Veszély a zsidókra

  1. július 19-én a magyar és az izraeli miniszterelnök közösen meglátogatta a Dohány utcai zsinagógát. A vendégek a látogatást követően átmentek az ún. Goldmark-terembe, ahol is beszédeket tartottak. Elsőként vendéglátójuk, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke szólalt meg. Beszédében – többek között – a következőket mondta:

Legfontosabb feladatunk tradícióink megőrzése, az oktatás, a nevelés és az értékteremtés. Látszólag minden rendben van. Sokan zsidó reneszánszról beszélnek. Valójában iszonyatos küzdelmet folytatunk, de nem a kormánnyal, nem a népvándorlással, még csak nem is az antiszemitákkal, hanem az asszimilációval. Hosszabb távon a kérdés az, gyermekeink, vagy unokáink vajon zsidókként fognak-e élni. Pozitív zsidó közösségi önképre vágyunk, amelynek része a zsidó öntudat és az erős Izrael. Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak és Izrael Államának is elemi érdeke, hogy a magyar diaszpóra zsidóságát ne ossza meg, ne idegenítse el magától és megadjon minden segítséget ahhoz, hogy közösségeinket építve megélhessük és tovább vihessük őseink magyar és zsidó tradícióit.”[1]

A neológia egyházának világi vezetője tehát úgy gondolja, hogy számukra a legnagyobb veszélyt az asszimiláció jelenti.

Előtörténet

A neológia formailag az 1868-as zsidó hitfelekezeti kongresszus nyomán jött létre, de természetesen lényegét tekintve már előtte is létezett. Az ortodoxiától és a „status quo ante” (azaz minden maradjon úgy, ahogy volt) irányzatoktól éppen az különböztette meg, hogy a zsidó vallás szokásait közelíteni akarta a környező keresztény társadalomhoz. A közelítés oka pedig az volt, hogy az irányzathoz tartozó főként városi vallásos zsidóság fokozatosan elkötelezte magát az emancipáció és az asszimiláció mellett. Ennek számtalan jele volt.

Löw Lipót, az irányzat első főrabbija, elsőként kezdett magyar nyelven prédikálni, támogatta a zsidók részvételét az 1848-49-es forradalomban, és bevezette a királyért és a hazáért szóló imádságot. Az irányzathoz tartozó rabbik a katolikus papok reverendájára hajazó öltözetet kezdtek viselni, nem növesztettek pajeszt. A neológ zsinagógákba beépült az orgona és a keresztény típusú szószék, és még folytatni lehetne a sort.

Noha a neológia létrejöttében a fent említettekhez képest más hatások is szerepet játszottak, nem tagadható, hogy a vallási irányzat társadalmi alapját az asszimilációs szándék képezte. Ez adott felhajtóerőt a neológiának. Az asszimilációs áramlat olyan erősnek bizonyult, hogy néhány évtizeden belül a magyarországi zsidók elsődleges nyelve a magyar lett. Az asszimiláció és a neológia nemhogy nem állt egymással szemben, hanem kifejezetten erősítették egymást; sorra-rendre épültek az új neológ zsinagógák. Fogalmazhatnék úgy is: a neológ zsidók nemzeti értelemben magyarrá váltak. Nem véletlen, hogy a pesti születésű Herzl Tivadar – immár a politikai cionizmus megalapítójaként – unokatestvérének, Heltai Jenőnek állítólag azt mondta: a cionizmus szempontjából a magyar zsidók a zsidóság kiszáradt ága.

S most ebben az igencsak vázlatos előtörténetben ugorjunk egy nagyot. A holokauszt a neológ zsidóságot sem kímélte. Elsődlegesen azonban a vidéki zsidóságot sújtotta, ahol az ortodoxia hangsúlyosan jelen volt. Ezért a háború után a megmaradt zsidóság körében a neológ irányzat hívei kerültek döntő többségbe. Az egyéb irányzatok jószerivel szinte teljesen eltűntek.

A kommunista berendezkedés, általános vallásellenessége okán, a megmaradt zsidó hitközségek életképességének sem kedvezett. A holokausztot túlélő zsidók pedig többféle utat választhattak, és választottak is. Volt, aki a háború után kivándorolt; volt, aki ateista lett; volt, aki egyszerűen elrejtette, eltemette zsidó mivoltát; volt, aki egy új materialista hit egyházába tért be s volt, aki megmaradt régi hiténél.

Az 1956 utáni magyar emigrációban – lakossági arányához képest – eléggé felülreprezentált volt a zsidó kivándorlás. A nagyjából 200 000 kivándorló között kb. 20-25 ezer lehetett az, akinek zsidó volt a származása.[2] Akik elmentek, azok részben Izraelt, a zsidó nemzeti opciót választották. Persze sokan voltak olyanok is, akiknél nem a vonzás, hanem a taszítás játszotta a döntő szerepet, s így a világ számos országába szóródtak szét.

Az 1956 utáni időszakban is sokan elhagyták az országot. Ahogy annakidején azt mondták: disszidáltak. Fogalmunk sincs, hogy a disszidensek között milyen arányban szerepeltek zsidók s arról sem, hogy hova mentek.

A rendszerváltás után szabaddá vált az utazás, az áttelepülés. Immár majd’ három évtizede semmi akadálya nincs annak, hogy az a zsidó, aki nem akar Magyarországon élni, elmenjen innen. Sőt, annak sincs akadálya, hogy a szabad Magyarország feltételrendszerében a zsidók egy része a nemzetiségi létet válassza. Erre már voltak kísérletek, de egyszer sem jött össze az az 1000 aláírás, amely a parlament napirendjére segítette volna ezt a kérdést.

A zsidók óriási többsége tehát úgy gondolja, hogy elutasítja a nemzetiségi létet.

Ha tehát a vallásos zsidók nem tartják magukat nemzetiségnek, és Magyarországon élnek, mert szabad választásuk alapján itt akarnak élni, nemzeti értelemben nem lehetnek mások, csak magyarok. Magyarul beszélnek – ez az anyanyelvük –, a magyar társadalom szövetébe illeszkednek.

Kétségtelenül igaz azonban, hogy nem ugyanúgy magyarok, mint azok, akik családtörténetileg nem élték át a jogfosztó törvényeket és a holokausztot. Másként magyarok, de magyarok; kevesebb vagy több nemzeti öntudattal, de nem a magyar nemzeti műveltség és tudat teljes hiányával.

Hányan vannak?

Pontosan nem tudjuk, hogy ma Magyarországon hány zsidó vallású vagy/és származású ember él. Sokféle alapon sokféle becslés létezik. Nem mindegy, hogy valaki halachikus (azaz csak az anyai ágú zsidó leszármazást figyelembe vevő) vagy tágabb értelemben vett módon számol. A halachikus alapon számolt becslés 64 ezer és 118 ezer között mozog. Még bizonytalanabbul becsülhető meg az, hogy kinek volt a családjában valamelyik ágon zsidó felmenője. (Az így kapott szám 200 és 300 ezer közöttre tehető.)[3]

Anélkül, hogy az okok, a különféle migrációk számosságát és a folyamat természetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk: ha az egyházi adófizetés alapján maximálisan 5000-re tesszük a nagy ünnepekkor a neológ zsinagógák látogatottságát és 2-3000-re a rendszeresen templomba járók körét, akkor alappal mondhatjuk, hogy az itt élő vallásos zsidók száma rendkívül kis arányt tesz ki azok között, akiknek így vagy úgy a származása zsidó. S persze az egy külön itt nem tárgyalandó kérdés, hogy a zsidó származásból nem feltétlenül következik a bármily értelmű zsidó identitás.

Asszimiláció

Az asszimiláció a szó köznapi értelmében azt jelenti, hogy egy meghatározott csoport beolvad, illetve idomul egy másik csoporthoz. Az asszimiláció lehet úgymond természetes folyamat és történhet erőszakkal is.

A magyar zsidóság esetében a 19. század negyvenes éveitől elindult, a magyarsághoz történő asszimiláció nem volt erőszakos. Mindkét oldalról érdekfelismerések ösztönözték, annak ellenére, hogy ez az érdekfelismerés – megint csak mindkét oldalon – nem itatott át mindenkit. Az asszimiláció a résztvevők számára visszaigazoltan inkább sikeres, mintsem sikertelen folyamat volt, annak ellenére, hogy lehetséges és tényleges kudarcai számos területen felrémlettek.

Mindazonáltal az egész asszimilációs folyamatnak és eredményeinek igen komoly megrázkódtatást jelentett a két háború közti magyar állami antiszemitizmus, és aztán a holokauszt ténye. Az 1904-ben elhunyt Herzl Tivadar 1944-ben azt mondhatta volna: előre megmondtam. Nem lett volna igaza, de nehéz lett volna vele vitatkozni.

Teljesen jogos újragondolni az asszimilációt, annak minden következményével együtt. Ez nem jelentheti azt, hogy megkérdőjelezzük azoknak a jó szándékát, akik magyar oldalról asszimilálni akartak és akik asszimilálódni szándékoztak. Amennyire egy ideig úgy tűnt, hogy az asszimiláció egy buktatókkal teli sikertörténet, az állami szintre emelt tömeggyilkos indulatok fényében visszamenőleg úgy kérdőjeleződött meg az egész, ahogy van.

Annál inkább figyelemre méltó, hogy a Magyarországon élő vallásos zsidók továbbra is ezt az országot tekintik hazájuknak – annak ellenére, hogy zsidó nemzeti választásként már 1948 óta létezik Izrael Állam, ahol is az állam és az egyház nincs is szétválasztva.

Hiteltelenség

Jogos tehát újragondolni a valaha volt asszimilációt. Jogos kételyeket megfogalmazni, és jogos lehet az is, hogy elvetjük a beolvadás, az idomulás gondolatát, életstratégiáját. A cionizmus kezdettől fogva ezt tette. De nem cionista alapon is lehet azt gondolni, hogy inkább integrációs, mintsem asszimilációs modellben fogalmazzuk meg a vallásos zsidó közösség jövőjét.

A jogosság erejét növeli a hitelesség. A hiteltelenség viszont még a jogosságot is megkérdőjelezi.

Mint említettem, az itt élő vallásos zsidók lételméletileg, mintegy ontológiailag tartoznak a magyar nemzetbe: azért, mert itt élnek; azért, mert választhattak volna mást is; azért, mert a magyar az anyanyelvük; azért, mert van saját közegük ebben az országban; azért, mert itt akarják a boldoguláshoz és a boldogsághoz való jogukat érvényesíteni.

Az asszimilációval összefonódott neológia nevében általában is hiteltelen az asszimiláció legnagyobb veszélyként való beállítása. A hiteltelenséget pedig csak fokozza az, hogy a Magyarországon élő neológ vallásos zsidók olyan emberek, akik nemzetileg magyarok. Ennek a hiteltelenségnek apró lingvisztikai jele az, ha az asszimilációval szembeni harcot meghirdető beszélő következő mondatában már arra utal, hogy egyaránt szeretnék megélni és továbbvinni őseik magyar (!?!) és zsidó vallási tradícióit.

Az asszimilációval szembeni harcról szóló hiteltelen gondolat pedig tényleg veszélyes. Módot nyújt arra, hogy az itt élő vallásos zsidókat leválasszák a nemzetről, s úgy gondolják, hogy ők legfeljebb Magyarország állampolgárai, de nem magyarok.

Sokkal inkább jogos és hiteles lenne azt hangsúlyozni, hogy a homogén, egynemű nemzetfelfogás és a neki megfelelő politikai-kulturális gyakorlat óhatatlanul kirekesztő jellegű, és igazi veszélyforrás a vallásos és nem vallásos, bármilyen értelemben magukat zsidóknak vallók részére.

Többféleképpen is lehet magyarnak lenni, többféle magyar identitásnak van helye, eltérő történetekből áll össze a sohasem egynemű magyar történet.

Ha a vallásos zsidók világi vezetője azt mondta volna, hogy a legnagyobb veszély számukra az egyneműsítő, homogenizáló nemzettudat és a neki megfelelő politikai gyakorlat, akkor nem írtam volna meg ezt a cikket.

Ami pedig az asszimilációhoz való utólagos, a holokauszt utáni viszonyt illeti, engedtessék meg felidéznem az egyik személyes élményként megélt reakciót.

Az 1970-es évek végén egykori tanárom, Szabad György tanácsára és közvetítésével meglátogattam Komlós Aladárt, az akkor már igencsak idős írót, irodalomtörténészt, akinek munkássága jelentős részben a magyar zsidóság szellemi életének feltérképezéséhez kötődött.

A diskurzus egy pontján azt mondta: mi azt hittük, hogy a magyarokhoz asszimilálódunk, pedig csak Adyhoz asszimilálódtunk.

Nem megtagadta, hanem átértékelte az asszimilációt.

[1] http://www.breuerpress.com/2017/07/19/az-alabbiakban-heisler-andrasnak-a-goldmark-teremben-elhangzott-beszedet-kozoljuk/

[2] Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszak után. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-08/ch13.html és Hoblicsek László – Illés Sándor: Az 1956-os kivándorlás népességi hatásai. http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2007/2007_02/2007_02_157.pdf

[3] Lásd: Komoróczy Géza: A zsidóság a történelmi Magyarországon. II. kötet, 1849-től a jelenkorig. Kalligram, Pozsony, 2012. 1083.p.  Komoróczy úgy számol, hogyha a vegyes házasságokat is figyelembe vesszük, illetve azokat, akiknek felmenői között lehetnek zsidók, akkor 260 ezerre tehető a zsidóság lélekszáma. Komoróczy utal arra is, hogy nincs biztos adata arról, miszerint hányan fizetnek hitközségi adót, ő ezt a számot a 2000-es évek elején maximum 5000-re teszi, de úgy gondolja, hogy ezek családok és nem egyes emberek. A hitközségi adót természetes személyek fizetik, s az alternatív, hogy ezt csak maguk, vagy családjuk nevében teszik. A magyar zsidóság létszámáról némileg más becsült számokat közöl: Sebők László: A magyarországi zsidók a számok tükrében. Lásd: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyarorszagi_zsidok_a_szamok_tukreben/. A 2013-as összefoglaló írás kétségtelen előnye, hogy több forrásból származó becslést is közöl. (World Jewish Population, 2010; World Jewish Congress, 2012.; továbbá Stark Tamás számításait.) A lényeg, hogy teljesen bizonyosat nem tudunk, csak megközelítő nagyságrendekkel számolhatunk.

Széljegyzetek a Kommunista kiáltványhoz

Karl Marx és Friedrich Engels írt egy szöveget, amelynek A kommunista kiáltvány címet adták.

A kiáltvány azért született, mert 1847 novemberében a Kommunisták Szövetsége nevű titkos szervezet Londonban kongresszust tartott, és megbízta a fent említett két személyt, hogy foglalják össze azt az elméleti és gyakorlati pártprogramot, amit a kommunisták a nyilvánosságnak szánnak.

A szerzők munkához láttak, és 1848. februárjának második felében németül közreadták A kommunista kiáltványt. A kiáltvány viszonylag kis példányszámban jelent meg – akkoriban nem váltott ki nagy érdeklődést; egy volt a napvilágot látott nagy számú politikai megnyilatkozások sorában.

Nem így a későbbiekben. Előbb-utóbb nagyon sok nyelven kiadták, és a kommunisták számára rövid, alig több mint 2 ív terjedelmű világi Bibliává vált. Ez olyannyira így lett, hogy akkor, amikor a XX. században a kommunizmus nevében több államban uralomra kerültek az adott párt hívei, a kiáltvány egyfajta napi használatra tett szert. Nem biztos, hogy el is olvasták, de hivatkoztak rá.  Utolsó mondatát, miszerint „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszóként használták, a különböző nemzeti nyelveken megjelenő kommunista pártlapok jelmondatává vált – minden lapszám elején ott virított a szöveg.

Mindebből le lehet vonni azt a következtetést – anélkül, hogy számszerűsítenénk a jelenséget –, hogy A kommunista kiáltvány a világ legnagyobb karriert befutott röpiratává vált, noha ezt a karriert nagyban segítették azok a diktatúrák, ahol a kommunizmus „államvallássá” lett.

Ehhez képest talán meglepő, hogy mindaz, ami a röpiratban van, a legkevésbé sem valósult meg.

Tehát amíg a röpirat sikertörténet, addig a röpirat tartalma kudarctörténet.

Lehet ezt elhamarkodott kijelentésnek tartani, hiszen megfogalmazása óta még csak alig 170 év telt el, s aki örökérvényű igazságnak tartja az ott leírtakat, az bátran mondhatja: nem jelent semmit ez a majd’ 170 év, mert előbb-utóbb majdcsak igazolódnak a világi próféták szavai.

Ebben az okoskodásban valószínűleg lenne igazság, ha nem próbálták volna ki azoknak az eszméknek az érvényesítését, amelyek a kiáltványban vannak. De kipróbálták őket, és minél inkább kipróbálták őket, annál kudarcosabbaknak bizonyultak.

Ma már a mutatóba megmaradt, magukat kommunistának mondó államok is csak részlegesen követik A kommunista kiáltvány útmutatásait. Amiből az következik, hogy a kommunisták hatalmi helyzetben is képtelenek voltak megvalósítani a kiáltvány egymásból logikailag következő intencióit.

***

A kiáltvány politikai röpirat. Ez a műfaja, és a szerzők eredendően nem filozófiai, hanem politikai célt szántak neki. Tehát én is így viszonyulok hozzá. Kevéssé veszem figyelembe azt, hogy a kommunista hatalomgyakorlás mennyire tért el a kiáltványban megfogalmazottaktól, hanem inkább arra figyelek, hogy ez az írás mennyire volt életszerű vagy éppen életszerűtlen. Éppen ezért nem a kiáltvány szisztematikus elemzésére koncentrálok, hanem 170 évvel megírása után – újraolvasva a szöveget – mintegy széljegyzeteket fűzök Marx és Engels politikai célú gondolatai mellé.

Tudom, hogy a széljegyzet nem a kimerítő elemzés műfaja. Tudom, hogy a széljegyzet nem minősíti Marx és Engels egész életművét. Tudom, hogy a széljegyzet nem képes a kommunista eszme teljes világát bemutatni és azt kritikailag értékelni.

A széljegyzet ebben az esetben nem más, mint amolyan „intellektuális tüske”. A tüske a maga fizikai valójában kellemetlen, fájdalmas, de általában nem lehet belehalni. A szellem világában azonban ez egy kicsit másként működik. Egy politikai röpirat esetében be lehet azt bizonyítani, hogy eszmeileg nagyon is megkérdőjelezhető, életidegen világból indul ki, és életidegen világot tételez. Ez persze nem érinti lehetséges politikai hatását, de intellektuális értelemben szinte halálos.

