„…egy életre levontam a következtetést, hogy az emberi viszonyainkat nem kell a teljes nézetazonosságra építenünk. Ez nagyon fontos tanulság, legalább olyan fontos, mint elvégezni egy egyetemet.”
– Miért lettél történész, ha egyszer szociológia szakot végeztél?
– Hogy fölvettem a szociológiát és leadtam az oroszt, ez azt jelentette, hogy engem a társadalomtudomány érdekel inkább, nem a nyelv vagy a nyelvek. Azt meg már a kezdet kezdetén tudtam, és ez összefüggött az általam érzékelt politikai körülményekkel is, hogy bár abban az időben sok színvonalas ember tanította a szociológiát az egyetemen, a szociológia sem korabeli nyelvezetében, sem kutatási-intellektuális szabadságában nincs azon a szinten, hogy szabadon gondolkozást biztosítson. Még akkor sem, ha a hetvenes évek Magyarországa már sokkal szabadabb volt, mint az előző két évtized. Hadd mondjak példákat: sokan szegénységnek hívták azt, ami Magyarországon van, miközben a hivatalos szóhasználat szerint szegénység nem volt, legfeljebb hátrányos helyzet és többszörösen hátrányos helyzet. Világos volt, hogy a Kádár-rendszerben olyan hivatalos kódnyelv van, amit ugyan le lehet fordítani a szó tényleges tartalmára, de pontos fogalmakkal nem lehet beszélni. Vagy: a statisztikákban és a felmérésekben többféle kategória szerepelt – munkás, alkalmazott, bérből és fizetésből élő stb. –, de mivel akkor én már, a történelmi tudásom alapján, inkább polgárságban gondolkoztam, nem értettem, hogy miért nem kispolgárról, középosztályról beszélnek. Tehát azt érzékeltem, hogy a nyelvezet eleve nem teszi lehetővé, hogy valamit annak nevezzek, aminek tartom és aminek nevezni szeretném. Ezeket a kulturális-politikai határokat az is jelezte, hogy – miután a szociológia költségigényes tudomány, az empirikus szintje mindenképp – sok olyan vizsgálatot is készítettek, amelynek a megrendelője a pártállam volt – vagy maga a párt, vagy valamelyik állami szerv –, tehát még az empirikus részében sem volt teljesen szabad a szociológia művelése. És természetesen ennek a tudományágnak is mindvégig megvolt a politikai kontrollja. Maguknak a szociológusoknak is, akik akkor ezt a tudományt művelték, mindig figyelniük kellett rá, hol vannak a határok, noha sokszor elmentek a falig. Szemben a történettudománnyal, amelynek ugyancsak megvoltak az erőteljes politikai korlátai, de csak a 20. századot érintő részeiben. A 20. század előtti történelmet illetően semmiféle politikai cenzúrát nem éreztem. Szemléleti cenzúra létezett, hiszen a korszaknak volt egy marxizáló nyelve, de azt is láttam, megéltem, hogy nem feltétlenül kell hozzá alkalmazkodni. Megint mondok példát. Említettem már Diószegi Istvánt, akinek egyetemi jegyzete jelent meg a 19. századról, és írt persze a 20. századról is, úgy, hogy az „imperializmus” szó egyszer sem szerepelt nála. Kikerülte. Le tudta írni úgy a mondandóját, hogy nem használta azt a kategóriát, amelyet egy francia újságíró nyomán Lenin tett népszerűvé, majd kötelezővé vált. Mindebből én arra következtettem, hogy a történettudományban sokkal szabadabban lehet fogalmazni és megközelítések alkalmazni, mint a szociológiában.
– Ha már a 19. századról való gondolkozás szabadságát említed: azért annak a vitának, amelyet Hanák Péter és Szabad György neve fémjelzett, és amely arról szólt, hogy az 1867-es kiegyezés 1848 elárulása volt vagy értelmes kompromisszum, nagyon is volt aktuálpolitikai tartalma, ahogy ezt akkor neveztük, áthallása. Ki kell-e egyezni egy megszálló, domináns hatalommal, vagy radikálisan tartani kell magunkat az ellenállás hagyományához és a politikai szabadság követelményéhez.
