A XVIII. századtól az európai történelem egyik legmeghatározóbb gondolati jelensége a kialakuló nemzettudatok működése és a belőlük kisarjadzó nacionalizmus jelenléte. A magyar históriában és a históriáról való vélekedésben inkább a XIX. századtól észlelhető a folyamat. Sok ága és sok leágazása jött létre.
Jelen írás egy magyar históriai jelenséggel, az Árpád-házzal, illetve az Árpád-házat nemzeti dinasztiának tartó értelmezéssel, értelmezéstörténettel foglalkozik. Hit, tudás és interpretációk sajátos keveréke jelenik meg; tudomány, képzelet és identitás mosódik össze egymással. A hit sokaknál értelmet ad a tudásnak, és a tudás sokszor nem ad értelmet a hitnek.
Történetünkben egyaránt jelen van a tudomány bizonyosságra törekvő önhittsége, és a nemzetiesített múlt meseszerűsége.
Az Árpád-ház – változó elnevezések
Minél régebbre megyünk vissza az időben, történeti tudásunk annál bizonytalanabb, annál kevesebb igazolható tényszerűséget lelhetünk fel. A bizonytalanság, pontosabban szólva az egyértelmű bizonyítottság hiánya kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy különféle elméletekkel, illetve képzelettel pótoljuk a tényszerűnek tekinthető állításokat. Így aztán inkább arról beszélhetünk, hogy egy-egy vélekedés mennyire elfogadott, de azt nem állíthatjuk, hogy amit mondunk, az annak idején úgy is volt.
Az Árpád-ház esetében is nagyjából-egészében ez a helyzet. Leginkább csak azt tudjuk elmondani, hogy a különböző korokban hogy’ hívták őket, s keveset tudunk arról, ők miként nevezték magukat.
Úgy tűnik, hogy az Árpád-ház kifejezés a 18. századi jezsuita történetíróktól származik – noha ezek a történetírók inkább tudós egyházi embernek, mint mai értelemben vett történésznek tekinthetőek. Pray György (1723-1801) elgondolása szerint igazat kell adni Bíborbanszületett Konstantin 10. századi álláspontjának, miszerint Árpád volt a magyarok első fejedelme. Noha egy másik jezsuita történetíró, Katona István (1732-1811) nem értett vele egyet, merthogy ő inkább Anonymus 12. század végi, 13. század eleji állítását fogadta el, miszerint Álmos volt az első fejedelem, mégiscsak ő terjesztette el az Árpád-ház és az Árpád-kor fogalmakat. A kifejezés kitalálása Pálma Károly Ferenc (1735-1787) nevéhez kötődik, de Katona volt az, aki közkeletűvé tette.[1]
Így tehát bizonnyal állíthatjuk, hogy az Árpád-ház (Árpád dinasztia) mint kifejezés a 18. század előtt, ha létezett is, nem volt használatos.
Persze felmerül a kérdés: hogyan hívták magukat az 1000-től 1301-ig uralkodó család tagjai? Kézai Simon krónikájában – amely a 13. század vége felé keletkezett, tehát még akkor, amikor Magyarországnak Árpád-házi királyai voltak – az uralkodócsaládot úgy hívja mint Turul-nemzetségét (de genere turul). Csak ő nevezi így őket, de nincs nyoma annak, hogy bárki tiltakozott volna ellene.
Itt persze újfent emlékeztetni kell arra, hogy tudásunk nagyon is töredékes. Egyszer valaki ezt úgy jellemezte, mintha egy ezer darabból álló puzzle néhány elemét megtalálnánk, és ebből akarnánk az összképre következtetni.[2]
Mai tudásunk szerint ők a 12. századtól önmagukra a szent királyok nemzetsége megnevezést alkalmazták. Ha ez igaz, akkor vélhetően azért, mert a keresztény világképben kifejezetten hangsúlyos szerepe volt a szentek kultuszának, és a családhoz kötődően több szentet is fel lehetett sorolni, mutatni.[3]
Ha az elmondottakat időben is ábrázolni akarjuk, akkor még inkább kiderül tudásunk töredezettsége és bizonytalansága. A szent királyok nemzetsége tekinthető egyfajta, a kereszténységhez kötődő nem specifikus, hanem inkább közhelyes állításnak; Kézai Szent István trónralépte után majd’ háromszáz évvel említi a Turul-nemzetségét; a jezsuita történetírók pedig a dinasztia kihalása után majd 500 évvel nevezik el őket Árpád-háznak. Kulturantropológiai értelemben más volt akkor az idő fogalma, mint a XX.- XXI. században, tehát kicsit eltérő mércével kell a ritmust mérni. De így is figyelemreméltó, hogy – ha egy nemzedéket harminc évnek veszünk – 10 vagy éppen 15, 16 nemzedék telik el egy-egy megnevezésváltás között. Jószerivel semmit sem tudunk arról, hogy mi volt a köztes időben.
Az elnevezés ilyenfajta időben igencsak elnyújtott változásai jól mutatják, hogy inkább egy-egy kor uralkodó felfogása, és nem a valaha volt történeti időszak belső logikája, nyelvi világa a mérvadó.
Mitől lehet magyar?
Az Árpád-házat közkeletűen magyar dinasztiának, magyar uralkodóháznak tartják, s az árpádsávos lobogót manapság is sokan nemzeti zászlóként használják. Különösen igaznak látják ezt akkor, ha az őket követő dinasztiákat is számításba veszik. Az Anjouk, a vegyesházi királyok, a Jagellók, vagy éppen a Habsburgok nem számítanak magyarnak.
Itt persze megint meg kell állnunk. Ahogy az Árpád-ház megnevezés is egy félezer éves visszavetítés, ugyanígy a nemzeti gondolkodás is valami olyannak a felemlegetése, ami az 1000 és 1301 közötti időszakban nem létezett,[4] hiszen a modern értelemben vett nemzet felfogása a magyar kultúrában a 18. század utolsó negyedében kezdett formálódni, a reformkorban öltött testet, és 1848-49 eseménysorában vált tömegesen átélhető valósággá.
A kiformálódó és a már kiformált nemzeti világkép több dimenzióban teszi értelmezhetővé a „magyar” fogalmát.
Eredetileg – gondolok itt a reformkorra – két vetület volt érdekes. Egyrészt a nyelvi megközelítés, miszerint a nemzeti tartalmat a nemzeti nyelv, illetve a nemzeti kultúra biztosítja. Nem véletlen, hogy Magyarországon 1844-től lett kizárólagos államnyelv a magyar. Másrészt az is jelentőségre tett szert, ha valaki azonosult a nemzetinek tekintett üggyel – lett légyen szó kultúráról vagy politikáról. Ezért kerülhettek a nemzeti mártírok sorába azok az Aradon kivégzett tábornokok is, akik egy részének a magyar nem elsődlegesen beszélt, használt nyelve volt.
