Február 10-én a Mazsihisz vezetősége levelet írt a miniszterelnöknek.[1] Ebben a levélben többek között kifejezik kívánságukat, miszerint „… Egy olyan intézmény megvalósítását javasoljuk, melyben a magyar-zsidó együttélés a magyar és a zsidó kultúra szimbiózisa, a közösen létrehozott értékek kerülnének bemutatásra.” Úgy gondolják, hogy egy ilyen intézmény „képes lenne bemutatni milyen értékek jöttek létre a magyar nemzet számára, s milyen értékeket adott egymásnak a magyarság és zsidóság”.[2]
Magyar és zsidó.
A kezdeményezés elgondolkoztató. Anélkül, hogy a javaslat minden lehetséges vetületét számításba venném, talán néhány megfontolást érdemes felvetni, annyira és abban a terjedelemben, amennyi a propozíció intellektuális értéke.
A kezdeményezők
A Mazsihisz név mozaikszó. A szervezet teljes megnevezése: Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége. A név alapján világos, hogy itt egy vallási szervezetről van szó. (Mint az közismert, 1868 óta a vallásos magyarországi zsidók szervezetileg három részre szakadtak: az ortodoxok, a statusquo ante és a neológ hitközségek rendszerére.)
Az 1991-ben létrejött Mazsihisz mostanra már csak a neológ hitközségeket tömöríti, 1993-ban kiváltak belőle az ortodoxok[3] és 2004-ben létrejött az önmeghatározása szerint a statusquo ante folytonosságát biztosító EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség).[4]
Tehát a javaslatot a magyarországi neológ zsidó közösségek szervezete tette, amely a zsidó vallási szervezetek közül a legnagyobb. Ez annyit tesz, hogy a magyarországi neológ zsinagógákban nagy ünnepekkor maximum 4-5000 ember jelenik meg, de a hitközségek életének folytonosságát legfeljebb 2-3000 ember biztosítja.
A holokauszt szörnyű pusztítása után, 1949-ben, az akkori népszámláláskor rögzítették kötelező érvénnyel hivatalosan utoljára a magukat zsidó vallásúaknak tartó személyeket. 133 862 zsidó vallású személyt regisztráltak, akik közül több mint százezren Budapesten éltek.[5]
Pontosan nem tudjuk, hogy ma Magyarországon hány zsidó vallású vagy/és származású ember él. Sokféle alapon sokféle becslés létezik. Nem mindegy, hogy valaki halachikus (azaz csak az anyai ágú zsidó leszármazást figyelembe vevő) vagy tágabb értelemben vett módon számol. A halachikus alapon számolt becslés 64 ezer és 118 ezer között mozog. Még bizonytalanabbul becsülhető meg az, hogy kinek volt a családjában valamelyik ágon zsidó felmenője. (Az így kapott szám 200 és 300 ezer közöttre tehető.)[6]
Anélkül, hogy az okok, a különféle migrációk számosságát és a folyamat természetét részletesen vizsgálnánk, megállapíthatjuk: ha maximálisan 5000-re tesszük a nagy ünnepekkor a zsinagógák látogatottságát és 2-3000-re a rendszeresen templomba járók körét, akkor alappal mondhatjuk, miszerint több mint hat évtized alatt számottevően csökkent az aktív vallásgyakorlók száma. Ettől függetlenül: ha Magyarországon a zsidó vallási közösségnek van hangja, akkor az főként a Mazsihisz hangja.
A Mazsihisz 1991-ben nem a semmiből jött létre. Közvetlen elődje a zsidó vallás különféle irányzatait tömörítő, az 1950-ben, a sztálinista hatalom diktátuma nyomán létrejött Magyar Izraeliták Országos Irodája (MIOI), illetve az 1956 után átnevezett szervezet, a Magyar Izraeliták Országos Központja, (MIOK) volt. (A két háború közötti neológ zsidó vallási szervezet a Magyar Izraeliták Országos Irodája nevet viselte.)[7]
Figyelemreméltó, hogy 1991-ben, amikor a szervezet újjáalakult az addigi tradícióktól eltérően nem magyarnak, hanem magyarországinak hívta, illetve hívja magát.
Itt persze nem tekinthetünk el egy rövid áttekintéstől.
