XXI. századi világháború és nemzeti önkritika
A COVID-19 vírus által okozott világjárványról sok szó esik, és vélhetőleg a jövőben is a közbeszéd témája lesz. Tényszerűen az is megállapítható, hogy Magyarországon ez a világjárvány sok halálos áldozatot követelt. A „sok” annyit tesz, hogy az egymillió lakosra vetített halálos áldozatok számát tekintve Magyarország a világ országai közül a felső szegmensben foglal helyet.
A jelen írásnak két célja van.
Egyrészt, hogy a világjárványról és közvetlen következményeiről kezdeményezze egy olyan fogalmi keret kialakítását, amely jórészt eltér az eddig használtaktól. A más fogalomhasználat segítheti egy más elbeszélésmód, azaz narratíva kialakulását. Személy szerint én ezt intellektuális értelmezési kísérletnek szánom, amely – mint egy Lego alaplap – bővíthető, variálható, de természetesen megkérdőjelezhető és tagadható is.
Másrészt hozzá kíván járulni ahhoz a sajnálatosan nem létező, de lehetséges diskurzushoz, amely felveti a magyar társadalom felelősségét abban, hogy a járvány ilyen sok halálos áldozatot követelt.
I.
A járvány nyelve
Az Egészségügyi Világszervezet, azaz a WHO által világjárványnak nyilvánított COVID-19 vírus okozta fertőzéshullámról beszélve alapvetően kétféle nyelvhasználattal lehet találkozni, amelyeknek lehetnek alvariánsai is.
Egyfelől létezik egy járványtani, illetve virológiai nyelv. Ennek kulcsszavai: fertőzés, átfertőzöttség, fertőzöttségi ráta, vírusmutációk, vakcináció, oltási terv, átoltottság, vírusmutációk és hasonlók. A szakemberek eseteket „detektálnak”, kontaktkutatásokat végeznek, és megállapítják, hogy tömeges-e, avagy nem a fertőzöttség, szólnak a vírusmutációkról és az eltérő technológiával gyártott vakcinákról. Ez a nyelv egy vírus okozta világjárvány esetében indokolt. A semlegesítő, precizitásra törekvő szóhasználat példája az is, amit a magántulajdonban lévő, de az Európai Unióval szorosan együttműködő nemzetközi televíziós csatorna (Euronews) használ: „nemzetközileg aggodalomra okot adó járványügyi vészhelyzet”.
Aztán természetesen létezik egy átpolitizált, a vírushelyzetet értelmező politikai pozícionáltságból adódó nyelv is. A kormányok – éppen azért, mert övék a végrehajtó hatalom – aktív résztvevői a történetnek, hiszen ők hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek befolyásolják a társadalom és a gazdaság életét; abban érdekeltek, hogy mint kormányzat sikeresek legyenek, tehát értelemszerűen kidomborítják azt, hogy ők képesek megvédeni az embereket.
Az ellenzék vagy ellenzékek – éppen azért, mert nem az övé vagy övék a végrehajtó hatalom – abban érdekelt, illetve érdekeltek, hogy a kormányt sikertelennek láttassa, láttassák, és elfogadtassa, elfogadtassák az emberekkel, hogy a végrehajtó hatalom nem tudja őket megvédeni, impotens, tehát méltó arra, hogy leváltsák. Ez nem minden országban van így, de jellemző ellenzéki politikai nyelv.
A politikai nyelv is indokolt, hiszen ebben az esetben is – méltányosan vagy méltánytalanul – mindegyik fél azt teszi, amit politikai pozícionáltsága diktál.
Mindazonáltal számomra ezek az indokolható és indokolt szóhasználatok nem kielégítőek, mert csak részleteiben teszik értelmezhetővé a járványt a maga közvetlen következményeivel együtt. Megítélésem szerint más fogalmi keretbe is lehetne helyezni a pandémiát. A fogalmi keret szókészlete sporadikusan fel-feltűnik, de egyelőre nem áll össze egységes szóhasználattá és narratívává.
A járvány helyzete
A járvány ideje alatt a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem naponta ad ki friss kimutatást a COVID-19 pandémia állásáról. A számok minden nap változnak – rendszerint nőnek –, ezért csak a nagyságrendet kívánom érzékeltetni. Világszerte több tízmillió a regisztrált fertőzöttek száma. (Mint tudjuk, a regisztrált fertőzött nem egyenlő a tényleges fertőzöttek számával – sokak szerint legalább tízszeres, illetve húszszoros a szorzó a tényleges fertőzöttek számát tekintve.) A halálos áldozatok száma is sok milliós nagyságrendű.
A fertőzöttség a Johns Hopkins Egyetem adatai szerint a világ 191 országában van jelen – még az állandó lakossággal nem rendelkező Antarktiszon (Déli-sarkvidéken) is feltűnt. Az államokat sem a fertőzöttség, sem a halálesetek száma nem egyenlő módon érinti, de mindannyian küzdenek a járvány jelenlétével és következményeivel.
Hogy érzékeljük a járvány méretét, vegyük alapul az Egyesült Nemzetek Szervezetének taglétszámát. Az ENSZ-nek 193 állam tagja. Van olyan ország, amelyik nem tag, de létező állam (pl. Vatikán), és van olyan, amelyik államnak tartja magát, de ezt bizonyos okok miatt mások nem ismerik el.
Mindenesetre az tény, ha a globalizáció miatt a pandémia hivatalosan 191 országban van jelen, akkor ez érinti az egész világot.
A járvány jelenlétének közvetlen következményei vannak, amelyek befolyásolják életformánkat, családi-társadalmi érintkezési viszonyainkat, gazdasági életünket.
