Magyarország az 1980-as évek végétől, az 1990 évek elejétől a Pax Americana rendszerének részévé vált. A Pax Americana – legalábbis magyar szempontból – leváltotta a Pax Sovieticát.
A Pax Americana egyszerre világrend, intézményes rend és persze értékrend is. Ahogy a Pax Sovietica minden szinten, de nem egyenlő mértékben jelen volt Magyarországon, úgy másként, más hangsúlyokkal ez a helyzet a Pax Americanával is.
Számomra most nem a politikai vonatkozások, még csak nem is az intézményes vetületek a fontosak, hanem a kulturálisan értelmezhető dimenziók; azok, amelyek az Egyesült Államokból áramlanak szét, és előbb-utóbb ilyen-olyan mértékben megjelenhetnek azokban az országokban is, amelyek a Pax Americana részesei. A lehetséges megjelenés mértéke alternatív, hiszen az USA nem olyan jellegű birodalom, mint amilyen a szovjet volt, de a Pax Americana részesei bizonyosan nem vonhatják ki teljesen magukat azok alól a normák alól, amelyek Amerikában eluralkodnak.
Négy olyan vetületet kívánok szóba hozni, amely bizonyos értelemben új, és ellentmond annak, ami eleddig a Pax Americana szerves és szétáramló része volt, valamint megegyezett az európai felvilágosodásból eredeztethető értékvilággal.[1]
Akadémiai szabadság versus az emberi érzékenység tisztelete
Az akadémiai szabadság nyugati kultúra egyik kiküzdött alapértéke. Eredendően nem jellemezte a nyugati világot, de később fundamentális jelentőségre tett szert. Magyarországon Eötvös József báró miniszterként képviselte ezt igen következetesen, noha ő a tanszabadság kifejezést használta, ami azzal függött össze, hogy a felsőoktatás területén a tanszabadság és az akadémiai szabadság egyenértékű fogalmak.
A tanszabadság valójában és leegyszerűsítve annyit tesz, hogy meghatározott szakmai feltételek között mind a tanítás, mind a tanulás szabad; az akadémiai szabadság pedig azt jelenti, hogy a tudományos viták meghatározott szabályok szerint szabadon follyanak. Az „academic freedom” fogalma az Egyesült Államokban összefoglalóan jelzi azt, amit Európában a tanszabadság és az akadémiai szabadság együttese jelent.
A klasszikus liberalizmus a tanszabadság, illetve az akadémiai szabadság tételét azért gondolta fontosnak, mert a tudomány fejlődését így látta leginkább biztosítva. A tudomány fejlődése pedig alaptétele volt egy olyan világnak, amelyik hitt az ész mindenhatóságában. A tanszabadság, illetve az akadémiai szabadság tételéből következett az észérvekkel megtámogatott szakmai vita lehetősége, hiszen a tudomány fejlődése, a tudományos nézetek alakulása csak érvekkel alátámasztott álláspontok nyilvános és szabályozott ütközése mentén valósulhat meg. Ehhez pedig kell az a légkör, amelyet az oktatás, a kutatás és az ezek alapjául szolgáló szabad szakmai vita jelent. Ez lett a norma, és ha a norma sérült – és bizony sokszor sérült –, akkor ez jelentette azt a kritikai alapot, amelynek mentén a sérüléseket meg lehetett állapítani, és egyben lehetőség szerint orvosolni őket.
A tanszabadság, illetve akadémiai szabadság normája a nyugati kultúrában fokozatosan nyert teret, de amikor teret nyert, akkor olyan normaként működött, amely beszivárgott a nem nyugati kultúrák világába is.
Az utóbbi évtizedben – különösen az Egyesült Államokban – a tanszabadság, illetve akadémiai szabadság normáját erőteljesen megkérdőjelezte az, hogy bizonyos tudástartalmak közlése sérti a hallgatók érzékenységét, és az érzékenység sérelme felülírja a tanszabadság érvényesülését.
Igen sok dokumentált példája volt ennek az amerikai egyetemi gyakorlatban, de engedtessék meg hogy én most két olyan példával éljek, ami velem esett meg.
