„A diákok teljesen abszurd és naiv kérdéseket tettek fel nekem, de épp ezzel döbbentettek rá arra, milyen abszurd ez a lét, amelyet itt közönségesen történelemnek hívunk.”
– Már többször említetted, hogy tanítottál az Egyesült Államokban, azt is elmondtad, hogyan és mikor kerültél ki Amerikába, de az egyszeri ösztöndíjból hogyan lett többszöri tanítás, és nem akármilyen egyetemeken?
– Először 1988-ban engedtek ki, mint mondtam, előtte már hétszer pályáztam, de nem voltam jó ember nekik. Volt ennek egy állami- és pártkontrollja: nem lehetett közvetlenül az amerikai intézményhez pályázni, csak a magyar hatóságokon keresztül, és ők mindig visszadobták a pályázatomat. Kis kitérő: a rendszerváltás után a liftben találkoztam az egyetemi ösztöndíjbizottság korábbi elnökével, Kis Aladárral, aki nyakig benne volt a kommunista rendszer belügyi apparátusában. Nem álltam meg, megkérdeztem tőle: hétszer elkaszáltad az ösztöndíjkérelmemet, mondtam neki, miért tetted? A válasza, még a rendszerváltás után is, az volt: örülj neki, hogy csak ennyi történt, ki is rúgathattalak volna. Szóval nem lettünk barátok. Visszatérve tehát: Hollandiában tanítottam először, már az 1988-as amerikai ösztöndíj után. Két helyre hívtak meg: az utrechti egyetemre, majd az amszterdamira. Az utrechti meghívás úgy jött, hogy – nem emlékszem már, hol és hogyan – megismerkedtem egy ottani kollégával, és később ő keresett meg, hogy nincs-e kedvem egy kelet-közép-európai kurzust tartani Utrechtben. És aztán Utrechtben ismerkedtem meg az amszterdami kollégákkal. Később megpályáztam egy Fulbright-ösztöndíjat, és így kerültem ki a University of Pennsylvaniára, amely a hét legrégebbi magánegyetem egyike, és nagyon gazdag egyetem. Ott megkedveltek engem, és fölajánlottak egy szerződést, amely arról szólt, hogy több éven át egy-egy félévet tanítsak náluk. Úgyhogy három vagy négy évig éltem így, hogy fél évet ott tanítottam, fél évet itthon. Nagyon érdekes volt, csak hát egy idő után egyre kényelmetlenebbé vált.
– Miért?
– Először is azért, mert így az ember életében megszűnik a folyamatosság. Nem az életmód szempontjából, az nem olyan fontos. Hanem a következő miatt: hazajöttem Magyarországra, és elindítottam különféle dolgokat. Ilyen publikáció, olyan kiadás stb., de mire eljutottak volna valameddig, már utaznom kellett. Ugyanígy Amerikában: ott ugyan kicsit gyorsabban mennek a dolgok, de fél év ott is kevés ahhoz, hogy bármit végigvigyél. A másik ok, hogy az anyám egyre öregebb lett, tele egészségi problémákkal, és egyre nehezebb volt megoldani, hogy folyamatosan odafigyeljek rá akkor is, amikor nem vagyok itthon. És hát a fiam helyzetét is meg kellett oldani, mert ő járt ugyan általános iskolába is, középiskolába is az Egyesült Államokban, de ragaszkodott a magyar középiskolához, amelyet szeretett. Így aztán egy idő után úgy láttam, hogy újra kell gondolni ezt az egész ügyet, és az amerikaiak is azt mondták, döntsem el, kimegyek-e teljes állásba. Csak hát professzionális értelemben – és ez Amerikában végképp így van – a diákok, különösen egy magánegyetemen, kiszívják a velőt is az emberből: igényt tartanak a folyamatos konzultációra, törődésre, odafigyelésre, azaz nemcsak az oktató jelenlétét várják el, hanem folyamatos szolgáltatást is megkívánnak tőle. Érthető, hiszen fizetnek az egyetemért, nem is keveset, tehát mindent meg akarnak kapni, ami az egyetemből és egy oktatóból kisajtolható. Szóval az ajánlatnak piaci jelentősége is volt: ha egész évben viszem ezt a Közép-Európa-profilt, akkor a maguk oktatási piacán folyamatosan