Később a nemzet fogalmában egyre nagyobb szerepet játszott az etnikai elem – nevezetesen az, hogy valaki származását tekintve magyar-e.
A kulturális és etnikai tartalmú magyarságfelfogás természetesen ellentétbe kerülhetett, hiszen etnikai alapon a szláv származású Petőfi Sándor vagy Kossuth Lajos nem magyar. Az etnikai elv főként a 20. századra elég alaposan és mélyen beépült a nemzetfogalomba.
Így tehát a 18. század előtt nem létező, ellentmondásokkal telített, modernnek tekinthető magyarságfogalmat kell számon kérnünk az Árpád-házi uralkodókon – feltéve, ha magyarnak akarjuk őket nevezni.
A nyelv
1000-1301 között 23 királya volt Magyarországnak; ők kivétel nélkül – most már a 18. század óta így tudjuk – az Árpád-ház férfi tagjai voltak. Számomra most érdektelen, hogy közülük volt olyan, akit ellenfele nem tartott törvényes királynak, nekem pusztán az a lényeg, hogy Magyarország uralkodóinak deklarálták magukat. Listába szedve a következő emberekről van szó[5]:
Magyarország Árpád-házi királyai
Hitelt érdemlő információnk nincs arról, hogy ezek az emberek milyen nyelven beszéltek. Azt tudjuk, hogy királyként, az általuk kibocsátott törvényekben és oklevelekben latinul nyilvánultak meg,[6] ami teljesen megfelelt a korabeli európai kulturális normáknak. Hivatalos minőségben tehát a latint használták, magánemberi minőségükben viszont vélhetően több nyelvet is beszélhettek. Erősen valószínűsíthető, hogy például a Velencében született Orseolo Péter, vagy az olasz környezetben nevelkedett III. András számára nem volt életidegen az olasz, és a lengyel közegben született I. Géza fülének nem hangzott idegenül a lengyel szó.
Nagyon nehéz lenne a nyelvi homogenitás tételét felállítani, s nem csak azért, mert a magánnyelvhasználat tekintetében a 23 emberről nincsenek biztos adataink, hanem azért is, mert bizonyosan csak az valószínűsíthető, hogy anyanyelvként nem egy nyelvi kultúra jelent meg számukra.
Egyértelműnek és életszerűnek tekinthető, hogy a magyarnyelvűség kizárólagossága nem volt az Árpád-dinasztia sajátja.
A nemzeti ügy
Most nézzük azt a kritériumot, miszerint a nemzethez tartozás a nemzeti üggyel való azonosulásból áll.
Ezek az emberek kivétel nélkül Magyarország királyai voltak. Ha úgy tetszik közjogi szerepük számukra előírta, hogy mindig az országot, illetve a királyságot kell megszemélyesíteniük. Ebben az értelemben bizonysággal magyar királyok voltak – pontosan annyira, mint azok az Anjouk, a vegyesházi uralkodók, Jagellók, Habsburgok, akiket szintén megkoronáztak.
Mikor az anekdota szerint II. Józsefet megkérdezték, hogy – felvilágosult gondolkodása ellenére – miért nem híve a respublikának, azt válaszolta: „Foglalkozásomnál fogva royalista vagyok.” Ha most II. József mondatát lefordítjuk a mi kérdésünkre, akkor azt mondhatjuk: aki magyar király, az magyar király. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az Árpád-házi királyok – szemben másokkal – csak Magyarország királyai voltak, más királyi címmel nem rendelkeztek, ezért életvitelszerűen itt éltek, s ettől nemzetiek. Ez nem túlzottan meggyőző érv, hiszen például Anjou uralkodónk is volt csak magyar király (Károly Róbert), s azon magyar királyok egy része, akik más uralkodói címmel is rendelkeztek, szintén életvitelszerűen éltek Magyarországon, (I. (Nagy) Lajos, II. Ulászló, II. Lajos). Tehát az egyetlen lehetséges argumentum, amely az Árpád-ház nemzetinek tekinthető jellege mellett szól, gyenge, erőltetett és ingatag lábakon áll.
Még egyszer hangsúlyozom: az egész magyar, illetve nemzeti problematika beleerőltetése az Árpád-házi királyokba utólagos kreálmány, de – úgy tűnik – történelmünk visszafelé történő nemzetiesítése, nacionalizálása a modern nemzetfogalom létrejöttének mintegy szükségszerű következménye volt.
Az etnikum
Most térjünk rá a modern nemzeti gondolkodás következő összetevőjére, az etnikai vetületre. Mennyiben tekinthetők etnikailag magyarnak Árpád-házi királyaink?
Megítélésem szerint a választ az édesanyák világában kell keresni – még akkor is, ha tudjuk, hogy a kor logikája az apai leszármazási vonalat tartotta számon. Abból indulok ki, hogy az anya biztos, az apa pedig csak biztosnak tartott. Tekintsük át, hogy az uralkodó helyzetbe került Árpád-házi férfiaknak ki volt az anyja.[7]
Az Árpád-házi uralkodók édesanyjai
| Uralkodó | Édesanyja | Édesanya származása | Uralkodó ház, ahonnan az édesanya származik |
| I. István | Sarolt | magyar (erdélyi) | erdélyi gyula leszármazottja |
| Orseolo Péter | Gizella, Ilona vagy Mária | magyar (Géza lánya) | Árpád-ház és erdélyi gyulák |
| Aba Sámuel | – | – | – |
| I. András | – | magyar (Tátony nembeli?) | – |
| I. Béla | – | magyar (Tátony nembeli?) | – |
| Salamon | Jaroszló Anasztázia | szláv (kijevi és édesanyja svéd) | Rurik ház és Yngling-ház |
| I. Géza | Richeza | szláv (lengyel) | Piast-ház |
| I. László | Richeza | szláv (lengyel) | Piast-ház |
| Könyves Kálmán | Loozi Zsófia | belga (limburgi és édesanyja namuri) | – |
| II. István | Buzilla | olasz (szicíliai) | Hauteville-ház |
| II. Béla | Predszláva | szláv (kijevi) | Rurik-ház |
| II. Géza | Ilona | szláv (szerb) | Uroš-ház |
| III. István | Eufrozina | szláv (kijevi és édesanyja novgorodi) | Rurik-ház |
| II. László | Ilona | szláv (szerb) | Uroš-ház |
| IV. István | Ilona | szláv (szerb) | Uroš-ház |
| III. Béla | Eufrozina | szláv (kijevi és édesanyja novgorodi) | Rurik-ház |
| Imre | Châtillon Anna | bizánci (antiókhiai) | – |
| III. László | Aragóniai Konstancia | spanyol (aragóniai és édesanyja kasztíliai) | Barcelonai-ház |
| II. András | Châtillon Anna | bizánci (antiókhiai) | – |
| IV. Béla | Gertrúd | német (merániai) | Andechs-meráni-ház |
| V. István | Laszkarisz Mária | bizánci (nikeai) | Laszkarisz-ház |
| IV. László | Kun Erzsébet | kun | – |
| III. András | Morosini Tomasina | olasz (velencei) | – |
A táblázat alapján – minden tétova adat ellenére – megállapítható: etnikai értelemben a magyarnak tekintett királyok mérsékelten vagy egyáltalán nem voltak magyarok. Vegyük számításba azt is, hogy apai ágon is kumulatív módon zajlott az etnikai keveredés, tehát az adott három évszázados időintervallumban azt lehet mondani, hogy folyamatosan épült le az eredetileg egyneműnek tekinthető etnikai jelleg.