Az egyik eset 2014-ben egy floridai konferencián történt, amelynek tárgya a magyar holokauszt volt. Én itt a magyar holokausztreprezentációkról tartottam vetített előadást. Az előadásom része volt az, hogy megmutattam azt a két képet – képpárt –, ami az auschwitzi magyar kiállítás végén található. A képpár egyik fele békebeli fotó egy hölgyről, a másik fele ugyanezt a hölgyet ábrázolja akkor, amikor a koncentrációs tábor felszabadulása után lefotózták. Lényegében a képpár azt dokumentálja, hogy miként tesz tönkre egy embert az az életesemény, amit az ő esetében a holokauszt jelentett. Amint megjelent a vetítővásznon a képpár, indulatos közbeszólást kaptam, hogy azonnal kapcsoljam ki a vetítőt, mert a beszóló illetőt ez zavarja, érzelmi egyensúlyát felborítja. Én természetesen megkérdeztem a felhevült személytől, hogy szerinte ő most hol van? Azt válaszolta, hogy egy holokauszt-konferencián, amire én azt mondtam, hogy az ilyen tárgyú rendezvényeken ne lepődjön meg ezeken a képeken, és ha cukiságokat akar látni, akkor inkább a helyi állatkertbe menjen. A teremben néma csend volt. A konferencia szervezői utána ugyan egyetértettek velem, de azt mondták, hogy nem kellett volna ezt a képpárt megmutatni, mert tisztelni kell mindenki érzékenységét, és ebből nekem csak azért nem lesz problémám, mert külföldi vagyok. Gyakorlatilag arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a tanszabadság, illetve az akadémiai szabadság tételét felül kell írni, és egyfajta öncenzúrával meg kell előzni az ilyenfajta konfliktusokat.
A másik eset nagyjából ugyanebben az idősíkban a CEU-n történt meg velem. A kurzusom részét képezte az az előadás, amely a Monarchia gyűlöletkultúrájáról szólt, és ennek egyik elemeként szót ejtettem Otto Weininger nőgyűlölő nézeteiről. A kurzus menete és tartalma már a félév elején minden résztvevő számára közismert volt. Mégis az egyik résztvevő – aki másokhoz hasonlóan önként vette fel a kurzust – a tanszékvezetőhöz fordult, mondván, hogy őt érzelmileg irritálta és egyensúlyából kibillentette az, hogy én beszéltem Weininger nőgyűlölő téziseiről. A munkahelyi vezető felszólított arra, hogy vegyem figyelembe az ilyenféle érzékenységeket, amit megígértem, de amivel őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni, hiszen csak azt lehetett volna tenni, hogy nem beszélek Weininger nőellenes eszméiről. Jószerivel öncenzúrára akart rávenni, aminek én nem tettem eleget, de ezt követően minden esetben egy héttel az előadás előtt kiadtam egy ún. „trigger warning”-ot (suta magyar fordításban: kiváltó figyelmeztetés), ami arról szólt, hogy akit ez a mondandó zavar, az ne vegyen részt az órán.
Mindezekkel a példákkal azt kívánom demonstrálni, hogy a tanszabadság kiharcolt normája erőteljesen megkérdőjeleződött. Az Egyesült Államokban is számtalan publikált eset tanúskodik a megkérdőjeleződés tényéről, és úgy tűnik, hogy a személyes érzékenység tisztelete felülírja a tanszabadságot. Pedig az Egyesült Államok jó néhány egyeteme azért került a világelsők közé, mert következetesen érvényesítette a tanszabadság, illetve akadémiai szabadság elvét. Ez a kiválóság szükséges, de persze nem elégséges feltétele.
Ezzel nem azt állítom, hogy a személyes érzékenység elhanyagolható, hanem azt, hogy ha akadémiai szabadságot, illetve a tanszabadságot nem hagyjuk érvényesülni, akkor sem a tudomány, sem a tudomány oktatása nem lesz szabad. Gondoljuk el, ha pandémiás időszakban valaki a pandémiát okozó vírus veszélyeiről akar előadást tartani. Egy vírustagadó ül a teremben, akinek érzelmi egyensúlyát veszélyezteti – és ezt szóvá is teszi –, hogy az általa vallott ideákat kétségbe vonja az előadó. Kinek kell engedni: a vírus veszélyességéről előadó oktatónak vagy a vírustagadó érzékenységének?
Én természetesen a klasszikus liberalizmus szellemében a tanszabadság, az akadémiai szabadság hívének tartom magam, és úgy gondolom, hogy ennek elsőbbsége van az egyes embert érintő érzékenységgel szemben. De lehet, hogy ez ma már korszerűtlen nézet, mert az érzékenység szabadsága felülírja a tudásátadás és racionális érvelés szabadságát. Az biztos, hogy a két elv ütközik, és manapság nem a tanszabadság áll nyerésre.
Meritokratikus elv versus reprezentációs elv
A meritokratikus elv annyit tesz, hogy az egyén társadalmi pozíciója nem származásától, társadalmi eredetétől, hanem tehetségétől, tudásától, szorgalmától, teljesítményétől, egyszóval érdemeitől függ. (A szó eredete is ezt tükrözi, a latin „meritum” tettet, teljesítményt, a görög „kratosz” uralmat vagy erőt jelent.)
