A magyar nemzeti szimbolika csaknem teljes. A magyarok majdnem minden olyan szimbolikus önkifejezéssel rendelkeznek, ami az európai nemzeti fejlődés során kialakult.
A magyar nemzetnek – s így Magyarországnak – van zászlaja (nemzeti színei), címere, himnusza, szekuláris eredetű, a nemzeti múltból következő ünnepei, emléknapjai, nemzeti emlékhelyei, kitüntetései, sajátnak érzett kulturális toposzai.
A magyar állam önnön kifejezési formáivá tette a nemzeti szimbolika jelentős részét. A régi alkotmány, s a most alaptörvénynek nevezett új alkotmány is közjogi helyet biztosít számukra, s nem egy esetben alacsonyabb rangú jogszabályok is szólnak róluk.
A 2012. január 1-jén életbe léptetett alaptörvény első része a „Nemzeti Hitvallás” – meghatározott szellemben, kritikával illethetően – még a nemzeti emlékezet egyes elemeit is kanonizálja.
Az állami szimbolikává vált nemzeti szimbolika nem pusztán magyar, hanem általános európai jelenség, sőt világszerte elterjedt. Az állam általában a nemzet által spiritualizálódik – egyszerűen azért, mert ily módon ad hangot annak, hogy elvileg az állampolgárok összességének letéteményese; a nemzetet mint politikai és kulturális közösséget fejezi ki. Az állam közös értékeket, értékegyetértést kíván magához társítani, mert szellemi legitimitásához szüksége van a világi spirituális igazolásra is.
Állami-nemzeti szimbolikánk nagyobb része tényleges, napi szinten érzékelhető egyetértésen alapul. Senki sem kérdőjelezi meg a Himnuszt, nemzeti ünnepeinket, a piros-fehér-zöldet. A címerről 1990-ben viták zajlottak, de a kérdés eldőlt. A meglevő mellett azonban az ún. Kossuth-címer képében tovább él az alternatív címerhasználat. Az utóbbi évtizedekben alternatív nemzeti színkombinációként ismét megjelent a piros-fehér (vörös-ezüst) Árpád-sávos lobogó, de ez nem írja felül az 1848-ban törvénybe iktatott nemzeti színeket. A kitüntetések körül már sokszor sokkal kevesebb egyetértést lehet tapasztalni, s ugyanez a helyzet az emléknapok egy részével is.[1]
Az állami-nemzeti szimbolika tekintetében meglévő egyetértés azt mutatja, hogy a magyarok – politikai és kulturális értelemben felfogott nemzetként – képesek közösségként megnyilvánulni. A részleges konszenzushiány viszont azt jelzi, hogy a nemzeti önazonosságon belül igencsak eltérő politikai identitások léteznek, amelyek időnként képesek alternatív nemzeti szimbólumteremtésre is.
A két jelenség együtt igaz, s a maga ellentéttel teli egységében természetes.
***
Ami nincs, de lehetne: nemzeti jelmondat
Azt állítottam: a magyar szimbolika majdnem teljes.
A magyar nemzetnek – s így Magyarországnak – nincs jelmondata.
A földrajzi értelemben vett Európa negyvenhárom állama közül huszonhatnak van, s nem ismeretlen az Európán kívüli világ számos országában sem.
Az államok feletti szerveződésként létrejött Európai Unió szintén rendelkezik jelmondattal.
Kis magyar múltidézés
A modern nemzettudat kialakítása és kialakulása Magyarországon alapvetően a „hosszú XIX. századhoz” köthető. Ekkor született a Himnusz, a nemzeti szín, s ekkor rögzült az, hogy a magyarnak nemzeti céljai vannak. Ekkor vált nemzeti önazonosságunk megkérdőjelezhetetlen részévé 1848.
Történelmünket a XIX. századtól vizsgálva megállapítható: a magyaroknak volt is állami jelmondata, meg nem is.
Amíg Magyarország királyság volt, s uralkodója is volt, addig az uralkodói jelmondat dívott – az ország jelmondata az uralkodó jelmondata volt. Ferenc József uralkodói jelmondata latinul így szólt: „Viribus Unitis”, azaz – magyarul – „Egyesület erőkkel”. Magyar királyként előszeretettel használta a „Bizalmam az ősi erényben” – latin megfelelője: „Virtutis Confidu” – mondatot. A „Viribus Unitis” mottó megjelent az osztrák-magyar forint, illetve – 1892-től – korona pénzérméinek peremfelirataként, s az uralkodóról szólva egyébként is rendszeresen és gyakran használták.
1916 végétől IV. (Ausztriában I.) Károly uralkodott. Az ő regnálása 1918 őszéig, a monarchia megszűnéséig tartott. Miután a nagy háború kellős közepén került hatalomra, jelmondata így szólt: „Harcban és békében a nemzettel a hazáért!”. A mondat hivatalosan létezett, de pénzre nem került rá – már csak azért sem, mert Károly kevés érmét veretett, s a háború után azt be is olvasztották. A jelmondat nem is lett közismert.
A két háború közti Magyarország államformáját tekintve királyság maradt, de nem volt király, következőleg uralkodói jelmondat sem létezett, létezhetett.
Más megoldást választottak – olyat, ami nem „hivatalos”, de ténylegesen és széleskörűen használatos jelmondatot eredményezett.
1920-ban a trianoni békeszerződést követően a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája ösztönzésére a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki. A kiírás szövege így szólt: „a Védő Ligák Szövetsége pályázatot hirdet: 1 legfeljebb húsz szóból álló imára, fohászra és 2 legfeljebb tíz szóból álló jelmondatra. Úgy az ima vagy fohász, mint a jelmondat azt a gondolatot fejezze ki, hogy minden törekvésünk elrabolt országrészeink visszafoglalására irányuljon, és addig nem lesz pihenésünk, míg hazánk újból egységes nem lesz”.
Az „ima” kategóriában a nyertes Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Magyar Hiszekegy” című műve lett, amit aztán bevezettek az iskolákba, ahol minden tanítási nap elején elmondták.[2]
A jelmondat kategória győztese ismeretlen személy, ugyanis az illető nem adta meg a nevét. A jelmondat így szólt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” A jelmondat rendkívül nagy ismertségre tett szert, s a két háború közti Magyarországon úton-útfélen használták: iskolai ünnepség, állami beszédek, s általában a témára vonatkozó közéleti megszólalások állandó eleme lett. A tömeges használat tényét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy – egyfajta folklorizálódás eredményeképpen – szövegváltozatban is terjedt: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”.
A jelmondatot – akárcsak a „Hiszekegy”-et – hivatalosan nem emelték állami rangra, de a revíziós politikában érdekelt magyar állam mégiscsak így használta.
A második világháború utáni Magyarország szovjetizált állam lett – miközben igen szelektív módon, de nagymértékben használta a nemzeti szimbolikát. Kossuth, Petőfi, Táncsics – 1848-cal és a nemzeti függetlenségi tradíciókkal, a kurucokkal egyetemben – szakralizálódott.[3]
A jelmondat esetében azonban – tartalmilag ellentétes előjellel – követték a Horthy-éra mintáját. Nem lett hivatalos állami jelmondat, de meghonosítottak egy olyan mondatot, ami a kommunista világ esszencialitását és nemzetköziségét volt hivatott kifejezni. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelmondat általánossá vált. A mondat eredete a A kommunista kiáltványban lelhető fel, és szerepelt a Szovjetunió címerében is. Magyarországon beépült az állami megemlékezések szimbolikus rituáléjába, s minden napilap fejlécének részét képezte.
A kis és vázlatos magyar múltidézés apró, de lényeges tanulsággal bír: nem tartós az olyan szimbolika, ami személyhez vagy politikai kurzushoz kötődik. Ha tartós, rögzülni képes szimbolikát keresünk, azt sokkal inkább kultúránkban, nemzeti önazonosságunkban lelhetjük fel.
Európai kitekintés
Ma Európában sok államnak van nemzeti jelmondata; mondhatni az európai államok többsége rendelkezik ilyen-olyan jogi státuszú szóbeli szimbolikával.[4]
Az európai monarchiák egy része őrzi az uralkodói jelmondat hagyományát. Ők előszeretettel időnként Istent is emlegetik. Monaco nagyhercege egyszerűen azt mondja: „Isten segedelmével”, Nagy Britannia királynője közli: „Isten és a jogom” (Igaz, hogy Nagy-Britannia részeként Skócia már nem emlegeti Istent, csak némi harciassággal – latinul – azt hozza a világ tudomására: „Senki nem támadhat meg büntetlenül”). A dán királynő uralkodói jelmondatában kinyilvánítja: „Isten segítsége, az emberek szeretete, Dánia ereje”. A norvég király szerint: „Mindent Norvégiáért!”. A svéd király véleménye: „Svédországért, haladva a korral”.