ajánlani tudják ezt a kurzust. Ami azért volt érdekes, mert korábban is volt az egyetemen Kelet-Európa-profil, ami náluk Oroszországot jelenti. És miután Amerika ellen-nagyhatalmáról volt szó, az oroszok iránt mindig nagy volt az érdeklődés, a diákok körében is. És csak a rendszerváltás idején derült ki, hogy nincs egységes Közép-Kelet-Európa, van egy önálló Közép-Európa, amely mint az Atlantisz, az elsüllyedt földrész, úgy emelkedett ki az 1990-es évek elején a szovjet birodalom máza alól. Kiderült, hogy a lengyelek, a csehek, a magyarok – sok szempontból az ukránok, a beloruszok stb. – nem sorolhatók be az oroszok alá, mert történelmileg nagyon különböző pályákról van szó. Ezzel óhatatlanul elkezdett felértékelődni ennek a régiónak az előképe, a Habsburg monarchia is, és megjelent önálló oktatási profilként is a kínálatban. Keleti parti egyetemről beszélünk, ami azért fontos, mert Kaliforniában ez nem feltétlenül volt így. Ugyanis a keleti parton nagyon sok közép-európai gyökerekkel rendelkező bevándorló-leszármazott él, akinek a szülei, nagyszülei, dédszülei jöttek onnan. És ezt Amerikában sokan számon tartják. Tehát nekem ez a folyamat kedvezett. Helyben voltam, volt egy kapcsolatrendszerem, amely a Fulbright-ösztöndíj idején alakult ki, és ez motiválta az egyetemet abban, 1995-96 körül, hogy állandó foglalkoztatást kínáljon nekem. Én meg, főként személyes okok miatt, úgy döntöttem, hogy nem vállalom a teljes amerikai áttelepülést. Nemcsak az anyám és a fiam sorsa volt benne ebben a döntésben, hanem az is, hogy akkor még nagyon bíztam a szabadság világában lendületre kapott Magyarországban, és ami a legfontosabb volt, hogy én Magyarországon éreztem otthon magam. Nagyon szeretem Amerikát, semmiféle fenntartásom nincs vele szemben, de nem az otthonom, mert az Magyarország. Tehát hazajöttem, de ugyanakkor elkezdtem törekedni arra – mert az Egyesült Államok nagyon sok tanulságot jelentett számomra –, hogy ha fizikailag nem is, intellektuálisan próbáljak jelen lenni ott. Bár még 2001-ben is kimentem tanítani, akkor a Columbia Universityre, ami szintén jó volt, csak akkor ez már nem jelentett újdonságot számomra. Munka volt, amit el kellett végezni, noha még mindig sokat tanultam belőle. De a fő célom az volt, hogy a könyveim megjelenjenek Amerikában, pontosabban abban az angolszász kultúrában, amely az Egyesült Államokat is magába foglalja. Az angol nyelv a demokrácia latinja, tehát azt a szerepet tölti be, amit a középkorban a latin nyelv. Univerzális nyelv. Japántól Indián át Németországig olvasnak angolul. Ebből a szempontból nagyon jól jött az, hogy az első komolyabb könyvemet a Közép-Európai Egyetem, a CEU kiadója kiadta, amely akkor még az Oxford University Presszel volt egy cég. Ez bizonyos értelemben áttörést jelentett az életemben: megnyílt a lehetősége, hogy a könyveim megjelenjenek az Egyesült Államokban is, és ma már legalább tíz-tizenegy könyvem megvan angolul. Ez nagyon fontos volt nekem.
– És ezt te intézted minden egyes könyvednél, vagy egy idő után már figyeltek rád, és automatikusan jött a megkeresés, amikor egy-egy új könyved megjelent?
– Itt nem az a nagy szám, hogy angolul megjelenjen valaki, ez csak pénzkérdés. Bárhol ki lehet adni angolul egy könyvet, Celldömölkön is. Itt az a kulcs, hogy egy neves kiadó benne legyen a történetben, mert abban a pillanatban az egész világon elérhetővé válik az adott könyv, hiszen ezek az univerzális kiadók törekszenek rá, hogy a könyveik mindenütt ott legyenek. Tehát a továbbiakban már ők kerestek meg engem.
– Akkor már tanítottál ott?
