A nacionalizmus lényege szerintem a nemzetvallás.
A nemzetvallás a zsidó-antik-keresztény kultúrkör terméke. Szekuláris, azaz világi vallás[i].
Hasonló jegyeket mutat mindenütt, ahol kialakult.
A nemzetet közösségnek tételezi. Ezt a képzelt közösséget szakralizálja, s létrehozza mindazt a szerepet, szimbolikát, ami az úgymond eredeti vallási világképre volt jellemző A nemzetnek lehet megváltója, apja, júdása. A nemzetnek lehet imája (himnusza), színkombinációk mentén történő beazonosítása; lehetnek mártírjai, szentjei; lehetnek szentnek tekintett helyei. A nemzetvallásnak minden olyan kelléke meglehet, ami az eredeti valláshoz is társul.
A legfontosabb, hogy hinni kell benne. A hit teszi működőképessé.
A nemzet, s a hozzá tartozó szimbolikus tartalmak – az eredetmítosztól a küldetéstudatig –, a hit következményei, s egyben tárgyai[ii]. De hinni sokféle alapon és széles skálán lehetséges.
Lehet hinni abban, hogy a nemzethez tartozás vállalása, azaz az identitás tesz a nemzet tagjává. Lehet hinni abban, hogy a nyelvi-kulturális közösségben való részvételtől lesz valaki a nemzet része. Lehet azt gondolni, hogy genetikai-faji alapon válhatsz a nemzet tagjává. A XVIII. század óta kialakult modern nemzetfogalomban fokozatosan mindegyik elgondolás teret nyert.
Bármi is a hit alapja, az közös bennük, hogy azonosságot adnak. Az azonosságtudat fontos része az, hogy valaki mi nem. Nem francia, mert nem tekinti magát franciának. Nem olasz, mert nem tud olaszul. Nem német, mert nem árja.
A nemzetvallás, mint hit, széles skálán mozog – pont úgy, és annyira, ahogy és amennyire ez a vallási hitnél is megmutatkozik. Lehet valaki bigott, s lehet valaki lazán hívő. Lehet valaki fanatikus és saját hitéhez (identitásához) arányérzékkel viszonyuló. S lehet valaki nemzetvallástagadó – képletesen szólva: nemzeti ateista. Persze ilyenkor fennáll az a lehetőség, hogy a nemzetvallás helyein egy másfajta, éppúgy hitalapú, vallási struktúrájú gondolkodásmód és viselkedéskultúra alakul ki.
A nemzetvallás történetileg egy olyan identitáskultúra elsődlegességét foglalta el, ami eredendően univerzális volt. Az eredeti vallási kultúra nem a nemzeti identitás mentén szerveződött. Tartalmazott töréspontokat (például: katolikus-protestáns), de ez, és nem a nemzetvallás volt fontos. Az univerzális identitás – a maga megosztó pontjaival együtt – nem tűnt el, csak éppen a nemzetvallás elsődlegessé válásával vesztett erejéből. Jól mutatja ezt az első világháború – amit a kortársak Nagy Háborúnak hívtak, hisz akkor még nem tudták, hogy jön a Még Nagyobb Háború – kezdete: ugyanazok az egyházak mindkét oldalon megáldották a nemzetvallás nevében egymást öldökölni kész hadseregeket és fegyvereiket.
A nemzetvallás tehát – szemben az „eredetivel” – szekuláris és partikuláris. Ez utóbbi sajátossága azonban egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mindenütt hasonló alapra, hasonló strukturális jegyeket mutatva épüljön ki. [A nemzetvallásnak még egyháza is lett: ezt hívjuk nemzetállamnak.]
A hasonlóságok azonban különféle történeteket takarnak; kialakulásuk útja mindig egyedi, még ha az eredmény nagyjából azonos is. A konkrét történetek különbségei adják a különféle nemzetvallások eltérő kulturális zamatát, ízét.
A nacionalizmus azonban – legalábbis szerintem – más, mint a nemzetvallás. Más és több is.
Attól más, amitől több.
A nacionalizmusnak a nemzetvallás a magja. De a mag körül ott van a lédús gyümölcs.
A nemzetvallás strukturális toposzokban, rituálékban és szimbolikus tartalmakban fejezi ki önmagát.
A nacionalizmus több: képes politikát teremteni mindebből. Képes arra, hogy az aktuálisan nemzeti céloknak tekintett folyamatokhoz idomítsa a nemzetvallás szimbolikus tartalmait. Képes arra, hogy a történetileg napirenden levőnek tekintett feladatokhoz elbeszélésmódot, nyelvet, diskurzust teremtsen. A nacionalizmus az a gyümölcs, amit a politika termel és fogyaszt. Visszahatásában képes a nemzetvallás hangsúlyainak módosítására is, de azt tartósan nem tudja megváltoztatni.
Mondhatnám azt is, hogy míg a nemzetvallást a modernitáshoz kötődő történeti-kultúrantropológiai[iii], addig a nacionalizmust inkább történeti-politikai jelenségnek tartom. Összefüggnek, de egymással nem egyenlőek. Az egyik identitás, a másik identitáspolitika és politika.
Mindezek alapján talán közelebb jutunk a magyar eset általános és specifikus jellemzőihez.
A magyarok a XVIII. század végétől kezdték kialakítani a maguk nemzetvallását, s ez a folyamat a XIX. század első felében erősödött fel, majd a század második felében fixálódott. A hosszú, – azaz a francia forradalomtól a Nagy Háborúig tartó – XIX. század a magyar nemzetvallás nagy korszaka[iv].
Ebben nincs semmi sajátos. Ütemeltolódásokkal Európa népeinek többsége ekkor alakította ki saját nemzeti hitét.
Abban sincs semmi különös, hogy a magyar folyamatra hatott a francia minta. A francia minta nagyonis sok helyen hatott.
Abban pedig végképp nincs nagy eltérés, ami a nemzetvallás struktúráját jellemzi. A szerkezeti sajátosságok – némileg eltérő súllyal – szinte mindenütt létrejöttek, működtek. A magyaroknak is lett mindenük: himnuszuk, messiásuk, nemzeti színeik, nemzetvallási ünnepük, árulójuk, világi szentjeiknek szobraik, szakrális helyeik.
Van azonban néhány elem, ami ha önmagában nem is megkülönböztető, de együtt már nagyonis sajátos hatást fejthetett – szerintem fejtett – ki a magyar nemzetvallás lehetséges politikai gyakorlatára, a magyar nacionalizmusra, az identitáspolitikára.
Talán kezdjük azzal, amire – megítélésem szerint – eleddig kevés figyelmet fordítottak.
A társadalmi értelemben vett nemi szerepekről, az angolul „gender”-problémának nevezett jelenségről van szó.
A XIX. század elején, első harmadában a nemzet és az ország eltérő nemi karakterisztikára tett szert. Az akkoriban festett képeken Pannónia, vagy Hungária, azaz az ország megszemélyesítője nő. Általában fiatal és a kor normái szerint jókiállású. Ilyen persze máshol is van. A franciáknál ugyanez a helyzet Marianne alakjával. Az oroszok hazaanyáról, hazaanyácskáról beszélnek és Oroszország vizuálisan is anya, s nem fiatal nő. A németeknél is létezik Germánia alakja – igaz viszont, hogy náluk a nemi jelleg nem egyértelmű, hiszen eközben Vaterlandról, azaz apaföldről beszélnek. A reformkorban Magyarországon Magyarországot fiatal nőként általában osztrák festők festették meg – valószínűleg azért, mert megrendelőik így és ezt várták el tőlük.
A nemzet viszont férfi. Amikor a nemzetről megszemélyesítve beszélnek – lett légyen szó korabeli tankönyvről, vagy költeményről – mindig maszkulinnak tekintett tulajdonságokban fogalmaznak. A magyar nemzet – énképe szerint – vitéz és lovagias, harcias és nagylelkű. Ez is van máshol, ez sem meglepő és unikális. Persze a férfiszerephez követelmény is társul: képesnek kell lennie arra, hogy megvédje a nőt, azaz a hazát. Ha ez nem sikerül neki, akkor vagy azt teszi, hogy feláldozza magát a szerepkövetelmény oltárán; vagy örökre meggyűlöli a támadót; vagy megutálja a nőt, azaz a hazát, s adott esetben el is hagyja; vagy úgy csinál, mintha mi sem történt volna. A férfiszerep követelményének nem teljesítése mindenképp kudarcélmény, s általában frusztrációval jár, amit többféleképpen lehet feldolgozni. Későbbi mondandómban ennek a mozzanatnak lesz jelentősége.
A következő mozzanatra elég sok figyelmet fordítottak és az előbbinél jóval hangsúlyosabban kötik a magyar nemzetvallás kialakulásának és életének kulturális-lelki klímájához.
A félelemről van szó.
A magyarok megteremtették saját nemzeti identitásukat, de az első pillanattól fogva féltek, s ennek hangot is adtak.
A félelem elsődleges tárgya az volt, hogy a magyar könnyen elsüllyedhet a németek és a szlávok összeérő hatalmas tengerében. Esetleg önmagában a szláv tengerben tűnik el. Esetleg önmagában a germanizáció vet véget életének. Egyik rosszabb lehetőség, mint a másik.
Ez a tényező – szemben a gender-kérdéssel – azért kaphatott nagy figyelmet, mert a magyar nemzetvallás kialakulásának időszakában sokan és sokszor elmondták, méghozzá olyanok, akik aztán bekerültek a nemzeti szentek Pantheonjába. Széchenyi István épp úgy küzdött a nemzethalál vízióval mint példának okáért Vörösmarty Mihály, aki a Szózatban még a nemzet temetését is megírta.