A meritokratikus elv is kiküzdött elv, és éppúgy normatív tartalommal bír, mint a tanszabadság, illetve akadémiai szabadság. Adott esetben tudjuk, hogy mitől térünk el. Ahogy Margaret Thatcher megfogalmazta: egy jó pozíció betöltéséhez már nem az számít, hogy kit ismersz, hanem hogy mit tudsz. Ez természetesen egy ideáltipikus állapot, de erős számonkérési felületet jelent a nepotizmust és rokonértelmű működési elveket illetően.
Napóleontól tudjuk, hogy minden katona a tarsolyában viseli a marsallbotot. A polgári értékrend – legalábbis elvileg és sokszor a gyakorlatban is – támogatta a tehetségalapú kiválasztódást. Amerika egyenesen identitást képezett abból, hogy tehetséggel, szorgalommal mindent elérhetsz. Ennek ma is létező lenyomatai vannak. Például egy alsó-középosztálybeli, a szó szoros értelmében vett afrikai (kenyai apa!) amerikai feketebőrű ember a 21. század első évtizedének vége felé az Egyesült Államok elnöke lett. De ugyanilyen teljesítményelvű sikertörténet Steve Jobs-nak, az Apple alapítójának életútja, vagy Soros György története. A szocialista rendszer is elvileg felkarolta a meritokratikus elvet. Azt állította, hogy a társadalmi mobilitás soha nem volt akkora, mint őalatta; a tehetség útját és a kiemelkedés lehetőségét maximálisan biztosítja. Ez persze nem volt teljesen igaz, de az kétségtelenül tény, hogy egyesek elnyomásával mások előnyös helyzetbe jutottak; a régi elitet szétzúzták, ellehetetlenítették, és új elitet hoztak létre.
Mindenesetre a meritokratikus elv jelen volt, jelen lett és mérceként szolgált, szolgál.
De úgy tűnik, hogy ez megváltozott. A meritokratikus elvet kezdte felülírni a reprezentativitás elve. Ez annyit tesz, hogy nem a kiválóság emel fel, hanem egy olyan politikailag indokolt reprezentativitási igény, amely más tényezőknek ad elsőbbséget a kiválósággal szemben. Tudatosan és felvállaltan ebből Justin Trudeau kanadai miniszterelnök teremtett normát. 2015-ös kormányalakításakor bevallottan odafigyelt arra, hogy mekkora a nők aránya, milyen etnikumok vannak a kormányban, kinek mi a szexuális orientáltsága és arra is, hogy legyen mozgássérült a kiválasztottak között.
A 2021-ben létrejött Biden-kormányzat is követi ezeket az elveket. Kormányában vannak fehérek, feketék, latinók, sőt őslakos is. A kormánynévsor tartalmaz heterokat, homoszexuálist, transzneműt. A kulcsszó ebben az esetben a méltányosság, jogosság, igazságosság (equity), amit úgy jelenít meg, hogy minden önmagát artikuláló kisebbségi csoportnak akar adni valamit, függetlenül attól, hogy a csoport képviselője a legalkalmasabb-e arra a pozícióra, amit betölt. Az equity esetében nem a kisebbségi csoporthoz tartozók lehetőségének egyenlősége, hanem az eredmények egyenlősége számít.
Tisztában vagyok azzal, hogy a meritokratikus elv soha nem érvényesült kizárólagosan és tisztán. Mindazonáltal híve vagyok, mert az egyetlen olyan elvnek tartom, ami tökéletesen igazolható és védhető. Minden más logikában több méltánytalanságot érzek, hiszen a szocialista világ osztályalapon juttatott előnyhöz és hátrányhoz embereket, a kisebbségi csoportok tekintetében gyakorolt kiválasztási elv pedig azzal jár, hogy szinte bizonyosan nem feltétlenül alkalmas emberek kerülnek pozícióba. Arról már nem is beszélek, hogy a párthovatartozás mentén történő kiválasztási mechanizmus milyen bődületes balfogásokhoz vezethet.
Világunk persze mindig tartalmazta a meritokratikus elvvel szemben hatékonyan működő logikákat, de azért az nagy változás, ha valaki tudatosan felvállalja, hogy inkább mellőzi a meritokratikus elvet más elvekkel szemben.
A felsorolt meritokratikus elvvel szembeni működések esetében leginkább indokoltnak a méltányossági logikát gondolom. Ezt más kifejezéssel hívhatnám pozitív diszkriminációnak, amelynek létező irányelvei, törvényben biztosított gyakorlata jellemzi az Egyesült Államokat és az Európai Uniót is. A pozitív diszkrimináció mellett racionális, megfontolásra érdemes érveket lehet felhozni. Meghatározott esetekben (például mozgássérültek, látássérültek stb.) úgy gondolom, hogy a pozitív diszkrimináció kifejezetten elengedhetetlen. Megítélésem szerint azonban, még ha utat is engedünk a méltányossági elvnek, ezt a meritokratikus elv elsődlegességével kell tenni, és nem fordítva. Ha megfordul a logika, és a méltányossági elv írja felül a meritokratikus princípiumot, akkor a teljesítménnyel párosult tehetség leértékelődik, hiszen bármely kisebbségi csoport melletti érv nagyobb súllyal esik latba, mint az egyén személyes teljesítménye.