– Hogyne, persze. 1956 után ez volt az első komolyabb történészvita, amely a Századok című szakfolyóiratban folyt a hatvanas évek elején. És engem éppen arról győzött meg, hogy mindkét álláspontot szabadon lehet képviselni. Éppen az intellektuális szabadság lehetősége fogott meg ebben a vitában is, nem az egyik vagy a másik álláspont igazságtartalma. És abban igazad van, hogy ez a vita politikai értelemben valami helyett zajlott, de le lehetett folytatni, és nem nyúlt bele durván a politika. Megmaradt a szakmai keretek közt, azaz az 1860-as évek világát érintő lelki-politikai-intellektuális feltételrendszerek rekonstruálásánál. Ez is, és az a kifejezetten jó tanítványi viszony is, amelybe Szabad Györggyel kerültem, s amely később baráti viszonnyá alakult át, abba az irányba lökött, hogy a történelemmel foglalkozzam, történész legyek.
– Fel se merült egyébként, hogy tanítsál, történelemtanár legyél?
– Középiskolában? Nem. Ez megint alkati kérdés. Nem állítom, hogy az önismeretem teljes, de abban biztos voltam, biztosan éreztem, hogy kisebb gyerekeket tanítani, az nem nekem való. Nem azért, mert nem tudok a gyerekekkel bánni, hanem mert úgy éreztem, hogy nem elégítene ki, nem érdekelne eléggé. Mindenesetre az egyetemen harmadévben eldöntöttem, hogy Szabadhoz írom a szakdolgozatomat, és ötödévre meg is csináltam egy elég nagy munkát. Ez volt az első komolyabb, nagyobb terjedelmű tanulmányom, A kiegyezés ellenzéke és a rendszer konszolidációja, ez volt a címe. Arról szólt, hogy 1867-ben kikből állt össze a kiegyezés ellenzéke, milyen érveik voltak, mivel és miért opponálták a kiegyezést, majd amikor az 1970-es évek elejére-közepére a dualista rendszer megszilárdult, hogyan kereste a helyét a korábbi ellenzék az új feltételek között, azaz milyen elvi és politikai érvelési pozíciókat próbált megragadni. Nagyon élveztem azt a munkát. Olyannyira, hogy Szabad végül azt mondta, akár arra is rátehetném az életemet, hogy a dualista korszak legnagyobb ellenzéki erejével, a változó nevű Függetlenségi Párttal foglalkozzam. Én persze már akkor tudtam, hogy nemigen hajlok erre, mert nagyon unnám. Egyébként minél inkább belemerültem az én kis szakdolgozat-témámba – ebből írtam a kisdoktorimat is aztán, persze ehhez még sokat kellett dolgoznom rajta –, paradox módon annál inkább távolodtam attól a megközelítéstől, amelyben Szabad gondolkozott. Tehát az emberi közeledés és az intellektuális távolodás egyszerre zajlott. Amiből egy életre levontam a következtetést, hogy az emberi viszonyainkat nem kell a teljes nézetazonosságra építenünk. Ez nagyon fontos tanulság, legalább olyan fontos, mint elvégezni egy egyetemet. Az egyetem vége felé Szabad közölte, hogy szeretné, ha bent maradnék az egyetemen, mert látott bennem fantáziát. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, már csak azért sem, mert neki semmi befolyása volt ilyen ügyekben. A tanszékvezetője – ma már akadémikus, nyolcvan fölött jár, nagyon kedvelem őt –, Pölöskei Ferenc elzárkózott ettől. Tehát ha Pölöskein múlt volna, én nem is kerülök a pályára. De ma sem haragszom rá, elvégre mindenkinek joga van tévedni, mondom én utólag. Mástól viszont kaptam segítséget. Volt egy nagyon kedves tanárom, Arató Endrének hívták – a nemzetiségek történetével foglalkozott, akadémikus volt, és volt befolyása az egyetemen is, mert ő volt a történeti intézeti tanszékcsoport vezetője –, aki végül is Szabad mellé állt. De még így sem volt egyszerű a dolog, mert ahhoz, hogy az egyetemen maradhassak, tudományos továbbképzési ösztöndíjat kellett volna kapnom. Emlékszem, hogy amikor próbáltam ez ügyben eljárni, és mindenféle beadványokat írtam a tanáraim bujtogatására, akkor az egyik kollégám, Gergely András, aki a rendszerváltás után jobbos lett, de akkoriban még pártcsoportbizalmi volt, behívott, és azt mondta, ne legyek hülye, lépjek be a pártba, és mindjárt egyszerűbb dolgom lesz. De nekem nem volt kedvem belépni a pártba, mert semmiféle intellektuális vagy lelki közösséget nem éreztem a párttal, ráadásul ez már az az időszak volt, amikor KISZ-tagság sem kellett semmilyen ösztöndíjhoz.