A modern európai történelem leghatásosabb jelszavai általában intellektuálisan belső ellentmondásokkal telítettek. Ettől még milliók érezhetik sajátjukénak. A kritikai gondolkodás azonban nem a politikai hatékonyság mentén formálódik. Ezért van értelme kitenni a kérdőjeleket. A széljegyzetek kivétel nélkül kérdőjelek.

Merem remélni, hogy megalapozott kérdőjelek.

 

Pozicionálás

1848-ban Európában forradalmi hullám söpört végig. A kiáltvány februári megjelenésének közvetlen időkörnyezetében több forradalmi jellegű megmozdulás is történt. Január 12-én Palermóban, január 27-én Nápolyban, február 8-án Piemontban, február 17-én Toszkánában, február 24-én Párizsban, február 27-én Karlsruhéban, március 4-én Münchenben, március 13-án Bécsben, március 14-én Rómában, március 15-én Pesten, március 27-én Milánóban tört ki olyan forrongás, forradalom, amely jelezte, hogy az emberek egy része elégedetlen a fennálló viszonyokkal.

Ugyanebben az évben, ha nem is forradalmi módon, de Angliában a chartizmus jelentős felfutása következett be. Mint az közismert, a chartizmus alapvetően munkás-érdekvédelmi mozgalom volt, kommunisztikus követelések nélkül.

Ezek a társadalmi, politikai mozgalmak kivétel nélkül tartalmazták a liberális szabadságjogok követelését, helyenként a demokrácia iránti igényt, és egyben a nemzeti önmeghatározás célját. Ez Olaszországban részben Bourbon-, részben Habsburg-ellenes módon jelent meg; Magyarországon egyértelműen liberális mozgalom volt, de ugyanígy német területen is. A lényeg, hogy részben eltérő célokkal történtek a forradalmi jellegű megmozdulások, de egyikre sem volt jellemző az, hogy kommunista rendszert akartak volna.

Ehhez képest a kiáltvány a kommunizmust elképesztően felnagyítja. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – írják a szerzők.[1] Úgy gondolják, hogy mindenki őket üldözi – így többek között a pápa, a cár, sőt, Metternich is. Miután megtették az önfelértékelő és egyébként teljesen hamis állítást, közlik: „A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.”[2]

A szerzők a bekövetkezett és bekövetkező európai forradalmi hullám esetében minden alapot nélkülözően abszolút túlértékelték a kommunista gondolatok szerepét, de ez alkalmat adott nekik arra, hogy aktuálisan olyannak láttassák a kommunizmust, amilyen akkor nem volt.

A kommunista kiáltvány egy hamis politikai állítással és önfelértékeléssel kezdődik. Mondhatnám úgy is: az önértékelés köszönőviszonyban sincs a korabeli valósággal.

 

Szerep és cél

Noha a kiáltványban célként még az szerepel, hogy a kommunisták tárják a világ elé nézeteiket, törekvéseiket, Marx és Engels az 1882-es orosz kiadáshoz írott előszóban már másként fogalmazza ezt meg. Szerintük „A kommunista kiáltvány feladata az volt, hogy proklamálja a modern polgári tulajdon elkerülhetetlenül küszöbön álló felbomlását.”[3] Ezt a gondolatot nemcsak a kiáltványban, hanem az általuk hozzáírt előszavak szinte mindegyikében hangsúlyozzák. Úgy vélik, hogy ők, illetve a kommunisták nem egyszerűen fel akarják számolni a magántulajdont, hanem ez a történelmi folyamatból következik, s ők nem tesznek mást, minthogy a felismert, tudományosan igazolt törvényszerűséget lefordítják politikai gyakorlattá. Ahogy még 1845-ben a Feuerbach-tézisekben írták: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”[4]

Ezzel lényegében megfogalmazzák saját szerepüket, amely nem más, mint a tudományosan felismert egyetlen igazság politikai aktivitásba való átültetése. Lényegében ezzel megteremtik azt, amit később követőik a „haladó értelmiség” kategóriájaként fogalmaznak meg. A „haladó értelmiségi” birtokában van a felismert tudományos igazságnak, és az a dolga, hogy ezt minden körülmények között képviselje – akkor is, ha a tényleges gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Az elméletnek mindig elsőbbsége van a gyakorlattal szemben.

Marx és Engels 1845 tavaszán a második Feuerbach-tézisben ugyan még hitet tesz a gyakorlat elsődlegessége mellett,[5] de 1848-ra ez a felismerés a kiáltványban már nem jelenik meg, hiszen különben nem gondolnák önmagukról azt, hogy tőlük retteg Metternich.

Mindenesetre az egyetlen tudományos igazság letéteményeseként megjelenő politizáló értelmiségiként tudatossá teszik a francia forradalom jakobinusaiban már megjelenő szerepfelfogást, amely később alapjául szolgált a különféle típusú értelmiségi megszállottságoknak, a mindentudás magabiztosságát valló értelmiségi politikai szerepnek.

 

Az igazolt erőszak

Engels A kommunizmus alapelvei c. munkájában leírja, hogy a magántulajdon helyébe az „összes termelési szerszámoknak közös használata és az összes termékek közös megállapodás szerinti elosztása, vagyis a vagyonközösség fog lépni.”[6]

De hogy vesszük el a magántulajdont azoktól, akik éppen birtokolják azt?

E tekintetben a kiáltvány nagyon határozott. Úgy fogalmaz, hogy ez „zsarnoki beavatkozások útján történhetik”.[7] Később a szerzők ezt a megfogalmazást egyértelműbbé teszik. A kommunisták „nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”[8] Ezért reszketnie kell az uralkodó osztályoknak.

Azt hiszem, ennél határozottabban nem lehet fogalmazni. A kommunisták magukhoz társítják az erőszakot, de úgy vélik, hogy mivel ők képviselik a történelem logikáját, ezért erőszakuk indokolt, jogos s nem más, mint a történelmi szükségszerűség érvényesítése. Ebből persze az is következik, hogy a felismert és egyetlen igazság nevében megtehetünk olyat, amelyet a hagyományos európai zsidó-keresztény kultúra tilt.[9] Adott esetben a lopás az forradalmi tett, a gyilkolás pedig lehet legitim, a történelem mindent igazoló logikája által érvényessé tett aktus.

Mindebből számomra az következik, hogy a kommunista morál nagyon is más, mint a megszokottnak tekinthető erkölcsi magatartás. A kommunista, ha ezt a burzsoázia elleni harc megkívánja, lophat, gyilkolhat és más szokatlannak tekinthető dolgot is elkövethet.

A szöveg erkölcsileg felmagasztosítja a bűnt, s forradalmi erénnyé teszi azt.

Joszif Visszarionovics Sztálin 1924-ben, Lenin halála után nem véletlenül mondhatta: „Mi, kommunisták különös emberek vagyunk. Minket különleges anyagból faragtak.”[10]

 

A leegyszerűsített társadalom

A szerzők abból indulnak ki, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Nézetük szerint „a mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra”.[11]

A kép megdöbbentően leegyszerűsített, de ez nem idegen egy politikai kiáltvány műfajától. A leegyszerűsítést talán nem kell magyarázni, hiszen magától értetődőnek tűnik. Nyugat-Európában éppen hogy túl vagyunk az ipari forradalmon, amely erős városiasodást idézett elő, de azért még a legiparosodottabb társadalmakban is szilárdan élt a rurális világ, amely alapvető jellegzetességeiben különbözött a polgári közeg miliőjétől. A falu-város különbség legalább akkora volt, mint a bérmunkás-tőkés különbség. De ugyanígy jelentős különbségek jellemezték a nők és a férfiak helyzetét is. És persze tudott volt, hogy a világban létező kultúrkörök, civilizációk is nagyon eltérőek. Nem feltétlenül érdemes teljes értékűen felsorolni a lehetséges és létezett társadalmi és kulturális töréspontokat; így is kiviláglik a leegyszerűsítés.

És akkor még nem is beszéltem Európának azon részeiről, ahol az ipari forradalom még csak csírájában létezett, és a társadalom óriási többsége a paraszttársadalmakra jellemző tagolódásban és életviszonyok rendszerében élt. Tehát a „mi korszakunk” kifejezés is igencsak durván elnagyoltnak tűnik.

Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a két szerző, Friedrich Engels és Karl Marx miként sorolja be magát ebbe az ellenséges dichotómiába. Engels gyáros, Marx egy olyan értelmiségi, aki bérmunkából, illetve barátja támogatásából él. Ha úgy tetszik, ők két ellenséges osztály, tábor tagjai. Mégis együtt írnak kiáltványt a burzsoázia ellen.

Meglepő, hogy az ideologikus kijelentés mennyire mentes az önreflexivitástól, hiszen ha a két osztály között kibékíthetetlen ellentét van, akkor ők miként képesek barátságban együtt dolgozni. Ez is arra utal, hogy a leegyszerűsítés politikai retorikája a lét sokszínűségét messze nem képes lefedni; pont az ellenkezőjét állítja annak, amit a két szerző saját viszonyában megél.

Másfelől az önreflexivitás-mentesség azt mutatja, hogy az értelmiség az a speciális emberfajta, amely eszmeileg teljes meggyőződéssel képes hirdetni valamit, ami tökéletesen ellentmond az általa megélt életnek.

 

Az egydimenziós állam

A világtörténeti perspektívában fogalmazó kiáltvány az államról azt írja: „A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit intéző bizottság”.[12]

Lehet, hogy a korabeli államhatalmat illetően ebben van igazság, de ha a történelem dinamikáját nézzük – és a szerzők a kommunizmust a történelem önmozgásából vezetik le –, akkor ez az állítás messzemenően nem igaz a modern államhatalom lehetséges és valós természetét illetően. Marx és Engels mintha megfeledkeznének arról, hogy a modernitás civilizációs átalakulást is jelent, s az államnak ebben lehet szerepe – akár úgy, hogy szabályoz, akár úgy, hogy beavatkozik. Úgy tűnik, hogy míg egyfelől a burzsoázia léte miatt messzemenően tudomásul veszik azt, hogy a világ megváltozott, az állam tekintetében csak azt érzékelik, amit ők osztályjellegnek tételeznek, s nem gondolnak arra, hogy ugyanez a burzsoázia – akár szándékoltan, akár szándékolatlanul – érdekelt az egész társadalmat érintő civilizációs változásokban és az állam ennek megfelelő szerepében.

Az eszme rabságából kicsírázó politikai céltételezés intellektuálisan is vakká tehet.

 

Globalizáció

A kiáltvány világtörténelmi perspektíváját jól példázza az, amit mai szóval a globalizációról írnak. Eszerint „a burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolabbi országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik, és a sok helyi és nemzeti irodalomból világirodalom alakul ki.”[13]

A globalizáció felfedezése nem túl eredeti találmány. A 17. század elején alapított Brit, illetve Holland Kelet-indiai Társaság, az 1800-as évek elején létrejött Londoni Értéktőzsde, a gyarmatosítás már létező jelensége mind arról szólt, hogy a globalizált világ egyre határozottabban létező valóság.

Mindazonáltal nem lehet elvitatni a kiáltvány szerzőitől, hogy ezt a jelenséget kontextusba helyezték, és meghatározott következményeket tulajdonítottak neki.

A felismert globalizációból a szerzők számára az a következtetés adódik, hogy „a népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.”[14]

Amilyen helytálló a globalizációt illető felismerés, annyira nem párosul azzal a logikailag idetartozó gondolattal, miszerint a világpiac léte képessé válhat a helyi burzsoázia kialakítására és arra, hogy a gyarmatokon ezáltal nemzeti mozgalmak jöjjenek létre. Ami persze egy újabb feszültségforrással gyarapítja a leegyszerűsített képet, hiszen a globalizáció képes ellene hatni, de generálni is a nemzeti mozgalmakat. A nemzetköziesedés a nemzeti gondolatnak jelenthet – és jelentett is – komoly felhajtóerőt.

A történelemnek nemcsak logikája, hanem dialektikája is van.

Egyszerűen azért, mert a történelemben egyszerre több logika működik, amelyek kölcsönösen hatnak is egymásra. Nagyon úgy tűnik, hogy minden eddigi társadalom története nem csak az osztályharcok története.

 

Az ördögösített burzsoázia

A kiáltványban a burzsoázia egyszerre teremtő és pusztító aktor; olyan, amely az addigi értékeket lerombolja, megteremti a világpiacot, megteremti a maga kultúráját, de egyben szörnyű szolgaságba taszítja azokat, akik nem tartoznak közéjük. A burzsoázia – Marxék szerint – leszaggatja a családi viszonyokról a szentimentális fátylat, puszta bérviszonnyá változtatja azt; a munkást a gép tartozékává teszi, és még lehetne folytatni a burzsoázia bűneinek a felsorolását.

A kiáltvány szerzői úgy látják, hogy a burzsoázia nem dolgozik, s a polgárság műveltsége az óriási többség számára nem jelent mást, mint a géppé idomítást.[15]

Megint csak meglepő az önreflexió és az életszerűség teljes hiánya.

Marx házasságban élt, családja volt. Családjának alapja a tőke, a magánszerzés volt? De ha így is volt, attól még szerethette feleségét, gyerekeit. A szeretet nem lehet a család alapja? Puszta szentimentalizmus lett volna családjának érzelmi miliője?

Engels mint gyáros is dolgozott, arról nem is beszélve, hogy elképesztő mennyiségű munkát tett bele a kommunista mozgalom létrehozásába, kibontakoztatásába. A bérmunkából megélni nem tudó, és Engels anyagi támogatásával dolgozó Marx óriási életművet hagyott maga után, ami arról szól, hogy a gyáros barátja által kizsákmányolásból szerzett pénzből nem a burzsoázia műveltségét gyarapította.[16]

Ráadásul úgy gondolom, hogy Engels a maga köreiben is találkozhatott olyan tőkésekkel, akik nem a restségben voltak érdekeltek, hanem igen sok szorgalommal és munkával élték az életüket. Nyilván voltak másfajta tőkések is, de a lustaság nem feltétlenül társadalmi réteghez kötődő változó. Nincstelen ember is tud lusta lenni.

Saját világukban a szerzők is találkozhattak olyanokkal, akik kulturális tevékenységükkel egyáltalán nem a géppé idomítást szolgálták. (Talán itt elegendő Heinrich Heine-re utalni.) Arról nem is beszélve, hogy nagyon egysíkú értelmezés a kultúrát, a műveltséget a proletariátus géppé idomítása eszközének látni és láttatni. Mert hát miért lesz gép valaki attól, hogy megtanul írni-olvasni, s elolvas olyasmit, ami élvezetet okoz neki?

Bármennyire értem is Marx és Engels politikai szándékát a burzsoázia ördögösítésére – az ellenségkép a politikában strukturális szükséglet –, ilyen módon nem értelmezhető számomra az ördögi mivolt. Életszerűtlen, önreflexiómentes, az egysíkú elméleti rögeszme következményének látom.

 

A megváltó proletár

A burzsoá ellentéte a proletár. Ő az, akinek „nincsen tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának már semmi köze a polgári családi viszonyhoz; a modern ipari munka, a tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban, Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás az ő szemében csupa polgári előítélet, amelyek mögött megannyi polgári érdek rejtőzik.”[17]

A proletár egyre rosszabbul él. „A munkás pauperré (koldus – G.A.) válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a népesség és a gazdaság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal.” Ezért aztán „a nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”[18]

A proletár itt a megváltó szerepébe kerül: ő lesz az, aki megássa a legfőbb ellenség, a burzsoá rend sírját.

Egészen furcsa, hogy továbbra is azt tételezik, miszerint a proletárnak nincs nemzeti jellege. 1848-ban, amikor is a forradalmi hullám jelentős része a nemzeti önérvényesítésről szólt, ez nem hangozhatott túl meggyőzően, s az igazság az, hogy az azóta eltelt időszak is azt jelzi: a nemzet nélküli munkás nem általános jelenség. A munkásmozgalomban is egyszerre van jelen a nemzeti és a nemzetközi jelleg.

A kizárólagosan nemzetközinek tekintett munkás fikció – a gyakorlat próbáját ez a politikai megfogalmazás nem állja ki.

De még nagyobb probléma az, hogy úgymond tudományos igénnyel feltételezik a munkás pauperizálódását. Saját logikájukon belül is szerepelhetne az a megfontolás, hogy a burzsoázia haszonban érdekelt, s ennek feltétele, hogy a magántulajdonban lévő üzemei számára minél nagyobb keresletet generáljon. A nagyobb kereslet pedig azt jelenti, hogy minél több fizetőképes egyénre van szükség. Ez a piacgazdaságból következő tendencia pedig nem arra hat, hogy egyre rosszabbul fizetettek legyenek a proletár létbe tartozók. Tehát itt ők a tőkés rend egy tendenciáját abszolutizálják, s nem gondolnak arra, ami a szerkezetből következően egy másik tendencia lehet. (A piacgazdaságok hosszútávú fejlődése egyébként a fizetőképes kereslet nem egyenes vonalú növelése irányába hatott.) Eszükbe se jut, hogy részben a munkásmozgalom, részben a munkásköveteléseket magába építő állami politika nyomán a proletárból kispolgár lehet.

Ha pedig a proletár kispolgárosodik, esetleg középosztályosodik, akkor mint proletár eltűnik; s ha eltűnik, nem fog sírt ásni.

 

A lényegétől megfosztott szabadság

A kiáltványban nemigen esik szó a szabadságról. Ez azért is érdekes, mert 1848 az európai történelemben alapvetően a szabadságról szólt, lett légyen szó egyénről, egyéni jogokról, nemzeti közösségekről. 1848 európai politikai karakterisztikájához a liberalizmus és esetenként a demokratizmus tartozott, amelyeknek központi kategóriája a szabadság.

Marxék kiáltványában egyetlen egyszer határozzák meg a szabadság fogalmát: „szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a szabad kereskedelmet, a szabad adás-vételt értik”.[19]

A szabadság azonosítása a szabad kereskedelemmel a fogalom valami egészen elképesztő leszűkítése. Ahelyett, hogy a szabadkereskedelmet a gazdasági szabadság egyik dimenziójaként emlegetnék – ami intellektuálisan és politikailag indokolható megközelítés lenne –, magát a szabadság fogalmat fosztják meg lényegétől. A szabadság ugyanis – s 1848 Európában tényleg erről szólt – alapvetően a politikai szabadságot, a korlátoktól mentes akaratnyilvánítást, a szólás-, a gyülekezés-, a lelkiismeret szabadságát jelentette.

