Budapest és a magyar állam

 

  1. április 8-án Magyarországon választások lesznek, tehát új országgyűlés és új kormány alakul. Még nem tudjuk, hogy milyen erőviszonyok jellemzik majd az új parlamentet.

A demokráciában egy új választás mindig új kezdet is. Újra lehet, és újra is kell gondolnunk a megszokottnak tűnő viszonyokat. Az újragondolás célja az, hogy lehetőleg egy jobb országban éljünk. A konkrétumok szintjére lefordítva ez annyit tesz, hogy miként lehet a dolgokat jobbá tenni.

Ebben az írásban én Budapestről és a magyar államról kívánok szólni; mit tehet a város önmagáért és a magyar állam az ország fővárosáért – azért, hogy mindkét fél lehetőleg a legtöbbet nyújtsa magának és a másiknak.

 

Néhány tény

Magyarország fővárosa Budapest. Ezt a jogállást az ország alkotmánya, azaz Alaptörvénye is tartalmazza.[1]

Budapest súlyát illetően érdemes néhány tényt jelzésszerűen felidézni.

A város lakosainak száma 2015-ben 1 757 618 fő, területe 525,13 km². A lélekszámot tekintve az itt élők Magyarország 9,8 milliós népességének durván 18%-át, 93 000 km²-es területének nagyjából 0,5%-t teszi ki.

A statisztikai adatok szerint Budapest az Európai Unió lakosságszám szerinti kilencedik legnagyobb városa – előtte van London, Berlin, Madrid, Róma, Párizs, Bécs, Hamburg és Bukarest. Közvetlenül mögötte van Varsó, Barcelona, München és Milánó.[2]

A főváros 2015-ben a magyar GDP 36,6%-át állította elő. Ha európai összevetésben tekintjük ezt a számot, akkor a város adott gazdaságon belüli súlya Lisszabonnal, Helsinkivel, Ljubljanával, Szófiával és nagyjából Stockholmmal van egy szinten. Tallinn, Riga, Dublin, Vilnius és Amsterdam (noha nem főváros) előtte áll; Zágráb, Bécs, Prága, Bukarest, Pozsony mögötte foglal helyet.

A Magyarországon lévő külföldi érdekeltségű vállalatok 60%-a Budapesten működik.[3]

A Magyarországon beszedett összes helyi iparűzési adó 38%-át fizették be Budapesten 2016-ban.

Budapest kiemelten vonzza a külföldieket is. 2016-ban az országban eltöltött majd’ 14 millió vendégéjszakából Budapest több mint 8 millióval részesedett.[4]

Mindezek a tények azt bizonyítják, hogy Budapest az Európai Unión belül is jelentősnek számító és vonzó település. Magyarország életében pedig abszolút kiemelkedő szerepet játszik.

 

A tudatosan teremtett főváros

A reformkor nemzeti és vele szorosan összefonódó polgárosító szándéka hozta létre azt a gondolatot, miszerint kell az országnak egy szív, s ez a szív Buda és Pest egyesüléséből álljon elő, amelyet Budapestnek kellene hívni.[5] Budapestet végül is formailag egy 1872-es törvény[6] hozta létre, s 1873-ban ült össze először a város közgyűlése.

A főváros a magyar nemzetteremtés része és eredménye volt. Nem úgy jött létre, hogy hosszú évszázadokon keresztül mintegy szerves fejlődés nyomán királyi székhelyből vált nemzeti fővárossá, hanem tudatos nemzeti szándék emelte erre rangra.

Abban a történelmi pillanatban, amikor megfogalmazódott Budapest mint főváros szükségessége, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Budapest-szándék több mint nemzeti szándék. Ha ugyanis sikerül Budapestet a történelmi magyar állam nemzeti építményévé tenni, akkor ez az egész térséget befolyásoló képződménnyé válhat.

A nemzetteremtés mindenütt igényelte a nemzeti nagyság és dicsőség mozzanatát. Ezt lehetett belelátni a történelmi múltba, lehetett hőskölteményekben megfogalmazni, de az akkori Európa számára civilizatórikusan is bizonyítani kellett, hogy az adott nemzet életképes, és magához zárkóztatja mindazt, ami a kor vívmányának tekinthető.

Az alkotók tudták: ha a magyar főváros civilizációs mintát teremt, akkor a tágan vett térség számára is vonzerőt biztosít. A Habsburg birodalom legjelentősebb városa Bécs volt, de úgy gondolták, hogy az új nemzeti főváros révén versenybe szállhatnak a császárvárossal. A királyi Budapest civilizációs versenytársa lehet a császári Bécsnek.[7] S ha nem is sikerül rövid időn belül utolérni a császárvárost, akkor is előállhat az a helyzet, hogy a térségben Budapesttel sem észak, sem kelet, sem dél felé más város nem versenghet.

Budapest létrejötte után politikusok, városvezetők, polgárok, vállalkozók, művészek s egyáltalán a városlakók, illetve a városba betelepülők sokat tettek azért, hogy a magyar nemzeti főváros méltó arca legyen Magyarországnak. A 19-20. század fordulójára elérték azt, hogy Budapest a kor normái szerint világvárossá vált.

 

A főváros helyzetének változásai

Az első világháborúig világvárossá, európai nagyvárossá vált Budapest egy 50 milliós lélekszámú nagyhatalom – az Osztrák-Magyar Monarchia – két fővárosából az egyik centrum volt. Ez persze önmagában is rangot adott neki. A Monarchia felbomlása-szétverése után a nagynak maradt Budapest egy kis ország fővárosa lett. Magyarország nemzetközi rangja hanyatlott, és ez nyomot hagyott Budapesten is. A két háború közti Magyarország fővárosának civilizációs megújulása lelassult – kevesebb beruházás, kevesebb tőke jelenléte jellemezte az akkori időket. Az uralgó politikai rendszer pedig inkább bűnösnek, mintsem példaadónak látta a fővárost.

Budapest a nagy felfutás után elkezdett provincializálódni.

A város szörnyűséges módon megszenvedte a második világégést. Pusztultak az emberek, pusztultak az épületek, az infrastruktúra. A Budát és Pestet összekötő hidakat a megszálló németek felrobbantották – fizikailag szűnt meg a város egysége.

A háború után – jelezve a főváros élniakarását – megindult az újjáépítés. Budapest feltámadt, de már nem az volt, ami annak előtte. A berendezkedő sztálinista típusú kommunista rendszer drasztikusan leépítette mindazt, ami a város polgári jellegét adta. Budapest nemzetközileg betagolódott a Szovjet Birodalom vöröset és szürkét egyesítő színvilágába – nagy és érdektelen város lett; folyamatosan szakadt le arról az európai köldökzsinórról, amely így vagy úgy addigi sorsát alakította.

Budapest 1950-től nagyobb lett, mint addig volt. 1949-ben ugyanis törvényt fogadtak el arról, hogy a város addigi agglomerációs övezeteit Budapesthez csatolják. Így létrejött Nagy-Budapest. Nagyobb lett a terület, a lakosság, a kerületek száma.

A ’60-as évektől a város valamelyest vitalizálódott; sorra épültek azok a lakótelepek, amelyek a népesség jelentős részének civilizációs megújulást hoztak, de sokan csak a munkaerő kilövő silóit látták bennük.[8]

Az eredetileg 19. század végi karakterű Budapest a sok szocialista panel téglalap bűvöletébe feledkezett bele. A város népességszámát tekintve soha nem volt akkora, mint a ’70-es évek végén és a ’80-as években. Több mint 2 millióan éltek akkor itt.

Budapest a tömeges szocialista kispolgárosodás színterévé vált. Az első világháború utáni időszakhoz hasonlóan provinciális maradt, noha ennek a szocialista korszakban más okai voltak.

A rendszerváltozás utáni, napjainkig tartó időszak Budapestet egyértelműen kiemelte provincializálódott állapotából. A város minden értelemben színesedett, kulturálisan sokszínűvé vált. Polgári karaktere felerősödött. A magántőke egyre jelentősebb jelenléte rozsdaövezeteket vitalizált, szórakozónegyedeket, bevásárlóközpontokat teremtett, korszerű irodaházakat, lakóövezeteket és jelentős gazdasági beruházásokat hozott létre. A város ismét kezdett megfelelni az európai sztenderdeknek. Budapest fokozatosan felébredt Csipkerózsika-álmából, és újra emelkedőpályára került.