Mint minden vallás, a zsidó vallás is egyetemes, nincs nemzeti tartalma.[8] Mózes nem magyar, mint ahogy Jézus Krisztus, vagy éppen Mohamed sem az. Ezért indokoltnak tűnik, hogy egy vallási szervezet a nemzeti tartalmat tükröző jelzőt nélkülözze és csak arra az országra utaljon, ahol éppen működik. Így jártak el a reformátusok is, hiszen úgy hívták magukat: Magyarországi Református Egyház. 2009-ben azonban új alkotmányt fogadtak el, és megalapították a Magyar Református Egyházat.[9] Az evangélikusok ugyancsak nem a magyar, hanem a magyarországi szót használják egyházuk megnevezésében. Nem így a muszlimok; őket 1988-ban jegyezték be egyházként, s nevük szerint ők a Magyar Iszlám Közösség (2000-ben kivált belőlük a Magyarországi Muszlimok Egyháza, amelyet olyan Magyarországon élő arab muszlimok alapítottak, akik nem voltak megelégedve az anyaközösséggel).
A vallásos magyar lakosság döntő többsége katolikus. A hierarchikusan szervezett, világközponttal bíró katolikus egyház önmagát Magyar Katolikus Egyháznak nevezi. Külföldi használatra szánt neve: Catholic Church in Hungary. Itteni vezető szerve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. A Magyar Katolikus Egyház szervezetének részét képezi a keleti katolicizmus is, így aztán például a görög katolikusok saját egyházukat magyar görög katolikus egyháznak hívják.
Úgy tűnik, hogy a Magyarországon működő egyházi szervezetek eltérő módon viszonyulnak a magyar jelző használatához, de a katolikusok, a reformátusok és az iszlám csekély számú honi híve elkötelezte magát a magyar kifejezés használata mellett. Az univerzális vallási tartalmat a nemzeti partikularizmushoz is kötni kívánják.
Nem így a zsidók. Ők az evangélikusok mintájára hangsúlyosan azt jelzik: magyarországiak. Indokolható és finom distinkció a nemzeti tartalommal szemben. Azért gondolom így, mert azt még nem hallottam, hogy valakit azért ne tartsanak magyarnak, mert evangélikus, de azt már igen, hogy valakit azért nem tartanak magyarnak, mert zsidó. A vallásos zsidó szervezet önmegnevezése arról szól, hogy nekik is megvan a távolságtartásuk a nemzeti tartalmat kifejező jelző tekintetében; akár úgy is, hogy saját, előzőleg létezett szervezeti megnevezéseiket felülírják. Ők az univerzálist távolítani kívánják a partikuláristól.[10]
Ők – saját tradícióik ellenére – magyarból lettek magyarországiak.
Magyar nemzet, zsidó vallás
A magyar nemzeti tartalmat közlő kategória. Sokfajta értelmezése alakult ki az idők során. Az eredeti kulturális tartalom szinte rögtön politikaivá is vált, majd a fogalom etnicizálódott, és létrejött olyan olvasata is, amely különféle kritériumok alapján szűkíteni akarta a magyar, a magyarság értelmezését.
Az egyik szűkítő értelmezés abban állt, hogy a zsidóellenességet beépítették a nemzetfogalomba. Ez nem csak magyar sajátosság volt, hiszen az antiszemitizmus Európa minden államában a nemzetfogalom újradefiniálását is jelentette.
A zsidóellenesség tekintetében is több változat létezett. Az egyik csak a zsidó vallású személyeket akarta kívül tartani a nemzet fogalmon, a másik a zsidó származást tekintette kizáró oknak.
Hosszú eszmetörténeti sora van annak, ami a magyar nemzettudat különféle variációit példázza. Nem célom ezt áttekinteni,[11] elégedjünk meg annyival: a magyar fogalom különféle, nagyon eltérő változatait, interpretációit példázza a Kossuth Lajostól Teleki Pálon át Szálasi Ferencig, a Petőfi Sándortól Németh Lászlón át Erdélyi Józsefig terjedő ív.
De az nem kérdés, hogy bármely magyar-fogalom nemzeti tartalmat jelöl.