Úgy tűnik, 1848 Európájában Marx és Engels a történelem fő sodrán kívül helyezte magát. Leszűkített szabadságfogalmuk inkább a polgári szabadság kritikáját, mintsem a szabadság értékének saját elméletükbe való beépítését jelentette.

Nem tartom véletlennek, hogy a szerzők elképzelésébe nem fért bele a szabadság teljességének hangsúlyozása. Az ő tételezett világuk már annyira szabadnak ígérkezett, hogy nem is kellett beszélni a szabadságról. Az odavezető út biztosításához pedig – felfogásuk szerint – erőszakra és nem szabadságra van szükség.

 

Az egyetemes forradalom

A tételezett világ szerintük forradalom útján jön létre, s mint láttuk, erőszakban születik. Úgy vélik, hogy a globalizáció a civilizált országokban egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hiszen itt mindenütt létrejött a burzsoázia és a proletariátus. A köztük lévő harc pedig az adott időszak fő harca. Számukra – Engels megfogalmazásában – ebből az következik, hogy „a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ez országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban fejlődni, hogy az egyik vagy a másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában. A világ többi országában szintén jelentékenyen visszahat majd, egészen megváltoztatja fejlődésük eddigi módját és nagyon felgyorsítja ezt a fejlődést. A kommunista forradalom egyetemes, s ezért területe is egyetemes lesz.”[20]

Azok, akik hisznek Marxnak és Engelsnek, immár 170 éve várják, hogy elébb Angliában, majd Amerikában, Franciaországban, s legvégül Németországban kitörjön a győztes kommunista forradalom.

Persze igénytelen megoldás lenne számonkérni a tökéletesen téves jóslatot. A megíráshoz képest több mint másfélszáz év után, az utólagos tudás birtokában, nem nagy szellemi teljesítmény okosabbnak látszani. De azért mégsem érdemes megmosolyogni ezt a kommunista jóslatot.

Mint már említettem, már az is a kiáltvány alapállásából következik, hogy meg lehet tenni ezt a jóslatot. Ha ugyanis birtokukban van a történelem egyetlen felismert igazsága, akkor meg is tudják jósolni a história menetét.

Pontosan ezt teszik.

A nem beteljesedett jóslat pedig egyértelműen jelzi, hogy Marx és Engels gondolkodási premisszái alkalmatlannak bizonyultak a társadalmi fejlődés irányának politikai értelmezésére. Amit jósoltak, az logikusan következett a két ellentétes osztály harcának általuk abszolutizált tételéből.

Nem az ő logikájukkal volt baj, hanem azzal, amiből a jóslatot levezették.

A radikálisan téves jóslat arról szól, hogy elméletük nem felelt meg a gyakorlatnak.

 

A tételezett világ

Abban a világban, ami az erőszakkal dúsított kommunista forradalmi időszak nyomán bekövetkezik, nem lesz magántulajdon. Az új világ: „A társadalom összes tagjainak általános társulása a termelőerők közös és tervszerű kiaknázására, a termelés olyan fokú kiterjesztésére, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégítse, annak az állapotnak a megszűnése, amelyben egyesek szükségletei mások rovására elégíttetnek ki, az osztályoknak és ellentéteiknek teljes megsemmisítése, a társadalom minden tagja képességeinek mindenoldalú kifejlesztése az eddigi munkamegosztás kiküszöbölésével, az ipari neveléssel, a tevékenység váltakozásával, mindenki részesedésével a mindenki által előállított javak élvezetében, a város és a falu egybeolvasztásával – ezek a magántulajdon eltörlésének fő eredményei.”[21]

A felvázolt jövőkép nagyon vonzó. Különösen az a része, amely arról szól, hogy az új világ mindenki szükségleteit kielégíti, mindenki élvezheti az előállított javakat és mindenki mindenoldalúan kifejlesztheti személyes képességeit.

A kommunista jövő egyfajta materialista mennyország. De azért van benne néhány olyan pont, ami megkérdőjelezi a lehetségességét.

 

A munkamegosztás megszüntetése

A jövőkép szerint „az egész társadalom által közösen és tervszerűen űzött ipar meg éppenséggel olyan embereket feltételez, akik képesek áttekinteni a termelés egész rendszerét. Az a munkamegosztás tehát, amelyet a gépek máris aláástak, s amely az egyik emberből parasztot, a másikból susztert, a harmadikból gyári munkást, a negyedikből tőzsdespekulánst csinál, teljesen el fog tűnni. A nevelés gyorsan végig tudja majd vezetni a fiatalokat a termelés egész rendszerén, képessé teszi őket, hogy sorban egyik termelési ágról áttérjenek a másikra, mindenkor aszerint, hogy mire késztetik őket a társadalom szükségletei vagy saját hajlamaik. A nevelés tehát megszabadítja őket attól az egyoldalú jellegtől, amelyet a mostani munkamegosztás minden egyesre rányom. Ekképpen a kommunista módon megszervezett társadalom alkalmat fog adni tagjainak, hogy mindenoldalúan kifejlesztett adottságaikat mindenoldalúan működtessék.”[22]

Mi az életszerűsége ennek az elképzelésnek?

Tételezzük fel, hogy világunk folyamatosan civilizálódik, és ennek megfelelően szükség van arra, hogy civilizációs vívmányainkat működtessük. Civilizációnk minél differenciáltabb, annál inkább szüksége van a professzionalitásra; arra, hogy egyre speciálisabban képzett emberek működtessék.

Itt van például az orvoslás területe. Ha valaki érsebész lesz, akkor nyilván ahhoz fog érteni, abban szerez gyakorlatot, abban professzionalizálódik. Egy másik ember a vízvezetékszerelésben válik mesterré. Kicserélhetőek ők egymással? Szabadon lehet áramlani a szakmák között? Szívesen befeküdnék műtétre ahhoz a sebészhez, aki azt mondja, hogy eddig a vízcsapokkal babrált, és szabad áramlással került érsebészi pozícióba?

Vagy mondjuk itt van a művészet. Tehetség és nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy valakiből jó hegedűs, jó festőművész legyen. Biztos, hogy mindenkinek egyaránt talentuma és szorgalma lenne erre? Van olyan, hogy „mindenoldalúság”? Nem arról van inkább szó, hogy – ideális helyzetben – egy ember a tehetség alapján választ szakmát, és abban lesz kiváló, amire specializálódott?

Személy szerint még elképzelni sem tudom a munkamegosztás megszüntetését. Egészen pontosan rettegnék attól a világtól, ahol kontárok végzik el azt a munkát, amire nem jogosítja fel őket tehetségük, végzettségük, gyakorlatuk, professzionalitásuk.

Amit itt jövőképnek állítanak, az nem egyszerűen idealizmus, hanem ostobaság. Maga a teljes életszerűtlenség.

 

A feloldott ellentét

A kommunizmusban „a város és falu közötti ellentét ugyancsak el fog tűnni. Az, hogy a földművelést és az ipart ugyanazok az emberek űzik, nem pedig két különböző osztály, ez szükségszerű feltétele a kommunista társulásnak, már egészen anyagi okokból is. A földművelő népesség szétforgácsolódása a falun, s ugyanakkor az ipari népesség összezsúfolódása a nagyvárosokban olyan állapot, mely csak a földművelés és az ipar még fejletlen fokának felel meg, akadálya minden további fejlődésnek, s ez már most nagyon érezhető.”[23]

Azt állítani, hogy ugyanazok az emberek városban is és vidéken is lehetnek földművelők, vagy éppenséggel nagyipari alkalmazottak, eléggé életidegen ötlet, hiszen a városi parasztnak kellene a munkájához föld a városban – s mint köztudott, a városok nem mezőgazdasági vidékek –, a falusi nagyipari munkásnak pedig egy gyár kellene a falun, de – mint köztudott – a gyárak nem a falvakba települnek.

A létforma szempontjából pedig a város és a falu nagyon is különbözik. A zajszennyezés, a népsűrűség, a szolgáltatási ellátottság, az infrastruktúra és még sok minden más teszi a különbséget. Szürreális azt állítani, hogy a két szféra egynemű lenne, mert lételméletileg különböznek. Az pedig merő fantáziálás, hogy akinek a földművelés a fő tevékenysége, az egyben ipari munkás is, és fordítva; akinek az ipari munka a fő tevékenysége, az földművelő is. Ez a gondolat figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy nap 24 órából áll. Ha valaki valamit komolyan vesz, másra kevesebb ideje jut.

Nem lehet mindenki mindenben egyenrangúan képzett. Ezt még a kommunista jövő sem tudja felülírni.

 

Nőközösség

A nőközösség tekintetében a kiáltvány furcsán fogalmaz. Erről a következőket írják: „Burzsoáink nem elégednek meg azzal, hogy proletárjaik felesége és leányai rendelkezésükre állnak, a hivatalos prostitúcióról nem is beszélve, hanem fő gyönyörűségüket abban lelik, hogy egymás feleségét elcsábítják. A polgári házasság a valóságban feleségközösség. Legfeljebb azt lehetne a kommunistáknak a szemükre vetni, hogy a képmutatóan leplezett nőközösség helyett hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni. Egyébként magától értetődik, hogy a mostani termelési viszonyok megszűnésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis a hivatalos és nem hivatalos prostitúció is eltűnik.”[24]

Egyfelől azt állítják, a burzsoázia találmánya, hogy az emberek megcsalják egymást és létezik a prostitúció. Ez az állítás természetesen nem igaz, hiszen a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot nem lehet a polgárság nyakába varrni – nagyon úgy tűnik, hogy ez azóta létezik, mióta van házasság. A prostitúció pedig, mint közismert, a legősibb társadalmi jelenségek egyike. A prostituáltakat egy ősi mesterség képviselőinek tartják.

A magántulajdon eltörlése vagy jelentős visszaszorítása sem a megcsalás, sem a prostitúció jelenségét nem tűntette el, mint azt egyébként az egykori szocialista országok gyakorlata bizonyítja is. Igaz persze, hogy ezek még nem kommunista, hanem csak szocialista társadalmak voltak, de a tendencia mégsem arról szólt, hogy folyamatosan csökkenne a házasságtörés és a pénzért nyújtott szexuális szolgáltatások jelentősége.

Az mindenesetre érdekes, hogy a kiáltvány úgy fogalmaz miszerint a kommunisták „hivatalos, őszinte nőközösséget akarnak bevezetni”.

Itt nagyon sok kérdés vetődik fel.

Ha egy tradicionális gondolkodás mentén két nemet – férfit és nőt – tételezünk, és a kommunizmust a minden dimenzióra kiterjedő teljes egyenlőség társadalmának fogjuk fel, akkor lesz-e a nőközösség mellett férfiközösség is? Ki fogja megszabni a férfi- és nőközösségben érvényesülő szabályokat – nevezetesen, hogy melyik nőt melyik férfi viheti ágyba és fordítva? Be lesz-e tiltva a monogám házasság? Ki lesz a születendő gyerek apja? Számít-e, hogy ki az apa? Ha nő- és férfiközösség lenne, akkor maradhatna-e intim a szexuális aktus? Esetleg nyilvánossá tennék?

Valószínűleg ezekkel a kérdésekkel elérkeztünk a kommunista jövő legizgalmasabb problémájához.

Nem tudom és nem is akarom őket megválaszolni.

 

Az elfelejtett ember

A kiáltvány ír burzsoákról, proletárokról és persze a kommunistákról.

Úgy általában az emberekről nincs szó.

Ugyanezen szerzők három évvel a kiáltvány megjelenése előtt már megfogalmazták, hogy mit értenek ember, illetve emberi lényeg alatt. A hatodik Feuerbach-tézis szerint: „Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”[25]

Ha így gondolják, akkor nem véletlen az, hogy az általuk kijelölt osztályhelyzet, illetve az osztályhelyzet egyfajta elemzéséből adódó politikai álláspont alapján kategorizálják a homo sapienst. Önmagukhoz hűek.

Nem várható el tőlük, hogy ismerjék a kiáltvány megírása után 25-30 évvel később intézményesült pszichológiát. De mivel filozófiai képzettségű emberek, igenis elvárható tőlük, hogy ismerjék az európai kultúra azon intellektuális vonulatát, amely Arisztotelésztől Descartes-on át Hume-ig, Locke-ig, John Stuart Millig kiemelten foglalkozott az emberi lényeggel, adott esetben az ún. „lélekkel”. Képzettségük azt is lehetővé tette, hogy vallásos nézeteket is ismerjenek. Empirikus tapasztalataik is lehettek arról, hogy a homo sapiensben ott rejlik az agresszió, a féltékenység, az irigység, a nagyképűség, a hiúság, a boldogságra és a bánatra való képesség, a szexuális vágy, a bosszúállás érzete és még sok minden más. Ezeknek tárgya lehet társadalmilag meghatározott, de létezésük immanensen az emberhez tartozik.

Gondolkodásukban az emberi lényeg ezen oldala egyáltalán nem játszik szerepet, elméleti korlátoltságuk ezt a tényezőt kilúgozta a teóriából.

Ha az emberi lényeget csak a társadalmi viszonyok összességeként értelmezik, akkor joggal vélik azt, hogy ha megváltoznak a viszonyok – kommunizmus lesz –, eltűnik majd a vallás. Ahogy Engels írja: „Minden eddigi vallás egyes népek vagy népcsoportok történelmi fejlődési fokainak a kifejezése volt. A kommunizmus azonban az a fejlődési fok, amely minden fennálló vallást feleslegessé tesz és megszüntet.”[26]

Természetesen az ő logikájukban figyelmen kívül lehet hagyni azt a tényt, hogy az ember emberi mivoltából adódóan rendelkezik spiritualitással. A vallás, illetve a vallások minden esetben az ember spiritualista igényeinek megnyilvánulásai. Léteztek az írott történelem előtt is, s napi tapasztalat, hogy még a vallástalan embernek is van spirituális igénye. Az ember lényegéhez tartozik a hit mozzanata – a hit pedig maga az esszenciális spiritualitás.

Mindenki hisz valamiben – adott esetben a kommunizmusban.

Saját dehumanizált emberképük alapján az is nehezen érthető, hogy számukra miként élvezhető a világirodalom, hiszen az ott szereplők általában – társadalmi rendszertől függetlenül – bírnak azokkal a jellemvonásokkal, amelyek emberszabásúvá teszik őket.

Ha komolyan veszem A kommunista kiáltványból kirajzolódó emberképet, miszerint az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, s a kommunizmus gyökeresen meg fogja változtatni a társadalmi viszonyokat, akkor ebből az is következik, hogy az eddigi világirodalom elavul, élvezhetetlenné válik, egy eltűnésre ítélt korszak terméke csupán. Mindebből az következik, hogy ha Marxnak és Engelsnek igaza lenne, akkor a kommunistákra szép munka vár: újra kellene írniuk a világirodalmat.

Fel tehát vörösök, fel tehát proletárok! Nagy munka vár Rátok!

***

A kommunista kiáltvány magát tudományosan megalapozottnak láttató evilági megváltást ígér. Követi a dualitásra alapozott egyházias gondolkodást, miszerint a világban Isten és a Sátán harca folyik. A Sátán a burzsoázia, a Megváltó a proletariátus, s a Megváltó győzni fog. A proletariátus feladata tehát világtörténelmi, leghívebb képviselői pedig az elmélettel felfegyverkezett kommunisták, akik könyörtelenül képviselik a felismert tudományos igazságból következő politikai akaratot.  Nekik szól a kiáltvány, nekik mondja meg azt, hogy mi az elmélet és mi a cél. A cél az addigi rend gyökeres megváltoztatása, ami természetesen csak erőszakkal lehetséges. Az erőszak a világtörténelmi megváltás okán igazolt, jogos.

Ha megtörténik a megváltás, akkor a proletárok elvesztik láncaikat, és cserébe egy egész világot nyerhetnek. A megnyert világ pedig maga lesz a földi paradicsom, ahol mindenki szükségletei szerint fogyaszthat, mindenki mindenoldalúan kifejlesztett képességei szerint élvezheti a szakmák közti szabad áramlást, eltűnik a falu és a város különbsége, a munkamegosztás megszűnik, a vallásnak nyoma sem marad, és ha minden sikerül, akkor nőközösség is lesz.

Ahogy a vallás sikere részben abban állt, hogy túlvilági örömöket ígért, úgy a kommunizmus sikerét nagyban megszabta az, hogy evilági mennyországgal kecsegtette híveit.

A kommunista kiáltvány rövid materialista Biblia. Megítélésem szerint döntően ebben rejlik sokak számára vonzónak bizonyult jellege, hiszen emberi lényegünk része, hogy így-úgy törekszünk a boldogságra. Paradox, de így van: a kiáltvány sikerének titka az, amit a szerzők a maguk emberképének felvázolásakor mellőztek.

Marx és Engels egy szekularizált vallásos hit prófétái lettek.

Sokan azt gondolják, hogy a kommunista kísérlet azért bukott meg, mert megvalósítói eltértek az eredeti elképzelésektől. Ha teljesen betartották volna Marx és Engels intencióit, elgondolásait, akkor töretlenül haladhatnánk előre az evilági mennyország megteremtésének útján.

Én ezt A kommunista kiáltvány újraolvasása nyomán másként látom.

A létező szocializmusban még az volt a leginkább elviselhető, ami eltért az eredeti ideáktól. Nagyobb baj lett volna, ha betartották volna A kommunista kiáltvány felvázolt, tökéletesen életszerűtlen, jórészt hamis premisszákra épülő tételeit.

Mindazonáltal továbbra is él és életképes az emberi lényegünkhöz tartozó világi megváltásba vetett hit. A kommunista kísérlet pedig – legalábbis Európában – elhalt. A hit él, a megvalósítási kísérlet és a neki megfelelő rendszer halott.

Fordítva rosszabb lenne.

 

[1] A kommunista kiáltvány esetében a következő kiadást használtam: Marx-Engels: A kommunista kiáltvány. Kossuth Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest – Uzsgorod, 1980. 37. p. Továbbiakban: Kiáltvány, 1980. Ez a kiadás tartalmazza a szerzők által a kiáltványhoz írott előszavakat, Engels írását a kommunizmus alapelveiről, a Kommunisták Szövetségének szervezeti szabályzatát és ugyancsak Engels szövegét a Kommunisták Szövetségének történetéről. A kommunista kiáltványhoz kötődően, vele egyenértékűen használom Engelsnek a kommunizmus alapelveiről szóló írását, amelyet a jegyzetapparátusban Alapelvek, 1980. névvel jelölök. Az Engels-féle szöveg nem más, mint A kommunista kiáltvány kérdés-felelet formájában történő megformálása.