Az biztos, hogy a két elv ütközik, és úgy tűnik, hogy nem a meritokrácia áll nyerésre.
Megint csak nem a korszerűség oldalán állok.
Az emberek minőségi egyenlősége versus „faji igazságosság”
Szoros összefüggésben az előzőekben tárgyaltakkal az USA szellemi és politikai életében újabb tendenciaként feltűnik az, amit ők „racial justice”-nak neveznek. Ez szó szerinti fordításban annyit tesz, mint „faji igazságosság”.
A „faji igazságosság” fogalmát azzal indokolják, hogy az adott társadalomban létezik a rendszerszintű rasszizmus („systematic racism”), és ezzel szemben van szükség a „faji igazságosságra”, ami azt jelenti, hogy az ember megítélésének legfőbb alapja a bőre színe. A „faji igazságosság”, illetve a „rendszerszintű rasszizmus” szóhasználat jellemzi a mai amerikai elnököt is, így aztán a „főáramlat” részének tartom.
Természetesen könnyű lenne azt mondani, hogy ez a fajta antirasszizmus lényegében átfordítható egy kisebbségi csoportokat előnyben részesítő gyakorlatba és normavilágba, amely eredményében éppoly rasszista töltetű lehet, mint az, ami ellen harcol.
Persze két fontos megjegyzés ide kívánkozik.
Az Egyesült Államok története egyfelől az emberek minőségi egyenlőségének históriája, másfelől egy nagyon karakteresen rasszista történelem, kezdve a rabszolgaságtól egészen a feketék társadalmi és polgárjogi megkülönböztetéséig. Tehát az amerikai társadalom története a rasszizmus és az ellene való harc történeteként is értelmezhető – miközben Amerika az önérvényesítés szinte korlátlan lehetőségét teremtette meg állampolgárai egyre nagyobb csoportjai számára. A rasszizmus által stigmatizáltak az idők során egyre sikeresebb harcot vívtak a megkülönböztetés ellen, amelynek eredménye kulminált abban, hogy 2009 és 2017 között feketebőrű elnöke lett az Egyesült Államoknak. (Előtte már volt feketebőrű külügyminiszter, feketebőrű vezérkari főnök és más magas beosztású feketebőrű ember is.)
A másik fontos megjegyzés, hogy eleddig a nagyon sokféleképpen értett „társadalmi igazságosság” fogalma dominált, ami alsó hangon annyit tett, hogy az alkotmány áldásaiból mindenkinek, különbség nélkül részesülnie kell. A felső regiszterében pedig annyit jelentett, hogy az államnak lehetőségeket kell biztosítani az állampolgároknak ahhoz, hogy hozzájussanak az őket megillető egészségügyi és oktatási szolgáltatásokhoz. (Itt most nem említem az USÁ-tól egyébként rendkívül idegen kommunista értelmezést, amely a teljes vagyoni egyenlőséget is célul tűzi ki.)
Most a „társadalmi igazságosság” kulcsfogalma mellé társították a „faji igazságosságot” is.
A „faji igazságosság” fogalmának megerősödése felvet olyan kérdéseket is, amelyek némileg túlmutatnak jelenlegi okfejtésemen. Nevezetesen arról van szó, hogy egykoron ténylegesen és tényszerűen, különféle módokon, intézményesen és társadalmilag elnyomott faji kisebbségek jelenbeli tagjai úgy gondolják, hogy ha őseik, elődeik áldozatok voltak, akkor nekik a jelenben is joguk van az áldozati státuszra.
A tényleges áldozatiság nélküli áldozati státusz számtalan előnnyel jár. Morális felsőbbrendűséget biztosít, politikai tőkévé tehető, és előnyöket biztosít annak, aki ezt a státuszt magához tudja zárkóztatni. Persze az áldozat valakinek az áldozata, így mód van arra, hogy az elnyomó helyzetét is történetileg meghosszabbítsa. Ha a fehérek a rabszolgasággal és a rabszolgaság megszüntetése után más intézményes módokon áldozattá tették a feketéket – mert kétségkívül ez történt –, akkor a folyamatos áldozatiság jegyében a feketék most is áldozatok, és a fehérek most is elnyomják őket. Ebből a nézőpontból érdektelen az, hogy megszűnt a rabszolgaság, a polgárjogi mozgalmak győztek, napjainkban az Egyesült Államok elnökéig bezáróan a feketebőrű emberek egészen nagyívű mobilitási pályákat futhatnak be. Ez a nézőpont azt mondja, hogy ha egyszer áldozati csoporthoz tartoztál, akkor örökre áldozat vagy. Ha egyszer az elnyomókhoz tartoztál, akkor örökre elnyomó vagy. Így aztán a „fehérség” (whiteness) ebből a folytonossá tett áldozati nézőpontból örök stigma marad. Méltán lehet arra számítani, hogy a „fehérség” képviselői – a fehérek – közül jó néhány embert lelkifurdalás gyötör, hiszen magáévá tette azt a nézetet, hogy nemcsak elődei lehettek elnyomók, hanem ő is az, mert megörökölte az elnyomó szerepét. Tehát kompenzálni fog, és utat enged az áldozatiság folyamatossága kultuszának, a „faji igazságosság” fogalmának. Sőt, felvállalja képviseletét is. Ez meg is történik.