– Igen, négy vagy öt éve. De ennek nem volt köze a könyveim megjelenéséhez, mert a kiadó külön egység. Egyébként minden évben küldenek jelentést nekem is, mint minden szerzőjüknek, hogy mennyit és hol adtak el a könyvemből, és ebből látom, hogy tényleg a világon mindenütt ott vannak. Akit a magyar polgárosodás problémája érdekel – nincsenek sokan a világban –, mindenütt hozzájuthat a könyveimhez. És ezzel a tíz-tizenegy angol nyelvű könyvvel elég jól állok a magyar történész társadalomban. Van, akinek több könyve megjelent az Egyesült Államokban, mondjuk Berend T. Ivánnak, már csak azért is, mert ő 1990-ben kiment Amerikába, de azért ott vagyok az élbolyban. Hogy egy kis oldalvágást is megengedjek magamnak a Magyar Tudományos Akadémia címére, több könyvem van angol nyelven, mint a magyar akadémikusok többségének. És ezzel a kijelentéssel nem kockáztattam túl sokat, már ami a tényszerűséget illeti. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a magyarok világképe úgy működik, hogy azt gondolják, ők nagyon fontosak. Csak hát ez a kijelentés csak nagyon erős korlátok között érvényes. Mert a világpiacon – és az angol nyelv a világpiacot jelenti, és az Egyesült Államok ennek a leképeződése – fontosak persze, de csak relatív értelemben. Úgy is mondhatnám, hogy kevéssé. Ezt jól jelzi az, hogy a Columbián, mondjuk az International Affairs Buildingben több emelet foglalkozik Latin-Amerikával, több emelet Afrikával, és Közép-Európával ma már egy emelet fele. Tehát Közép-Európa piaca létező piac, de szűk piac. És a kérdés pusztán annyi, hogy ezen a szűk piacon jelen van-e az ember, vagy nincs. Én jelen vagyok, és büszke vagyok rá. És visszaigazolást jelent számomra az is, hogy a könyveim nagy részéről több helyen, olykor egész furcsa helyeken jelenik meg recenzió, nemzetközi szinten is ismerik a nevemet, és ez jó érzés, még ha hiúság is. Nem vagyok nagy konferenciajáró – a tudományos turizmus, konferenciáról konferenciára járni, ami a világban szokás, távol áll tőlem –, de ha egy-egy konferenciára elmegyek, és ismeretlen emberekkel találkozom, akik rácsodálkoznak a kitűzőmre – ja, maga az? –, nem tagadom, érdekes érzés. Megszemélyesül az illető számára az a név, amelyet könyvekből már ismer. Mindenesetre ezekre a tanításokra én nagyon szívesen emlékszem vissza, és lehet, hogy a hátralévő életemben még egyszer megcsinálnám. Hoztak olyan emberi kapcsolatokat, amelyek örömet okoztak, ráadásul a tanítási szünetek lehetőséget adtak rá, hogy bejárjam az Egyesült Államokat, és nagy tanulság volt megtapasztalni azt is, hogy – szemben a közép-európai slampossággal – milyen egy igazi egyetem. Mert ezek jó egyetemek voltak, üzemszerűen működtek, noha természetesen nem hibátlanul. És azt is meg lehetett tanulni, milyen szakmai, formai és intellektuális sztenderdek szerint működik ez a világ. Abban is segített a tanítás, hogy azt a gondolkodási rögzültséget, amelyet a közép-európai lét jelent, az ember egy kicsit kívülről tudja nézni. A diákok teljesen abszurd és naiv kérdéseket tettek fel nekem, de épp ezzel döbbentettek rá arra, milyen abszurd ez a lét, amelyet itt közönségesen történelemnek hívunk.
– Például?
– Beszéltem nekik arról, hogy az Egyesült Államok történelmében volt rabszolgaság, de jobbágyság nem volt. Vagyis a rendi korszak kimaradt náluk. És akik kivándoroltak Amerikába, sok esetben épp ez elől menekültek. Egyszer 1848-49-ről tartottam nekik órát, nemcsak a magyar forradalomról, hanem az európai mozgalmakról, és természetesen beszéltem a jobbágyfelszabadításról is. Sose felejtem el, hogy az egyik diák megkérdezte: Professzor, maga azt állítja, hogy ezek a jobbágyok odaadták az egyháznak az egytizedét annak, amit megtermeltek, egytizedét meg a földesúrnak. De hát miért tettek volna ilyet?