[2] Kiáltvány, 1980. 37. p.

[3] Kiáltvány, 1980. 11. p.

[4] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[5] „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg – nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania. Az olyan gondolkodás valóságáról vagy nem-valóságáról folytatott vita, amely el van szigetelve a gyakorlattól – tisztára skolasztikus kérdés.” https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[6] Alapelvek, 1980. 105. p.

[7] Kiáltvány, 1980. 68. p.

[8] Kiáltvány, 1980. 89. p.

[9] Lukács György 1918 decemberében írta meg cikkét, melynek címe: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma. Talán helyesebb lett volna, a bolsevizmus helyett a marxizmus szót használni. Lásd: https://www.marxists.org/magyar/archive/lukacs/bmep.htm

[10] http://beszelo.c3.hu/cikkek/toredekek-a-mumiarol

[11] Kiáltvány, 1980. 38-39. pp.

[12] Kiáltvány, 1980. 41. p.

[13] Kiáltvány, 1980. 43-44. pp.

[14] Kiáltvány, 1980. 65. p.

[15] Kiáltvány, 1980. 62. p.

[16] Ha igaz az, amit a kiáltvány elején állítanak, miszerint a kommunizmus létező hatalom, röpiratuk pedig a burzsoázia ellen szól, akkor miként tartható az az állításuk, hogy „valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”? (Kiáltvány, 1980. 66. p.) Ők éppúgy már általuk hatalomnak tekintett eszmét termeltek, amely éppenhogy az adott uralkodó osztály ellen szólt.

[17] Kiáltvány, 1980. 54. p.

[18] Kiáltvány, 1980. 55-56. pp.

[19] Kiáltvány, 1980. 61. p.

[20] Alapelvek, 1980. 111-112. pp.

[21] Alapelvek, 1980. 115. p.

[22] Alapelvek, 1980. 114-115. pp.

[23] Alapelvek, 1980. 115. p.

[24] Kiáltvány, 1980. 64-65. pp.

[25] https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/misc/misc/feuerbachrol.htm

[26] Alapelvek, 1980. 116-117. pp.

Két kerék, két elv

Kis háttér

A kerékpár „olyan, legalább kétkerekű jármű, amelyet emberi erő hajt, és ezt legfeljebb 300 W teljesítményű motor segíti. A kerékpáron a kerékpárt nem hajtó személy is szállítható erre alkalmas ülésen. A kerékpáron utánfutó vontatására alkalmas berendezés helyezhető el.” Ezt írja a KRESZ II. paragrafusa arról az eszközről, amit a köznyelv közönségesen biciklinek hív. A bicikli tehát ember hajtotta jármű. Példának okáért különbözik a gyerekkocsitól és a talicskától, amelyeket a közlekedési szabályok nem tartanak járműnek, s akik használják őket, azokat gyalogosnak tekintik.

A bicikli, illetve a biciklizés az utóbbi pár évben reneszánszát éli. Sokan úgy számolják, hogy 2014-ben a kerékpáros közlekedést használók aránya 19%-ra nőtt, és úgy vélik, hogy 2020-ig ez az arány 22%-ra is felmehet. Éppen ezért folyamatosan épülnek a kerékpárutak; 2010 és 2014 között több mint 530 km kerékpárúttal bővült a hálózat, s így országos szinten elérte a 4000 km-t. 2020-ig újabb 1000-1500 km-nyi kerékpárutat kívánnak megépíteni.[1] A 2013-ban megfogalmazott Nemzeti (mi más lenne?) Kerékpáros Koncepció[2] szerint a kerékpározás támogatására 2020-ig 120 milliárd forint forrás szükséges. A koncepció úgy számolja, hogy ez a 120 milliárdos beruházás igencsak megtérül, hiszen 150 milliárd megtakarítást lehet elérni. A kiadások tekintetében a vélhetően reális számítást a vélelmezett megtakarítás esetében azért némi szkepszis veszi körül – legalábbis részemről. A koncepció például úgy gondolja, hogy ha az emberek bicikliznek, akkor javul az egészségi állapotuk, s ez önmagában 3,5-4 milliárdos megtakarítást jelent, sőt, így évente szerintük pontosan 600-zal (nem 321-gyel, nem 807-tel, hanem pont 600-zal) kevesebben halnának meg, amelyből évi 1 milliárdos megtakarítás érhető el. Azért lássuk be, hogy ezek eléggé bizonytalan számítások.

De ne kötözködjünk. A koncepció léte önmagában is arra utal, hogy a kerékpározás a legnagyobb társadalmi társasjáték, a közlekedés markáns és meghatározó részévé vált; egyre megkerülhetetlenebb realitás.

Miért is alakult így?

A Magyar Kerékpárosklub Kisokosában öt pontban indokolja, hogy miért jó, ha biciklivel közlekedünk. Először is gyors és kiszámítható, az utazás percre pontosan tervezhető, s ráadásul parkolót sem kell keresni. Másodszor költségkímélő; a kerékpározás a legolcsóbb közlekedési mód; egy egyszerű biciklit már két-három tank benzin árából meg lehet vásárolni, s a kiegészítők sem kerülnek többe, mint 5-10 ezer forint. (Azért ha az ember az internetet böngészi, rájön, hogy a kerékpárok világában is elég erős a társadalmi különbségrendszer. A kínálatban 40 000 forintos gép épp úgy szerepel, mint az, amelyik 2,6 millióba kerül.) Harmadszor egészséges, mert jó a fogyókúrához, csökkenti a szívinfarktus és egyéb megbetegedések kockázatát, levezeti a stresszt és még jó közérzetet is biztosít. Negyedszer: aki bicajozik, az környezettudatos, hiszen a bicikli nem bocsát ki mérgező anyagot, s ha az emberek bicikliznének, és nem autóznának, akkor a szmogriadó veszélye is csökkenne. Ötödszörre pedig: bringázni egyszerűen jó! Az ember kikapcsolódik, felfrissül testileg, lelkileg.

A Kerékpárosklubnak minden állításában igaza van. Vélhetőleg erre egyre többen jönnek rá, s így aztán egyre többen bicikliznek.

Persze, ha egyre többen bicikliznek és vesznek részt a forgalomban, akkor egyre nagyobb a balesetek veszélye. Egyelőre a forgalomban még nem csak kerékpárosok vesznek részt, hanem gépjárművek is, és bizony nem egyszer áll elő konfliktushelyzet; olyan, aminek az eredmény a könnyű sérüléstől a halálos balesetig terjed. A KSH adatok alapján ugyan a biciklisek túlnyomórészt könnyű balesetet szenvednek, de baleset esetén több mint egynegyedük szenved súlyos sérülést, s majd 3%-uk bele is hal.[3]

Ilyenkor lehet egymásra mutogatni, hogy az autós-e a hibás vagy a kerékpáros, de ennek abból a szempontból nincs sok értelme, hogy ha megtörténik a baleset, akkor az – bárki is a hibás – többé vagy kevésbé sokkoló és tragikus életesemény. A kerékpározás veszélyes üzem.[4]

 

Az élet és a testi épség védelme

Az élet és a testi épség védelme kultúránk egyik kiemelkedően fontos alapértéke. Az állam törvényekkel, rendeletekkel, különféle jogszabályokkal jeleníti meg abbéli akaratát, hogy ennek az értéknek a védelmét fontosnak tartja. A balesetvédelemi szabályoktól kezdve a közlekedésbiztonsági előírásokig és a büntetőtörvénykönyv meghatározó pontjaiig terjed az értékvédelem.

A közlekedésbiztonság területén a gépjárművek esetében törésteszteket végeznek, ily módon besorolnak járműveket; kötelezően előírják a biztonsági öv bekapcsolását; vezetés közben tiltják a kihangosítás nélküli mobil használatot; a gépjárművezetők, ha autóba ülnek, nem állhatnak tudatmódosító szerek befolyása alatt, így alkoholt sem fogyaszthatnak. E tekintetben zéró tolerancia van. Ezek csak példák – messze vannak a felsorolás teljességétől.

A biciklisek esetében – annak ellenére, hogy a kerékpározás sok veszéllyel jár – eléggé lazák a szabályok. A kerékpáros fogyaszthat alkoholt, noha kerékpározásra alkalmas állapotban kell lennie. De, hogy ez mennyi, csak és kizárólag az ő megítélésén múlik. A Kerékpárosklub Kisokosában[5] szintén a zéró tolerancia álláspontját vallja – azt írják: „a KRESZ szerint bizonyos esetekben lehet minimális alkoholt fogyasztani, de mi nem javasoljuk” –, a hatályos jogszabályok most már megengedik az alkoholfogyasztást. Bukósisakot a bringásoknak nem kötelező viselni – csak akkor, ha lakott területen kívül 40 km/h feletti sebességgel haladnak (sebességüket itt a KRESZ 50 km/h-ban maximalizálja).

A biciklist csak a saját ügyessége, tudása védi, de ez sok esetben nyilvánvalóan kevés.

Közismert, hogy a közlekedés egyik alapelve: látni és látszani kell. A Kerékpárosklub is ezt tanácsolja, de a tanácsnál tovább nem jut.

Megítélésem szerint helyes lenne, ha a közlekedésben résztvevő kerékpárosok bármely napszakban kötelezően láthatósági mellényt viselnének. A jelenlegi szabályok szerint a fényvisszaverő mellény vagy ruházat használata csak lakott területen kívül, sötétedés után vagy rossz látási viszonyok közt kötelező. Lakott területen belül használata nem kötelező. Szerintem ez így nincs jól. Ma egy láthatósági mellény nagyjából 1000 forintnyi kiadást jelent. Az élet és a testi épség védelme indokolná kötelező használatát. A Nemzeti Kerékpáros Koncepció a követelést nem fogalmazza meg, pedig vélhetően a látni és látszani elv érvényesülését ez nagyban segítené, s már most érezhető egészségügyi megtakarítást jelenthetne, jelentene.

De a láthatósági mellény minden napszakban történő kötelezővé tétele nem elég. Jól láthatóan – elől és hátul is – számot kellene adni a mellénynek, egyszerűen azért, hogy a biciklis beazonosítható legyen. Ez fontos lehet egy balesetnél, de fontos lehet akkor is, ha a biciklis kárt okoz, vagy neki, illetve benne okoz kárt egy másik biciklis. A gépjárművek a forgalomban rendszámuk okán egyértelműen beazonosíthatók, a városban sokszor elég sebesen, néha hirtelen irányváltásokkal közlekedő biciklisek nem. Ha például elsodornak egy gyalogost, az nem tud érdemi információt adni az elkövetőről.

A számmal ellátott biztonsági mellény fokozza a felelősségérzetet, s ezáltal biztonságosabbá teszi a nagy társasjátékban, a közlekedésben a szabálytartást.

A biciklisek a forgalomban való viszonylagos védtelenségük okán fokozott védelmet érdemelnek, hiszen sokan vannak, képesek gyorsan menni és irányt változtatni, s egyre többen lesznek az utakon.

A kerékpárosokat nem csak infrastruktúra, hanem védettség és a nagyobb felelősségérzet lehetősége is megilleti.

 

A közteherviselés

A közteherviselés a polgári társadalom és a polgári állam egyik alapértéke. Negatív megfogalmazásban azt jelenti, hogy senki se vonhatja ki magát a közösséget terhelő kötelezettségek anyagi terhei alól. Sok formája létezik, de leginkább a közvetlen és közvetett adók azok, amelyeken át a közteherviselés elve érvényesül. A legszegényebb is visel közterheket, hiszen amikor bármely árucikket vesz, akkor fizeti az általános forgalmi adót; azt a közvetett adót, amely aztán a közösség egészét képviselő állam gazdálkodásának egy részét képezi.

Mint arra a bevezetőben utaltam, 2014 és 2020 között nagyjából 120 milliárdos fejlesztésre jelentettek be igényt a Nemzeti (mi más lenne?) Kerékpáros Koncepció létrehozói, illetve a Nemzeti (mi más lenne?) Kerékpáros Charta[6] aláírói. Mint azt szintén jeleztem, számításaik kiadási részét reálisnak gondolom, hiszen egyre többen gondolják úgy, hogy a Kerékpárosklub által felsorolt öt ok miatt érdemes biciklire ülni.

A kerékpárosokat érintő beruházások, fejlesztések nem magántőkéből jönnek létre. Sokszor európai támogatás felhasználásával, sokszor saját erőből önkormányzatok és az állam vállal ebben szerepet.

A biciklisek közpénzt igényelnek. Kérdés az, hogy ők milyen terhet vállalnak ebben? Kapni akarnak, de mit adnak?

Jelenleg semmit.

Egy gépjármű tulajdonos jó néhány ponton vesz részt a közteherviselésben. Most eltekintve az üzemanyag árától, amely számottevő adótartalommal bír, közvetlenül fizet a helyi önkormányzatnak úgynevezett súlyadót, az autópálya használatért különdíjat, és még a kötelező biztosítás is terheli. (A kötelező biztosítás ugyan nem adó, de – éppen kötelező jellege okán – részben mégis csak adó jellegű teher, hiszen meg nem fizetése esetén az állam kizárja a gépjárművet a forgalomból.) A gépjárművezető több jogcímen is fizet a jogosítványért, illetve annak megújításáért.

A bicikliseknek a közlekedést illetően semmifajta adóterhük nincsen, miközben sorra-rendre épülnek a bicikliutak, amiket persze aztán karban is kell tartani.

Éppen azért, mert a biciklizés tömeges jelenséggé vált, és remélhetőleg tartós felívelő szakaszba került, merül fel az, hogy utakat és infrastruktúrát hozzon létre számukra a helyi önkormányzat és az állam. Akkor viszont az is kérdéssé válik, hogy ők mivel járulnak hozzá saját közlekedési infrastruktúrájuk létrehozásához, bővítéséhez, fenntartásához.

Megítélésem szerint társadalmilag igazságtalan a jelenlegi helyzet, nevezetesen hogy a kerékpárosok semmivel sem járulnak hozzá az őket érintő beruházásokhoz. De az is igazságtalan lenne, ha megközelítően hasonló mértékben tennék ezt, mint az autósok. A közteherviselés elve egy polgári társadalomban általános, de arányosan kell érvényesülnie, mert ha aránytalan, az újabb igazságtalanságokat szül.

A jelenlegi nulla és az autósokat terhelő sok között kellene egy megfelelő arányt találni.

S akkor itt folytatnám a számmal ellátott láthatósági mellényről elkezdett gondolatmenetemet.

Mi van akkor, ha ez a mellény nem 1000, hanem – például, mondjuk, feltéve – 4650 forintba kerül? Ebben az esetben a 3650 forint plusz (ami egy évre vetítve napi 10, azaz tíz kemény magyar forintot jelent) egy olyan közteherviselési elemet jeleníthetne meg, amely a biciklisek hozzájárulását jelenti ahhoz, hogy infrastruktúrájukat az állam és az önkormányzatok fejlesszék. Egy ilyen láthatósági mellényt minden évben eltérő színvariációban lehetne forgalomba hozni, s évente meg kellene venni. Így biztosítva lenne az, hogy a közteherviselésben való részvétel folyamatos, illetve megszakítható legyen, hiszen ha valaki nem biciklizik többet, attól nem várható el, hogy fizessen.

Ahogy az autósok a súlyadó esetében – amelyet az önkormányzatnak évente fizetnek be – joggal kérik számon, hogy mit tesz az önkormányzat a tulajdonában lévő mellékutak fejlesztéséért, karbantartásáért, úgy a biciklisek közteherviselése esetében is a kerékpározók számon kérhetnék a késlekedő vagy elmaradt fejlesztéseket, a meglévő bicikliutak állapotát.

A közteherviselés polgári elvének érvényesítése nagyban segíthetné azt, hogy a biciklisek biciklisként is erős állampolgári öntudattal rendelkezzenek; ne adományként, hanem megszolgált juttatásként tekintsenek jogos szükségleteik kielégítésére.

 

Ellenérvek – ellenszél

Úgy gondolom, hogy a két elv – az élet és testi épség védelme, illetve a közteherviselés – ellenében nem lehet érdemi ellenérvet felhozni. Az egyik kulturális, a másik a polgári állam és társadalom működését érintő alapelv. Megkérdőjelezésük zsákutcába vinné a gondolkodást. Az élet és a testi épség védelme jelenleg a biciklisek esetében nyilvánvalóan elégtelen – legfeljebb bővíteni lehetne az óvintézkedések körét (kötelező sisak, térd és könyökvédő viselet; kötelező elméleti KRESZ vizsga). Itt tehát nem érzékelem, hogy komolyan vehető ellenvélemények megfogalmazhatóak lennének.

A közteherviselés tekintetében viszont más a helyzet. Számítok arra, hogy a magyar nemesség legrosszabb és legtovább élő polgárellenes hagyománya elevenedik fel. Senki nem szeret adózni, s a „nem adózunk” kiváltságőrző gondolata sokszor képes mindent felülírni. A magyar történelemben ez a magyar nemesi tradíció találkozott a szocializmus sok évtizedes hagyományával, amely a közteherviselés eszméjét sokáig teljesen vagy részben kiiktatta, s elhitette az emberekkel, hogy nem ők, hanem az állam (vagy a tanács) oldja meg problémáikat. Ezért a magyar társadalomban erős maradt annak a tudata, miszerint csak kapni kell – úgymond „jár az nekünk” –, de adni nem kell semmit. Tehát számítok arra, hogy a biciklisek közteherviselésének gondolata elutasító reakciókat is kivált. Valójában arra vagyok kíváncsi, hogy milyen racionálisan értelmezhető s nem érzelmi érvekkel lehet elutasítani a kerékpárosok közteherviselésének gondolatát.

Arra is számítok, hogy az elutasítók látszólag szofisztikáltnak tűnő, úgymond pragmatikus ellenérvekkel élnek. Például azzal, hogy ilyen alapon a gyalogosoknak is részt kellene venniük a közlekedésüket érintő közteherviselésben, merthogy nekik pedig járdákat építenek. Ez a járdaépítés persze a városokra igaz, a kisebb településeken nem feltétlenül jellemző. A döntő különbség mégsem ez. A döntő az, hogy a bicikli jármű, és a gyalogos nem az. A járművekre, illetve a jármű tulajdonosokra vonatkozik a közteherviselés infrastrukturális vetülete, s itt lehet dönteni arról, hogy nulla vagy sok ez a közteher. A jármű ugyanis tényleg más, mint a gyalogos. A sok különbség közül talán elég megemlíteni a közlekedési szempontból talán egyik legfontosabb tulajdonságot, a sebességet. A 7 milliárd ember közül (némi túlzással szólva) talán csak a világcsúcs tartó Usain Bolt jamaicai, illetve Justin Gatlin amerikai rövidtávfutó képes arra, hogy 200 méteren egy normál kondícióban lévő, viszonylag jó kerékpárral rendelkező embert otthagyjon, de 1 km-en már ők is esélytelenek.