Az európai jelmondatok döntő többsége azonban nagyon is szekuláris. Az ugyancsak monarchikus Luxemburg határozottan kijelenti: „Azok akarunk maradni, akik vagyunk”. Izland azt mondja: „A nemzet a törvényre épül”. A bolgárok szerint: „Az egység az erő”. A nézetet osztja Belgium is: „Egységben az erő”. (A Belgium részét képező Vallonia ehelyett már csak azt mondja: „Mindörökké vallon!”) A kis Andorra is hasonlóan vélekedik, mint Belgium és Bulgária, de – latinul – új színnel gazdagítja mondandóját: „Egységben erősebb az erény”. Litvánia is az egységre voksol: „Virágozzék az egység!”.
Az európai jelmondatok világában a szabadság, a polgári erény és az együttműködés értékei is hangsúlyosan megjelennek.
Svájc azt mondja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”. Törökország szerint: „Béke itthon, béke a világban”. Németország egyértelműen kijelenti: „Egység és igazság és szabadság”. A görögök eléggé végletesen közlik: „Szabadság vagy halál” (Nem véletlenül ugyanezt mondják a macedónok is). Franciaország álláspontja: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”. A finnek úgy mondják: „Jó Finnország”, amit persze – miután sporteseményeken is skandálják – lehet úgy is értelmezni, fordítani: „Hajrá Finnország!”. A csehek kijelentik: „Az igazság győzedelmeskedik”.
Nem teljes körű a jelen idejű európai körkép, de jól jelzi, hogy a nemzeti jelmondat teljes mértékben beágyazódott az európai kultúrába. A jelmondatok eltérései (és hasonlóságaik) azt mutatják, hogy mindegyik állam, illetve nemzet saját fontosnak tartott értékét, értékeit és érzelmét szeretné kifejezni. A jelmondatok nem a pillanatnak szólnak, valami olyasmit kívánnak kinyilvánítani, ami tartósan is érvényesnek bizonyul, bizonyulhat.
Az Európai Unió jelmondata
Ha az európai államok többségének szimbolikus világára jellemző a jelmondat, akkor az Európai Unió számára is kívánalomként merült fel a szóbeli szimbolika igénye. 1998-ban fogalmazódott meg: legyen az uniónak jelmondata. A gondolatot tett követte. 1999-ben pályázatot írtak ki.[5] A pályázat illetve a kiválasztás menetét itt és most nem részletezve hét mondat maradt a végső versenyben;
- béke, szabadság, szolidaritás
- egység a sokszínűségben
- egységben a békéért és a demokráciáért
- együtt, szabadságban
- különbözőségben az erőnk
- mindegyik más, mindegyik európai
- öreg kontinens, új remény
2000. május 4-én megszületett a zsűri döntése. Az Európai Unió jelmondata: „Egység a sokféleségben” (latinul: „In varietate concordia”). Ma a világban a Dél-Afrikai Köztársaságnak ugyanez a jelmondata.
Legyen, vagy ne legyen?
A magyaroknak, és így a mai magyar államnak is lehetne jelmondata. Az igényt elég felemás módon jelzi az, hogy a köztársasági elnök beszédeit sokszor úgy fejezi be: „A Haza minden előtt”.[6] A miniszterelnök rendszerint úgy zárja nyilvános beszédeit: „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” (Ezzel egy kicsit a finn állami jelmondat szellemét idézi.) Jelmondat használat tehát van; állami, törvényesített jelmondat nincs.
Legyen, vagy ne legyen? Ez itt a kérdés.
A legnyomatékosabb érv a „nem” mellett az, hogy eddig is megvoltunk nélküle. Persze az is igaz, hogy – mint láttuk – a XX. századot igencsak áthatották a kvázi állami jelmondatok. Mivel kurzushoz, és nem a magyar kultúra mélyrétegeihez kötődtek, inkább dezorientáltak, mintsem spiritualitásában erősítették volna a nemzeti közösséget.
Vannak megfontolandó érvek a mellett is, hogy legyen állam-nemzeti jelmondat.
Érv az, hogy máshol is van ilyen, azaz a nemzeti szimbolika így válik teljessé.
Érv az, hogy nagyon tudatosan az Európai Unió is választott magának ilyet, és Magyarország 2004 óta tagja ennek a közösségnek.
De a legfontosabb érv mégiscsak az, ami a magyar nemzet spirituális erejéről szól.
Ha erősíteni akarjuk a demokratikus Magyarország és a szabadság világában élő magyarok spiritualitását, akkor – a régiek mellett – új szimbólumra is szükség van; olyanra, ami nem bántja a régieket, hanem kiegészíti, esetleg értelmezi őket. Ez a szimbólum nem lehet erőszakolt; nem lehet kurzusorientált, hanem csak olyan, ami egyetértésen alapuló kulturális önazonosságunkból következik.
Éppen ezért egy ilyen lehetséges jelmondat csak társadalmi egyetértés útján alakulhat ki – a végeredmény csak akkor lehet tartós érvényű, ha a folyamatban mindenki részt vehet, akit ez érdekel, és akinek van elképzelése; ha régi, vagy általa kitalált új mondatra mindenki tehet javaslatot. (Az internet világában ez már nem elvont óhaj.)
Ha lesz eredmény, akkor azt az alkotmány részévé kell tenni – éppúgy, mint példának okáért a Himnuszt vagy a nemzeti színeket.
A magyar közjogi rendszerben a folyamat hivatalos kezdeményezésére, levezénylésére, illetve a formális döntés meghozatalára a köztársasági elnök a legalkalmasabb. Ő az, akinek alkotmányos pozicionalitása a nemzet egységét hivatott kifejezni. Éppen ezért ő az, aki kellő nyomatékkal, hitelesen nemzeti jelmondat megalkotására felszólíthat. Ő az, aki ebben az esetben kinevezhet bíráló bizottságot. Ő az, aki – cseh mintára – köztársasági elnöki zászlót kezdeményezhet, amin a jelmondat szerepelhetne.
Az már egy külön kérdés, hogy ha lenne nemzeti jelmondat, akkor az miként épülhet be a magyar állam rituáléjába, szimbolikus politikájába. Rákerülhet pénzre, kitüntetésre; kitehető közintézményben, nemzeti ünnepen; bekerülhet a köztisztviselői esküszövegbe; rákerülhet a honvédség csapatzászlóira – és még sok más lehetőség adódik.
Ha az Unió jelmondatának kiválasztási módszerét mintának tekintjük, akkor kérdés, hogy vajon van-e hét olyan versengő mondat, amely bírja a magyarok nagy részének egyetértését.
Végül pedig van-e spirituális kultúránknak egy, azaz egyetlen mondata, amit szinte mindannyian magunkénak tudunk érezni?
A kudarc éppoly tanulságos lehet, mint a siker. Mindazonáltal – megítélésem szerint – érdemes lenne erőfeszítést tenni egy nemzeti jelmondat kialakítása érdekében. Biztos vagyok abban, hogy akár régi, akár új a mondat és a benne lévő gondolat, az létezik, itt van velünk, bennünk. Csak eddig még együtt, közösen nem mondtuk ki.
***
Ami van, de lehetne másként: az állam zászlaja[7]
Magyarország 2011. április 25-én elfogadott Alaptörvénye rögzíti az állam szimbolikáját is. Itt szerepel az állam címere, az állam himnusza és az állam zászlaja. Az Alaptörvény (régebbi nevén: Alkotmány) szerint: „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”[8]
Az Alaptörvény közli: „A címer és a zászló a történelmileg kialakult más formák szerint is használható. A címer és a zászló használatának részletes szabályait, valamint az állami kitüntetéseket sarkalatos törvény határozza meg.”[9]
A sarkalatos törvény ez irányú szabályozása a 2011. évi CCII törvényben ölt testet. Itt többek között azt is megszabják, hogy ki jogosult az állami zászló használatára, milyen esetben kell engedélyt kérni hozzá. A törvény értelemszerűen nem írja felül az Alkotmányt, csak szabályozza a zászlóhasználatot. Bölcsen azt is közli: „A nemzethez tartozás kinyilvánítása céljából magánszemély a címert és a zászlót (lobogót) az e törvényben foglalt korlátozások megtartásával használhatja”, valamint: „A címer és a zászló (lobogó) használata során mindenki köteles megőrizni azok tekintélyét és méltóságát.”[10]
A magyar lobogó színárnyalatait is szabályozták. Eszerint a piros, az paradicsompiros, a fehérnek is meg van adva az úgynevezett Berger-féle fehérségi mérőszáma, a zöld pedig pázsitzöld.[11] A zászló méretarányait is állami szabályozás rögzíti, s az sem mindegy, hogy milyen anyagból készül.[12] Eszerint a hivatalos állami zászló 1:2 arányú.