Voltak érvek a nemzethalál forgatókönyv mellett. Volt németesítési szándék, s a szlávok tényleg sokkal többen vannak, mint a magyarok. A nemzethalál azonban azóta sem következett be. Ennyiben érvelhető, s érvelt illúziónak is nevezhető, ami aztán nagyonis mélyen beépült a magyar nacionalizmus realitásába.
A harmadik mozzanat olyan, ami volt ahol Európában jelen volt, volt ahol nem. Ennyiben nem sajátosan magyar – a lengyeleknél hasonló a helyzet -, másfelől viszont specifikáló tényező.
Az „alul levő kutya”, azaz az underdog-helyzetről van szó.
A magyar nemzetvallás apostolai érvelhettek – s érveltek is – azzal, hogy őket balsors tépi. Tatár, török, Habsburg iga alatt nyögtek, nyögnek. Érveik mellett tényeket tudtak felsorakoztatni. Persze a tények egy olyan kultúrantropológiai mezőben jelentek meg, amiben a múlt és az adott jelen kevésbé vált szét. A múlt nem történelemként jelent meg, hanem a jelen időbeli kiterjesztéseként. Ezt a gondolkodásmódot jelzi, hogy Széchényi 1830-ban megjelent ”Hitel”-e alapvetően egy XIV. századi törvény, az ősiség ellen íródik. Deák az 1860-as években érvelésében egy 1723-as, tehát nagyjából száznegyven éves törvényt tekint irányadónak, s egyáltalán egy nemesi indíttatású intellektuális szocializációban a múlt a teljes jogfolytonosság képzetével társul – ezért is alapul a reformellenzék érvelési stratégiája az aktuális jelen új minőséget kívánó követelményének múltbeliségből következő folytonosságára. De az élet más területén is igaz, hogy múlt és jelen inkább egy, mintsem két kategória. Magyarországon csak az 1870-es évek elején intézményesül a műemlékvédelem – ami arra utal, hogy a múlt és jelen különneműsége addig egyáltalán nem volt magától értetődő.
Egy ilyen világképben az 1241-ben bekövetkezett tatárjárás abszolút képes arra, hogy az adott jelen olyan fájó mozzanataként jelenjen meg, ami az underdog-helyzet (a „balsors”) jelenlétét és jelenvalóságát igazolja. [Mint ahogy ez, az eseményhez képest ötszáznyolcvankét évvel később 1823-ban írott Himnuszban meg is jelenik!]
A tények kulturális kontextusa így kitágult, de azért a tények még tények maradtak. Így például egy formálódó, kialakuló nemzetvallás szemszögéből, a magyar-tudat újraértelmezéséből tényszerűségként jelent meg az, hogy 1541-től, Buda török megszállásától a Magyar Királyság területén mindig voltak olyan katonák, akik nem Magyarország iránt tartoztak felelősséggel.
Az „underdog” helyzetet hosszú idősoron át a magyar politikai élet is tudatosította: a magyar rendek diskurzusnyelvévé vált az, amit ők „sérelmi”, azaz gravaminális politikának hívtak. Ez, – jellegéből következően – arról szólt, hogy őket egyfolytában el akarják nyomni, jogaik sérelmeket szenvednek. Így egyfajta önvédelmi magatartásra kényszerülnek. Az önvédelem mozzanata viszont mintegy erkölcsi igazolást is ad fellépésüknek.
Ha most elgondolkozunk arról, hogy a magyar nemzetvallást övező lelki klíma fent említett három tényező – a nem artikulált, de létező gender-jelleg, a félelem–logika és az alul levő kutya helyzetérzékelés – összeadódásával miként is alakult, talán közelebb jutunk a magyar nacionalizmus természetének megértéséhez. Ha a mag kulturális karakterisztikájához közelebb kerülünk, akkor többet tudhatunk meg a gyümölcsről is.
Az összegződés érdekes kettősségekkel járt.
Egyfelől a magyar nemzetvallás hősei, szentjei inkább vesztesek – Zrínyi Miklós, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Batthyány – lettek. A vesztes kifejezést abban az értelemben használom, hogy ezeknek az embereknek általában tragikus sors jutott. /Elegendő ennek tudatosításához egy pillantást vetni a XX. századi magyar települések utcaneveire. Őket – épp azért, mert ügyeket képviseltek, s éppen ezért alakult a sorsuk úgy, ahogy -, hívhatjuk illúziók rabjainak is. A nemzeti Pantheon egyetlen, igazán sikeres tagja Szent István, de ő még a magyar nemzetvallás kialakulása előtt, a keresztény állam létrehozójaként kanonizálódott./
Akik viszont az úgymond „reálist” képviselték, azoknak vagy az árulás vádja, vagy a távolságtartó „emlékezet” jutott. Gondoljunk csak Görgei Artúrra, vagy a Rákóczi szabadságharcot lezáró békét megkötő Károlyi Sándorra. A realitás nem magasztosul és magasztosít fel.
A magyar nemzetvallás „személyi mitológiájának” ez egy létező kettőssége, de azért a valóság – mint mindig – itt is árnyaltabb. Van arra is példa, hogy a siker, a reálpolitikai siker tesz valakit „szentté”. Deák Ferencre gondolok. Ő ebben a kulturális hangsúlymegoszlásban inkább szabályerősítő kivétel. A valóság szövete mindig finomabb, mint a tipizálás és az absztrakció durvasága.
Hasonló, és a fentivel összefüggő kettősség figyelhető meg a nemzetvallás tónusát, kulturális hangütését illetően is. A nyelv, amin a nemzetvallás szól, inkább mélabús, önsajnáló, fájdalmas, mintsem aktivizáló, optimista, tettrekész. Azok az esztétikai alkotások, amelyek a magyar nemzetvallás szimbolikus önkifejezésének rangjára emelkedtek – Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata –, jól tükrözik ezt a kulturális miliőt. A hozzájuk társult zene pedig még inkább ráerősít erre.
A dicsőséges nemzethalál víziója a Szózat egyik fő motívuma. Mindez a haza iránti hűség rendületlenségének erkölcsi értékével magasztosul fel. Az önsajnálatnak megkérdőjelezhetetlen etikai rangja lesz, s ez emelődik be a magyar nemzetvallás egyik önartikulációs pontjaként.
A Himnuszban ott a nemzet, ami a rá mért balsorsot elszenvedi. Ugyan ő maga is tehet róla, de azért inkább a külső erők a felelősek. Ezért állítható be úgy, mint aki főként nem saját felelőssége okán megbűnhődte a múltat és a jövendőt. Így aztán Istennek – a világ mindenható urának – kötelessége a nemzet számára biztosítani a boldog jövőt. Nem a nemzet, hanem Isten felelőssége az, ami a magyarokra várt, vár. A Himnusz – ami ugyancsak a nemzetvallás szekuláris imája lett – a mélabús felelősségáthárítás poémája.
Mindez – megítélésem szerint – arról tanúskodik, hogy a félelem, az underdog-helyzet és tudat, a gender szerep sajátosságai egy szenvedéstörténet lehetőségévé állnak össze. A szenvedéstörténet egyrészt erősíti a nemzetfogalom szakrális jellegét, másrészt viszont egy inaktivitásban érdekelt narratívát társít a nemzetvalláshoz. Ha meg kell halni, akkor ezt tartással tegyük – ha szenvedtünk, akkor Isten dolga a szebb jövő biztosítása.
Az eszmetörténeti és mentális következmények bizonyos értelemben nyilvánvalóak. A magyar fogalomhoz hozzátársíthatóvá vált – és hozzá is társult – a kulturálisan elfogadott búsongás, komorság, a saját felelősséggel nem szembenéző, sorsunkat szenvedéstörténetként és nem alakítható történetként felfogó elbeszélésmód. Habár valószínűbb, hogy a Himnusz és a Szózat azért emelkedhetett szakrális szerepbe, mert a nemzetvallás kialakulását, s működését körülvevő érzelmi környezet ezt lehetővé tette. Azaz: a következmény és az ok vélhetően ugyanaz.
Az érdekes és jellemző kettősség abban lelhető fel, hogy míg a nemzetvallás kulturális önképe egyfajta fájdalommal teli passzivizmust sugall, addig azt ezt kitermelő személyekre nagyfokú aktivizmus volt jellemző. Példának okáért Kölcseyt nemcsak költészeti, hanem bátor, és igencsak aktív politikai munkásságáért is tisztelet illeti meg. Vörösmartyról is elmondható, hogy nemcsak kiváló poétaként, hanem a nemzeti irodalmi élet egyik fő szervezőjeként és a nemzeti nyelv működőképessé tételéért is megbecsülés illeti meg. De az aktivitás másokra is érvényesen vonatkozik: az összes magyar nemzeti szent – Zrínyitől Rákócziig, Széchényitől Batthyányig – a maga helyén és idejében egyáltalán nem a merengés, hanem a tevékenység embere volt.
