Az 1000-től számított magyar államiság leghosszabban uralkodó királya Ferenc József volt.
A durvának tűnő kijelentést azonban érdemes pontosítani, ha úgy tetszik cizellálni. 1848. december 2-án, alig több mint 18 évesen lett osztrák császár, és ez magyar vonatkozásban az 1848-49-es önvédelmi háború időszakára esett. Ekkor nem lett, nem lehetett megkoronázott magyar király, s uralkodói hatalma – éppen a hadiesemények miatt – nem terjedt ki a történelmi Magyarország egészére. 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr Világosnál leteszi a fegyvert az orosz intervenciós erők előtt, s innentől Ferenc József hatalma már az ország egészére kiterjed. A politikai kiegyezés nyomán1867. június 8-án megkoronázzák, s így hivatalosan is magyar király lesz.
Ha csak a magyar közjogi szemlélet alapján tekintjük az uralkodás hosszát, akkor ez 1867-től Ferenc József haláláig, 1916. november 21-ig számítható. Ez így 49 év. A magyar történelemben volt egy olyan király, aki hosszabb ideig ült a trónon. Zsigmond uralkodása 1387-től 1437-ig, azaz ötven évig tartott.
Ha nem ragaszkodunk a magyar közjogi szemlélethez, s azt az időszakot tekintjük mérvadónak, amely a tényleges hatalmi helyzetre vonatkozott, azaz nem de jure, hanem de facto tekintjük az időtávot, akkor 1849-től 1916-ig, az uralkodó 86 éves korában bekövetkezett haláláig terjed az időintervallum. Ez egészen pontosan 65 év, 11 hónap és 21 nap.
Egyrészt tiszteletben kell tartani a magyar közjogi nézőpontot, hiszen a kiegyezés nyomán pont azért volt szükség a koronázásra, hogy a magyar közjogi szemlélet (amely a korszak gondolkodásának szerves részét képezte) érvényesüljön.
Másrészt azonban nem tekinthetünk el a tényleges hatalom gyakorlásának időintervallumától, hiszen 1849 és 1867 között is Ferenc Józsefé volt Magyarországon a főhatalom. Éppen ezért állítható az, hogy nála hosszabban a magyar történelemben senki nem uralkodott. S nagyon úgy tűnik, hogy a magyar nemzeti emlékezetben elég mély nyomokat hagyott az 1849-et követő időszak, illetve Ferenc József felelőssége. Ez is alátámasztja, hogy – noha határozottan különbözik a koronázás előtti és utáni időszak – mégiscsak figyelembe vegyük a főhatalom tényleges gyakorlásának egész időtartamát.
Az is nyilvánvaló, hogy az idő értéke nemcsak években, hanem változásban is mérhető. Ferenc József kora pedig a nagy változások időszaka volt. Amikor hatalomra került, még nem volt elektromos közvilágítás, mikor meghalt, ez már létezett. Amikor hatalomra került, még nem volt autó, amikor meghalt, ez már létezett. Amikor hatalomra került, még nem volt repülőgép, amikor meghalt, ez már létezett. Amikor hatalomra került, még nem volt telefon, amikor meghalt, ez már létezett. Amikor hatalomra került, még nem volt polgári házasság és pszichoanalízis, amikor meghalt, ez már a mindennapi világ és kultúra tudott része volt.
Ferenc József kora – a Habsburg Birodalom esetében – a nagy civilizációs változások, a térség ipari forradalmának időszaka volt, s utólag nézve is – függetlenül attól, hogy ki és miként ítéli meg minőségét – a magyar polgárosodás legjelentősebb korszakának bizonyult. Ha tehát az időt nemcsak években, hanem fontosságban és értékben mérjük, akkor még fajsúlyosabb ez az időszak.
Az meg különösen méltányolandó, hogy a Habsburg Monarchiában a XIX. század második fele ugyan egyre fokozódó és sokirányú belső feszültségekkel telítettnek bizonyult, de alapvetően mégiscsak konszolidált és békés volt. Ahogy Nagy-Britanniának Viktória királynő kora jelentette a nagy felívelést, úgy Magyarországnak a Ferenc József-i kor biztosította ugyanezt. Nem véletlenül volt olyan, aki a szereplőket magyar viktoriánusoknak nevezte. A békesség és konszolidáció pedig azt az időszakot jellemezte, amely a Monarchia – köztük Magyarország – népei tekintetében az eltérő ütemben, de egyre határozottabban kiformálódó nemzeti öntudatokról szólt. Összetartani a széttartó nemzeti aspirációkat, s egyidejűleg biztosítani a polgárosodás kereteit pedig igazán nagy politikai teljesítmény – különösen akkor, ha a XX. század tapasztalata alapján pontosan tudhatjuk, hogy mit jelent a nacionalizmus és a társadalmi feszültségek feszítő ereje.
Ferenc József résztvevője, illetve főszereplője volt 1848-49 leverésének, a forradalom és az önvédelmi háborút követő megtorlásnak, a neoabszolutizmus rendszerének, ami magyar nemzeti szempontból sérelmes volt, és meghatározó szerepe volt az 1867 utáni alkotmányossággal bíró magyar világnak, amely helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét, s megvalósította a szabadelvűséggel telített belpolitikai berendezkedést.
Ferenc József iránt akkor, amikor hatalmon volt, erős lojalitás nyilvánult meg. Különösen azután, hogy megkoronázták, s I. Ferenc József néven magyar király lett.
A lojalitás nemcsak magától jött – a törvény is kötelezővé tette. Az 1878-ban érvénybe lépett büntetőtörvénykönyv, az 1878. évi V. tc.140 és 141. §-a külön is intézkedik a király, illetve a királyi ház tagjainak „védelméről”. A törvény szerint ezek nem felségsértési ügyek, hanem a „király és a királyi ház tagjainak megsértése” címén minősíthetőek. Idézzük fel a két paragrafust.
„140. §: Aki a király ellen sértést követ el, vétség miatt két évig terjedhető fogházzal és hivatalvesztéssel büntetendő.
Aki azonban a sértést irat, nyomtatvány, képes ábrázolat terjesztése vagy közszemlére kiállítása által követi el, vétség miatt három évig terjedhető államfogházzal és hivatalvesztéssel büntetendő.
141. §: Aki a királyi ház valamelyik tagja ellen sértést követ el, vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal, ha pedig a sértést irat, nyomtatvány, vagy képes ábrázolat közszemlére kiállítása által követi el, két évig terjedhető államfogházzal büntetendő.”[1]
Hogy mi a sértés, azt a törvény természetesen nem szabta meg pontosan. A megítélés a konkrét esettől függött. Az a tény, hogy még a karikatúrának minősíthető ábrázolásért is esetleg három évet lehetett kapni, arra utalt, hogy jobb kerülni az olyan megfogalmazásokat, amelyek félreérthetőek. S mi az, amit bizonyosan nem lehet félreérteni? Hát persze… az egyértelmű lojalitást kifejező jelző közbeiktatása.