A járvány minősítése
Úgy vélem, hogy a következményekkel együtt értelmezett világjárványt indokoltan világháborúnak is lehet hívni. (Bill Gates, a Microsoft alapítója nevezte így a pandémiát 2020. április 23-i blogbejegyzésében.[1])
Mint ahogy a hagyományos háborúnak, ennek is vannak halálos áldozatai. Mint ahogy a hagyományos háborúnak, ennek is vannak sérültjei, akiket – nem egy esetben ideiglenesen felállított, katonai nyelvezetben tábori – kórházban kell ápolni. Mint ahogy a hagyományos háborúnak, ennek is vannak olyan tartós egészségkárosodást szenvedő alanyai, akik lehet, hogy egy életen át fogják hordozni fertőzésük-sérülésük következményeit. Ők a háború rokkantjai.
Minden háború átalakítja a mindennapi élet menetét. Itt is ez történik. Korlátozzák az emberek mozgását, időnként – országtól és helyzettől függően – kijárási tilalmat rendelnek el. A nemzetközi forgalmat is limitálják – van, ahol lezárják az országhatárokat. Nem jegyrendszerrel, de a nem alapvető élelmiszereket árusító boltok bezárásával korlátozzák a fogyasztási javakhoz való hozzájutást. Szűkítik a társadalmi kontaktusok lehetőségét, előírják hogy hányan lehetnek egy templomban, egy rendezvényen, egy esküvőn, egy temetésen, egy futballmeccsen vagy bármely sporteseményen. Az olimpiát is elhalasztották, ami igazi jele annak, hogy világháború van. Korlátozzák a gyülekezési szabadságot. Pont úgy, mint egy háborúban.
Természetesen ez nyomot hagy a gazdasági életen is; a békeidők gazdasági élete „hadigazdasági” üzemmódba váltott. A turizmus gyakorlatilag megszűnt, a nyaraló- és telelőhelyek üresek, a szállodákban nincs vendég, és sok esetben az éttermeket, illetve kávézókat is zárva tartják. Elterjedt a home office intézménye, ami annyit tesz, hogy a munkahelyek egy része is kiüresedett. Az iskolák részben vagy egészben átálltak online oktatásra.
Mindennek az a lényege, hogy az emberek maradjanak otthon. Az otthon bizonyul egyfajta óvóhelynek.
A korlátozások egy elrendelt vészhelyzet esetén bizonyos politikai szabadságjogokat is érintenek. Ahol vészhelyzet van, ott elvileg nem lehet sem népszavazást, sem választást tartani. Ha mégis rászánja magát erre valamelyik állam, az mindig eseti döntés kérdése és nem az üzemszerű működés része.
A XXI. századi világháború frontjai
Ha van háború, illetve világháború, akkor ennek kell, hogy legyenek frontjai, csataterei.
Az elsődleges front minden országban az egészségügy, és az elsődleges csatatér a kórházakban található. Itt történik a legtöbb halál, ide kerülnek a sérültek és a súlyos sérültek. Mindegyik ország azt figyeli, hogy az elsődleges front működőképes maradjon. Ezért korlátozzák a gazdaságot és a társadalmi életet, mert ha az egészségügy összeomlik, akkor mindegyik társadalom totálisan védtelenné válik a vírus támadásával szemben.
A másodlagos front a társadalmi érintkezés korlátozása, az óvóhely rendszer működtetése.
A harmadlagos front a gazdaság átállítása hadiüzemi módra, ami jelen esetben nemcsak annyit tesz, hogy a védekezéshez szükséges eszközöket be kell szerezni vagy elő kell állítani, hanem azt is megköveteli, hogy másként szervezzék meg és regulálják a békeidők működését. Ez sok esetben adóelengedést, hitelmoratóriumot, közvetlen állami gazdaságélénkítést jelent és olyan intézkedéseket, amelyek szokatlanok, konszolidált békeidőkben nem elfogadottak.
A világháború megköveteli a védekezéshez szükséges tárgyi és adminisztratív-rendeleti-kormányzati eszközöket. A különféle országok nem egyidőben, de hasonló módszerekkel védekeznek. Mert 2020 azzal telt, hogy védekezni kellett. 2021 már azzal telik, hogy támadni is lehet. Úgy, mint egy igazi védekező háborúban, ahol is a defenzív szakaszt felváltja az offenzív időszak; az, amikor az ellenséget már hatékonyan ki lehet iktatni. A világ több országában kifejlesztettek olyan fegyvereket, vakcinákat, amelyek sikeresen tudják semlegesíteni a tüskés vírust, az aljas, kisméretű, de nagy létszámú támadót.
Mindez annyit tesz, hogy a háború az élet minden területét militarizálta, militarizálja. Megítélésem szerint – bármennyire is idegen ez alkatomtól – a militáris fogalmi keret és elbeszélésmód kifejezi a háború totális jellegét. Így válik egységesen értelmezhetővé az, ami velünk történik.
Ez egy szörnyű háború, annak ellenére, hogy nem robbannak gránátok, nem lőnek és nem bombáznak; nem hagyományos XX., hanem új típusú XXI. századi világháború.
Önvédelmi háború – magyar háború
Az országok egymást figyelik: ki milyen intézkedéseket hoz, ki hogyan küzd a fenyegető veszély ellen, ki mennyi és milyen vakcinát szerez be, ki milyen ütemben olt. Ugyan sokat segítenek a nemzetközi tapasztalatok, de mégis mindegyik országnak és nemzetnek magának kell megküzdenie a vírussal. Mindegyik nemzet, állam az adott helyzet figyelembevételével saját határai között veszi fel a harcot a támadóval.