De mindebből nem következik az, hogy a magyar nemzetvallás aktivista elbeszélésmódba öltözött volna. Pont ellenkezőleg áll a helyzet. Természetesen a valóság itt is árnyaltabb. Ha megnézzük a magyar nemzetvallás harmadik emblematikus költeményét (szerintem ugyanis három ilyen vers van), Petőfi Sándor Nemzeti Dal-át, ott nyomát sem leljük a mélabúnak, a passzivizmus kultuszának. Ott aktivizmus van, méghozzá a személyes felelősség súlyával megterhelten. Ott választani kell. Mégsem a Nemzeti Dalból lett Himnusz, vagy Szózat – noha ezt a költeményt is sokszor megzenésítették, s ezt a verset is minden olyan gyereknek meg kell tanulni, aki iskolába járt. Talán megint szabályerősítő kivételről van szó, talán a valóság szövete megint finomabb, mint a tipizálás durvasága.
A magyar nemzetvallás a maga strukturális jellegében – mint említettem – nem igazán különbözik más, európai nemzetvallásoktól. Kulturális hangsúlyaiban – különösen akkor, ha azok egymást erősítik esetleg összezárkózódnak – azonban már igen. Ez a kulturális miliő alkalmas teljes kultúraként és ellenkultúraként is működni. Ellenkultúra alatt itt azt értem, hogy kettősségeivel képes tényleges történéseket ellenpontozni, és önmagát a történések logikájával szembehelyezni. Ettől önmagában még nem ösztönöz illuzionizmusra, de nyitott rá. A nyitottság – a potencialitás – abból adódik, hogy más kulturális beállítódást és beszédmódot társít magához, mint amit egyébként főszereplői, szakralizált kulcsfigurái cselekedetei jelentenek. A narratíva etikailag igazolt tragikuma és a szereplők aktivizmusa önmagában is feszültséget jelent. De mindez lefordíthatóvá válik úgy is, hogy a kudarc igazol, a siker gyanús, s erkölcsileg vagy igazolhatatlan, vagy megbélyegzendő. Aki igaz és igazi magyar, az vagy pusztuljon bele, vagy szenvedjen, esetleg legyen öngyilkos. Akkor válhat a nemzetvallás ikonjává. A reálisan sikeresek ebben a kulturális kontextusban mindig „percemberré” válnak, akik – Ady Endre kifejezésével – rendszerint dáridóznak. A rendes magyar ezalatt szenved. Az ellenkultúra fogalmat így is lehet értelmezni: ellenkultúra, mert ellenzéki kultúra.
Azért itt álljunk meg egy pillanatra.
Mint arra az illúzió és realitás fogalmánál utaltam: szinte megmondhatatlan, hogy melyik micsoda. Már csak azért is, mert ami ma illúziónak látszik, az holnap realitás, s holnapután ismét illúzió. A nemzetvallás szimbolikus alakjait részben ilyen-olyan fajtájú, műfajú tragikumuk emelte hőssé, s tette őket a magyar underdog helyzetérzékelés etikailag emelkedetté váló kulcsfiguráivá – olyanokká, akik ugyan elbuktak, de bátrak voltak a nemzetvallás férfias szerepkívánalmainak teljesítésében. A hozzájuk is köthető elbeszélésmód egyszerre lehetett a balsors elleni küzdelemnek, és magának a balsorsnak a kifejezője. Tartós ikonszerepbe kerültek, s ezt segítette az is, hogy a hatalom ellenében is lehetett őket definiálni. Ezért – egyik kulturális ágon – lehettek ellenkultúraként felemlegetett hősök.
Ha persze a nemzetvallás kialakulása óta eltelt idő hatalmilag emblematikus figuráinak sorsát is felidézzük, akkor – a személyi sorsok tekintetében – egyáltalán nem jobb a kép, mint a magyar nemzetvallás állócsillagait illetően.
Vegyük őket sorra.
Ezek az emberek kivétel nélkül egy-egy pillanatra, vagy akár évtizedekre korszakjelölő névként a hatalom jellegadó birtokosai lettek. Mindannyian férfiak, hiszen a politika maszkulin.
Tisza Istvánt, Magyarország egykori nagyhatalmú miniszterelnökét 1918. október végén fegyveres katonák gyilkolják meg Pesten, Hermina úti bérelt villájában. Tehát megölik.
Károlyi Mihály, aki 1918. október végén miniszterelnök, majd 1919. január 11-től köztársasági elnök lett, a kommün hatalomra jutása után emigrál. 1946-ban hazatér, majd párizsi nagykövet lesz, s a Rákosi-rendszer elleni tiltakozásul lemond. Másodszori emigrációjában, a franciaországi Vence-ben éri a halál, 1955. március 19-én. Tehát száműzetett.
A Károlyit felváltó Kun Béla a tanácskormány külügyi és hadügyi népbiztosaként a főhatalom tényleges birtokosa. A diktatúra bukása után emigrál, előbb Ausztriába, majd a Szovjetunióba kerül. A Kommunista Internacionálé vezető funkcionáriusai közé tartozik. Elvtársai letartóztatják, és 1939-ben (?) kivégzik. Tehát meggyilkolják.
A kommünt követő tartós konszolidációt hozó korszakban a stabil kormányzás, a gazdasági élet rendbetétele Bethlen István nevéhez kötődik. Több mint tíz évig miniszterelnök, s lemondása után a politikai élet meghatározó szereplője maradt. A háború folyamán az angolszász orientáció egyik megszemélyesítője, a különbéke híve. A szovjet csapatok bevonulása után a Szovjetunióba szállítják, ahol is 1947-ben (?) meghal (megölik ?). A kommün után az ország legfőbb közjogi méltóságává emelkedő katonapolitikus Horthy Miklós. Kormányzó. Ekként éli meg az ország német megszállását, és 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlete után átadja a hatalmat Szálasi Ferencnek. Cserébe családjával együtt elhagyhatja az országot. Végül is Porugáliában telepedett le. Itt, Estorilban halt meg 1957. február 9-én. Tehát emigrál.
Szálasi Ferencet, a nyilas nemzetvezetőt a háborút követően az amerikaiak elfogták és kiadták Magyarországnak. A népbíróság halálra ítélte, és 1946-ban ki is végezték.
A rövid, demokratikus intermezzo után – sőt, már közben is – Rákosi Mátyás uralta a magyar politikát. A Tanácsköztársaság egykori népbiztosa már szovjetunióbeli emigrációja idején a kommunista párt élére küzdötte fel magát. Az 1945 utáni időkben már magas állami tisztségeket visel, és – Sztálin követőjeként – igen agresszívan törekszik a hatalom teljességének megszerzésére. Célját elérve az ország tényleges diktátorává válik, és nevéhez kötődnek a honi kommunista kísérlet legembertelenebb évei. A szovjet desztalinizációs hullám őt is eléri, s 1956. július elején leváltják első titkári posztjáról. A Szovjetunióba távozik. 1962-ben a pártból is kizárják. 1971-ben hal meg, Gorkij, a mai Nyizsnyij Novgorod városában. Tehát száműzik.
Rákosi bukása politikai ellenfelét, Nagy Imrét segíti hozzá a hatalomhoz. 1956 forradalma ismét Nagy Imrének juttatja a miniszterelnöki posztot. (1953 és 1955 között már betöltötte ezt a tisztséget.) Nagy Imre a demokratikus politikai berendezkedés és a nemzeti függetlenség iránti kiállása és elkötelezettsége miatt – 1956 leverését követően – bíróság elé kerül. Halálra ítélik. 1958 júniusában kivégzik. Tehát megölik.
Az ország vezetője ekkor Kádár János, aki 1956 novemberétől kerül kulcshelyzetbe. Nagy Imre halálra ítélése és kivégzése idején is ő viseli a politikai felelősséget. 1988. májusáig ő a politikai hatalmat gyakorló Magyar Szocialista Munkáspárt első embere. 1989-ben nem sokkal azután hal meg, hogy Nagy Imrét és más kivégzetteket ünnepélyes külsőségek közepette újratemetik. Megéri saját maga és rendszere politikai halálát.
A felvázolt sor – azt hiszem, ez túlzás nélkül állítható – megdöbbentő és tragikus. A történetek azonban – éppen a különféle halálok körülményei miatt – nem érnek véget a fizikai elmúlással. Ezeknek az embereknek egy része fizikai haláluk után is megmozdul.
Tiszát a családi kriptában, Geszten temetik el. A kriptát az 1980-as évek elején ismeretlen tettesek feltörik, és elviszik a gróf koponyáját. A misztikus történetre máig nem tudjuk a magyarázatot.
Károlyit 1962-ben hazahozzák Magyarországra.
Kun ismeretlen helyen nyugszik.
Bethlent 1994-ben temetik újra, nem messze az első mártírhalált halt magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf sírjától.
Horthyt 1993-ban hozzák haza, hogy Kenderesen leljen nyugalomra – miközben újratemetése jelentős vihart kavar, hiszen az akkori magyar kormány hét minisztere jelenik meg a kegyeleti gesztus alkalmából. Az újratemetés hangsúlyos politikai eseménnyé válik.
Rákosit csendben hazaszállítják, és a kor normái szerint „népfrontos”-nak tekintett nyughelyre, a Farkasréti temetőbe viszik.
Nagy Imrét bűnözőként, mérhetetlenül méltatlan körülmények között földelték el. 1989. június 16-i újratemetése valójában a Kádár-rendszer szimbolikus befejezése lett.
Kádárt abba a temetőbe – a Kerepesi útiba – temették, ami a múlt század óta a főváros kiemelt jelentőségű temetkezési helye. Itt, a Munkásmozgalmi Pantheonhoz közel, az ún. munkásmozgalmi parcellában találtak helyet számára. 2007-ben az ő sírját is feltörik, koponyáját ellopják.
