Nemzeti kétely

Kölcsey Ferenc 1823-ban – egy versen belül kétszer is – a következő véleményt fejti ki: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!”

Mikszáth Kálmán az 1880-as évek elején erre a következőképp reflektál: „Mert az meglehet, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, hanem hát az a nagy hiba, hogy úgy látszik, a jelent kell még a legjobban megbűnhődnie valamikor.”

Nem mindegy, hogy melyiküknek van igaza.

 


A szöveg megjelent: Élet és Irodalom, 2016. június 3. 9. p.

Normanélküliség

2015 végén a Ráció Kiadó gondozásában megjelent egy könyv. Címe: A magyar történetírás kánonjai. Szerkesztője Dénes Iván Zoltán – öndefiníciója szerint „független kutató és tutor”. Ebben a kötetben szerepel egy antimodernizmusról szóló tanulmány, amelyet társszerzőként Trencsényi Balázs és Sorin Antohi jegyez.

Mint minden sokszerzős munka, ez a könyv is rendkívül eltérő színvonalú és néha nem is a tárgyra vonatkozó írásokat tartalmaz. Ahogy ilyen esetekre vonatkozóan egy igen neves amerikai kollégám fogalmazni szokott: „not an earthquake”. Azaz nem egy földindulás.

A kötet tartalma tehát nem annyira érdekes, és most nem is tárgya reflexiómnak. Sokkal érdekesebb a tudományetikai vetület, amit Sorin szereplése vet fel.

Sorin Antohi – anélkül, hogy életét és munkásságát részletesen tárgyalnám – 1957-ben született Romániában. Saját, 2006 őszi beismerése szerint 19 éves korától a rendszer összeomlásáig (?) volt a Securitate, Ceauşescu titkosszolgálatának ügynöke. 2006 őszén kiderítették róla, hogy nincsen meg a PhD fokozata, pedig azt állította, hogy ez létezik. Azt is kinyomozták, hogy publikációs jegyzékében szerepel néhány olyan könyv, amelynek nem találták nyomát (https://en.wikipedia.org/wiki/Sorin_Antohi). Sorin ezeket a tényeket nem tudta cáfolni, és így addig élvezett tudományos pozícionáltsága ellehetetlenült. Ahogy ő maga írta: „2006. október 20-án, mikor kiderült, hogy nincsen meg a PhD fokozatom, annak ellenére, hogy ennek ellenkezőjét állítottam, lemondtam minden egyetemi pozíciómról, valamint a legtöbb szerepemről melyeket különböző egyesületekben és szervezetekben játszottam.” (http://www.szv.hu/cikkek/interju-sorin-antohival).

Sorin 1995 és 2006 között a budapesti Közép-európai Egyetem tanára volt, 2006-ban éppen a történelemtanszék vezetőjeként működött. Erről az egyetemről kellett távoznia.

Nagyobb nyilvánosságot kapva Sorin neve 2008-ban tűnt fel újfent. Ekkor német és román sajtótermékek hívták fel arra a figyelmet, hogy a Román Kulturális Intézet által Németországban szervezett konferencián Sorin úgy tűntette fel magát mint olyan kutatóintézetek vezetője, amelyek nem léteznek. A Frankfurter Rundschau-ban pedig Herta Müller, a 2009-ben irodalmi Nobel-díjat kapott írónő tette szóvá – nyilvánította nemkívánatossá – Sorin szereplését. (Létezik olyan blog – http://sarahinromania.canalblog.com/archives/2013/02/14/26416442.html -, amely Sorint csak úgy hívja: the „Professor of Lies”, azaz a „Hazugságok professzora”.)

Egykori személyes benyomásom alapján Sorin egy rendkívül meggyőző, szimpatikus, éleseszű embernek bizonyult, akivel élvezet volt beszélgetni. Utólagos tudásom alapján azt mondhatom: kalandor és szélhámos, de éppen azért tudta eladni magát, mert éleseszű, meggyőző és szimpatikus volt. Folyamatos szélhámoskodása inkább lehetséges és izgalmas irodalmi hőssé, mintsem tudományos hitelességgel bíró személlyé teszi.

A tudományetikai vetületet tehát Sorin hitelessége, pontosabban szólva megszolgált hiteltelensége jelenti. A társszerző – mint ez Sorin hivatkozott interjújából kiderül – emberileg közel állt hozzá, s ezért az ő esetében megértem, noha nem fogadom el, hogy minden reflexivitás és önreflexivitás nélkül továbbra is együttműködik egy tudományetikailag erősen leterhelt személlyel. A hitelességet figyelmen kívül hagyó, reflektálatlan együttműködés olyan intellektuális és etikai érzéketlenségre utal, ami általában is problematikus egy eszmetörténész esetében. A társszerző a halottakkal szemben reflexív, szerzőtársával szemben nem az.