– Igaza van. Szabad ember miért tenne ilyet?
– Hát persze. És akkor az ember rájön, hogy lehet itt beszélni a rendi rögzültségekről, a millió kiszolgáltatottságról, de ül egy huszonéves szabad ember vele szemben, és azonnal átlátja a dolog képtelenségét. De mondok egy másik példát, ez nem velem történt. Philadelphiában, a Pennen tanítottam, amikor a magyar Alkotmánybíróság elnöke, Sólyom László tartott egy előadást az egyetemen, mert éppen valamiféle világtanácskozásuk volt ott az alkotmánybírósági elnököknek. Kérte, hogy hallgassam meg, beültem a joghallgatók közé. Tartott egy előadást, németes világkép alapján: van egy szerkezet, és a különféle jogosítványokkal felruházott intézmények teremtenek ellensúlyt a szerkezeten belül. Amerikában természetesen mindig lehet kérdezni, kommentálni az előadásokat. Az első hozzászóló egy kicsi, tüzes, energikus kislány felpattant, és a következőket mondta: Elnök úr, Ön tartott egy egyórás előadást az alkotmányról, és egyetlenegyszer sem használta azt a szót, hogy nép. Miért? Érthető volt az értetlensége, hiszen az amerikai alkotmány így kezdődik: We the People, Mi, a nép. Vagyis az derült ki számomra, hogy ugyanabban a kultúrkörben, amelyben mi is élünk, hiszen itt egy Európából importált kultúráról van szó, mennyire másként lehet gondolkozni ugyanarról a dologról, és ez a másként is abszolút releváns. Egy másik példa, amely inkább a viselkedésformák szempontjából érdekes. Ezek az egyetemek, nem politikai értelemben, hanem működésükben liberális alapelvekre épülnek: minden kisebbségi jogot tiszteletben kell tartani, és ez nem vicc, erről komoly szabályzatok rendelkeznek. Egyszer a következő történt velem – és itt jöttem rá, hogy azért a liberalizmussal komoly problémák vannak: bementem az osztályterembe előadást tartani. Ugye a tanárral szemben ülnek a diákok. Bejött egy vak gyerek, és leült az első padsorba. De mivel többletjogai vannak, behozta a kutyáját is, hiszen az egy vakvezető kutya. És egy Braille-írásos klaviatúrájú laptopon jegyzetelt. Tehát a dolog úgy nézett ki, hogy én ott álltam középen, szemben velem az évfolyam, az első sorban ez a vak gyerek, a kutya meg elheveredett köztem meg a vak gyerek között. Nagy kutya volt, és egyáltalán nem érdekelte az én előadásom, tehát egy idő után elkezdett horkolni. A többi diák egy idő után persze elkezdett röhögni. Különösen akkor, amikor a kutya a horkolás mellett elkezdett nagyon büdöseket eregetni is. Vagyis mindenkinek megvolt a maga joga, a vak gyereknek, a kutyának – egyébként kifejezetten szeretem a kutyákat –, a diákoknak, csak nekem nem volt semmiféle jogom. Az én feladatom az volt, hogy miközben magyarázok nekik a történelemről, tűrjem el, hogy a kutya horkol, pukizik, és a diákok jól szórakoznak.
– És még egy ironikus megjegyzéssel se ütötted el a dogot? Mert ilyesmiért azért neked nem kell a szomszédba menned.
– Nem. Nem szabad. Ezt egy pubban meg lehet tenni. Az egyetemi világ nagyon precízen szabályozza a pc-t, a politikai korrektséget. Erre megint van egy példám, amelyen el kellett gondolkoznom. Egyszer Bem apóról meséltem a diákoknak, aki egy tipikus közép-európai világcsavargó oroszellenes forradalmár volt: mindig oda ment, ahol az oroszok ellen lehetett harcolni. Ugye a lengyel felkelés az 1830-as években volt, majd jött 1848–49 Magyarországon, és ez után Bem Törökországba emigrált, mert várható volt, hogy kitör az orosz-török háború, neki tehát ott volt a helye. De azzal a feltétellel kapott csak menedékjogot Törökországban – az oroszok ugyanis kikérték őt, tudták, hogy Bemet jó lenne elkapni –, hogy át kell térnie mohamedán hitre. Ez viszont azzal járt, hogy körül kellett volna metéltetnie magát. Bem nagy dilemma elé került, hogy az oroszellenessége fontosabb vagy a testi épsége. Elmeséltem ezt a történetet a diákoknak, nagyon jól szórakoztak rajta, ámde óra után odajött hozzám egy lány. Ugyanis én a pénisz szót használtam a probléma leírásához, amely egy neutrális kifejezés, szakszó, köze nincs a trágársághoz. A lány azt mondta, hogy ez a kifejezés őt érzelmileg felzaklatja, és megkért rá, hogy többet ilyet ne tegyek. És neki joga volt ezt kérni, nekem pedig tiszteletben kellett tartanom a kérését. Még akkor is, ha nekem a political correctnessnek ez a szintje sok volt.
