1918. október 31-én, csütörtökön a Hermina úti Röheim villában este öt és fél hat között lelőtték-megölték az 57 éves Tisza István grófot. Pénteken felesége részvétlátogatásokat fogadott, majd szombaton délután a villa hálószobájában felravatalozott halottnak egyházi végtisztességet adtak. Itt Petri Elek református püspök mondott imát. Gyászbeszéd nem volt. Szombat este a holttestet Nagyszalontára, majd onnan a család lakóhelyére, Gesztre szállították, és vasárnap délután helyezték a geszti családi kriptában örök nyugalomra. Gyászbeszéd itt sem hangzott el.[1]
Érdekes, hogy Tisza István apja, Kálmán[2], aki egyébként 15 éven át volt Magyarország miniszterelnöke, esetében is ugyanez a helyzet állt elő. Akkor István kérte, hogy se a gyászháznál, se Geszten ne mondjanak beszédeket, mert a szertartás így hosszúra nyúlna, s ezt az özvegy nehezen viselné.[3] Tisza Kálmánnak is részéül jutott a református ceremonialitás, de gyászbeszéddel őt sem búcsúztatta senki.
Száz év elteltével, az akkori hektikus idők múltával talán megengedhető egy kései gyászbeszéd Tisza Istvánról.
Ki volt Tisza István?
Tisza István magyar nacionalista politikus volt.[4]
A kijelentés egyik tagja – a politikus – egyértelmű. 1885-ben lett képviselő. Két ízben volt Magyarország miniszterelnöke, először 1903 és 1905, másodjára pedig 1913 és 1917 között. Egy ízben, 1912 és 1913 között a képviselőház elnöki tisztét is betöltötte. Képviselőként előbb a Szabadelvű, utóbb a Nemzeti Munkapártot erősítette. Mindkét alakzat kormánypártként a dualista rendszer fenntartásában volt érdekelt. Tisza akkor is változó nevű pártjai „erős embere” volt, amikor éppen nem töltött be formális hatalmi pozíciót. A politikus minősítés esetében tehát nincs sok ok az értelmezésre.
Annál inkább fontos a magyar és a nacionalista terminus magyarázata.
Tisza apja, Tisza Kálmán Bihar megyei, református vallású nagybirtokos volt. Anyja, Degenfeld-Schomburg Ilona egy Baden-Würtembergből származó magyarországi grófi család leszármazottja. Tisza István tehát etnikai értelemben csak részben magyar. Identitásában azonban teljesen az volt. Mit jelenthetett Tiszának a magyar identitás? Nagyjából azt, amit a reformkor e tekintetben örökül hagyott. Magyar az, aki azonosul a magyar nemzeti célokkal, vagy/és magyarul beszél. (Tisza még az általa bírt idegen nyelveken – németül, angolul és franciául – is magyar akcentussal beszélt.)
Tiszának a magyarság elsődlegesen tehát nem etnikai kategóriaként jelent meg, hanem a magyar nemzeti célokkal való azonosulásban. Éppen ezért – származástól függetlenül – magyarnak tekintett mindenkit, aki magyarnak tartotta magát. Ezért nem volt partnere a politikai antiszemitizmusnak sem. Felfogása a magyart nem kizárásban, hanem befogadásban gondolta el. E tekintetben jelentősen eltért a két háború közti Magyarország hivatalossá váló nemzetfelfogásától, amely a magyar fogalmát etnikai alapú lehatárolásban, s így – adott esetben – kitaszításban fogalmazta meg. Tiszának mindenki magyar volt, aki tevékenységével a magyarság életerejét erősítette, növelte.
Nacionalizmusa is magyarázatra szorul.
Tisza gondolkodásában axiomatikus erővel bírt a történelmi Magyarország területi egysége. Ugyanilyen axiomatikus volt számára az 1868-as nemzetiségi törvény elgondolása, miszerint „…Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja…”[5] Tehát a történelmi Magyarország területi egységén belül számára egy politikai nemzet létezett, a magyar. Úgy gondolta, hogy Magyarországon a magyarokat illeti a vezető szerep bármennyi nemzetiség él is itt. Vallotta a magyar szupremácia gondolatát, de nem vallotta az erőltetett erőszakos magyarosítás eszméjét. Legnagyobb belpolitikai riválisai, a különféle neveken feltűnő függetlenségi pártalakzatok politikusai is a magyar szupremácia hívei voltak, de közülük némelyek az erőltetett magyarosításban is hittek.