A szerkesztő esetében azonban még ez a megértés sem működik. A szerkesztőnek ilyenkor illene – ha már beválogatta a tanulmányt – jeleznie, hogy itt azért léteznek nem megkerülhető problémák. Olyanok, amelyek indokolandóvá teszik az adott szerző szerepeltetését. Ténykérdés, hogy ez az ember sokszorosan elhiteltelenedett, s ezért arra sincs garancia, hogy amit ír, az hiteles. A kötetben szereplő egyetlen egy szerző esetében sem áll fenn ez a többszörös, nyilvános hitelvesztés. Mert azért lássuk be: a tudomány világában olyan, mint Sorin, igen ritka és egzotikus jelenség. A szerkesztő olyannyira elkerüli a tudományetikai problematikát, hogy Sorin életrajzánál egyszerűen csak közli, miszerint „1995 és 2006 között a budapesti Közép-európai Egyetemen tanított”. A valóságnak jobban megfelelő, hitelesebb mondat az lett volna: 1995-ben kezdett el tanítani a budapesti Közép-európai Egyetemen, ahonnan 2006-ban tudományetikai ellehetetlenülése okán távozni kényszerült.

Úgy tűnik, hogy a szerkesztő meghatározott tudományetikai normáktól is független.

Sajnálatos, hogy 2015-ben Magyarországon előállt az a helyzet, miszerint nem számít, hogy valaki tudományos fokozatát illetően valótlant állít, álkönyveket jegyez valós publikációként, álpozíciókat ad meg valós pozícióként. A szabadság világában éppúgy hazudik, mint ahogy ezt a diktatúra idején tette.

Számomra persze – és ez vélhetően összefügg azzal, hogy Sorin jellemét gyengének, képességeit viszont jónak ítéltem meg – általában is az az igazán izgalmas kérdés, hogy egy ilyen életút után miként lehet helyreállítani vagy megkísérelni helyreállítani a tudományos reputációt, hitelességet. Ez nyilvánvalóan a maga teljességében lehetetlen feladat, de meg lehet kísérelni. Éppen ezért kíváncsi vagyok, hogy miként alakul Sorin élete, hogyan kerül ki abból a lápvilágból, amibe belenyomta magát. Marad-e lidérc, avagy képes lesz-e igazi tudóssá válni?

Német csapda

Az Európába menekülő emberek legfőbb célországa Németország. A hírek szerint 2015-ben több mint 1 millió ember keresett ott menedéket. A menedékkérők szinte kizárólag a moszlim kultúrából származnak.

A menekültek ügye nagyon szerteágazó problematikát rejt magában, és éppen ezért meglehetősen sokféle vélemény alakulhat ki velük és befogadásukkal kapcsolatban. Én most csak egy szempontra hívom fel a figyelmet – egy olyan megközelítésre, amely éppen azért lehet fontos, mert Németország a legjelentősebb befogadó.

A 20. században német földről terjedt el az a zsidóellenes politikai gyakorlat, amelynek eredményeképpen Európa sok országában előbb üldözték, utóbb megsemmisítették a zsidó származású lakosságot. A második világháború utáni Német Szövetségi Köztársaság (s nem a kommunista Német Demokratikus Köztársaság!), magára vállalta az általa tagadott náci politikai gyakorlatból ráháruló erkölcsi és politikai felelősségét, s igyekezett egy olyan kárpótlási rendszert kialakítani, amely nem szűntette meg, de enyhítette a túlélők fájdalmát. Az NSZK-ban elindult és jelentős eredményekhez vezetett az a múltfeldolgozás is, amely az antiszemitizmus minden formáját elutasítja.

Németország tehát egykoron exportálta az állami zsidóellenességet. (Kétségtelen, hogy erre más országokban is volt kereslet – ezért lehetett viszonylag könnyen exportcikké tenni az állami antiszemitizmust.)

A párizsi székhelyű Institute of the Study of Global Antisemitism and Policy igazgatója, Günther Jikeli nemrég publikált egy tanulmányt, amely arról szól, hogy miként áll az antiszemitizmus az Európába kerülő muszlimok körében. (A tanulmány összefoglalója megtalálható a Szombat c. folyóirat 2016. februári számának 4-6. oldalán.) Feketén-fehéren kiderül: a magukat kereszténynek vallók körében jóval alacsonyabb az antiszemitizmus szintje, mint a magukat moszlimnak vallók esetében. Egyértelmű, hogy a moszlimok sokszorosan zsidóellenesebbek, mint a keresztények.

Mindebből az következik, hogyha Németország milliós nagyságrendben fogad be moszlimokat, akkor akaratlanul és járulékosan importálja a zsidóellenességet.

A 20. században tehát a náci Németország az állami politika szintjén szándékosan exportálta az antiszemitizmust, a 21. század demokratikus Németországa pedig az állami politika szintjén tökéletesen elutasítja a zsidóellenességet, de ténylegesen importálja azt.

Ezt hívom német csapdának.