A zsidó-fogalom eredetileg azokról szólt, akik a judaizmusban, a judaizmussal élnek. A judaizmus nem volt terjeszkedő vallás, de be lehetett térni. Éppen ezért nem lehet egyértelműen egy néppel azonosítani, hiszen – tudjuk – annak idején még a kazár fejedelem is betért népével együtt a zsidó vallásba. De felemlíthetném a székely szombatosok példáját is, amely jól jelzi a zsidó vallás egyik olvasatának jelenlétét egy alapvetően keresztény közegben. Szólhatnék a fekete bőrű falasákról is, akiket Izrael állam Etiópiából mentett ki, mert – hosszú vallási viták után – zsidónak ismerték el őket.[12]
Akiknek nem tetszett a zsidó vallás, azok antijudaizmusban gondolkodtak. Így tett hosszú időn át a kereszténység is, aminek következménye az lett, hogy a keresztény államok számtalan zsidóellenes rendelkezést hoztak.[13] De ők sem származási alapon gondolkodtak, ami annyit jelentett, hogy a judaizmusból kitérteket már nem sújtották retorzióval. Jól jelzi ezt a folyamatot a nagyon katolikus Spanyolországban a convertiták sorsa. A származását tekintve zsidó, ámde convertita családból származó Francisco Franco az 1930-as évek végétől haláláig az ország katolikus vallású diktátorává válhatott.[14] De a különbségtételt példázza Ferenc József magyar uralkodó gyakorlata is: ő zsidó vallású személyt nem nevezett ki miniszterré, ámde kereszténnyé lett zsidó esetében ezt minden további nélkül megtette.
A zsidók egykor volt közös történetét egyfelől – belülről – a judaizmus, másfelől – kívülről – a kereszténység antijudaizmusa adta. Ebből a két elemből állt össze az a hol képzeletbeli, hol valós gettó, amelyben évszázadokon át a zsidók Európában éltek.
Ahogy fokozatosan kezdett leépülni a középkorias antijudaizmus, és elindult a szekularizáció, a polgárosodás, a modernizáció, úgy változott meg a zsidók helyzete: a közös történet helyébe eltérő történetek léptek, s ráadásul ezek az eltérő történetek az egyes társadalmakban némileg másképpen is alakultak.
Magyarországon is bekövetkezett az, ami Európa sok országában: a judaizmus modernizálódott (nálunk ezt neológiának hívták, hívják); az emberek egy része még ettől a vallásosságtól is megvált (vagy úgy, hogy kikeresztelkedett, vagy úgy, hogy érdektelenedett, vagy úgy, hogy vallástalan lett).
Az antiszemitizmus Európában is és Magyarországon is nagyrészt azért jött létre, mert a vallási csoporttudat egyre kevésbé lett jelentős, és éppen ezért nem a szabad identitásválasztás, hanem a származás alapján próbálta a csoportképzést létrehozni.
Az antiszemitizmus virulenssé válása visszahatásában arra ösztönzött, hogy az egyébként egyre kevésbé, vagy csak külsődlegesen vallásos zsidók esetében is kialakuljon egyfajta „zsidó nép”-tudat, amely önmagát mitikus, az Ószövetségből és az isteni választottságból eredeztetett közösségként tételezte, és előbb-utóbb a népből a judaizmus világi nemzetét kívánta megformálni. Ezt hívták politikai cionizmusnak. A gondolatsor lényege az volt, hogyha van zsidó nép, akkor legyen zsidó nemzet is, s ha van nemzet, akkor annak legyen hazája, országa. Itt pedig kínálkozott a modern nemzettudat előtti bibliai idők világa, azaz hogy Cion (Izrael) legyen a zsidó nemzet országa, noha a politikai cionizmus atyjának tekintett Herzl Tivadar[15] – átmenetileg – Ugandát is elfogadta volna.
A Magyarországon élő zsidók nem rendelkeztek nemzeti tudattal, túlnyomó részük az asszimilációt választotta, amit tükrözött az is, hogy fokozatosan a magyar nyelv lett az általuk használt elsődleges nyelv.[16] A nyelv fontossága meghatározó, hiszen a nemzeti hovatartozásnak az anyanyelv primér feltétele, közege és kritériuma. Saját nyelv nélkül – legalábbis az európai kultúrában – nincs nemzet. Nem véletlenül mondták, „nyelvében él a nemzet”.[17]
A zsidók magyarosodtak, magyarrá váltak. Aki nem akart magyarosodni, annak a XIX. század végétől, a XX. század elejétől ott volt a modern zsidó nemzeti opció, a cionizmus is, amely egyszerre volt világi, nemzeti és a vallási mitológiára támaszkodó.
A cionizmus a XIX. századi utópiák közül – legalábbis napjainkig – a legsikeresebbnek bizonyult, mert 1948-ra elérte legfőbb célját, Izrael állam megalakulását és azt, hogy létrejöjjön a megálmodott zsidó nemzet és a reálisan valóra váltott zsidó haza együttese. 1897-ben a Palesztinában élő zsidók a világ zsidóságának 0,4%-át adták, most viszont a világ zsidóságának 45%-a él Izraelben.[18] Ha ez a trend folytatódik, akkor 10-15 év múlva a világ zsidóságának többsége a zsidó nemzetállam polgára lesz.