 

A főváros igazgatása – eltérő modellek

1873-ban Budapestnek 10 kerülete volt. Ma 23 van belőlük. A számosság növekedése arra utal, hogy a város fokozatosan nőtt – egyre több és több település vált a főváros részévé. Eredetileg azonban a kerületek nem képviseleti alapon működtek – elöljáróságok voltak. Ez a szerkezet vélhetően azzal függött össze, hogy a nagy nemzeti-polgári vállalkozás létrehozói egységes és nem széttagoltságban működő fővárosban gondolkodtak. Úgy vélték – megítélésem szerint helyesen –, hogy az egység, illetve az egységesség fontosabb, mint a különbözőség. Felfogásukat visszaigazolta, hogy Budapest nagy fejlődési pályáját ebben a szerkezetben futotta be. Ebben a szerkezetben vált képessé arra, hogy a korabeli európai mintákhoz igazodva az eredetileg rendészeti és igazgatási funkciót átalakítsa, és a várost szolgáltatási egységgé is tegye.

Az egységesség érdekében brit minta alapján létrehoztak egy olyan szervezetet is – a Fővárosi Közmunkák Tanácsát[9] –, amelyik az állam és a törvényhatóság paritásos alapon működő közös szerveként központi módon szólhatott és szólt is bele a város életébe, döntően a városrendezés kérdéseibe. A Közmunkatanács – rövid megszakítással – 1870 és 1948 között működött, noha a két háború között már kisebb jelentősége volt, mint annak előtte. Eljelentéktelenedett, de bizonyos: nélküle a város nem lehetett volna naggyá.

1950-től a tanácsrendszer uralta el az országot és így Budapestet is. A tanácsrendszerben a pártállam politikai akarata dominált. Hiába módosítgattak a szerkezeten időről-időre, az emberek hiába választottak tanácstagokat, ettől a struktúra nem lett sem demokratikusabb, sem Budapest érdekeit jobban szolgáló.

A rendszerváltás után az 1990. évi LXV. tc. megszüntette a tanácsrendszert, és létrehozta Budapest Főváros Önkormányzatát. A kerületekben is választott önkormányzatok jöttek létre, saját polgármesterekkel és képviselőtestülettel. A fővárosnak is lett választott közgyűlése és saját főpolgármestere. Kisebb-nagyobb változtatásokkal majd’ három évtizede ez a szerkezeti megoldás van érvényben.

 

Új városegyesítés

Ennyi év után talán érdemes mérlegelni: mik az előnyei és hátrányai Budapest eddigi városirányítási struktúráinak?

Mérlegelésünk köréből nyugodt szívvel kizárhatjuk a pártállamhoz kötődő tanácsrendszert. Tehetjük ezt azért, mert a városirányítás a politikai diktatúra keretei között, annak alárendelten történt. Reményeink szerint Magyarország jövőjét nem a diktatúrához kívánja kötni, következőleg nem opció az egyeduralom bármely szerkezeti elemének vitalizálása.

Így valójában – most eltekintve a fontos, de itt nem tárgyalandó részletektől – két variációt mérlegelhetünk.

Az egyik szerint a fővárosnak van közgyűlése, tényleges hatalommal bíró vezetője, illetve vezetése, a városrendezésért egységesen felelős intézménye, de a kerületeket elöljáróságok irányítják, ahol az elöljáró vezetésével működik a közvetlenül választott kerületi választmány. Az elöljáróság végrehajtja a főváros döntéseit, noha néhány – törvényben rögzített ügyben – saját hatáskörben is eljárhat.[10]

A másik szerint a fővárosnak van kevert rendszerű, közvetett és közvetlen módon választott közgyűlése, kevés hatalommal rendelkező vezetője, illetve vezetése, a kerületek saját önkormányzattal és saját polgármesterrel bírnak, és nincs olyan egységes és közös városi-állami intézmény, amely rendelkezne a városrendezés tekintetében.

Az előbbi rendszer – kisebb-nagyobb korrekciókkal – 1873 és formailag 1950 között működött. Az utóbbi rendszer 1990-től napjainkig jellemzi a főváros irányítási szerkezetét.

Ha az 1873-tól tartó Budapest-történetet csak abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a városegység elsődlegessége mikor érvényesült – és ebbe a számításba a pártállami városirányítási modellt is belevesszük –, akkor ez az idősor 117 évet tesz ki. Így tehát az 1990 óta tartó időszak az egységes városelképzelés és gyakorlat tekintetében igencsak különbözik az azt megelőző több mint száz évtől.

A két rendszert sokféle aspektusból vizsgálhatjuk. Itt most csak két nézőpontot emelek ki.

Az egyik aspektus nyilván az önkormányzatiság, a demokratikus képviseleti rendszer szempontja. Ebben az értelemben az 1990 óta létező rendszer minden eddiginél demokratikusabb, az önkormányzatiság elve, amennyire lehetséges, érvényesül. Az elöljáróságokon alapuló rendszer kevésbé demokratikus – inkább hierarchikus –, de éppen a fővárosi közgyűlés, illetve a kerületi választmány jelenléte miatt nem nélkülözi a választott jelleget.

A fentiekből következően az sem utolsó szempont – miután a kerületi önkormányzatok képviselőkkel, bizottságokkal rendelkeznek –, hogy az 1990 utáni többpárti politikai struktúra számára kívánatos a kerületi önkormányzatok fenntartása, hiszen a különféle pártok saját kádereiket helyzetbe tudják hozni, különféle jövedelmeket képesek számukra biztosítani. A demokratikus alapon működő pártklientúra pedig szükséges a többpártrendszer önkormányzati szintű működéséhez. S ráadásul az önkormányzati szint az országos politikába is belépőt jelenthet. Persze az egy nagy kérdés, hogy tartalmilag érdemes-e a kerületi önkormányzatokat pártviszonyok mentén működtetni, hiszen számtalan példáját látjuk annak, hogy a vélemények nem feltétlenül pártalapon oszlanak meg; ráadásul a felmerülő kérdések nagy részének a helyi közpolitikát, és nem a pártpolitikát illető vetülete van.

Amennyiben a fővárosi közgyűléssel bíró elöljárósági rendszerben gondolkodunk, ott értelemszerűen főként nem a politikai, hanem a szakirányítási dimenzió kerül túlsúlyba. A helyi lakosok az önálló kerületi önkormányzat hiánya miatt a kerületi választmány révén tudnak, tudnának közvetlen kontrollt gyakorolni.

De van egy olyan szempont is, amely legalább olyan lényeges, mint a lehető legnagyobb mértékű önkormányzatiság és a demokratikus részvétel elve: melyik szerkezet képes hatékonyabban működtetni Budapestet; melyik szerkezet garantálja inkább, hogy Budapest a maga sokszínűségében egységes város legyen-e avagy – mint mostanság – 23 kerület „szövetségi városaként” működjön?

Ennek a szempontnak a figyelembevételével egyértelmű, hogy az 1873 utáni szerkezet a kívánatosabb. Nemcsak azért, mert Budapest ebben a szerkezetben lett európai rangú várossá, hanem azért is, mert ebben a szerkezetben tudott azzá lenni. Azaz a struktúra nem gátolta, hanem pont ellenkezőleg, elősegítette az európai nagyvárossá – vagy ami akkor ezzel egyenértékű volt –, világvárossá válást. Nem önkormányzattal bíró kerületek viszálya nyomán dőlt el, hogy felépüljenek-e a Duna hidak, nem kerületi szinten működő eltérő szabályozások szabták azt meg, hogy hány kutya lehet egy háztartásban, nem a különböző önkormányzatok szeszélyétől függött, hogy a Nagykörút kapjon-e egységes karácsonyi díszkivilágítást, s az sem, hogy egy terület milyen mértékben beépíthető. A város közgyűlése és a Fővárosi Közmunkatanács egységesítette Budapest képét, karakterét – a nélkül, hogy az eltérő városrészek sajátos jellegét megszűntette volna.

Az 1990 óta működő, Budapestet 23 városra tagoló önkormányzati rendszer jelentős részben formálissá tette a főpolgármester, illetve a főváros vezetésének hatalmát. A város legfőbb választott vezetője, a főpolgármester, a magyar protokollrendszer szerint a második rangosztályba tartozik; eszerint miniszteri rangú személy. Hatalma azonban jóval kisebb, mint azoké a minisztereké, akiket a protokoll ide sorol.[11] A rangja miniszteri, de ezenkívül semmi más nem az. Az 1990 óta működő rendszer a fővárosi közgyűlés szerepét az elöljárósági rendszerhez képest lefokozta, és kiiktatta a városrendezésért felelős és hatalommal bíró szervezetet.

Az adott rendszer sajátos szürrealitását sok példával lehetne illusztrálni. Engedtessék meg egy legfrissebb eset.