A függetlenségi politikusok is nacionalisták voltak, de másként, mint Tisza. Tisza és a kormánypárt nacionalizmusa alapvetően abban különbözött a függetlenségiektől, hogy ő, illetve ők szilárdan hitték: a Habsburg Birodalom léte garantálja a történelmi Magyarország egységét, s a birodalom kiegyezéssel létrejött dualisztikus szerkezete biztosítja egyedül a magyar szupremáciát Magyarországon. Megítélésem szerint ebben nem tévedtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy amikor a függetlenségi nacionalizmus 1906 és 1910 között hatalmi helyzetbe került, semmi lényegeset nem tudott elérni az ország függetlensége tekintetében. S amikor a dualista Magyarország megszűnt, akkor elveszett a történelmi Magyarország is. A megmaradt országban pedig értelmetlenné vált a magyar szupremácia gondolata, hiszen jószerivel csak magyarok lakták. Legfeljebb a zsidókkal szemben lehetett a szupremáciát erőltetni – amit persze Tisza sosem tett volna meg.
Tisza magyar liberális nacionalista politikus volt.
Itt a liberális szó szorul magyarázatra. Tisza a Szabadelvű Pártban kezdett el politizálni, amikor apja éppen miniszterelnök volt. A Szabadelvű Párt nevéből a szabadelvű kifejezés a liberalizmus szó magyarosításából jött létre, ami azért utal a liberális tartalomra, noha tudjuk, hogy egy párt nevének nem feltétlenül van köze a névben megjelenő értékhez. De családi szocializációja is a liberális elkötelezettség jelenlétére utal. A legfontosabb jellemzők azonban tartalmiak: híve volt a közigazgatás centralizálásának, mint Eötvös József báró, híve volt a törvények uralmának, mint Deák Ferenc, híve volt a cenzusos választójognak, mint Andrássy Gyula gróf, híve volt a parlamentarizmusnak, az ország alkotmányos működésének, mint Kossuth Lajos, s ellenezte a gazdaságba történő állami beavatkozást, mint minden liberális. (Amit egyébként az agráriusok nagyon is helyeseltek volna.)
Mindazonáltal – s ez nem csak Tiszát jellemezte – a kor liberalizmusa állagőrzésben volt érdekelt. Talán paradox módon hangzik, de egyfajta metternich-i örökséget vitt tovább: non movere, azaz a nyugalomban lévő dolgokat nem kell megmozdítani. Különösen vonatkozott ez arra, ami a ’67-es magyar nacionalizmus axiómáit érintette. Ha a dualizmus biztosítja a magyar állam egységét és ezen belül a magyar szupremáciát, akkor semmi olyanhoz nem szabad hozzányúlni, ami veszélyezteti a Habsburg Birodalom kétosztatú konzisztenciáját, és olyan belpolitikai változásokat indítana el Magyarországon, amelyek megkérdőjeleznék ezt a szerkezetet. Tisza ezért következetesen ellenezte a választójog kiterjesztését, mert attól tartott, hogy a kiterjesztett választójogon keresztül a nemzetiségek aktivitása halálos lenne nemzeti axiómái számára. Ellenezte azokat a változásokat is, amelyek az állagőrző liberalizmust a demokratizálódás irányába vitték volna.
Sokan az állagőrző liberalizmust úgy értelmezik, mint valami liberális-konzervatív értékszövetséget. Szerintem tévednek, mert az alapszövet Tisza esetében is a liberalizmus. A konzervatív elemek abból adódnak, amit ez a ’67-es liberalizmus politikai pozicionáltságában beteljesített. Az állagőrzés tűnik konzervativizmusnak, pedig ez nem konzervativizmus, hanem az önkorrekcióra képtelen politikai szerkezetből adódó sajátosság, amelynek Tisza is egyik aktora és kifejezője volt. Tisza liberalizmusát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ahol nacionalista axiómáit nem fenyegette veszély, igen szabadelvű gyakorlatot folytatott, így például a református egyház dunántúli főgondnokaként. Kifejezetten respektálta az egyén szabadságát és szabad választását. Segítette például egyik legnagyobb kritikusának, Ady Endre házasságának egyházi engedélyezését az apai engedélyt el nem nyerő Boncza Bertával, akit a magyar irodalomtörténet Csinszka néven ismer.
Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus volt.
Itt az úri szó szorul magyarázatra. Tisza úgy vélte, hogy a magyar államban a magyar szupremácia politikai képviseletét az állagőrző liberalizmusban érdekelt dzsentrik és arisztokraták dolga ellátni. Ő maga – noha megörökölte nagybátyja grófi címét – dzsentri családból származott, s a dzsentriken belül is az igen jómódúak közül való volt. (1911-ben majd 20 ezer katasztrális holdat birtokolt.)[6] Szilárdan hitt abban, hogy a dzsentri nemzetfenntartó szerepet játszik, és nemzete és hazája iránt kötelezettségei vannak. Ez a társadalmi fensőbbségtudattal párosult nacionalizmus személyiségképletében egyfajta rendíthetetlenséget eredményezett. Ebből az is következik, hogy nem hitt a tömegpolitikában, nem volt ebben az értelemben modern politikus. Tradicionális politikus volt egy olyan korban, amely egyre inkább haladt a tömegpolitika irányába. Mondhatnánk azt is, hogy az elitizmus híve volt, ami egyáltalán nem állt szemben a klasszikus liberalizmus világképével, sőt, erősítette azt.
Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.
Tisza ugyan magyar nacionalista megfontolások okán ellenezte a háborút – döntően attól tartott, hogy a védtelenné vált Erdélyt a románok lerohanják[7] –, de miután kételyeit eloszlatták, beállt a háborút támogatók táborába, és innentől nagyon határozottan identifikálódott a háborúval. Sajátos magyar történelmi paradoxon, hogy egy olyan ember meggyilkolása volt a háborús ok, akinek uralkodói pozícióba kerülése a legnagyobb veszélyt jelentette volna Tisza politikai axiómáira. Ferenc Ferdinánd akár a trializmus, akár a centralista föderalizmus útját választotta volna, aláásta volna a magyar nacionalizmus addig élvezett helyzetét. Tisza legjelentősebb és legveszélyesebb politikai ellenfele Ferenc Ferdinánd volt, s legnagyobb szövetségesének Ferenc József bizonyult.
Tisza annak ellenére azonosult a háborúval, hogy tökéletesen tisztában volt mindazzal a szenvedéssel, amit a háború okoz. Családjában is megélte a háború borzalmait. Lajos öccse súlyosan megsérült, vérmérgezést kapott, amibe majdnem belehalt – élete végéig mankóval tudott csak járni. Kálmán öccse térdlövést kapott. Ennek ellenére – személyi és családi tekintetek nélkül – kiállt az általa támogatott háború mellett. Kiállt amellett is, amikor kezdeményezésére letörték a parlamenti obstrukciót, mert úgy vélte, hogy a magyar parlament megbénítása ellenkezik a magyar államérdekkel. Szilárd hite és meggyőződése azt a képet sugározta róla, hogy érzéketlen és megszállott, pedig csak axiómáihoz ragaszkodott, s ha kellett, személyes érdekeit alárendelte az általa vallott politikai világképnek. Megítélésem szerint többek között ettől lesz valaki államférfi. (Horthy, amikor a németek fiát elrabolták, zsarolásuk hatására kinevezte Szálasit miniszterelnöknek. Mércém szerint Horthy nem államférfihoz méltó módon viselkedett.) Tisza nem egyszerűen irányította, hanem vezette az országot. Azért is felelősséget vállalt, amit közvetlenül nem ő idézett elő. A teljes felelősség vállalása is államférfivá avatja őt.
Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.