Azok a zsidók, akik a zsidó nemzeti ideológia és minden XX. századi kataklizma ellenére Magyarországon maradtak, a magyar kultúrában és a magyar kultúrával élnek, magyarok – értelemszerűen beleértve ebbe a judaizmust különféle módon megélő embereket is.
Azért magyarok, mert más nemzeti identitásuk nincsen. Ha a zsidó nemzet tagjai kívántak volna lenni, akkor erre – az elmúlt negyedszázadban bizonyosan, előtte kalandosan – módjuk lett volna. Aki most itt él, az szabad akaratából ezt választotta.
De persze az is igaz, hogy a ma Magyarországon élő bármilyen értelemben vett zsidók története más, mint az itt élő nem zsidók története. Azért más, mert életük vagy családtörténetük meghatározott időszakában a nemzetből előbb fokozatosan kiközösítették őket, utóbb életük, illetve elődjeik élete is végveszélybe került. Ebből következően sokszor más dolgokra érzékenyek, mint a nem zsidók, s más szempontjaik is vannak az élettények megítélésekor, mint nem zsidó honfitársaiknak. Magyarok, de történetük okán másként magyarok, mint azok, akiket nem üldöztek zsidóságuk okán.
ÉS
A Mazsihisz mint neológ vallási szervezet javaslata az együttélésre vonatkozóan egy nemzeti tartalom mellé egy vallási tartalmat állít. Két, nem egymásra vonatkozó, különnemű fogalom kerül társviszonyba. Ez önmagában is problematikus, illetve fogalmilag nem helytálló. A zsidó párja itt legfeljebb a keresztény lehetne, s akkor a javaslat keresztények és zsidók együttéléséről szólna. Ez értelmezhető, hiszen történetileg és kulturálisan kifejthető, érvelhető.
Ha a fogalmi párt más, nemzeti oldalról nézem, akkor tartalmilag a magyarnak az izraeli zsidó lehetne a párja, de az adott esetben ennek különösebb értelme egyáltalán nincsen, hiszen – minden antiszemita értelmezés ellenére – semmilyen tapasztalati tény nem támasztja alá, hogy kultúránkat a magyar-izraeli együttélés dominálná.
A magyar és zsidó együttélés esetében nemcsak a fogalmi ellentmondásosság tarthatatlan, érvelhetetlen.
Van más probléma is.
Ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint a két háború közti magyar állami antiszemitizmus kulturális és állampolgári értelemben magyarokat sújtott, és a holokauszt esetében a magyar állam segítségével, aktív közreműködésével semmisítettek meg a nácik zsidó származású magyar embereket, akkor ebből az is következik, hogy az üldözötteket és megölteket nemzeti értelemben magyarnak tételezzük. Ha elválasztjuk a nemzetit a zsidótól, akkor óhatatlanul igazoljuk azokat is, akik nagyon is ártó szándékkal voltak érdekeltek ebben a szétválasztásban. (Innentől a zsidók idegenek, és velük szemben indokolt az idegenrendészeti eljárás lett légyen annak bármilyen következménye.)
Nem csak fogalmi és narratíva probléma van az „és” használatával. Gyakorlatilag is kezelhetetlen, mert tényszerűen nem igazolható.
Lássunk néhány példát „a magyar és zsidó együttélés” krónikájából.
Karinthy Frigyes magyar és zsidó író volt? Örkény István magyar és zsidó író volt? Magyarul és héberül, esetleg jiddisül írtak? Hol vannak héber, illetve jiddis kézirataik? A magyar (a nemzetközi szakirodalomban bécsinek hívott) operett történetében Lehár Ferenc a magyar és Kálmán Imre a zsidó? Lehárnak magyaros, Kálmánnak zsidós dallamai születtek? Ki fogja ezt bebizonyítani? Ha megnézzük az 1931-es Hyppolit, a lakáj c. filmet, amelyben Csortos Gyula a lakáj, Kabos Gyula pedig az újgazdag vállalkozó szerepét alakítva játszik együtt, akkor ez a magyar és zsidó együttélés példája lenne? A film Magyarországon készült, mindenki magyarul beszél benne és a két említett színész egyaránt az ország fővárosában, Budapesten lakott. Kabos személyes sorsát nagyon is érintette a Horthy-éra állami antiszemitizmusa, de ettől ő még éppolyan magyar színész volt, mint Csortos Gyula. Ismereteim szerint a film töretlen népszerűsége sem bontható zsidó és magyar szegmensre. Akkor tehát konkrétan miről beszélünk?