A házasodási stratégia megfelelt az akkor szokásos európai normáknak: nem a szerelem bizonyossága, hanem a politikai-hatalmi érdek mentén formálódott logikája. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy etnikai értelemben dominánsan nem a magyar elem jelenik meg – királyaink jól tették, amit tettek, úgy viselkedtek, ahogy akkor egy európai uralkodócsaládnak viselkednie kellett. A magyar állam szempontjából akkor végezték volna rosszul a dolgukat, ha valamiféle etnikai endogámiában képzelték volna el folytonosságukat.
Összefoglalóan tehát a következőket lehet elmondani: Árpád-házi uralkodóink a visszavetített nemzetfogalom jegyében nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyek mentén úgymond magyarnak lehet őket tekinteni. Még csak Árpád-házinak sem tartották magukat – ezt is az utókor találta ki. Hivatalos nyelvhasználatuk a latin volt, s nem a magyar, magánvilágukban pedig vélhetően többes nyelvhasználat jellemezte őket. Megítélésem szerint abból kell kiindulnunk, hogy mindegyik király az anyjától is tanult nyelvet, vele is akart beszélni. Uralkodóként az országot, a királyságot jelenítették meg, és nem a nemzetet. Származásukban – különösen az idő előrehaladtával – etnikailag egyre inhomogénebb képet mutatnak.
Tény viszont, hogy Magyarország királyai voltak, és életvitelszerűen itt is éltek. Sokukat Székesfehérváron temették el, maradványaik napjainkra szinte kibogozhatatlanul összekeveredtek; pont úgy, ahogy ők annak idején más etnikumokkal.
A hivatalos történetírás és a „nemzeti dinasztia”
A hivatalosnak tekinthető, azaz intézményesült történetírás esetében elég jól áttekinthető, hogy mikor, miként viszonyultak az Árpád-házhoz. Különösen szerencsésnek mondható körülmény, hogy a korszak professzionális kutatója, a 2004-ben elhunyt Kristó Gyula még a XX. század végén megírta az Árpád-kor kutatástörténetét.[8] Rövid megállapítása szerint: „Az Árpád-kor (895–1301) a magyar történelem legrégebben és legjobban kutatott korszaka. A megkülönböztetett és kitüntetett figyelem több körülménnyel kapcsolatos. Mindenekelőtt azzal a helyzeti előnnyel, hogy az Árpád-korra vonatkozó legkorábbi, bizonyos értelemben tudományos értékűnek nevezhető összefoglalások már a 18. században elkészültek. Amikor meghatározó szerephez jutott a történeti folyamatok ábrázolásában a nemzeti szempont, az Árpád-kor szintén előnyt élvezett (lévén az ún. „nemzeti” dinasztia időszaka). Mivel pedig legtöbb intézményünk, egész berendezkedésünk eredete az Árpád-korra vezethető vissza, a kezdeteket megillető kíváncsiság, felfokozott érdeklődés ugyancsak kedvezett e korszak kutatásának.”[9]
Lehet vitatkozni azon, hogy az Árpád-kor a magyar történelem legjobban kutatott korszaka-e, de számunkra ez most érdektelen. Az érdekes az, hogy a fenti idézetben – mintegy a történettudomány mai állását tükröző módon – a nemzeti szó idézőjelben szerepel. Ez teljesen jogos és indokolt idézőjel, hiszen mai fogalmaink és tudásunk szerint nincs tudományosan igazolható alapja a visszavetített modern nemzetfogalom használatának. Mindenesetre Kristó munkája bizonyos értelemben felmentést ad az alól, hogy részletesen áttekintsem az Árpád-házhoz kötődő terminológia történetét, így most vázlatosan csak a fő csomópontokat kívánom jelezni.
A hivatalos történetírásban is létezett a nemzetfogalom visszavetítése. A magyar történetírás a XIX. századtól kezdett el intézményesülni és intellektuálisan a korabeli német tudományos normákhoz igazodni. Ez az időszak alapvetően a nemzeti tartalomban gondolkodott, s mindent az akkor kiformálódott nemzetfogalom szemüvegén át értelmezett; tehát a magyar történelem egészét modern értelemben felfogott nemzeti történelemként érzékelte. Így nem csoda, hogy a millenniumkor (ami egyébként is az időtlenített nemzeti nagyságról és dicsőségről szólt) a kor vezető történetírója, Marczali Henrik így fogalmazott: „Lehetetlen történeti érzékkel végignézni a magyar nemzet történetén az Árpádok honában, és el nem ámulni azon út nagyságán, melyet a nép a nemzeti dynastia vezetése alatt több, mint négy évszázada bejárt.”[10]
Marczali szóhasználata abban az időszakban abszolút elfogadott és közkeletű volt, más történetírók is éltek vele, lett légyen szó Szádeczky Lajosról vagy Fraknói Vilmosról.[11]
A két háború közti magyar történetírás is használta a nemzeti dinasztia fogalmát. A korszak reprezentatív történetírói teljesítményének számított Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története. A munka több kiadást is megért, jószerivel a Horthy-éra történeti műveltségi mintázatát testesítette meg. A vonatkozó részek Hóman Bálint nevéhez fűződnek, és ő magától értetődően használta a nemzeti dinasztia fogalmát. Erre csak egy példát kívánok felhozni, hiszen evidenciáról van szó. Hóman azt írja: „Első, nemzeti dinasztiánk – Szent István egyetemes békekoncepciójáról és az időnként epizódszerűen felmerült keleti tájékozódásról nem szólva – két reálpolitikai értékű külpolitikai koncepciót termelt ki. Ezek egyike az egész német és észak-olasz komplexumot felölelő császári birodalommal való szövetségnek keleti veszedelem esetén időszerű, honvédelmi koncepciója. Másik a nyugati kultúrkör határán élő népeket egyesítő lengyel-magyar-horvát-(bosnyák) szövetségnek dél és kelet felé expanzív tartalommal telített császárellenes koncepciója, hátterében a császárral elégedetlen német tartományurak és valamelyik nyugati hatalom – a pápa, Franciaország, Velence vagy Nápoly szövetségével. Amannak a tatárjárás után IV. Béla, majd Zsigmond és Mátyás király ennek – a XIII. század elején már nagyhatalmi méretekre szélesbült, majd közel egy százados szunnyadás után újra imperialisztikus keretben jelentkező – koncepciónak III. Béla fiai és 1324 óta I. Károly voltak a főképviselői s ennek lett megszemélyesítőjévé Nagy Lajos is.”[12]
Hómanék történeti megközelítésében a szellemtörténet elgondolása uralkodott. Eszerint „…a mai történetírás a szó igazi értelmében vett művelődéstörténeti, ma szellemtörténetinek is nevezett módszer előnyeit kihasználva a nemzeti történetet … mint egyetlen szerves folyamatot fogja fel.” Úgy gondolták, hogy az emberi történelemben a „lelkiek azok, melyek primer voltukban minden egyebet irányítanak, mindennek megadják a mértékét. Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története, így tanítja ezt a modern történettudomány.”[13] Így aztán ők az időtlenített magyar lélek történeti feltárását tekintették történetírói krédójuknak. Felfogásukban az Árpád-házat nem is tekinthették másnak mint nemzetinek.