Egy 21. századi európai nagyváros státuszához hozzátartozik a szórakozónegyed vagy szórakozónegyedek jelenléte. Ez fontos turisztikai szempontból, de fontos azoknak a fiataloknak is, akik ilyen módon kívánják szabadidejüket eltölteni. A szórakozónegyed esetében egyszerre kell figyelni arra, hogy ez jó a városnak, de nem lehet úgy jó Budapestnek, hogy rossz legyen Budapest lakosai egy részének; azoknak, akik a szórakozónegyed területén laknak, és életüket elnehezíti, hogy hajnalig zajossá válik a környék.

Itt nyilván kompromisszumokat kell kötni. A jelen szerkezetben a nem feltétlenül jó  kompromisszum útját az jelenti, hogy a ma létező ún. „bulinegyed” területén lévő önkormányzat helyi népszavazást ír ki a kérdésről.[12] A bulinegyed főutcájának egyik oldala a népszavazást kiíró önkormányzathoz tartozik, a másik oldala egy másik önkormányzat területén van, amelyik nem írt ki népszavazást arról, hogy éjfélkor be kell-e zárni a szórakozóhelyeket.

A struktúrából az következik, hogy – amennyiben az egyik kerület népszavazása érvényes és eredményes – az utca egyik oldalán éjfélkor záróra lesz, a másik oldalán bármeddig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek.

A megoldási mód mindenképpen demokratikus, az eredmény viszont szürreális lehet.

Úgy vélem, hogy előbb-utóbb érdemes lenne újragondolni az 1990 óta létező budapesti önkormányzati szerkezetet. Most már több évtizedes tapasztalat gyűlt fel a működést illetően – nagyjából-egészében pontosan lehet látni az eddigi struktúra előnyeit és hátrányait. A hozzáértők nyilván sok pro és kontra érvet tudnak felsorolni. De egy ilyen diskurzusban, megítélésem szerint, két alapelvnek mindenképpen érvényesülni kell: az egyik a demokratikus társadalmi részvétel, a másik Budapest egységének gondolata. A kettő kompromisszumát kell megtalálni, mert megítélésem szerint a mai rendszer nem képes kielégítően biztosítani Budapest elgondolóinak, létrehozóinak alapvető eszméjét: az egységes főváros ideáját.

1873 után – nagyon megváltozott körülmények és feltételek között – ismét meg lehetne teremteni a városegyesítést, a város sokszínűségében megőrzött és fejleszthető egységét.

 

Az állami felelősség

Budapest hatékonysága, emelkedési pályája persze nem csak azon múlik, hogy miként alakul a város irányításának szerkezete. Piacgazdaságot feltételezve az sem mindegy, hogy mennyi magántőke áramlik be a városba; mennyire vonzó befektetési célpont Magyarország fővárosa. Ezt a tényezőt tudatosan nagyon nehéz befolyásolni, de van egy másik faktor, ami céltételezett cselekvés mentén tőlünk függ. Nevezetesen arról van szó, hogy ha a fővárost egy nemzetközi kihatásokkal bíró nemzeti vállalkozásnak értelmezzük, akkor ebben mennyi a magyar állam szerepe. Azaz a város hatékony igazgatása az egyik tényező, de legalább ilyen fontos az, hogy a magyar állam mit tesz az ország fővárosáért.

Ez nem egy elvont, istentől-embertől elrugaszkodott elvárás.

A magyar államnak felelőssége van Budapest iránt. Mint ahogy Budapestnek is felelőssége van a magyar állam iránt. Ez a felelősség döntően abban áll, hogy lakosainak beleszólási jogát biztosítva hatékonyan üzemeltesse és fejlessze az egységes Budapestet. Ezért sem mindegy, hogy milyen képviseleti, illetve irányítási szerkezetben működik a város. De erről már beszéltem.

Most a magyar állam felelősségéről ejtek szót.

A magyar állam felelőssége szinte minden téren létezik. Gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális vetületben egyaránt. Ez a többszörös felelősség történetileg is létezett – noha az Fővárosi Közmunkák Tanácsa révén csak egy dimenziója intézményesült –, de leginkább a maga természetességében, szervességében érvényesült.

A fővárosi rang – persze egy időben létezett a székesfőváros titulus is – annyit jelent, hogy az állam legfőbb intézményei itt összpontosulnak. Ezek az intézmények – pontosabban szólva fizikai, térbeli megfelelőik – olyan erős jelenléttel bírnak, hogy képesek karaktert adni a városnak, és kivétel nélkül az állam közreműködésével jöttek létre. Nem a főváros, hanem Magyarország finanszírozta őket. A Budapest életét és látképét meghatározó Duna-hidak esetében is (a Lánchíd kivételével) megkerülhetetlen volt az állam pénzügyi szerepvállalása.

Ha Budapest a főváros, akkor itt van az országgyűlés – épülete Pest látképét erőteljesen meghatározza. Ha Budapest a főváros, akkor itt van a Kúria, a legfelsőbb bírói fórum – revitalizálódó épülete a Kossuth téren található. Ha Budapest a főváros, akkor itt teremtik újjá a millennium alkalmából a királyi palotát, amely nélkül Buda látképe elképzelhetetlen. Ha Budapest a főváros, akkor itt építik fel a magyar nagyság és dicsőség emlékét, a Millenniumi Emlékművet, amely nem egyszer szolgált az ország kultúrájának szimbolikus megjelenítéseként. Ha Budapest a főváros, akkor itt kapnak helyet a nagy közgyűjtemények a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumon át az újonnan épülő múzeumi negyedig.

A főváros tele van nemzeti intézménnyel. Többek között ezért főváros.

A fővárosi minőséghez tartozik az is, hogy ez a város biztosítja a külföld felé a magyar állam önreprezentációját. Itt vannak a diplomáciai képviseletek, ide látogatnak a külföldi állam- és kormányfők, ide összpontosulnak az ország vagy különféle intézményei által szervezett nemzetközi események, konferenciák.

Budapest Magyarország arca – legalábbis az az arc, ahol a magyar nemzet és a magyar állam mind a külföld, mind saját lakossága felé megmutatja önmagát.

Budapest életében mindig is nagy szerepe volt az államnak, egyszerűen azért, mert ez a város a főváros, ez a város egy európai rangú város és ez a város jeleníti meg a magyar államiságot.

A magyar államnak tehát feladata és felelőssége is van Budapest iránt. Egy állam esetében azonban a felelősség nem pusztán elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét kategória. Az állam pedig akkor képes konkrétan felelősséget viselni, ha intézményesültséget társít ehhez. A honvédelem felelősségét a hadsereg példázza, a végrehajtó hatalom felelősségét a kormány és intézményei jelenítik meg, a törvényhozás felelőssége az országgyűlés képében jelenik meg, a bírói hatalom felelőssége pedig a többszintű bírósági rendszerben ölt testet.

Ha igaz az, hogy a magyar állam felelősséggel bír Budapest esetében, akkor ennek ideje intézményes formát adni. Nem úgy, ahogy eddig történt. Nevezetesen akként, hogy egyedi döntések és különféle minisztériumokhoz tartozó hatáskörök mentén realizálódik ez a sokszor ötletszerű, lobbiérdekeket érvényesítő, összehangolatlan tevékenység. A közelmúltban és jelenleg is több állami projekt valósult, illetve valósul meg Budapesten. Van, amelyiket az Emberi Erőforrások Minisztériuma, van, amelyiket a Miniszterelnökség felügyelte. És folytatni lehetne a sort…

Itt is engedtessék meg egy példa: a 2014-től többször átadott Várkert Bazárról van szó. A Miniszterelnökség Európai Uniós és magyar költségvetési pénzből újította fel az épületegyüttest. A munka sok minőségi hiányossággal készült el, de nem ez a döntő. A hibák kijavíthatók, és ki is javítják őket. A Várkert Bazár Buda látképének kiemelt eleme, romos állapota Budapest szégyene volt. A felújítás esztétikailag harmonikussá tette a panorámát, a 19. századi királyi Budapest patináját jeleníti meg. Mindazonáltal soha senki nem döntötte el azt, hogy az épületegyüttes miként illeszkedjék a 19. századihoz képest megváltozott város szövetébe. Továbbá azt sem döntötték el, hogy használható-e kiállítás, illetve kiállítások céljára a Várkert Bazár épülete. Én két ott megvalósult kiállítás létrehozatalában vettem részt. Bizton állíthatom, hogy a kialakított terek csak a legnagyobb nehézségek árán alkalmasak egy történeti kiállítás számára. Valójában inkább az alkalmatlanságról van szó.

Sok pénzért megszűnt a város egyik szégyenfoltja, de éppen a funkciók tisztázatlansága miatt nem egy vitális tér jött létre. A Várkert Bazár nagyjából-egészében pont annyira kívül esik a város szövetén, mint akkor, amikor zárva tartó romként csak ott állt. Szép lett, de nem tudni, hogy mire jó. Nem része Budapest kulturális vérkeringésének, mert senki nem gondolta át azt, hogy milyen koncepcióba illeszkedjék az épületegyüttes funkciója.