A közteherviselést érintő gondolatmenet – s erre is számítok – egyetlen politikai erőnek sem fog tetszeni. Senki nem akar a nép elé azzal kiállni, hogy egy meghatározott elv érdekében illene fizetni. Azt el tudom képzelni, hogy a kormányzat a láthatósági mellénynek erősen megemelt hatósági árat szab, de ezt nem hívják majd közteherviselésnek; ez csak kikényszerített áremelés.

A kerékpáros szervezetek pedig nyíltan megfogalmazott lobbi-tevékenységet folytatnak, ezért ők sem fogják felkarolni a kerékpárosokra vonatkozó közteherviselés gondolatát. Pedig pozíciójuk éppen hogy erősödne, mert azt azért tisztán kell látni, hogy aki hozzájárul valamihez, az joggal követelhet is.

Mindezektől függetlenül nálam a két kerékhez ez a két elv tartozik.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_ker%C3%A9kp%C3%A1r%C3%BAt-h%C3%A1l%C3%B3zata

[2] http://www.ketosz.hu/sites/default/files/Nemzeti_Ker%C3%A9kp%C3%A1ros_Koncepci%C3%B3_2014-2020_final_0.pdf

[3] http://kerekparosklub.hu/files/MK_kp_forg_es_baleset_elemzes_20110209.pdf

[4] http://www.minimalmass.hu/statisztika-a-kozuti-balesetekben-resztvevo-es-okozo-jarmuvek-aranya-avagy-meg-mindig-veszelyesek-a-kerekparosok/195

[5] http://kerekparosklub.hu/kisokos

[6] http://kerekparosklub.hu/sites/default/files/Nemzeti_Kerekparos_Charta_final.pdf

A munkásosztály metamorfózisa

A kommunista világkép, világ- és történelemértelmezés kulcskategóriája a munkás, munkásosztály (idegen szóval: proletár, proletáriátus), illetve a munkáshatalom, azaz proletárdiktatúra kifejezés. A fogalmi bokorra más kifejezések is ráépültek, így – többek között –  a proletárkultúra, a munkáskultúra szóösszetételek is. Nem véletlen, hogy a fenti fogalmak oly fontosakká váltak: leképezhető belőlük mindaz, ami intellektuális igazolást és természetesen politikai legitimációt is ad a hatalomra törő, illetve hatalomra került kommunistáknak.[2]

 

Az intellektuális legitimáció

 

         A kommunizmus önmagát nem vallásnak, hanem tudománynak tekintette. Alapvetően különbözött tehát az európai kultúra addig megszokott és tömegesen érvényesülő megváltást ígérő áramlatától – nevezetesen a kereszténység különféle vállfajaitól -, hiszen nem hitként fogalmazta meg önmagát, hanem a hitnek akart intellektuális igazolást nyújtani. Nem véletlen, hogy a kommunizmus által uralt országokban intézményessé vált diszciplínaként fogalmazták meg a tudományos szocializmus, illetve a tudományos kommunizmus kitételeket. Léteztek ilyen tanszékek, létezett egyetemi oktatás és vizsgaanyag, léteztek kutatóintézetek, létezett könyvkiadás.

A kommunizmus intellektuális ereje abból adódott, hogy megpróbálta önmagát a történelem „megoldásaként” definiálni; úgy vélte, hogy egyfajta filozófiai levezetés nyomán ő az, amelyik az emberiség összes pozitív energiáját, etikailag igazolható kívánalmát valóra tudja váltani. Az intellektuális értelemben komolyan vehető tudományosság fundamentumát egy igen jelentős filozófus, Marx Károly tanai képezték, aki a hegeli gondolat nyomán úgy vélte, hogy az iparosodott társadalmak munkásosztálya képében a világszellem visszatalál önmagához, s ezáltal a munkásosztály válik képessé az emberiség világi megváltójának szerepére. Marx intellektuális teljesítménye – sok más mellett – abban áll, amit egyébként Lenin találóan fogalmazott meg: fejéről a talpára állította Hegelt. Amíg a hegeli logika tartalmilag éteri dimenziókban mozgott, addig Marx ezt a logikát történelmi-társadalmi kategóriákkal töltötte fel, mintegy „életesítette”. A munkásosztály ebben a konstrukcióban tehát nem egyszerűen önmagával volt egyenlő, hanem mindannak a feszültségnek a forrását és feloldását jelentette, amely a történelem során megőrizve-megszűntetve addig felhalmozódott. A magántulajdon és a termelés társadalmi jellege közti ellentmondás feloldására logikailag és fogalmilag a munkásosztály hívatott. A feloldás pedig egyben megteremti a történelem „megoldását” is, azaz létrehozza a jövő társadalmát. A jövő társadalma pedig a kommunizmus. Egy olyan világ, amit a világi messiás (a munkásosztály) világi formában teremt meg. Ez az a társadalom, ahol mindenki szükséglete szerint fogyaszt, mindenki képessége szerint dolgozik, s mobilitásában korlátlanul szabad individuumként viselkedik: délelőtt vadász vagy halász, délután kritikai kritikus.[3]

Kétségtelenül igaz  – s ez talán az eddigi szóhasználatomból is kitűnik -, hogy a hegeli idealista világkép materiális-történelmivé való átfordítása nem nélkülözte az egyébként erőteljesen benne lévő, s az addigi európai kultúrát jellemző vallási világlátást. Csakhogy ebben a világlátásban a hit nem kezdőpont, hanem végpont, s hinni azért kellett, vagy lehetett benne, mert racionális, fogalmilag kidolgozott érvekkel operált. Természetesen az egész rendszernek gyengéje volt az, hogy nem feltétlenül tudott megfelelni annak a ténylegesen zajló történelmi logikának, amire vonatkozni kívánt. De kétségtelenül egy olyan zárt rendszer volt, ami – ha a premisszákat elfogadjuk -, képes volt azt sugallni, hogy a kommunista ideológia a tudatos jövőbe lát (mondhatnám: a jövő mérnöke), s megteremti a harmóniát. Kétségtelen tény, hogy az angol és francia felvilágosodás teljes intellektuális potenciálját sikerült bevonni a marxi világképbe: valójában egy messianisztikus társadalom-megváltó hitet kellett racionálissá tenni, és észalapú módon kellett a hittételeket megindokolni. Formailag tehát a vallási világkép és a marxi világkép között olyan nagy különbség nincsen, mindegyik messiásban gondolkodik, mindegyik tudja, hogy hol a megváltás és az miben áll, de genezisében mégiscsak rendkívül különböznek. A különbség alapvetően abban áll, hogy az egyik nem a túlvilágra irányul, hanem azt ígéri az embereknek: ebben a világban lehet megvalósítani mindazt, amit ők eleddig a kivetítettek a túlvilágra. Következőleg – s ez igencsak fontos a hatásmechanizmus megértése szempontjából -, Marx tanai egy olyan érvelt perspektívát nyitnak meg az emberek előtt, amiben saját életük és saját cselekedeteik felértékelődnek. Rajtuk múlik, hogy itt a földön miként és hogyan érik el azt, amit a vallás csak a túlvilágra ígér nekik. Nem véletlenül írta Engels az egyik Feuerbach-tézisben, hogy a filozófusok eddig csak értelmezték a világot, itt az ideje, hogy meg is változtassák azt.

Így aztán az sem véletlen, hogy a kommunizmusnak elképesztően erős intellektuális vonulata alakult ki, merthogy a koherens logikai-fogalmi rendszer mágnesként vonzotta az evilági igazságtalanságokat érzékelő, s ahhoz intellektuális megoldási-feloldási fogódzót kereső értelmiség jelentős részét. A Marx utáni időszakot tekintve számtalan nevet lehetne felsorolni, akik vagy életük végéig, vagy életük egy szakaszában a kommunista világnézet híveivé szegődtek, illetve megcsapta őket az evilági megváltás racionális ígérete. Magyar vonatkozásban ez a sor Szabó Ervintől Lukács Györgyig, Déri Tibortól Heller Ágnesig terjed, de nemzetközileg Arthur Koestler, Rosa Luxemburg, vagy Francois Furet is ide sorolható.[4] Orosz vonatkozásban is – Plehanovtól Buharinig – nagyon jeles értelmiségieket tudhatott maga mögött a marxi tanok követőinek tábora. Természetesen lehetne tovább sorolni a neveket. Itt pusztán azt akarom jelezni, hogy a munkásosztály, mint az emberiség megváltója tan nem lebecsülhető, és az európai kultúrában nagyon mély nyomot hagyó vonzerőt jelentett,  szellemi ereje csak az angol és francia felvilágosodáséhoz mérhető.

Fogadjuk el tehát, hogy a marxizmus – centrumában a munkásosztály  történelmi szerepével, a világszellem önmagához való visszatalálásával – olyan szellemi hátteret biztosított, olyan eszmegazdagságot hozott létre, ami a XIX. század közepétől új horizontot nyitott Európa entellektüeljei számára. Erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy aki nem szegődött hívéül, annak is viszonyulnia kellett hozzá. Egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy Európa XIX. század végi, XX. század eleji – Németország esetében a XX. század negyvenes éveiig tartó – történelmének egy részét azok az eszmeáramlatok befolyásolták, amelyek éppen hogy a marxizmussal szemben próbálták definiálni magukat, persze jóval kevesebb racionalizmussal, jóval több irracionalizmussal. Gondolok itt arra, hogy a marxizmussal, az osztályközpontú megközelítéssel szemben megpróbálták versenyhelyzetbe hozni a faji szempontút.[5] A marxizmus kikényszerítette azt, hogy az evilági igazságtalanságokra ne a túlvilágon, hanem itt, ebben a világban  keressünk orvoslást.

A munkásosztály történelmi szerepéhez való viszonyulás akár azonosulással, akár elutasítással, gyakorlatilag az elmúlt 150 év egyik legfontosabb európai kérdésévé vált.

 

 

A politikai legitimáció

 

A rendkívül erős intellektuális kihívás – a marxizmus – óhatatlanul politikai következményekkel is járt. Éppen azért, mert filozófiailag egy létező társadalmat tételezett, s nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ha a munkásosztály hatalomra kerülése nyitja meg az utat a „történelem megoldása” felé, akkor ez nem maradhat pusztán elvont kívánalom, hanem létező politikai gyakorlattá (szervezetté, taktikává, stratégiává) kell válnia. Sorra-rendre jöttek létre a munkáspártok, Internacionálék alakultak, de hiányzott az a történelmi legitimációt felvállaló intellektuális és politikai erőfeszítés, ami átbillenthette volna a hatalom problematikáját a tételezett és reálisan létező munkásosztály javára. A XIX. század második felében a munkáspártok, az ilyen-olyan szociáldemokrata pártok abban gondolkodtak, hogy a választójog kiterjesztése nyomán megszerzik a legális politikai hatalmat, illetve hogy a részben általuk generált szakszervezeti mozgalmon keresztül nyomást tudnak gyakorolni a magántulajdonon alapuló világ magántulajdonosi részére.  Azt mondhatnám, hogy egy újtípusú történelmi feladatot a liberalizmus eszközeivel akartak megoldani. Azokkal a szabadságjogokkal akartak élni, amelyeket az általuk történelmi pusztulásra ítélt polgári világ dolgozott ki nekik.

A minőségi fordulatot itt a később bolsevik néven ismert mozgalom hajtotta végre. Elsősorban Lenin nevét kell kiemelni.

Ő úgy gondolta, hogy a munkásosztály, történelmi hivatásának beteljesítéséhez erős osztálytudattal kell, hogy rendelkezzék. Empirikusan érzékelte, hogy ez az osztálytudat a munkások jelentős részében nincs meg, azaz: hiába adott logikailag-fogalmilag a történelmi misszió lehetősége, ez a potencialitás nem tud valósággá válni. Rendkívül innovatív ötlettel úgy gondolta, hogy meg kell alapítani a munkásosztály osztálytudatának – pontosabban szólva: osztályöntudatának – szervezeti kereteit, a bolsevik típusú pártot. Ez a párt hivatásos forradalmárokból áll, azokból, akik hivatkozva a munkásosztály történelmi küldetésére, ha kell betartják a legális formákat, ha nem kell, nem tartják be azokat, de különösebb forma és szabályérzékenység nélkül csak és kizárólag a munkásosztály hatalma megteremtésére törekszenek. A munkásosztály hatalma ebből következően természetesen a párt hatalmát jelenti, mert a párt az, amelyik egyfajta élcsapat jelleggel a hihetetlen fokú osztályöntudatosság okán a munkásosztály érdekében gyakorolja majd a hatalmat. Lenin lényegében a XX. század elején ezeket a gondolatait megfogalmazta, s utána egész életében ennek megfelelően cselekedett.[6]

A lenini gondolat lényege az volt, hogy a hatalom megszerzésére nem általában a munkásosztály alkalmas, hanem azok a kiválasztottak, akik osztályöntudatuk okán képesek a történelem „megoldására”. Természetesen ez is igencsak „vallásos-szekuláris” gondolat volt. A középkorias világképpel szemben, ahol is Isten kegyelme legitimálja a hatalmat, nem azt a tisztán szekuláris megoldást választotta, ami szerint a választásokon megnyilvánuló népakarat igazolja a szuverenitást, hanem a filozófiai erővel, hittel és osztályöntudattal felruházott kiválasztottság konstrukcióját, ami így egybeolvasztotta a spirituális és igencsak materiális elemeket.

Innentől a munkás és a munkásosztály már nemcsak egy filozófiai értelemben vett esszenciális kulcsfogalom, hanem maga a hatalom igazolása. Elméleti értelemben ez a munkásosztály fogalmának első igazi metamorfózisa. A filozófiai kategóriából hatalom-igazolássá vált fogalom azt eredményezte, hogy ettől kezdve a filozófiai kategória úgy vált a politikai hatalom-igazolás eszközévé, hogy az ezt vallók számára megadta a felmentés lehetőségét minden olyan aktuális mocsokság alól, ami ellenkezett az európai kultúra egyéb dimenzióiban kidolgozott normáival. Így lehetővé vált az is, hogy a tételezett filozófiai igazsághoz keresztülhazudjuk magunkat. Hozzátenném azt is, hogy a leninizmus lényege – legalábbis szerintem – ebben állt. Fölfedezte, hogy a munkásosztály ügye a kiválasztottakból álló pártban összpontosul, s ez a párt lehet alkalmas arra, hogy ténylegesen realizálja mindazt, ami egy filozófiai rendszerben értékként a munkásosztályhoz kötődött.

Hogy mennyire fontos volt a metamorfózis során fenntartani az eredeti filozófiai ethoszt, az mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kommunista párt aktuális vezetői közül nagyon sokan jelentős elméletfejlesztő értelmiséginek is gondolták magukat. Hadd utaljak arra a sorra, amelyben Lenintől a nyelvtudomány kérdéseit megoldó Sztálinon át a nemes egyszerűséggel csak a Kárpátok géniuszának nevezett Nicolai Ceaucescu-ig terjed. Lenint kivéve általában ezeknek a kommunista vezetőknek a „művei” még életükben, pontosabban szólva hatalmuk során összkiadásban jelentek meg, s mint a bölcsesség kulcsát, óriási példányszámban osztogatták a népnek.  Úgy tűnik, hogy a metamorfózist ez a kommunista hagyomány eltakarni kívánta, hiszen a politikai legitimációs megközelítés értelemszerűen nem jelenti a filozófiai igazolást. Mégis ezek az emberek kivétel nélkül úgy gondolták, hogy sokkal jobban hasonlítanak Marxhoz, mint önmagukhoz.

 

 

A politikai gyakorlat

 

A munkásosztály metamorfózisainak sorában a következő lépést az jelentette, hogy a politikai legitimációs elképzelést tényleges gyakorlattá kellett átváltani, illetve realizálni kellett mindazt, ami a tényleges gyakorlatból következett. Erre sokáig az egyetlen valós mintát a bolsevizmus, illetve a Szovjetunió szolgáltatta. A 1920-as évek elejétől magát Szovjetuniónak hívó államalakulat önmagát munkáshatalomként definiálta, és természetesen a munkásosztály diktatúráját, a proletárdiktatúrát kívánta megvalósítani annak érdekében, hogy a „történelem megoldását” beteljesítse.

Itt az első problémát az jelentette, hogy a proletáriátus diktatúrája egy jelentős agrártöbbséggel bíró országban valósult meg, aholis elég abszurdnak tűnt az az állítás, miszerint a munkásosztály átfogja a társadalom többségét. A problémát azzal akarták megoldani, amit közönségesen „erőltetett iparosításnak” hívunk.[7]

Az „erőltetett iparosítás” társadalomtörténeti értelemben lefordítható úgy is, mint erőltetett munkásosztály teremtés. Általában az erőltetett iparosítást fenyegetettséggel, háborús logikával modernizálási szükséglettel szokták indokolni, s ezt tartják a folyamat kizárólagos okának. Hozzátenném, hogy az iparosítás nyelvezete is ezt támasztja alá, hiszen a termelésnek és az iparosításnak általában „frontja” van, és „permanens harc” folyik a jobb eredményekért. Saját gondolatmenetem alapján azonban – elismerve a fenyegetettség szindrómát – úgy gondolom, hogy legalább ilyen fontos ok volt az, hogy nagy tömegben munkásosztályt teremtsenek. Egyszerűen azért, mert ha már egy filozófiai tartalmú politikai legitimációs technikát választottak, akkor fel kellett mutatni, hogy képesek létrehozni a „történelem megváltóját”, magát a munkásosztályt. Tehát azt állítom, hogy a fenyegetettség, illetve a modernizációs háborús logika és a politikai legitimációs logika egymást erősítette, egymás kölcsönös igazolására voltak képesek.