Remélhetőleg a halottak nem mozdulnak többet, nyugalmukat többé nem zavarják. Mindenesetre az újratemetések ténye is jelzi: haláluk, annak körülményei, politikai kontextusa annak idején nyughatatlanságot, a megoldatlanság érzetét hordozta magában, s ezért merült fel újraértékelésük szüksége is.
Valójában ez a sok, utólag korrigálni kívánt „rendezetlenség”, elvarratlannak érzett és tudott jelleg arra utal, hogy a személyek egyfelől korszakok feldolgozatlanságát, megemészthetetlenségét jelölték, másfelől azonban nagyon is egyedi tragédiákat jelentenek. Ezek az emberek – lett légyen bármily nagy hatalmuk hosszabb-rövidebb időre – képtelennek bizonyultak arra, hogy saját életüket megnyugtatóan uralják. Miközben egy országot, egy népet irányítottak, tökéletesen kiszolgáltatottá váltak saját sorsuknak.
Lehetne azt mondani, hogy a Sors az ország sorsa volt, s a főszereplők csak szimbolizálták a folyamatokat. Ez bizonyos értelemben nyílván igaz is, de az egyes ember élete mindig esetlegesebb, mint egy országé, egy társadalomé. Ha vége a dualista rendszernek, akkor abból nem következik egyértelműen Tisza meggyilkolása; ha valaki – példának okáért Kun Béla – kommunistaként szovjet emigrációba kerül, abból nem következik magától értetődően, hogy ki is végzik. (Rákosival például nem ez történt!) Ha Magyarország elveszti a világháborút, akkor nem kizárólagos lehetőség, hogy az ország 1931-ben visszavonult miniszterelnökét az oroszok elvigyék, és pusztulásra ítéljék. Így tehát nem lehet azt mondani, hogy ezek az emberek pusztán „leképezték” az ország sorsfordulóit. Nem. Ezek mind nagyon is személyes sorsok, amelyek azonban éppen sorozattá összeállva tesznek szert némi misztikumra. A sorsszerűség tehát az ismétlődésben, méghozzá a racionalitást nem mindig tükröző ismétlődésben áll. A hatalom – legalábbis itt, Magyarországon, ebben a században – riasztóan szerencsétlen emberré varázsolja viselőjét.
Érdekes, ámde érthető módon az effajta hatalomhoz kötődő sors is erősítette a magyar nemzetvallás komor kulturális színezetét. Itt a hős és az áruló egyaránt szerencsétlen, itt a jó és a rossz ügy képviselője egyaránt balsorsra jut.
Itt a reális szürreálissá vált és a szürreálisból reális lett.
A magyar nemzetvallás kulturális kontextusát ez a tapasztalat – megítélésem szerint – alapvetően befolyásolta. Az induló sajátosságok – gender-szereposztás, félelem, underdog-helyzetérzékelés – megmaradtak, sőt konzerválódtak és összezárkózódhattak.
Abból a nemi szereposztásból, ami a nemzetet férfi, az országot nő-funkcióban érzékelte, Hungária többszöri megerőszakolása nyomán támadhatott erőteljes és nem bevallott, terápiásan alig kezelt frusztrálódás. A félelemből származhatott kompenzációs szükséglet. Az underdog – helyzetérzékelésből származhatott a sikertelenség erkölcsi felértékelődése.
Mindez a nemzetvallás politikai gyakorlatán, a nacionalizmuson át mérődhetett le, ott minősülhetett.
Ott derülhetett ki, hogy az illúziók realitássá válhatnak-e.
***
Két állítást mindazonáltal előre bocsátanék. Az egyik, hogy a magyar nemzetvallást sikeres történetnek tartom. A nemzetvallás – mint ezt jeleztem – szekuláris hit, identitás. Kialakult, teljes struktúrára tett szert, működött és működik. Ugyanúgy, mint más népből nemzetté vált közösségek esetében, hiszen éppenhogy a nemzetvallás teremtette meg a történetileg újtípusú közösség képzetét. Saját és sajátos zamata lett, és ezt is sikernek tartom, merthogy ha megkülönböztető identitás, akkor meg is kell különböződnie.
A másik állítás, hogy a magyar nacionalizmus történetét alapvetően kudarctörténetnek tartom. A nacionalizmus – felfogásom szerint – identitáspolitika, illetve politika. Ennek megfelelően mércéje az, hogy a nemzeti identitás (nemzetvallás) által konstruált értékeket és érdekeket képes-e sikeres gyakorlattá formálni; képes-e rugalmasan idomulni a változó körülményekhez. Ez annyit tesz, hogy képes-e egyfajta arányérzéket érvényesíteni saját céljai és a körülmények kényszere között. (A jelenséget érdekérvényesítő kompromisszumkészségnek is hívhatjuk.) Szerintem a magyar nacionalizmus részben azért lett kudarctörténet, mert kitűzött céljai illuzórikusak voltak és ahhoz illuzórikusan ragaszkodott. Így persze realitássá is tette magát és ezért vált érzékelhető kudarctörténetté.
Állításom durvaságát és sommás jellegét természetesen árnyalni akarom. Nem csak azért, mert így, a maga pőreségében félrevezető, hanem azért is, mert történeti értelemben, különböző időszakokban nem egyformán hiteles.
A magyar nacionalizmus története nagyonis jól indult. Kezdetben arról szólt, hogy megteremtse a magyar nemzetvallást és megpróbálja biztosítani ennek politikai realizálását. Közönségesen ezt az időszakot nevezzük egyébként reformkornak.
Itt lényegében minden olyasmi megtörtént, aminek meg kellett történnie, s amit a magyar nacionalizmus ért el, s ami egyébként hosszútávra is visszacsinálhatatlannak bizonyult, tehát tartós siker lett.
Csak néhány példa.
A magyar kulturális identitás létrejöttéhez kellett a nemzeti nyelv megújítása. Lelkes értelmiségiek ezt a munkát elvégezték, de jogokat adni a nyelvnek (azaz végeredményben államnyelvvé tenni), már politikai feladat volt. Ez 1844-re sikerült is[v].
A magyar nemzetvallás azonosításához kellettek a nemzeti színek, ami – mint közismert – a piros-fehér-zöld. Ez is akkor alakult, s 1848-ban törvény tette a magyarokhoz társult színkombinációvá. Üzenete, a korban még ismert értéktartalma is volt a francia minta nyomán törvénybe iktatott trikolórnak. Sorrendben a három szín jelentése: erő, hűség, remény. Ez – a mára már nagyrészt elfeledett három érték – a magyar identitás szentháromsága[vi].
Létrejött a natio hungaricát leváltani akaró új, modern nemzetfogalom, ami a magyart kulturális és szabadságközösségként definiálta. (”Éljen a magyar szabadság, éljen a haza” – ahogy azt a 48-as Kossuth-nóta szövege közérthetően összegzi.) A reformkor ezirányú intellektuális és politikai építkezése, 1848 vált törvényes áttöréssé, – a magyar szabadság fogalmába beleértve a kötelező örökváltságot is.
Megindult a magyar nemzetvallás egyháza, a korszerű magyar állam megteremtéséről szóló gondolkodás és politikai aktivitás. Áttörés itt is 1848-ban következett be. Az ország történelmében először lett népképviselet és neki felelős kormány[vii]. S noha erőteljesen kompromisszumos jellegű volt az, amit ebből önálló magyar államiságnak hívhatunk, mégis – különösen az addigiakhoz képest – jelentős előrelépésként és a magyar nacionalizmus sikereként élhették meg a résztvevők.
Nem kívánom a kelleténél szebbnek és jobbnak feltüntetni a reformkort, azaz nem kívánom esztetizálni a múlt eme szeletét. A kor természetesen tele volt kisszerűséggel is; nem volt ritka a személyeskedő viselkedés és jónéhányszor megjelent a nemzeti szándékokba bújtatott naivitás, illúziókeltés, ostobaság is.
De az én nézőpontomból most mindez mellékes. A lényeg az, hogy a szereplők mit tűztek ki célul és céljukat tartós érvénnyel elérték-e.
Cél volt a nemzetteremtés. Ők ezt nem hívták volna nemzetvallásnak, valami olyasmit mondtak volna, hogy egy nemzetet akarnak adni az emberiségnek. Cél volt, hogy ez a folyamat intézményesüljön, törvényesedjen.
Mindkét céljukat elérték, méghozzá úgy, hogy a maguk egészében ezek visszacsinálhatatlanná váltak.
Hittek benne, megcsinálták.
Volt hozzá erejük, hűségük, reményük. Lett hozzá piros-fehér és zöld.
Ezért gondolom azt, hogy a magyar nacionalizmus induló korszaka siker. Az akkor kitűzött célok és a célok realizálása igazolja vissza ezt az állítást.
A reformkor azonban csak a történet kezdete. S a kezdeti siker még nem garancia a történet további alakulásának eredményességére. Merthogy a magyar nacionalizmus története akkor indult és azóta is tart.
***
Itt megállnék egy pillanatra, méghozzá egy tartalmi-módszertani megjegyzés kedvéért.
Nyilvánvaló, hogy ahogy haladunk időben előre, a már egyszer létrejött nemzetvallás és főként a nacionalizmus egyre összetettebb és bonyolultabb képet mutat. Ez részben azért van, mert minél hosszabb egy folyamat, annál több szereplő (és generáció) válik benne érdekeltté, s természetesen mindegyikük hozzá kívánja adni saját színeit. Másrészt azonban a körülmények, a konkrét helyzetek is változnak, s ez is gazdagítja a nacionalizmus lehetséges reaktív, válaszoló tematikáját.