Mégis mi lehet az értelme, illetve az eredménye ennek a szétválasztásnak? Vélhetőleg az, hogy egy sokféle komponensből álló és folyamatosan építkező, változó magyar kultúrát utólag szétbontsunk magyar és zsidó elemekre, s ahelyett, hogy a személyi kiválasztódás történeti-szociológiai szempontjaival bíbelődnénk, vagy a tehetségre figyelnénk, megteremtsünk valamiféle racionálisan és történetileg nehezen indokolható külön zsidó, illetve tőle eltérő magyar jelenlétet.
Az a benyomásom, hogy egy magyar és zsidó dichotómiában elgondolt logika nem más, mint pozitív hangsúlyú kifordítása annak a faji antiszemita logikának, amely a holokauszt alapját szolgáltatta. Egy ilyen megközelítés éppúgy zsidót keresne mindenütt, ahol az adott személy nem zsidóként, hanem magyar íróként, zeneszerzőként vagy éppen színészként van jelen. Az egyetlen zsidó benne a származása (amiről nem tehet) és nem a teljesítménye (amiről tehet). Ezt hívom a kifordított faji antiszemita logikának.
Nem érdemes ott zsidót keresni, ahol az illető sem származási, sem vallási értelemben nem zsidóként van jelen.
Ráadásul a származási zsidó keresgélése a legrosszabb fajta magyar nemzettudatot igazolja vissza; azt, ami a magyar fogalmát – s mi más a nemzet, mint tágan értelmezett kultúrája? – mindig szűkítésben, szeletelésben gondolja el.
Felejtés és alkotás
Megítélésem szerint a Mazsihisz javaslata fogalmilag tarthatatlan. Nem szándékoltan, hanem dőresége miatt visszaigazolja a két háború közti állami antiszemitizmust annak minden következményével együtt, s ami a legfontosabb, gyakorlatilag is működésképtelen, mert makacsul ellentmond a tényszerű megismerhetőségnek. El kell felejteni, s akkor, remélhetőleg, más sem fog a magyar-zsidó együttélés időtlen kettősségében gondolkodni vagy beszélni.
Mégis – legalábbis intellektuális értelemben – mit lehetne tenni?
A megoldás szervezetileg és tartalmilag is kézenfekvőnek tűnik.
A Mazsihisz kezelésében van a Magyar Zsidó Múzeum, amelynek alapját Európa második legnagyobb zsidó kegyszer gyűjteménye képezi. A múzeum alapvető profilja a zsidó vallás, illetve a zsidó vallási tradíciók bemutatása, noha egy termet a holokauszt emlékezetének szentelnek. A múzeum ötlete 1896-ban merült fel, és az intézmény 1932-ben költözött mai helyére, a Dohány utcai zsinagóga mellett álló épületbe.
A XXI. század hozzáadott értéke lehetne, hogy ez a múzeum – megőrizve azt a profilt, amit eddig magáénak vallott – kiegészül egy új arccal. Az új arc egy új állandó kiállítás lehetne, adott esetben a helyreállítani kívánt Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában.[19]
A kiállítás tárgya a magyar zsidóság története lehetne. A magyar zsidók mondják el, mutassák meg saját történetüket. Bemutathatóvá válna a judaizmus és a változó erejű antijudaizmus kettősségében leélt évszázadok története, s az is, hogy a magyar nemzetté válás folyamata miként hatott az országban élő zsidó közösségekre. Lehetne szó az asszimilációról, a disszimilációról s a lehetséges integrációs formákról is. Szerepet kaphatna a politikai cionizmus, hiszen emblematikus képviselője, Herzl Magyarországon született, itt járt iskolába, élete végéig kitűnően tudott magyarul.
Be lehetne mutatni azt a folyamatot, amelyben a zsidók magyarokká lettek, s azt is, hogy adott esetben miként távolodtak el a magyarságtól, s miért választották az önálló nemzeti létet, illetve a kiszakadást a magyar kultúrából. Egyszóval mindazt, ami egy valaha volt nagyjából-egészében közös történetet megélt közösség életéből széttartó történeteket hozott létre, amelyek a maguk különbözőségében egyaránt hitelesek.
A kiállítás nem nélkülözhetné azokat a vonulatokat sem, amelyek a már magukat magyarnak tartó zsidókat ki akarták lökni a nemzet politikai és kulturális közösségéből.
Miután a magyar zsidóság története folyamatos, egy ilyen kiállítás időben napjainkig tarthatna, s rendszeresen frissülhetne.
Egy ilyen megközelítés komoly és nem antiszemita szakirodalomra támaszkodhatna; az adott intézmény – azaz a Magyar Zsidó Múzeum – arculatát a XXI. századhoz igazítaná, s vélhetőleg sokak érdeklődésére igényt tartana.