A másik nagy problémát az jelentette, hogy egy ilyen erőltetett iparosítási modellt egy gyarmatokkal nem rendelkező birodalom csak saját parasztságának rovására tud kivitelezni, azaz: a saját parasztságát – népét – kell lepusztítania, kizsákmányolnia az eredeti tőkefelhalmozás eléréséhez. Ebből az is következett, hogy fokozott mértékben kellett erőszakhoz nyúlni, hiszen az óriási agrártársadalom nem kívánt önként asszisztálni saját kifosztásához. A bolsevizmus tehát megintcsak a legitimációs logikát felhasználva úgy vélte, hogy a párt, a munkásosztály élcsapata ügyét szakralizálja (a munkásosztály amúgyis a történelmi megváltás letéteményese), és lesújt mindenkire, akit a munkásosztály, illetve a kommunizmus ügye ellenségének tételez. Így tehát míg a hatalom legitimációja nem változott, a tényleges hatalom gyakorlása a párttól a párt vezetője által uralt erőszakszervezetekhez csúszott át. Megteremtették és fetöltötték az erőltetett iparosításhoz szükséges ingyen munkaerővel a láger-rendszert, a parasztságtól pedig behajtották azt a „felesleget”, amiből finanszírozták az iparosítás költségeit, és amely éhínséghez, s így több millió ember éhhalálához vezetett.

A szovjet gyakorlat – nevezzük nevén: sztálini gyakorlat – logikusan következett a lenini hatalomigazolási modellből, de mindazonáltal egy újabb sajátos metamorfózist idézett elő. A „munkásosztály hatalma” kifejezés nem egyszerűen a párt mindenható hatalmát jelentette, hanem a párt öklének a hatalmát, amit a „belső ellenség” ellen irányuló erőszakszervezetek testesítettek meg. A „munkásosztályból” tehát először párt lett, majd mindez a párt ökleként definiálódott. (Ahogy ez Magyarországon is szlogenné vált: „Munkásököl vasököl, odasújt, ahova köll.”) Így tehát egy olyan metamorfózis sor állt elő, amely logikus sorrendbe szerveződött, és lényegében rendkívül messze került attól az eredeti intenciótól, amelyik az emberiség boldoggá tételét a munkásosztálytól várta. De miután a munkásosztály továbbra is – legalábbis eszmeileg – a történelem megoldójának szerepében volt tartva, ezért minden erőszak is legitimálhatóvá vált. Természetesen az is, amit a párt tagjaival és a munkásosztállyal szemben alkalmaztak. Mérhetetlen emberi szenvedés által akarták boldogítani az embereket.[8]

A szovjet gyakorlat, ami a „munkásosztály hatalmának” egyetlen történelmileg létező gyakorlata volt, azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy máshol is mintává válik.

 

 

A metamorfózis magyar importja

 

Magyarországot 1945-ben a szovjet csapatok szabadították fel a náci megszállás alól. A felszabadított ország megszállt országgá vált, és egészen az 1990-es évek elejéig az is maradt.

A magyar tradíciókban addig – legalábbis a munkásosztályt illetően – egy rövid kommunista kísérlettől eltekintve a marxizmus másik ágazata, nevezetesen a szociáldemokrata irány vált uralkodóvá. A szociáldemokrácia is a munkásosztályban látta a megváltót, de betartotta azokat a liberalizmusban gyökerező játékszabályokat, amelyek a választójogon, az egyesülési jogon és egyéb jogokon keresztül álltak rendelkezésére. Nem gondolta azt, hogy a filozófiai legitimáció automatikusan átváltható hatalmi legitimációs logikává. Azzal, hogy a Szovjetunió lépett be a magyar politikai térbe, nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenti többséget megszerezni képtelen kommunisták rendkívül erős hatalmi hátvédet kaptak, s megnyílt az útjuk arra, hogy demokratikus politikai legitimáció nélkül, saját hatalmukat építsék ki. A hatalom kiépülésében pedig alapvető szerepet játszott a mintává stilizálódott szovjet gyakorlat. Ezt sok minden segítette.

Legfőképpen az, hogy miután a kommunistáknak látványosan nem sikerült megszerezni a társadalom majoritásának támogatását, és Magyarország is – jelentős többségében – agrárország volt, ők is azzal a feladattal néztek szembe, hogy meg kellett teremteni a kiépülő diktatúra úgymond társadalmi igazolását: a nagylétszámú munkásosztályt. Magyarország is erőltetett iparosítási pályára került, amit általában az akkori hidegháborús logikával szoktak indokolni, de én továbbra is azt állítom, hogy ez legitimációs logika is volt, s a két komponens – akárcsak a Szovjetunió esetében – egymást erősítette. Magyarországon az erőltetett iparosítás éppúgy erőltetett munkásosztály-teremtéssé vált, mint a Szovjetunióban, de persze – miután a folyamat rövidebb ideig tartott, mint ott, – a repressziós időszak is rövidebb volt, mint a szovjet esetben. A kezdeti időszakban a kommunista logika élvezett valamennyi társadalmi támogatottságot, ami azzal függött össze, hogy elvett azoktól, akiknek volt valamijük. A probléma inkább az volt, hogy viszont nem adott eleget azoknak, akiknek nem volt semmijük. Ahogy a magyar lakosság egy része a megelőző időszakban szívesen költözött be a zsidók megüresedett lakásaikba és vitte el ruháikat, ugyanígy a hazai sztálinizmus kezdeti időszakában is szívesen vették birtokba a kitelepítettek lakásait. A probléma sokkal inkább abban állt, hogy a két háború között erős kispolgárság az új rendszerben nem igen találta meg a számítását, s az erőltetett iparosítás éppúgy a nagytömegű parasztság kárára történt, mint a Szovjetunióban. Az emberek nagyon rövid időn belül szembesültek azzal, hogy ugyanaz a metamorfózis-sor zajlik le, mint a szovjet esetben: a munkásosztály hatalma a párt hatalmát jelenti, és a párt, mintegy delegálja a munkásosztály teljes történelmi esszenciáját a párt ökléhez. Másként fogalmazva: a magyar gyakorlat azt jelezte a társadalomnak, hogy a rendszer a társadalom brutális proletarizálásában érdekelt (Ez persze egy újabb eltérés a szociáldemokráciához képest, amelyik a munkásosztály polgárosításában volt érdekelt.) Az erőltetett iparosítás következtében hirtelen nagytömegű munkásosztály jött létre, ami viszont a hatalmon lévőket abban a tudatban erősítette meg, hogy még fokozottabb szükség van az élcsapatra, a pártra és természetesen a párt öklére, mert a hirtelen létrejött nagytömegű munkásosztály egyfelől ugyan legitimálta a munkáshatalmat, másfelől viszont arról szólt, hogy a munkásosztály úgymond „felhígult”.[9]

Megjegyezném – anélkül, hogy Rákosiék logikáját igazolni akarnám -, hogy a „felhígulás” tényleges és természetes folyamat volt, aminek mentális példáival is találkozunk. Míg a klasszikus munkásmozgalom esetében az antialkoholizmus az egyik szakmunkás identitáselem volt, addig az új munkásosztály esetében már sokkal inkább az alkoholizmus dominált. (Ebből rengeteg probléma adódott Sztálinváros építésekor éppúgy, mint a gyárak körül megjelenő pálinkacsárdák esetében.) Az erőltetett iparosítás nem felgyorsított folyamatokat, hanem megtörte a magyar társadalom fejlődésének szervességét.  De miután a 30-as évektől kezdve a zsidótörvények, majd a holokauszt nyomán ez a szervesség már amúgyis megtört, ezért a kommunista gyakorlat a magyar társadalom számára nem volt szokatlan. A zsidók elleni retorziók, illetve a kommunista gyakorlat közti kontinuitást mi sem példázza jobban, mint az ugyancsak „munkásosztály ethosszal” felruházott új értelmiség-teremtés, aholis nem egyszerűen a régi értelmiségiek kiszorítása folyt, hanem azoknak az értelmiségi társadalmi pozícióknak a feltöltési kísérlete is, amelyeket éppenhogy a holokauszt nyitott meg az új rendszer számára.

Természetszerűleg az erőltetett munkásosztály-teremtés, illetve a proletárdiktatúra kiépülése a „munkás” fogalmát minél inkább ki akarta terjeszteni. Akárcsak a Szovjetunióban, itt is megjelent az un. munkáskultúra dominanciájának igénye, ami egyben arra is alkalmas volt, hogy a „munkás” fogalom ellentettjét, a „polgárit” az ellenség pozíciójába nyomják bele. (Polgári természetesen az volt, amit a hatalom birtokosai polgárinak tartottak.) A „polgári”, valójában egy plasztikusan formálható ellenségkép volt, a „rosszfiú” abban a leosztásban, ahol a „jófiú” a „munkás” volt. Magyarországon is sok jeles értelmiségi állt be a világi megváltást ígérő és hivatalosan támogatott fősodorba, közülük nem kevesen aztán később gyarapították a kiábrándultak táborát.

A rendszer számára bizonyos értelemben traumatikus élményt jelentett az, hogy 1956-ban jelentős tömegben fordultak velük szembe olyan emberek, akik önmagukat munkás identitásban határozták meg, és a munkásosztály tagjaiként viselkedtek. Sajnos az eddigi kutatások során 1956-ot illetően sokkal nagyobb figyelmet fordítottak az un. pártellenzékre és az eseménytörténeti folyamatokra, mintsem arra, amit a munkástanácsok léte jelentett. Pedig 1956 egyik legfontosabb eleme az volt, hogy sorra-rendre jöttek létre – méghozzá spontán módon, – azok az intézményes formák, ahol a gyárak, üzemek munkásai a társadalmi tulajdont saját ellenőrzésük alá kívánták vonni. Nem véletlen, hogy 1956 intézményesen leginkább tovább élő rendszere a munkástanácsok világa maradt.

Összefoglalva el lehet mondani, hogy Magyarországon is lezajlott a munkásosztálynak az a metamorfózis-sora, ami filozófiai megváltó kategóriából politikai legitimációvá, majd társadalmi erőszakká transzformálta a „munkás”, „munkásosztály” kifejezés tartalmát.

 

 

Az import honosítása – újabb metamorfózis

 

Kádár János és a Kádár-rendszer ennek, a szovjet minta-import nyomán létező világnak a terméke volt.

Kádár 1956 előtt és után is, haláláig hitt a munkáshatalomban, a munkásosztály vezető szerepében. Nyelvi kultúrájában ő is, és pártja is folytonosan használja ezeket a fogalmakat, s ugyan a fogalomhasználat gyakorisága az idő előrehaladtával ritkul, de a munkásosztály történelmi hivatásáról szóló dogma mindvégig fennmarad. 1956 után „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” alakul. A név a későbbiekben változik. A rendszer legvégéig megmarad viszont az állami erőszakszervezeteken kívül létező egyetlen fegyveres testület: a Munkásőrség. Kádár maga – a hűvösebb időkben – élete végéig megtartja azt a kalap viseletet, ami a Monarchia, illetve a két háború közti Magyarország polgárosodó szakmunkás világát jellemezte. (A polgári származású Lenin sapkájával az orosz munkásosztályhoz akart hasonulni – Kádár a kalappal a polgárosodott magyar szakmunkás képzetét követte.) Beszédstílusában, szókészletében egy tételezett munkáskultúrába kívánt beleilleszkedni; szívta a Munkás cigarettát, és esszenciális bölcsességként azt fogalmazta meg, hogy „A gulyásleves legyen gulyásleves.”,

Valójában persze nem ezek a stiláris elemek a legfontosabbak, hanem az összkép, amelyet magáról sugallt, nevezetesen, hogy mentálisan közel áll a munkásosztályhoz, hangsúlyozottan nem értelmiségi, és ez önmagában politikai jelentőségre tesz szert. (Kádár egyébként e tekintetben nem követte a Ceaucescu-ban is testet öltő nagy elméletfejlesztő hagyományt; soha nem akart nagy gondolkodónak látszani.)

A lényeg mégiscsak az, hogy teljes mértékben fenntartotta azt a politikai legitimációs dogmát, hogy a történelem végső megoldása a kommunizmus, ehhez a szocializmuson át vezet az út, s mindennek garanciája a munkásosztály hatalma. Hű maradt a bolsevizmus eredeti legitimációs ötletéhez, és eltávolodott attól a metamorfózistól, amit az jelentett, hogy a párt hatalmát delegálni lehet a párt ökléhez. Természetesen hatalomra kerülése után nem rögtön tette ezt meg, előbb lesújtott oda, ahova köll, de utána – ha lehet képletesen fogalmazni, – az öklöt inkább a zsebben tartotta, mintsem hadonászott vele.

Miközben Kádár és rendszere fenntartotta a munkásosztály történelmi szerepéről vallott dogmáját, eközben – vélhetőleg részben 1956 hatására – elindult egy, az erőltetett iparosítás korára egyáltalán nem jellemző lassú fogyasztás-bővítő politika. A fogyasztás-bővítő politika abban állt, hogy egyfelől a társadalom egyre nagyobb csoportjai számára nyílt ki a lehetőség, hogy jövedelmet halmozzon fel (még ha ez szerény mértékű jövedelem-felhalmozás volt is), másfelől lehetővé vált az, hogy ezek a jövedelmek fogyasztásba kanalizálódjanak. A nagyon kicentizett, s időnként állami felbuzdulással szigorítani akart rendszer egy idő után elkezdett öntörvényű módon működni, és egy olyan életvilágot hozott létre, amiben a fogyasztás, a szükséglet kielégítése társadalmi konszenzussá és mintává vált. Az 1950-es évek végén elindult a televíziózás Magyarországon és óriási ütemben nőtt a vevőkészülékek száma. De általában is elmondható, hogy a magyar társadalom ekkor élte meg először azt, hogy tömeges mértékben fel tud szerelkezni tartós fogyasztási cikkekkel.[10] Lehetővé vált olyan magántulajdonok megszerzése, amire a rendszer addig nem volt nyitott. Ilyen volt a vikend-telek, illetve a vikend-ház. Jelentős méreteket öltött a társadalom motorizációja is, – felgyorsuló ütemben szaporodtak a magán személyautók. Ez a fajta fogyasztási struktúra és fogyasztás-gyarapodás magától értetődően nem a társadalom egészét jellemezte, de mintaadóvá és céllá vált. Cél lett, hogy Lada gépkocsit vehessen az ember, és mindenki tudta, hogy a Wartburg presztízs értéke kevesebb, mint a Ladáé. Céllá vált a szekrénysor, de mindenki tudta, hogy a presztízs hierarchia csúcsán a jugoszláv szekrénysor áll. Céllá vált a vikend-telek, de mindenki tudta, hogy a balatoninak nagyobb a presztízs értéke, mint a ráckeveinek.

Anélkül, hogy ezt a folyamatot most részletezni akarnám, megállapítható, hogy mind a jövedelemtermelés, mind a keletkezett jövedelmek tekintetében, megteremtődött egy sajátos helyzet. Voltak célok, amikre érdemes volt takarékoskodni, és voltak lehetőségek, amikből lehetett takarékoskodni.

Az érett Kádár-rendszerben külön fogalom is született arra a jövedelemtermelő képességre, amiből lehetett fogyasztani. Második gazdaságnak hívták.[11] Ebbe éppúgy beleértődött az agrárnépességre jellemző háztáji, mint a városi népességre jellemző fusizás. Éppúgy beleértődött a gazdasági munkaközösség (Gmk), mint az állami tulajdonú termelőeszközökkel végzett magánmunka. Ennek a sajátos folyamatnak az eredménye az lett, hogy míg Kádár János és rendszere a munkásosztályhoz kötődő dogmákat abszolút fenntartotta, addig azok az emberek, akikre mindez vonatkozott volna, átmentek egy olyan metamorfózison, amelynek jegyében sokkal inkább kispolgárnak voltak nevezhetőek, mintsem a szocializmus történelmi letéteményesének. A magyar kispolgárosodás a magyar történelemben soha nem volt olyan tömeges folyamat, mint az érett Kádár-korszakban. Az a magyar mondás, mely szerint ötről hatra lehet jutni, jól kifejezte ennek a kispolgárosodásnak az ethoszát. Nem hiszünk a kínai nagy ugrásban, meg az 50-es évek világmegváltó szövegeiben, de azt tapasztalatilag vissza tudjuk igazolni, hogy ötről hatra el lehet jutni. Ez egy olyan alapvető élményanyag volt, amiben a gyári szakmunkás éppúgy részesülni tudott, mint a presszósnő; a magánórát adó iskolai tanár éppúgy találkozott vele, mint a szabadidejében magánszolgáltatást végző kőműves.

Természetesen a sajátos szocialista kispolgárosodás erős korlátokkal rendelkezett. A legfőbb korlátja az volt, hogy önmagát nem tudta termelő kistulajdonra átváltani, mert a rendszer ezt alapvetően gátolta. Ezért hívom fogyasztói kispolgárosodásnak a folyamatot és nem kistermelői kispolgárosodásnak. De legalább ilyen gát volt az is, hogy nem tudta önmagát megfogalmazni. Nem volt szava rá. A kispolgár, nyárspolgár a rendszer verbális kultúrájában alapvetően negatív tartalmú szó maradt, s ezért a nagyon heterogén ámde közös normák által vezérelt csoport képtelen volt magát nyelvpolitikai realitásban megnevezni. Mindenütt ott voltak, de nem tudták megmondani, hogy ott vannak. A rendszer és az őt részben kiszolgáló társadalomtudomány csak olyan szavakkal illette őket, amelyek már rég nem voltak identitáskategóriák. Ha azt mondták: munkás, akkor ez nem fedte le, hogy a munkások jelentős része illegális kisvállalkozóként a maga hasznára dolgozik. Ha azt mondták, hogy „bérből, fizetésből élők”, akkor ez nem fedte le azt a tapasztalati anyagot, hogy a vajas kenyeret megvesszük a bérből és a fizetésből, de a sonkát rá már a második gazdaságban állítjuk elő. Azaz kétirányú volt a folyamat: Kádár és a rendszer már nem tudta őket megnevezni, de ők sem tudták megmondani magukról, hogy identitás-értelemben kik is vagyunk. Ennek egészen furcsa mentális anomáliák lettek a következményei. A rendszer például úgy döntött, hogy népi nyomásra „farmert” fog előállítani. Ezt ők „trappernek” hívták. Akiknek el akarták adni a trapper farmert, azok pedig nem gondolták, hogy ez igazi farmer. És inkább illegális úton, horribilis összegekért beszerezték a Super Rifle-t, a Levis-t, Lee-t, Wrangler-t. A rendszer azt mondta, hogy tánczenében az etalon Vámosi

János és Zárai Márta. Azért, mert visszafogott, s azért, mert dallamos. (A kommunisták mindig is konzervatívak voltak.) A nép ezzel szemben az Illés, Metró, Omega szentháromságot preferálta. A rendszer azt mondta, hogy a Nők Lapja képes a szocializmus ízlésvilágának megfelelő emberképet sugározni. A szex nélküli női lappal szemben tömeges méreteket öltött a szex-videók illegális forgalma és a szex-lapok behozatala.[12]

Mindezt csak annak példájául kívánom felhozni, hogy milyen sajátos távolodás zajlott le egy létező, és önmagát megfogalmazni nem tudó kispolgárosodás, és a kádári, a rendszerre is jellemző dogmavilág között. A kettő egymás mellett élt, de mint ahogy akkoriban a helyzetet egy jeles magyar közgazdász jellemezte: A zenekar mást játszik, mint amit a karmester vezényel, s ha a karmester nem viselkedik rendesen, akkor a zenekar megfenyegetheti, hogy úgy fog játszani, ahogy vezényel.