Tisza küldetéstudata abban állt, hogy az általa veszélyesnek ítélt tendenciákat letörje, érvényesülésüket megakadályozza, mert úgy vélte, hogy nemzete és országa csak az őáltala vallott politikai elkötelezettség mentén tartható fenn. Ennek érdekében vállalta a személyes veszélyeztetettséget is. Élete során négy merényletet kíséreltek meg vele szemben, amiből a negyedik volt halálos. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy 1918 október végére ez a küldetéstudat megtört. Október közepe után nyilvánvaló lett, hogy a Monarchia a megszűnés szélére került, a dualizmus Ausztria föderatív átalakításával megszűnt, a háború elveszett, a nemzetiségi vezetők egy része Tiszával már szóba sem akar állni, és tárgyalás közben otthagyja. Tisza nem láthatta előre Trianont, de azt érzékelhette, hogy nem csak a dualizmusnak van vége, hanem a történelmi Magyarországnak is. S persze vége van az elitista politizálásnak, az állagőrző liberalizmusnak. Október utolsó két hetében minden összedőlt, amire politikai világképét, küldetéstudatát alapozta. Önmaga által is tudottan politikai halottá vált. Egyetlen egy maradt meg neki: a személyes tartás. A halálos merénylet előtt két héttel élte át a harmadik – sikertelen – gyilkossági kísérletet. Annak ellenére, hogy sokan figyelmeztették, miszerint ne maradjon Budapesten; itt maradt. Emellett családi oka is lett volna, hogy távozzon, hiszen fia súlyos betegen feküdt Geszten, unokái menyével együtt egy másik vidéki kastélyban tartózkodtak. De nem ment, mert úgy gondolta, hogy a családi tekinteteknél fontosabb az általa tudottan is szétporlott politikai eszméi melletti kiállás. Nem állítom, hogy várta a merénylőket, de azt igen, hogy nem akart kitérni a fizikai halál elől; adott egy esélyt esetleges gyilkosainak.
A politikai és a fizikai halál együttese, egyidejűsége számára egy lehetséges megoldás volt. Vélhetően nem gondolt arra, hogy a megváltozott körülmények között nemzetének még szüksége lehetne rá, hiszen úgy vélte, hogy amit ő tudott, az már érvénytelen, megszűnt.
Feszültségek
Tisza politikai pályája számtalan konfliktus hordozott, hiszen világképe okán a magyar sovinisztáktól a radikális társadalomátalakítókig mindenkivel ütközött.[8] A háború melletti kiállása ezt a sokirányú gyűlöletet egy idő után tömegérzületté tette, s amikor megölték, vélhetően nem volt népszerűtlenebb ember Magyarországon, mint ő. Mindazonáltal, ha nem az összesűrűsödött gyűlöletkoalícióban gondolkodunk, akkor sem kerülhetjük meg az általam vallott mondatból – Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt – adódó belső feszültségeket.
Tisza magyar nacionalista elkötelezettsége okán is akarta a magyar ipar fejlesztését, de nem akart munkáskérdést; a szociáldemokráciát nem engedte a parlament falai közé, s úgy gondolta, hogy az iparfejlesztésből nem következik a munkáskérdés politikai kezelése. Ezért hajlamos volt a politikailag is megjelenő munkásköveteléseket rendészeti problémaként kezelni. Ennek halálos áldozatai is lettek.
Magyar nacionalistaként és földbirtokosként akarta a mezőgazdaság fejlesztését, de mint magyar dzsentri védte a sajátjait, következőleg nem akart a földbirtokviszonyokhoz hozzányúlni, sőt – folytatva apja gyakorlatát – támogatta az újabb és újabb hitbizományok létrehozását.
Magyar nacionalistaként csak annyi engedményt akart tenni a nemzetiségeknek, amennyi nem veszélyeztette volna a történelmi Magyarország egységét és a magyar szupremáciát. Ezért tárgyalt a románokkal s a délszlávokkal is, de amit ajánlani tudott, az mérhetetlenül kevés volt a túloldali nacionalistáknak. Nem érzékelte, hogy a nacionalizmusok – jellegükből következően – eredendően párbeszédképtelenek, s csak az erő dönti el, hogy ki, milyen engedményeket tud kicsikarni a másikból. Amikor az erő az ő oldalán állt, nem kívánt lényeges engedményt tenni, amikor pedig az erő a másik oldalra került, semmilyen engedményt nem kapott.
Magyar liberálisként – s erről már ejtettem szót – ragaszkodott a parlamentarizmushoz, az ország alkotmányosságához, de mereven ellenállt annak, hogy a társadalmi részvételt növeljék (azaz bővítsék a választójogot), s tette ezt akkor is, amikor emberek százezrei haltak meg a háborúban a nélkül, hogy a politikában szavazatuk lett volna.