– Tegyük fel, hogy nem foglalkozol vele, továbbra is a saját ízlésedet követed. Tartod magad a saját stílusodhoz, annál is inkább, mert mint mondod, a többi diák szórakoztatónak és nem érzelmileg felzaklatónak találta a dolgot.
– De itt lép be a kisebbség tisztelete. Nem mondhatok olyasmit, ami bárkit alappal bánthat. Ha ennek a lánynak bármiféle olyan esemény volt a magánéleti előtörténetében, amely miatt ez a szó sértő, bántó számára, és ő tudatja ezt velem, nekem kötelességem figyelembe venni.
– Jó, és mit mondtál rá?
– Azt, hogy rendben van, tudomásul vettem. Mást nem is mondhattam volna. Nem lett ügy belőle. Noha az egyetemen volt jó néhány ügy, köztük nem egy olyan, amely közép-európai nézőpontból képtelenségnek tűnt. Ezek az ügyek arra figyelmeztetnek mindenkit, hogy mielőtt megszólal, gondolja végig, mivel sértheti mások érzékenységét. Mondok még egy példát, ami ugyancsak velem történt meg, de ki tudtam mászni belőle azzal, hogy én nem amerikai vagyok, hanem alien, idegen, tehát segítségre szorulok, márpedig ha az amerikaiaktól segítséget kérnek, ők segítenek. Én jó szokásom szerint, ha egy nővel egyszerre érek oda az ajtóhoz, előreengedem. Ebből nem volt probléma. Ámde egyszer ez a helyzet adódott az egyik ajtó előtt, én udvariasan intettem a nőnek, hogy parancsoljon, fáradjon be, mire ő kegyetlenül leteremtett. Hogy ez micsoda szexista viselkedés, hiszen csak azért engedem őt előre, mert nő, és szerinte egy közlekedési helyzetben csakúgy, mint a világban előforduló helyzetek kilencvenvalahány százalékában mindegy, ki a nő és ki a férfi, én viszont e szerint különböztetek. És tulajdonképpen igaza van, még ha az én világképemben idegen is az ő igazsága, mert ez egyszerűen csak az én udvariassági normáimnak a része. De innentől újra kell gondolni, hogy mindabban, amit mi udvariasságnak hívunk, nincs-e benne valóban például egy szexista olvasat lehetősége is.
– Hát persze, benne van a férfiközpontú történelem bizonyítéka, csak ez éppen a jó oldala volt a dolognak, mert a szegény nők folyamatos kiszolgáltatottságát legalább az ilyen formákkal ellensúlyozták.