Európában a második világháború után zsidó részről nyilvánult meg a teljes alappal bíró áldozati státusz állítása, és az is, hogy ez bizonyos emberek gondolkodásában folytonossá vált. Azaz származási alapon ma is sokan úgy gondolják – noha nem voltak elszenvedői az intézményes elnyomásnak és a holokausztnak –, hogy ők folyamatosan igényt tarthatnak az áldozati státuszra, annak minden előnyével a hátrányok nélkül. Bízhatnak abban, hogy a folyamatos áldozati státusz fenntartása kiváltja a holokausztban részt vett államok a holokausztban már szintén nem érintett közvéleményének folyamatos lelkifurdalását.
Kifejezetten fontosnak és hasznosnak tartom, ha egy üldözött csoport ápolja az egykor volt áldozatiság tudatát és emlékét. A baj az – és ez nagyon furcsa következményekhez vezet –, ha egy áldozati csoport a jelenben is úgy gondolja, hogy ugyanazt szenvedi el, amiért egykor ténylegesen és bizonyíthatóan megkülönböztetett volt. Tehát nem az áldozatiság, hanem a folyamatosan fenntartott, az egykori jogfosztással ma már nem terhelt, de a jelenben is az egykor voltat bizonygató, állandónak és változatlannak vélelmezett áldozati státusz a probléma.
Az áldozati státusz nagyon sok ember érzékenységét érinti, és igencsak bonyolult probléma. De ettől még létezik a folyamatosságban elgondolt áldozatiság kultusza, és – bármennyire is szenzitív területről van szó – érdemes lenne racionális vizsgálat tárgyává tenni.
Visszakanyarodva eredeti mondandómhoz: miközben történetileg érthetőnek tartom a nem teljesen előtörténet nélküli „faji igazságosság” fogalomhasználatot, idegenkedem tőle.
Én azon európai eszmék nyomán, amelyek az amerikai alkotmányt is ihlették, elkötelezetten hiszek az emberek minőségi egyenlőségében; abban, hogy minden emberi lény egyenlőnek született, és mindenki megérdemli azt, hogy képességei alkata mentén kiteljesítse önmagát. (Ahogy klasszikusan ezt megfogalmazták: mindenkinek egyenlő joga van a boldogságra.) Ez megint csak egy normatív megközelítés, és alkalmat ad arra, hogy egy-egy adott gyakorlatot ennek alapján ítéljen meg az ember.
Bármennyire is érthető ez az amerikai történelem és társadalom ismeretében, de a faji logika szókészlete az európai história szörnyű következményekkel járó nyelvét idézi fel. A nyelv felidézése egy gondolkodás felidézése is, amely nagyon távol áll tőlem. Személy szerint egyetlen egy olyan megközelítés sem elfogadható számomra, amely bármely értelemben is a fajelméletet idézi vagy közel áll hozzá. Érteni vélem, hogy a „faji igazságosság” elvileg a fajelmélet ellen szól, de gyakorlatában látjuk, hogy sok esetben azt igazolja vissza: a származásod, a bőröd színe, és nem Te magad számítasz. (Mint erre utaltam ez a meritokratikus elvet is megkérdőjelezi.)
Ha ennek alapján egy elképzelt magyar forgatókönyvben gondolkodom, akkor radikálisabb nézeteket valló cigány emberek előbb-utóbb fel fogják vetni a faji igazságosság fogalmának kérdését Magyarországon is, és úgy gondolják, a magyar társadalom részéről megnyilvánuló rendszerszintű rasszizmus indokolttá teheti, hogy származási, és nem állampolgári alapon több részt követeljenek a közhatalomból, a gazdaságból és a kultúrából. Ez egyébként nem lenne ellenemre, de nem a faji igazságosság, hanem az állampolgári és emberi jogok nevében érezném indokoltnak.
Úgy látom tehát, hogy az állampolgári jog- és esélyegyenlőség és a „faji igazságosság” képes ütközni, és a gyakorlatban ütközik is. Én az állampolgári jog- és esélyegyenlőség oldalán állok, ami – a jelek szerint – nyelvileg is vesztésre áll.