Nem állítom, hogy a két háború közti magyar történetírást parttalanul eluralta volna a szellemtörténet, de azt állítom, hogy a főáramlatot megtestesítő Hóman (és Szekfű) ebben a felfogásban fogalmaztak, s mindezt nagy hatással tették.
A szellemtörténettel szembeni legnagyobb kihívást a történelmi materialista, marxista történetfelfogás jelentette – különösen akkor, amikor 1945 után hatalmi helyzetbe került. Ez az elképzelés főként az osztályellentétek és materiális gazdasági viszonyok mentén értelmezte a múltat; kulcskategóriái között nem szerepelt a nemzet. A marxizmus a termelőerők, termelési viszonyok, osztályok, osztályellentétek terminológiáját vetítette vissza azokra a korszakokra is, amikor ezek a kifejezések még nem voltak igazán értelmezhetőek. A nemzet kategóriája az ő interpretációjukban nem volt fontos, és így általában a nemzetfogalom visszavetítésével sem éltek – legfeljebb a nemzeti függetlenség fogalma tekintetében tették ezt meg (Mód Aladár). Az Árpád-ház mint nemzeti dinasztia az elbeszélésmódból eltűnt, vagy legfeljebb véletlenszerűen bukkant, bukkanhatott elő. (Léderer Emma, vagy éppen Elekes Lajos ezirányú munkássága jól példázza ezt.)
Az 1960-as évek végétől főként Szűcs Jenő és Engel Pál írásaiban már megjelent egyfelől a marxizmus óvatos meghaladásának igénye, másfelől annak tudományos elismerése, hogy a XIX. századtól élő nemzetfogalom nem alkalmazható az Árpád-ház és általában a koraközépkor, középkor értelmező kategóriájaként.
Nagyjából-egészében innentől kezdett egy olyan fajta történeti nyelv kialakulni, amelynek eredményeként Kristó Gyula már idézőjelesen használhatja, használja a nemzeti jelzőt. [14]
Mint azt az igen rövidre fogott historiográfiai áttekintés mutatja: az úgynevezett tudományos szóhasználat nagyot változott az idők során. Bizonyossággal csak azt mondhatjuk, hogy jelen tudásunk szerint a nemzeti kategória használata indokolatlan. A fenti mondatokban fontos szó a tudás és a bizonyosság. Mindkettő a tudományos gondolkodás alapértéke. Nem az a döntő, hogy valamiről változik a vélemény, hanem az, hogy ez a változás racionálisan érvelhető módon történjék; történeti összefüggésekre, bizonyítható fogalmi különbségekre épüljön.
Nem hivatalos történetírás, történelemértelmezés
A hivatalos struktúrán kívüli történelemértelmezés[15] képviselői manapság is nagy előszeretettel tekintik az Árpád-házat nemzeti dinasztiának. A „magyar nemzeti dinasztia” fogalma szinte mindenütt megjelenik.[16] Sok szerzőről van szó, s gondolataik többféle variációban léteznek. Én most nagyrészt eltekintek az egyedi jellemzőktől, és inkább megpróbálom rekonstruálni azt a gondolatmenetet, amely közösen jellemzi őket.
Vannak, akik a nemzeti dinasztián belül különbségeket tesznek. Úgy gondolják, hogy nemzeti szempontból az Árpád-háznak is voltak nem teljesen megbízható tagjai; olyanok, akiket nem lehet igazából magyarnak tartani. Erre példa Bakay Kornél régész írása. Azt írja: Orseolo „Péter királyt az elmúlt fél évszázad óta felmagasztalják a történészek, s úgy állítják be, mintha a „pogány és barbár” magyarok lettek volna a maradiak, a haladó és nagyon sikeres Péter királlyal szemben. Ezért tört ki úgymond a palotaforradalom, s tették meg királlyá Aba Sámuelt, akit viszont már a német kortársak trónbitorlónak (usurpator) neveztek, holott Aba király ez első nemzeti királyunk volt, aki megvédte az országot a német császár hadától. Péter király német dühvel uralkodott, bevezette a magyar királyság szuverenitását (sic!- G.A.). Az elárult Aba király Ménfőnél csatát vesztett, s amikor menekülni próbált, az idegen foglyok kerítették kézre, s adták át a németeknek. S Henrik császár, elsőízben Álmos nagyfejedelem óta, kivégeztette a magyar királyt! Holott Aba király nem volt pogány, csakhogy a hitvány és aljas III. Leó pápa átok alá helyeztette a Krisztus-követő magyar uralkodót, aki templomokat építtetett, és vissza akart térni az ókeresztények tisztaságához, az erkölcstelen és züllött pápákkal és főpapokkal szemben. Megbecsülte a szabadokat, ha közrendűek voltak is.”[17]
De valójában mi szükség van arra, hogy az Árpádokat így vagy úgy magyarnak tartsák?
A nem hivatalos történelemértelmezésben – még akkor is, ha nemzeti szempontból különbségeket tesznek az Árpád-ház különböző tagjai között – a nemzeti tartalomnak sajátos funkciói vannak.
Az egyik cél az, hogy bebizonyítsák: ami idegen (nem magyar), az rombolja a magyarságot. Ez persze feltételez valamifajta állandó – definiálatlan – nemzeti esszencialitást, öntörvényű magyar lényeget, amit az idegenek el akarnak venni tőlünk, el akarnak pusztítani.
Úgy tűnik, hogy az Árpádok magyarként való beállítása magában hordozza a nehezen meghatározható magyar lényeg tételezését, és egyben minden olyannak az elutasítását, ami idegennek tekinthető.