A széttagoltság – minden kormányzati jó szándék ellenére – kevésbé használ Budapestnek. Az összehangoltság lenne kívánatosabb.

Megítélésem szerint éppen ezért Budapest kiemelt jelentősége miatt itt lenne az ideje, hogy az állam a maga végrehajtó hatalmi rendszerében létrehozzon egy Budapest kormánybiztosságot, amely minden olyan állami fejlesztést kezdeményez és koordinál, amely az egységes főváros és így az ország javát szolgálja. Jelenleg – éppen a széttagoltság miatt – még azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy költségvetési évben hány forintot fordít a magyar állam Budapestre.

Ez így nincs rendjén.

A Budapest kormánybiztosság – az átalakított fővárosi önkormányzattal együttműködve – konceptualitásba rendezve az eddigieknél jóval hatékonyabban kezelhetné Budapest problémáit, gondoskodhatna a város fejlődési és fejlesztési pályájáról. Az oly nagy szerepet játszó magántőke számára is fontos lenne a kiszámítható, kalkulálható állami és önkormányzati környezet.

A magyar állam 2017-ben létrehozott egy tárca nélküli miniszteri pozíciót a vidéki városok fejlesztésének összehangolására, tehát tisztában van azzal, hogy a vidéki városfejlesztés olyan kormányzati felelősség, amelyet intézményesíteni kell.

Ma a Budapestet érintő állami szerepvállalásért több miniszteri és kormánybiztos felel. Ezen a területen semmifajta egységesség, egyeztetett konceptualitás sem tapasztalható.

A főváros esetében tehát továbbra is létezik a projektalapú, összehangolatlan széttagoltság. S úgy tűnik, hogy ez sokaknak érdeke is, hiszen mindegyik projektgazda – lett légyen szó szakminisztériumról vagy miniszterelnökségről – saját hatalmi körét tágítja. Nem valószínű, hogy önként lemondanának erről az érdekorientált rendetlenségről. Nekik ez lehet, hogy így jó, de bizonyosan nem jó Magyarországnak és különösen Budapestnek.

Úgy látszik, hogy a kormányzat már teljeskörűen felismerte intézményes felelősségét a vidéki városok iránt, de a kellő mértékben és államigazgatási szinten még nem tudatosította felelősségét Budapest iránt.

 

Amiről nem esett szó

Tisztában vagyok azzal, hogy az itt elmondottak korlátozottsággal bírnak.

Gondolkodásom csak Budapest lehetséges fejlődési potenciáljára, illetve az állam ebben való szerepére korlátozódott. Ezen belül is „csak” arról szóltam, milyen modell mentén lehetne újraformálni Budapest önkormányzati szerkezetét, illetve hogy az állam hogyan tudná koncentráltan és intézményesülten érvényesíteni a főváros iránti felelősségét. Nem esett szó a részletekről pedig, mint tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. De én most nem a részletekkel, hanem egyfajta konceptualitással foglalkoztam.

Egyetlen részletre azonban kitérnék.

Nem gondolom, hogy az állam és Budapest egyenrangú részvételével egykor működött Fővárosi Közmunkák Tanácsát vissza kellene állítani. Egy ilyen intézmény a mai alkotmányos rendszerben bizonyosan alkotmányos aggályokat is felvetne, hiszen sértené az önkormányzatiság elvét; sokan azt vélelmezhetnék, hogy a központi kormányzat uralni akarja a főváros önkormányzatát.  Megítélésem szerint a tisztán állami pénzből készülő beruházások esetében az államnak joga van maga dönteni, de figyelembe kell vennie az egységessé és így erőssé vált főváros véleményét. Az egységes fővárosnak is joga van a maga által kezdeményezett beruházások esetében az önrendelkezéshez, s képes kézben tartani a városrendezés ügyét. Tehát úgy gondolom, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ma már nem egy időszerű intézmény, hiszen ahhoz képest, amikor létezett, igencsak megváltozott a város és az állam hatásköre és tevékenysége, szándékaik érvényesítési lehetősége, az anyagi források köre s az alkotmányos rendszer is. A tanács két háború közti eljelentéktelenedése pedig egyáltalán nem volt véletlen; már akkor is meghaladottá vált. Arról nem is beszélve, hogy az 1870-es évekhez képest ma már nagyon mást jelent a közmunka kifejezés. Pontosan annyit változott a közmunka kifejezés tartalma, mint amennyire elavult a Közmunkatanács intézménye.

Ez nem jelenti azt, hogy a két alkotmányos entitás, azaz a magyar állam és Budapest főváros önkormányzata között ne jöhetne létre állandó egyeztető fórum.

Gondolatmenetem korlátozottsága azonban nem csak a részletek hiányában jelenik meg. Egész érvelésemben a Budapest szót használtam, ami valójában csak az ország jogilag vett fővárosát jelenti. Egy szót sem ejtettem arról, amit az agglomeráció jelent.

Budapest agglomerációs övezetében több mint 1,2 millió ember él. Nagy részük szervesen kötődik a városhoz – ide jár be dolgozni, itt járnak iskolába a gyerekei, itt vesz igénybe egészségügyi és egyéb szolgáltatást. Táplálják a várost, és élnek a városból. Budapest teljesítményének az ő teljesítményük is a része; Budapest szükségletei pedig részben az ő szükségleteik.

Mentségemre szolgál, hogy noha gazdaságilag és társadalmilag ők igen fontos szereplők, de közvetlenül nem vonatkozik rájuk sem a fővárosi önkormányzat működése, sem egy lehetséges Budapest kormánybiztosi intézmény.

Mint erre utaltam, számtalan érdek szól az ellen, hogy a mai helyzet változzék. Kétségtelenül igaz, hogy Budapest az elmúlt majd’ 30 évben is működött, és az állam is így-úgy hozzátette a magáét a főváros fejlődéséhez, arculatának változásaihoz. De azt is tudjuk, hogy ebben a működésben számtalan hiányosság volt és van, és az is egyértelmű, hogy mind a főváros, mind az állam működhetne jobban, hatékonyabban.

Elgondolásaim arról szólnak, hogy ez lehetőleg így is legyen!

 

Summázat

Budapest nemzeti érték. Hogy azzá váljon, azért sokat tettek elődeink.

A tények és az adatok azt bizonyítják, hogy Budapest minden értelemben sokkal nagyobb szerepet játszik az ország életében, mint lakossági aránya azt indokolná.

Budapest nemcsak magyar, hanem nemzetközi szintű, európai metropolisz. A nemzeti jelleg és tartalom mellé európai karakter is társul.

Budapest a rendszerváltás után szerkezetében demokratizálódott, de csonkult egysége.

A magyar állam mindig is sokat tett fővárosáért.

Azt gondolom, hogy Budapest és a magyar állam szimbiózisa lehetne hatékonyabb és jobb a mostaninál.

Ehhez az kell, hogy Budapest irányítási szerkezete megváltozzék: a demokratikusan választott fővárosi önkormányzat élén álló, közvetlenül választott főpolgármester, illetve a város vezetése tényleges hatalommal bírjon, és a kerületek ne önkormányzati, hanem a fővárosi önkormányzatnak, illetve a főpolgármesternek alárendelt elöljárósági struktúrában működjenek.

Az állam részéről pedig helyes lenne, ha létrejönne egy Budapest kormánybiztosság, amely képes kezelni azokat a problémákat, amelyekre az önkormányzatnak nincs költségvetési kerete, s a fővárosi önkormányzattal karöltve koncepcionális módon alkalmas Budapest fejlesztésében kezdeményezni és koordinálni az eleddig széttagolt és sok esetben koncepcióhiányos állami részvételt.

Ez az elgondolás tehát két lábon áll. A fővárosi önkormányzat reformja segíti Budapest felelősségének érvényesítését önmaga és a magyar állam iránt, az állam intézményes felelősségének érvényesítése pedig segíti Budapestet abban, hogy befussa azt a pályát, amit a magyar história nyomatéka és a város európai beágyazottsága jelent.

Véleményem szerint az a legszerencsésebb, ha ez a két változás párhuzamosan valósul meg. De ha csak egyik része realizálódik, az is nagy előrelépés.

Jókai Mór a millennium után azt írta: Magyarországnak nem nőni, hanem emelkedni kell!

Ha Budapest emelkedik, akkor Magyarország is emelkedik.

Win-win helyzet. Csak rajtunk múlik, hogy mennyire élünk vele.