A törvény paragrafusai tehát önmaguknál többet jelentettek. Úgy tiltottak valamit, hogy másra viszont ösztönöztek: egy olyan lojális hangütést sugalltak, amely kizárta még az ellenségesség látszatát is. Az uralkodót és családját a sértésektől is védeni akaró törvénynek azonban nemcsak ilyen, mentalitást érintő mozzanata, hanem történeti és politikai jelentése is volt. Ami a történetiséget illeti: olyan emberről volt szó, akivel szemben magyar oldalról – 1848-49 leverése, a megtorlás és a neoabszolutizmus miatt – rengeteg negatív érzelem halmozódott fel. A sajtónyilvánosság csatornái azonban zártak maradtak azok előtt, akik ellenszenvüknek hangot akartak volna adni. De – a törvény szerint – még magánkörben sem volt veszélytelen az uralkodó személyét érintő kritika, hiszen ezt is büntetni lehetett. A magyarság tehát – történelmében nem utoljára – arra kényszerült, hogy nyilvánosan a kizárólagos lojalitás hangján szóljon akkor, amikor tudta: sokan, még a múlt meghatározott eseményei miatt, nem kedvelik az ország fejét. Volt azonban egy fontos politikai vetület is. Ferenc József a kiegyezés betűje és szelleme alapján nem pusztán jelkép, nem egy olyan király volt, aki csak uralkodik, de egyáltalán nem kormányoz. Komoly abszolutisztikus felségjogokat őrzött meg, s a politika tényleges menete alapján aktív hatalmi politikai tényezőként szerepelt. A törvény azonban kivonta őt a kritika alól. Ahogy szabadon lehetett bírálni a kormányt, az országgyűlést s minden egyéb hatalmi tényezőt, úgy nem lehetett felelősségre vonó szóval illetni azt, aki az egész felett állt, s akinek szava döntő súllyal esett latba! A modern magyar politikai kultúra formálódásában, kialakításában nem lebecsülhető tényezőt jelent ez a kötelező érvényű s ugyanakkor abszurd kritikamentesség. Kötelező, mert törvény van rá, s abszurd: hiszen hogyan lehet méltányos a politikai élet kritikai része, ha nem irányulhat a hatalom egyik legfőbb tényleges összetevőjére?
Ezek után talán senkit nem lep meg, hogy a Ferenc József-i korban az újságok, a politikai beszédek, a röpiratok nem bővelkedtek az uralkodót érintő kritikai észrevételekben. Számtalan megnyilvánulást citálhatnék, ami a lojalitás, mondhatnám szolgalelkűség hangján szólt. Inkább azonban egy olyan esetet idéznék fel, amely kivételnek számított, s ezért nagyon is feltűnő.
1905-ben a Független Magyarország című lap szeptember 25-i számának címlapján jelent meg a Petúr bán álnéven írott vers, amelynek címe: Ferenc József ökle. A vers így szól:
Ferenc József ökle.
Derék osztrák császár! A jó Isten látja,
Nincsen a magyarnak igazabb barátja!
A dicső, szent Jobbkéz áldott lesz örökre;
De még százszor drágább Ferenc József ökle.
Ferenc József ökle arcunkba csapódott
S szemünkről a hályog ime leoldódott:
Az Isten éltessen, császári barátunk!
Eddig vakok voltunk, most már tisztán látunk.
Kincset ér minékünk Ferenc József ökle:
Széttépte a fátyolt, mely a multat födte;
Hej! annyira födte, hogy szinte gyalázat,
Azt hittük : a vérünk többé föl se lázad.
De az ősök lelke őrködött felettünk:
Egy ökölcsapás és ime fölébredtünk;
Hiú álmainkból nem maradt meg semmi:
Kelnek a vértanuk, tanúságot tenni.
Iszonyatos látvány! Négyszáz esztendőnek
Minden sebe vérzik; holtak visszajönnek,
Őszi szél hősöket lenget bitófákon
S végig zúg egy átok nagy Magyarországon.
Szellemkéz az égre lángbetükkel irja:
Mi szabadságunknak Mohács volt a sirja;
Idegen járomban senyvedünk azóta…
Hazudik, hazudik, ha mást zeng a nóta!
Tatárpusztításnál, töröksarcolásnál
Irtóztatóbb végzet szakadt ránk Mohácsnál!
Ellenség igáját a nyakunkba vettük
Függetlenségünket élve eltemettük.
Azóta lázadás a hazát szeretni;
Bün az osztrák önzés elé gátat vetni,
Azóta okosság megalkudni gyáván,
Falatot szerezni örök jogok árán.
Azóta a hüség csak szolgalelküség,
Veszedelem kél ott, hol nemzeti tűz ég;
Bölcsekké azokat avatja az osztrák,
Akik honszerelmünk szentélyét kifosztják.
Azóta adózunk a kétfejű sasnak;
Bécsi verembe önt böséget az asztag;
Vérünket, erönket Ausztria dézsmálja;
Sovány alamizsnánk: kegyelem morzsája.
S mig az alamizsnát görnyedve fogadjuk,
Érte az elvünket, nyelvünket od’adjuk,
Birodalmi célra vagyunk néma szolgák:
Szabad végeznünk a magunk koldus dolgát!
De ha csak fölszisszen az ösi önérzet,
Ha fölfakad a seb, mely annyiszor vérzett:
A fekete-sárga boszú jön lihegve
S veri szellemünket rozsdás bilincsekbe.
A büszke magyarság mukkani se merjen!
Nagyhatalmi érdek pórázán heverjen!
Mert ha felé fordul a császár haragja:
Rá szenvedés, nyomor rabláncait rakja
Ime igy támadt a szörnyű világosság,
Hogy arcunkba öklelt sápadtan az osztrák!
És mi mégis türjük, kegymorzsa fejében.
Hogy tovább égesse lelkünket a szégyen?
Nem! Nem! Vége szakadt a béketürésnek.
Hála legyen érte az atyai kéznek,
Mely arcunkba sujtott, a fátyolt eltépte
S az alvó nemzetet tettre ösztökélte!
A balga hit elmúlt. Ki álmodik róla,
Hogy e frigy fordulhat valaha még jóra?
Most egész tisztán lát egész Magyarország,
Vegye hát kezébe a jövője sorsát!
Itt az idő, rajta! Ha mi összetartunk
És ujra megvillan diadalmas kardunk,
Kiverjük az ellent, kiverjük örökre …
Nem aláz meg többé földi ember ökle!