Ebben a logikai-elméleti konstrukcióban az elsődleges történelmi ellenfelek a Habsburgok. Jól jelzi az értelmezés irányát a következő idézet: „Csakhogy ha elkezdjük helyhez kötni az Árpád fejedelem sírját meghatározó Óbudát és Fejéregyházat, rögtön ismét a Habsburg-házba ütközünk, amelynek érdekében és császári parancsára, annak a városnak a törökök pusztítása után még megmaradt részeit, amely tehát a magyar állami kezdetek helyszíne és tanúja volt, nehogy újabb kiemelt tiszteletünkre méltó maradhasson, egyszerűen lerombolták, a magyar várakkal együtt felrobbantották a török kiűzése után, de még a kalapos király idejében is, nehogy kuruckodni tudjunk. Miközben e parancsot elrendelő személy magyar királynak tekintetett egyesek részéről… A kuruc név pedig eredetileg a keresztes, az a szent sereg, amelynek megtámadása létrejöttétől kezdve pogány tettnek számított, tehát már a Magyar Királyság területén is. Ezért nemcsak a magyar alkotmány miatt, amely nem engedi a Magyar Királyságot házassági szerződéssel senki számára átadni, hanem a keresztes hadak elleni támadással kialakított szükséghelyzettel, polgárháborúval vagy vallásháború kényszerhelyzetével is, azaz kétszeresen istentelen, embertelen és törvénytelen a Habsburgok magyarországi trónszerzése.” A szerző arra a következtetésre jut, hogy a Habsburgok esetében „nem csupán egy stupid család érzékenységéről van szó, hanem egy szellemi rendszer aljasságáról, amely országunkra és népünkre is rátámadt, erre szándékozván terjeszkedni.”[18]
A képlet tehát világos: egyfelől léteztek a magyar érdekeket és lényeget kifejező Árpádok, másfelől pedig jöttek az idegenek (Habsburgok), akik szembementek a magyar érdekekkel, és tudatosan leromboltak mindent, ami magyarnak tekinthető.
A gondolatmenetet nagyon plasztikusan fejti ki egy másik szerző. Azt mondja: „Miként egykorú források megvilágították, két cápa, két világhatalom – a török és a német – falta akkoriban Magyarországot. S a legtragikusabb nem is az volt, hogy szétszakították az országot, hanem az, hogy az ország élére a Habsburg-házzal olyan idegen királyok kerültek – idegen származásúak voltak az ország felemeléséért szívvel- lélekkel küzdő Anjouk is – akik idegen szellemiségtől, mi több, magyargyűlölettől fűtötten, királyi esküjüket megszegve, hamissá téve, nem a magyarság, nem Magyarország felemeléséért küzdöttek, hanem álarcos királyokként a nemzet és az ország tönkretételéért, elnyomorításáért. Vajon eltávolodunk-e az igazságtól, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a Habsburgok hatalomra kerülésével azért növekedett majdnem kétszeresére a királyok uralkodásának időtartama és életkora, mert általuk annak a külső titkos hatalmi erőnek (kiemelés tőlem – GA) egyik főcsoportjának sikerült a Magyarország fölötti hatalom megszerzése, amely nyílt és titkos támadó erőként évszázadokon át ostromolta, s rombolta álcázott hadoszlopaival az országot, hogy azt befolyása alá vonja s ha lehet, gyarmatává tegye, s amely éppen ezért a titkos erők tudásával és gyakorlatával bírván védetté vagy legalábbis védettebbé vált a titkos erők pusztító ostromaival szemben?
Ha feltevésünket elvetjük, megokolatlanul marad nemcsak az idegen és ellenséges Habsburg-ház rejtélyes s észokokkal, ésszerű tényekkel meg nem magyarázható magyarországi hatalomra kerülése, de az is, hogy miért nyúlt a Habsburg-királyok uralkodási- és élettartama a régebbiek, így az Árpád-házi királyok uralkodási és élettartamának a kétszeresére s mi a magyarázata annak a rejtélyes jelenségnek, hogy míg a magyar nemzeti királyok időszakában külső és belső ármánykodások viharaiban szüntelenül úgy rázkódott az ország, akár a szív a rátört infarktus halálcsapásai alatt, addig az idegenérdekű, magyar királyi voltukat – a magyar nép legfelsőbb képviseletét, védelmét – csak színleg, megtévesztésül vállaló; a magyar népet idegenuralmi célokból elnyomó s a pusztulás halálzónái felé szorító, közgyűlöletnek örvendő hóhérkirályok uralma jószerivel, a régiekkel való egybevetés alapján úgyszólván zökkenő mentesnek tekinthető: csak fenti következtetésünk adhatja magyarázatát, hogy ennek a Magyarországra orvul rámalterozott idegenuralmi korszaknak a hatalmát a négy évszázadon át lényegében csupán egyetlen erő fenyegette: az idegenuralmi elnyomása ellen újra meg újra felkelő magyar nép nemzeti szabadságháborúinak a világtörténelemben egyedülálló sorozata.
Hajdanta, régidőben, kiváltképp az Árpádi- korban a magyar trón körül, a magyar királyok körül feszült a trónjukat megdöntő, életüket elragadó leplezett halálzóna. A Habsburgok uralomra kerülésével a történelmi tények tanúsága szerint ez a halálzóna elkerült a királyok feje körül és a magyar népre tevődött át, annak széles tömegei kerültek a pusztulás, megsemmisülés útjára. Történelmi tények tanúsítják a Habsburgok négyszáz éves idegen uralmának, álságos orvuralmának irtózatos következményeit: roppant színmagyar területekről irtódott ki a magyarság, szüntelenül folyt a magyarság önelidegenítése; idegen célokért idegen háborúkban való elvéreztetése, szüntelenül folyt az idegen és ellenséges népességek betelepítése az őslakos magyarság hátraszorítására, elnyomására, és szüntelenül folyt az ellenséges idegen nációk feluszítása, felfegyverzése az őket befogadó, szállásadó magyarság ellen. És mindezzel egyidejűleg szüntelenül folyt a még népirtásnál is pusztítóbb következményű politikai-hatalmi szellemi háború a magyar nép lelke, szelleme, hagyományai, önvédelmi tudata, eredettudata és összetartozás tudata: nemzettudata ellen és tudásszintje, műveltsége ellen a magyarság kiszorításáért a hatalom után a közéletből és a tudás területeiről, vagyis a magyar nép szellemi leszerelése és szellemi megsemmisítése.