 

 

Megjelent: http://www.es.hu/cikk/2018-02-16/gero-andras/budapest-es-a-magyar-allam.html

[1] Alaptörvény: Alapvetés, F cikk (1). https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV

[2] Ha a brit kilépés jogérvényessé válik, akkor Budapest a 8. helyre lép előre. https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Eur%C3%B3pai_Uni%C3%B3_legn%C3%A9pesebb_v%C3%A1rosai

[3] http://www.mvfportal.hu/data/regio/20/news/budapest%20gazdasaga.pdf

[4] A statisztikai adatok forrása a Központi Statisztikai Hivatal.

[5] Széchenyi István: Világ, vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 509, 516. p.

[6] 1872. évi XXXVI. törvénycikk: Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakitásáról és rendezéséről. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5570 A törvény rögzíti, hogy „Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margit-sziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesittetnek.”

[7] Császári Bécs, királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből. Szerkesztette: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke. Hanák Péter előszavával. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1996.

[8] Ahogy Petri György Lakótelep című verse megfogalmazza:

„Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.”

A vers eredetileg az Örökhétfő című kötetben jelent meg.

In: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=782&secId=72452

[9] 1870. évi X. törvénycikk

a Duna-folyamnak a főváros mellett szabályozásáról s a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesitendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e közmunkák végrehajtási közegeiről https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=5416

[10] Lásd erről: 1893. évi XXXIII. tc. Budapest székes főváros kerületi elöljáróságairól. https://1000ev.hu/index.php?a=3&param=6516

[11] www.protokoll.uni-nke.hu

[12] A VII. kerületi népszavazásról: https://index.hu/belfold/2017/10/03/nepszavazas_fog_donteni_a_bulinegyed_sorsarol/; http://nepszava.hu/cikk/1149284-bulinegyed—megvan-a-nepszavazas-idopontja. A népszavazási kiírása a kerület egészére vonatkozik – így azok is szavaznak, akik egész máshol, de értelemszerűen a kerület területén élnek. Azok viszont, akik a bulinegyed VI. kerületi oldalán laknak és teljes mértékben érintik őket a szórakozónegyed létéből adódó problémák, nem szavaznak.

Nemzeti princípium

A princípium szó elvet jelent. A nemzeti princípium nemzeti elvet jelent. Azért használom a régiesen hangzó latin kifejezést, hogy jelezzem: amiről írok, az nem új, noha újult erővel és új kontextusban jelenkorunk része.

Az elv és versenytársai 

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.

A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

Először megjelent a Látószög blogban: http://latoszogblog.hu/blog/nemzeti_principium

Kis ügyek – nagy egyház

1.

2016. november 28-án került sor IV. Károly mellszobrának felavatására. A szobrot a Károly körút melletti Városház parkban állították fel. IV. Károly 1916 és 1918 között uralkodott – eleddig az utolsó magyar király volt. 2004-ben a katolikus egyház boldoggá avatta.

A szoborállításra természetesen meghívót küldtünk a magyar katolikus egyház püspöki kara számára, hiszen Károly nemcsak egy egyszerű király volt, hanem boldoggá avatásával a katolikus egyház világképében is magas rangra tett szert. A püspökök nemigen válaszoltak a meghívásra, mindössze páran jelezték, hogy egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudnak részt venni a ceremónián. Közömbösségük oka pontosan nem tudható, de nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy távolmaradásuk minden bizonnyal a győri püspöknél megtartott András napi rendezvénynek tudható be.

Egyetlen viszonylag magas rangú egyházi személy jelent meg az avatáson, aki be is szentelte a szobrot. Ő Snell Görgy, az Esztergom – Budapesti főegyházmegye segédpüspöke, a budapesti Szent István Bazilika plébánosa, a Szent Jobb őre. Hitének és beosztásának megfelelően járt el.

Nem így a többi püspök.

 

2.

2017 januárjában Habsburg Györggyel, IV. Károly unokájával meglátogattuk a Mátyás-templom plébánosát, illetve a templom gondnokságának vezetőjét. Látogatásunk célja az volt, hogy kerüljön a templom Mária-kapujának két, a közterület felé eső oldalára emléktábla, miszerint itt koronázták meg Ferenc Józsefet és Erzsébetet, illetve Károlyt és Zitát Magyarország királyává, illetve királynéjává. A beszélgetés egyetértéssel zárult, hiszen a magyar és angol feliratú emléktábla kihangsúlyozza a templom koronázó-jellegét, nem sérti a vallásos érzületet, nem okoz kárt az épület műemléki jellegében. Megbeszéltük, hogy a templom pályázzon az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság meghirdetett pályázatán.

2017. március 8-i keltezésű levelében a templom gondnoksága Süllei László plébános aláírásával arról értesített minket, hogy a templom képviselő testülete egyhangúan elutasította a kültéri táblák kihelyezését a templomra mint műemlék épületre. Elutasításukban – ahol is a Mária-kaput Márai kapunak (!!!) nevezik – elmondják, hogy a templomon belül már létezik felirat Ferenc József és Erzsébet koronázásáról, boldog IV. Károlynak pedig van ereklyetartója. Egyben felhívják a figyelmet arra, hogy más történelmi esemény is volt a templomban.

A templom képviselő testületének egyhangú döntéssel sikerült megakadályoznia, hogy az évente a templom mellett elsétáló több százezer magyar és külföldi egyértelműen értesüljön arról, hogy a Mátyás-templom Magyarország egyik legkiemeltebb történelmi emlékhelye.

Magas a templom tornya, de nem biztos, hogy aki ott van, messzebb is lát.

Német csapda

Az Európába menekülő emberek legfőbb célországa Németország. A hírek szerint 2015-ben több mint 1 millió ember keresett ott menedéket. A menedékkérők szinte kizárólag a moszlim kultúrából származnak.

A menekültek ügye nagyon szerteágazó problematikát rejt magában, és éppen ezért meglehetősen sokféle vélemény alakulhat ki velük és befogadásukkal kapcsolatban. Én most csak egy szempontra hívom fel a figyelmet – egy olyan megközelítésre, amely éppen azért lehet fontos, mert Németország a legjelentősebb befogadó.

A 20. században német földről terjedt el az a zsidóellenes politikai gyakorlat, amelynek eredményeképpen Európa sok országában előbb üldözték, utóbb megsemmisítették a zsidó származású lakosságot. A második világháború utáni Német Szövetségi Köztársaság (s nem a kommunista Német Demokratikus Köztársaság!), magára vállalta az általa tagadott náci politikai gyakorlatból ráháruló erkölcsi és politikai felelősségét, s igyekezett egy olyan kárpótlási rendszert kialakítani, amely nem szűntette meg, de enyhítette a túlélők fájdalmát. Az NSZK-ban elindult és jelentős eredményekhez vezetett az a múltfeldolgozás is, amely az antiszemitizmus minden formáját elutasítja.

Németország tehát egykoron exportálta az állami zsidóellenességet. (Kétségtelen, hogy erre más országokban is volt kereslet – ezért lehetett viszonylag könnyen exportcikké tenni az állami antiszemitizmust.)

A párizsi székhelyű Institute of the Study of Global Antisemitism and Policy igazgatója, Günther Jikeli nemrég publikált egy tanulmányt, amely arról szól, hogy miként áll az antiszemitizmus az Európába kerülő muszlimok körében. (A tanulmány összefoglalója megtalálható a Szombat c. folyóirat 2016. februári számának 4-6. oldalán.) Feketén-fehéren kiderül: a magukat kereszténynek vallók körében jóval alacsonyabb az antiszemitizmus szintje, mint a magukat moszlimnak vallók esetében. Egyértelmű, hogy a moszlimok sokszorosan zsidóellenesebbek, mint a keresztények.

Mindebből az következik, hogyha Németország milliós nagyságrendben fogad be moszlimokat, akkor akaratlanul és járulékosan importálja a zsidóellenességet.

A 20. században tehát a náci Németország az állami politika szintjén szándékosan exportálta az antiszemitizmust, a 21. század demokratikus Németországa pedig az állami politika szintjén tökéletesen elutasítja a zsidóellenességet, de ténylegesen importálja azt.

Ezt hívom német csapdának.

Értékazonosságok és különbségek

Értékazonosságok és különbségek

Történész pályám indulásában Szabad Györgynek meghatározó szerepe volt. A teljesség igénye nélkül, csak a formálisan is érzékelhető részletekről szólva a következőket tartom érdemesnek megemlíteni: 1977-ben hozzá írtam a szakdolgozatomat, és 1979-ben az ő témavezetésével szereztem meg az akkor még létező úgynevezett kisdoktori fokozatot. Disszertációm címe: Az ellenzék és a dualizmus konszolidációja Magyarországon. Ez egy majd’ 300 oldalas munka volt, és Szabad szerette volna, ha a témán továbbdolgozva hosszútávon a függetlenségi ellenzék története lett volna a kutatási területem.