Petur bán.[2]
A vers nagyon kíméletlen kritika Ferenc József uralkodását illetően, és kifejezetten magyar nemzeti szempontból fölhánytorgat neki mindent, amit a nemzeti érzés sérelmesnek tart. Nem véletlen, hogy a Budapesti Hírlapban azonnal megjelent a hír: „A királyi ügyészség fölszólította a rendőrséget, hogy kobozza el a Független Magyarország mai számát, a melyben az ügyészség szerint királysértés és lázítás foglaltatik.”
Ez volt az a ritka – mondhatni, szinte egyedülálló – eset, amikor a törvény által is generált kötelező lojalitás kánonját valaki nyilvánosan megsértette.
A királytisztelet és királyhűség kánonja abban is megnyilvánult, hogy az uralkodóról életében sok mindent elneveztek. A teljesség igénye nélkül, az elnevezések alapján, a következőket említhetjük: közterület (út, utca, park, tér, rakpart), híd, folyami csatorna, tudományegyetem, színház, múzeum, gimnázium, tanulóotthon, közművelődési ház, kórház, fürdő, laktanya, földalatti vasút, pályaudvar. Halála után közvetlenül, 1917-ben az Országos Rabbiképző is felvette nevét. Az uralkodóról életében szobrokat és domborműveket is mintáztak, s nem egyszer kvalitásos festők örökítették meg alakját. Az Osztrák-Magyar Monarchia pénzérméi az ő képmását viselték – a szerencsések naponta találkozhattak vele nagycímletű formában is.
Az uralkodó 1916. november 21-i halála módot adott arra, hogy az immár lezárt életművet a kortársak értékeljék. Az emberek úgy érezték, hogy a hosszú idősor miatt egy olyan uralkodó távozott közülük, aki nagyapjuknak, apjuknak és nekik is uruk volt.
De most nézzük meg, hogy a megrendültség kifejezésén túl közvetlenül halála után a nyilvánosságban hogyan látták Ferenc Józsefet. Persze továbbra sem árt figyelembe venni a királlyal szemben a kritikus hangot tiltó büntetőtörvénykönyv paragrafusait, a háborús cenzúra hatását és a kegyelet szokásának kulturális rögzültségét is.
A konzervatív Budapesti Hírlap november 22-én, közvetlenül az uralkodó halálát követően azt írja: „Ferenc József a béke fejedelme volt.” Ennek ugyan némileg ellentmond, hogy a Monarchia éppen háborúban állt, de ezt a feszültséget feloldják. Eszerint: „Az első nagy békeművét a magyar nemzettel szerezte. (Itt a kiegyezésre utalnak – G.A.) Azontul évekig iparkodott hasztalan békét teremteni osztrák tartományaiban és népei között. És most az utolsó tíz évben szörnyü, vérig sértő provokációk, szinte megalázó affrontokkal (sértésekkel – G.A.) szemben is addig ragaszkodott a világbéke fenntartásához, a mig fejedelmi öccsének a vérét nem freccsentették jóságos arcába.”
A lap november 23-i cikke szerint Ferenc József nemcsak a béke uralkodója volt, hanem érzelmeiben is magyarrá lett: „I. Ferenc József magyar király volt – magyar uralkodó, a ki velünk érzett, velünk (a mi törvényeink és a mi alkotmányos jogaink szerint) gondolkozott, megértett és megbecsült bennünket, oly mértékben, a minőre előtte nincs példa a Habsburg-uralkodók történetében.”
Az Esti Újság, amely amolyan bulvárlap volt, a király halálát büntetésnek érzi. November 23-án azt írják: „a nagy király elmulását büntetésnek érezzük el sem követett bünökért, akár magát a háborut, amely megrázóan nagyszerü háttér a királyi család számára, de megnyugszunk benne, mint ahogy megadással viseljük a magunk vérének hullását.”
A liberális szellemiségű Az Est a halál másnapján így fogalmaz: Ferenc József „államait újjászervezve világtörténelmi müvet alkotott. A gondviselés különös kegyelméből élete végén müvének diadalát meglátta.” Ez a megítélés sem zavartatja magát a világháború tényétől. Az uralkodó személyéről a lap ugyanitt azt írja, hogy „egyik szemében bölcsesség, a másikban a jóság fénylett, és homloka az igazi lelki nemességtől volt napsütéses”. A világtörténelmi szerepet pedig a nemzeti nagyság támasztja alá: „Mind annak, a mi ma együttvéve Magyarország nagysága, mind annak nagyobbik fele Ferenc József uralkodása alatt létesült.”
A polgári szellemű A Hét című irodalmi lap szerzője november 26-án azt írja: „Ha szobrát álmodom meg, karddal a kezében látom, mosolyogva és könynyel a szemében.” A lírai hang mellé társul annak a megállapítása, hogy: „Ferenc József szeme pillájával lezárt egy történelmi korszakot. A háború melynek végét nem érhette meg, nem az ő korszaka. Forradalom az minden ellen, ami az ő uralkodása alatt tisztulás és elrendezkedés volt.” A személyes beleérzés képességével bíró szerző megállapítja: „A tragédiák végtelen sora egy biblikusan hosszú élet alatt – és Ferencz József mégis boldog volt.” Hogy a sok családi tragédia ellenére mitől volt boldog, azt nem tudjuk meg.
A polgári radikális Világ érzékeli (november 22.), hogy Ferenc József „korszakokat hidalt át egyéniségével.” Uralkodása kezdetén „…magyar földön még alig jártak vonatok, koppantóval oltották el a gyertyát, Petőfi Sándor irta első dalait, ludtollal. Ma hadi repülőgépek szeldesik a levegőt, villany ég asztalunkon és töltőtollal rójjuk a nekrológját.” Ez a lap is utal a tragikus életeseményekre, de nem boldognak láttatja Ferenc Józsefet, hanem olyannak, aki a sorscsapásokat is méltósággal viselte, és nem vesztette el lelki egyensúlyát. Nem gondolják őt magyarérzelműnek, de úgy vélik, hogy „a magyarság szerette őt. Nem, többet és szebbet állítunk, a magyarság megszerette őt.” Ennek jeléül tudják be, hogy a magyar honvédek dalaiban Ferenc Jóskaként jelenik meg. Ugyanakkor leszögezik: „az új kor küszöbe előtt áll a koporsója.”
A kora reggelente megjelenő bulvárlap, a Friss Újság ugyanezen a napon kiemeli szintén Ferenc József bölcsességét – ennek jelét abban látja, hogy szakított az abszolutizmussal és rátért a korszerű alkotmányosság felé vezető útra. Kiemelik Ferenc József belátásra való képességét. Szerintük az uralkodó meg tudta érteni az idő szavát, és minden előítélet ellenére érvényesíteni tudta ezt a megértést. Legnagyobb történelmi érdemének a magyar nagyság és dicsőség feltámasztását tartják: „Ferenc József uralkodásához füződik Magyarország fejlődésének legnagyobb korszaka. Az ő uralkodása alatt a hatalmi, gazdasági és kulturális fejlődésnek, a külföld előtt való tekintélynek olyan fokát érte el Magyarország, amelyhez hasonlóbb csak Szent István, Nagy Lajos és Mátyás uralkodása alatt volt része. Ez a tény az ő nagy, dicső alakjának legszebb, legállandóbb emlékköve.”