Eltérő nemi szerepek versus gendersemlegesség
Nem újkeletű, de mostanság igen erőteljesen megnyilvánuló jelenség, hogy egyre többen értelmezik a világot egyfajta gender szemlélettel. A magam részéről ennek nagy részét helyeslem, hiszen az emberi egyenlőtlenségek rendszere jobban és szélesebb mezőben tudatosítható és leírható a gender szempontok figyelembevételével. Ez a szemléletmód nem szegényíti, hanem gazdagítja értelmezéseinket és reflexióra, illetve önreflexióra késztet minket; ha változni és változtatni akarunk, akkor a gender szemlélet nem akadályozó, hanem segítő tényező.
Van azonban egy vetület, amely számomra nagyon problematikus. Én magam azt vallom, hogy léteznek eltérő nemi szerepek, és ezeket egyenjogúan és egyenrangúként lehet és kell kezelni. Tehát az eltérések egyenjogúsága és egyenrangúsága az én alapelvem. Ahogy József Attila írta 1937. január elején Thomas Mann üdvözlése című versében:
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
Noha a költő nem részletezi az eltérő nemi szerepeket, de hitet tesz mellettük, és feloldja őket közös emberi minőségünkben.
Ezzel szemben egyre inkább teret nyer a gendersemlegesség fogalma. A kifejezés egyik vetülete azt jelenti, hogy személyes viselkedésünkben lehetőleg ne férfiként vagy nőként nyilvánuljunk meg; semmilyen módon, semmilyen gesztussal ne üzenjünk a másiknak saját nemi hovatartozásunkat illetően.
A gendersemlegesség másik vetülete, hogy nyelvi világunkban se utaljunk nemi különbségekre.
A gendersemlegesség egyik vetülete főként azért állt elő, mert sok nő úgy gondolta: a férfiak adott esetben burkolt vagy nyílt szexuális üzenetként is lefordítható viselkedése számára zaklatást jelent. A kulcsszó tehát a harassment, azaz zaklatás. Ennek legrövidebb definíciója: nem kívánt szexuális előnyszerzés. A meghatározás tovább finomítható, hiszen a nem kívánt szexuális előnyszerzés módja lehet például az ún. offenzív nyelv és az érintés is. Természetesen ez különbözik az agresszív, esetlegesen szexuális célú bántalmazástól és a nemi erőszaktól is. A zaklatás egy olyan viselkedésmód, amelyet valaki gyakorol, és a címzettől függ, hogy miként fordítja le, zaklatásnak tartja-e. Ha szexuális célúnak látja, ezt megteheti, és közli, hogy ő ezt nem akarta, tehát általa nem kívánt. Igen ám, de honnan tudja meg egy férfi, hogy a nő nem kívánja a neki címzett bókot? Előbb ugyanis mondani kell, és csak utólag derül ki, hogy az illető elutasítóan, avagy elfogadóan viszonyul-e hozzá.
Miután férfiak és nők sok munkahelyen együtt dolgoznak, ezért egy idő után számtalan panasz érkezett a zaklató viselkedésről, zaklatásról. Ezeknek a panaszoknak egyre inkább és sok esetben következményei lettek, a zaklatással vádolt egyént kirúgták, ellehetetlenítették, sőt nem egyszer bíróság elé citálták.
Teljesen logikus, hogy ennek lettek folyományai, amely a gendersemlegesség értelmezésében öltött testet. Ha minden gesztus felfogható nem kívánt szexuális előnyszerzésként, akkor a legegyszerűbb, ha nem teszünk semmilyen gesztust. Ennek az a következménye, hogy ha például egy amerikai egyetemen beszállnak a liftbe egymást nem ismerő nők és férfiak, általában ezt lesütött szemmel teszik – senki nem néz senkire. Ugyanez vonatkozik egy new york-i metróutazásra is – életerős férfiak és nők nagy valószínűséggel nem néznek egymásra. Jószerivel megszűnt a férfiak és nők közti „szemezés”.
Nekem az USÁ-ban egyetlen egy ilyen személyes tapasztalatom volt, ám ez nem bírt szexuális jelleggel, de mégis a gendersemlegesség elemét tartalmazta. A Columbia Egyetemen egyszerre értem a bejárathoz egy hölggyel, és jeleztem neki, hogy fáradjon be, előre engedem. Dühösen rámszólt, hogy én csak azért engedem őt előre, mert ő nő, és az én viselkedésem diszkriminatív; őt mint nőt megkülönböztetem. Kétségtelenül igaz, hogy ez pozitív diszkrimináció, de ő ezt sem tolerálja.
Igaza volt; bementem előtte.