Az idő előrehaladtával az is nyilvánvalóvá lett, hogy egyre kevésbé működőképes az „ami nyugszik, ne bolygassuk” politikája. Lassan már semmi sem nyugodott, de Tisza még mindig azt hitte, hogy lehet érdemben nem hozzá nyúlni a feltorlódó problémákhoz; egyszerűbbnek tűnt lefojtani őket, mintsem megoldásokat keresni. Tiszának nagy szerepe van abban, hogy a századforduló társadalmi kérdései és feszültségei a magyar hatalmi elit részéről konstruktív válasz nélkül maradtak. Nem gondolom azt, hogy a nemzetiségi kérdés a történelmi Magyarország keretei között, a történelmi Magyarország eszméjének fenntartásával megoldható lett volna,[9] de azt igen, hogy az agrár- és munkásnépesség helyzetében és a jogkiterjesztés területén érdemi változásokat lehetett volna elérni.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Tisza politikai életműve komoly belső ellentmondásokkal terhelt alkotás – valószínűleg a háború nélkül is összeroppant volna.
Mi volt, mi lett Tisza István?
Tisza egyfajta magyar esszencialitást fejezett ki: azt, amit a dualista Magyarország önmagán túlnyúló magyar nacionalizmusának egyik – a korban fő – ága jelent. Az esszencialitás erejét meggyőződése következetességének és szilárd személyiségének kombinációja adta. Mások is gondolkodtak úgy, mint Tisza, de egyikük sem tudta önmagát szimbolikus szintre emelni. Ehhez kellett Tisza lénye, elszántsága, politikai ereje.
Miután a gyűlölet ölte meg, inkább erről, mármint a gyűlöletről beszélünk. Ennek ellenére voltak elszánt hívei, karizmatikusságot sugárzó személyiségének csodálói. A sváb származású Herczeg Ferenc, vagy éppen a zsidó gyökerekkel bíró Kóbor Tamás egyaránt Tisza hívei voltak – jelezve, hogy Tisza számára is mit jelenthetett a magyar, s a nem magyar etnikai eredettel bíróknak mit jelenthetett Tisza. Halálakor, 1918-ban Reményik Sándor erdélyi protestáns költő írta Tisza István képzeletbeli sírfelirataként: „Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!”[10]
Némileg egyoldalúan általában csak Adyt szoktuk idézni, aki 1912-es versében Tiszát „vad geszti bolond”-nak hívja, úrként és magyarként egyként rongynak tartja.[11] De Ady kíméletlen kritikája is elismeri: Tisza az „Idők kiküldöttje”, az akkor uralkodó magyar világ esszenciális jelensége. Adyt a historikus Szekfű Gyula is Tisza lényegi ellenpontjának tartja. Azt írja: „Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérő élet, de mindkettő magyar élet…”[12]
Noha meggyilkolása idején Tiszát még azok sem gyászolták meg igazán, akiknek az érdekében politizált;[13] noha politikai életműve meghalt, mégis Reményiknek lett igaza, aki 1918 november elején azt írta: „lesz feltámadása”.[14] Az a fajta nacionalizmus, amit Tisza hitelesen és esszenciálisan képviselt, kultuszt teremtett személye köré. Ez élt a két háború közti Magyarországon, s változó erővel életre kel akkor is, amikor Magyarországnak éppen jobboldali kormányzata van. A baloldal továbbra is a Tisza-gyűlöletben, ellenkultuszban, Tisza ördögösítésében érdekelt: 1945 után Kossuth téri szobrát ledöntötték, a róla elnevezett – mert általa létrehozott – debreceni egyetem nevét megváltoztatták, és még lehetne folytatni a sort. A gyűlöletkultúra baloldali folytonosságára különösen jellemzőnek tartom, hogy egyik elítélt gyilkosának az MSZMP KB 1963-ban nyugdíjemelést biztosított, merthogy az illető tagja volt annak a katonai járőrnek, amely – a párt korabeli, igencsak hazug megfogalmazása szerint – „Tisza Istvánt őrizetbe vétel közben agyonlőtte”.[15]
Pedig száz év elteltével tudatosítani lehetne, hogy több magyar esszencialitás létezik. Sőt, azt tudom mondani, hogy a magyar esszencialitás kifejezetten normális formája a többesszám. A kultuszok és ellenkultuszok alkalmasak a nagyon fontos politikai identitásteremtésre, de nem alkalmasak arra, hogy múltunkat a maga sokszínűségében önmagunkhoz vezető egységként érzékeljük. A kultuszok és ellenkultuszok identitást teremtő ereje pedig arra végképp’ nem alkalmas, hogy a mienktől eltérő esszencialitásnak is megadja az esszencialitás rangját és a neki kijáró tiszteletet.