Legfőképpen pedig egy ilyen állandó kiállítás visszahatásában – a sok közül – egy olyan magyar nemzetfogalmat erősítene, amely nyitott a sokszínűségre, a nemzet kulturálisan integratív felfogására. Mert ez az, ami igazán hiányzik. A magyar tömegkultúra – és néha a magaskultúra is – a nemzetet egyfajta homogenitásban képzeli el, tehát egyneműsíti azt, ami sokféle történet és sokféle élményanyag együttese. A politika világa pedig napi szinten él a tömegkulturális homogenizáltsággal, s ez visszahatásában erősíti a tömegkultúra erejét. Ez sok szempontból érthető, magyarázható, hiszen közös történetet, közös tartalmat és közös szimbolikus nyelvet kell teremteni, ha a nemzetet közösségként akarjuk felmutatni. De tudnunk kell azt, hogy ez egy általunk teremtett történet és általunk teremtett közösség, ami valójában soha nem egynemű, hanem sokféle történet, sokféle élményanyag vagy egymáshoz kapcsolódó vagy nem kapcsolódó együttese. A közösség tehát inkább képzelt és funkcionális, mintsem valós. Ebből persze számtalan félreértés és konfliktus származik, hiszen a homogenizált narratíva sokszor képes szembekerülni egy-egy csoport saját élményanyagból származó elbeszélésmódjával.
Mint említettem, az a magyar, aki nem zsidó, másként élt meg élethelyzeteket és történelmi korokat azokhoz képest, akik zsidók voltak. (Ez persze nemcsak a zsidó-nem zsidó relációban igaz, hiszen más története van annak, aki például magyar szegényparasztként vagy éppen magyar arisztokrataként élte meg a XX. századot.)
Úgy vélem tehát, hogy a magyar zsidóság történetét bemutató kiállítás azt a folyamatot is segítené, ami a magyar nemzettudatot a képzelttől, az egyneműsítettől a valós, tagolt történet felé mozdítaná el.
Homogenizált és képzelt nemzetfogalmunkat már megteremtettük, s talán itt az ideje, hogy ezt szétszedjük; egy nemzeti történelem helyett több nemzeti történelmünk legyen. Ha a képzeltet a ténylegesen lezajlott történetek mentén szétszálazzuk, akkor esélyünk lehet összerakni egy nem képzelt módon homogén, hanem integratív nemzetfogalmat; pont azt, amire szükségünk lehet ahhoz, hogy ne értsük egymást örökkön-örökké félre.[20]
[1] A levél nem légüres térben született. A Mazsihisz ekkorra már több bejelentést is megfogalmazott a kormányzattal szemben. Az egyik ilyen bejelentés arról szólt, hogy ők nem támogatják a holokauszt 70. évfordulójára a kormányzat által kezdeményezett Sorsok Háza projektet. (A projekt – öndefiníciója szerint – a holokauszt gyermekáldozatainak kíván emléket állítani.) A levélben megfogalmazott igény az ő – Sorsok Házával szembeni – alternatív javaslatuk. Írásomban nem kívánok a politikai vetülettel foglalkozni, kizárólag a Mazsihisz elképzelésének intellektuális tartalmát igyekszem elemezni. Személyes véleményem szerint a Sorsok Háza és egy más tartalmú, tőle eltérő intézmény létrehozása egymást nem kizáró szándékok.
[2] www.kormany.hu/hu/…/hirek/a-mazsihisz–levele-orban-viktornak – utolsó letöltés: 2014. 02.27.
[3] Formailag az egyetlen ortodox hitközség is tag, de semmilyen szerepet nem kap a Mazsihisz vezetésében, s ismereteim szerint az ortodoxoknak kifejezetten tiltott a vallási együttműködés a neológokkal. Az ortodoxia Mazsihiszen belüli jelenléte itt nem részletezendő, pragmatikus pénzügyi okokkal függ össze. Tehát lényegileg a Mazsihisz a neológia szervezeti kerete.