– De ő ezt akkor is sérelmezte. Lehet persze nevetségesnek tartani az ilyen érzékenységeket, de nem azért mesélem el, hogy kinevessük az amerikaiakat, hanem azért, mert ezek a helyzetek egyáltalán nem fölösleges kulturális tanulságokkal szolgáltak számomra. Ma se megyek be egy nő előtt az ajtón, de kénytelen voltam végiggondolni más szempontokat is, mint amelyeket megszoktam. De elmondok még egy esetet, amely arra hívta fel a figyelmemet, hogy milyen mély megosztottságok vannak az Egyesült Államokban is. Az O. J. Simpson-ügyről van szó, tehát arról a híres sportoló-színészről, aki a vád szerint megölte a feleségét meg a feleség szeretőjét. A per egyik államügyésze, egy hihetetlenül éles eszű nő, minden lehetséges bizonyítékot összeszedett és rendkívül logikusan vonultatta fel őket. Simpson egyik ügyvédje meg arra játszott, hogy a vád rasszista kreálmány, és a lényeg nem a bűncselekmény, hanem a Los Angeles-i rendőrség rasszista elfogultsága. És miután az esküdtek jelentős része fekete volt, az ő értelmezésére voltak vevők. Hosszan húzódott az ügy, és éppen kint tanítottam, amikor megszületett az ítélet. Nekem fehér diákjaim voltak, ez egy magánegyetem volt, nagyon magas tandíjjal, és csak elvétve jártak oda feketék. Sokkolta őket a felmentő ítélet. Meg voltak győződve róla, éppen az ügyész érvelése alapján, hogy Simpson bűnös, tehát nem lehet a per tárgya a rendőrség rasszizmusa, csak az, hogy Simpson két embert megölt. Ez volt az a ritka pillanat, amikor ezek a fehér diákok – az ítélethirdetés épp az órám előtt történt, mindenki a rádiót hallgatta – kitárulkoztak. Kiderült, hogy a felszín mögött milyen társadalmi tapasztalatok húzódnak meg, hogy sok mindenben érzik, nem biztos hogy úgy vannak jól a dolgok, ahogyan ők azt a hétköznapokban elfogadják. Nem is tudtam megtartani az órát, annyira fel voltak dúlva, folyamatosan mondták a magukét meg a saját történeteiket a saját életükből. Aztán óra után kimentem a kampuszról. Az utcán minden autó, amelyet fekete vezetett, dudált, lengette a zászlót, és mutogatta a V jelet, hogy győztünk. Ez a történet is megmutatta, hogy Amerikában azért nagyon komoly megosztottságok vannak. Tudjuk ezt persze e nélkül is, de megélni más. És az utolsó történetem: tél volt, szakadt a hó. A kampusz mellett van egy folyó, rajta kis hidak, a hidakon keresztül jár a busz. Tudni kell még, hogy a kampusz egyik oldalán van az egyetem, a másikon az egyetemi kórház. Álltunk a buszmegállóban. Négy fehér férfi és egy öreg fehér néni. Nagyon nagy hó volt, nem jött a busz, és nem volt taxi sem. Végül arra vetődött egy taxi, megállt. A néni azt kérte a fekete sofőrtől, hogy vigye át a hídon – ez nagyjából egykilométeres út volt –, mert ő fél átmenni a hídon. És megkérdezte, mennyibe kerülne ez. Nem tudom, mennyi lett volna, mondjuk három dollár, da a taxihiányra tekintettel a sofőr húsz dollárt kért. Ezen annyira felhúztam magam, hogy odamentem, és elkezdtem veszekedni a sofőrrel, hogy mi az, hogy húsz dollárt kér ettől az idős hölgytől, ezt neki ingyen is meg kellene csinálnia stb. A feka sofőr elküldött engem a jó édes anyámba. Mindezt a három melák fehér férfi szó nélkül hallgatta. Ettől külön eldurrant az agyam, és megkérdeztem tőlük, hogy mit állnak ott, miért nem állnak mellém. Kiderült, hogy mind a három orvos. Azt felelték, hogy ha ők egy ilyen szóváltásba belekeverednek, rasszizmussal fogják vádolni őket, ami belekerül a recordjukba, a kartonjukra. Ők orvosok, és azok is akarnak maradni. Ez Amerikában egyébként egy nagyon jól fizető pálya. Tehát nem vállalkoznak utcai szóváltásra, nem teszik ki magukat annak, hogy a sofőr rasszizmussal vádolja őket. Ilyenkor az a megoldás, mondták, hogy good citizennek kell lenni, jó állampolgárnak, föl kell írni a taxi rendszámát, és feljelenteni a sofőrt. Mert onnantól hivatalos jogi keretek közé kerül az ügy, és nincs szó rasszista támadásról. Hát ez is az O.J. Simpson-ügy egyik lecsapódása volt.
– És mi lett az ügy vége?
– Semmi. Kitoltam a nénivel, mert nem vitte el a taxi. Ennyit értem el. De akkor sem állhattam meg szó nélkül a dolgot, mert ezt olyan igazi kelet-európai rablótempónak éreztem. Szóval ezek a történetek arról szólnak, hogy más egy társadalom hétköznapjait kulturálisan megélni, mint tudományos értekezéseket olvasni róla.