November 22-én a mérsékelten konzervatív Pesti Hírlap az egyetlen, amely nyíltan utal az uralkodó tévedéseire, de rögtön közli, hogy megtalálta az „élet igazságait”. Kiemelik Ferenc József munkabírását. Egyenesen azt írják: „s ha nem született volna királynak akkor is magas polcra küzdötte volna fel munkabírása”. A polgári munkaethosz dicsérete társul Ferenc Józsefhez.
Az ismeretterjesztő hetilap, a Vasárnapi Ujság november 26-i írásában Ferenc József jellemének és tehetségének rendkívüliségét emeli ki. Ők is utalnak arra, hogy az uralkodó azonosította magát a magyar nemzettel. Ők is erénynek látják, láttatják a király munkaszeretetét, de egyben kitérnek arra is, hogy az imádkozó király képzete éppúgy hozzátartozott, mint a polgári erény.
A Budapesti Hétfői Hírlap – amely politikai hetilap volt – november 27-én a teljes lojalitás hangján ekként ír: „Az a félévszázad, amely az alkotmányos élet helyreállítása óta letelt, elválaszthatatlanul összeforr Ferenc József nevével és azzal a hatalmas fejlődéssel, amely aránylag rövid idő alatt századok mulasztásait hozta helyre és a kultura, a tudomány és közgazdaság terén egy szinvonalra emelte hazánkat évszázadok nyugodt fejlődésével dicsekvő nyugati nemzetekkel. Lovagiassága és nemes gondolkozása tiszteletet szereztek fenkölt alakjának az egész világon, kötelesség tudása tündöklő példaképül szolgált népeinek és csodálatos munkabírását nem tudták megtörni a kiállott szenvedések, csapások és hősi lemondások, még patriárkakorának terhei sem. A történelmi nagy időkben ujra fellobbant lelkének fiatalsága, érdeklődéssel kísérte népeinek ragyogó erőkifejtéseit és látnoki ihlettel bízott a győzelmes békének, nemzete jövőjének zavartalanul boldog korszakában.” A lap szerint tehát Ferenc József Magyarországot egy színvonalra emelte Nyugat-Európával.
A katolikus Népújság november 22-én ír a király szívjóságáról, bölcsességéről és arról, hogy nem egyszer állt elő nézeteltérés Ferenc József és a magyar nemzet között, de ő mindig megkereste az ilyen válságokból kivezető utat.
Rendkívül érdekes, hogy a szociáldemokrata Népszava közvetlenül a halál bekövetkezte után miként oldja meg a kulturális és hatalmi korlátozás problémáját. A király halálát követően nem minősítik az uralkodót, hanem megpróbálnak nagyon tényszerűen fogalmazni. Írásuk, írásaik olyanok, mintha egy száraz tényekre szorítkozó történelemkönyvet olvasnánk. Ők eleget tettek a fogyasztóikkal szembeni újságírói kötelezettségeiknek, nem voltak illojálisak sem az uralkodóval, sem a saját kritikai attitűdjükkel szemben. Ez már azért is érdekes, mert a Népszava egyébként az egyik legideologikusabb lap volt, de ezúttal az ideológiát feláldozták a tényszerűség oltárán.
A nagy szellemi befolyással, de kis példányszámmal bíró Nyugat című irodalmi folyóirat is megemlékezett Ferenc Józsefről. A december 1-jén megjelent cikket Ignotus, a lap főszerkesztője írta. Ignotus Ferenc Józsefet reálpolitikusnak tartja: „Bizonyos, hogy e reálpolitikus egyéniségnek ez az ő józan elfogulatlansága volt leghasznosabb erénye s leghatóbb ereje. Rövid kezdetnek kemény csalódásai s kiábrándulásai után megtanulta – jobban mondva, felébredt az a lappangó képessége – hogy valóságuk szerint nézze a dolgokat, ábrándok nélkül. Így tudta meglátni, hogy ábránd a birodalmi koncepció, melyre hatalmát rá akarták építeni. Így viszont, hogy nem illúzió a magyar erő, melynek törekvéseit le akarták előtte kicsinyleni. Meglátta, hogy illúzió a római-német császárság visszatérése. S meglátta, hogy szükség a német s az olasz nemzeti egységet véglegesnek vennie. Való: az ilyen józanságnak inkább tartózkodásai, lemondásai vagy tudomásul vételei vannak, mint koncepciói. De mint az útból utólag alakul a cél, úgy alakul ki a lemondásokból s az elfogadásokból utólag a koncepció. Vakság volna nem látni úgy a magyar kiegyezésben, mint a német-osztrák-magyar szövetségben a Ferenc József legszemélyesebb s legdöntőbb részét. S azt sem lehet letagadni, hogy egyik is, másik is koncepció.
Persze, mint a svájci, a Habsburgi államférfinak is le kell mondania arról a fajta népszerűségről, amivel egy-egy nemzeti reprezentáns, egy-egy Washington vagy Bismarck tudja felgyújtani a nemzeti képzeletet. Akinek józannak kell lennie, az nem hathat a hiúságokra, s akinek valamennyiének kell lennie, azt egyik vagy másik nem tekintheti csakis a magáénak. Nincs benne túlzás, ha azt mondjuk, hogy nekünk Magyarországnak Mátyás óta nem volt nemzetibb királyunk, mint Ferenc József. De gyászrontás volna az ő koporsójánál valamely nemzetiszín bánat, – nem csupán piros-fehér-zöld, de bár búzavirágos német nemzeti. Nemcsak egyiket vagy másikat jelentette e koronás államférfi az ő birodalmai, államai vagy népei közül, hanem főképp az ő szükségszerű, történelmi, a földrajztól s a gazdaságtól meghatározott összetartozandóságukat – de úgy azt, amit ez összetartozandóság kitől-kitől megkövetel, mint ezután, azt, amit ez az összetartozandóság kinek-kinek megenged. Hogy ő mindkét felé mennyire eltalálta a mértéket, mutatja a háború, melyben a halálraítélt monarchia életrevalónak bizonyult s melynek legfőbb próbája kevés kivétellel helyesnek mutatta Ferenc Józsefnek úgy engedményeit, mint fenntartásait.”
Ignotus tehát úgy véli, hogy Ferenc József reálpolitikusi magatartásából adódott az a fajta fantáziátlanság és érzelmi azonosulás-képtelenség, amely végül is koncepcióvá állt össze, és az egyetlen lehetőséget jelentette az Ignotus által nagyon is támogatott Osztrák-Magyar Monarchia fenntartására, megtartására.