– Mikor végeztél?
– 1977-ben. Szóval mondtam neki, hogy én inkább nem lépnék be. De szerencsém volt, mert a kar dékánja akkor Diószegi István volt – őt is szerettem, és máig nagyon jó a viszonyom vele, ő is nyolcvanon felül van már –, és ő azt a megoldást találta ki, hogy egy másik barátommal, aki ugyanilyen helyzetben volt, szülési szabadságon lévő kismamák maradványpénzén hónapos szerződéseket köt velünk, hogy legyen valami jogfolytonosságunk. Ez egészen addig ment, míg végül Arató Endrének sikerült elintéznie egy továbbképzési ösztöndíjat. Mindenesetre az én egyetemi bentmaradásom egy évig lebegett a levegőben. És mivel Arató kelet-európás volt, odavett a Kelet-Európa tanszékre, ott tudtam megírni a kisdoktorimat. Persze ez az ösztöndíj is lejárt egyszer, és megint ott volt a kérdés, hogy mi lesz velem.
– Ha nem sikerült volna az egyetemen maradnod, volt valami ötleted, hogy mit fogsz csinálni?
– Nem, nem tudtam. Huszár Tibor, aki akkor a szociológia tanszék vezetője volt, úgy gondolta – miután tízegynéhányan voltunk az első végzős évfolyamon szociológiából –, hogy mindenkinek tesz valamilyen ajánlatot. Tudta, hogy én történész akarok lenni, ezért nekem azt ajánlotta, hogy menjek a Kossuth könyvkiadóba dolgozni. A Kossuth a párt kiadója volt. Beküldött a kiadóba, hogy tárgyaljak ott egy hölggyel, aki valami szerkesztő vagy főszerkesztő volt. Bementem, megtettem, amit Huszár kért, de pontosan tudtam, hogy nem fogok elmenni a Kossuth könyvkiadóba dolgozni. Már maga az épület is szörnyű volt, a pártos légkör meg egyenesen riasztó. A nő, akivel tárgyaltam, nem volt riasztó, noha elvtársnő volt, az a típus, aki a hetvenes években már nem lövette le az embert, csak elmondta neki, miért jár rossz úton. Utána persze esetleg hagyta volna, hogy lelőjék, de ő maga semmiképp sem tett volna ilyet. Mindenesetre eldöntöttem, hogy oda nem megyek. Még egy lehetőségem lett volna. A szüleimnek volt egy ismerőse, aki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó igazgatója volt, elvileg oda is mehettem volna dolgozni. Nem lett belőle semmi, de annyi igen, hogy miután szociológiát végeztem, az első könyv, amelyet szerkesztettem és előszót is írtam hozzá, a szovjet szociológiáról szólt, az úgynevezett szibériai iskoláról, amely akadémiai központ volt, egy sor nagyon érdekes kezdeményezés indult el onnan, és nagyon bátor is volt a kommunista rendszeren belül. Mivel jól tudtam oroszul, rám bízták a kötet szerkesztését. A harmadik próbálkozásom meg az volt, hogy leveleket írogattam Ránki Györgynek, aki akkor az akadémia Történettudományi Intézetének volt a főnöke, hogy nem lehetne-e valahogy oda kerülni. Nagyon helyes választ írt – mert elküldtem neki, amiket addig írtam –, hogy látja az oroszlánkörmöket stb., de a lényeg az volt, hogy nem, nem vesz oda. Írtam Pach Zsigmond Pálnak is, azt hiszen, ő volt ott a legfőbb igazgató, ő viszont egy teljesen formális választ küldött. Amiből azt a következtetést vontam le, hogy én tőlük akár meg is dögölhetek. Így aztán ma is hálás vagyok Aratónak, Diószeginek és persze Szabad Györgynek és H. Balázs Évának, hogy bent maradhattam az egyetemen. Az meg külön szerencsém volt, hogy ez alatt az idő alatt, 1977 és 1980 közt kapcsolatba kerültem Németh G. Bélával is. Ő irodalomtörténész volt, engem sose tanított, hiszen nem voltam irodalom szakos, viszont belekezdett egy kutatásba, a neoabszolutizmus korának, az 1849 és 1867 közti időszaknak a szellemi feltérképezésébe, és engem is bevont ebbe. Az igazság az, hogy a téma nem érdekelt, untam. De mindig voltak kutatási megbeszélések, ahol módom volt beleszagolni abba, hogy is megy az, amit itt tudománynak hívnak. A nagy emberi hozadéka pedig az volt, amit akkor még nem tudatosítottam magamban, de most már tudom, hogy a tudományban is egyetlen dolog számít, az, hogy egy ember intellektuálisan érdekes-e vagy sem. Nem az számít, hogy mekkora az állóképessége, vagyis hogy mennyi adatot hord össze és ehhez hány forrást olvas el, hanem hogy milyen gondolatot tud velem közölni. Németh G. Béla e tekintetben számomra nagy találkozás volt. És ennek köszönhetően ismertem meg jobban Hanák Pétert is. Ez a két ember – Németh G. és Hanák, ma