Mindezt azért idéztem fel, hogy jelezzem: a magyar állam nagyon helyesen nagy figyelmet fordít az állami zászlóra és szabályozza használatát, színárnyalatát, méretarányait, anyagát; sőt, még a hozzá tartozó zászlórudat is.
Persze azt tudjuk, hogy az állami zászlótól eltérően az úgynevezett civil, azaz „polgári zászló” esetében már nagyon sok variáció lehetséges. Civil zászlónak ebben a szóhasználatban értelemszerűen a nem az állami hivatalosság által használt lobogót nevezzük. E tekintetben nagy változatosságot tapasztalhatunk, hiszen itt általában 2:3 a méretarány, és a használók sem feltétlenül ragaszkodnak szigorúan a paradicsompiros vagy pázsitzöld változathoz, a Berger-féle fehérségi mérőszámról nem is beszélve.[13]
Most csak és kizárólag az állami zászlóról szeretnék szólni, hiszen egy szabad országban magától értetődő, hogy a nemzethez tartozást kifejező zászlót a polgárok szigorú szabályozások nélkül is használhatják.
Kis történeti visszatekintés
Magyarország hivatalosan először 1848-ban kötelezte el magát a piros-fehér-zöld mellett. Az ekkor született törvény száma és címe: „1848. évi XXI. törvénycikk a nemzeti szinről és ország czimeréről.” A törvény szövege pedig így szól:
„1. § A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.
2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.”[14]
A nemzeti színnek természetesen nem voltak „ősi jogai”, annál is kevésbé, mert az ősi időkben nem létezett az a modern magyar nemzetfogalom sem, amely 1848-ban megnyilvánult. A reformkor sodrásában alakult ki a piros-ezüst(fehér) mellé társított zöld szín, s ez ráadásul egybevágott a francia forradalom háromszínű zászló-elgondolásával (trikolór, azaz három szín).
Innentől viszont a piros-fehér-zöld lett a magyar nemzeti önazonosság szimbolikus kifejezője, amelyet az idők során a nemzet törhetetlenül magáénak vallott. Az állam is követte ezt a logikát, persze a politikai rendszerekhez köthető módosulásokkal. Az állami vagy állami célra használt zászló – 1919 tanácsköztársaságától eltekintve, amikor is a vörös lobogó lett a kommün színe – mindig is piros-fehér-zöld volt. 1848-ban a piros-fehér-zöld sokszor farkasfog-formában jelent meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a piros-fehér-zöldben angyalok tartották a koronás címert. A Horthy-érában a koronás címer szerepelt a zászlón, de angyalok nélkül. 1946-1949-ig a Kossuth-címer lett az állami zászló része, majd 1949–1956 között az úgynevezett Rákosi-címert tették rá a zászlóra.
1956-ban a felkelők kivágták a nemzeti színű zászlóból a Rákosi-címert, helyére a Kossuth-címert akarták feltenni. „A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását” – állt a műegyetemisták 16 pontos követelésében.[15] A Nagy Imre-kormány éppen ezért nem a lyukas zászlót emelte állami rangra, hanem visszaállította a Kossuth-címeres megoldást. A Kádár-rendszer ugyan új címert kreált, de nem tette rá a hivatalos állami zászlóra – vélhetően tartott attól, hogy előbb-utóbb megint lyuk lenne a címer helyén.[16] Tanultak ’56-ból.
Így aztán 1957-től napjainkig a címer nélküli piros-fehér-zöld a magyar állam hivatalos zászlójelképe. Ezt az állami zászlóvariációt sem az 1989-es alkotmánymódosítás, sem a 2011-es Alaptörvény nem változtatta meg.
Ha jól számolom, az 1848 óta eltelt időszakban nyolcszor változott az állam zászlaja, és hét változatban a piros-fehér-zöld jelen volt.
Az mindenesetre ebből a rövid és nagyon vázlatos történeti áttekintésből is kitetszik, hogy a piros-fehér-zöld állandósult az állami zászlóhasználatban, noha maga az állami zászló jó néhány metamorfózison ment át.
A piros-fehér-zöld színkombináció kultúránk szakralizálódott nemzeti szimbolikája, de ebből láthatóan nem következik az, hogy az állami zászló konkrét megvalósulása is szakralizálódott volna.
Kis nemzetközi kitekintés
Különféle variációkban sok ország zászlajában szerepel a piros, a fehér és a zöld szín. Abházia, Algéria, Bosznia-hercegovinai Föderáció, Bulgária, Burundi, Fehéroroszország (Belarusz), Irán, Madagaszkár, Maldív-szigetek, Mexikó, Olaszország, Omán, Suriname, Szomáliföld, Tádzsikisztán ugyanezt a színkombinációt alkalmazza.
A magyar zászlóhoz leginkább Tádzsikisztán lobogója hasonlít, hiszen a színek sorrendje és elhelyezkedése is szinte azonos. A különbség abban áll, hogy a fehér sávban egy furcsa alakú korona található, amely felett félkörívben hét csillag helyezkedik el. A tádzsik hagyomány szerint a hét a tökéletesség szimbóluma, az erény forrása, a boldogság kifejezője. Az ő színmagyarázatuk szerint a vörös a nap és a győzelem szimbóluma, a fehér a tisztaságé, a gyapoté és a hegyeken található hóé, a zöld pedig az iszlám vallásra utal.
A színek értékszimbolikája nem mindenütt ugyanaz. Mexikó esetében a zöld – hasonlóan a magyar felfogáshoz – a remény színe. A fehér a tisztaságot, a vörös pedig a vallást jelképezi. Az olaszoknál több nézőpont létezik. A világiasabb értelmezés szerint az olasz zászló zöldje a síkságokra és a dombokra utal, a fehér az Alpok havas bérceit szimbolizálja, a piros pedig a forradalmárok vérét idézi, akik Itália egységéért adták életüket. A vallásosabb felfogás szerint a zöld a reményt, a fehér a hitet, a piros pedig az emberszeretetet jelképezi. A Maldív-szigetek esetében a piros a hősök merészségét jeleníti meg, a zöld a szigeten lévő kókuszdiót termő pálmafát, a fehér pedig az egységes iszlám hitet szimbolizálja. Omán zászlaján a fehér a békét és a jólétet, a vörös az idegen hódítók elleni küzdelmet, a zöld pedig az ott található hegységet, illetve a termékenységet jeleníti meg. Suriname népe úgy gondolja, hogy a zöld a termékeny föld, a fehér az igazság és a szabadság, a vörös pedig a jobb életért folytatott küzdelem szimbóluma. Madagaszkár zászlaján a fehér az eszmék tisztaságát, a vörös a függetlenséget, a zöld a reményt és a boldog jövőt jelenti.[17]
A piros, a fehér és a zöld színek együttesével tehát nem állunk egyedül a világban – különböző kultúrájú nemzetek állami zászlói is tartalmazzák ezeket a színeket, és a színekhez eltérő jelentéstartalmak társulnak.
Az alternatív lehetőség
Ha a piros-fehér-zöld a magyar kultúrában szakralizálódott; ha az állami zászló az elmúlt több mint másfélszáz év során nyolcszor változott, akkor mód és lehetőség van arra, hogy tiszteletben tartva a piros-fehér-zöld megkérdőjelezhetetlen mivoltát, elgondoljunk egy új állami zászlót.
Ez az új állami zászló lehetne az 1956-ra utaló, akkor megszületett lyukas zászló.
A nemzeti színek érinthetetlenek és éppen ezért érintetlenek, de ebben az esetben Magyarország lenne az egyetlen olyan ország, ahol a piros-fehér-zöld állami lobogó minden más, a pirosat, a fehéret, a zöldet tartalmazó színkombinációjú zászlótól egyértelműen megkülönböztethető lenne.
Az állami zászlóról szóló döntés a parlament kezében van, hiszen ezt a kérdést az Alaptörvény szabályozza, s az Alaptörvény csak a parlamenti képviselők kétharmadának egyetértésével módosítható.