A halál költőket is megihletett. Így például A Hét című lap november 26-i számában Vidor Marcel írt verset.
A rövid és nem minden sajtóorgánumot átfogó kép jól jelzi azokat a tartalmakat, amelyeket a nyilvánosság számára a különféle beállítottságú lapok közölni akartak. Hangsúlyozom, hogy mindezt a létező kulturális és hatalmi gátak között tették, így tehát őszinteségük tekintetében lehetnek kétségeink, noha utólag nehéz megmondani, hogy mi az, amit a belső meggyőződés vagy a kötelezőnek érzett dicsőítő lojalitás szelleme diktált.
Mindezek alapján a magyar közönség Ferenc Józsefről megtudhatta: világtörténelmi jelentőségű ember volt, Magyarországot egy nívóra emelte Nyugat-Európával, a béke fejedelme volt, érzelmeiben magyarrá lett, a magyar nagyság és dicsőség képviselője volt, korszakokat hidalt át egyéniségével, politikáját a megértés, az élet igazságainak tudomásulvétele szabta meg, rendkívüli ember volt, jóságos és bölcs, tevékenységét a polgári munkaethosz hatotta át, és volt, aki úgy gondolta, hogy reálpolitikusi mivolta adott uralmának koncepcionális jelleget.
Az mindenesetre a korabeli sajtóanyag alapján bizonyos, hogy 1916 novemberének Magyarországa megadta a kritikával alig vegyített kultikus tiszteletet az elhunyt uralkodónak. Elbúcsúztak tőle, és érzékeltették, hogy valami lezárult és új kor következik.
Alig két évvel később a formálódó új kor politikailag is testet öltött.
A Monarchia szétesését követő forradalmak rövid és hektikus időszaka egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy halála után detronizálni akarja a királyt és magát a királyságot is. Tábornoki egyenruhás, Zala György által készített szobrát, amelyet a Millenniumi Emlékmű királygalériájának részeként 1908-ban állítottak fel, 1919-ben összetörték. A Ferenc Józsefről elnevezett budapesti közterületek nevét megváltoztatták. 1918 novemberében a Ferenc József rakpartot átkeresztelték, s részben Petőfi Sándorról, részben Kossuth Lajosról nevezték el. Az uralkodó nevét viselő tér 1918-ban Október 29. tér lett. Mindezek az események arra utalnak, hogy az uralkodó emlékezete 1918-ban, a polgári forradalom, illetve az 1919-es kommün alatt kitörlendőnek számított; a hatalom változó, de új urai szimbolikusan is jelezni akarták, hogy semmi közük az előző világhoz.
A forradalmi időszak viszonylag rövid idejű felbuzdulását követte az a hosszabb időre berendezkedő rendszer, amit – a király nélküli királyság kormányzójáról, Horthy Miklósról –közönségesen Horthy-korszaknak hívunk.
A Horthy éra Ferenc József esetében a folytonosságban gondolkodott. Példáinknál maradva: visszaállították a Zala György által újraformázott Ferenc József szobrot a Millenniumi Emlékművön – igaz, ezúttal már nem tábornoki egyenruhában, hanem koronázási palástban; visszaadták a Ferenc József rakpart és Ferenc József tér nevét. A Ferenc József emlékezetét őrző megnevezéseket megtartották.
Nyilván több motívum is befolyásolta az akkori döntéshozókat. Ferenc József kultuszának folytatólagossága egybevágott azokkal a revíziós igényekkel, amelyeket a korszak politikája képviselt. A történelmi Magyarország történelmi királyai erősítették az elvesztett államterületekre irányuló igényeket. Az a tény pedig, hogy az újraformázott Ferenc József koronázási palástban jelent meg, utalt a királyság államformáját magáénak valló rendszer törvényességi kontinuitására, amely egyébként szintén erősítette a revíziós igényeket. Annak ellenére volt ez így, hogy 1921-ben az antant követelése nyomán a Habsburgokat megfosztották trónigényüktől. A koronázási palástban feszítő Ferenc József ebben a kontextusban egy amolyan magyar „csakazértis”, magyar dac önkifejezése volt.
De természetesen szerepet játszott az is, hogy a rendszer egy olyan konzervatív és parlamentarizmussal bíró autoriter stabilitásban gondolkodott, amelyet lehetett Ferenc Józsefhez is társítani. Mindemellett fontos volt a kormányzói pozíciót betöltő Horthy Miklós személyes elkötelezettsége is, ami abból adódott, hogy több évig Ferenc József szárnysegédje volt.
Ez is szerepet játszott abban, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Emil koronaőr gyűjtésének jóvoltából 10 000 aranykoronáért 1926-ban megvette Rudolf Marschall bécsi szobrásznak az uralkodóról készített halotti maszkját, és azt még ugyanezen évben, november 21-én, a király halálának évfordulóján kiállították a múzeumban. Az alkalomból megjelent a kormányzó és a kormány tagjai. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter adta át ünnepélyesen a maszkot a múzeum akkori főigazgatójának, Hóman Bálintnak. A rendszer politikai motívumaira utal Hóman azon kijelentése miszerint „a történeti Magyarország föltámadásához vezető kultúrmunka szimbólumának” nevezte az uralkodót. Ettől az évtől kezdve 1943-ig minden esztendőben november 21-én kiállították Ferenc József halotti maszkját. (Ezt követően a maszknak nyoma veszett – sokan úgy gondolják, hogy a múzeum lapidáriumában 1945. január 28—án keletkezett tűz áldozatául esett.)[3]
A Horthy éra hivatalos viszonyát Ferenc Józsefhez jól mutatja az 1930. augusztus 18-i, illetve a hozzá kötődő megemlékezés-sorozat. 14 évvel halála után, Ferenc József születésének 100. évfordulóját méltóképpen meg kívánták ünnepelni.
A Magyar Távirati Iroda[4] hírei alapján tudjuk, hogy a kormányzó kívánságára a Mátyás templomban hivatalos ünnepi istentiszteletet tartottak. Az eseményt már július 29-én bejelentették, s augusztus 13-án azt is közölték, hogy a miniszterelnök az istentiszteletre a felsőház tagjait is meghívta. A hír szerint: „megjelenés fekete ünnepi öltönyben, cilinderrel, a magyar királyi honvédség pedig díszben”. Az augusztus 16-iki hír szerint az istentiszteletet dr. Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország prímása celebrálja. Az ünnepélyes istentiszteleten részt vesz a kormányzó, a Budapesten időző királyi hercegek és hercegnők. Meghívottak a magyar királyi kormány tagjai, a felsőház és a képviselőház tagjai, a hivatalos világ, a tábornoki kar.
Közlik azt is, hogy a magyar királyi vallási- és közoktatásügyi miniszter a magyar királyi kormány nevében megbízta Angyal Dávidot, hogy írja meg a király életrajzát. Az ország más templomaiban is tartottak megemlékező istentiszteletet, így például Szombathelyen és Miskolcon is. Ez utóbbi városban mindegyik felekezet megemlékezett Ferenc Józsefről.