Magyarország is így van ezzel. Ha kell, számíthatunk együttműködésre, de mégis alapvetően a mi dolgunk a védekezés. Nem mi támadtunk, hanem megtámadtak minket, tehát a többi nemzethez hasonlóan önvédelmi háborút folytatunk. A világháború globális, de a védekezés és a győzelem kivívása lokális. Éppen ezért indokolt az önvédelmi háború megnevezés, hiszen semelyik nemzet sem számíthat arra, hogy helyette valaki más fog védekezni és győzni. (Nem véletlen, hogy a születése óta hadiállapotban lévő Izrael élen jár az önvédelmi háború támadó fázisában.)
A mi dolgunk az, hogy az elsődleges csatatéren, a kórházakban az ország helytálljon.
A mi dolgunk az, hogy a másodlagos csatatereken betartsuk a védekezéshez szükséges szabályokat, azaz nemcsak egy foglalkozási csoport, hanem egy egész társadalom zökkenőmentes együttműködése kell ahhoz, hogy sikeresek legyünk.
A mi dolgunk az, hogy a harmadlagos csatatéren gazdaságunk teljesítményét és működőképességét megőrizzük.
Szabadságharc
Ha vissza akarjuk nyerni személyes szabadságunk teljességét, akkor meg kell vívnunk ezt az önvédelmi háborút. Ha vissza akarjuk nyerni szabadságunk teljességét, akkor el kell fogadnunk szabadságunk ideiglenes korlátozását – pont úgy, mint egy hagyományos háború időszakában.
Ebben a szabadságharcban nem a nemzet szabadsága, hanem az egyének saját életformájukhoz, saját életlehetőségeikhez való joga a tét. De a szabadságharc terminológia nagyon is része a magyar történelemnek – két nemzeti ünnepünk (március 15-e és október 23-a) is erről szól. Tehát kifejezetten indokolt a kifejezés magyar tradícióba illeszkedő használata.
Ha fogalmilag ezt önvédelmi háborúként és szabadságharcként interpretáljuk, akkor hivatkozhatunk arra, ami szinte minden magyar állampolgár számára életélmény. Életélmény, mert napi szinten szinte mindenki megélte a korlátozásokat, adott esetben egzisztenciája megroppanását, s még azt is, hogy indirekten privát szférája intim részét is korlátozták.
A világháborúban vívott önvédelmi háború szabadságharc is.
Az önvédelmi háború és szabadságharc aktorai
Nem mindegy, hogy az ellenségnek, a tüskés vírusnak, az aljas kis támadónak kik az elszánt ellenfelei.
Az elszánt ellenfelek között ott van a kormány, az egészségügy, az egészségügyet kiszolgáló infrastruktúra, az ott dolgozóknak segítséget nyújtó honvédség, a korlátozások betartását felügyelő rendőrség és a magyar társadalomnak azon óriási többsége, amelyik fegyelmezetten követi a védekezés államilag előírt szabályait. Nemcsak, hogy követi a szabályokat, de a szabadságkorlátozások miatt vállalja ennek a védekezésnek az érzelmi, egzisztenciális terheit is.
A szövetségesek sorát gyarapítja mindenki, aki a nemzetközi színtéren együttműködéssel, példaadással, tapasztalattal vagy éppen üzleti alapon segít a győzelem elérésében. Ez lehet az Európai Unió, lehet Ausztria, lehet Oroszország, lehet Kína, lehet Izrael – mindenki, aki eszközökkel, vakcinával, kutatással pénzért vagy ingyen segíti a magyar védekezést.
S a fő aktorok között ott van a társadalom azon többsége is, amely szabálytartó módon viselkedik, és betartja a szabadságát korlátozó rendelkezéseket.
Az önvédelmi háborúnak és szabadságharcnak tehát vannak vezetői, katonái és társadalmilag erős hátországa. Ők adják a védekezés gerincét, és ők adják az ellenség semlegesítésének hatalmi-szakmai-társadalmi fedezetét.
Ötödik hadoszlop
A vírusnak vannak szövetségesei is. Kétféle szövetségese van az ellenségnek.
Az egyik az, aki tagadja a vírust, tagadja a járványt, tagadja a veszélyeket, tudatosan nem tartja be a védekezés szabályait. Ők az ellenség elsődleges szövetségesei.
Egy másfajta, másodlagos szövetségese az ellenségnek az, aki rombolja a honi egészségügy hitelét, azaz az elsődleges frontvonal reputációját, aki kétségbe vonja bármelyik, a magyar hatóság által engedélyezett vírus elleni fegyver (vakcina) érvényességét, aki híreket hamisít, aki nem szándékosan, de hányavetiségből nem tartja be a kötelező korlátozó intézkedéseket, aki mindig, mindenkor megkérdőjelezi annak hitelességét, hogy a kormányzat is érdekelt – elsődlegesen érdekelt – a vírus leküzdésében. A kritika mindig indokolt, a hiteltelenítés egy ilyen helyzetben nehezen igazolható. Kétségtelenül igaz, hogy a kettő között időnként nehéz különbséget tenni, de azért sikerrel meg lehet kísérelni.
Tehát az ellenség ötödik hadoszlopa Magyarországon is létezik. Folyamatosan meg kell őket nevezni, mert folyamatosan jelen vannak.
Egy háborúban ugyanis mindig tudni kell, hogy kikre lehet számítani, és kikre nem.
Akikre lehet számítani, azok partnerek abban, hogy az önvédelem sikeres legyen; hogy egzisztenciánk a legkevesebb sérüléssel túlélje ezt a világháborút; hogy szabadságunk helyreálljon.