Ez így volt, így van, így lesz. Megítélésem szerint tehát a magyar esszencialitás lényege a többesszám, de ezt a tényt nem tudatosítva sokan csak egyfajta, a többit kizáró esszencialitásban érdekeltek. Így száz év után is nehéz mindenre kiterjedő érvényességgel gyászbeszédet tartani Tisza Istvánról. Már csak azért is, mert ha több esszencialitás van, és mindenki a magáét tekinti kizárólagosnak, akkor soha nem lehet egységes értelmezés.
Társ a sorsban
Nincs gyászbeszéd az elhunyt családjának említése nélkül. Tehát szólni kell Tisza társáról, feleségéről, Tisza Ilonáról[16] is.
István és Ilona szerelmi házasságot kötöttek. Ilona öt évvel volt idősebb férjénél, aki egyébként elsőfokú unokatestvére volt, tehát a házassághoz – a családi ellenállás leküzdésén túl – külön egyházi engedélyre volt szükség. Harmincévesen ment férjhez, ami a korszakban igencsak szokatlanul kései életkornak számított. A házasságkötésig Tisza Ilona egyetlen feljegyzésre méltó tevékenysége, hogy a család által a 18. századtól gyűjtött ételrecepteket lemásolta, és apjával együtt kötetté szerkesztette őket. A házasságból két gyermek született, egy fiú és egy lány. Juliska hatéves korában diftériában meghalt. A karcsú nő a századfordulótól krónikusan elhízott, kifejezetten korpulens alkattá vált, egyesek szerint 130 kilós lett. Férje testileg elhidegült tőle, és ezért – Ilona által is tudottan – prostituáltak szolgálatait vette igénybe, s azok közül is az olcsóbbakat. Ilona ezzel együtt lojális maradt férjéhez, rendszeresen eljárt a képviselőházba, hogy meghallgassa ura beszédeit, segített neki a levelezése lebonyolításában. Testének megváltozása kihatott lelkületére, és természetesen fizikai teljesítőképességére is. Az 1910-es években, már a háború időszakában ízületi problémái több hónapra mozgásképtelenné tették, s állandó fájdalmat okoztak neki. 1918 őszén végignézte férje meggyilkolását, öt nappal később Geszten megélte fia halálát, aki egyébként spanyolnáthában hunyt el, s két hétre rá a hozzá legközelebb álló húga ugyanebben a betegségben halt meg. Nem csoda, hogy a csapásoktól sújtott életút eredményeképpen Tisza Ilona 1918 után visszavonult életet élt. 1925-ben, 70. életévében gyomormérgezésben halt meg. Élete minden olyat tartalmazott, amely egy író számára izgalmas lehet: elköteleződés, a családdal való konfliktus, lojalitás, megcsalatás, fizikai és lelki szenvedés, a tragédiák sűrített jelenléte, s mindez egy vagyonilag konszolidált világon belül.
A babaház biztonságában minden lehetséges emberi sérülékenység, sérelem megjelent. Élete igazi irodalmi téma, amit – ismereteim szerint – eleddig egyetlen magyar író sem aknázott ki.
***
2018. szeptember elején jártam Geszten. Előtte harminc éve voltam ott. A lanyha, de vállalt kormányzati Tisza-kultusz árnyékában meglepő, hogy a kastély éppoly romos, mint három évtizede. A megváltozott időket csak az mutatja, hogy a templom melletti első világháborús emlékmű domborművén lévő, Tisza képmását formázó katona arcát kijavították – eltűntették róla azt a golyónyomot, amit az okozott, aki az első háború után rálőtt a képzeletbeli Tiszára.