Vagyis a Habsburgok, noha felkent „magyar királyok” voltak, hódítókként viselkedtek, holott a magyarságot fegyverrel sohasem hódították meg, hisz választás útján – noha csalárd módszerekkel, megvesztegetéssel, csalással, hatalmi presszióval: orv-módszerekkel kicsikart „választással” kerültek az ország trónjára. Így állt elő a tragikus helyzet, hogy a magyarság ellen négy évszázadon át saját koronás királyai viseltek álcázott, alattomos háborút. Vagyis a magyarság – anélkül, hogy meghódították volna – alávetett, s elnyomott néppé vált saját hazájában. Így történt a nagy fordulat, s így fordult fonákjára a magyar történelem ritmusa a törésvonalakkal együtt.”[19]
Ebben az okfejtésben már az is felsejlik, hogy a Habsburg-ház mögött külső titkos erők állnak, amelyek arra is képesek, hogy a Habsburg uralkodók élettartamát mágikus hatalmuknál fogva megnöveljék. A gondolatmenet ily módon arra utal, hogy a spirituális Gonosz ártó munkájának esnek áldozatul a magyarok. Külső erők csapdájában vergődünk, így történelmünk alakulásában saját felelősségünk nincs.
Máshol az Árpád- és a Habsburg-házat szembeállítva – mintegy történeti summázatként – ugyanez a szerző megállapítja: „Ha van királyi ház a kerek nagyvilágban, amelyre népe, országa áldással, mélységes hálával tekinthet, úgy a magyar Árpád királyi ház az. Aligha akad még olyan királyi család, aki annyit tett volna nemzetéért, mint az Árpádok. Éppen ezért tiszteletük, szeretetük mélységes mélyen bele van ivódva a magyar néplélekbe, jóllehet és különösen az utóbbi évszázadok pusztításai valósággal kiirtották az Árpádok emlékezetét népünk tudatából.” A titkos hatalmak ezzel a dinasztiával számoltak le, és segítettek hatalomra idegen uralkodókat. Mindezt azért tették, mert „a nemzet hű királyai voltak, érdemeik felmérhetetlenek:
– Ők foglalták vissza az Avar Birodalom megsemmisülése után hazánkat a hódítóktól
– Ők mentették meg a magyarságot a terjeszkedő idegenuralom nemzetpusztító szolgaságától
– Ők űzték el a ránk telepedő szláv hódítókat, akik hatfelé darabolták szét az országot
– Ők egyesítették újra a hazát és a nemzetet
– Ők tartották fenn négy évszázad vérviharai közepette a nemzetet
Elmúlhatatlan hálával tartozik Árpád-királyainknak a nemzet.”[20]
A nemzeti Árpád-házzal szembeállított nemzetietlen, idegen, titkos háttérerők által vezérelt Habsburgok ellentéte abban is testet öltött, hogy a Habsburg uralom ki akarta törölni a nép emlékezetéből az Árpádokat, esetleg kisebbíteni akarta a szerepüket. Ennek az értelmezési vonulatnak példája a következő állítás: „Ezek után már jobban felfogjuk a Habsburgok, illetve a Habsburg-pártiak érdekében megvalósított történelem-hamisításnak az ő számukra való nagy jelentőségét, sőt az Árpád-ház kisebbítésének fényes uralkodása nyomainak emlékezetből való kitörlésének kényszerét, aminek részeként a régi fővárost eltüntették és elfelejttették. Ezt a valamiképpen máig folyó érdekharcot ezen tudományosként jórészt megközelíthetetlen, még most is politikai erővonalak árkaival szabdalt történeti területen az igazság feltárásával, elmutatásával kell megszüntetnünk. Köztudottá téve például, hogy az Árpád-házi uralkodók és elődeik a többi európai, főként nyugati uralkodó családoktól a nép szolgálatában különbözve, kiváltották azok haragját, üldözését, titkos és megsemmisítő mesterkedéseit, még ha uralkodó családunk több tagja a katolikus egyház szentje lett, illetve házasodási gyakorlatával az Árpád-ház lényegében Európa minden uralkodócsaládját erősen behálózta is. E felső hatalmi osztozkodást, hatalmi harcot leginkább a magyar nép szenvedte meg, a török hódítás pusztítását, és az osztrák uralkodók magyar király létükre magyarellenes tevékenységét, erősen nemzetromboló hatású intézkedéseit.”[21]
Más szerzők is vallják, a Habsburgok célja a magyar nemzet kultúrájának elpusztítása, eltörlése volt, s ebben őket áruló együttműködők segítették.[22] Nem csoda tehát, hogy – szerintük – nemzeti emlékezetünk az Árpádok tekintetében hiányos, kopott és nem ragyog azzal a fénnyel, ami megilletné.
Az Árpádok nemzeti dinasztiaként való feltüntetése tehát egy nemzeti esszencializmust feltételező, idegenellenes elbeszélésmódot eredményez. Ennek a narratívának a hívei úgy vélik, hogy minden – vagy majdnem minden -, ami a Habsburgok uralma alatt szellemileg történt, nem más, mint ennek az esszenciának a lerombolása, illetve lerombolási kísérlete. Éppen ezért önmagukat az igazi lényeg feltáróinak tartják. Kevéssé foglalkoznak a felhalmozott tudásanyag cáfolatával, inkább törődnek vélelmezett igazságuk felmutatásával.
Ha így gondolják, akkor logikusan másként kell vélekedni a magyar őstörténetről is, s éppen ezért körükben elfogadott és kultivált a szittya-hun eredettörténet, illetve a sumer-magyar, vagy éppen az etruszk-magyar nyelvrokonság, s adott esetben az is, hogy Jézus Krisztus is valamelyik ilyetén kulturális-származási vonulatba illeszkedjék.[23]
Jól példázza ezt a gondolkodást a következő megfogalmazás: „Az ide erőszakkal kinevezett egyének idegenek voltak, idegen szellemiséget képviseltek és mindenben hazánk tönkretételének eszközei voltak. Például: Ferenc József császár kitüntetett kegyence Wamberger Ármin – bár korábbi történelemszemlélete a valóság határain belül igyekezett mozogni – egy császárnál elköltött ebéd után a magyarok ázsiai eredetét kezdte hirdetni, s Árpád népének Kárpátmedencébe érkezését az összmagyarság megjelenésének feltüntetni. Az ő, s a hozzá hasonló bécsi kegyencek munkájának gyümölcse szellemi tatárjárással volt egyenlő.”[24]
Az idézett szövegben fellelhető – könnyen dekódolható – antiszemita utalás (Vámbéry helyett Wamberger) arra utal, hogy a nemzetrontó Habsburgok mögötti sötét erők valójában zsidók, akik el akarják venni nemzeti tudatunkat, s ezért pusztítják a magyar kultúrát, ezért kicsinyítik az Árpád-ház szerepét, ezért találnak ki olyan származás elméleteket, amelyek kitaszítják a magyarokat a világ élenjáró nemzetei közül. A Habsburgokra gyakorolt, általuk felkarolt nemzetromboló zsidó befolyás más metszetben is megjelenik. Az egyik szerző a következőt írja: „Tanulmányozzuk a Habsburg család rejtélyes történetét. A megoldást a Rothschild család történetének felgöngyölítésénél találjuk meg. Volt egyszer egy Rothschild család. Apró, jelentéktelen pénzváltó üzlet, amely a valódi nagyok árnyékában egy sikátorban vegetált. A hatalom igazi birtokosa a Fugger család volt!