Nemzeti siker
Magyarország a XX. században két hagyományos világháborút vesztett el.
Tisza István 1918. október 17-én, az első világháború végén azt mondta: „…ezt a háborút elvesztettük.”
1945-ben senki nem jelentette be, hogy a második világháborút elvesztettük, de ezt a tényt mindenki tudta, mert az ország és fővárosa hadszíntérré vált.
A XXI. századi új típusú világháborút, önvédelmi harcot, szabadságharcot megnyerjük. Minden eszközünk megvan hozzá. Az állam intézményrendszere kisebb-nagyobb zökkenőkkel működőképes. A társadalom jelentős többsége szövetséges, a vakcina, a támadó fegyver jelen van, az ellenséget semlegesítjük, szövetségesei pedig a siker nyomán velünk maradnak, de teljesen súlytalanná válnak. A győzelem igazol, de ez nem jelenti azt, hogy a győzelem után egy demokratikus nyilvánosságban ne lehetne a győzelemhez vezető utat kritikával illetni. Épp úgy, ahogy annakidején a világháborúkban győztes, demokratikus berendezkedéssel bíró államok politikusai, elemzői, értelmiségijei megtették ezt saját vezetőiket, tábornokaikat, társadalmi aktoraikat illetően.
Mindenesetre a siker, a győzelem nyomán utólag is visszaigazolódik az emberek áldozata; az, hogy feladták szabadságuk egy részét azért, hogy újra elnyerjék a teljes szabadságot; az, hogy saját szokásaikat időlegesen megváltoztatták.
Sajnos nem tudunk változtatni azon, hogy országunkban sok-sok ezren belehaltak a kórba; nem tudunk változtatni azon, hogy több százezren közvetlenül megszenvedték a járványt; nem tudunk változtatni azon, hogy jó néhányan talán élethosszig terjedő egészségügyi kárt szenvedtek.
A győzelem után az ország, a társadalom és a kormányzat legnagyobb kihívása a helyreállítás lesz. Helyreállítani a gazdaságot, a társadalom szakadozott szövetét, az életformánkat, személyes szabadságunkat. Ezt is joggal számon lehet kérni önmagunktól és az ország vezetőitől.
II.
A társadalmi felelősség
Magyarországon általában, s így mostanság is sok szó esik a magyar nemzeti létről.
A politikát láthatóan és érzékelhetően mindaz foglalkoztatja, ami a nemzeti tartalomból közvetlenül politikává tehető. Mondhatnám, ez így természetes. A politikai nyelv rendszerint politikai oldalakhoz kívánja társítani a nemzeti lét megosztóan és konszenzusosan értelmezett kérdéseit. Mindegyik politikai oldal azt kívánja bebizonyítani, hogy ő, és csak ő képviseli a nemzeti létből következő érdekeket, illetve hogy nemzeti érdeknek lát olyat, amit a másik nem. A demokratikus politikai viszonyok között így aztán háttérbe szorul az, hogy kinek mi a társadalmi felelőssége. A politikai felelősség kérdésköre kerül előtérbe. Ez szintén logikus, hiszen a demokratikus politika versenypálya, ahol az alapkérdés mindig az, hogy ki kit győz le.
Senki, egyetlen politikai szereplő sem akarja a választóit olyan helyzetbe hozni, amely az ő felelősségüket veti fel. A választó, az állampolgár ebben a beszédmódban mindig ártatlan, a politikai versenytárs mindig sáros. A kritika a választót akkor éri, ha nem szavazója az adott politikai blokknak, de ilyenkor rendszerint szellemi képességeit kérdőjelezik meg, s adott esetben jellemét bírálják. Kétségtelen tény, hogy a politikai aréna résztvevői inkább a versenytárs felelősségének kihangsúlyozásában érdekeltek, hiszen így kívánnak versenyelőnyre szert tenni.
Ebben a nyelvi közegben a politika résztvevői egyfelől a megváltó, másfelől a bűnös, a kártevő szerepébe kerülnek, és a társadalom, egyén felelőssége elvész – egyszerűen nem beszélnek róla.
Nem igazán jobb a helyzet a társadalommal foglalkozó tudományok esetében sem. Az elemző megközelítés leginkább az intézmények felelősségét veti fel, és nem különösebben foglalkozik azzal, hogy a társadalom tagjainak egyénileg és kollektíven is van-e felelőssége abban, hogy miként, milyen életesélyekkel éli életét. Ez a megközelítésmód is természetesnek tekinthető, ugyanis a társadalommal foglalkozó tudományok tárgya a struktúrák, a társadalmi csoportok, illetve a köztük lévő viszony. Az egyéni felelősség és a döntés szabadsága ebben a beszédmódban eltűnik.
Én most egy más, az eddigiektől eltérő nézőpontot szeretnék érvényesíteni.
A nemzeti létről és a társadalmi felelősségről való gondolkodás intellektuális ősforrása számomra Széchenyi István gróf. Ő volt Magyarországon az első, aki teljes intellektuális energiáját a modern értelemben vett nemzet felemelésére irányozta. S mivelhogy felemelni akarta nemzetét, ezért meg is akarta azt változtatni. Széchenyi a nemzeti kritikának és önkritikának is ősforrása. Változtatás ugyanis nem lehetséges anélkül, hogy ne tennénk kritika tárgyává azt, ami van, s ne mutatnánk rá arra, ami lehet, vagy ami kívánatos. Széchenyi óta azt is tudjuk, hogy a magyarok nemcsak nemzet, hanem civilizáció is.