A református temetőben található családi kripta viszonylag jó állapotban van, noha Tisza Kálmán kőszarkofágján látszanak azok a csákánynyomok, amik akkor kerültek oda, amikor sírját ki akarták fosztani. A fosztogatók sikertelenül jártak.
Tisza István sírkamrájának borítólapján napjainkig látszik az a törés, ami akkor keletkezett, amikor sírját 1983-ban feldúlták.[17] Csak koponyáját vitték-lopták el. Mostanáig sem tudjuk, ki tette, miért tette – az is elvihette, aki istenítette Tiszát, de az is, aki gyűlölte.
A kripta egyik oldalán van a bejárat, a másik három oldalt szabad kijárattal rendelkező, föld alatti szellőzőrendszer veszi körül. A Geszten élők számára tapasztalati tény, hogy az egyik oldali szellőzőrendszerbe beköltöztek a borzok, a másikba a rókák, a harmadikba pedig a kóbor macskák. Közös otthonuk a kripta, de mindegyik tiszteletben tartja a másikat; nem bántják egymást.
Tanulhatunk tőlük.
[1] Lásd erről a Budapesti Hirlap 1918. november 2-i, november 5-i számait, továbbá a Pesti Hirlap november 2-i, illetve november 3-i tudósításait.
[2] Tisza Kálmánról lásd: Kozári Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003.
[3] Lásd erről: http://www.huszadikszazad.hu/cikk/tisza-kalman-temetese
[4] Tisza Istvánról az elmúlt évtizedekben három életrajz is született: Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz, Budapest, 2000.; Vermes Gábor: Tisza István. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.; Pölöskei Ferenc: Tisza István és kora. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2014. (Ez utóbbi könyv kibővített változata az 1985-ben megjelent életrajznak.) Ezek a könyvek eltérő felfogásban születtek – a szerzők nézeteit részben osztom, részben nem.
[5] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86800044.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fextraparams%3D%7B%2522ID%2522%3A%2522FullTextSearch%2522%2C%2522Year%2522%3A%25221868%2522%2C%2522Kibocsato%2522%3A%2522TV0%2522%7D
[6] Anka László: Gróf Tisza István társadalmi háttere és magánélete. http://epa.oszk.hu/02900/02924/00036/pdf/EPA02924_valosag_2015_12_020-034.pdf
[7] A béke háborúja. Magyarország 1918. november 3. – december 3. In: A béke első hónapja Magyarországon (1918. november 3. – december 3.). A bevezető tanulmányt írta és a kötetet szerkesztette: Gerő András. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány – Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2018. 9-29. pp.
[8] Erről a sok irányú ütközésről ír ifj. Bertényi Iván: A gyűlölt Tisza István. In: Kommentár, 2011/5. http://kommentar.info.hu/iras/2011_5/a_gyulolt_tisza_istvan
[9] Ez a kijelentés nem Trianon igazolását jelenti, hanem csak annyit, hogy sem demokratikus, sem liberális eszközökkel a nemzetiségek ilyen-olyan függetlenedési vágya nem volt letörhető. Eredményessége és mértéke azonban alternatív.
[10] Reményik Sándor: Magányos cipruság – Tisza István ravatalára. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos
[11] Ady Endre: Rohanunk a forradalomba. http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0803.htm
[12] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Miután nekem az 5. kiadás van meg, innen idéztem. (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. 367. p.) Szekfűvel egyetértek az ellenpontozásban, de másban diametrálisan eltér a megítélésem.
[13] Hatos Pál: Felemás gyász. Tisza István meggyilkolása és a magyar közvélemény 1918-ban. In: Kommentár, 2018/2 12-23. pp. Internetes változat: http://kommentar.info.hu/attachment/0001/742_kommentar-1802-02-hatos.pdf (Továbbiakban: Hatos, 2018.)
[14] Reményik Sándor: A geszti sírbolt előtt. http://mek.oszk.hu/01000/01053/01053.htm#Mag%C3%A1nyos
[15] Hatos, 2018. 23. p.
[16] Anka László: Férje kultuszának mellékszereplőjévé avatták. In: Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz https://mult-kor.hu/20120610_ferje_kultuszanak_mellekszereplojeve_avattak
[17] http://www.origo.hu/utazas/magyarorszag/20160919-geszt-tisza-csalad-kripta-ellopott-koponya-kastely-evszazados-platanfak.html