A Fugger család lassan minden nagy pénzügyi dinasztiát maga alá gyűrt, de az örökös harc egy idő után már elgyengítette. Szüksége volt egy titkos megbízottra, akit a többiek nem ismernek, akinek az utazásaira a legyőzött, (de még nem kivérzett!) vetélytársak nem figyelnek fel. Szüksége volt egy apró kis szövetségesre, aki sehol nem kelt feltűnést. Elvégez minden felderítést, megbízatást (a Fugger család ekkor már császárt és pápát jelölt ki…) és megelégszik apró morzsákkal a nagy, „nemzetközivé vált” üzletekből. Az elefánt és az egér baráti kapcsolata.
Az „egér” lassan, türelmesen erősödött és növekedett. A titkos megbízatásokból szolid haszonra tett szert. Közben, lassan megismerte egész Európa királyi házait a felderítő munkák során. Közben megismerte a Vatikán és a Porta titkosszolgálatát, majd idővel a világ minden ismert uralkodójának a titkosszolgálatát is. A titkosszolgálatoknak mindig szükségük van és volt a pénzre és az információra. A Rothschildok zseniális találmánya: egyesíteni a titkosszolgálatok, az ellenséges titkosszolgálatok pénzügyeit! Apró közös üzletekkel kezdődött, majd óriási pénzügyi világbirodalom bontakozott ki a jótékony homályban. Ahogy lenni szokott: a világbirodalom is lassan elindult a saját útján, és önállósodott napjainkra. Na, nem függetlenedett! Csak már nem egyedül a Rothschildok irányítják.”[25]
De persze, ha a gondolatmenetet következetesen végigvisszük, akkor el lehet oda is jutni, hogy maguk a Habsburgok voltak zsidók, és nemzetpusztító indulatukat ez magyarázza. A Habsburgok mint zsidók motívum az alternatív történetértelmezés híveinek egy részénél meg is jelenik. Ahogy egyikük írja: „A Habsburg családnál nem az volt a baj, hogy a gazdag római Pierleone zsidó családból származott és ennek egyik Genoán keresztül érkező tagja vagyonával Svajcban megvette a romos Habsburg-várat és a vele járó német császárság kedvezményeket, (Meyers Konversatione Lexikon, 1875.). Sokkal inkább jelentős az a tény, hogy rokonságnak még a Talmud szerint élő tagjai, ismerősei a hatalomba segítetve, olyan környezetbe vonták be, hogy szabad döntési képességét elveszítve, bankárok világpolitikai terveinek játék szere lett. Ez végig kimutatható a magyar történelemben is. A lelki tulajdonságaik átöröklése szintén kimutatható.”[26]
A gondolati kör bezárult: a nemzeti dinasztia művét lerombolták a Habsburgok, akik nemcsak azért folytattak nemzetietlen politikát, mert mögöttük a Rotschildok álltak, hanem azért is, mert ereikben zsidó vér csörgedez. A Habsburg képében a zsidó a magyar igazi ellenfele.
Vélhetőleg túl messze kerültünk az Árpád-ház mint nemzeti dinasztia gondolatától. Erre azért volt szükség, hogy kirajzolódjon a másik jelenlévő vonulat, amelyik szembemegy a hivatalos történetírással, s ennyiben egyfajta határozott kurucos, anti-establishment éllel is rendelkezik. Ez utóbbi elem biztosítja az adott területen működők ellenzéki ethoszát, amivel mindig magukhoz tudják társítani az alternativitás izgató képzetét. Igaz, hogy ennek ára van: kívül rekednek a tudományosság elfogadott fórumain.
***
Talán most már az is nyilvánvaló, hogy egy értelmezési kérdés nem pusztán önmagával egyenlő, hanem nagyon is sokféle következmény adódik belőle. Az Árpád-ház visszavetített nemzetiesítését, nacionalizálását nem lehet pusztán elintézni azzal, hogy az adott uralkodócsalád semmilyen modern értelemben felfogott nemzeti kritériumnak sem felelt meg. Többről, másról van szó.
Ahogy a magyar nemzettudat megszületett, úgy vele párhuzamosan létrejött a különféle formákban és tartalmakban megnyilvánuló magyar nacionalizmus is. (A nacionalizmus kifejezést itt leíró értelemben használom.) A nemzetiesített történelem önmagában csak azt mutatja, hogy a modern nemzeti tudat visszamenőlegesen is milyen nagy gondolati erővel rendelkezik – képes saját koordinátái mentén rendezni és újraértelmezni a múltat. Ezt megteheti úgy is, hogy a modern nemzettudattal együtt, de tőle részben függetlenül kiformálódott tudományos normák alapján dolgozik; úgy ahogy ezt a hivatalos történetírás a XIX. században és XX. század első felében meg is tette. De megteheti úgy is, hogy a tudományos normáktól elszakad, és egy döntően képzeletre alapított világot hoz létre, amelynek elsősorban nem a múltra, hanem – minden látszat ellenére – főként a jelenre van vonatkozása; a jelen keresletére és a nem a múlt logikájára reagál.
Mind a nemzettudatnak, mind a nacionalizmusnak közös összetevője a képzelet. A kérdés csak az, hogy fogalmilag és tartalmilag kötjük-e a képzelet szárnyalását a bizonyítottan megismerthez, vagy sem. Az alternatív, nem hivatalos történelemértelmezés abban érdekelt, hogy elbeszélését a bizonyítottság, a bizonyíthatóság ne korlátozza. Inkább hit jellegű, s a hitet tudásként prezentálja. Generálja, s egyben ki is szolgálja a nacionalizmus egyik válfaját: a hiten és képzeleten alapuló magyar érzést és gondolatot.
Nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is szükségük van mesére.
A nacionalizmus mint szekuláris hit éppúgy igényli a mitológiát, a meseszerűséget, mint az eredeti vallási hitvilág. Az Árpád-ház esete a nacionalizmussal ezt példázza.
*****
[1] Az elnevezés történetét tárgyalja: Szabados György: 907 emlékezete. Tiszatáj, 2007. december. 64-70. pp. http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/07-12/szabados-2.pdf
[2] A puzzle hasonlat folklorizálódott, de könnyen lehet, hogy eredete a 2001-ben elhunyt Engel Pál történész nevéhez köthető. http://beszelo.c3.hu/01/02/07engel.htm
[3] Az Árpád-házi szentek és boldogok névsora viszonylag terjedelmes. Időben az első közülük Szent István, az államalapító király, az utolsó közöttük Boldog Erzsébet, III. András lánya, aki az Árpád-ház trónvesztése után 37 évvel halt meg. http://www.katolikus.hu/legend.html
[4] Szűcs Jenő már 1970-ben rámutatott erre a problémára: Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.