Megítélésem szerint a honosított szocializmusban létrejövő munkásosztály-metamorfózis pontosan ebben áll: a munkásosztályból kispolgárság lett, miközben őt továbbra is munkásosztálynak hívták, amelynek történelmi hivatása van, s amelyben neki csak arra van késztetése, hogy kispolgáriságát mielőbb jobban kiteljesítése és minél kevésbé gondoljon arra, amit történelmi hivatásának gondolnak.

Kádár tragédiájának sokan azt gondolják, hogy meg kellett érnie Nagy Imre rehabilitálását. Ez valószínűleg Kádár számára, személyileg megrázó lehetett. Én mégiscsak inkább azt gondolom, hogy Kádár igazi intellektuális tragédiája nem a Nagy Imre temetés volt, hanem az, hogy belemerevedett egy olyan világképbe, egy olyan szóhasználatba, egy olyan gondolkodásba, amely a 80-as évek végére beszélő viszonyban sem volt azzal, amire vonatkozni akart. Az igazi tragédia abban állt, hogy olyanokról beszélt, akik már nem azok voltak, akiknek ő tételezte, s olyan életvilágról szólt, ami a maga realitásában már teljesen más volt, mint amit ő annak gondolt.

Kádár János több, mint harminc évnyi uralom után idegenné vált saját országában. Ennél tragikusabbat egy politikus számára nehéz elképzelni.

 

 

Utóhang a nosztalgiáról

 

Ma sokan elmondják, hogy Kádár János iránt nosztalgia van. Nincs teljesen tisztázva, hogy a személyének szóló nosztalgia ez, vagy inkább az érett Kádár-korszaknak szóló érzésekről van-e szó. Az mindenesetre bizonyos, hogy Kádárt az emberek a saját emlékezet-kultúrájukban inkább pozitív, mintsem negatív jelenségnek látják. Megítélésem szerint azonban ennek főként nem személyre szóló okai vannak. Tudomásul kell azt venni, hogy az embereknek lehetnek pozitív érzelmeik egy olyan korral szemben, ami számukra a kisszerű, ámde az előző időszakokhoz képest (háborús idők, ötvenes évek) mégiscsak a mérhető, stabil gyarapodás időszakát jelentette. Mindezt úgy, hogy ha betartottak bizonyos politikai szabályokat, sem a biztonságot, sem a gyarapodást nem fenyegette veszély.[13] Tévedés lenne azt gondolni, hogy a Kádár által is működtetett verbális politika iránt van valamifajta vágyakozás. Éppen ezért helytelen lenne politikai dimenzióba helyezni ezt a kérdést. Tudomásul kell venni, hogy az emberek számára a békés konszolidált gyarapodás az egyik legfontosabb érték. A Ferenc József-i kornak is pozitív az emlékezete – a magyarok ezt a kort rendszerint a „boldog békeidők” kifejezéssel illetik. A Horthy korszak Bethlen-i időszaka iránt is van nosztalgia, hiszen akkor még volt jogbiztonság, volt valamennyi gyarapodás és stabil pénz. S persze a 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig-végéig tartó időszak iránt is létezik egyfajta pozitív beállítottság.

Az emberek nem a diktátorok iránt éreznek vonzalmat. Szálasinak és Rákosinak semmifajta pozitív emlékezete nem lelhető fel a magyarok agyában, lelkében. Azért, mert hozzájuk csak a szenvedés kötődött. Az emberek a saját élhető életüket szeretik. Ehhez képest a diktátorok múló jelenségek.

[1] Az írás eredeti megjelenési helye: Mit kezdjünk vele? Kádár János (1812-1989). XX. Század Intézet, Budapest, 2007. 109-124. pp. Másodlagos megjelenés: Gerő András: Éljen a magyar! ÚMK, Budapest, 2010. 12-32. pp.

[2] A szövegben a „munkás”, ”munkásosztály” kifejezés hangsúlyozottan nem társadalomtörténeti értelemben szerepel. Az adott kontextushoz kötődő – filozófiai, politikai – értelmet mindig a szövegkörnyezet adja ki.

[3] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth Kiadó 1962. Különösen a 44-55. és 66-93. oldalak.

[4] Koestler is, Furet is megírta kiábrándulása intellektuális történetét. Furet a kommunizmus egészét értelmezi „Egy illúzió múltja” című Franciaországban 1995-ben, Magyarországon 2000-ben megjelent könyvében (Budapest, Európa Kiadó)

[5] E tekintetben a leghatásosabb mű: Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts. München, Bruckmann 1899

[6] Lenin 1902-ban írta meg Mi a teendő? című munkáját. (A cím ugyanaz, mint a forradalmi demokrata, Csernyisevszkij munkájának címe.) Itt fejti ki a pártra vonatkozó, akkor újnak számító nézeteit.

[7] Az erőltetett iparosításhoz átfogó munka: Alec Nove: An Economic History of the U.S.S.R., The Penguin Press, 1969.

[8] Ezt a problémát – mintegy anticipálva a jövőt – Lukács György már az 1910-as évek végén írt cikkében (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma) érzékelte és megfogalmazta.

[9] A munkásosztály, illetve az értelmiség rekrutációjára, illetve bővülésére Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1968.Budapest, Kossuth kiadó – KJK 1974., 185-191 pp.

[10] A fogyasztási adatok felelhetőek Mányi Szabó Istvánné, Szőkéné Boross Zsuzsanna (szerk.) A lakosság fogyasztása 1970-1997. Budapest KSH 1998, illetve „A lakosság  jövedelme és fogyasztása”. Budapest, KSH 1997.

[11] A fogalomról Galasi Péter, Gábor R. István: A második gazdaság. Budapest, KJK 1981.

[12] A Kádár-korszak vizuális antropológiájához: Gerő András-Pető Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból. Budapest, Tegnap és Ma Alapítvány 1997.

[13] A Kádár-kori kispolgárosodásról, illetve a nemzeti emlékezet hozzá való viszonyáról részletesebben írok „Magyar illuzionizmus” című könyvemben (Budapest, UMK, 2006.)

Civilizációs kiáltvány

„A Magyar nem bírja magát olly jól, mint körülményi engednék.”
Széchenyi István gróf 1830.

„Éljünk! – ennyi állítható hazafias programként, és ez nagyralátó terv volna.”
Esterházy Péter  1992; 2005.

 

Előszó

Magyarországon általában, s így mostanság is sok szó esik a magyar nemzeti létről.

A politikát láthatóan és érzékelhetően mindaz foglalkoztatja, ami a nemzeti tartalomból közvetlenül politikává tehető.

Mondhatnám, ez így természetes.

A magyar eszmetörténet nagy alakjai is kiemelten érdeklődtek a nemzeti lét általuk fontosnak gondolt tartalmai iránt.

Saját korukban elmondták azt, amit ők akkor lényegesnek láttak.

Különféle nézőpontokból tették ezt, s éppen ezért különféle problémákra voltak érzékenyek.

A nemzeti létről való gondolkodás intellektuális ősforrása számomra Széchenyi István gróf.

Ő volt Magyarországon az első, aki teljes intellektuális energiáját a modern értelemben vett nemzet felemelésére irányozta.

S, mivelhogy felemelni akarta nemzetét, ezért meg is akarta azt változtatni.

Széchenyi a nemzeti kritikának és önkritikának is ősforrása.

Változtatás ugyanis nem lehetséges anélkül, hogy ne tennénk kritika tárgyává azt, ami van, s ne mutatnánk rá arra, ami lehet, vagy ami kívánatos.

Széchenyi óta azt is tudjuk, hogy a magyarok nemcsak nemzet, hanem civilizáció is.

A civilizáció fogalma a magyar nyelvben többrétegű kifejezés.

Régi és eredeti értelmében jelenthette azt is, amit később polgárosodásnak hívtunk.

De jelentheti a társadalmi és anyagi műveltség meghatározott fokát is.

Megítélésem szerint, ha szerkezeti részekre akarjuk bontani a civilizáció mai fogalmát, akkor három réteget különíthetünk el.

Az egyik az anyagi-tárgyi-infrastrukturális vetület.

Ez arról szól, hogy az adott nemzet milyen anyagi feltételrendszer közepette él, s az adott kor vívmányaiból mit hasznosít, mihez és mennyiben jut hozzá.

A másik vetület az értékrendet érinti.

Arról szól, hogy egy adott nemzet tagjai milyen értékek mentén élik az életüket, miket tartanak fontosnak és nem fontosnak.

A harmadik vetület mentális.

A civilizációhoz hozzátartozik a civilizált ember fogalma is; ez érinti a viselkedésbeli normákat, a társadalmi együttélés szabályait, mindazt, ami az emberi együttműködés világát társadalmilag befolyásolja.

Úgy látom, hogy a nemzeti létet érintő politikai és eszmei diskurzusban a civilizáció összetett fogalmából leginkább csak az van jelen, aminek vagy közgazdasági vagy közvetlen politikai vonzata van.

Sokat beszélnek a nemzeti jövedelemről, a hatékonyságról, az intézmények működéséről, az infrastruktúráról és legalább ennyi szó esik arról, hogy esszenciálisan ki tekinthető magyarnak, s hogy ezt a konstruált esszencialitást ki mennyire képviseli.

Meg persze arról is sok szó esik, ami nemzeti tragédiának tekinthető, s arról is viták zajlanak, hogy milyen magyarság fogalmat lehet és adott esetben kell érvényesíteni.

Ezek mind lényeges kérdések, s lényegességüket mi sem támasztja jobban alá, mintsem, hogy különböző mértékben, arányban, és nézőpontból, a szellemi és politikai élet résztvevői foglalkoznak ezzel.

Én azonban most egy más irányt választok.

Bizonyos értelemben, visszanyúlnék Széchenyi eszmei hagyatékához és azt mondanám, hogy nézzük a magyart úgy, mint civilizációt.

Ezzel semmilyen más megközelítés fontosságát nem vonom kétségbe.

Egyszerűen más nézőpontot érvényesítek.

S, ha a civilizációs megközelítést érzem fontosnak, akkor ezen belül is válogatnék.

Nem azzal foglalkoznék, aminek kiemelten gazdasági vetülete van.

Elfogadom az országot, a hazámat anyagi-materiális értelemben olyannak, amilyen.

Nem akarom, hogy nagyobb vagy kisebb legyen.

Nem áll módomban az sem, hogy kitaláljam miként lehetne gazdagabbá tenni.

Elfogadom, hogy annyi a nemzeti jövedelme, amennyi és annyival nő, amennyivel.

Nem vagyok érzékeny szemű és tollú író sem, ezért bármennyire vonzó lenne civilizációnk mentális feltérképezése, erre sem tehetséget, sem képességet, sem késztetést nem érzek.

Marad tehát, ami szerintem kultúránk, civilizációnk egyik leglényegesebb vetülete, az értékek és a hozzájuk köthető jelenségek világa.

Nem csak személyi korlátaim miatt választom ezt a vetületet, hanem azért is, mert szerintem itt van mozgásterünk; itt nagyon sok minden rajtunk múlik, sőt szinte kizárólag csak rajtunk múlik.

Másként fogalmazva: a szabad döntés és a szabadság lehetőségét választom.

De tartalmi szempontok is szerepet játszanak abban, hogy miért azt választottam, amit.

Nagyon zavar, hogy sem a politikai, sem az intellektuális közbeszédben nem hangsúlyozódik eléggé: a magyarok hamarabb halnak meg, mint kellene.

Az sem hangsúlyos, hogy miért állhat elő ez a helyzet.

Arra sem fordítunk kellő figyelmet, hogy értékrendünk milyen tehertételekkel rendelkezik.

S azt sem tartjuk fontosnak, hogy mindebből mi következik.

Úgy vagyunk vele, mint az ember a saját szagával: ami a mienk, azt nem érezzük.

Pedig lenne rajta mit szagolni.

Mert a magyar civilizáció egészen riasztó arccal is rendelkezik.

S ezen változtatni kellene.

Másként is fogalmazhatnék.

Rajtunk múlik, hogy a mostanihoz képest boldogabb országban élhetünk-e.
Rajtunk múlik, hogy inkább bizalommal vagy bizalmatlansággal viszonyulunk-e honfitársainkhoz, polgártársainkhoz.
Rajtunk múlik, hogy tovább tudjuk-e élni az életünket.
Rajtunk múlik, hogy az irigység kultúrája helyett a teljesítményt díjazó kultúrává válunk-e.
Rajtunk múlik, hogy az egyszerű önzés helyett a személyiség minél teljesebb kibontakoztatásának útját választjuk-e.

A felsorolás nem teljes: sokkal több múlik rajtunk, mint gondolnánk.

Nem állok kívül ezen a kultúrán, ezen a civilizáción. Része, részese vagyok.

Ami kritika, az részben önkritika is.

Mégis, a megítélhetőséghez és a kritikához külső nézőpontot választok.

Meghatározott dimenziók mentén mindig Európai Uniós adatokkal vetem össze a magyar civilizáció értékeit, jelenségeit.

Úgy vélem, hogy ez tényszerű viszonyítási pontot teremt, mert a magyar nem magában áll a világban, hanem civilizatórikusan-kulturálisan része annak az Európának, amelynek 2004 óta már intézményesen is tagja.

A viszonyítás kényszere és intellektuális kötelezettsége határokat is szab.

Csak azt tudom viszonyítani, amihez adatom is van.

A megközelítés módja nagyon is eltér mindattól, ami a magyar eszmetörténet nemzeti létről való gondolkodását eleddig jellemezte.

A szerzők saját intellektuális logikájuk mentén gondolkodva, általában alappal vagy nem alappal bíró érzeteikből, megérzéseikből formáltak intellektuálisan jól-rosszul érvelt mondandót.

Én nem ezt az utat követem.

Ma már ugyanis vannak intézmények, amelyeknek az a feladata, hogy nemzetközileg is összevethető mutatókat képezzenek.

Ma már vannak kutatások, amelyeknek épp a nemzetközi összevethetőség a célja.

Élek a megváltozott lehetőséggel.

De nem annyira élek vele, hogy ez élvezhetetlenné tegye a szöveget. Csak egyszerű, átlátható mutatókat közlök. Megkímélem az érdeklődőt a regressziós adatoktól és a többdimenziós tábláktól.

Az összevethetőség a civilizáción belüli szerző külső nézőpontját garantálja.

Őszintén szólva, nem a konkrét, pontos számok az érdekesek.

A különbségek a fontosak.

Az, ami saját szagúvá teszi civilizációnkat.

Jórészt az inspirált erre a munkára, hogy a saját szagot sokszor kifejezetten bűznek, helyenként elviselhetetlen bűznek éreztem és érzem.

Széchenyi azt mondta: tevékenységének célja, hogy a magyar nemes legyen nemes magyar.

Ma nem a magyar nemest kell megváltoztatni, hanem a magyarokkal kell elfogadtatni: merjenek változni, merjenek jobb minőségű és hosszabb életet élni, próbáljanak meg boldogabbak lenni.

Civilizációnk erőteljes javításra, változásra, változtatásra szorul.

Ha kiáltványnak hívom ezt a szöveget, azt ezért teszem.

 

A teljes szöveg letöltése: Civilizációs kiáltvány (PDF)

Kis ország, nagy abszurd

2012 novemberében az országgyűlés elfogadta a 2012. évi CLXVII törvényt, amely 2013. január 1-jével lépett hatályba[2]. A törvény címe: „Egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról.” Módosítják a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvényt, a médiaszolgáltatásról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV törvényt, a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI törvényt, a helyi önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX törvényt és az illetékekről szóló 1990. évi XCIII törvényt, illetve a hiteles tulajdoni lap másolat szolgáltatási díjáról szóló 1996. évi LXXXV törvényt.

A különféle törvényeket érintő módosítás eltérő eljárási elemeket tartalmaz, de közös tartalmi pont, hogy ez a törvény intézkedik, miszerint sem a cégek, sem sajtótermék és médiaszolgáltatás, sem civil szervezet, sem közterület, illetve közintézmény elnevezésében nem lehet „olyan személy neve, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be, vagy olyan kifejezés, vagy olyan szervezet neve, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerrel közvetlenül összefüggésbe hozható.” A törvény kimondja, ha a megítélést illetően kétség merülne fel, a kétséget támasztó fél köteles beszerezni a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.

A törvény teljesen nyilvánvalóan deklarálja: a nemzeti emlékezetet őrző megnevezések köréből ki kell törölni azokat a személyneveket, fogalmakat, szervezeteket, amelyek az önkényuralmi politikai rendszerekhez kötődnek.

 

Első probléma

A törvény a személyek esetében önkényuralmi politikai rendszerekről beszél. A kifejezés, illetve a szervezet esetében önkényuralmi politikai rendszerről szól. Míg az előző esetben többes számot, az utóbbi esetben egyes számot alkalmaz.

Akkor most egy vagy több önkényuralmi politikai rendszer létezett a történeti és nem naptári értelemben vett XX. század Magyarországán?

A XX. század magyar históriájában három olyan rendszer volt, amely önmagát diktatúraként fogalmazta meg. Az 1919-es Tanácsköztársaság, 1944-45-ös nyilas rendszer és az 1948-tól uralmon lévő kommunista rendszer, amelynek első időszaka 1956-ban nemzeti felkeléshez vezetett. Az 1956 után kiformálódó rendszer – noha megőrizte egypárti jellegét – a társadalmi realitásokat egyre jobban figyelembe vette, és ezért nem vezetett nemzeti felkeléshez.

Ezeket a rezsimeket centralizált irányítás, a demokratikus intézmények működésének hiánya jellemezte.

A törvény nem igazít el a tekintetben, hogy három vagy egy önkényuralmi rendszer volt-e Magyarországon.