[4] Az EMIH honlapján a következő olvasható: „Az XXI. század elejére a magyar zsidóság reneszánszában egyre erősebb igény mutatkozott egy olyan hitközség vagy érdekképviseleti szervezet létrejöttére, amely a hagyományos zsidó értékeket egyesíti a modern világgal, annak nyitottságával és dinamizmusával. Egy olyan szervezetre, amely a múlt tragédiát feldolgozva pozitív zsidó identitást tud mutatni tagjainak, korosztálytól, és a vallásgyakorlás mértékétől függetlenül. Erre az igényre válaszul született meg 2004-ben, a magyarországi Chabad Lubavics nemzetközi zsidó mozgalom inspirációjára – és bábáskodása mellett – az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH), amely szellemi elődjének a Status quo Ante irányzatot tekinti. Célja ennek az irányzatnak a felélesztése és a magyarországi zsidóság vallási fejlődésének előmozdítása. Célul tűzték ki, hogy azokat a zsidókat is bevonják a hitéletbe, akik eddig kevéssé, vagy egyáltalán nem voltak aktívak. Ehhez igyekeznek megteremteni azokat a feltételeket és kereteket, amik elengedhetetlenek a zsidó hagyományok gyakorlásához. A hitközség alapító okirata szerint az EMIH „egy új, konzervatív értékek és ősi gyökerek után kutató fiatal nemzedék képviselője, amely a Statusquo irányzat megújításával, egyesíti az autentikus értékrendet és ortodox hagyományokat a nyitottsággal és dinamikus gondolkodással.” Lásd: http://www.zsido.com/szoveg/3/Hitkozseg
[5] Központi Statisztikai Hivatal, 1949. évi népszámlálás, 9. kötet, Demográfiai eredmények, (Budapest: KSH, 1950), 322 skk.
[6] Lásd: Komoróczy Géza: A zsidóság a történelmi Magyarországon. II. kötet, 1849-től a jelenkorig. Kalligram, Pozsony, 2012. 1083.p. Komoróczy úgy számol, hogyha a vegyes házasságokat is figyelembe vesszük, illetve azokat, akiknek felmenői között lehetnek zsidók, akkor 260 ezerre tehető a zsidóság lélekszáma. Komoróczy utal arra is, hogy nincs biztos adata arról, miszerint hányan fizetnek hitközségi adót, ő ezt a számot a 2000-es évek elején maximum 5000-re teszi, de úgy gondolja, hogy ezek családok és nem egyes emberek. A hitközségi adót természetes személyek fizetik, s az alternatív, hogy ezt csak maguk, vagy családjuk nevében teszik. A magyar zsidóság létszámáról némileg más becsült számokat közöl: Sebők László: A magyarországi zsidók a számok tükrében. Lásd: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_magyarorszagi_zsidok_a_szamok_tukreben/. A 2013-as összefoglaló írás kétségtelen előnye, hogy több forrásból származó becslést is közöl. (World Jewish Population, 2010; World Jewish Congress, 2012.; továbbá Stark Tamás számításait.) A lényeg, hogy teljesen bizonyosat nem tudunk, csak megközelítő nagyságrendekkel számolhatunk.
[7] Van olyan álláspont, amely ezt a megnevezést vitatja. A Magyar Zsidó Levéltár az általam megadott néven tartja őket számon, s így jelöli őket 1868 és 1950 közötti iratmutatójában, illetve a Magyar Izraeliták Országos Irodája elnöki iratait is külön fondban rögzíti. Lásd: http://milev.2kal.hu/web/index.php/informationobject/show/isad/318 A levéltár a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete honlapján a szervezettörténeti részben azt is elmondja, hogy miért ezt a nevet használja. Idézem: „Az 1868-69-es országos kongresszus a kongresszusi elveket elfogadó hitközségeket (neológ) községkerületekbe osztotta be, melyek elnökei választották meg az akkor létrehozott Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnökét. A kongresszusi statútumokat el nem fogadó ortodox közösségek 1871–ben hozták létre saját országos szervezetüket, az Ortodox Központi Irodát. Mindkettő 1950–ig állt fenn, amikor állami nyomásra valamennyi zsidó szervezetet egyetlen szervezetbe (Magyar Izraeliták Országos Közössége, 1990–ig) tömörítették.” Lásd: http://www.melte.hu/node/119 Miután a zsidó felekezettörténet tekintetében a mai formájában 1994-ben alapított Magyar Zsidó Levéltárat hiteles forrásnak tekintem, ezért az őáltaluk említett nevet vettem át. Ráadásul az általuk használt név nem idegen attól az asszimilációs miliőtől, amely a korszakot jellemezte, s amelynek eredménye az 1910-ben alapított Magyar Zsidó Múzeum.