már mind a ketten halottak – olyan impulzust jelentett számomra, amely még jobban eltávolított mindattól, amit Szabad az ő függetlenségi világképével megfogalmazott. Németh G. Bélának aztán a pártközpont megengedte, hogy újragründolja a művelődéstörténetet – mert ahogy a szociológiát is megszüntették 1945 után, és Huszár Tibor pártemberi minősége kellett hozzá, hogy újraindulhasson, a kommunista éra a művelődéstörténet is megszüntette, mert burzsoá tudománynak tartotta. Németh G. tehát elkezdte szervezni a tanszékét. És komolyan mondom, nem tudom, mi lett volna velem, ha Németh G. nem kérdezi meg tőlem, hogy nincs-e kedvem részt venni a munkában. Az új tanszék ugyanis új állásokat is jelentett. Hogyne lett volna kedvem! A művelődéstörténeti tanszék végül 1981-ben jött létre hivatalosan. Én addig háromhónapos szerződésekkel és nagyon minimális fizetésekkel bekkeltem ki az időt.
– És miből éltél?
– 1977 januárjában meghalt az apám. De anyámnak viszonylag jó fizetése volt az Országos Vízügyi Hivatalban, tehát támogatott engem. És az akkori barátnőm, aki később az első feleségem lett, szintén dolgozott, mert estin végezte az egyetemet. Én meg előadásokat tartottam. Akkor még eléggé életképes intézmény volt a Történelmi Ismeretterjesztő Társulat, a TIT, és állandóan előadásokat szervezett szerte az országban, annak a kommunista elképzelésnek megfelelően, hogy a népet folyamatosan fel kell világosítani. Én meg jóban voltam az ottani ügyintézőkkel, tehát mindig szóltak, hol kellene éppen történelmi előadást tartani az országban. És az előadásokért akkoriban horribilis összegeket fizettek, körülbelül háromszáz forintot, de miután az én első fizetésem 1978-79 körül 2300 forint volt, és sokáig ennyi is maradt, nagy pénz volt a 300 forint. Sokat kellett utazni hozzá, és nagyon munkaigényes dolog volt még nekem, a kezdőnek, de igazából ez volt a fő jövedelemforrásom. És a pénzem akkor se lett sokkal több, amikor a Művelődéstörténeti Tanszékre kerültem. De az a tanszék szerintem az akkori Magyarország szellemileg legütőképesebb tanszéke volt. Ha elmondom, hogy kikből állt össze, talán világos lesz, miért. Németh G. Béla volt a tanszékvezető, odajött Hanák Péter – Hanák a Történettudományi Intézetben dolgozott, és 1956 után így tudott ismét intézményesen bekerülni az egyetemre –, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, Kósa László néprajzos, és én mint benjámin, mint ifjú titán. Később Németh G. odavette még Vörös Károlyt – ő is meghalt már, várostörténész volt, és ha valaki felüti Budapest többkötetes történetét, látni fogja, hogy a 19. századi dualista történeti részt ő írta. Nagyon nagy tudású, kitűnő ember volt. Azért beszélek róla többet, mert az ő neve talán kevésbé ismert. Így indultunk. Később aztán mások is oda kerültek a tanszékre. Tehát szellemileg rendkívül eleven és nagyon nagy tudású emberekkel dolgozhattam együtt, nagyon sokat profitáltam ebből. Az meg külön jó volt a közegben, hogy szellemileg nagyon eltérő alkatú emberekről volt szó. Szegedy-Maszákkal ma is szoktam beszélgetni, és ma is elképeszt az asszociatív tudása. Hogy el meri-e mondani, amire jut, az más kérdés, de a tudása lenyűgöző. És a gondolkodásában mindig is konzervatív, de az utóbbi években még konzervatívabbá váló Kósa László is rendkívül nagy tudású ember. Hogy csak az élőkről beszéljek abból a társaságból. Mindenesetre akkor stabilizálódott az, amit én úgy hívok, hogy a pályára kerültem. Hiszen 1977 és 1980 közt, az ösztöndíjtól eltekintve, instabil volt a helyzetem. Ezzel együtt az érdeklődésem is kicsit más irányba fordult. Egyre határozottabb lett a Szabadtól való nem emberi, hanem szakmai-intellektuális távolodás. Elhagytam ezt az egész függetlenségi ellenzéki témát, és új témába kezdtem bele, amiből az első könyvem is született a dualizmus kori magyar parlamentarizmusról. Ebből írtam aztán a kandidátusi disszertációmat is. Tehát szellemileg ott, azon a tanszéken kezdődött nálam az az új irány, amely témáiban is, megközelítéseiben is folyton változott, és egyben azt jelentette, hogy végleg leszakadtam az alapvetően nemzeti irányultságú és elfogultságú, hogy azt ne mondjam, nacionalista történetírásról.