Az igazi nagy eseményt azonban a hagyományosan augusztus 20-án megtartott, de most az évforduló miatt két nappal előbb megrendezett tisztavatás jelentette. Itt ugyanis a kormányzó is beszédet mondott. Előtte bronzkoszorút helyezett el a Ludovika Akadémia főépülete mögött álló Ferenc József szobornál. A koszorú felirata: „I. Ferenc József király dicső emlékének! Horthy Miklós 1930. VIII. 18.”. Miután az egyik frissen felavatott hadnagy köszöntötte a kormányzót, s felhangzott a Ludovikások jelmondata („A hazáért mindhalálig!”), Horthy Ferenc Józsefről a következőket mondta[5]:
„Köszönöm a hadnaggyá avatott bajtársaid nevében is mondott üdvözlő szavaidat. Lelkesedéssel ismételted meg az élet-halálra szóló esküt, hogy véretek utolsó cseppjéig igaz harcosai lesztek a nemzeti eszmének és az ezeréves Magyarországnak. Látom, hogy dacos elszántsággal indultok meg a magyar igazság utján, melyen nem állunk meg, amig meg nem gyógyul a Magyar Lélek.
Az avatás azért esik kivételesen a mai napra, mert ma ünnepeljük felejthetetlen nagy királyunk, megdicsőült I. Ferenc József Őfelsége születésének századik évfordulóját és az ő dicső személyében egy katonai eszményképet akartam elétek állítani. Mint uralkodót csak az utókor történetírói fogják őt egész nagyságában méltatni, majd akkor, ha meglesz a kellő történelmi távlat. Azonban már most meg lehet állapítani, hogy hosszu uralkodása alatt Magyarország – korszerü alapokra fektetve – a békés és biztos fejlődésnek olyan arany korszakát élte át, mely szinte példátlan történelmünkben (kiemelés tőlem – G.A.). Amidőn a trónra került, Európában forradalmi láz vonaglott végig és ilyen háttér mellett a legnehezebb viszonyok közepette történt szomoru eseményekért senkisem teheti a 18 éves ifjut felelőssé.
Utolsó évei háborus zajba fultak; közismert tény azonban, hogy ő sohasem akarta a háborut. Rajta kivülálló események, minden oldalról fenyegető érdektámadások, orkán erejével sodorták a Monarchiát a háboruba és ezáltal trónt és országot a szörnyü balsors felé.
A mai leegyszerüsitett viszonyok között hazánkban még a független és gáncsnélküli honfiak sincsenek politikai vagy más közérdekü kérdésekben egy nézeten; mennyivel nehezebb volt a monarchiában összefoglalt államok és fajok versenyében a kivezető utat megtalálni. Gyakran csak az ő bölcsessége és határtalan élettapasztalata indithatta meg ujból a monarchia kátyúba rekedt szekerét. Éles szemét, mely átlátott mindenen, csodálatos emlékezőtehetségét, páratlan szorgalmát mindenki ismerte. Az uralkodói erényeknek és kötelességteljesitésnek Európaszerte méltatott és tisztelt mintaképe volt. A Gondviselés különös kegye megengedte, hogy öt évet tölthettem közvetlen közelében. (Horthy itt utal a Ferenc József mellett szárnysegédként eltöltött időszakra – G.A.) Ez alatt az öt év alatt lelkem nemcsak az uralkodónak és legfelsőbb hadurnak kijáró hódolattal és tisztelettel telt meg, hanem mérhetetlen szeretettel is és bámulattal adóztam páratlan, nemes, jóságos és minden körülmények között lovagias egyéniségének. Mint izig-vérig katona, át volt hatva attól, hogy az állam talpköve a rend, biztonság, jólét és boldogság záloga: az erő. (Kiemelés tőlem – G.A.)
Előkelőbb mintaképet nem állithatok elétek és ezzel is adózni akarok a nagy uralkodó emlékének, születésének centenáriuma alkalmából.”
A beszéd nemcsak Horthy személyes elkötelezettségét, hanem azokat az értékeket is jelzi, amelyet a volt uralkodóban tiszteletreméltónak, illetve politikailag használhatónak tart. Figyelemreméltó, hogy az első világháború kitörése után 16 évvel a Monarchia korát már aranykornak látja, illetve láttatja. Ez egybevág azzal a megítéléssel, amely a Ferenc József-i kort „boldog békeidők”-nek nevezi. Rögtön értelmezi is az aranykort: az „aranykor” garanciája a rend, a biztonság és a jólét; az erő pedig a boldogság záloga. (!)
Mindezekkel csak azt kívántam alátámasztani, hogy a Horthy korszak hivatalossága megőrizte Ferenc József kultuszát – noha kétségtelenül nem olyan intenzitással tette ezt, mint ez az uralkodó életében történt, hiszen új intézményeket nem nevezett el Ferenc Józsefről. (Érdekes és tanulságos Erdély esete, ahol az első háborút követően a román állam eltüntette a Ferenc József emlékét idéző megnevezéseket, ábrázolatokat.)
A Ferenc József emlékezetét és kultuszát érintő újabb nagy változás a második világháború után következett be. Az ország hosszabb idő után ismét rendszert és államformát váltott: Magyarország királyságból köztársaság, majd népköztársaság lett. A már kezdettől a kommunisták által dominált új demokratikus rendszer, majd az egypárti berendezkedés hivatalos emlékezetkultúrájában követte 1918-at, illetve 1919-et, azaz elutasította az uralkodót, emlékét el kívánta törölni. Jól jelzi ezt, hogy minden Ferenc Józsefről elnevezett közterület, intézmény nevét megváltoztatták. A Ferenc József térből Roosevelt tér lett (1946-2011, és 2011-től Széchenyi István tér), a Ferenc József rakpartból Belgrád rakpart (1948), a Millenniumi Emlékműből pedig kikerült Ferenc József, s helyébe Kossuth Lajost állították. A parlament kupolatermében a kupolában körbefutó szoborsorozatban benne hagyták Ferenc Józsefet – vélhetőleg azért, mert lentről nézve szinte megállapíthatatlan, hogy ki ő, de az is lehet, hogy az ok a puszta feledékenység vagy nemtörődömség volt. Az 1896, felavatása óta róla elnevezett híd helyreállítása után a Szabadság nevet kapta (1946). A köztársasági, majd sztálinistává vált népköztársasági rend erős és határozott anti-habsburgiánus és függetlenségi retorikában fogalmazta meg önmagát. Jól mutatta a kommunista ideológia „nemzeti” arcát az 1848 100. évfordulójáról megemlékező ünnepségsorozat, ahol a Habsburg-udvar – beleértve ebbe Ferenc Józsefet is – erősen negatív minősítést kapott és 1848-49 főbb szereplői között is ideológiai alapon szelektáltak. Batthyány Lajost szinte meg sem említették, Széchenyi Istvánnal ugyanez volt a helyzet. A kommunista történetté stilizált 1848-49 szupersztárjai 1948-ban Kossuth, Petőfi és Táncsics volt. A szocialista időszak későbbi, kádárista szakasza sem békült meg Ferenc Józseffel – noha 1848-49 főbb szereplőit jóval differenciáltabban láttatta.