Elképzelem, hogy a Pax Americana új normája beszivárog Magyarországra is, és nem lehet azt mondani egy nőnek, hogy milyen jól áll neki ez a ruha; milyen jó a frizurája, milyen kedvesen viselkedik velem stb. Ez ugyanis mind lefordítható úgy, hogy nem kívánt szexuális előnyszerzés történik, azaz a zaklatás esete áll fenn. Kis esélyét látom, de azért, mert a történelemben valami még nem esett meg, attól még megtörténhet.
Mindenesetre úgy vélem, hogy ha követjük a mentális gendersemlegesség normáit, akkor a fél világirodalom értelmét veszti, idézőjelbe kerül. (A másik fél egyik fele a faji igazságosság, másik fele a rasszizmus nevében kerülhet kukába.) De ennél sokkal nagyobb probléma az, hogy elveszítjük a férfi-nő játék egyik legfontosabb összetevőjét; azt, hogy saját nemi szerepünkben nyilvánuljunk meg, ennek minden izgalmával és feszültségével.
A gendersemlegesség másik vetülete a nyelvi világot érinti. Ennek értelmében kerülni kell az eltérő nemi jelleget kifejező szavakat.
Én ezt a jelenséget már a szocializmusban megéltem. Az egyetemen az egyik szakom a szociológia volt, de a magyar szociológiában a szocialista kor társadalmára vonatkozóan nem volt használatos a „szegénység” kifejezés. Helyette a „hátrányos helyzet” fogalmat kellett használni, de ha nagyon szegényekről volt szó, akkor ezt fokozni is lehetett: „többszörösen hátrányos helyzet”. Mindenki tudta, hogy ezek a kódszavak mit jelentenek, de maga a „szegénység” szó tabu volt. Ki gondolta volna, hogy a szocialista kor szórendőrsége után a szabadság világában is felbuzog a szabályozásvágya?
Egy az USA-ból Európába átszivárgó 2021. márciusi példát idéznék.[2] A manchesteri egyetem körlevelet intézett az ott dolgozókhoz, hogy gendersemlegesen fogalmazzanak, és „gender-neutral” terminológiát használjanak. Nem tiltják a hagyományos nyelvi fordulatokat, de előnyben részesítik az általuk javasolt kifejezéseket. Szerintük a férfi és a nő kifejezés helyett az ember, a személy vagy az egyén szót kell használni. Nyilvános szereplésnél a hölgyeim és uraim megszólítás helyett a mindenki vagy kollégák terminus a kívánatos. A férj és feleség helyett a társ, illetve a partner szót javasolják. Ugyanígy szerintük nem fivért és nővért kell mondani, hanem testvért. S végezetül helytelenítik az apa és anya szóhasználatot, s helyette a szülő, illetve kísérő vagy gyám kifejezést ajánlják.
Az egyetem körlevelében más példák is vannak, de azok az angol nyelv sajátosságaival függnek össze, így nem idézem őket. A lényeg, hogy a férfi-nő dichotómiától akarják megfosztani a nyelvet. Ennek vélhetően az az egyik oka, hogy úgy vélik: a nyelvi kifejezésmód társadalmi alá-fölévetettségi viszonyokat rögzít, és ezért nem helyes a nemi dimenziókat beemelni.
Persze el lehetne azon is gondolkozni, hogy a nyelv valami olyat fejez ki, ami létezik, nevezetesen: vannak férfiak és vannak nők. Ezek változó szerepbe kerülhetnek. Lehet belőlük apa, fivér, báty, öccs, férj vagy éppen anya, nővér, húg, feleség.
Egy ilyen „politikailag korrekt” megközelítés úgy gondolja, hogy ami eddig létezett, azt nyelvi fordulatokkal eltörli, és helyette olyan kategóriákat vezet be, amelyek semmilyen nemi jellegre nem utalnak. Ezen felfogás szerint a nyelvnek nem szabad kifejeznie azt, ami létezik, hanem a létezést meg kell fosztania létező alapminőségektől. Ha következetesen végiggondoljuk ezt, akkor persze nehézzé válik a kommunikáció is, hiszen ha én rákérdezek arra, hogy mi édesanyád családi neve, akkor már használnom kell az anya szót. Ráadásul például az apa és az anya esetében ezek nem egyszerűen tényleges helyzetet kifejező kategóriák, hanem az egyes ember esetében sokszor érzelmi, lelki töltettel telített szavak. (A pszichológiában is ez fontos szerepet játszik, ugyanis az apa- vagy anyakomplexus helyett nem mondhatom azt, hogy szülőkomplexusa van valakinek, mivel meg kell neveznem az elemzett jelenség eredőjét.)