– Meddig voltál a Művelődéstörténeti Tanszéken?
– Évszámokban nem vagyok túl jó, de ha jól emlékszem, jogilag 1995-ig. Akkor történt az, hogy a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszéken, amely szintén új tanszék volt, 1991-ben jött létre, a tanszékvezetőnek a törvény szerint le kellett mondania a funkciójáról, mert elérte a hatvanöt éves kort, és megkeresett engem, hogy nem akarnám-e átvenni a helyét. Akartam. Volt némi jogi átfedés egy darabig, de egy idő után jogilag is átkerültem oda. Egyébként nem volt jelentősége az egésznek, hiszen ez ugyanaz a munkahely. Harmincnégy éve folyamatosan az Eötvös Lóránd Tudományegyetem a munkaadóm, ilyen-olyan munkajogi kalandokkal megspékelve.
– Ha jól sejtem, neked az ambícióid közé tartozott, hogy tanszékvezető legyél, ugye?
– Nem.
– Hiszen ez egy rang, noha sok adminisztratív munkával járó rang.
– Igen, de mégsem. Szálazzuk szét a dolgot. Amikor engem erre megkért Bácskai Vera, az akkori tanszékvezető, derült égből villámcsapásként ért a dolog. Ugyanis jól éreztem magam a Művelődéstörténeti Tanszéken. Ráadásul a legkevésbé gondolom magam gazdaságtörténésznek. Társadalomtörténésznek pedig abban az értelemben nem tartom magam, amilyen alapon ma a magyar társadalomtörténészek egy része önmagát annak tartja. Engem mindig sokkal jobban, és az évek során egyre jobban érdekeltek a mentalitástörténeti vonatkozások, a szimbolikus politika, mint az, hogy egy-egy településnek vagy egy-egy történelmi korszaknak milyen a társadalmi stratifikációja. Ezt az állítást persze rögtön módosítanom is kell, mert ha végignézem az eddigi életemet, azt kell mondanom, hogy történetileg mindig egyetlen probléma érdekelt különféle vetületekben, a polgárosodás. Aminek persze van egy par excellence társadalomtörténeti vetülete is, de van egy mentalitástörténeti, műveltségi, szimbolikus politikai vetülete is. Épp azért érdekelt, mert olyan mértékben összetett a probléma, hogy mindig más arcát mutatja, noha mindig ugyanarról van szó. Tehát ennyiben nem éreztem idegennek a társadalomtörténetet, szemben a gazdaságtörténettel. A felkérés tehát váratlanul ért. Nem én kezdeményeztem, nem én akartam. És végig az volt a viszonyom ehhez a „pozícióhoz”, mert valójában nem tartom egy nagy súlyú pozíciónak…
– Hát azért Magyarország egyik vezető egyetemén tanszékvezetőnek lenni, szerintem ez nagy súlyú pozíció.
– Igen, csak azt felejted el, hogy az életem úgy hozta, hogy több évet töltöttem külföldön is, és a látószögem másként alakult. Tehát igazad van, ha bármelyik magyar vidéki városban születtem volna, és nem az adott város egyetemére kerülök, hanem Budapestre, ami nyilván már önmagában is nagy dolognak számított volna, különösen ha ez a budapesti egyetem az ELTE, és ott még tanszékvezető is leszek, azt valóban nagy dolognak tartottam volna. De ha az embernek más típusú élettapasztalatai is vannak, akkor tudja, hogy minden ilyesmi relatív. És mivel az ELTE Bölcsészkara máig sincs ott a világ négyszáz legjobban jegyzett egyeteme közt, nem gondolom, hogy nemzetközi összehasonlításban ez különösebb büszkeségre adna okot.