A rendszerváltás sem kedvezett Ferenc József emlékezetének. Annak ellenére, hogy sok, a szocializmus időszakában adott nevet megváltoztattak és visszakeresztelték a közterületek nagy részét az 1945 előtti nevekre, Ferenc József kivétel maradt. Nevét nem kapta vissza semmilyen közterület, emlékének nem állítottak vissza semmilyen szobrot.
Egy eltérés azért akad.
A gödöllői királyi kastély 1867-ben a nemzet koronázási ajándéka volt. A kastélyt mind az uralkodó, mind felesége előszeretettel használta. 2013-ban a Machura család tulajdonában lévő, eredetileg 1917-ben készült, később pedig Martin Machura ausztriai udvarházában őrzött márvány Ferenc József mellszobrot a királyi kastély előtti zárt, csak időszakosan látogatható előkertben helyezték el. Ismereteim szerint ez ma Magyarország egyetlen – noha nem állandóan látogatható – közterületen elhelyezett Ferenc József szobra.
Az elmondottakhoz kiegészítés is hozzátartozik, amely árnyalja a képet. Magyarországon vannak olyan városházák, ahol az épületen belül fellelhető az uralkodó képmása. Ha valaki ellátogat például Szeged vagy éppen Hódmezővásárhely közgyűlésének üléstermébe, akkor láthatja, hogy nagyon szépen megfér egymás mellett Ferenc József és Kossuth Lajos. A kaposvári megyeházán 1946-ig ott volt Erzsébet és Ferenc József mellszobra, majd a szobrokat kidobták és sokáig lappangtak. Végül is egy gyógyszerész (név szerint Répai Lajos) restaurálta őket, és amikor a megye visszakérte, némi huzavona után vissza is kapta. A rendszerváltás után a múzeum lépcsőjén álltak. 2012-ben kerültek be ismét a megyeháza épületébe. (Ismereteim szerint Erdélyben egy helyen történt meg egyfajta Ferenc József „restitúció”: a marosvásárhelyi kultúrpalota 1921-ben a román hatóságok által eltávolított, a koronázást ábrázoló domborművét 2006-ban visszahelyezték.)
A demokratikus Magyarország sok olyan személy emlékezetét megőrizte, akiket Ferenc József nevezett ki, juttatott hatalmi helyzetbe. 1867, a kiegyezés és 1916, az uralkodó halála között a Monarchia Magyarországának 17 kormánya volt. Három olyan kormány volt, ahol a miniszterelnök ismétlődött, így a 17 kormánynak 14 miniszterelnöke volt. Közülük Budapesten hatról neveztek el közterületet, s van egy olyan is, akinek szobra ismét áll, de terület nem viseli a nevét. Budapest legreprezentatívabb útja ismét Andrássy Gyuláról van elnevezve (szobra újra áll a Kossuth téren). Lónyay Menyhértnek a Ferencvárosban, Szlávy Józsefnek Kőbányán, Szapáry Gyulának és Wekerle Sándornak Soroksáron van utcája. Széll Kálmánnak ismét van tere. Tisza István pedig újra ott áll a Kossuth téren. (Érdekes, de nem szorosan ide tartozó jelenség, hogy a 15 évig miniszterelnöki funkciót betöltő Tisza Kálmánról a rendszerváltás után sem neveztek el semmit. Még azt a teret sem kapta vissza, amely már egyszer viselte a nevét. Most az egykori Tisza Kálmán tér – köztársasági kitérő után – II. János Pál pápáról van elnevezve.)
Hasonló a helyzet a dualista korszak minisztereivel is. Eötvös Józseftől Trefort Ágostonig, Szilágyi Dezsőtől Wlassics Gyuláig sok egykori miniszternek van utcája, tere a demokratikus Magyarország fővárosában.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a dualista korszak politikai-személyi emlékezete tekintetében nem lehet elítélő attitűdről beszélni – nagyon sok olyan ember áll becsben, akit Ferenc József nevezett ki. Csak a kinevező a nem kívánatos személy.
Lehet, hogy a megtisztelő emlékezet hiánya abból adódik, hogy Ferenc József Habsburg volt.
Ha Budapest közterületi neveit megnézzük, akkor ez a vélekedés nem tartható. A Ferenc József korában kiépült nagykörút különféle szakaszai Habsburgokról vannak elnevezve – igaz, a Lipót körútból 1938-ban Szent István körút lett, a Mária Teréziáról elnevezett Teréz körút pedig 1950-ben Leninre váltott, hogy aztán 1990-től megint Teréz legyen. A József nádor tér neve a szocializmus egész időszaka alatt megmaradt annak, ami előtte volt.
Lehet, hogy Ferenc József egyes kinevezettjeivel nincs baj; lehet, hogy a Habsburgokkal általában nincs probléma, de akkor biztos az adott szűkebb famíliával lehet gond.
Ez sem igaz. Ferenc József felesége, Erzsébet királyné a nemzeti emlékezet számára az egyik legkedveltebb személy. Ő nemzeti érzelmek, s így nemzeti kultusz tárgya lett. 1898-as meggyilkolása után múzeumot hoztak létre emlékére, és ma társadalmi szervezet, köztér, szobor, híd, út (többek között a budapesti nagykörút egy része), kiállítások őrzik emlékét. Erzsébet oly mértékben vált a magyar nemzeti emlékezet részévé, hogy az anti-habsburgiánus kommunista világ sem tudta és nem is akarta negligálni őt. Igaz, hogy belvárosi terét 1946-tól Sztálin, 1953-tól pedig Engels vette el tőle, de 1990-ben visszakapta. Ámde zuglói útját, az Erzsébet királyné utat 1879-től őrzi (csak 1918-19-ben lett Zrínyi Ilona út). A lerombolt és 1964-re újjáépített Duna híd is újból róla lett elnevezve. Alapvetően sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János nem bántotta Erzsébetet. Budapesti emlékművét, amelynek elkészültét hosszú vajúdás előzte meg, 1932-ben állították fel. 1953-ban elbontották, de 1986 óta új helyen, a királynéról elnevezett híd budai hídfőjénél látható.
Nagyon is úgy tűnik tehát, hogy a szűkebb családot sem átkozza ki a magyarok világa.
Ferenc Józseffel nem az a baj, hogy Habsburg volt, nem az a baj, hogy a családot utálnák, nem az a baj, hogy kiegyezett a magyarokkal.