Nem így történt, mert úgy döntöttem, hogy inkább a Monarchia Magyarországának népképviseletével fogok foglalkozni. Ennek eredménye lett a kandidátusi disszertációm, amelyet aztán 1987-ben védtem meg. A munka 1988-ban jelent meg magyarul és 1997-ben angolul. (Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán.) A kandidátusi disszertációm elkészítése során Szabad sok tanáccsal látott el: ezek némelyikét elfogadtam, némelyikét mellőztem.

Még egyetemistaként intellektuálisan sokat jelentett számomra az a tudományos diákkör, amelyet Szabad vezetett. Ennek keretében formálódtak ki azok a tanulmánytémák, amelyek csak később öltöttek testet. Szabad mindig kész volt arra, hogy a különféle szakmai témákat megvitassa, és orientálja az embert. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Vele való viszonyomról viszonylag részletesen beszéltem abban az életút interjúkötetemben, amely 2012-ben jelent meg. (Individualista történet. Gerő András beszélgetései Mihancsik Zsófiával. ÚMK, Budapest, 2012.)

A nélkül, hogy részletesen felidézném az ott elmondottakat, a szigorú tényszerűség kedvéért itt is le kell szögeznem: abban, hogy megragadtam a történelemtudomány intézményes szerkezetében – nevezetesen, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának történelem szakán oktató lehettem – Szabadnak kulcsszerepe volt. Neki nem volt hatalma ahhoz, hogy úgymond elintézze ezt, de minden tanári és erkölcsi tekintélyével támogatott, különféle ajánlásokat írt a döntési jogkörrel rendelkező illetékeseknek. Azok a kollégái, akik abban a helyzetben voltak, hogy de facto segítséget tudtak nyújtani, szintén méltónak találtak a feladatra (Diószegi István, Arató Endre).

Összegezve ezt a rövid személyes bevezetőt, azt tudom mondani, hogy a fentiek miatt Szabad Györgynek életem végéig köszönettel tartozom – pályám indulása elképzelhetetlen lett volna nélküle.

***

Szabad egy olyan értelmiségi, oktatói, tudósi szerepet testesített meg, amelynek a szakmai pontosságon túlmenően rendkívül erős értéktartalma volt. Értékállításait többször és hangsúlyosan közölte.

A következőkben azt a módszertani alapelvet szeretném érvényesíteni, hogy sorra veszek néhány olyan értéket, amelyet Szabad oktatói, intellektuális magatartásában képviselt, hangoztatott, és megkísérlem a magam fejlődéstörténete alapján az ezekhez való viszonyomat röviden jelezni.  Természetesen minden esetben sokkal hosszabban és részletesebben lehetne elemezni Szabad értékállításait és persze azt is, hogy az én értékállításaim miben különböznek, vagy nem különböznek tőle, de az adott időbeli és terjedelmi keretek sokkal inkább jelzésekre, mintsem kimerítő elemzésekre ösztönöznek.

 

Magyar polgárosodás

Ha a Szabad által vallott és átadni kívánt, történetileg is értelmezhető értékeket sorra veszem, akkor az elsők között van a magyar polgárosodási folyamat fontosságának felismerése. Ez a felismerés abszolút része volt gondolkodásának és szakmai munkásságának.

Eddigi pályámon végigtekintve úgy vélem, hogy itt közte és köztem erős kontinuitás észlelhető. Magam is töretlenül vallom ezt az értéket. Úgy tartom, hogy a 18. század végétől napjainkig ez a magyar társadalom történetének legfontosabb folyamata; sőt, fogalmazhatnék úgy is, hogy a magyar polgárosodásnak nincs alternatívája, minőségének viszont annál inkább van.

Nem véletlenül jelentettem meg 1992-ben A polgárosodás kora címmel kismonográfiát, és nem véletlenül írtam 1993-ban Magyar polgárosodás címmel monográfiát.

A polgárosodás kérdése, fontosságának tudata – azt hiszem, most már nyugodtan mondhatom – egy életen át elkísér.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem mindig ugyanoda teszem a hangsúlyt, mint ahová Szabad. Számomra kiemelt fontosságú a mentális polgárosodás – ezért írogattam a 19-20. század fordulójának férfi-nő viszonyáról és a polgárosodás jó néhány viselkedésbeli vetületéről. Szabadhoz képest jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a polgári világ értékrendjének, például a „homo oeconomicus” fogalmának. A magyar polgárosodás minőségi jellemzőit illetően felfogásom sokkal inkább széchenyiánus – amit azért Szabadról soha nem lehetett elmondani.

Mindent összevetve itt Szabad és köztem nincs alapvető értékkülönbség, de a hangsúlykülönbség jelentős lett.

 

Nemzet

Szabad – talán éppen azért, mert munkásságának súlypontjai a reformkorhoz, 1848-hoz, illetve a neoabszolutizmushoz kötődtek – kiemelt jelentőséget tulajdonított a nemzet fogalmának. Ő a nemzetet egyértelműen pozitív értéknek tartotta, amire az általa feldolgozott források alapot is nyújtottak.

A Szabad által vallott, a nemzetre vonatkozó pozitív értéktartalom számomra sokkal ambivalensebb jelentéssel bír. Vélhetően ennek egyik oka az, hogy szakmai munkásságom súlypontja az Osztrák-Magyar Monarchiára és a szimbolikus politikára esik. Én ugyanis azt érzékeltem, hogy a reformkori és 1848-as nemzetfogalom, amely kulturálisból vált politikaivá, hogyan volt képes átalakulni egyfajta etnocentrikus és így kirekesztő nemzetfogalommá; hogyan fajult el odáig, hogy nemzeti tartalmak jegyében faji alapon embereket stigmatizáljon, jogfosztottá tegyen, majd partner legyen életük elvételében is. Szabad felfogása számomra azt jelentette, hogy ő makacsul ragaszkodott egy adott korszak nemzetfogalmához, és nem értelmezte azt, hogy a nemzet kulturális és politikai közösségteremtő ereje miként fordulhatott át az adott nemzeti közösséget szétromboló elméletté és gyakorlattá.

Az ő nemzetfelfogása a reformkorra és 1848-ra vonatkoztatva történetileg hitelesnek volt tekinthető, de továbbgondolva a folyamatot úgy láttam és látom, hogy Szabad nem akarta – vagy nem tudta – a maga tényleges és lehetséges kifejlésében végigvinni a történetet. Nála a nemzetfogalom históriája 1848-cal véget ért, amit a magam részéről nem tudtam elfogadni, hiszen azután is sok és meghatározó erejű változás zajlott le.

 

Függetlenség, önrendelkezés

Szabad értékvilágában kiemelt szerepe volt a nemzeti függetlenség és önrendelkezés értékének. Ő ezt szintén egyértelműen pozitív értéknek tartotta, és ehhez mérte azokat a politikai álláspontokat és gyakorlatokat, amelyekről írt. Következőleg elég rossz véleménnyel volt a Habsburg Birodalomról. Noha munkásságának nem állt a tengelyében az Osztrák-Magyar Monarchia, soha egy jó szava nem volt a Monarchia világáról.

Én ezt a kérdést elméletileg is, történetileg is eléggé másként látom. Egyfelől úgy gondolom, hogy általában a birodalmak egykori léte nem volt feltétlenül történelmi tragédia az államot alkotó népek számára. Konkrétan pedig úgy gondolom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia minden belső feszültsége és problémája ellenére összességében inkább fejlődést, civilizálódást és polgárosodást jelentett az itt élők számára, mintsem az elmaradottság konzerválását és a „sötét elnyomást”. Megítélésem szerint az itt élő, magukat magyaroknak vallók számára a Monarchia sokkal több szabadságot, élet- és munkalehetőséget biztosított, mint az őt követő független Magyarország. A történelmi tételt meghosszabbítva: ma is úgy látom – egyébként Szabaddal, a politikussal egyetértésben –, hogy Magyarországnak előnyösebb önként lemondani szuverenitása egy részéről azért, hogy egy új típusú birodalomnak, az Európai Uniónak része legyen.

A függetlenség, illetve az önrendelkezés időtől, tértől, konkrét helyzettől független pozitív értékként való beállítása az én felfogásomban sem történetileg, sem politikailag nem igazolható.

 

Politikai alternatíva

Szabad történelemszemléletében kiemelt és meghatározó szerepet játszott a politikai alternatíva fogalma. Vallotta, hogy a végső eredőt nem lehet és szabad összetéveszteni a folyamattal, s így különösen káros, ha az uralomra jutott létezőt tekintjük a történelmi szükségszerűségnek.