[5] A táblázat alapjául szolgáló munka: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. Szukits Kiadó, Budapest, 2000. Felhasználtam még: Magyar királyok nagykönyve. Uralkodóink, kormányzóink és az erdélyi fejedelmek életének és tetteinek képes története. Reader’s Digest, Budapest, 2012.
[6] A nagyjából 10.000-es számot elérő Árpád korabeli oklevelek között – amelyek természetesen nem mind királyi kibocsátásúak – előfordul görög nyelvű is (a veszprémvölgyi apácakolostor alapítólevele) és van olyan, amelyben magyar nyelvemlék lelhető fel (az 1055-ben kibocsátott tihanyi alapítólevél). Természetesen azt is számításba kell venni, hogy a királyi kancellárián más államból idekerült „hivatalnokok” is dolgoztak (pl. Heribert C kódnevű írnok, aki korábban a német-római császárok kancelláriáján is dolgozott).
[7] A királyanyák listájának elkészítéséhez felhasználtam: Estók János: Királynék könyve. Magyarország királynői, királynéi, kormányzónéi és fejedelemasszonyai. Helikon, Budapest, 2005.; Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában. Corvina, Budapest, 2003.; Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest, 2007. A királynék dinasztikus hátterének feltárása Nagy Beatrix munkája, akit ezért köszönet illet.
[8] Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Osiris, Budapest, 1998. 295-303.pp. (továbbiakban Kristó, 1998)
[9] Kristó,1998. 295.p. A vonatkozó szövegrész interneten elérhető az alábbi címen: http://tortenelemszak.elte.hu/data/21345/Kristo_Gyula.pdf
[10] Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038-1301). Budapest, 1896. Athenaeum. 667. p.
[11] Szádeczky Lajos: Az erdélyi fejedelemség politikájának vezéreszméi. Erdélyi Múzeum X. kötet 1893. III. füzet. 147. p. A szöveg online megtekinthető itt: http://epa.oszk.hu/00900/00979/00051/pdf/EM_1893_10_03_145-152.pdf; Fraknói Vilmos: A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440-1526). Budapest, 1896. Athenaeum. 169-170. pp.
[12] Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Budapest. 1936. II. kötet. 159. p.
[13] Idézi Kristó, 1998, 298.p.
[14] A terminológiaváltás átszivárgása rendszerint lassú folyamat. Még napjainkban is előfordul, hogy az Árpád-házat – idézőjel nélkül – nemzeti dinasztiának nevezik, miközben tartalmilag már nem így ábrázolják. Lásd például: „Törzsekből egységes nemzet, gyepükkel határolt szállásterületből ország, keresztény birodalom született Árpád örökében egy olyan nemzeti dinasztia uralma alatt, amelynek nagyszerűségét a kor azzal ismerte el, hogy férfi és nőtagjai egész sorát avatta szentté, s nem csak Magyarhonban, hanem német, lengyel, cseh, spanyol, olasz, görög is máig élő a tiszteletük.” (Idézet a könyv fülszövegéből. Csorba Csaba: Árpád örökében. Officina Nova – Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.)
[15] Külön köszönetemet szeretném kifejezni Kanyó Ferencnek, aki segített feltárni a nem hivatalos történelemértelmezés irodalmát.
[16] Lásd például Bunyevácz Zsuzsa: A kazárok nem zsidó etnikumúak voltak. 2012. április 15. hunhir.info http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=52484
[17] Bakay Kornél: A nemzeti királyeszme az Árpád-korban. In: Professoribus salutem. Találkozások neves történészekkel. Belvedere meridionale. Szeged, 2001. 101-111. o. Bakay Kornél két társszerzővel egyetemben 2004-ben alternatív tankönyvet írt. http://mek.oszk.hu/02100/02161/. Zsidóellenes tartalma miatt határozott kritikát váltott ki: http://tte.hu/_public/nyagy_laszlo_alternativitas_hatara.pdf A kritikai írója, Nagy László a hungarista, illetve nyilas jelzővel illeti a könyvet. Bakay a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselőjelöltje is volt. 2013-ban kormánykitüntetésben részesült.
[18] Darai Lajos: Kitagadott Árpád-örökség? Acta Historica Hungarica Turiciensia XXIV. Évf. 2. szám – A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület 59. számú kiadványa 44-73. pp. Az idézet helye: 45-46. pp. Online elérhetőség: http://epa.oszk.hu/01400/01445/00002/pdf/acta_hist_01445_2009_2.pdf
[19] Grandpierre Kolozsvári Endre: Magyarok titkos története 1. Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok. Titokfejtő Könyvkiadó. 1991. 37-38. pp. http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/mittort1.htm
[20] Grandpierre Kolozsvári Endre: Árpád kirekesztése az Árpádházból, avagy a magyar királyok új rendje. Történelmünk központi titkai 9. Titokfejtő Kiadó. Magyar Védőkar Igazság- és Hagyományvédő Egyesület kiadványai. 1996. [hely nélkül] Az idézetek lelőhelye: 11.p.; 15.p.
[21] Darai Lajos: Miért fontos, miért nehéz szent városunk kutatása? Zürichi Magyar Történelmi Egyesület. 2011. június 16. Előadásvázlat. 11-12. o.
[22] Lásd például: Noszlopi Németh Péter: Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben. 1998. Budapest. Püski Kiadó.; Mesterházy Zsolt: A magyar ókor. Budapest. 2002. Kárpáti Ház.
[23] Az alternatív őstörténet nyelvészeti metszeteit sokan cáfolták, így például Komoróczy Géza: Sumer és magyar? Magvető Kiadó, Budapest, 1976.; Pusztay János: Az „ugor-török háború” után. Magvető Kiadó, Budapest, 1977.
[24] Tomory Zsuzsa: Magyar-etruszk rokonság kérdése magyar szemmel. http://www.szittya.com/ETRUSZK.htm
[25] Elek Attila: Kossuth kudarcot vallott, Orbánnak sincs sok esélye. Független Szabad Európa 2010. augusztus 5.; http://szabadeuropa.shp.hu/hpc/web.php?a=szabadeuropa&o=heti_tema_2010_08_05__A1xd
[26] Szatmári István: Mi történt Mohács után. Online dokumentum: http://www.magtudin.org/Mohacs%20utan.htm A Habsburgok mint zsidók motívum több ponton megjelenik. Itt most csak néhány példát kívánok kiemelni: http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/harcaink/item/3003-a-habsburgok-zsid%C3%B3-sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa ; http://hu.metapedia.org/wiki/A_Habsburgok_zsid%C3%B3_sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa ; http://www.angelfire.com/realm3/hmult/cikkek/habsb.htm ; http://hu.metapedia.org/wiki/Habsburg-h%C3%A1z