Én azonban – tudva a bővülő sokszínűségről –, bizonyos értelemben leegyszerűsíteni kívánom a problémát. Ha a nacionalizmust politikai jelenségként kezelem, akkor számomra a politikai mező a fontos. S e területen azt tekintem mértékadónak, amit mainstream-ként, azaz egy-egy időszak főáramlataként lehet megragadni.
A reformkor és 1848/49 örökséget hagyott a magyar nacionalizmusra. Fixálódott a magyar nemzetvallás, de bővíthető maradt. Önmagába azonnal beemelte a forradalmat és szabadságharcot, jellegadó személyiségeit szinte azonnal a nemzeti ikonosztáz tagjaivá tette. Petőfi körül legendárium alakult ki, Kossuth már 1848 őszére bekerült a nemzeti megváltó szerepébe. 1848/49 a nemzetvallás érzelmi átcsapási pontjává vált – a hit tömegessé lett.
Mindebből közvetlen politikai örökség is származott, méghozzá axiomatikus erővel.
A magyar nacionalizmus nem megkérdőjelezhető alaptételévé vált Magyarország területi egysége, integritása. Ez több száz éven át nem létezett, de most axióma lett belőle.
A másik alaptétel az lett, hogy Magyarországot a magyaroknak kell uralni és irányítani.
A harmadik alaptétel szerint ez csak úgy érhető el, ha az ország…
Nyilván ide azt kellene írni, hogy független.
De az intellektuálisan és érzelmileg logikusnak tűnő következtetés itt – a történelmi erőviszonyok okán – megbicsaklik.
Megbicsaklik, mert a magyar nacionalizmus axiomatikussá vált tételei jegyében fogant politikai kísérlet a nemzetiségek egy részével polgárháborúhoz vezetett – akiket egyébként a magyarok még képesek lettek volna legyűrni -, de ami rosszabb: két nagyhatalom fegyveres intervencióját is kiváltották. A Habsburgok és a Romanovok katonái ellen pedig esély sem volt.
A magyar nacionalizmus – amely realitássá lett – itt és ekkor ütközött először frontálisan a rajta kívül létező realitással.
A frontális ütközésből azonban nem következett az axiómák feladása. Következett viszont az, hogy 48/49 és az alaptételekhez társult erő, hűség és remény képessé tette a magyar nacionalizmust arra, hogy elérje mindazt – majdnem mindazt, – amire vágyott.
Ez a „majdnem mindaz” az 1867-es kiegyezés volt.
Az ország területi egysége létrejött.
Magyarországot a magyarok uralták. Meg is mondták: itt élhetnek és élnek is nemzetiségek, de politikai értelemben csak magyar nemzet van.
Viszont Magyarország nem lett független.
A függetlenség hiánya több dimenzióban is megjelent. Az országnak közös uralkodója volt a Habsburg-birodalom többi részével. Nem volt saját külpolitikája (egyébként ezt a 48-as szerkezet sem nagyon tette törvényesen lehetővé – ezért nem volt az első felelős magyar kormánynak külügyminisztere). Nem volt önálló pénze, mert a Monarchia egészében azonos pénz volt. Közös volt a hadsereg, s a magyar honvédség ennek csak kiegészítő részét képezte – pedig hát azért létezett a magyar kormányban hadügyminiszteri poszt. A magyar gazdaság szimbiózisban élt Ausztriával, amiből egyébként inkább előnye, mint hátránya származott.
A kiegyezés esetében a magyar nacionalizmus óriási sikert könyvelhetett el. Axiómáinak politikai érvényesítése terén tartós jelleggel eljutott lehetősége szélső határáig. Persze ehhez az is kellett, hogy maga alá gyűrhesse az országlakosok többségét kitevő, saját nemzetvallást és saját nacionalizmust kiépítő nemzetiségeket. S ugyan a magyarok fokozatosan számszerű többségbe kerültek Magyarországon, de az itt honos nemzetiségek egy részének saját állami „hátvédje” is lett: a románok mögött lett egy Románia, a szerbek mögött lett egy Szerbia. Árnyékok a magyar nacionalizmus sikerén.
A 67-es nacionalizmus energiáját és erejét sikere adta. Azt lehetett mondani, hogy majdnem mindent elértünk abból, amit akartunk, és mindent elértünk abból, ami lehetséges volt. Az ország gazdaságilag fejlődik, a magyar kultúra virágzik. A nacionalizmus egyetlen dolga, hogy óvja mindazt, amit kivívott, amit elért. Sikere az igazolása.
A függetlenség hiánya azonban egy ugyancsak mainstsreammé váló, alternatív nacionalizmus kialakulására ösztönzött. Ez önmagát – a hatalmon levővel szemben – ellenzékivé tette.
Alapkövetelése a harmadik axiómára, a függetlenségre irányult. Ezt közjogi ellenzékiségnek hívta, hívták. Valójában nacionalista ellenzékiség volt, formájában volt csak közjogi. Azzal érvelt, hogy a kiegyezés, a korlátozott szuverenitás nem elég, az a nemzet ügyének elárulása, s az 1848-as közjogi állapothoz kell ragaszkodni, ami – szerintük – azt jelentette, hogy Ausztria és Magyarország között csak az uralkodó személye közös, azaz csak a perszonálunió létezik. Ezért hívták önmagukat és különféle pártalakzataikat 48-asnak, vagy függetlenséginek.
Ez a nacionalizmus látszólag – tartalmilag – lojális volt, hiszen elfogadta, hogy a Habsburg-ház uralja Magyarországot, s ezzel elhatárolta magát a trónfosztó 1849-től. Valójában valami olyasmit követelt, ami több ponton ütközött az egyéb politikai realitásokkal, illetve a magyar nacionalizmus más axiómáival[viii].
Először is 1848 nem volt perszonáluniós állapot, hanem államjogilag igencsak kompromisszív helyzetet tükrözött – így például azt, hogy – mint már említettük – a kormánynak nem volt külügyminisztere.
Másodszor erősen kérdéses volt, hogy a nemzetiségi többséggel, illetve az egyes nemzetiségek mögött lévő nemzetállami háttérrel mi tudná garantálni a magyarok politikai szupremáciáját Magyarországon.
Harmadszor 48-nak volt tanulsága mind a Habsburgok, mind a magyarok számára, s ezeknek a tanulságoknak a kölcsönös tudomásul vétele éppenhogy a kiegyezés volt. Miért gondolták a függetlenségiek azt, hogy a Habsburgoknak a kelleténél több, nekik pedig a kelleténél kevesebb tanulságot kell tudomásul venniök?
De ez csak a problémák egyik oldala volt.
Az alternatív nacionalizmus a hatalmi politikában teljesen használhatatlannak bizonyult. Története során egyszer került hatalmi–kormányzati pozícióba (1906 és 1910 között) és akkor sem ért el kitűzött céljából semmit. Tökéletes politikai kudarcként írta be magát a történelembe.
Viszont kiválóan értett ahhoz, hogy a politikai impotenciát, pontosabban annak kultuszát közérzületté, meg nem kérdőjelezhető evidenciává emelje. Ezáltal teremtette meg a saját realitását.
Épített a magyar nemzetvalláshoz kulturálisan kötődő underdog érzetre. Úgy vélte, hogy még feljebb kerülhetnénk, mint ahol vagyunk, ha.…. Ha nem nyomnának el minket, nem Bécsből diktálnának mindent és ehhez nem lennének partnerek olyan magyarok, akik rossz magyarok, azaz labancok. Az underdog-helyzetérzékelésből erkölcsi kategória, a kompromisszumból nemzetfeladás lett.
A félelem motívumából hamis, a magyarok erőpozícióját túlértékelő világkép fakadt. [Ennek volt vadhajtása a 30 milliós Magyar Birodalomról szóló ábránd is.]
A magyar nemzetvallást saját nacionalizmusukon átszűrve térítő vallássá kívánták tenni, s hatalmi helyzetben ennek gyakorlati realizálására is kísérletet tettek. A nemzetiségeket is magyarítani akarták. Mondanom sem kell, hogy politikailag teljes eredménytelenség övezte tevékenységüket – hacsak azt nem vesszük eredménynek, hogy a nemzetiségi nacionalizmusok még több életerőre tettek szert.
A legfőbb energiaforrást az alternatív nacionalizmusnak az érzelmi töltet biztosította.
Az érzelmi töltet több komponensből állt össze. Az ellenzékiség önmagában is fontos volt, de ha ez antihabsburgiánus, azaz kuruc stigmát kap, akkor a magyar függetlenségi tradíciók szakralizált sorába illeszthető. (Ehhez a szakralizáltsághoz nyújtott nyelvi-fogalmi fogódzót a „48-asság”, ami a nemzetvallásnak az emlékezetben is rögzült érzelmi átcsapási pontjára utalt.) Az érzelmi legitimációt erősítette exkluzív kapcsolattartásuk az 1849-es emigrációja óta politikai realitásérzékét fokozatosan elvesztő Kossuthtal, aki a magyar nemzetvallás Messiásává vált. Kossuth egyébként – felismerve saját szakralizáltságát és a politikai tér hiányát -, önmagát a vátesz pozíciójába helyezte, és a trónfosztásos, teljes függetlenségi álláspontot képviselte. Ezért mindig hangsúlyozta különállását az itthoni függetlenségiekhez képest. Saját nacionalizmusához demokratikus politikai értékeket társított, mert ezek másfelől elvettek volna az általa is létrehozott nacionalizmus minimum két axiómájának vállalhatatlan durvaságából, a magyar szupremáciából és az ország területi integritásából. Így aztán maradt az intranzigens függetlenségi, antihabsburgiánus kritikai álláspont. Kossuth érzelmi hatását nem érintette reálpolitikai elszigeteltsége – ahogy 48 zászlóra tűzésénél, úgy Kossuth esetében sem számítottak a tényszerűségek.