Egy ilyen mesterséges nyelvi változtatás motívuma lehet az is, hogy ne legyen megkülönböztethető a hagyományos férfi, női szerep a homoszexuális, illetve leszbikus minőségtől, s a transzgender személy is illeszkedjen egy neutralizált nyelvi kultúrába. Ennek persze ellentmond az, hogy a transzgender egyén is tökéletesen tisztában van a nemi szerepek eltérő jellegével, hiszen tudatosan akar az egyik nemből átlépni a másikba. Ugyanígy, aki homoszexuális vagy leszbikus, tökéletesen tisztában van azzal, hogy inkább a saját, mint a másik nem iránt vonzódik; pontosan tudja, hogy kit akar és kit nem akar.
Úgy gondolom tehát, hogy a nemi szerepek nyelvi elmosása ellentmond annak, miszerint a nyelv fejezze ki azt, ami van. Az már egy más kérdés, hogy értékítéletben kell-e hierarchizálni, azaz magasabb- vagy alacsonyabb rendűnek tekinteni a férfit vagy a nőt, a heteroszexuálist, mint a homoszexuálist, a transzneműt vagy a nem transzneműt. Szerintem itt semmilyen hierarchia nem indokolt, egyik ember nem lehet magasabb rendű, mint a másik.
A nemi szerepek eltérő mivolta és ennek mentális és nyelvi vetülete ellentétben áll a gendersemlegesség által előírt normákkal. A magam részéről vallom a nyelv tényleges minőségeket kifejező erejét, hiszek az eltérések egyenjogúságában és egyenrangúságában, és férfiként úgy vélem, hogy egy felnőtt nőnek van módja kifejezni azt, ha számára egy bók vagy egy gesztus nem kívánatos. Ezzel a meggyőződésemmel némileg korszerűtlen vagyok, hiszen az új norma szerint nincs hímnem, nincs nőnem, csak semleges nem. A gendersemlegesség elve ütközik az én felfogásommal.
***
Néhány megjegyzés még feltétlenül ide kívánkozik.
Ha valaki végigolvassa ezt az eszmefuttatást, és híve az emberi érzékenység mindent felülíró tiszteletének, a reprezentációs elv mindenhatóságának, a faji igazságosság kizárólagosságának és a gendersemlegességnek, akkor mondandómat nagyon egyszerűen lesöpörheti. Csak azt kell mondania, hogy ez egy fehér férfi siránkozása az elvesztett privilégiumok miatt. A woke, azaz az ébredés, felébredés kultúrája tartalmazza mindazt, amit felsoroltam, és persze azt is, amivel megmagyarázza az én fenntartásaimat, ellentétes értékállításaimat.
Aki így gondolja, azt nem akarom meggyőzni. Ha valaki csak megbélyegezni akar és hisz a maga kulturális elhivatottságában, az nem a racionális diskurzus híve. Aki nem látja, hogy az új amerikai normák tényleges szellemi és politikai kihívást jelentenek, és választ igényelnek, azzal intellektuálisan nincs mit kezdeni.
Én több évet ott élve alappal állítom: az USA egy nagyszerű ország. Több értelemben nagyszerű. Területileg is nagy, a sarkvidékitől a trópusi éghajlatot is átfogó állam; társadalma hihetetlen teljesítményekre képes; a szabadság és a vállalkozás együttese páratlan eredményekre ösztönöz; a személyes teljesítménynek és a társadalmi emelkedésnek kiválólagos lehetőségeket biztosít.
S ami nagyon fontos egy ország, egy társadalom esetében: az USA képes önkorrekcióra. A 20. században majd’ 14 évig betiltották az alkoholt. Ennek egyetlen egy igazi tartós eredménye lett: a maffia amerikai jelenléte, amely eredetileg az alkoholcsempészetre szerveződött rá. Korrigáltak, és 1933 decemberétől az USA egy legális alkoholparadicsom – persze törvényesen csak azok számára, akik elmúltak 21 évesek.
Mindazok az elvek, amiket magaménak vallok részben az általam megismert amerikai életformában, alkotmányos, klasszikus liberális normavilágban gyökereznek. Most azt érzékelem, hogy ezek a normák visszaszorulóban vannak, és helyettük új normák lépnek életbe. De bízom az amerikaiak pragmatizmusában, önkorrekcióra való képességében, klasszikus liberális elvekhez való ragaszkodásában, tehát mindabban, ami Amerikát – minden ellentmondása dacára – a világtörténelem egyik legsikeresebb társadalmává és államává tette. Nem szeretném, ha igaza lenne annak a kiváló jogtudósnak, aki azt mondta: érdekes lesz látni miként roppan össze a nyugati kultúra a nyugati kultúra súlya alatt.
[1] Ennek a szövegnek egy rövidebb változata megjelent A Pax Americana új normái címmel a Mandiner.hu portálon 2021. február 5-én: https://mandiner.hu/cikk/20210205_a_pax_americana_uj_normai