Bizonyos értelemben visszanyúlnék Széchenyi eszmei hagyatékához és azt mondanám, hogy nézzük a magyart úgy mint civilizációt. Ezzel semmilyen más megközelítés fontosságát nem vonom kétségbe. Egyszerűen más nézőpontot érvényesítek. S ha a civilizációs megközelítést érzem fontosnak, akkor ezen belül is válogatnék, és nem arról beszélek, amit sokan, sokszor és folyamatosan kitárgyalnak. Tehát nem azzal foglalkoznék, aminek kiemelten gazdasági vetülete van. Elfogadom az országot, a hazámat anyagi-materiális értelemben olyannak, amilyen. Nem akarom, hogy nagyobb vagy kisebb legyen. Nem áll módomban az sem, hogy kitaláljam miként lehetne gazdagabbá tenni. Elfogadom, hogy annyi a nemzeti jövedelme, amennyi és annyival nő, amennyivel. Nem vagyok érzékeny szemű és tollú író sem, ezért bármennyire vonzó lenne civilizációnk mentális feltérképezése, erre sem tehetséget, sem képességet, sem késztetést nem érzek.
Marad szempontnak, ami szerintem kultúránk, civilizációnk egyik leglényegesebb vetülete, az élet értékének az életvilág köznapiságában megélt tisztelete és védelme.
Nemcsak személyi korlátaim miatt választom ezt a vetületet, hanem azért is, mert szerintem itt van mozgásterünk; itt nagyon sok minden rajtunk múlik, sőt szinte kizárólag csak rajtunk múlik. Másként fogalmazva: a szabad döntés és a szabadság lehetőségének szempontját érvényesítem.
De tartalmi elemek is szerepet játszanak abban, hogy miért azt választottam, amit. Nagyon zavar, hogy sem a politikai, sem az intellektuális közbeszédben nem hangsúlyozódik eléggé: a magyarok hamarabb halnak meg, mint kellene. Az sem hangsúlyos, hogy miért állhat elő ez a helyzet. Úgy vagyunk vele, mint az ember a saját szagával: ami a mienk, azt nem érezzük. Pedig lenne rajta mit szagolni. Mert a magyar civilizáció egészen riasztó arccal is rendelkezik. S ezen változtatni kellene.
Megítélésem szerint alapvetően rajtunk múlik, hogy tovább tudjuk-e élni az életünket.
Sokkal több fordul meg saját döntéseinken, mint gondolnánk. Nem állok kívül ezen a kultúrán, ezen a civilizáción. Része, részese vagyok. Ami kritika, az részben önkritika is. Mégis, a megítélhetőséghez és a kritikához külső nézőpontot választok.
Úgy vélem, hogy ez tényszerű viszonyítási pontot teremt, mert a magyar nem magában áll a világban, hanem civilizatórikusan-kulturálisan része annak az Európának, amelynek 2004 óta már intézményesen is tagja. A viszonyítás kényszere és intellektuális kötelezettsége határokat is szab. Nem a konkrét számok az érdekesek, hanem a különbségek a fontosak. A saját szagot sokszor kifejezetten bűznek, helyenként elviselhetetlen bűznek éreztem és érzem.
Széchenyi azt mondta: tevékenységének célja, hogy a magyar nemes legyen nemes magyar. Ma nem a magyar nemest kell megváltoztatni, hanem a magyarokkal azt kell elfogadtatni: merjenek változni, merjenek jobb minőségű és hosszabb életet élni.
Az élet értékének tisztelete és védelme a magyar életvilágban erőteljes javításra, változásra, változtatásra szorul.
Az élet értéke
A magyar járványtól függetlenül hamarabb hal meg, mint kellene.[2]
A zsidó-keresztény kultúra legfontosabb értéke az élet. Az élet értékét védi a jog is. Legsúlyosabban azt bünteti, aki kioltja, elveszi más életét.
Magyarország is ennek a kultúrának a részese. Az élet értéke részévé vált saját civilizációnknak – legalábbis az önfelmutatás szintjén. Magyarország népe osztozik az értékállításban, de nem osztozik abban, hogy törekedjék a minél hosszabb életre. Azt állítom, hogy a magyarok hamarabb meghalnak, mintsem kellene.
Persze ilyenkor mindenkiben felhorgadhat a kérdés: mihez képest hamarabb? Sokak világképében az élet és halál kérdése rajtunk kívülálló erők akaratán múlik. Mások úgy gondolhatják, hogy a halál mindig egyedi és egyéni, s ezért minden egyes haláltörténet az esetlegesség jellegével bír. Nem akarok ezekkel a nézetekkel vitatkozni, hiszen mindegyiknek saját álláspontját alátámasztó érvei lehetnek. Természetesen én sem tudom megmondani, hogy úgymond mennyi életidő jár egy embernek, s tisztában vagyok azzal, hogy az egyes emberek szempontjából mérhetetlenül sok az esetlegesség. Mégis, ha összehasonlító módon megnézzük a születéskor várható élettartamot, akkor riasztó és a magyar civilizációra árnyékot vető adatot kapunk. Másokhoz képest halunk korábban.
Azt látjuk, hogy az Európai Unió legfejlettebb országaihoz képest a magyar nők majd 6 évvel, a férfiak pedig több mint 8 évvel élnek kevesebbet. Ha megnézzük a magyarok nélkül számított visegrádi hármakat (Lengyelország, a Csehország, Szlovákia), akkor is azt tapasztaljuk, hogy ezekben az országokban a nők is és a férfiak is 2 évvel tovább élnek, mint Magyarországon.