Megfontolások a lehetőség mellett
A magyar nemzet, így az Alaptörvény is három, a nemzeti múlt meghatározott eseményeinek emlékezetéhez kötődő szekuláris ünnepet tart nyilván: augusztus 20-át, amely az államalapításra utal; március 15-ét, amely 1848–49 eseménysorát felidézve a polgári átalakulás és a nemzeti szabadság kiemelkedő jelentőségét deklarálja; valamint október 23-át, amely az 1956-os antisztálinista magyar forradalom kezdetét jelöli és a forradalmat szimbolizálja. (Május 1. is szekuláris eredetű ünnep, de alapvetően internacionális és nem nemzeti jellegű.)
A lyukas nemzetiszínű zászló egyértelműen 1956-ra utal. Tartalmazza azonban 1848–49 örökségét is, hiszen a piros-fehér-zöld ekkor vált a magyar nemzet azonosítási és azonosulási pontjává. Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom 1848-as reminiszceniákkal telítetten zajlott – gondoljunk csak az értelmiségi erjedést elindító Petőfi-körre, a nemzetőrség megszervezésére és persze az ún. Kossuth-címerre. Ahogy 1848 meg kívánta újítani a magyar államot – egy rendies szerkezetből polgári államot akart kialakítani – úgy intenciójában ’56 is ezt követte. 1848-49 a magyar polgári államalapítás, 1956 pedig a független, demokratikus Magyarország forradalmának ünnepe.
A lyukas zászló megőrzi 1848–49 emlékét, de egyben az azóta eltelt időszak nemzeti függetlenségi- és szabadságtörekvéseire is utal.
A mai Magyarország az önálló szimbolika nélkül lezajló 1989–90-es rendszerváltás – vagy rendszerváltoztatás – eredménye. A rendszerváltás/rendszerváltoztatás egyik kiemelkedő eseménye és szimbolikus jelzése az volt, hogy október 23-a nemzeti ünnep lett.[18] A szabad választásokat követően szabályozták újra az állami szimbolikát – ebben a folyamatban lett az ország címere a szentkoronás ábrázolat. A hivatalos magyar szimbolikus világba a lyukas zászló nem épült be – miközben a magyar rendszerváltást végrehajtó erők kivétel nélkül kiemelt tradícióként viszonyultak 1956-hoz.
Az azóta eltelt idő során 1956 egyaránt a demokratikus magyar baloldal és jobboldal tradíciójává vált. Persze mindenki mást emel ki ’56-ból.
A forradalom jellegének tekintetében – több variációban – alapvetően mindig is két ’56-os hagyomány létezett.[19]
A kettős hagyomány egyik ága arról szólt, hogy 1956 alapvetően egy szocialista indíttatású forradalom volt, lényegében nem akart mást, mintsem hogy a szocializmus több szabadsággal, a nemzeti sajátosságoknak megfelelő s ne szovjet mintára működjön tovább. Akik ezt gondolták, azok számára érvül szolgált, hogy a sztálinizmusból kiábrándult kommunistákból kerültek ki 1956 két hetének politikai irányítói, így a miniszterelnök, Nagy Imre is.
Ugyancsak fontos érv volt az, hogy a forradalom szellemi előkészítése a reformkommunista értelmiségiek szerveződéseihez, illetve fórumaihoz kötődött, így a Petőfi körhöz, illetve az Irodalmi Újsághoz, a Szabad Nép (a kommunista párt fő orgánuma) újságírói egy részéhez.
Akik ebben az értelmezésben gondolkodtak, azok számára döntő érv volt a sorra-rendre megalakult munkástanácsok léte is, amelyek a közösségi tulajdon közvetlen munkásellenőrzését kívánták megvalósítani. Ráadásul a munkástanácsok jóval túlélték 1956. november 4-ét, hiszen felszámolásukra valójában csak 1957 tavaszán került sor.
S végül az sem elhanyagolható tényező, hogy ennek a reformkommunista értelmiségnek egy része emigrációba ment, és meg tudta teremteni, illetve képes volt fenntartani 1956 szocialista karakterű forradalmi értelmezését.
De létrejött egy másik hagyomány is.
Eszerint 1956 egy mélyen antikommunista indíttatású, nemzeti függetlenségi és demokráciát kívánó forradalom volt. Azok a felkelők, akik önmagukat szabadságharcosnak és forradalmárnak gondolták elkötelezettek voltak a kommunista rendszer erőszakszervezetének felszámolásában, a kommunista párt hatalmának megtörésében és a fegyveres ellenállásban a bevonuló szovjet csapatokkal szemben. Nekik kevésbé voltak értelmiségieik, viszont annál inkább volt köznapilag értelmezett társadalmi támogatottságuk, hiszen az utcai harcokat nem lehetett volna megvívni úgy, hogy a lakosság ne segítette volna őket. Az ő igazságukhoz az is hozzátartozik, hogy általános kívánság volt a szovjet csapatok kivonása, az ország semlegességének deklarálása – az adott világpolitikai körülmények között ez a függetlenséget jelentette – és az előző vezetés elkergetése.[20]
Képletesen szólva ez a kettős hagyomány úgy jelent meg, hogy míg egyfelől a baloldali világképnek inkább Nagy Imre volt a hőse, addig mindazoknak, akik az antikommunista hagyományt képviselték a „pesti srácok” lettek a példaadók.
Akkor, amikor Magyarországon megszűnt a kommunista rendszer, s így az „ellenforradalom” terminológia uralma, s 1956 megkérdőjelezhetetlenül forradalom és szabadságharc lett, azonnal megjelent ez a kettős hagyomány is. S miután a rendszerváltással létrejött új Magyarország önnön tradíciójának tekintette 1956-ot, ebből a két hagyományból szinte azonnal életerős politikai hagyomány is lett. A forradalom jellegének megkettőződése megjelent nyilvános megemlékezéseken, pártpolitikai identitásban, aktuálpolitikai töltettel bíró beszédekben.[21]
Jól mutatta ezt a kettősséget 1956 50., illetve 60. évfordulójának állami megemlékezés-sorozata. 2006-ban szociál-liberális koalíció volt Magyarországon, tehát a megemlékezések előterébe inkább Nagy Imre és az egykori reformkommunisták kerültek. A 60. évforduló vizuális vetületei inkább arról szólnak, hogy ’56 hősei azok, akik fegyverrel szálltak szembe a kommunista rezsimmel, és az őt támogató szovjet csapatokkal.[22]
A baloldal tehát azt a nemzeti elkötelezettségű, demokratikus indíttatású hagyományt vallja magáénak, amely képes volt szembefordulni a sztálinista diktatúrával és azonosulni a szabadság és a nemzeti értékek együttesével. A jobboldal pedig egyik legfontosabb identitáseleméhez, saját antikommunista, függetlenségi és nemzeti elkötelezettségéhez talál fogódzót 1956-ban. S e tekintetben mindegy, hogy mi az ún. „történelmi igazság”. Mindegy, hogy ’56-ból mi volt az ún. jobboldalinak vagy baloldalinak tartható elem, mozzanat, folyamat. A lényeg, hogy a kinyilvánított politikai identitást tekintve 1956 közös politikai hagyomány és tőke, noha eltérő hangsúlyokkal értelmezve. A közös tőkének pedig – értelmezéstől függetlenül – az ad erőt és hitelességet, hogy senki nem vonja kétségbe: 1956 a szabad, független, demokratikus Magyarországot akarta.
A rendszerváltásban, rendszerváltoztatásban ’56 ethoszának kiemelkedő szerepe volt. A Kádár-rendszer politikává vált eszmei legitimációját kérdőjelezte és semmisítette meg 1956 közös nemzeti, demokratikus hagyományként való felmutatása. Ez tömegpolitikailag is fontos volt, hiszen sokan – nem alap nélkül – úgy gondolták és gondolják, hogy a szocialista politikai rendszer szimbolikus vége Magyarországon Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése volt 1989. június 16-án.
Sajátos módon az alkotmány funkcióját betölteni hivatott 2011-es Alaptörvény is rögzíti ezt az elképzelést. Ahogy írják: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”[23] Az Alkotmány szerint tehát az 1989-90 óta létező szabad Magyarország és 1956 között szerves kapcsolat létezik.
A lyukas zászló 1956 egyetlen saját szimbóluma volt; olyan saját szimbólum, amely magába építette 1848 örökségét, és a demokratikus magyar politikai paletta mindegyik áramlatában egy eltérően értelmezett, de közös tradícióra utal. Arra, amiből a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország képes volt megszületni.
Nem jogos-e tehát arról elmélkedni, hogy a lyukas zászló a rendszerváltás utáni Magyarország állami lobogója legyen?
Itt álljunk meg egy pillanatra.