A baj, a megbocsáthatatlan bűn forrása az, hogy Ferenc József felelősséget visel 1848-49 leveréséért, a megtorlásért és az neoabszolutizmusért – mindazért, amit 1848. december 2-a és 1867 tavasza között a nevéhez lehet kötni. Ezt nyilván azok is tudták, akik kiegyeztek vele. A kiegyezés politikai művében kulcsszerepet játszott 1848 egykori igazságügyi minisztere, a mai magyar legnagyobb címletű pénzen arcmással bíró és a nemzeti emlékezetben közmegbecsülésnek örvendő Deák Ferenc. Ő a „haza bölcse”. A kiegyezéses rendszer első kormányát az az Andrássy Gyula vezette, akit Ferenc József 1849 után távollétében felakasztatott. Az Andrássy-kormány tagja volt az az Eötvös József báró, aki 1848-ban az első felelős magyar kormányban ugyancsak miniszter volt.
Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy a kiegyezés – politikai jelentésén és jelentőségén túl – egyfajta megbékélésről is szólt. Olyan megbékélésről, ahol nem kell elfeledni a múltat, de túl kell kerülni rajta. Sem Ferenc József, sem a magyarok nem felejtették a múltat, de tudták, hogy a múlt úgy nem folytatható, ahogyan addig tették.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a magyar nemzettudat egyik szakrális pontja lett 1848-49, s ebből következőleg mindenki negatív megítélés alá került, aki 1848-49 ellenére tett. Minél többet tett valaki 1848-49 ellen, annál rosszabb ember. A legrosszabb ember az, aki a folyamat szereplőinek egy részét kivégeztette, bebörtönöztette, elnyomta. Ferenc József pedig így tett.
Másrészt azonban a túlélő elszenvedők jelentős része megbocsátott neki, kiegyezett vele, s kétlelkű módon elfogadta, hogy 1867-ben megvalósult az, amit 1848-49-ből realizálhatónak gondolt. A kiegyezés utáni korszak pedig – minden tudathasadás ellenére – számukra visszaigazolta azt, hogy érdemes volt kiegyezni, mert az ország fejlődik, gyarapodik s a XVI. század óta először területi egysége is helyreállt. Ezzel együtt erőteljesen megmaradt az érzelmi berzenkedés, a „nem bocsátunk meg” gondolata is.
A kettősség, a maga szélsőségességében jól tetten érhető a nemzeti emlékezetkultúra változásában, változásaiban.
Bármit is gondolunk felőle, ha emlékezetünk változik, akkor a múlt sem változatlan.
***
Ma Magyarországon Ferenc József nevét a nyilvános térben a keserűvíz őrzi. Ismertetésében így ajánlják: „Kíméletes hashajtó hatású gyógyvíz, amely eredményesen alkalmazható: erőlködés nélküli székletürítés igénye esetén, aranyér betegség megelőzésére, kezelésére, enyhe bélgyulladás kezelésére, elhízás ellen.”[6] Akciósan a 7 decis üveg nagyjából 1 euroért megvásárolható. A gyógyvizet Hirschler Mór (1845-1900) találta meg. Ő fedezte fel 1876-ban a még szinte lakatlan Őrmezőn az ott feltörő glaubersós vizet, s már 1877-ben elnevezte az uralkodóról. A Ferenc József keserűvíz 1888-ban oklevelet nyert a brüsszeli világkiállításon, és gazdaggá tette a forgalmazót. Hirschler 1893-ban a területet, s így a gyógyvíz forrását eladta a Saxlehner cégnek, amelynek alapítója, Saxlehner András családja a XVI. században vándorolt be Türingiából a Habsburgok által uralt történelmi Magyarország nyugati szélére. A keserűvíz karrierje 1877 óta folytonos.
Aki egykor rövidített uralkodói címei szerint: Ő császári és apostoli királyi felsége I. Ferenc József, Isten kedvező kegyelméből Ausztria császára, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Ladoméria, Ráma, Szerbia, Kunország és Bulgária apostoli, valamint Illíria, Jeruzsálem stb. királya; Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme; Morvaország őrgrófja, Felső- és Alsó-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza, Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Ragusa és Zára stb. hercege; Habsburg, Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska hercegesített grófja; Trient és Brixen fejedelme; Felső- és Alsó-Lausitz és Isztria őrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja; Trieszt, Cattaro és a Vend határvidék ura stb. volt, s 65 évig, 11 hónapig és 21 napig uralkodott Magyarország felett, annak emlékét ma a nyilvános térben az egyik könnyű székelést segítő keserűvíz őrzi.
Lehet elmélkedni a világi dicsőség múlandóságáról.
SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ
Angyal Dávid: Az ifjú Ferenc József. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1942.
Beller, Steven: Francis Joseph Longman, London-New York, 1996.
Bled, J. P.: Franz Josephs. Blackwell, Oxford, 1992.
Corti, E. C.: Mensch und Herrscher: Wege und Schicksale Kaiser Franz Josephs I. zwischen Thronbesteigung und Berliner Kongress. Styria Graz, 1952.
Corti, E. C. – Sokol, H.: Der alte Kaiser: Kaiser Franz Joseph I. vom Berliner Kongress bis zu seinem Tode. Styria Graz, 1955.
Gerő András: Ferenc József és a magyarok. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2016.
Hermann Róbert: Ferenc József és a megtorlás. ÚMK, Budapest, 2009.
Palmer, A.: Twilight of the Habsburgs: The Life and Times of Emperor Francis Joseph. Weidenfeld and Nicholson, London, 1994.
Redlich, J.: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Wien-Laipzig-München, 1924.
Somogyi Éva: Ferenc József. Gondolat, Budapest, 1989.
[1] https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=87800005.TV&txtreferer=94500007.TV
[2] Köszönöm Bea Csabának, hogy felhívta figyelmemet a versre. Sajnálatos módon nem sikerült azonosítani a szerzőt. Ugyan Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon c. munkája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978) két Petur álnevű szerzőről is megemlékezik, de egyikük sem publikált a Független Magyarországban, s egyikük sem használta a bán megjelölést.
[3] https://mnm.hu/hu/cikk/ferenc-jozsef-halotti-maszkja-es-nemzeti-muzeum
[4] A Magyar Távirati Iroda hírei hozzáférhetőek: http://mol.arcanum.hu/mti/opt/a100929.htm?v=pdf&a=start ; az általam említett időpontoknál megkereshetők a hírek.
[5] Horthy szövegének lelőhelye: http://mol.arcanum.hu/mti/opt/a100929.htm?v=pdf&q=%28WRD%3D%28Ferenc%20J%F3zsef%29%29/NapiHirek%20and%20DATE%3D1930–1931_&s=SORT&m=58&a=rec
[6] https://internetpatika.hu/ferenc-jozsef-gyogyviz-keserusos-700-ml