Azért ez elgondolkoztató.
Sokan úgy gondolják, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelem nagysága és a várható élettartam közti összefüggés oksági módon létezik, s így a gazdag országok polgárai tovább élnek, hiszen a jólét és a jóléti rendszerek életmeghosszabbító tényezők. Van igazság a fenti gondolatban, amit nem akarok vitatni. A gazdagság nem feltétlenül az egyén, hanem a társadalom szintjén élethosszító tényező. De hát akkor mivel magyarázzuk azt, hogy még az egy főre eső nemzeti jövedelmet tekintve, velünk hasonló gazdasági helyzetben lévő országok polgárai is tovább élnek, mint mi?
Megítélésem szerint itt az a kérdés, hogy a magyarok a meglévő anyagi kereteik között, milyen értékválasztások, milyen kulturális normák, milyen rögzült szokások mentén élik le az életüket.
Úgy vélem tehát, hogy az élet, a várható élettartam csak egyrészt anyagi kérdés, másrészt azonban azoknak a kulturálisan rögzült reakcióknak a problémája, amelyek egy civilizáció ilyen irányú minőségét megadják. Azt látjuk, hogy a férfiak hamarabb halnak, mint a nők. Ez mindenütt a világon, s így Európában is így van, mégis, ha statisztikailag nézzük a várható élettartam különbséget, akkor a magyar adat igen rossz.
A számok nem Istentől adottak, hanem részben kulturális okok miatt állhatnak elő. Európában Izlandon a legkisebb a különbség, itt a nők csak 4 évvel élnek tovább, mint a férfiak. De az, hogy a fejlett európai világban csak 5 és ½ év a különbség, arra figyelmeztet minket, hogy a magyar esetben ott van az a 3 év plusz, amivel nehéz elszámolni.
De folytassuk a nem biológiai, hanem civilizációs, kulturális tartalmú közelítést.
Magyarországon az összes halálozások majdnem 60%-a érrendszeri betegségek miatt következik be. Az így bekövetkezett halál nemzetközi összevetésben a magyarokra nézve ugyancsak nem hízelgő adatsort produkál.
A visegrádi országokhoz képest is a magyarok sokkal nagyobb számban halnak meg ilyen betegségek miatt, ami nyilván olyan tényezőkkel függ össze, amelyek a magyarok életmódját alakítják.
Magyarországon az összes halálozások nagyjából negyede következik be daganatos betegségek következtében. Úgy tűnik, hogy a magyar férfiak több mint kétszer annyian, a nők pedig 60%-kal többen lesznek rákosok, mint európai társaik.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra. Lehet, hogy valaki azt mondaná: azért ilyen rosszak az adatok, mert a magyarok genetikailag hibásabban programozottak, mint más népek tagjai. Ez a lehetséges állítás több szempontból, gyakorlati és elvi alapon is megkérdőjelezhető.
Először is azért, mert mai tudásunk szerint a genetikának az egészség szempontjából nincs bizonyíthatóan nemzetspecifikus vonása.
Másodszor azért, mert a magyarok történelmük során sok nép keveredéséből álltak össze, s nagyon furcsa lenne azt gondolni, hogy például a hozzánk asszimilálódott vagy velük egybeolvadt szlávok inkább lesznek rákosak, mint mondjuk szlovák vagy lengyel társaik.
Harmadrészt pedig elvi alapon tarthatatlan az állítás, hiszen aki ily módon tesz genetikai különbséget a nemzetek között, az egyfajta hierarchiába is rendezi őket, amiből egyéb, nagyon súlyos következmények adódnak.
Úgy vélem tehát, hogy itt nem a genetika, hanem az játssza a kulcsszerepet, hogy a magyarok nagyon sok mindent elkövetnek az egészségükkel, azaz az életükkel szemben, amit nem lenne szabad, ami káros.
De menjünk tovább a civilizációs nyomvonalon, és nézzük a dohányzáshoz köthető halandóságot.
A magyaroknak kb. a fele soha nem gyújtott rá, de a másik felük különböző mértékben, különféle életkorokban hódolt és hódol a dohányzás szenvedélyének. Mivel a magyar halálozási okok majd 60%-a érrendszeri betegségekben gyökeredzik, s ez mostani ismereteink szerint jelentős részben a dohányzáshoz köthető, tehát riasztó, de nem meglepő, hogy a magyarok többen halnak meg ettől, mint akár az európai fejlett országok lakói, s akár a visegrádi országok polgárai. Soha nem hittem az egytényezős magyarázatokban, s most is inkább a dohányzással összefüggő halál motívumát hangsúlyoznám ki, miközben persze tudom, hogy Európában hat országban is magasabb a 14 év feletti lakosság körében a dohányosok aránya.
Persze, ha megnézzük a dohányzók napi cigaretta fogyasztását, akkor Európában csak négy ország van, ahol a dohányzók naponta több cigarettát szívnak, mint Magyarországon.
De ugyanígy megnézhetjük az alkoholfogyasztással összefüggő halandósági adatokat is.
A magyar kultúra abszolút tolerálja az alkoholfogyasztást, s adott esetben azt is, hogy ez az alkoholfogyasztás a társadalmi szocializációs mértéket jóval meghaladja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az alkoholisták becsült számához képest milyen kevesen válnak nyilvántartott alkoholistává. Az intézményrendszer nagyjából 20 000 alkoholistát tart számon, a becsült mennyiség viszont több mint félmillió!
Az Európai Unióban az alkoholfogyasztást tiszta alkoholban mérik.