1990-ben az állam címere a koronás kiscímer lett.[24] Ez így történt, s nem lenne sok értelme annak, hogy erről újra vitát nyissunk. De nem lenne indokolt az, hogy – legalább virtuálisan, közvetve – megadjuk az állami tiszteletet annak az ugyancsak rendkívül erős szimbolikus erejű Kossuth-címernek, amelyet 1956 egyébként a magáénak érzett, s amelyet a lyuk helyére képzelt el?
Az állam szimbolikájában az államalapításra közvetetten utal a történelmi Magyarországot idéző címer. 1848. március 15-ére emlékeztet a háromszínű zászló. Az 1956-os forradalomról az állam szimbolikájában semmi sem szól. Ez a hiány is arra figyelmeztet, hogy világi nemzeti ünnepeink és az állam jelképes megnyilvánulásai között érdemes lenne összhangot keresni és találni.
A lehetséges megfontolások sorát folytatva felemlíthetem a nemzetközi nézőpontot is. 1956 világtörténelmi jelentőségű esemény volt – jószerivel ma is mindenütt tanítják, ha a kommunizmus történetéről beszélnek. Ha az állami zászló arra utalna, amivel Magyarország világtörténelmet írt, ez megemelné az ország jelentőségét. Ráadásul kirína az összes többi pirosat, fehéret, zöldet tartalmazó zászló közül, pusztán azáltal, hogy az egyetlen olyan nemzeti zászló lenne, amely lyukas. Innentől minden alkalommal, amikor ezt a zászlót használnák, felvonnák – lett légyen az sportsiker vagy államfői, miniszterelnöki látogatás –, éppen hogy a lobogó eredeti jellege miatt nagy valószínűséggel szót kellene ejteni ’56-ról; arról, hogy miért lyukas a magyar zászló.
Megítélésem szerint az unikalitás ereje a nemzetközi színtéren nehezen felülírható szempont.
Nyilván más megfontolásokat is fel lehetne sorolni, de most elégedjünk meg ennyivel.
Megfontolások a lehetőség ellen
Lehetnek az ízlést érintő ellenmegfontolások. Mondhatja valaki hogy számára a lyuk hiányossá, tökéletlenné tenné az állami zászlót. Jogos lenne a megjegyzés, de hát modern nemzeti történelmünk meghatározott olvasatban vajon nem a folyamatos hiányról szól-e? Volt, hogy a szabadság, volt, hogy a biztonság, volt, hogy a nemzeti függetlenség, volt, hogy mindhárom hiányzott, de a piros-fehér-zöld – azaz a nemzet – mindig is együtt élt a hiánnyal, s mindig is jól-rosszul tenni akart ellene. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy a hiányt tartalmazó zászló hűen kifejezi a magyar nemzet történetét. Igaz viszont, hogy akit ez zavar, azt ennek ellenére zavarni fogja.
A tökéletesség kifogásolása is lehet helytálló, viszont esztétikailag az is igaz, hogy a csonka tökély is lehet az igazi tökély. Képzeljük el a milói (méloszi) Vénuszt két karral – lehet, hogy nem lenne tökéletesebb esztétikai élmény, mint amilyennek most látjuk.
Aztán mondhatja valaki azt is, hogy a lyukas zászlónak számára túlságosan agresszív üzenet van. A lyuk arra utal, hogy erőszakosan kivágtak belőle valamit. Ez is igaz, helytálló benyomás. De vajon Magyarország, illetve a magyar nemzet történelmének – mint ahogy ez más nemzet esetében is igaz – nem volt-e a változó erejű, ámde állandó eleme az agresszió és az erőszak?
Az adott változtatás ellen szól az is, hogy az emberek megszokták az 1957 óta használt állami zászlót. Mint tudjuk, a megszokás ereje nagy – nyomatéka nem lebecsülhető.
Aztán az is ellene szól, hogy ismereteim szerint eleddig senki nem vetette fel komolyan, hogy a lyukas zászló Magyarország állami szimbolikájának része legyen. Ez adódhat lustaságból, érdektelenségből, de abból is, hogy az állami zászlóval mindenki elégedett, és úgy gondolja, hogy nem érdemes rajta változtatni. Ez utóbbinak ellentmond az, hogy 2004-ben, az akkori kormány által létrehozott ún. jelképbizottságban felmerült a lehetőség, hogy az állami és nemzeti zászlót szétválasszák.[25] Az indok az volt, hogy a kisebbségi helyzetben lévő magyarok nemzeti identitás-megnyilvánulásai ne legyenek úgy értelmezhetőek, mintha a magyar állam expanzióra törekedne. De ebben a szétválasztási gondolatban sem merült fel az, hogy a lyukas zászló állami zászlóvá váljék. Ugyanakkor a történéseknek is van története és minden történetben van egyszer „első alkalom”.
Azt is lehetne mondani: ha jól elvagyunk a jelenlegi állami zászlószimbolikával, akkor minek változtatni? Vannak ennél súlyosabb gondjaink is… Megjegyzem: nincs olyan idősík, amelyben ne lennének súlyosabb gondjaink, mint az állami zászló.
Az ellenmegfontolások mindegyike a maga szintjén megállja a helyét.
De mögöttük mégiscsak az húzódik meg, hogy nem akarjuk tudatosan átgondolni és integrálni szimbolikusan is kifejezhető nemzeti önazonosságunk teljes tartalmát; adott esetben 1956 helyét és szerepét a demokratikus Magyarország identitásszerkezetében.
Megítélésem szerint az állami szimbolikának sem szabadna elfeledkezni a nemzet közösségének az adott eseményeken túlnyúlóan tartást adó, 1848-1849-et és 1956-ot – minden történeti különbségük ellenére – közösen jellemző alapvető sajátosságáról: a magyar nemzet mindkét esetben kiállt a nemzeti szabadság, jogegyenlőség és függetlenség eszméje mellett.
***
Ami van, de bővülhetne: az állam által elismert egyházi ünnepek
2017-ben a magyar országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amelynek értelmében nagypéntek munkaszüneti nappá vált.[26] Nagypéntek jó néhány európai uniós országban is állami ünnep, így például Németországban, Portugáliában, Litvániában, Észtországban, Dániában, Szlovákiában.
Magyarországon 2011-ben[27], illetve 2012-ben[28] szabályozták, hogy az országgyűlés mely magyarországi egyházakat, vallásfelekezeteket és vallási közösségeket ismer el. Ezek a szerveződések az elismerés által jogot formálhatnak az államtól kapott támogatásokra. Összesen 27 egységet tartalmaz a lista. Túlnyomó többségük a kereszténység valamelyik irányzatához kötődik. Mindemellett az állam elismeri az iszlám szerveződéseit, a hinduizmus intézményes vetületét (Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége), a buddhista vallási közösségeket és a zsidó vallás egyházilag eltérő irányzatait is.
Tehát a magyar állam törvényesen és intézményesen elfogadta és támogatja a kereszténységen kívül négy világvallás magyarországi jelenlétét is.
Az állam ünnepekben is megnyilvánítja önmagát. Jelenleg az országgyűlés által elismert ünnepnapok különféle kategóriákat képeznek (nemzeti ünnep, állami ünnep). A kategóriák közös jellemzője, hogy akár nemzeti, akár állami az ünnep, a törvény által garantáltan munkaszüneti nap, ahol is a dolgozónak akkor is jár a bér, ha a naptárban az ünnepnap munkanapra esik. A magyar ünnepi struktúrában négy olyan állami ünnep szerepel, amely a tételes keresztény vallási kultúrához kötődik (húsvét – nagypéntek és húsvéthétfő, pünkösd, mindenszentek, karácsony első és második napja).
Magyarország a fizetett ünnepek tekintetében az európai középmezőnyben foglal helyet. Van, ahol több, van, ahol kevesebb ünnep van.
Miután az ünnep mindig szimbolikus üzenetet hordoz, ezért számomra elképzelhető lett volna, ha Magyarország kifejezi európai elkötelezettségét, és az Unió emlékünnepét, május 9-ét emeli be a magyar állami ünnepek sorába.
Az Unió kormányfői 1985-ös milánói találkozójukon határozták el, hogy ezt a napot Európa Nappá nyilvánítják. 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter ekkor tett javaslatot az első és második világháborúban egymással szembekerült országok számára, hogy szén és acéltermelésüket közösen irányítsák. Az ebből a javaslatból kinőtt Szén- és Acélközösséget számítják az európai integráció kezdetének. A Schuman-nyilatkozat célja az volt, hogy ellehetetlenítse a háborút azok között, akik a XX. században kétszer is a világégéssé váló vérontás részesei voltak.