[8] Sokan, akik úgy gondolkodnak, hogy a zsidó vallás a zsidó nép „terméke”, és kétségbe vonják ezt az állítást. Úgy vélik, hogy az ókorban létezett – adott esetben államalapításra is képes – törzsi világ egyenlő a modern értelemben vett nemzet fogalmával. Tévednek, hiszen az ókorban nem léteztek nemzetek. A zsidó nemzeti gondolat – a cionizmus – világi mozgalom volt, és most is az; nem vallási alapon képzeli el a zsidó jelleget. Olyannyira így van ez, hogy a mai izraeli ultraortodoxok Izrael létét sem ismerik el (így nem is katonáskodnak), mert szerintük Izraelt csak a Messiás teremtheti újra meg.
[9] Ettől nem szűnt meg a Magyarországi Református Egyház, de létrehozta azt az arculatát, amellyel jelzi: szervezetileg nem csak a Magyarországon élő, hanem a világban máshol élő magyar reformátusokat is össze kívánja fogni – beleértve ebbe a Kárpát-medencében kisebbségi nemzeti létben élőket is.
[10] Mindeközben – mint említettem – a Mazsihisz kezelésébe tartozó levéltár a Magyar Zsidó Levéltár nevet viseli, akárcsak a döntően vallási hagyományokat őrző Magyar Zsidó Múzeum. De létezik olyan kulturális szerveződés is, amely ugyan nem tartozik szervezetileg a Mazsihiszhez, de nevében ott a magyar szó, s ez nem más, mint az 1988-ban alakult Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MaZsiKe).
[11] E téren rendelkezünk némi aránytalanságot tartalmazó, de viszonylag alapos áttekintő munkával: Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
[12] A falasák többsége 1984 és 1991 között érkezett Izraelbe, pontosabban szólva az izraeli kormány légi híd létesítésével menekítette őket a zsidó államba. 2000-ben eldöntötték, hogy az Etiópiában maradt 20.000 falasát is áttelepítik. Lásd: http://hvg.hu/vilag/20130828_Nem_maradt_tobb_fekete_zsido_Etiopiaban. A falasák a zsidó hagyomány szerint az ún. „elveszett törzsek” egyikéből származnak, s ezért kellett őket Izraelbe telepíteni. A vallási hatóságok nehezen ismerték el őket a zsidó valláshoz tartozónak. (http://www.szombat.org/hirek-lapszemle/4389-izrael-falasak-rabbik-kontra-osi-hagyomany) Fekete bőrük arra utal, hogy etnikailag igencsak különböznek a világ más tájairól bevándorolt zsidóktól. Azaz, ha létezett, illetve létezik zsidó nép, akkor az bizonnyal inkább metaforikus, mintsem etnikai valóság.
[13] A kereszténység antijudaizmusáról, illetve annak természetéről lásd: David I. Kertzer: A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában. Ulpius-Ház, Budapest, 2003.
[14] Franco convertita mivoltát személyes beszélgetéseinkben, a vele egykor kiváló viszonyt ápoló Habsburg Ottó emlegette. Szerinte ennek szerepe volt abban, hogy Franco a második világháborúban az őt hatalomra segítő Hitlerrel szemben Spanyolországot semleges státuszban tartotta, és Spanyolországon belül semmifajta faji zsidóüldözést nem teremtett; e téren nem másolta a náci Németország mintáját.
[15] Herzlről létezik magyar életrajz is: Halász Zoltán: Herzl. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1995.; Novák Attila: Theodor Herzl. Vince Kiadó, Budapest, 2002. (Tudomány-egyetem). Mint már említettem, a politikai cionizmus felhasználta a vallásból adódó tudati elemeket, de világi nemzeti mozgalom volt, és a tételezett népből kívánt valós nemzetet teremteni.
[16] E tekintetben értelmező módon mérvadó: Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe. Corvina, Budapest, 2010. A könyv nemcsak a nyelvváltást elemzi, hanem kitér a kulturális identitás és névváltoztatások kérdésére is, és rámutat ezek kölcsönhatására.
[17] Lásd: Balázs Géza: Értsünk szót! A magyar nyelvművelés jellemző metaforái, jelszavai. In Új Horizont XXIX. évfolyam, 2001., 5. szám. http://www.pikk.hu/ujhorizont/2001_5/18.html. A kifejezés legrégebbi előfordulását Grétsy László találta meg Kőváry László „Erdélyországnak statistikája” című 1842-es munkájában.
[18] Ari Shavit: Hazám az ígéret földje. Izrael győzelme és tragédiája. Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2013. 498.p.
[19] A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a neves, sőt világhírű osztrák építész, Otto Wagner egyetlen budapesti alkotása. Helyreállítása, új funkcióval bíró használata közérdek.
[20] Az írás eredetileg 2014. március 4-én „ÉS” címmel jelent meg http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/363063_es. Az itt közölt szöveg átdolgozott és jegyzetelt változat.