Az érzelmi azonosulás olyan erős volt, hogy a kiegyezés utáni korszakban a magyarlakta területeken mindig a függetlenségi nacionalizmus kapott választási többséget.
Ehhez az érzelmi erőhöz azonban kellett a 67-es nacionalizmus érzelmi sivársága is. A 67-esek „csak” a reálisan elérhetővel tudtak érvelni, gazdasági előrehaladásról meg civilizatorikus vívmányokról tudtak beszélni, de érzelmileg is vállalható identitást nem voltak képesek teremteni. A kompromisszumot nem lehet szeretni. El lehet fogadni, de nehéz vele azonosulni.
A helyzet többféle következménnyel járt.
Először is mindenki megpróbált pragmatikusan viselkedni, mert a konszolidált reálpolitikai tér ezt a magatartást részesítette előnyben. A függetlenségi sem rúgta fel a kereteket, ő is kompromisszumot kötött. Szavakban nem, de tettekben igen.
Másodszor a magyar világ szerves részévé vált a kétlelkűség. A magyarok józanul elfogadták azt, ami van, de néhány pohár bor után már éltették Kossuthot. Éljen Ferenc József, éljen Kossuth Lajos! – fogalmazódott meg a magyar nacionalizmus kétarcúságának gyakran elhangzó mondatban megfogalmazódó credója.
Harmadszor a racionalitás és az érzelmi azonosulás két, ellentétes oldalra került, amiből az következett, hogy a nem ésszerűért lehetett lelkesedni, az ésszerűt viszont mindig le lehetett szólni. Mondhatnám úgy is, hogy a létezőt mindig lehetett kevésre és az imagináriust, a képzeltet lehetett nagyra tartani. Ez a sajátosság képessé vált arra, hogy – Arany László kifejezésével, aki egyébként megalkotta a délibábok hősét, Hűbele Balázst – kulturálisan lehetővé és elfogadottá tegye a „panasz egyhangú búgását”, amit más szóval hívhatnak panaszkultúrának is.
Negyedszer a magyar nacionalizmus két ágának egymásra vonatkoztatott együttélése ellehetetlenítette azt, hogy közösen, avagy külön-külön megújuljanak. Képletesen szólva „fogták egymást” és így nem tették lehetővé azt, hogy az axiómákat a változó kor változó igényei mentén újragondolják. A 67-es nacionalizmus állagőrzésbe merevült, a 48-as belesavanyodott saját politikai impotenciájába. Ez nem ösztönzött a részben közösen vallott alaptételek revideálására, hanem csak arra, hogy az érzelmi és politikai deficitet mindkét fél intranzigenciával kompenzálja. (Jól jelzi ezt, hogy amikor Károly császár és király 1918 októberében a Monarchia végnapjaiban meghirdette a megkésett föderatív átalakulást, ezt – az itt összeérő 67-es és 48-as magyar nacionalizmus miatt – csak Ausztriára nézvést deklarálhatta.)
Ami nacionalista újragondolás megindult, az jórészivel csak a „magyar” fogalmát érintette, és ennek egy része csak egy későbbi időszakban tett szert jelentőségre. [Gondolok itt a faji-antiszemita interpretációra, amit politikailag az Antiszemita Párt jelenített meg és a keresztény olvasatra, amit a Katolikus Néppárt artikulált.]
Fogták és nem engedték el egymást, de energiájuk el is pazarlódott erre.
Ötödször a nacionalizmus mindkét ágának társadalmi-nemzeti hozadéka is lett. A magyar nemzetvallás erőszakos térítő vallásként nem működött, de önkéntes „betérésként” sok embernek adott lehetőséget arra, hogy identitásában magyarrá váljon. A német nyelvű Budapest főként magyarul beszélő várossá vált. A német és cseh munkások magyarrá lettek. És magyarrá váltak a zsidóság tömegei is – részben ennek tudható be, hogy 1900 után a magukat magyarnak vallók némileg többségbe kerültek az egykori Magyarországon.
Habár a legfontosabb következmény mégiscsak az volt, hogy a magyar nacionalizmus belelavírozta magát egy olyan intellektuális és politikai térbe, ami egyre több ponton tette lehetővé a frontális ütközést a rajta kívüli realitással. Így olyan realitássá vált illúzió lett, ami rugalmasságát is elvesztette. Lúzerrá válhatott. A történet, ami sikernek indult, egyre inkább kudarcba fordult át. És erről nem csak a világ tehetett.
***
A magyar nacionalizmus egyik axiómája, a függetlenség, a Nagy Háborút követően valósággá vált. Méghozzá nagyhatalmi segédlettel.
Eltűntek a Habsburgok, eltűnt az államközösség Ausztriával.
Ami sokáig illuzórikusnak tűnt, kemény realitássá volt.
A magyar nacionalizmusnak oka lett volna örülni és oka lett volna arra, hogy történelmileg visszaigazoltnak érezhesse több évtizedes múltra visszatekintő erőfeszítéseit.
De a magyar nacionalizmus nem örült. Sőt! Tragédiaként élte meg a függetlenség megvalósulását.
Azért élte meg tragédiaként, mert másik két axiómáját a realitás semmibe vette.
A történelmi Magyarország darabjaira hullott – a területi integritás a múlt ködébe veszett.
Következőleg eltűnt a magyarok szupremáciája is. A maradék Magyarországon a magyarok már csak magyarok felett uralkodhattak. A környező államokban viszont az egykori magyarok által uralt nemzetiségek uralkodhattak az odakerült magyarok felett. A környezők nacionalizmusa győzött a magyar nacionalizmus felett.
Mindezt – tudva a magyar nacionalizmus eszmei-politikai kereteit -, úgy lehetett megélni, mint a nemzetvallást kísérő kulturális miliő vérvalósággá válását.
A félelem, a balsors beteljesedett. Hungáriát többen, többször megerőszakolták. A magyar kutya került legalulra.
A 67-es és a 48-as együttesen és külön-külön mainstreammé vált magyar nacionalizmus axiómavilága frontális ütközéssel csattant Trianonban. Lehetett volna az egészet újragondolni. A magyar nemzetvallás ehhez fogódzókat biztosított.
A magyarok nemzeti imájává vált Himnuszában szó sincs Magyarországról. A magyarokról beszél a költő. Nekik kéri, követeli Isten áldását. Bűnhődni és megbűnhődni is csak ők tudnak, merthogy emberek. A Nemzeti dalban a magyarok azt mondják: a magyarok Istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem eszünk. A magyarok Istene pedig nem más, mint a szabadság. A magyarok közössége szabadságközösség – legalábbis az eredeti nemzetvallási dogmatikában. A magyar szabadság teszi az országot hazává. A magyar nem más, mint önazonosság, s a magyar identitás politikai közege a szabadság.
Ez a fajta, a nemzetvallástól nem idegen megközelítés lehetővé tette volna a magyar nacionalizmus axiómarendszerének újragondolását. Azt, amit már a XIX. század második felében el kellett volna kezdeni, s így talán – talán – lett volna lehetőség arra, hogy uralgó helyzetbe került valóság váljék belőle.
Mindennek pontosan az ellenkezője történt.
A továbbra is mainstreamként működő magyar nacionalizmus addigi kulturális tatalmát még inkább visszaigazolva lehetett látni és láttatni és a politikai, s intellektuális reakciókat is ennek szellemében lehetett megformálni.
Ha győzött a nemzetiségek nacionalizmusa, akkor erre a magyar kultúrfölény hangoztatása volt a válasz. Ha bekövetkezett a történelmi Magyarország feldarabolása, akkor erre az volt a válasz, hogy a valaha létező politikai egység több önmagánál: valójában a természet által kialakított egység volt.
A magyar nacionalizmus semmit sem engedett axiómáiból.
Azt mondta, hogy nem, nem, soha. Azt mondta, hogy Kis Magyarország nem ország, Nagy Magyarország mennyország. Azt mondta, hogy ha a világ Isten kalapja, akkor Magyarország a bokréta rajta[ix].
Azt mondta, hogy erkölcsi kötelesség mindezt hinni és elhinni. Azt mondta, hogy ezen hit ad erőt és reményt. Hinni kell egy Istenben, hinni kell egy hazában, s egy Isteni örök igazságban, ami nem más, mint Magyarország feltámadása. Nem a Himnusz magyarjairól, hanem Magyarországról volt szó. Nem a közösségképző szabadságról, hanem az isteni örök igazságról volt szó.
A területi revizionizmussal feltöltekezett magyar nacionalizmus francia mintára megteremtette a maga Elzászát. Létrehozta a területi sérelmek szimbolikus azonosítási pontjaiként az Erdély-mítoszt, az Erdély-mitológiát.
Az igazi magyar vidék az Erdély – miközben tökéletesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy Erdélyben a XVIII. századtól román többség volt. Az igazi magyar ember a székely – miközben elfelejtették azt, hogy a XIX. században, míg a magyaroké volt Erdély, a székelyek voltak a magyar állam első tömeges kivándorlói, mert sorsuk a magyar kormányzat számára érdektelen volt. A nemzeti ritualitásba és szakralitásba beépült a Székely Himnusz, amely szerint a székelyek maroknyian állnak a nagy viharban.