Az európai integráció – bármennyire is sok ellentmondás és válság sújtja – képessé vált az együttműködésben résztvevők számára békét teremteni. Legalábbis abban az értelemben, hogy a második világháború óta egymás ellen nem háborúztak.
Az Európai Unió emléknapja persze nemcsak a békéről, hanem a demokráciáról, a szociális biztonságról, a gazdasági fejlődésről és a szolidaritásról is szól. Tehát mindarról, ami garantálja a békét, s ami miatt Magyarország 2004-ben az Unió tagjává vált.
A magyar állam szimbolikus politikája szempontjából jelentősége lett volna annak, ha a magyar állam május 9-ét a magyar állami ünnepi struktúra részévé kívánta volna tenni.
Úgy tűnik, hogy a Magyarországot kormányzó politikai erő identitáspolitikája inkább arról szól, miszerint a magyar állam építse az eddiginél hangsúlyosabban önmagába a keresztény vallási világkép jeles napjait.
Noha az én megfontolásaimtól ez némileg eltér, de általánosságában akceptálható a nézőpont. Annál is inkább, mert – mint utaltam rá – több keresztény ünnep is állami ünnep, s Magyarország ezer éve alapvetően a keresztény vallási kultúra, illetve a részben belőle kisarjadt szekuláris normák mentén élte, illetve éli az életét.
Mégis a nagypéntek állami ünneppé nyilvánítása sem maradhat mentes attól a ténytől, hogy Magyarország erős szálakkal kötődik a multikulturális Európához, annak intézményesültségéhez, s ennek keretében itthon is elismer olyan vallási szerveződéseket, amelyek a magyar kultúrában nem őshonosak.
Mindebből logikusan az következhetne, hogy nagypéntek állami ünneppé tételével a magyar nemzet, illetve képviselője, a magyar állam gesztust gyakorolhatna azoknak a vallási közösségeknek az irányába, amelyeknek vallási világképében Jézus Krisztus egyáltalán nem szerepel.
Egészen pontosan arra gondolok, hogy a magyar állam a hinduizmus, a judaizmus, a buddhizmus és az iszlám saját ünnepei közül egyet, azaz egyet fizetett munkaszüneti nappá tehetne azon emberek számára, akik az adott közösséghez tartoznak.
Úgy gondolom, hogy ezt a kérdést nem olyan bonyolult megoldani. A Magyarországon is szervezetileg széttagolódott judaizmus, iszlám, illetve buddhizmus államilag már elismert szerveződései javaslatot tehetnének az államnak, hogy mely napokat gondolják a maguk legnagyobb ünnepének. Tehát a négy vallás négy eltérő naptári időpontot jelölne meg. Az állam törvényben rögzíti, hogy ezek a jelölt napok az adott egyházi szerveződés tagja, illetve tagjai számára fizetett munkaszüneti napnak minősülnek. Innentől már csak az marad, hogy az adott közösség tagja közli a munkahelyén, hogy mely vallási ünnepet tekinti magáénak. (Értelemszerűen valaki nem lehet egyszerre buddhista és zsidó, Krisna-tudatú hívő és mohamedán. Egy ember csak egy napot jelölhet meg, és ezt is csak akkor teheti, ha vallási közössége igazolja, hogy ő a közösség tagja.)
Vélelmezem, hogy ezzel a megoldással senki nem járna rosszul – mindenki győztes lehetne.
A keresztény egyházaktól ez semmit nem vesz el, hiszen pontosan hat, keresztény valláshoz kötődő időpont marad jelölt nap. Meggyőződésem szerint a keresztény embereket kifejezetten jó érzéssel töltené el az, hogy nem csak az ő vallási meggyőződésük számít, hiszen a kereszténység önképe szerint szeretetvallás.
A Magyarországon kisebbségi helyzetben lévő nem keresztény vallások hívei úgy érezhetnék, hogy az állam nemcsak jogilag ismeri el őket, hanem megkapnák a világképüknek kijáró állami tiszteletet is; kötődésük a nemzeti kultúrához nem csökkenne, hanem nőne. Minden bizonnyal méltányolnák, hogy vallási identitásuk megkapja az állam részéről kijáró tiszteletet.
A nemzeti identitás számára is jelentős haszonnal bírna egy ilyen lépés. Tudatosítaná, hogy Magyarország nem homogén kultúrájú ország, s mindezt úgy érné el, hogy nem a másik semmibevételét mutatja fel, hanem a nagyrabecsülés értékét fejezi ki.
Magyarország nemzetközi megítélésének is jót tenne egy ilyen gesztus. Az ország tudatná a világgal, hogy magyar földön a lelkiismereti és vallásszabadság nemcsak jog, hanem respektus tárgya is. Mindez példa lehetne az Unió más államai számára is.
A nem keresztény vallási kisebbségek számára biztosított egy – fizetett, az állam által garantált – munkaszüneti nap nem kerülne sokba, hiszen Magyarországon a kereszténységtől eltérő négy nagy világvalláshoz tartozó aktív hívek száma eléggé alacsony. Kis költséggel nagy erkölcsi haszonra lehet szert tenni.
Egy ilyen lépést lehet pozitív diszkriminációnak is tartani; lehet úgy érvelni, hogy egy nem keresztény valláshoz tartozó ember megkapja például a nagypénteket is, és még plusz egy napot, azaz többet kap, mint a keresztény.
Másfelől azonban lehet úgy is okoskodni, hogy a nem keresztények számára a nagypéntek „csak” munkaszüneti nap, de nem vallási meggyőződésük szerint megélt ünnep. Ők – mármint a nem keresztények – a hat keresztény vallási ünnepnappal szemben csak egy napot kapnának, s ezen számítás alapján nemhogy pozitív diszkriminációról, hanem egyenesen diszkriminációról lehetne panaszos szavakat mondani.
Akik ezeket a megfontolásokat vallanák, azok találnának alapot saját interpretációjukhoz. Mindazonáltal egyik megközelítést sem tartom célravezetőnek. Értelmezésem szerint az első mögött a kisebbségi tudatformák megélésével szembeni méricskélő szűkkeblűség, a második mögött sajátos kisebbségjogi arrogancia húzódna meg.
Valójában hangsúlyosan arról van szó, hogy mindenkinek egyenlő joga legyen megélni saját vallási identitását és a jelölt nap spiritualitását. Ez a legfontosabb.
Lehet, hogy történelmünk némely kudarcának korlátolt pragmatizmusunk, mondhatnám kisszerűségünk volt az oka.
Mi lenne, ha Magyarország a szimbolikus politikában is megpróbálna európai módon magyar, azaz nagylelkű lenni?
Semmit sem veszthetünk, és sokat nyerhetünk.
***
Ami van, de nem az, aminek mondják: a Nemzeti Összetartozás Emlékműve
A magyar kormány a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyó trianoni békeszerződés 100. évfordulójára, 2020-ra emlékhelyet hoz létre a budapesti Alkotmány utca Kossuth téri torkolatában.[29] Az emlékhely gyakorlatilag egy tér felől lejtő, száz méter hosszú, négy méter széles rámpát jelent. A vége egy körüljárható gránittömb, több helyen meghasadva, közepén öröklánggal. A rámpa fal az egykori történelmi Magyarország 1913-ban rögzített településének neveit tartalmazza (Horvátország kivételével). Ebbe természetesen beleértődnek azok a helységnevek is, amelyek a mai Magyarországon találhatóak. Háromféle betűméretet használnak – függően attól, hogy milyen jelentőségű az adott település. Így a névsor nemcsak azokat a területeket foglalja magába, amelyek a trianoni békeszerződés következtében elvesztek, hanem azokat is, amelyek megmaradtak. Az elképzelés megalkotói úgy vélték, hogy ezzel a módszerrel tartalmilag kifejezhetik a nemzeti összetartozás érzését. Az emlékhelyet úgy hívják: a Nemzeti Összetartozás Emlékműve.
A 2010-es parlamenti választások eredményeképpen győztes pártszövetség két képviselője, Kövér László és Semjén Zsolt törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben javasolták, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés időpontja – június 4-e – legyen nemzeti emléknap, amely a Nemzeti Összetartozás Napja nevet viseli. A törvényjavaslatból 2010. június 4-én lett 5 paragrafusból álló törvény[30].