A magyarok tiszta alkoholban számolva évi átlagban nagyjából 2 literrel fogyasztanak többet, mint az Európai Unió átlaga. Csekély vigasz, hogy az égetett szesz fogyasztásában 4 ország is „jobb” nálunk.
Mindez arról szól, hogy a társadalmilag szokássá vált, a mértékletességet túllépő alkoholfogyasztás alkalmat ad embereknek arra, hogy erőteljesen meneteljenek a korai halál felé. Nem véletlen, hogy a háztartási statisztikákon belül Magyarország az alkoholra és dohánytermékekre fordított kiadás tekintetében eléggé élenjáró szerepet visz. 2005-ös adatok szerint a magyar háztartások teljes fogyasztási kiadásaiknak 8,3%-át költik alkoholra és dohányra Az Európai Unió tagállamainak átlaga csak 3,6%. Ezzel szemben a gyümölcsfogyasztás terén a magyarok személyenként évi 80 kilóval vannak lemaradva az Uniótól.
A magyarok a korai halál felé való menetelés más területén is előkelő helyet foglalnak el. Megint csak összehasonlító adatok szerint nagyjából-egészében tudjuk, hogy a teljes népességen belül milyen arányt képviselnek az elhízott és túlsúlyos emberek.
Enyhén szólva is eléggé problematikus a magyar adat, hiszen a túlsúlyos emberek számát tekintve előttünk az Európai Unióban mindössze három ország található. Még nagyobb probléma azonban, hogy viszonylag keveset teszünk a túlsúly megakadályozásáért. A magyarok maguk is tudják ezt. Kutatások szerint ugyanis a magyarok negyede tudja, hogy amit fogyaszt, az nem jó neki. Tudják és teszik. Tudják és eszik.
A magyarok több mint fele úgy gondolja, nagy nehézségekkel járna egészségesen étkezni. Tudják, teszik, eszik és a felelősséget elhárítják maguktól. A megszokottat, a kulturálisan önmagától adódót, a kényelmeset választják.
Más vonatkozásban sem küzdenek meg a magyarok az egészségükért. Jól mutatja ezt az az európai összehasonlító adat, ami arról szól, hogy miként áll a bármilyen értelemben vett sportolás végzésének gyakorisága a 14 év feletti lakosság körében.
Míg az Európai Unió államainak lakosságából alig 40% soha nem végez ilyenfajta fizikai aktivítást, addig ez a magyar lakosság tekintetében megint csak meghaladja az abszolút többséget.
A magyarok nagyobb részét tulajdonképpen nem érdekli, hogy mi van a testével. Az összehasonlító számok alapján úgy tűnik, hogy a négy tényező: a dohányzás, az alkohol, a fizikai aktivitás hiánya és a sokszor egészségtelen étkezés együtt túl sok a magyar testnek, miközben úgy tűnik, hogy a lélek ezt nyilvánvalóan élvezi. Különben miért csinálná?
A magyar lélek az orális örömökre van hangolva. A saját kulturális beállítottságainkkal, szokásainkkal, civilizációs normáinkkal összefüggő adatok – logikusan – azt eredményezik, hogy a születéskor egészségesen várható élettartam Magyarországon rövidebb ideig tart, mint az Európai Unió átlagában.
Uniós polgártársaink később esnek krónikus betegségbe, mint mi, s akárhogy is nézzük, az Uniós átlaghoz képest kedvezőtlenebb magyar adat lényegében a halálhoz vezető út előszobáját jelenti.
Biztonsággal kijelenthető, hogy a magyar civilizáció adott működése a rövidebb életről szól. S akkor még – ígéretemhez híven – nem beszéltem a szociális és egészségügyi intézményi vetületekről, a társadalmi ellátórendszerek időnkénti anomáliáiról, hiszen erről mások egy jórészt átpolitizált nyelv keretében sok szót ejtenek. Csak éppen az egyének választásairól, amelyek társadalmivá állnak össze, nem esik szó.
Az úgymond „tárgyszerű” egészségügyi mutatók mellett talán még riasztóbb az, hogy ezek után a magyarok miként vélekednek arról: mennyit tehetnek az egészségükért?
A magyarok háromnegyede úgy gondolja, hogy nagyon sokat, illetve sokat tehet, de egynegyedük úgy látja, hogy keveset vagy semmit. Akik a semmi pártján állnak, azok felvállaltan sodródnak az élettel, s nyilvánvalóan úgy vélik, hogy saját sorsuk tekintetében eszköztelenek. De az a háromnegyed, amelyik tudatosan azt állítja, hogy sokat tehet, az sem őszinte, mert ha ez a tudatosság érvényesülne, akkor nem halnának meg annyian rákban, nem halnának meg annyian a dohányzáshoz, illetve az alkoholhoz vagy az egészségtelen étkezéshez kötődő halálokok miatt. Nem véletlen tehát, hogy még az őszintétlenséget is beszámítva, az egészség önértékelése tekintetében is rosszabbak a magyar adatok, mint az Európai Unió átlaga.
Mindebből számomra az következik, hogy a magyar civilizáció az élet szempontjából rosszul szerveződik, s az emberek e tekintetben vagy belenyugvóak, vagy jelentős részben nem őszinték. Ennél nagyobb bajt pedig egy, az élet igenlésére épülő kultúra esetében nehezen tudok elképzelni.
Ha a magyar civilizáció jellege miatt bekövetkező viszonylag korai halált nézem, akkor gyakorlatilag arról van szó, hogy a magyarok nem tudatosan, hanem tudattalanul pusztítják magukat.