A tisztázást segítheti, ha megnézzük a 2012. június 22-én benyújtott törvényjavaslat általános indoklását. Azt írják: „Hazánkban jelenleg egyre erősebb nyomás érezhető mind a lakosság, mind a média irányából a diktatúrákhoz, elsősorban a kommunista diktatúrához, valamint a Tanácsköztársasághoz köthető személyekről elnevezett utcanevek, intézmények, társadalmi szervezetek nevének megváltoztatásával kapcsolatban. Az önkényuralmi politikai gyakorlattal történő teljeskörű szakítás megköveteli, hogy ilyen ideológiákhoz, pártokhoz, jelképekhez kötődő elnevezések ne maradhassanak fenn, illetve a jövőben se jelenjenek meg… A módosító javaslat e célnak megfelelően széles körben megtiltja a diktatúrához kötődő megnevezések használatát.”[3]

Mint az indoklásból kiderül: itt is a zavaros következetlenség uralkodik, egyszerre van szó diktatúrákról és diktatúráról. S ha egy törvénynél nem világos az, hogy pontosan miről beszél, az önmagában elég ok arra, hogy rossznak tartsuk.

 

Második probléma

A fogalmilag tisztázatlan törvény törvényjavaslati általános indoklásában megjelenik a pozitív cél: nevezetesen, hogy miért akarnak egy ilyen törvényt hozni. Azt mondják „… utcáink, intézményeink, szervezeteink csak olyan elnevezést viseljenek, amelyek méltóak a demokratikus jogállam eszméihez.” Úgy gondolják, hogy a demokratikus jogállam eszméi és az önkényuralom tisztázatlan mennyiségű magyarországi rendszere egymás ellentétei.

A gondolat helyes, de nem csak a diktatúra mint politikai forma áll szemben a demokratikus jogállam eszméivel. Az is ellentmond a demokratikus jogállam eszméinek, ha egy országban parlamentáris úton megszüntetik az állampolgári jogegyenlőséget.

Magyarország XX. századi történetében pontosan ez volt a helyzet a két világháború közti időszakban. A Horthy Miklós államfő vezetésével működő magyar állam a jogegyenlőség elvét durván megsértette; az idők során változó intenzitással száznál több zsidóellenes rendeletet és jónéhány zsidótörvényt hozott, amivel származási alapon magyar állampolgárok százezreit zárta ki a munkához, az oktatáshoz, a tulajdonhoz és a közéletben, politikában való részvételhez fűződő jogokból.

Állampolgári jogegyenlőség nélkül pedig sem a XX., sem a XXI. században nincs és nem is lehet jogállam.

Kérdés, hogy ha saját bevallásuk szerint olyannyira ragaszkodnak a demokratikus jogállam eszméjéhez, akkor ennek ellentéteként miért csak önkényuralmi rendszer(ek)ben fogalmaznak? Tisztában vannak-e a jogállam kifejezés jelentésével? Tudják-e azt, hogy jogállam fogalmilag lehetetlen jogegyenlőség nélkül? Úgy tűnik, hogy ezt nem tudják – vagy nem akarják tudni.

A nemtudásnak – mondhatnám: a tudatlanságnak – következményei vannak. A törvényjavaslat általános indoklásához mellékelnek egy elrettentőnek szánt névsort azokról az utcanevekről, amelyek ma is léteznek Magyarországon, de a törvény elfogadása esetén ellehetetlenülnek, megváltoztatásra szorulnak. Ezek között szerepelnek a kommün vezetőjéről, illetve terrorapparátusának főnökéről (Kun Béla, Szamuely Tibor) elnevezett közterületek. Nem is kérdéses, hogy ők nem illenek egy demokratikus jogállam eszmeiségéhez. De a listán megtalálhatóak Marx Károlyról vagy Engels Frigyesről elnevezett utcák is.[4] Az elfogadott törvény szerint ők nyilván a kommunista rendszer megalapozásában vettek részt, s ezért kell őket kiiktatni. Marx 1883-ban halt meg, Engels 1895-ben hunyt el. Miért lehet őket a jóval később realizálódott kommunista diktatúrák megalapozóinak tekinteni? Pontosan tudjuk, hogy miként vélekedtek volna Joszif Viszarionovics Sztálinról?

Ha őket lehet így nézni, akkor miért nem lehet a közterületnek nevet adó, s 1941-ben öngyilkosságot elkövetett, zsidótörvényeket hozó Teleki Pált az 1944-es magyarországi holokauszt egyik megalapozójának tartani? Ha Marxot és Engelst össze lehet hozni Rákosi Mátyással, akkor miért nem lehet a hungarizmus szót kitaláló, s 1927-ben meghalt Prohászka Ottokár püspököt – iskolák vannak róla elnevezve – összehozni az 1944-től regnáló hungarizmussal?

Ez a törvény intellektuális értelemben ezer sebből vérzik; féloldalas, s következményeiben is abszurd. Mondhatnám azt is, hogy a demokratikus jogállamiság rosszul értelmezett eszméinek nevében zöld utat biztosít a jogegyenlőtlenség kultuszának; antikommunistának szánták, pedig valójában csak primitív.

 

Harmadik probléma

A törvény értelemszerűen Magyarországra vonatkozik, mert a magyar törvényhozásnak nincs hatalma más országok tekintetében. De mi van akkor, ha valamelyik önkényuralmi rendszer Magyarországon használt egy kifejezést, amely más demokratikus országokban nagyon is pozitív tartalmú konnotációval rendelkezik, s ez a pozitív tartalom is megjelent abban a magyar kultúrában, amely az önkényuralmi periódusok alatt létezett?

Az úttörő, a pionir természetesen köthető a szocialista rendszerhez, de köthető a tudomány történetéhez és az Egyesült Államok középső és nyugati területeit meghódító telepesekhez is. A partizán kifejezés a szocialista rendszer frazeológiájában pozitívként jelent meg, de francia vagy éppen olasz megfelelője nem kötődött önkényuralmi rendszerhez, s mégis jelen volt az autoriter politikai rendszer által uralt kultúrában.

Egy adott fogalomnak egyszerre lehetett önkényuralmi és nem önkényuralmi használata.

Nagyon kevés olyan fogalom van, ami kizárólagosan kötődött egy-egy önkényuralomhoz (pl. hungarizmus, proletár internacionalizmus). Fogalmaink jelentős többsége nem rendszerfüggő, noha egy-egy rendszer preferáltan használhatta.

Mindebből az következik, hogy egy ilyen tartalmi problémával leterhelt törvényt csak nagyon szűken lehet értelmezni, s csak azokat a kifejezéseket lehet tiltani, amelyek kizárólagosan kötődtek az önkényuralmi politikai rendszerekhez. (A népfront jellemző volt a második háború előtti demokratikus Franciaországra – esetükben népfront kormányról beszélünk. A Hazafias Népfront már csak a Kádár-rendszerre volt jellemző.) De ezt mindenki tudja, aki kicsit is járatos a XX. századi históriában, vagy indíttatása van arra, hogy utánajárjon a dolgoknak. Önmagában ezért felesleges volt törvényt hozni.

 

Negyedik probléma

A személyek esetében az a helyzet, hogy születésük és haláluk a legritkább esetben esik egybe egy-egy önkényuralmi rendszer életperiódusával. Így aztán a változó rendszerek világában – ilyen vagy amolyan okokból – a személyek képesek politikai meggyőződésüket változtatni, vagy éppen alkalmazkodnak egy-egy politikai szisztéma logikájához. Persze van egyértelmű eset is: olyan, amikor valakinek az élete teljesen összefonódott egy önkényuralmi ideológiával, és ezt vezető szerepben érvényesítette a neki megfelelő rezsim keretei között. Az esetek jelentős részében azonban más a helyzet.

Ha szó szerint vesszük a törvény rendelkezését, miszerint olyan személyről nem szabad elnevezni semmit, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be, akkor tartalmilag és formailag is kénytelenek vagyunk megerőszakolni saját történelmünket. Az önkényuralmi rendszerekről szólva ez az elgondolás kettes számrendszerben működik: ha valaki részt vett benne, akkor nem neveznek el róla semmit, ha nem vett részt benne, akkor szabad az út az elnevezés előtt.

Hogy ne maradjon elvont a probléma, ezt néhány példával illusztrálom.

Szekfű Gyula, történész (akiről Budapest IV. kerületében utca van elnevezve) „Három nemzedék” című könyvével hozzájárult Bethlen István gróf ellenforradalmi konszolidációjához, s a konzervatív reform némi antiszemitizmussal dúsított tálalásával segítette a bethleni kurzust. Később politikailag eltávolodott ettől, s 1945 után dicsérőleg írt a sztálini Szovjetunióról. 1953-tól országgyűlési képviselő lett, s 1954-től (haláláig, 1955-ig) az Elnöki Tanács tagja volt. Nem is kérdés, hogy önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be – még akkor is, ha tudjuk, hogy mind a képviselőség, mind az Elnöki Tanács tagság a kommunista rendszer díszfunkciói közé tartozott, nagy tényleges hatalommal nem járt, kiváltságokat azonban biztosított.

Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!

Szentágothai János, a kiváló orvostudós 1977-1985-ig volt az Akadémia elnöke – ami önmagában is a rendszer vezető funkciói közé tartozott. Majd országgyűlési képviselő, illetve az Elnöki Tanács tagja lett. 1990-től a demokratikus parlamentben a Magyar Demokrata Fórum képviselőjeként működött. Nem is kérdés, hogy élete egy szakaszában önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be. Nevét Pécsett kutatói központ viseli, illetve a Nemzeti Innovációs Hivatal róla nevezte el tudásközpontját.

Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!

S végül még egy példa. Róla nincs közterület elnevezve, de más tekintetben a nemzeti emlékezet világában nagyon is fontos szerepet tölt be. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkáraként 1947. február 25-én a szovjetek elhurcolták, éveket töltött fogságban. 1956-ban a Nagy Imre kormány minisztere lett, majd kiegyezett a Kádár-rendszerrel, és 1958-ban parlamenti képviselőséget vállalt. 1959-ben halt meg. 2000-ben elhurcolásának napja, február 25-e lett Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapja (2002-től van szobra a Kossuth téren). Kovács Béla – a törvény értelmében – önkényuralmi politikai rendszer fenntartásában vezető szerepet töltött be, hiszen parlamenti jelenlétével legitimálta a Kádár-rendszer kiépülését, illetve terrorját.

Akkor most le vele? A törvény szerint a válasz egyértelmű: igen, le vele!

Nagyjából-egészében teljes szürreál lenne, ha a kommunizmus áldozatainak emléknapjául szolgáló alkalmat biztosító személyt mint a kommunizmus kiszolgálóját, illetve fenntartóját kituszkolnánk a nemzeti emlékezet antikommunista vonulatából.

Mindezekkel a példákkal pusztán azt kívántam jelezni, hogy a magyar história bonyolultabb, mint a kettes számrendszer, az igen-nem logikájában gondolkodó törvény. Ha históriánkat leegyszerűsítjük az igenre és a nemre, akkor történelmünket dobjuk el, s ráadásul elképesztő méltánytalanságokra ragadtatjuk magunkat.

A törvény nem csak rossz, nemcsak felesleges, következményeiben abszurd, de ostoba is.

 

Ötödik probléma

A törvény rendelkezése szerint kétes esetekben a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását kell kikérni. De a törvény logikája szerint nincs kétes eset, mert a törvény nem differenciál; lényege éppenhogy korlátoltságában, illetve abszurditásában áll. Abban a gondolati világban, amiben a parlamenti többség gondolkodott sem Marx Károlynak, sem Engels Frigyesnek, sem Szekfű Gyulának, sem Szentágothai Jánosnak, sem Kovács Bélának nincs esélye. Ha eddig valami viselte is a nevüket, vagy valamely alkalom megemlékezésre méltó alakjainak is tűntek, innentől esélytelenek.

Mégis a bölcsnek tűnő törvényhozó a lehetséges vitás kérdésekben való állásfoglalás lehetőségét áthárítja a Magyar Tudományos Akadémiára.

Innentől – megítélésem szerint – az Akadémia egy dolgot tehetett volna. Kiad egy közleményt, amelyben tisztelettel megköszöni a feladatot, s egyben közli, ő nem erre van, s egyébként is a törvény szövege, illetve tisztázatlan gondolati tartalma és az intellektuális-történeti megítélés akadémiai logikája összeegyeztethetetlen.

A tudományos logika ugyanis éppen a differenciáltságban áll; abban, hogy az igazsághoz csak vitákon át tudunk közelíteni, s ha eljutottunk egy nyugvópontra, az is revideálható. Ezt közönségesen a gondolat szabadságának hívják, és az Akadémia elvileg a tudományos gondolkodás szabadságának intézményes letéteményese. Nem ítélkezik, hanem vitatkozik. Nem gondolatrendőrségben, hanem gondolatszabadságban érdekelt. Legalábbis elvileg. Még a látszatát is el kell kerülnie annak, hogy nem csak és kizárólag a tudományos gondolkodás szabadságát szolgálja.

Ehelyett az Akadémia gondolkodás nélkül vállalta a munkát. A hírek szerint[5] az Akadémia elnöke 2012. december 17-én határozatot hozott arról, hogy milyen szabályok szerint fogják vizsgálni „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmának való megfelelőséget.” (sic!) Az érdemi vizsgálatot az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja végzi 30 napos határidővel. Ha döntésük tekintetében kétség merül fel, ezt az Akadémia jogi és igazgatási főosztálya vagy az MTA elnöke fogalmazhatja meg. Ekkor az elnök más akadémiai szakértő testület véleményét is kikérheti, és erre a célra akár önálló szakértői bizottságot is kijelölhet. Az elnöki döntés nyomán a Bölcsészettudományi központ vezetője létrehozott egy 3 fős testületet, amelyik megfogalmazta a beérkezett kérdések alapján az Akadémia véleményét.

A testület nevében egy ember szólalt meg nyilvánosan.[6] Közölte, hogy az Akadémia működéséhez szükséges költségek legnagyobb részét az államtól kapja, s az adófizetők pénzéért köteles megfelelni az állam által ráhárított feladatoknak. Másfelől – szerinte – az Akadémia szuverén.

Kérdés: ha szuverén, akkor ez miben áll? A szuverenitásnak miért nem része az a deklaráció, miszerint az Akadémia szellemi működési elve nem a kettes számrendszer logikája?

Közölte továbbá, hogy véleményük nem kötelező erejű senki számára; a végső döntéseket az elnevezéseket használó intézmények hozzák meg. Ez így igaz, persze akkor kérdés, hogy miért kell állást foglalni? És legfőképpen miért hárítja át a felelősséget azért, amit tesz? Pontosan ugyanúgy viselkedik, mint a törvényhozó, aki az Akadémiára hárította a vitás kérdések véleményezését.

Azt is elmondta – nagyon helyesen -, hogy itt nincs szó árnyalatokról és tudományos megközelítésről; a történelmet az esetek nagy részében nem lehet fekete-fehér módon értelmezni, s a törvény végiggondolatlan.

Ezek után még inkább indokolt a kérdés: ha ők is tudják, hogy saját szakmai meggyőződésüknek megfelelő differenciált választ nem tudnak adni, akkor miért vállalják el a tudottan intellektuálisan korrekt módon el nem végezhető feladatot?

Tudják, és mégis teszik. A cigányzenész annak húz, aki fizet. Az Akadémia – megítélésem szerint – nem cigányzenész, hanem – a példánál maradva – szimfonikus nagyzenekar. Megintcsak elvileg. Következőleg bárki rendel tőle magyar nótát, bárki fizet ezért, mondhatja azt, hogy magyar nótát nem tudok játszani, mert nem erre vagyok, de egy szimfóniát elő tudok adni. Esetünkben tudottan és bevallottan nem ez történt.

De legalább ilyen érthetetlen az, hogy az Akadémia XX. századdal foglalkozó történész tagjai miért nem foglalnak nyilvánosan állást a tudományos történeti gondolkodás autonómiájának védelmében? Jónéhányan közülük érintettek abban az intellektuális és egzisztenciális folyamatban, amely életük egy szakaszában önkényuralmi rendszer állampárti tagsággal bíró, vagy éppen vezető szerepet betöltő fenntartójává tette őket, majd életük egy másik szakaszában – rendszerint a rendszerváltozás tájékán vagy azt követően – ettől eltávolodtak. Nekik kell a legjobban tudni azt, hogy ez a törvény mennyire egyneműsíti a ténylegesen bonyolult és összetett élettörténeteket és azok megítélését – beleértve a sajátjukat is.

Hallgatásuk beszédes, és több, kedvezőtlen értelmezést tesz lehetővé.

Mindenképpen el kellett volna mondani, hogy ez a feladat a tudományos korrektség szellemében nem végezhető el.

A kompromisszumos megoldás az lehetett volna, hogy az Akadémia vezetése deklarálja a fenti állítást, s utána – egy bizottságot felkérve – a konkrét kérdésekre, konkrét válaszokat ad. Így megmaradt volna az Akadémia arca, és a kormányzat is megkapta volna azt, amire vágyott. Kevés esztétikai értékkel bíró, ámde – némi önbecsapással – legalább látszólag korrekt és praktikus megoldás lett volna: olyan, ami megtartja a káposztát, de a kecskét is jóllakatja. De még ez sem történt meg.

 

Hatodik probléma

A hatodik probléma az előző öt együttese: az a kép, ami az eset során a parlamenti többség és az intézményesült magyar szellemi élet intellektuális állapotáról kirajzolódik.

Habitustól és nézőponttól függően persze ezt tekinthetjük úgy is, hogy a túlvilágon Örkény István, vagy éppen George Orwell békésen nyugtázzák: mióta elmentek a világ nem sokat változott, csak minden alacsonyabb színvonalon működik. Vélhetően örülnek, mert az ilyen történetek az ő halhatatlanságukról és nagyságukról szólnak.

[1] Kis ország, nagy abszurd. In: http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=200643:kis-orszag-nagy-abszurd-199627&catid=9:vendegek&Itemid=134 2013. március 29.

[2] Magyar Közlöny. 2012. évi 155. szám, 26232-26234. Az országgyűlés a törvényt 2012. november 19-i ülésnapján fogadta el.

[3] http://www.parlament.hu/irom39/07757/07757.pdf

[4] Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: önmagában Marx és Engels nem szívügyem, de úgy vélem, hogy a magyar emlékezetkultúra európai emlékezetkultúra, s ily módon hivatott arra, hogy megemlékezzen mindazon jelentős szellemi teljesítményről, ami az európai kultúrát jellemezte, illetve jellemzi. Személy szerint az sem lenne ellenemre, ha a klasszikus német filozófia jeleseiről közterek lennének elnevezve. Mily’ szépen hangzana a Hegel köz, vagy a Kant utca szóösszetétel!

[5] http://index.hu/belfold/2013/02/05/bucsuzzunk_gagarintol_es_az_uttoroktol_is/

[6] Bolgár György interjúja Pók Attilával http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=197369%3Abolgar-gyoergy-interjui-a-galamusban-2013-marcius-12&catid=69%3Abolgar-gyoergy-megbeszeljuek&Itemid=106