Erdély magyar divattá vált, s az erdélyi származás felértékeltté tette az embert – miközben elfelejtették, hogy a magyarországi arisztokrácia mindig lenézte az erdélyit.
Erdély a magyar politika és kultúra történelmi letéteményesévé stilizálódott – miközben valamilyen láthatatlan ok miatt a nemzeti emlékezetből kihullott az a Mikó Imre, aki egy személyben volt Erdély Széchenyije és Deákja.
Erdélyből a revízió erkölcsi, történeti, s ami ennél is több – esztétikai igazolása lett. A tradicionális – vagy más szóval: az elmaradott – esztetizálódott, s ez rögzült magyarként. Amihez pedig egyébként istenadta jogunk van.
A magyar nacionalizmus – híven első axiómájához – Nagy-Magyarország visszaállítását tűzte ki céljául.
A cél gyakorlati realizálásáért sokat, nagyon sokat tett.
A tevékenység – sok részletét tekintve – egyáltalán nem volt eredménytelen. A magyar lakosság jelentős részét meggyőzte igazságáról, s 1938-tól – négy lépcsőben – sok területet vissza is szerzett. Nem az egészet, de sokat. Így persze megint egyre több nemzetiségi lakosa lett az országnak, s megint lehetett demonstrálni a magyar szupremáciát. Nem olyan mértékben mint régen, de azért reménytkeltően meggyőzően.
A revízió sikerére, illetve sikereire azért árny is vetült. Míg az első revíziós döntés erős nemzetközi legitimációs háttérrel jött létre, addig a következők már nemzetközileg csonkább támogatásban részesültek, s az utóbbik már egy olyan háborúban realizálódtak, ahol felsejlett: Magyarország nem biztos, hogy a győztes oldalon áll.
A csonkolt ország csonka revíziója egyfelől társult a teljességre törekvés illuzionizmusával és az illuzionizmus pragmatizmusával. A részeredményekhez nagyon sok pragmatizmusra volt szükség. De ugyanígy jelentős pragmatizmus kellett ahhoz is, hogy a nemzetközi viszonyok változásaihoz is idomulóképessé tegyék a revízió gondolatát. Ez utóbbi ugyan kevésbé sikerült, de a törekvés megvolt rá. S ha valaki úgy érezte, hogy a revízió általa is szentnek tekintet gondolata semmiképpen sem állja ki a tartós realitás próbáját – nos, ebben az esetben még mindig lehetett az öngyilkosságot választani, mint ahogy ez Teleki Pál esetében meg is történt.
Az axiómák változatlansága érdekében a revízió a magyar nacionalizmusnak csak az egyik reakciója volt.
A másik reakció a magyar fogalmának meghatározott irányú és jellegű újrafogalmazásában állott.
Az újrafogalmazás már a XIX. század utolsó harmadában megkezdődött, de jellegadó erejűvé csak a két háború között vált.
A második axióma szerint a magyaroknak a saját országukban kijár a magyar szupremácia.
Amíg Magyarországon sok és nagyszámú nemzetiség élt, addig ez a magyar nacionalizmus számára nem is volt probléma. Magyarnak azt tekintették, aki magyarnak vallotta magát, mert volt elég ember, aki egyáltalán nem gondolta magát magyarnak, s lehetett uralkodni felettük. Sőt, túlontúl sok ilyen ember volt. Ezért is volt erőszakos nemzetvallási térítés. Aki önként, szabad akaratából tért be magyarnak, az – a magyar nacionalizmus szemében – nagy értéknek számított. Az önkéntesen betértek növelték a magyarok számbeli arányát és betérésükkel mintegy igazolták, hogy a magyaroknak már csak a kulturális fennsőbbrendűség okán is kijár a politikai vezetőhelyzet. Az önkéntes betérés pedig főként német, s nagyobbrészt zsidó származású embereket érintett. A magyar nacionalizmusnak éppen ezért nem állt érdekében elzárkózó magatartást tanúsítani – annak ellenére sem, hogy ezeket a „betéréseket” sok előítéletesség kísérte.
Amikor Magyarország kicsi és független lett, társadalmából lényegében eltűntek a nemzetiségek, azaz megszűnt a belső, etnikai ellenségkép. Belső ellenségkép nélkül pedig a nacionalizmus – mint minden, önmagát kollektivizmusban is megfogalmazó identitás – félkarú óriás.
A belső ellenségképet a nacionalizmus szempontjából az teszi, hogy kívül van a nemzet, a magyar fogalmán. Ha addig belül volt, akkor ki kell tuszkolni belőle azért, hogy bizonyítani és energetizálni lehessen a szupremáciáért való harcot és a harc győzedelmes voltát.
Ami addig üdvözölt cél volt, az hirtelen átfordult saját ellentétébe.
Ki kellett zárni a zsidókat a magyar nemzetvallás bűvköréből[x].
A magyar nacionalizmus – saját történetéből és illuzionistává vált axiómarendszeréből következően – úgy döntött, hogy ezt meg is teszi. Ebben sok minden segítette. Segítették nemzetközi példák, nemzetközileg is létező argumentációk, modellek. Segítette az, hogy a „zsidót” metafóraként is lehetett használni, s minden olyan kifejezést mögé lehetett érteni, amit egyébként sem szeretett. Segítette az is, hogy a zsidóellenesség lehetett antikapitalista és antikommunista tartalmú; a zsidó egyaránt lehetett a tőke és a tőke-ellenesség megszemélyesítője, lehetett a nemzetköziség szimbolikus alakja. S természetesen lehetett a kereszténységbe addig mélyen beívódott antijudaizmus célpontja.
Tisztában vagyok azzal, hogy az antiszemitizmus nem magyar találmány. De itt én most arra kívánok valamiféle magyarázatot találni, hogy miért az antiszemitizmus lett az, amitől a magyar nacionalizmus a nemzetfogalom újraértelmezését remélte. Nekem itt most nem az antiszemitizmus, hanem a magyar nacionalizmus az intellektuálisan fontos rendezőelv. Nekem azt kell fellelnem, hogy az antiszemitizmusra eredetileg egyáltalán nem nyitott magyar nacionalizmusból miért lett olyan jelenség, ami szervesen magához rántja, magába építi a zsidóellenességet. Mert hát ez történt.
A Nagy Háború előtti, főáramlatnak akkor egyáltalán nem nevezhető jelenségek némelyike hirtelen előzménnyé vált.
A magyar definíciója mellé odakerült a keresztény. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy nem zsidó. Az magyar, aki nem zsidó. Egészen pontosan az magyar, aki nem zsidó vallású.
Természetesen a németből – esetleg szlávból – magyarrá letteket ez nem érintette. A két háború közti Magyarországon ezekből az emberekből bármi lehetett, tábornoktól miniszterelnökig bezárólag. A magyar nacionalizmus főárama őket nem kívánta a nemzettestből kizárni. [Az már más kérdés, hogy ők maguk – azaz inkább egy részük – a harmincas évektől engedett a „visszaaszimilációs” kihívásnak, és elkezdte magát „népi németnek” tartani. Ennek tudható be a Volksbund létszámának gyarapodása.]
A keresztény szó antiszemita tartalmú használata testet öltött a zsidó vallásúak társadalmi-tanulási lehetőségeit korlátozó törvényben. A keresztény nemzeti kurzust hívhatom antiszemita kurzusnak is. Tartalmilag vélhetően ez találóbb megnevezés.
A magyar nacionalizmus strukturálissá vált összefonódását az antiszemitizmussal még az is csak átmenetileg tudta lazítani, aki hatalmi pozícióból látta ennek hátulütőjét (így például Bethlen István.).
A folyamat – irányát tekintve – megállíthatatlannak bizonyult, s végül eljutott egy nagyon differenciált, az élet minden területére kiterjedő jog-, vagyon-, s végül életfosztó stádiumig, aholis a zsidó már nem vallási, hanem származási, faji kategória lett. Eszerint – identitásától, vallásától függetlenül a magyar és a zsidó két ellentétes fogalommá vált, ahol is a magyar dolga az, hogy uralja, korlátozza, és mindenben rendelje maga alá a zsidót. Erre az ad neki jogcímet, hogy ő magyar, amaz pedig zsidó. Ez persze nem más, mint a frusztráció és a kompenzáció klasszikus esete. A zsidók voltak azok, akik ellen a magyar nacionalizmus győzni tudott.
A magyar nacionalizmusnak célja lett a zsidók ellehetetlenítése, jogfosztása, elnyomása. A magyar szupremácia axiómája történetileg teljesen és tökéletesen szembekerült a nemzetvallás szabadságközpontú dogmatikájával. (Persze kreált magának más, pogány eredetmítoszban gondolkodó nemzetvallást.)
A cél gyakorlati realizálásáért sokat, nagyon sokat tettek.
Pragmatikusan viszonyultak a feladathoz – beleértve azt is, hogy segédkeztek az addigra már a független magyar állam által megalázott, kifosztott zsidóság fizikai likvidálásában is.
A magyar nacionalizmus eljutott oda, hogy önnön szabad akaratából realitássá tette a nemzet csonkolását is.
Csonkolt nemzet – csonka ország. Ez nem illúzió, – ez az abszurd realitása.
Nincs miért sikertörténetről beszélni.