Mint ez talán az eddigiekből is kiderült, a halált, illetve az egészségügyi adatokat alapvetően nem biológiai, hanem civilizációs problémák jelzésére használom. Itt csúcsosodik ki ugyanis az, hogy a magyarok saját gazdasági fejlettségi szintjükön belül is rosszul gazdálkodnak az életükkel, rombolják magukat és a kultúrán belüli otthonosság érzetével rövidítik meg életüket. Nem tudatosan, de szembemennek mindazzal, ami az európai kultúra fundamentumát képezi, nevezetesen, hogy az élet érték, s az életre vigyázni kell. Kulturálisan élvezzük a szájon át szerezhető örömöket. Pedig nagyon sok más örömforrás is létezik. Életünk szempontjából nem az orális örömökkel, hanem azok arányával van a baj.
Tehát mindezek eredményeképpen önpusztító nemzet a magyar. S erről tehetünk, ebben tudatosítandó felelőssége van mindenkinek.
A pandémia jelen tudásunk szerint hatványozottan érintette a krónikus betegségben szenvedőket. A magyarok saját életmódjuk, saját civilizációs otthonosságérzetük miatt hamarabb lesznek krónikus betegek. Járványtól függetlenül is kevesebbet élnek, mint élhetnének. A járvány támadása még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy a magyarok életfelfogásával baj van. A baj a járvány előtt is létezett. A pandémia nyomán egyértelművé vált, hogy az, amit eddig az asztal alá söpörtünk, vérre megy.
A modern magyar történelemben voltak korszakokon átívelő politikai jelszavak. Ferenc József magyar uralkodói jelmondata „bizalmam az ősi erényben” volt. Sem az ősi erénnyel nem lehetett találkozni, sem a bizalom nem volt meg. A két háború közti Magyarország egyik politikai jelszava az volt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Mire is mentünk vele? A szocialista-kommunista időszak Kommunista kiáltványtól kölcsönzött hívómondata az volt: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Kiderült, hogy a világ proletárjai nem akarnak önként egyesülni, csak a szovjet hadsereg hathatós ösztönzésére teszik ezt meg.
A sok, általában sehova sem vezető politikai jelszó után talán ki lehetne alakítani azt a civilizációs, individualista, ámde működése esetén a társadalmat s így a nemzetet felemelő, az élet védelmének értékét szolgáló, közhelyesnek tűnő, de érvényes jelszót, miszerint: figyelj az életedre, vigyázz magadra!
Itt az ideje változtatni.
Összegzés
Az ellenség támadása váratlan volt, de bizonyos értelemben tehetünk róla. Arról is tehetünk, hogy milyen állapotban ért minket.
A világ és Európa egyik kulturális eszmei öröksége az antikvitáshoz kötődik. Az antikvitás ókori görög világa – többek között – kialakított három olyan fogalmat, amelyeket némileg átértelmezve ma is használunk.
Az egyik a hübrisz, amely gőgöt, elbizakodottságot, önhittséget jelent.
A másik a nemezis, ami bosszút, megtorlást, büntetést, balsorsot jelent.
Civilizációnk – talán azért, mert a hagyományos világháború 1945-ben véget ért – elkényelmesedett és önhitté vált. Úgy gondoltuk, mindenhatóak vagyunk, a természetet is gátlástalanul használhatjuk, kihasználjhatjuk, és egy ilyen kis aljas lény nem tud kifogni rajtunk. Egónk is az egekig ér – egy argentin mondás szerint „Az ember úgy lesz öngyilkos, hogy felmászik az egójára, és leugrik onnan.” Azt hittük, hogy kényelmesnek tekintett életünk biztonságos, egészségünk és testünk gátlástalanul pusztítható.
Egyszóval a hübrisz bűnébe estünk. Ennek az árát most megfizettük, megfizetjük. Elért minket a nemezis.
De az antikvitás ránk hagyott egy harmadik fogalmat is, amit a katarzis szóval jelölünk. Ez magyarul annyit tesz: beteljesülés, érzelmi, erkölcsi megtisztulás, ami egy megrendítő esemény, tragédia hatására végbemegy bennünk, és ezáltal nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is az embert életének teljes vagy részleges megváltoztatására ösztönzi.
Lehet bízni abban, hogy tanulunk a nemezisből, és a jövőben önhittségünk nem homályosítja el éleslátásunkat, lankasztja el tettrekészségünket, életmódunkban pedig változásra kényszerít. Így aztán nagyobb alázattal viszonyulunk ahhoz, ami nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló veszélyt jelenthet ránk. Talán jobban fogjuk tudni, hogy bármennyire indokolható is, nem az ideológiák, nem a politikai pozícionalitás, nem a technokrata vagy tudományos nyelv és gondolkodás, hanem életünk, annak védelme és életformánk érdekfelismert szabadsága a legfontosabb.
Győzelmünk után ennek felismerése lenne az igazi katarzis. Hogy aztán újra kezdődjön a hübrisz-nemezis-katarzis körforgása.
[1] Lásd https://www.gatesnotes.com/Health/Pandemic-Innovation
[2] Ehhez a szövegrészhez felhasználtam: Gerő András: Civilizációs kiáltvány (ÚMK, Budapest, 2010.) című könyvem egyik fejezetét. Az adatok ezen könyv alapján visszakereshetők, hiszen ott táblázatokban, grafikonokban hivatkozással összegzem az eredményeket. Az itt általam közölt tényszerű összefüggések az újabb adatbázisokban ellenőrizhetők, a mértékek és az arányok lényegileg nem változtak 2010 óta. A felhasznált adatbázisok: KSH, EUROSTAT, WHO DATABASE, HFA, EUROBAROMETER, SPECIAL EUROBAROMETER.