A törvényjavaslat indoklásában kiemelten fontos szerepet játszott az, hogy a pozitívnak tekintett nemzetstratégia jegyében Trianon ne teher legyen, hanem egy új vízió mentén fogant új nemzetpolitika jegyében tegye értelmetlenné „a határon túli s a határon inneni jelzős szerkezetek használatát, hiszen csak egy magyar világ, egy magyar nemzet van, csak magyar emberek vannak, s minden magyar felelős minden magyarért.”[31] Ez annyit jelentett, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja intenciójában nem Trianon sérelmi és revíziós jellegét kívánta hangsúlyozni, hanem a magyar emberek közti összetartozás pozitív értékét emelte ki. (Megalkotói meggyőződése szerint ezt segítette a kettős állampolgárságról szóló, ugyanezen időszakban meghozott másik törvény is.)
A Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény elfogadása után a magyar parlamentben a köztársasági elnök is felszólalt, mintegy értelmezve a törvényt.[32] Pozitív fordulatnak tartotta, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államra, hanem a magyar nemzetre, a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt. Az elnök szerint a nemzeti összetartozás törvénye szakítani kíván a hosszan átöröklött sérelmi, és tragikus felhangokat tükröző hozzáállással. Megítélése szerint csak így jöhet létre egy új, morális és érzelmi integráció.
Kétségtelenül igaz, hogy a 2010-es törvény – noha szóhasználatában tartalmazott félreérthető elemeket – alapvetően elutasította a két háború közti elbeszélésmódot, amely területi revízióban és önsajnálatban gondolkodott.
A törvény nyomán született országgyűlési határozat és kormányhatározat is. Ezek eredményeképpen az emléknap bekerült a magyar közoktatás rendszerébe (többek között október 6., az aradi vértanúkról szóló megemlékezés; február 25., a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja; április 16., a holokauszt áldozatainak emléknapja mellé). Elindult, és azóta is tart a „Határtalanul” nevű program, amely célja szerint magyarországi iskolásoknak tesz lehetővé látogatásokat más országok magyar kisebbségi területein létező iskoláiba. Kiadtak egy 131 oldalas pedagógiai háttéranyagot, amely központilag segíti az oktatási intézményeket abban, hogy milyen megemlékezéseket tartsanak.
A Nemzeti Összetartozás Napja egyértelműen felül kívánta írni a két háború közötti Magyarország revíziós narratíváját. Egy nemzeti tragédiáról úgy akart megemlékezni, hogy az adott nemzeti közösség számára ez ne a veszteségről, hanem az egymással szótértő összetartozásról szóljon.
Ismereteim és tapasztalataim szerint azonban a régi elbeszélésmód sok helyen tovább él. Ezt elősegíti az is, hogy a 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvény Nemzeti Hitvallása Magyarország önrendelkezésének folytonosságát az 1944. március 19-ét megelőző időszaktól számolja. Ez – közvetve – felértékeli a revíziós gondolkodásban és politikában érdekelt Horthy-korszakot, ami kialakította és működtette azt a Trianonhoz kötődő elbeszélésmódot, amelyet a 2010-es törvény meghaladni kívánt.
A magam részéről a magyar kultúrához illőnek és elfogadottnak gondolom az emléknap mint jelölt nap fogalmát.
Helyesnek tartom, hogy a magyar nemzet XX. századi történelmében tragédiát jelentő trianoni időpont jelölt nap legyen, és épüljön be a magyar közoktatás rendszerébe.
Egyetértek azzal, hogy meg kell haladni a sehova se vezető revíziós sérelmi narratívát, és ennek egyik lehetséges módja a nemzeti összetartozás kihangsúlyozása.
Fontosnak gondolom, hogy az ország központjában legyen a két világháború közötti időszak szemléletétől eltérő hangsúlyú emlékhelye az emléknapnak – annál is inkább, mert a Horthy-korszak központi emlékhelye a Szabadság téren az ún. irredenta szoborcsoport volt, amely már a szobrok elnevezésével is (Észak, Dél, Kelet, Nyugat) a területi revízió igényét fejezte ki.[33] Pontosan azt, amit a Nemzeti Összetartozás Napja intenciója szerint felül akart írni.
A modern magyar nemzeti identitás elsődleges pontja soha nem a terület, hanem az ember volt. A Himnusz a magyarra és nem Magyarországra kéri Isten áldását. Kétségtelenül szerepel benne „Kárpátok szent bérce”, a Tisza meg a Duna, de Istent a költő nem a Kárpátok megáldására kéri, hanem a magyarok szánalmára, merthogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Vörösmarty Szózatában is a magyar emberhez szól: őt kéri meg, hogy hazájának rendületlenül legyen híve. A magyar embert áldja vagy veri a sors keze; neki kell élnie és halnia a hazában. A Nemzeti dal első sora sem úgy szól, hogy talpra Magyarország! Petőfi is az emberekről ír, neki is a magyarok a fontosak. Ő még azt is el szokta mondani, hogy „haza csak ott van, hol jog is van”.
Mindezzel csak azt akarom jelezni: Magyarország területe letagadhatatlanul fontos tényező, de nemzeti klasszikusaink és az általuk megfogalmazott nemzeti identitás számára a legfontosabb mégis a magyar ember. A Nemzeti Összetartozás Emléknapja megítélésem szerint eredeti szándékában ezt hangsúlyozta, és nem azt, hogy a történelmi Magyarország területi épsége és egysége mindenek felett áll.
Az új Trianon emlékműre ráírják annak a több mint 12 000 településnek a nevét, amely a történelmi Magyarországot alkotta. Tartalmilag ugyanazt az eszmeiséget domborítják ki, amit a két háború közti Szabadság téri emlékműegyüttes fejezett ki, még akkor is, ha ikonográfiailag eltérő módon teszik ezt. A terület és nem az ember a lényeg. Eközben a Nemzeti Összetartozás Napja 2010-ben még arról szólt, hogy szabaduljunk meg a terület mágikus hatásától, és a kettős állampolgársággal írjuk felül a határok elválasztó erejét. Amit közjogilag a kettős állampolgárság jelent, szimbolikus politikailag azt jelentette a Nemzeti Összetartozás Napja.
Most egy éles fordulattal visszajutottunk oda, amit a Horthy-éra revíziós logikája jelentett.
Megítélésem szerint ez így nem helyes. Nemcsak azért nem jó, mert eltér a 2010-es intenciótól, hanem azért sem, mert megint úgy szülhet feszültséget és teremthet nosztalgikus illúziót, hogy sehova se vezet. Nemcsak fizikailag, hanem intellektuálisan, és így szimbolikusan is a földfelszín alá tart a rámpa. Ez az elképzelés nem írja felül az elavultat – az esztétikai igényesség csak új kötés a régi ótvaron.
Úgy gondolom, hogy lehet más megoldást találni.
Egyszerűen nem a településneveket kellene kiírni, hanem a ma élő magyar állampolgárok körében létező családneveket; beleértve ebbe a kettős állampolgársággal bírók több százezres csoportját is. Létezik állami népességnyilvántartó rendszer – pontosan lehet ismerni a magyar állampolgárok családneveit. Ezek között persze sok nem magyar hangzású név van, de így lehet jelezni, hogy nem a származás, hanem az identitás tesz magyarrá, hiszen a Kárpát-medence több nép együttélésének színtere.
Az is magától értetődő, hogy ezeknek a magyar családoknak különféle ágai kisebbségi létbe kényszerültek, következőleg ezek a nevek nem csak Magyarországon lelhetők fel.
A családnevek nemcsak önmagukat jelentik, hanem történelmünk summázatát is. Emlékeztetnek egyes magyarok nemzetiségi gyökereire, ma már Magyarországhoz nem tartozó településnevekre, foglalkozásokra, személyes tulajdonságokra és sok minden másra. Egyben kifejezik azt, hogy múltunk nem tőlünk idegen entitás, hanem a folyamatos jelen része. Mert az igazi nemzeti összetartás nemcsak az állampolgári és adott esetben identitásközösséget jelenti, hanem a történelmünkkel való szerves folytonosságot is.
2007. január 1-jén a Magyarországon előforduló, különböző helyesírású és összetételű családnevek száma az állami népességnyilvántartás alapján 194 917 volt.[34]
Az ezren fölüli megterhelésű neveknek a viselői ma az ország állampolgárainak kétharmad részét teszik ki. Vagyis 1230 családnevet 6 688 592 személy viseli, ez pedig Magyarország lakosainak 65,82%-a. Ez az arányszám nagyjából érvényes a határokon kívüli magyarokra, illetőleg a teljes magyarságra. (Csak az első 10 leggyakoribb családnevet tekintve a névsor – 2016-os adatok szerint – majd’ 1,6 millió embert fed le!)