***
A XIX. század és a XX. század első fele – bármi is volt az ország közjogi státusza – a magyar nacionalizmus kora volt. Ez a kor véget ért. Törmelékei itt éltek és élnek velünk, de a nacionalista kornak vége. Ami belőle most is itt van, az már nem ugyanaz, mint ami volt, még ha néha annak is látszik.
A nacionalista kor kidolgozta a maga axiómáit, s mindent meg is tett azért, hogy ezeket realitássá tegye. Akárhogy is ügyködött, ez együtt sohasem sikerült. Amiből azért lehet arra következtetni, hogy egészében illuzionizmus volt. Másfelől azonban a létező legerősebb realitásnak bizonyult – csak éppen más realitások sokszor erősebbek voltak.
A nacionalizmus kora úgy ért véget, hogy a történelmi Magyarország nincs többé, a magyar szupremácia eltűnt, mert elveszett az ország függetlensége is. A magyarok maradék országában német, majd orosz megszállók lettek; a magyarok alárendelt pozícióba kerültek.
A magyar nacionalizmus végül mindent elvesztett, amit fontosnak gondolt, s mást nem tudott fontosnak gondolni, mint amit elvesztett. Ezért lúzer. Vesztes.
A nemzetvallás viszont soha, egy pillanatra sem tűnt el. Sikere töretlen, noha intenzitása, ereje változó. Nem mindenki hisz benne erősen, de mindenki hisz benne annyira, hogy ettől a vallásgyakorlattól tekintse magát magyarnak. Általában nem buzgó hívő, de ritka az, hogy egyáltalán nem hívő.
Érdekes ügy ez: ami képzeletbeli, mint a nemzetvallás, az köszöni szépen, jól van. Erőnléte váltakozik, de hát ez kivel nincs így? Ami a realitássá tett politika, az pedig meghatározónak tűnik, s aztán úgy szívódik fel, esik darabokra, mintha sosem lett volna ereje teljében. Úgy tűnik, a lelki konstrukció tartósabb, mint a hatalmi-politikai.
Márai Sándor írja valahol második világháborús naplójában: a magyarokkal az tenné a legnagyobb jót, ha valaki elhitetné velük, hogy akkorák, amekkorák.
Én is így gondolom.
[i] Sokan, sokféleképpen értelmezik a nemzet fogalmát, de a nemzetközi szakirodalomból leginkább Benedict Anderson felfogása áll közel hozzám (Benedict ANDERSON: Imagined Communities. Reflections on the Origin and spread of Nationalism. New York, 1991, revised edition). A nemzetvallás kifejezést Hankiss Elemér használta egy 1984-ben írott tanulmánya címéül és tárgyául. (HANKISS Elemér: Nemzetvallás. In Kovács Ákos szerk.: Monumentumok az első világháborúból. Budapest, 1991, 64-90. o.) Ő az amerikai szakirodalomban megjelenő „civil religion” fogalmat interpretálta így, európai, közép-európai kontextusba ágyazva. (Lásd R. N. BELLAH: Varieties of Civil Religion. San Francisco, Harper, 1980: M. W. HUGHEY: Civil Religion and Moral Order. Westport, Greenwood, 1983; Charles S. LIEBMAN: Civil Religion in Israel. Berkeley, University of California Press, 1983: G. A. KELLEY: Politics and Religious Consciousness in America. New Brunswick, Transaction Books, 1984.)
Másfelől nagyon közel áll hozzám az amerikai kultúrantropológia jeles képviselőjének, Geertznek a gondolatmenete, miszerint nem szükséges és nem is lehetséges általános elméleti keretet adni az értelmezésnek, hiszen az értelmezés sikere a konkrét szituáció és a konkrét személy érzékenységének függvénye; azaz vagy megértünk valamit, vagy nem (Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris Kiadó, 1984, 191., 197. o.)
[ii] Anthony D. Smith három átfogó könvet is írt a nemzet mibenlétéről (The Ethnic Origins of Nations. Oxford–Cambridge, Blackwood, 1986; National Identity. London, Penguin Books, 1991; Nationalism and Modernism. A Critical Survey of Recent Theories of Nations and Nationalism. London–New York, Routledge, 1998). Ő a nemzetet a modern kultúra hordozójának látja. A nemzeti szimbolika részének tartja a zászlót, a himnuszt, az emblémákat, az ünnepeket, a szokásokat, a nemzeti fizetőeszközt, az esküt, a parádékat, a népi szokásokat, a „nemzeti táj” fogalmát, az ősök mítoszát, a viseletet, sőt a nyelvi kódokat is. Horizontjának részét képezik az ún. „szent helyek” is. Megközelítése – éppen mert modern kultúrának tartja a nemzetet – igen fontos, de eltér az én történeti felfogásomtól, nemzetvallás koncepciómtól. Az ő interpretációja gyakorlatilag parttalanná teszi a nemzet fogalmát, az én nemzetvallás koncepcióm viszont inkább képes a súlyozott lehatárolásra.
[iii] A nemzetközi szakirodalomban az én felfogásomhoz leginkább George L. Mosse felfogása áll közel (George L. MOSSE: The Nationalization of the Masses. Political Symbolism and Mass Movements in Germany from the Napoleonic Wars Through the Third Reich. Cornell University Press, Ithaca and London, 1975). Mosse főként a tömegpolitika szükségleteivel dolgozik, a vallási analógiát kevésbé használja. A „szimbolikus politika” helyett a „politikai szimbolizmus” kifejezést alkalmazza. Az ő vizsgálati területeit főként a politikai szimbolizmus esztétizálóereje, valamint – a történetileg elemzett dimenziók tekintetében – a nemzeti emlékművek, a tömegmozgalmak adják, beleértve ebbe a munkásmozgalmak és a nácizmus hozzájárulását is. Mosse elméletét elemzi: S. DRESCHER – D. SABEAN – A. SHARLIN (szerk.): George Mosse and Political Symbolism. In Political Symbolism in Modern Europe. Essays in Honor of George L. Mosse. New Brunswick, USA and London, 1982. Lásd még W. SIEMANN: Fahnen, Bilder und Medaillen. Medien politischer Kommunikation im 19. Jahrhundert. Sozialwissenschaftliche Informationen, 15. Jahrgang, Heft 3. 1986.
[iv] A magyar nemzetvallásról, illetve ennek szimbolikus politikai vetületéről önálló monográfiát írtam, amely nemzetközi összevetést is tartalmaz. András Gerő: Imagined History. Chapters from Nineteenth and Twentieth Century. Hungarian Symbolic Politics. Social Science Monographs, Boulder, Colorado – Center for Hungarian Studies and Publications Inc., Wayne, New Jersey, Columbia University Press, New York, 2006. A szöveg gondolatmenete a könyvben elemzett toposzokra épül.
[v] 1790-től 1844-ig fokozatosan valósult meg a magyar nyelv államnyelvi státusa. A nyelvpolitika állomásai a következő törvények voltak: az 1791. évi 16 tc., amely előírta, hogy nyilvános ügyek intézésére idegen nyelv ne használtassék, a magyar nyelv pedig megtartassék; az 1792. évi 7. tc. a magyar nyelv tanításáról és használatáról; az 1805. évi 4. tc. a magyar nyelv használatáról; az 1830. évi 8. tc. a nemzeti nyelv használatáról; az 1836. évi 3. tc. a magyar nyelvről; az 1840. évi 6. tc. a magyar nyelvről; az 1844. évi 2. tc. a magyar nyelv és nemzetiségről.
Mai tudásunkat összefoglalja BÁRCZI Géza – BENKŐ Loránd – BERRÁR Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.
[vi] „1848. évi XXI. Törvény-czikk. A nemzeti színről és ország czímeréről. 1. § A nemzeti szín, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon s nemzeti lobogó és ország czímere használtassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és czímere mellett, saját színeiket és czímerüket is használhassák.” In Magyar Törvénytár 1836-1868. évi törvénycikkek. Budapest, 1896, 244. o.
[vii] 1848. III. és V. törvénycikk
[viii] Ezt a kérdést elemzem „The Hungarian Parliament (1867-1918). A Mirage of Power” című könyvemben (Social Science Monographs, Boulder, Colorado; ARP, New Jersey – Columbia University Press, New York, 1997.) Az itt közölt gondolatmenet erre a könyvre épül.
[ix] A revízió nemzettudatáról: GERGELY Jenő – PRITZ Pál: A trianoni Magyarország 1918-1945. Budapest, 1998; GERGELY Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, 2001; PÖLÖSKEI Ferenc: Horthy és hatalmi rendszere (1919-1922). Budapest, 1977; Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből 1925-1945. Budapest, 1975. (Glatz Ferenc és Stier Miklós tanulmányai elemzik az idevágó ideológiai, politikai vetületet.) Egészen plasztikus és eredeti képet ad a nemzettudat szűkítő értelmezéséről egy ember tevékenységén keresztül ORMOS Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919-1941). I-II. kötet. Budapest, 2000., Balázs ABLONCZY: Pál Teleki (1874-1941). The Life of a Controversial Hungarian Politician. Boulder, Colorado, Center for Hungarian Studies and Publications Inc. Wayne, New Jersey, Columbia University Press, New York 2006; továbbá ZEIDLER Miklós: Magyar irredenta kultusz a két világháború között. Budapest, 2002.
[x] Erről a kérdésről a legátfogóbb munka: GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001., illetve UNGVÁRI Tamás: Ahasvérus és Shylock: A „zsidókérdés” Magyarországon. Budapest, 1999.