tc. Budapest székes főváros kerületi elöljáróságairól. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6516

[11] www.protokoll.uni-nke.hu

[12] A VII. kerületi népszavazásról: https://index.hu/belfold/2017/10/03/nepszavazas_fog_donteni_a_bulinegyed_sorsarol/; http://nepszava.hu/cikk/1149284-bulinegyed—megvan-a-nepszavazas-idopontja. A népszavazási kiírása a kerület egészére vonatkozik – így azok is szavaznak, akik egész máshol, de értelemszerűen a kerület területén élnek. Azok viszont, akik a bulinegyed VI. kerületi oldalán laknak és teljes mértékben érintik őket a szórakozónegyed létéből adódó problémák, nem szavaznak.

Nemzeti princípium

A princípium szó elvet jelent. A nemzeti princípium nemzeti elvet jelent. Azért használom a régiesen hangzó latin kifejezést, hogy jelezzem: amiről írok, az nem új, noha újult erővel és új kontextusban jelenkorunk része.

Az elv és versenytársai 

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.

A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

Először megjelent a Látószög blogban: http://latoszogblog.hu/blog/nemzeti_principium

Kis ügyek – nagy egyház

1.

2016. november 28-án került sor IV. Károly mellszobrának felavatására. A szobrot a Károly körút melletti Városház parkban állították fel. IV. Károly 1916 és 1918 között uralkodott – eleddig az utolsó magyar király volt. 2004-ben a katolikus egyház boldoggá avatta.

A szoborállításra természetesen meghívót küldtünk a magyar katolikus egyház püspöki kara számára, hiszen Károly nemcsak egy egyszerű király volt, hanem boldoggá avatásával a katolikus egyház világképében is magas rangra tett szert. A püspökök nemigen válaszoltak a meghívásra, mindössze páran jelezték, hogy egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudnak részt venni a ceremónián. Közömbösségük oka pontosan nem tudható, de nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy távolmaradásuk minden bizonnyal a győri püspöknél megtartott András napi rendezvénynek tudható be.

Egyetlen viszonylag magas rangú egyházi személy jelent meg az avatáson, aki be is szentelte a szobrot. Ő Snell Görgy, az Esztergom – Budapesti főegyházmegye segédpüspöke, a budapesti Szent István Bazilika plébánosa, a Szent Jobb őre. Hitének és beosztásának megfelelően járt el.

Nem így a többi püspök.

 

2.

2017 januárjában Habsburg Györggyel, IV. Károly unokájával meglátogattuk a Mátyás-templom plébánosát, illetve a templom gondnokságának vezetőjét. Látogatásunk célja az volt, hogy kerüljön a templom Mária-kapujának két, a közterület felé eső oldalára emléktábla, miszerint itt koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébetet, illetve Károlyt és Zitát Magyarország királyává, illetve királynéjává. A beszélgetés egyetértéssel zárult, hiszen a magyar és angol feliratú emléktábla kihangsúlyozza a templom koronázó-jellegét, nem sérti a vallásos érzületet, nem okoz kárt az épület műemléki jellegében. Megbeszéltük, hogy a templom pályázzon az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság meghirdetett pályázatán.

2017. március 8-i keltezésű levelében a templom gondnoksága Süllei László plébános aláírásával arról értesített minket, hogy a templom képviselő testülete egyhangúan elutasította a kültéri táblák kihelyezését a templomra mint műemlék épületre. Elutasításukban – ahol is a Mária-kaput Márai kapunak (!!!) nevezik – elmondják, hogy a templomon belül már létezik felirat Ferenc József és Erzsébet koronázásáról, boldog IV. Károlynak pedig van ereklyetartója. Egyben felhívják a figyelmet arra, hogy más történelmi esemény is volt a templomban.

A templom képviselő testületének egyhangú döntéssel sikerült megakadályoznia, hogy az évente a templom mellett elsétáló több százezer magyar és külföldi egyértelműen értesüljön arról, hogy a Mátyás-templom Magyarország egyik legkiemeltebb történelmi emlékhelye.

Magas a templom tornya, de nem biztos, hogy aki ott van, messzebb is lát.

Német csapda

Az Európába menekülő emberek legfőbb célországa Németország. A hírek szerint 2015-ben több mint 1 millió ember keresett ott menedéket. A menedékkérők szinte kizárólag a moszlim kultúrából származnak.

A menekültek ügye nagyon szerteágazó problematikát rejt magában, és éppen ezért meglehetősen sokféle vélemény alakulhat ki velük és befogadásukkal kapcsolatban. Én most csak egy szempontra hívom fel a figyelmet – egy olyan megközelítésre, amely éppen azért lehet fontos, mert Németország a legjelentősebb befogadó.

A 20. században német földről terjedt el az a zsidóellenes politikai gyakorlat, amelynek eredményeképpen Európa sok országában előbb üldözték, utóbb megsemmisítették a zsidó származású lakosságot. A második világháború utáni Német Szövetségi Köztársaság (s nem a kommunista Német Demokratikus Köztársaság!), magára vállalta az általa tagadott náci politikai gyakorlatból ráháruló erkölcsi és politikai felelősségét, s igyekezett egy olyan kárpótlási rendszert kialakítani, amely nem szűntette meg, de enyhítette a túlélők fájdalmát. Az NSZK-ban elindult és jelentős eredményekhez vezetett az a múltfeldolgozás is, amely az antiszemitizmus minden formáját elutasítja.

Németország tehát egykoron exportálta az állami zsidóellenességet. (Kétségtelen, hogy erre más országokban is volt kereslet – ezért lehetett viszonylag könnyen exportcikké tenni az állami antiszemitizmust.)

A párizsi székhelyű Institute of the Study of Global Antisemitism and Policy igazgatója, Günther Jikeli nemrég publikált egy tanulmányt, amely arról szól, hogy miként áll az antiszemitizmus az Európába kerülő muszlimok körében. (A tanulmány összefoglalója megtalálható a Szombat c. folyóirat 2016. februári számának 4-6. oldalán.) Feketén-fehéren kiderül: a magukat kereszténynek vallók körében jóval alacsonyabb az antiszemitizmus szintje, mint a magukat moszlimnak vallók esetében. Egyértelmű, hogy a moszlimok sokszorosan zsidóellenesebbek, mint a keresztények.

Mindebből az következik, hogyha Németország milliós nagyságrendben fogad be moszlimokat, akkor akaratlanul és járulékosan importálja a zsidóellenességet.

A 20. században tehát a náci Németország az állami politika szintjén szándékosan exportálta az antiszemitizmust, a 21. század demokratikus Németországa pedig az állami politika szintjén tökéletesen elutasítja a zsidóellenességet, de ténylegesen importálja azt.

Ezt hívom német csapdának.