– Csak arra gondoltam, hogy az azért nyilván nem mindegy, amikor az ember kimegy az Egyesült Államokba tanítani, ahol senki sem ismeri, hogy a szakmai önéletrajzában meg a névjegyén ott van-e, hogy tanszékvezető egyetemi tanár.
– Igen, de ha te egyetemi tanár vagy, akkor azt te magad érted el. Ahhoz teljesítményt kell felmutatni, hogy aztán elő lehessen léptetni téged. És a teljesítménynek vannak mindenkire nézve érvényes kritériumai. Az, hogy tanszékvezető vagy-e vagy sem, nem rajtad múlik. Az egy néhány évre szóló megbízás. Noha meg lehet újítani. De az egyetemi tanárságból nem vagy leváltható, mert az a rang, a tanszékvezetés meg egy beosztás. Egyébként tanszékvezetőként sohasem gondoltam úgy, hogy bármelyik kollégámnak meg kellene mondanom, mit csináljon, mivel foglalkozzon. Én hiszek a szabadságban, intellektuális értelemben tehát sohasem akartam a kollégáimnak semmilyen gátat szabni. Soha. Sőt, a tanszék személyi ügyeiben sem szívesen döntök a kollégáim egyetértése nélkül. Ha mégis muszáj volt, akkor képviseltem a magam álláspontját, és keresztül is vittem. Mert ez a dolgom.
– Na de akkor miért vállaltad el, ha nem vonzott?
– Pusztán eseménytörténeti szempontból nézve a dolgot: ez egy fiatal tanszék volt, és nem volt utódja Bácskai Verának a tanszéken belül. Ezért keresett meg engem. Én persze dönthettem volna úgy, hogy nem vállalom, de nem volt bajom ezzel az új tanszékkel, sőt örültem, hogy van. Mert segítette azt a folyamatot, amelyet a Művelődéstörténeti Tanszék létrejötte is jelentett, hogy az ELTE-n a történészképzésben végre megroppanjon a kronologikus elv, és helyette diszciplináris elvek lépjenek be. Magának a művelődéstörténetnek a létrejötte 1981-ben is arról szólt, hogy az addig kronologikusan, időrendre épülő képzési rendszert, a történelmi korszakok egymásutánját keresztbe lehet metszeni a művelődéstörténetnek mint diszciplínának a megközelítési módszerével. Ezért is örültem annak, hogy oda kerülhettem, nemcsak biztonsági és anyagi okokból. Vonzott az az intellektuális bátorság, vibrálás, amit Németh G. Bélának és Hanák Péternek a szokásostól eltérő megközelítése jelentett. Ezért aztán arra gondoltam, hogy csak jó sülhet ki abból, ha ezt a megöröklött kronologikus rendszert másutt is meg lehet törni. Mert itt nem egyszerűen az ELTE-ről vagy a magyar egyetemi rendszerről van szó, hanem az intellektuális világról, amelyet a hagyományos rendszer egyre inkább beszorított. Tehát örültem, hogy van még egy tanszék, amelyik vitalitást, új energiákat hoz be az egyetemi intellektuális életbe. Miért mondtam volna nemet a felkérésre? Ha az ember egyetemen tanít, az egyfelől intellektuális érdeklődést jelent, másrészt jóleső elfoglaltságot – legalábbis akkoriban így láttam, ahogy persze öregszem, egyre nő a távolságtartásom is –, és ha így van, miért ne vállaljon az ember ezért áldozatot, mert a tanszékvezetőnek tényleg vannak adminisztratív kötelezettségei. Ha már úgyis vállalta ezt az életformát, aminek rengeteg előnye is van, ezek súlyát semmiképp sem kisebbíteném. Nem láttam rá okot, hogy nemet mondjak a felkérésre. De nem tartottam rangnak a tanszékvezetést, és ma sem tartom annak. Nemzetközileg sem, Magyarországon sem úgy ismernek, hogy tanszékvezető vagyok, hanem úgy ismernek, hogy Gerő András vagyok, akinek az a foglalkozása, hogy történész. Ezért aztán annak sem éreztem szükségét, hogy a nyilvános szerepléseimben használjam ezt a címet. Soha nem is használtam. Hivatalos levelezésben igen, de szerepléseknél sohasem.