Ezt a szemléletet régen és most is teljes mértékben el tudom fogadni. Őszintén berzenkedem azoktól a művektől, amelyek a politikailag létezőt történelmi szükségszerűségnek vagy éppen az adott kor egyetlen lehetséges kifutásának láttatják. Akik így gondolkodnak, azok – szerintem – akarva vagy akaratlanul igazolást nyújtanak a mindenkori hatalmi rendszereknek.

Az alternatíva fogalmának használata teszi lehetővé a kritikai – és nem apologetikus intenciójú – történetírást; a nem elvont, hanem a történelmi folyamatok összetettségéből adódó történeti és morális mérce alkalmazását, az erkölcsi minősítést is.

Szabad György a politikai alternativitás jegyében írt egyik legfontosabb művének címe: „Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860-61)”. A monográfiát 1964-ben fejezte be, és a könyv 1967-ben, a kiegyezés 100. évfordulóján jelent meg.

1983 tavaszán ajándékozta nekem a könyv egy példányát. Az ajánlásban ezt írta: „Gerő Andrásnak, minthogy még szerszámot lát ebben a barátságunknál régibb könyvben”.

Több mint harminc év telt el azóta, de az alternativitás fogalma és ebből következően a kritikai történetírás számomra való fontossága továbbra is megkérdőjelezhetetlen.

Azért persze – Szabadhoz képest – itt is van köztünk különbség.

Szabad az említett művében tartalmilag erőteljesen kiegyezés-ellenes. Nekem döntően nem a kiegyezéssel van bajom, hanem azzal, hogy a századfordulót követően a regnáló magyar elit képtelen volt érdemben választ adni a felgyülemlett problémákra.

De a politikai alternatíva fogalmi koordinátája – Szabad nyomán – az én gondolkodásomban is rögzült.

Benyomásom szerint az a történész, aki a valaha hatalmi helyzetben létezettet kritikamentesen visszaigazolja, metaforikusan szólva „intellektuális labanc”. Ebből a logikából következően az a történész, aki gondolkodásába beépíti a valaha létezettel vagy az aktuálisan létezővel szembeni, alternativitáson alapuló kritikát – megint csak metaforikusan szólva –, „intellektuális kuruc”.

Szabad – az említett paraméterek mentén – mind tartalmi, mind fogalmi vetületben „kuruc” volt. (Szerintem ezt a teljes értékű „kuruckodást” még mentálisan is érzékeltette. Meggyőződésem szerint 2006-ban ezért nem fogott kezet Széchenyi-díja átvételekor az éppen regnáló miniszterelnökkel. Még a polgári viselkedéskultúra szabályait is durván áthágta azért, hogy érzékeltesse: ő egy alternatív realitást képvisel.)

Én – Szabaddal szemben – nem vagyok teljes értékű „kuruc”. A politikai alternatíva szemléleti-fogalmi fontossága miatt „csak” intellektuális „kuruc” vagyok. De ez elég erős kapocs – különösen egy olyan történetírás esetében, amely időről-időre törekszik elfogadhatatlan gyakorlatokat és neki megfelelő szóhasználatokat, logikákat relativizálni vagy éppen rehabilitálni.

 

Abszolutizmus, neoabszolutizmus

Szabad értékvilágában az abszolutizmus, illetve a neoabszolutizmus egyértelműen negatív értékhangsúllyal szerepelt. Élete egy jelentős részében a neoabszolutizmussal foglalkozott – egyetlen egy érdemét sem ismerte el annak a rendszernek, miközben a szakmában jó néhányan vannak, akik hol az oktatás, hol az állam professzionalizálódása mentén több pozitívumról is képesek beszámolni.

Én úgy gondolom, hogy Szabad itt helyesen járt el, még akkor is, ha szakmailag ezt egyesek joggal megkérdőjelezték. Kétségtelenül igaz, hogy nincs olyan rossz rendszer, amelynek ne lennének úgymond érdemei. Hitler felszámolta a munkanélküliséget és autópályákat épített; Sztálin fejlesztette a közoktatást és nagymértékben hozzájárult a szovjet államban a villamosításhoz. A sort lehetne folytatni. A nagyon rossz rendszereknek is vannak – úgymond – jó oldalai. De ha ezt elkezdjük mérlegelni, akkor előbb-utóbb eljutunk a lényeg megkérdőjelezéséig, nevezetesen ahhoz, hogy az önkényuralmi struktúrákat fokozatosan, mintegy észrevétlenül igazolhatóvá tesszük. Differenciálunk, differenciálgatunk, s ezt addig tesszük, amíg egy struktúra esszencialitása el nem tűnik.

Ha most én ezt lefordítom a saját felfogásomra, akkor azt mondhatom, hogy az abszolutizmus, a neoabszolutizmus, illetve esszenciális metamorfózisaik, azaz a 20. századi diktatúrák esetében én is úgy gondolom, hogy lényegüket sosem szabad szem elől téveszteni, miközben meg lehet említeni azt, ami utólagosan is értékállónak bizonyult. Ebben az esetben tehát – némi módosítással – ugyancsak kontinuitást érzek a Szabad által vallott felfogással.

 

Jogkiterjesztés, jogegyenlőség

Szabadnak az abszolutizmussal szembeni egyértelműen negatív értékítéletét erősen meghatározta az, hogy a jogkiterjesztést, a liberális és demokratikussá váló jogokat egyértelműen pozitívnak látta. Ezért mindazt, ami ezek ellen érvényesült értelemszerűen negatív kontextusba helyezte – így nemcsak az abszolutizmust, hanem általában a privilégium, a kiváltság, illetve a kiváltságok fogalmát is.

E tekintetben az ő és az én felfogásom között nincs lényegi különbség. Én is úgy gondolom, hogy a jogegyenlőség a polgári világ megkérdőjelezhetetlen és fundamentális értéke, sőt – ebből következően – maga a jogállam is az. (Éppen ezért nem tartom véletlennek hol nyílt, hol burkolt folyamatos harcát a Magyar Tudományos Akadémia szerkezetével és irányával, hiszen az Akadémia számára, mint ahogy számomra is, olyan privilégiumközösség, amelynek eredete a Szovjet Birodalom rendies gondolkodásában és gyakorlatában gyökeredzik.)

Szabad – éppen privilégiumellenessége miatt – egy olyan történeti folyamatban hitt, amely a jogegyenlőség feltételei között működő, meritokratikus, tehát megszolgált érdemeken és teljesítményen alapuló világot tekint céljának.

A hitet méltányolom, a célok tőlem sem állnak távol. A különbség köztünk az, hogy míg egyfelől én is hiszek a privilégiumközösségek lebonthatóságában, másfelől azt is érzékelem, hogy ugyanaz a struktúra, amelyik az egyiket lebontani akarja, más úton-módon termeli ki az újabb rendies jellegű privilégiumközösségeket.

Úgy látom, hogy a meritokratikus elv ugyan markánsan megjelent a magyar históriában, de – legalább is eleddig – sohasem volt képes eluralni a magyar társadalom és állam életét. Számomra úgy tűnik, hogy a rendies értékvilág eléggé jelentős tartalékokkal és reprodukciós képességgel rendelkezik.

Szabadnak tehát kétségtelenül igaza volt abban, hogy minden nehézség ellenére a jogegyenlőség, a jogállam, az így érvényre juttatható teljesítményelv a polgárosodás minőségét érintő vízválasztó. Magam is így gondolom, noha a történelmi és társadalmi tapasztalatokból adódó szkepszisem ezt a hitemet folyamatosan erodálja.

 

Participáció, demokrácia

Ismereteim szerint Szabad szóhasználatára nem volt jellemző a participáció kifejezés. Mindazonáltal szerette azokat a reformkorias szófordulatokat felidézni, amelyek arról szóltak, hogy „semmit rólunk, nélkülünk”; „adózni igen, de adóztatva lenni nem” és hasonlók. Ezek a megfogalmazások mind arra utaltak, hogy az ő gondolkodásában a participáció nagyon is fontos szerepet játszott. Mondhatnám azt is, hogy egyfajta reformkori ihletettséggel a részvételi demokrácia ideáját fogalmazta meg.

Mindig is nagyra tartottam azt a demokratikus elkötelezettséget, ami Szabad szavaiból kitetszett. Ez különösen fontos volt akkor, amikor Magyarországon a politikai rendszer – finoman szólva – nem volt demokratikusnak nevezhető.