Minden családnévnek juthat hely egy száz méteres rámpán – különösen úgy, ha nem felvésik, hanem egy algoritmus szerint váltakozva kivetítik őket. A kivetítésnek az is előnye, hogy az újonnan létrejövő családnevek is „beépíthetők” az emlékműbe.
A családnév – határoktól függetlenül – a magyar emberek közösségéről szól: pontosan arról, amit a Nemzeti Összetartozás Napja szimbolizál. E tekintetben teljesen mindegy, hogy a család vagy egy-egy ága melyik országban lakik: a lényeg, hogy része a magyar nemzeti közösségnek. Arról nem is beszélve, hogy az ily módon kialakított Nemzeti Összetartozás Emlékmű vélhetőleg az ország leglátogatottabb emlékhelye lenne, hiszen sokan eljönnének megkeresni saját családnevüket. Tehát az emlékhely nem a veszteségről, hanem a nemzet életerejéről szólna – pont arról, aminek 2010-ben az emléknapot szánták.
Szerintem tehát nagyon is szerencsés lenne, ha a létező családnevek adnák, adták volna az emlékmű szöveges tartalmát. A létezők élnek – ők jelentik a magyar történelem folyamatosságát, a magyar jövőt és nem azok a településnevek, ahol adott esetben sem egykoron, sem ma egyetlen magyar sem élt, él. A területi nosztalgiát érdemes elengedni, az embereket – a jövőt – érdemes megtartani.
Ha meg akarjuk egyszer haladni Trianont, akkor az egyetlen lehetőségünk az, hogy felülírjuk. Nem elfelejtjük, de Kisfaludy Károly 1825-ös megfogalmazásában azt mondjuk:
„Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”[35]
***
A magyar nemzeti szimbolika csaknem teljes. A magyarok majdnem minden olyan szimbolikus önkifejezéssel rendelkeznek, ami az európai nemzeti fejlődés során kialakult. Mindazonáltal a nemzeti szimbolikát nem tekinthetjük véglegesnek. Létezhet kiegészítése, róla szóló alternatív elképzelés, a régi szakralitását tiszteletben tartó, de megújulást ígérő megoldás.
Identitásunk tartalmi szerkezetéből következnek szimbólumaink, s ugyanez a forrása a szimbolikus politikának is. Ha identitásunk hangsúlyai változnak, akkor módosulhatnak szimbólumaink is, és persze a szimbólumok politikai használata is. Mi uraljuk jelképeinket, és nem ők minket.
*****
[1] A magyar nemzeti szimbolikáról, illetve a szimbolikus politika fogalmáról európai kitekintéssel írtam. In: Gerő András: Képzelt történelem. fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből. ELTE – PolgArt, Budapest, 2004. 17-52. pp.
[2] Vonyó József: A Magyar Hiszekegy születése. História, 2002/01. https://web.archive.org/web/20070606230028/http://www.historia.hu/archivum/2002/0201vonyo.htm; a tágabb kontextusról lásd: Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Kalligram Könyvkiadó, 2009.
[3] Lásd erről: Gerő András: Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.
[4] A sokszor megbízhatatlan Wikipedia itt kezelhető és megbízható áttekintést ad a lexikonszerkesztők által „nemzeti mottó”-ként emlegetett állami jelmondatokról. https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti_mott%C3%B3k_list%C3%A1ja
[5] Az Uniós jelmondat születéséről, illetve kiválasztási folyamatáról lásd: https://www.logoterv.hu/magyar/oldalak/europa_jelmondata/
[6] A mondat Kölcsey Ferencnek, a Himnusz szerzőjének Emléklapra című 1833-ban írtt epigrammájából származik. A teljes szöveg így szól:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
[7] Az írás eredeti megjelenése: In: Élet és Irodalom. 2015. október 16. 6.p. Az írás alapötlete Török Andrástól származik.
[8] Magyarország Alaptörvénye – Alapvetés, I cikk 2. pont Lásd: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV Amikor napvilágra került az Alaptörvény tervezete, akkor elég erőteljes kritikát fogalmaztam meg a „Nemzeti Hitvallás” című bevezető részről. A kritika egy része a hiányosságokat érintette, s többek között itt vetettem fel azt is, hogy a színek szimbolikáját az Alaptörvény nem rögzíti. (Gerő András: Huszonhat mondat. In: Népszabadság, 2011. március 19. Hétvége 4 p.) A kritika hatására ezt a megjegyzésemet a végleges szövegezés során figyelembe vették, s így nagy meglepetésemre civilként én is hozzájárultam az Alaptörvény szövegéhez. Ezt a történetet megírtam: Gerő András: Eseteim az Alkotmánnyal. ÚMK, Budapest 2011.
[9] Alaptörvény – Alapvetés, I. cikk 4. pont Lásd: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV
[10] 2011. CCII. törvény I. Fejezet 11§ (1), valamint I. Fejezet 12 § Lásd: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100202.TV
[11] http://www.mszt.hu/NFU/mszt_zaszlo_cik0821.pdf
[12] http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0000132.KOR
[13] Intézményes szinten sem feltétlenül ragaszkodnak a hivatalos színárnyalatokhoz. A magyar labdarúgó válogatott mezében például tradicionálisan a piros soha nem a paradicsom, hanem a meggy színét idézi.
[14] http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5289
[15] Szakolczai Attila (szerk.): 1956. Osiris, Budapest, 2006. 88–89. o.
[16] Gombócz Márta: Az állami szimbólumok változásai a kelet-közép-európai alkotmányokban. Lásd: http://dfk-online.sze.hu/images/J%C3%81P/2009/CD%20mell%C3%A9klet/gomb%C3%B3cz.pdf
[17] A különféle államok zászlószínei szimbolikájához némi internetes nyomozással lehet hozzájutni.
[18] 1991. évi VIII. tc. a Magyar Köztársaság állami ünnepéről, lásd: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8768
[19] Litván György: Politikai beszéd 1956-ról – 1989 után. http://www.rev.hu/rev2/images/content/tanulmanyok/1956/litvan_2002.pdf
[20] Miután 1956 eseménysora nagyjából csak két hétig tartott, ezért nem lehet megmondani, mi lett volna, ha a folyamat eljut az általános választásokig. Nem tudjuk, milyen eredmények születtek volna; nem tudjuk, hogy a magyar nép szabad alkotmányos akaratnyilvánítása fenntartotta volna-e a szocialisztikus tulajdonviszonyokat, illetve a kommunista párt vezető szerepét. Ez utóbbi esetében inkább a nem, mint az igen valószínűsíthető.
[21] Szegő Iván Miklós: Mementó 1990: kik és hogyan emlékeztek 1956-ra? Lásd: http://hvg.hu/tudomany/20101022_1990_1956_memento_forradalom
[22] A forradalom 60. évfordulójáról szóló emlékév logójának választotta a lyukas zászlót.
[23] http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100425.ATV
[24] A címer-vitáról lásd: http://www.policity.eu/belpolitika/2013/02/08/szimbolum-kerdes-a-rendszervaltasban-a-cimer-vita-i-resz/ ; http://www.policity.eu/belpolitika/2013/02/14/szimbolum-kerdes-a-rendszervaltasban-a-cimer-vita-ii-resz/; és Tóth Zoltán József: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig. Adalékok a Szent Korona-eszme történetéhez. IV. rész 4. fejezet: Az 1989-1990-es „címer-vita”. Vita a történelmi hagyományokról az 1990-es években. 165-171.pp. Szent István Társulat, Budapest, 2008.
[25] https://karpataljalap.net/2005/11/25/cimer-nemzeti-lobogon
[26] 2017. évi XIII. törvény
[27] 2011. évi CCVI. törvény
[28] 2012. évi VII. törvény
[29]https://index.hu/urbanista/2019/04/11/nemzeti_osszetartozas_emlekmuve_kossuth_ter_trianon_emlekmu_alkotmany_utca/
[30] http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK10092.pdf
[31] A Nemzeti Összetartozás Emléknapjáról tanulmányt írtam, amely fellelhető: Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.
[32] Sólyom László, köztársasági elnök parlamenti felszólalása 2010. 06. 04., lásd http://www.mkogy.hu/internet/plsql/ogy_naplo.naplo_fadat?p_ckl=39&p_uln=11&p_felsz=2&p_szoveg=&p_felszig=2.
[33] A szobrokról lásd: Rajna, 1989. oldalszám!!!!!
[34] Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája. Leggyakoribb magyar családnevek. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2010. 8-9. pp. A könyv a leggyakoribb 1230 családnevet tartalmazza.
[35] Kisfaludy Károly: Mohács (1825)