Mindazonáltal én egyre inkább úgy éreztem, hogy Szabad részvételi demokrácia iránti elkötelezettsége kevéssé néz szembe azzal a jelenséggel, amit a tömegtársadalmak léte és a tudatosan manipulálható tömegkultúra befolyása jelent. Természetesen nem mindegy, hogy egy tömegtársadalomra alapuló politikai szerkezet autokratikus vagy demokratikus, és nyilvánvaló, hogy ebben az alternativitásban sokkal több érv szól a demokratikus, mintsem az autoriter vagy félautoriter megoldás mellett. Azonban a részvételi demokrácia csak az egyik változata a demokráciának, s nem biztos, hogy a legjobb változata. Szabad is érzékelte, hogy már a reformkorban sem feltétlenül a racionális érvek működtek, hiszen a Kemény Zsigmond által bunkokráciának nevezett kisnemesi – megvett vagy manipulált – közeg egészen durva akciókra volt képes. Pedig ebben az esetben még nem beszélhetünk tömegtársadalmi háttérről.

Én teljesen tudatosan vetettem fel 2009-ben azt, hogy az Egyesült Államok politikai rendszerének mintájára Magyarországon is be lehetne vezetni a választójogba a nemzeti kisebbségi választásoknál egyébként nálunk is már létező, regisztráció elemét. Ez ugyanis nem sérti az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választói akarat megnyilatkozását – azaz a választójog demokratikus alapon álló megvalósulását –, de képesnek bizonyulhat arra, hogy valamelyest korlátozza a tömegtársadalmak demokratikus működésében a manipulálhatóságot.

Megítélésem szerint tehát Szabad feltétlenül hitt a részvételi demokráciábanén nemcsak Tocquevillenek a „többség zsarnokságáról” szóló tétele, de az elmúlt negyed század tapasztalatai alapján is ennek ma már látom lehetséges veszélyeit, buktatóit is.

 

A nemzet, a polgár és a szabadság egysége

Szabad történeti gondolkodásában – megint csak reformkori és 1848-as impulzusok nyomán – a nemzet és a szabadság egységet alkotott, és ennek az egységnek a célja a polgári Magyarország megteremtése volt. A polgárosodás ebben az értelemben az a folyamat volt, ahol a szabadságban érdekelt nemzet és a nemzetté válásban érdekelt szabadságértékek kiformálják a magyar polgári világot. Természetesen ez itt most egy lekerekített és leegyszerűsített megfogalmazás, de Szabad interpretációjában is a belső feszültségek inkább leküzdendő akadályként, mintsem a történelmi folyamat immanens ellentmondásaiként jelentek meg.

A teljes értékegység szimbólumát Kossuth Lajosban lelte fel. Ahogy az idők során Kossuth is egyre tudatosabban kreálta meg saját politikai, eszmei, szimbolikussá és ikonikussá váló arculatát, úgy Szabad is létrehozta önmaga Kossuthját. A Szabad féle Kossuth egyrészt követte a Kossuth által létrehozott mintát amennyiben Kossuth önmagát tette kora normájává; önmagához képest szabta meg mindenki helyét. Másrészt azonban a Szabad féle Kossuth a teljes modern magyar történelmi folyamat értékmérőjévé is vált; olyanná, amellyel szemben Szabad semmilyen lényegi kritikát nem fogalmazott meg.

Annak ellenére, hogy Szabad sosem volt kommunista, a párt – a nagybetűs Párt – megszerette Szabad Kossuth-imádatát. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek elején, amikor is a rendszer logikájának megfelelően a pártközpont döntött arról, hogy ki lehet akadémikus és ki nem, Szabad akadémiai ajánlói között ott volt a sztálinista Andics Erzsébet és a pártállam egyik ideológiai oszlopa, Nemes Dezső. A kommunisták kezdettől fogva „használták” Kossuthot, és kapóra jött számukra az, hogy tőlük függetlenül, más alapállásból más is ápolja a számukra politikailag hasznosítható, intellektuális Kossuth-kultuszt.

Szabad Kossuth-imádata formailag egybeeshetett, és egybe is esett az akkori kommunista kurzussal, de ettől nemcsak műfajában, hanem tartalmában is különnemű volt. Ő idealizáltan pont azt látta meg Kossuthban, ami egy általa elképzelt világot szimbolizált: a szabad polgárokat a szabad hazában.

Az idők során megértően, de egyre idegenebbül viszonyultam ahhoz a szerephez, amibe Kossuth önmagát és Szabad Kossuthot beleszuszakolta. Eleve irritált a mérceszerep, és a hideg kirázott Szabad rossz időkre emlékezető, nagyon is ideologikus szóhasználatától, amely Kossuthról mint „hivatott vezetőről” beszélt.

Megértésemet más indokolta. Egyre inkább úgy láttam, hogy Szabad saját élettörténetének és élettapasztalatainak egyfajta szakmai levezetéseként feledkezik bele az idealizált kossuthi világba és stilizálja azt belső diszharmóniáktól mentes egységes értékvilággá.

Úgy érzékeltem, hogy a nemzetből zsidósága miatt egykoron kirekesztett, a politikai rendszer okán polgárként megtagadott és demokrataként ellehetetlenített ember identitás-konstrukciójának esetéről van szó.

Szerintem ebből a hármasságból a legfontosabb az, hogy Szabad – szemben jó néhány más, zsidósága miatt a magyar nemzetből egykorúan kitagadott emberrel – nem azt választotta, hogy itthagyta Magyarországot; nem azt választotta, hogy egy internacionális vallásba menekült; nem azt választotta, hogy egy tradicionális vallás menedékében lel otthonra. Azt választotta, hogy magyar, polgár és demokrata lesz, s ehhez az identitáshoz ideális fogódzót jelentett Kossuth.

Tehát Szabad életművében én Kossuthot nemcsak szakmai teljesítményként fogom fel, hanem választott identitásként is értelmezhetőnek tartom.

Az, hogy Kossuth Szabad számára identitás lett, szakmai és intellektuális árral is bírt. Noha itt nincs lehetőség ezt részletesen kifejteni, a szakmai árra már utaltam: Kossuth Szabadnál eléggé kritika- és reflexiómentes alak.

Az intellektuális ár azonban nagyobb.

Az a tételezett hármas egység, amely a nemzetit, a polgárit és a szabadságértékek együttesét alkotja, történelmünk során nem véletlenül, hanem saját belső ellentmondásai miatt eléggé szétvált, s ezt pont Szabad élhette meg leginkább. Mint erre már utaltam, a nemzetfogalom etnocentrikussá és kirekesztővé vált, a polgárnak több kín, mint siker jutott, a szabadság értékei pedig vagy kevéssé, vagy csak nagyon parciálisan érvényesültek – azaz egy Kossuthhoz kötött idealizált hármas egység alapján sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem értelmezhető azóta eltelt históriánk.

Valójában intellektuálisan ez a legnagyobb bajom Szabad normatív és idealizált kossuthiánus világával.

***

Itt és most jószerivel csak néhány olyan értékhez való viszonyomat tudtam jelezni, ami jellemezte Szabadot. Persze az elmondottak az én intellektuális világomat is jelzik, noha nem teljesértékűen és részletesen teszik ezt, mint ahogy Szabad intellektuális világát sem a maga teljességében és részletességében mutatja az, amiről itt beszéltem.

Még egy mozzanatról azonban szólni kell, amely nélkül még csonkább lenne a kép. Ennek a mozzanatnak intellektuális relevanciája nincsen, de nagyon fontosnak tartom, annál is inkább, mert ahogy idősödöm, telnek az évek, egyre lényegesebbnek látom az emberi magatartásokat, s egyre kevésbé érzem fontosnak az intellektuális tartalmat.

Szabad rendkívüli módon törekedett arra, hogy akár a maga szakmai közegében, akár az élet más területein tisztességes ember legyen. Voltak elvei, viselkedésbeli normái (melyeket sokszor lehetett életidegennek is látni), s ezekhez – bárhová sodorta is az élet – megpróbált hű maradni. Ezt azért tartom szükségesnek leszögezni, mert a magyar historiográfia – mint ahogy a magyar történettudomány általában is – sajnálatosan nélkülözi vagy alábecsüli ezeket a morális, viselkedésbeli dimenziókat. Komplett historiográfiai munkák szólnak úgy emberekről, hogy olvasásuk után fogalmunk sincs arról: tisztességesek voltak-e, vagy sem; pillanatnyi előnyökért vagy pénzért túlléptek-e hangzatosan vallott – általában változó – elveiken. Tehát ez a megjegyzés azoknak szól, akik a historiográfia művelése keretében egyszer majd írnak egy emberről, akit úgy hívtak: Szabad György.

[1] A szöveg rövidített változata 2015. december 4-én hangzott el a Szabad György emlékére rendezett konferencián az ELTE Bölcsészkarán. A teljes írás 2016 áprilisában jelenik meg a konferencia kötetében.

Lásd még:

A Hajmásiak